A fekete vér; Lenczi fráter - 04

varrni, hímezni; pénzért dolgoztam. Szép hangom volt, atyám zenemester,
megtanított énekelni. A templomban énekeltem nagy ünnepek alkalmával a
legnehezebb oratoriumokat. Tizenhat éves voltam, mikor legelőször
találkoztam Bárdy Zoltán gróffal. Ő akkor kezdett el a világban
szerepelni. Szomorú volt a találkozás, atyám temetésén. A gróf volt az
egyház patronusa. A legelső találkozásnál felajánlotta, hogy menjek az
özvegy bárónéhoz társalkodónőnek; én elfogadtam. A bároné igen kegyesen
bánt velem, úgy tekintett ő és a rokonsága, mint családtagot. Az egész
háztartás rám lett bízva. Gondolhatod, hogy a hol egy fiatal férfi és
egy ifjú leány vannak együtt egy háznál, mennyi ártatlannak tetsző
bizalmaskodás történik meg ottan. Egyszer a báróné észrevette, hogy ő
irányomban nemcsak anya, hanem annál több: anyós. Heves jelenetek
következtek az anya és a fiú között, a miknek a következése az lett,
hogy nekem el kellett hagynom a házat. A gróf azonban esküvel fogadta,
hogy nőül fog venni, mihelyt nagykorúságát eléri. Odáig azonban még évek
voltak hátra. Nekem addig is valami állás kellett a világban. A gróf
rávett, hogy menjek a szinházhoz, a míg nőül vehet. Rövid időn a
közönség kedvencze lettem. Külföldre is hivtak s ha a fényes ajánlatok
valamelyikét elfogadtam volna (a leveleket megláthatod nálam), most
világhirű művésznő lehetnék, nekem is ritka nagyterjedelmű althangom
van, mint Alboninak volt. A gróf nem bocsátott el. Körülvett pompával,
úri kényelemmel. Ellenben a báróné minden eszközt elővett (elismerem,
hogy tisztességes eszközöket), hogy innen eltávolítson. Saját költségén
ide hozatta a külföldi imprezáriókat, hogy hallgassák meg az énekemet:
rá akart venni, hogy bécsi vagy párisi énekmesterhez menjek tanulni. Nem
fogadtam el, hű maradtam a grófnak adott igéretemhez. Ekkor kiütött az a
szerencsétlen belháború, melybe a gróf is belekeveredett s melynek az
lett a vége, hogy az egész ország megbukott, minden társadalmi rend
fölfordult s mely az én vőlegényemet is elszakítá tőlem. Így mondta el a
gróf előtted?
– Így mondta.
Még eddig igazat beszélt a nő.
– Fél évig hírt sem hallottam a grófról. Elhiszem, hogy az nem az ő
hibája volt. Az egész társadalom szét volt robbantva. Egy ismerős alak
nem volt a székvárosban. Én, ki éveken át kényelemhez, úri életmódhoz
voltam szoktatva, ott álltam a legszomorúbb inség országútján. Egy szép
leány, a ki éhezik.
– De hiszen megmaradt a művészeted.
– Épen ez volt sorsomnak a lidérczfénye, vagy talán vezércsillaga.
Kérdezhetnéd, hogy miért nem mentem hát külföldre, a hová oly nagyon
hivtak? Azért, mert a forradalmak idejében a külföldi művészeti
vállalkozók is mind megbuktak és azután, mert még mindig bíztam a
vőlegényem adott szavában. S vártam, hogy visszajön. Addig is itt
akartam maradni és daczolni a czifra nyomorúsággal. A fegyverzaj
elcsöndesülte után összeverődött megint innen-onnan egy szinész-trupp;
ledobták a honvédruhát, leborotválták az arczukat s ismét beálltak
komédiásnak. De ám az új rend mellett a komédiázáshoz felsőbb engedély
is kell. S kinek legyen elég erős szive a koronaország félelmetes
deszpotájának a szine elé járulni, a kinek kegyetlen híre megelőzte az
érkezését? Senki sem mert eléje kerülni a konczesszió kérvényével. Engem
biztattak föl, hogy tegyem meg. S én fölkerestem a hatalmas nagy urat.
És találtam a dölyfös zsarnok helyett egy udvarias gentlemant, a ki a
kérésemet nyugodtan végig hallgatta; rögtön aláirta az engedély-okmányt,
maga elvezetett az irodájába, a hol azt hitelesítették, aztán az
előszoba ajtajáig kikisért s azzal bocsátott el, hogy bármikor legyen
valami teljesíthető kivánságom, mindenkor szivesen fogja azt pártolni.
Hát nem mutatsz még ajtót előttem?
Válasz helyett Simon megfogta Aranka kezét s gyöngéden oda vonta a
leányt maga mellé a pamlagra.
– Kérlek, mondjad tovább.
– Én diadallal tértem vissza a szinész-trupphoz a kivivott
konczesszióval a kezemben. S ezzel a diadallal lett megalapítva a rossz
hírem. Ettől fogva akárkinek volt valami baja, kivánsága, az mind engem
kért fel közbenjárónak a hatalmas férfiúnál. Hány embernek nyitottam meg
a börtöne ajtaját! Hány embert szabadítottam meg a bujdosásból! Hány
gyászoló háznak adtam vissza a családapát! Hány elbukott embert
segítettem új életpályához! Hány nemzeti intézetnek eszközöltem ki a
szabad fejlődhetést! Hány nyomorultnak adattam vissza elkobzott
vagyonát! És mindannyian, a kikkel jót tettem, siettek elhiresztelni
felőlem, hogy «Könnyű neki, mert a zsarnoknak kedvese!» Ezt hallotta
felőlem a gróf, mikor Olaszországból visszaérkezett. De hogy ehhez a
visszatéréshez én nyitottam neki útat, azt nem tudta meg soha. Ha ekkor
odajött volna hozzám vádolni, szemrehányást tenni, akkor neki mondtam
volna: hallgass ki s aztán ments fel, vagy ölj meg! De ő felém se jött.
A kósza hírre elitélt, megvetett, kikerült. Mindent elmondtam, most törd
ketté a pálczát fölöttem, ha bűnösnek találsz.
Simon e szóknál fölkelt Aranka mellől, az iróasztalához lépett s
előhuzva az ügyiratok közé dugott arczképes tárczát, oda nyujtá azt
Arankának.
– Itt a válaszom. Zoltán bátya itt hagyta nálam ezt a tárczát,
lepecsételve, melyben annak a hölgynek a hozzáirt levelei vannak, a
kinek a történetét előttem, a név említése nélkül, mondta volt el s én
csak ez arczképről, mely a tárcza borítékán látható, tudtam meg, ki az?
Rám hagyta, hogy bontsam fel a tárczát s olvassam el a tartalmát, vagy
dobjam a tűzbe olvasatlanul.
– Még ez a kegyetlenség is! kiálta fel indulatosan Aranka. (De barna
arcza még ekkor sem lett pirossá.)
– Én az egészet felbontatlanul átadom neked.
Azok a nagy szemek milyet villámlottak.
– Ezt még meghálálhatom! rebegé, elvéve a tárczát. A fenyegető
arczkifejezés meghazudtolta a szót.
Simon megszorítá Aranka kezét.
– Ma tudattam a grófnővel nősülési elhatározásomat. A levelet is látta,
melyben kezedet megkérem.
– Én is tettem valamit, hogy azt előmozdítsam. Én is hoztam a számodra
meglepetést.
Azzal kivett a kebeléből egy iratot s azt Simonnak nyujtá.
Simonnak örömre hajnalodó tekintete elárulá az irat tartalmát.
– Kineveztetésem irodafőnökké!
Ezért gyöngéden átölelé Arankát: «őrangyalom vagy!»
Aranka még fokozta a jótett becsét a helyzet fölfedezésével.
– Pedig bizony mondom, hogy mostanában nagyon rossz kedélyhangulatban
van a főúr! Bátyádnak az az igazán kuruczos tréfája azzal a
hajtóvadászat rendezéssel minden jó indulatát ellenkezőre fordította.
Egy ilyen büszke főnemes, a ki megszokta, hogy hozzá hizelegve, vagy
reszketve közelítsen mindenki, egy olyan emberre akad, a ki vele daczol
s még hogyan daczol? úgy, hogy őt nevetségessé teszi. Te! Azt még egy
szinpadi zsarnok sem sziveli el, hogy kinevessék!
– Hátha még azt a levelét látná a zseniális grófnak, a mit az imént
adott át nekem a jámbor megyefőnök, hogy semmisítsem meg, akkor bátyám
uram busásan visszakaphatná a tromfot a hajtóvadászatért.
– Levelét? kapott a szón Aranka.
Simon megbánta, hogy szólt.
– De mit beszélek én most hivatalos allotriákról? Mikor te itt vagy,
enyim vagy, szeretsz! Azzal maga mellé vonta Arankát a kerevetre s
megfogta a kezét a leánynak. S azután a fehér fátyolt feljebb húzta a
fejéről, hogy jobban gyönyörködhessék az arczában. «Most már irodafőnök
vagyok, most már beszélhetünk arról, hogy menyegzőnket mikor tartsuk
meg?»
Aranka kibontakozott a gyöngéd ölelésből s fölkelt a pamlagról.
– Még nem, kedvesem. Még «csak» irodafőnök vagy. Kétezer forint
fizetéssel. Ez még háztartásra nem elég. Ha én hozzád nőül megyek, a
szinháznál többé nem maradhatok. Másunnan pedig jövedelmem nincs. Ha
udvari szinháznál volnék, akkor lehetnék hivatalnok neje, az már
«állás», de ez egy vándortrupp, mely nyáron faluzni megy. Azt pedig,
hogy vendégszerepelni járjak, ismerve a világ nyelvét, talán te sem
engednéd meg. Azért még várnod kell egy ideig. Ne nyugtalankodjál, nem
sokáig. Pártfogónktól hallottam, hogy a kerületi főnököt rövid időn
fölhivják Bécsbe, osztályfőnöknek a miniszteriumhoz.
Örömhír volt ez Simonnak!
– Akkor nagy előléptetés lesz! Lebegutot kinevezik kerületi főnöknek, én
pedig elfoglalhatom az ő helyét, a megyei főnökséget.
Aranka szükebbre húzta a fátyolt az arcza körül, hogy csak a szem és a
száj látszott ki belőle. A többi mind fehér rajta, csak ez a léleklakta
folt sötét.
– Hátha még jobban is lehetne? suttogá. Azt mondtad, a megyefőnök a
grófnak egy levelét adta át neked megsemmisítés végett, a mi ha
illetékes kézbe kerülne, a grófnak nehéz megtorlást okozhatna a famozus
hajtóvadászatért. Hadd lássam azt a levelet.
Simon fölvette az iróasztalról az egész ügyiratot s átadta Arankának.
A hölgy figyelemmel olvasott s kivül-belül megvizsgálta az összehajtott
fölzetet.
– Hm! A megyefőnök azt jegyezte föl ez iratra, hogy «Supprimatur». Ha ez
egy felsőbb hatalom kezébe kerülne, a gróf beleütné a fejét a felhőbe, a
megyefőnök kapna egy nagy hivatalos orrot s maradna megyefőnöknek az
előléptetéskor, te pedig az ő fején keresztül ugranál át a kerületi
főnökségbe! Add ezt az iratot én nekem, a helyett, hogy a tűzbe dobnád,
én téged kerületi főnökké teszlek. (Sugva tevé hozzá): És ennek a
palotának az urává…
Simon letérdelt a nefitim leánya elé, térdeit átölelve.
– Istennőm vagy!
– Legyen eszed, sugá a hölgy. Még nem vagy itthon. Állj fel és írd meg a
köszönő feliratot a Durchlauchthoz. Ma nem fogad el senkit. De a
leveledet várja.
Ez rendes dolog. Simon azonnal az iróasztalához ült s új tollat tett a
tollszárába, hogy egész kalligrafiával irhasson a magas pártfogójának.
Természetesnek tartotta, hogy a hálálkodó levelet is ugyanazon posta
vigye meg, a ki a kinevezési iratot idehozta.
Azalatt Arankának módjában volt a szobában szerteszét fürkészni.
Leányoknak mulatság az, egy férfiszobát felkutatni.
Az álló iróasztalhoz is odament, a hol a kitárt protokollum feküdt a
támlányon. Abba is belepillantott.
A legutolsó szám volt a Barkó Pál külföldre szóló útlevelének
bejegyzése.
Arankának az egész arcza egyszerre átváltozott. Harag, elszörnyedés
torzította el a vonásait. Ideges reszketegség állta el a termetét.
– Megbocsáss! lihegé. Csak irj tovább, nem várhatom meg a leveled. Tiz
óra! A próbára kell sietnem. A viszontlátásig!
S azzal nem várva, hogy Simon kisérje, elsuhant a szobából s aztán
futott a szinház felé, a hogy szoktak szinésznők futni az utczán, a kik
elkéstek a próbáról.
– Siessen kisasszony, a próba már elkezdődött, rögtön a jelenése jön.
Kiálta eléje az igazgató a szinfalak sikátorában.
– Ma nem énekelhetek. El vagyok rekedve.
– Ne tréfáljon kisasszony.
– Lehetetlen. Nem hallja? Egy csepp hangom sincs.
Csak úgy suttogva hápogott.
– Megüt a guta! Minden páholyjegy, minden zártszék elkelt.
– Adják mással a darabot.
– Mit? a Prófétát? Hát énekelheti Fidest a sopranistáné?
– Adják hát Ernánit.
– De a Durchlaucht express a Prófétát kivánta mai napra. Magas rangú
vendégei vannak Bécsből.
– Várjanak holnapig. Akkorra majd kirekedek.
– Holnap drámai nap van. Holnapután pedig itthagy bennünket a karmester,
megy Muszkaországba.
– Annál rosszabb rá nézve! Jőjjön a szinházi orvos, vizsgáljon meg.
Azzal berohant az öltözőbe, ott hagyta a directort, engedve neki
találgatni, hogy kire nézve rosszabb az: a direktorra? a Durchlauchtra?
vagy a karmesterre?
– Meg vagyunk lőve! rikácsolt a direktor a rendező elé. Capriciósa
berekedt, nem énekel. Küldjön a doktorért.
A rendező tapasztalt férfiú volt és flegmatikus temperamentum.
– Nem doktor kell ennek, hanem valami más.
Azzal odament a sugólyuk födeléhez s hangtölcsért csinálva a rekvizitum
jegyzékből, odatelefonozott a karmesternek.
– Gyere fel egy szóra Palkó barátom.
Barkó Pali volt a szinház karmestere.
– Ugyan kérlek, sugá a fülébe, mikor Pali előkerült, eredj be a
primadonnához, s csinálj vele csodakurát, hogy ne legyen ma rekedt.
Aranka az öltözőben azt cselekedte, hogy levelet irt.
Mikor Pali belépett hozzá, mérgesen összetépte a levelet.
– Nagysád be van rekedve?
– Úgy! Csak nagyságolj! Miért nem kezded mindjárt a «fenséges»-en?
Förmedt rá egészséges teli hangon a művésznő.
– Örömmel hallom, hogy a kisasszony hangja nem veszett el.
– Nem a hangom veszett el, hanem a lelkem.
– Majd megkeressük.
– Keresheted azt! Te vesztetted el!
– Drága nagysád.
(Aranka tegezte Palit, ez pedig nagyságolta a hölgyet. Ez így szokás a
czigányoknál.)
– Te utazni készülsz Muszkaországba?
– Hisz ezt leghamarább megmondtam a kisasszonynak.
– Igen. Nekem mondtad meg legelőször, hogy meghivást kaptál
Szentpétervárra. S én ugyanakkor közöltem veled az én titkomat, a mit
még kivüled senki sem tud, hogy én is kaptam szintén Szentpétervárról
igen kedvező ajánlatot. Milyen örömmel, milyen lelkesedéssel beszéltünk
akkor arról, hogy egyszerre megnyilik előttünk a nagy világ. Nem
koldulni fogunk ezután, hanem hódítani.
– Nagysád lelkesedett, de én nem. Rosszul emlékezik rá.
– No hát a saját extasisomban azt hittem, hogy te is örülsz! Hisz ebből
a te mozdulatlan pofádból nem lehet kiolvasni semmit.
– De világosan beszéltem. Magam miatt is aggódom, bár én sokáig és
alaposan kitanultam a zenét; nagysádra nézve azonban egyenesen
megmondtam, hogy ha a nagyvilágban akar hódítani, elébb menjen fel
Bécsbe s legalább egy esztendeig tanuljon egy jó énekmestertől.
– Ejh! Én tudok annyit, mint Alboni tudott! A hangom, megjelenésem
biztosítja a diadalt.
– Akkor mehet nagysád Szentpétervárra.
– Mehet, nagysád, Szentpétervárra, ismétlé daczosan Aranka, utánozva
Pali méla szólejtését. Ezt bolond nélkül is tudom. De mi másról
beszéltünk akkor!
– Nagysád beszélt, én pedig hallgattam.
– Hallgattad, de nem mondtál ellent! Közös dicsőségről, megosztott
koszorukról beszéltünk, művészi versenyről, mely neveinket egymás fölé
helyezi, együtt átérzett isteni mámorról, mely erősebb sacramentum az
oltár előtti eskünél! Beszéltünk arról, hogy lelkeinket a legerősebb
lánczok, a művészdiadal koszorúi kötik majd össze! És most egyszerre
elutazol.
– Én csak azt teszem, a miről beszéltünk. Elfogadtam a szerződést, s
most sietek annak eleget tenni. Hát nagysád válaszolt valamit az orosz
direktornak?
Aranka boszúsan tépte le a keztyűt a kezéről, hogy az oldalzsebéből
kikeressen egy összehajtott levélkét, rózsaszin volt a papir.
– Elmondok neked mindent. Válaszúton állok. Rád bizom, hogy válaszsz,
melyikre lépjek? Olvasd e levelet.
Pali olvasta a levelet s visszaadta azt.
– Lenke Simon báró nőül kéri nagysádat.
– Nos! Mit szólsz?
– Én szaladnék Szentpétervárra.
– Veled? Együtt ketten?
Pali vállat vont.
– Az útlevélnyerés soká tart; azt Bécsben kell láttamozni s én sietek.
– Beirathatsz a magad útlevelébe, mint útitársnődet.
Mint a tigris az áldozatát, úgy tartá Aranka a szemei igézetével
megfogva a művészt.
– Oda már van valaki beirva.
– Kicsoda?
– A feleségem.
– A Citera? Hát őrült vagy te? Egy ostoba fabábot czepelni magaddal, a
ki egy szót sem tud más nyelven, csak magyarúl, s azon is csak
hülyeségeket mond! A feleségedet viszed magaddal külföldi művész útra,
hogy legyen egy fájós oldalad, a mit mindenki sérthet? Gúny, nevetség
tárgya akarsz lenni idegen országban? Hiszen itt sem mered emberek közé
vinni a társadat, mert az arczod ég miatta.
– Úrnőm! Én keleti faj vagyok, mely nem beszél az asszonyáról soha.
Aranka megkapta hevesen a művész kezét s forró lehelletével égeté az
arczát, midőn fülébe súgott:
– Hagyd itthon a nődet, s én veled megyek Oroszországba.
Barkó Pál arra fölemelte a fejét s komoly határozott hangon szólt:
– Már most azt a tanácsot adom önnek, kisasszony, hogy fogadja el a báró
úr ajánlatát; ma pedig énekelje el szépen Fidest, hogy a Durchlaucht meg
ne haragudjon. Én kezdem a nyitányt.
Aranka elállta az útját, nem bocsájtá ki az ajtón.
– Maradj még egy szóra. Azt mondtam, hogy válaszúton állok. Még nem
mondtam el mindent. Bennem kétféle ördög lakik: egy jó, meg egy rossz.
Démon mind a kettő. Az egyik őrült, lángoló szellem; a ki csak a
jelennek él, csak a gyönyört keresi, feláldozza magát: nem törődik
isteni és emberi törvényekkel, csak a szenvedélyes vér parancsolatával.
Ez a jó! A másik egy hideg, kiszámító démon, a ki nem osztozik senki
örömében, csak a fájdalomnak örül. A melyiknek odavetsz, azé leszek.
– Sokkal csekélyebb teremtésnek érezem magamat ezen a világon, minthogy
én valakinek a sorsára befolyással lehessek.
– Sokszor a csekélynek látszó emberekre vannak bizva nehéz küldetések.
Ez a te mostani siettetett elutazásod valami politikai mozgalommal van
összeköttetésben.
– Nevetnem kellene rajta, ha oly végtelen nagy tisztelettel nem volnék a
kisasszony iránt.
– Ne gyilkolj a tiszteleteddel! Szólj! Szereted-e Bárdy Zoltán grófot?
– Hogy szeretem-e? Senkit a kerek világon úgy nem szeretek. Csak egy
apát ismertem: az ő volt. Csak ő nem éreztette velem soha alacsony
származásomat. Azért az emberért meg tudnék halni.
– No hát annak az embernek az élete most a te kezedben van.
– Az enyémben?
– Ha én úgy akarom. Még most én tartom kezemben. Én, a ki őt gyűlölöm. A
kit megrontott, megalázott, összetört. Most a fejére téve tartom a
lábamat. Ha te most azt mondod: «Eh! hagyjuk a gyűlöletet az okos
embereknek! Mi legyünk könnyelmű bolondok! Öntsük ki a méregpohárt s
raboljuk el az istenektől azt, a mi édes, a mi meg van tiltva!» hát
akkor én összetépem ezt a papirt, a mit itt tartok a kezemben, s
elszórom a fejünk fölé, legyenek belőle lepkék.
– Mi van abban az iratban?
– Látod, mennyi bizalmam van hozzád? Ha ezt a titkot közlöm veled, magam
is árulást követek el. Mégis megmondom. Orozva loptam el ezt az iratot a
báró asztaláról. Ebben Zoltán grófnak egy levele van az emigráczió
főnökéhez, melyből kitünik a részvétele az összeesküvésben, melynek
czélja az országnak általános fellázítása.
– Nem hiszem, hogy ezt a levelet a gróf irta volna.
– Nem hiszed?
– Nem. Mert ismerem a jellemét. Nyilt szivű, őszinte lelkű, a ki ha
ellenségére talál, azt szemben támadja meg, nem a háta mögött. A ki
karddal vitézkedni tudott, annak a keze orgyilokhoz nem nyúl soha.
– De ha ez a levél illetékes kézbe talál kerülni, akkor a grófot
elfogják, hadi törvényszék elé állítják.
– Majd szabadon eresztik, ha ki fog derülni az ártatlansága.
– És ha az ellenkező derül ki? Ha utóléri a nemezis, melyet maga idézett
föl vakmerően és hitszegően? Igen is hitszegően, mert már egyszer
amnestia útján szabadult meg a büntetés alól és akkor nemesi szavára
fogadta meg, hogy többé semmi összeesküvésbe bele nem ártja magát. És
most «ezt» az adott szavát is megszegi.
– Nem tudom elhinni.
– Láthatod, hogy milyen rabnővé teszem magamat, testem lelkem a
hatalmadba adom. Ha Bárdy Zoltánt elfogják, te tudni fogod, hogy ki adta
őt föl, újjal mutathatsz rá, s a kit ma a közönség lelkesedése a
csillagokig emel, holnap a közmegvetés a sárba fogja tiporni.
Kényurammá, istenemmé tettelek! Mondd, hogy ne tegyem! Vigy magaddal,
hogy ne tehessem. Mondd ki azt a szót, a minek az árában széttépem a
Bárdy levelét. Elkárhoztathatsz vagy üdvözíthetsz.
– Zsófia!
– No hogy valahára nevemen szólítasz! Azon a néven, a melyen
gyermekkoromban híttak, mikor a szent mise alatt én énekeltem a
chorusban az Ave Máriát, s te zenéltél hozzá. Milyen jó fiú voltál
akkor, s én milyen rossz leány! Mennyit kinoztalak! S te hogy engedted
magadat kinozni!
– Komolyan beszéljünk. Vagy irta valóban Zoltán gróf a levelet, melyből
az összeesküvésben való részvéte kitünik, akkor meg is fogja tenni azt,
a mit irt. Akkor elfogják fegyverrel a kezében. Vagy nem irta, s akkor
föl fogják menteni. Vigye ön vissza azt a levelet oda, a honnan elhozta,
nehogy még a vőlegényét is bajba keverje.
– Hát a «vőlegényemet»? Azt akarod, hogy fogadjam el Lenke báró kezét? A
tejtestvéredét. Aztán legyek férjéhez méltó asszony. Te is maradsz
feleségéhez méltó férj. Jól van. Végeztünk. Eredj, mondd meg az
igazgatónak, hogy már kirekedtem. Egy adag arzenikumczukor a szokott
módon énekképessé tett. Eléneklem az este Fidest. Kiteszek magamért. Úgy
fogok játszani, mint még soha.
Barkó Pali szépen kezet csókolt a primadonnának.
– Még egy szót! Te még ma bizonyosan meg fogod látogatni Zoltán grófot,
hogy elutazásod előtt búcsut végy tőle. Mondd el neki, a mit tőlem
megtudtál, hogy az elfogatás veszedelme fenyegeti. Még most menekülhet.
Reggelre túl lehet a határon: Havas-Alföldön. De csak attól a rossz
gondolattól őrizze meg őt a védszentje, hogy a mai estén eljőjjön a
páholyába. Mert ha én őt ott ma meglátom, akkor elfelejtem, hogy nő,
hogy ember vagyok! Szörnyeteg leszek! Eredj: Időt adok rá, hogy
megszabaditsd.
A zenész férfiúi büszkeséggel emelte fel a fejét.
– Arnóti kisasszony. Én öntől utasitást nem kérek. Búcsuzni már voltam
Zoltán grófnál s hirt hordani nem szokásom. Nem is tenném a jelen
esetben, mert ha Bárdy gróf futni talál, akkor ez által tanubizonyságot
szolgáltat a vádlóinak a bünrészességéről. Ő itt lesz az este a
páholyában s ha ön szépen fog énekelni, tapsolni fog önnek lelkesen.
Azzal otthagyta a művésznőt.
Az esteli előadás fényesen sikerült. A szinház tele volt válogatott
közönséggel. Taps, kihivás, koszorú töméntelen sok.
A parterren már el volt terjedve a hire, hogy ez aligha nem utolsó
föllépte az isteni Arankának.
Némelyek azt beszélték, hogy rendkivül fényes föltételek mellett van
szerződve a szentpétervári operához. Mások ellenben azt suttogták, hogy
Barkó Pali társaságában indul világkörútra, mint Lagrange. A legjobban
értesültek azonban kitalálták, hogy egy nagyon előkelő mágnás kedvéért
válik meg az Olympustól, a ki őt czímere viselőjévé teszi.
Ma énekli a hattyúdalát.
Zoltán is jelen volt a páholyában. Két idegen vendége volt; azoknak
engedte át az első két ülést, maga a háttérben foglalt helyet.
A koronázási jelenetnél azonban előre került s kiült a középső helyre.
Éppen akkor volt Fidesnek az átkozódási jelenete.
Észrevette Zoltánt a páholyban.
A templomban énekelték a «Domine salvum fac regem» zsolozsmáját. Fides
közbeénekli: «És légy örökre átkozott!»
De azt mindenkinek észre kellett venni, hogy a kinyújtott karja az
átokverő szétnyilt kezével egyenesen Zoltán felé van irányozva.
A közönség suttogott.
Arankát az a suttogás még jobban felingerlé. Remekül játszott. Nem játék
volt az már!
E felvonás után rengett a szinház a tapstól; Aranka neve hangzott
fergetegként.
A mint előjött a függöny mögül s meglátta Zoltánt, teljes buzgósággal
tapsolni, féktelen düh szállta meg testét, lelkét. Fejét daczosan hátra
vetve, ökölre szorított kezekkel maga volt a boszúállás istennője. Egész
lénye azt mondta: «hogy mersz te énnekem tapsolni.»
Tizenkétszer kihivták a lámpák elé…
… Ezen az éjszakán, éjfél után két órakor elfogták Bárdy Zoltán grófot s
vasraverve vitték Gyulafehérvárra.


VII. FEJEZET. ESTÉLY A KEGYELMES ÚRNÁL.
Tiz hónap mult el azóta s ez idő alatt nagy változások történtek.
Lenke Simon báróból «kegyelmes úr» lett. Előkelő születése, atyjának
érdemei már előzetesen is ajánlották. (A magyar mágnásokban nem igen
lehetett a kormánynak válogatni, mert nem jöttek hivatalt keresni.) Nagy
előnyére vált az is, hogy külföldi egyetemeken tanúlva, kellő
ismereteket szerzett az európai jellegű közigazgatásról, az ócska magyar
törvényeket, a feledésnek átadott közjogot pedig egyáltalában nem
ismerte. Nem tudni is érdem! Eként immunis volt mindenféle nemzetiségi
velleitásoktól. De legnagyobb érdemül számíttatott be neki az a minden
személyes tekinteteket félretevő loyalitás, a melylyel a veszedelmes
összeesküvést még csirájában elfojtani serénykedett. A rosszakarói (s
kinek nincsenek rosszakarói?) alattomban azt suttogták felőle, hogy az
egész őrült szerencséjét annak köszönheti, hogy a koronaország
kormányzójának nagy befolyású pártfogoltját nőül vette.
Rövid tíz hónap alatt megyefőnöki titokőrzőből kerületi főnökké lett:
Lipót-rendet kapott, kegyelmes titulust és még valami mást.
Zoltán grófot elitélték tíz esztendei várfogságra, el is vitték
Josefstadtba. Azon időkben az itéleteket nem szokták közzé tenni. Az
elitéltnek felolvasták, de minden indokolás nélkül. Megappellálhatta
intra dominium.
A birtokait is elkobozták: provisorie azonban Lenke Simon báró kezelése
alatt hagyták. Ezután szerzendő érdemei határozzák majd meg, hogy
ugyanezen javak véglegesen az ő birtokául adományoztassanak-e?
S ilyen érdemeket ő nagy buzgalommal igyekezik szerezni.
Fél is tőle minden ember!
S ez fölöttébb szükséges egy kerületi főnökre nézve. Félelem az az enyv,
mely az államokat összeragasztja. (Az idealisták ugyan azt állítják,
hogy a népek szeretete még erősebb ragaszték, de hát ki kér azoktól
tanácsot?)
Tehát Aranka volt az úrnő a Bárdy-palotában. A termek, az előszobák, a
konyhák, az istálló és kocsiszin mind az ő rendelkezése alatt állt. Nagy
fényűzést folytatott. Hogy miből telik ez a pazarlás? Arról megint
sokféle mendemondát lehetett hallani. Mert a Bárdy Zoltán-féle birtokot
a fiskus lefoglalta s annak a jövedelméből az özvegy grófnénak
kötelezett részt levonva, a többit az aerarium tartotta meg. Hanem hát
egy magas állású hivatalnoknak nem mesterség az aranycsinálás.
Csak egyet nem lehetett megvásárolni pénzen: a tiszteletet. A milyen
látogatott volt elébb a Bárdy-palota, olyan csendes lett a nagy változás
után. Egy úrhölgy sem lépte át a küszöbét többé, a kik nem rég
gyűléseket tartani odajártak. Pedig Lenke tábornokné még ott lakott. Nem
hagyta el a házat, midőn Simon fia odahozta a nejét, a hogy
fenyegetődzött. Nagyon erős oka volt ott maradni. Hanem egészen
visszavonultan élt, még az ablakait sem látta senki nyitva.
A kegyelmes úrnak pedig felsőbb helyről utasításúl lett adva, hogy
igyekezzék a tekintélyét társadalmi úton is megszilárdítani. Estélyeket
kell adni, melyeknek leirását a hirlapok közöljék. A kegyelmes
asszonynak, mint ci devant művésznőnek kell azt tudni, hogyan csinálják
a concert spirituelleket?
A meghivók szétküldettek a város minden előkelőségéhez.
Ez volt az első próba.
Kik jönnek el?
S ezt előre nem igen lehetett tudni; mert van egy kiváló magyar virtus,
a meghivókra nem adni választ. A jelen esetnél ez talán több is volt,
mint ősi szokás.
Aranka ideges volt egész délután. A frizernénak és a komornának nagy
szenvedései voltak vele. Felvette már a krinolint s az ahoz tartozó
vállfűzőt; a szinésznői kosztümöt félre kellett dobni. A szabadon
repkedő arkangyalfürtöket is a la Eugenie frizurába kellett
kényszeríteni.
A férje még a hivatalban volt, a kormányzó távollétében még azt is
kellett helyettesítenie.
Ezt az unalmas időközt, a mi a teljes toilette és az első vendég
érkezése között van, azzal tölté el Aranka, hogy Mangával kártyát
vettetett magának.
A vén czigánynő mindennapos volt a háznál. Ki tudná az okát, miért. A
kegyelmes úr ki nem állhatta. Talán azért.
A jósnő magyarázza a kirakott kártyák horoskopját.
– Nagy szerencse áll a házhoz. Hanem a gyászos asszony megakadályozza. A
titkos kivánság még ma beteljesül. Egy titkos bujdosóról jó hir érkezik.
Aranka kedvetlen volt.
– Szedd össze a kártyáidat, Manga. Már a kártyáknak sem hiszek. Ha te az
én gondolataimat nem tudod elolvasni, akkor a kártyáidból sem találsz ki
semmit. Beszélj nekem a fiadról. Elfogadta a meghivást a mai estélyemre?
Külön levelet is irtam neki.
– Elfogadta, de csak az én nagy rimánkodásomra. A mágnás úrak
mindenképen le akarták venni a lábáról, hogy ne jőjjön ma ide a
mulatságba. Ötszáz forintot igértek neki, ha ma a kaszinóba megy
muzsikálni; de az a kis levél még is erősebb volt, lenyomta az ötszáz
forintot, meg a mágnás úrak barátságát. Hja, az én fiam úgy hozzá van