A fekete vér; Lenczi fráter - 06

Aranka észrevette ezt, talán mások is. Odasietett hozzájuk.
– Uram! ne sokirozza ön az egész társaságot! sugá a férjének.
– Akkor a társaság fog sokirozni engem.
– Mindenki kiván egy nemzeti dalt hallani.
– Akkor húzzon nekik egy battuté-t.[4]
Férj és feleség között az ingerültség a kritikus pontig hágott, a midőn
az oldalajtó felnyilt s egyszerre csak berohant rajta az özvegy báróné,
még pedig oly heves, szeleburdi módon, mely se ismert jelleméhez, se
tiszteletre méltó életkorához épen nem illett.
Odafutott egyenesen a fia és menye közé. Egész díszbe volt öltözve,
lilaszin selyemruhában, strucztollakkal a fején.
Tele torokkal kiáltott:
– Ah! A fiam! A fiam!
Mindenki meg volt lepetve, mind a megjelenés módja, mind a szokatlan
kiáltások által, de legjobban a házi úr.
– Nos! Mi az? Grófnő! Micsoda sczéna ez megint? Így kell ajtóstól
berohanni a terembe?
Anna elragadtatással, gyöngédséggel rebegé:
– Isten Atyám! Ah, a fiam!
Simon báró azt hitte, hogy róla beszél.
– No hát mi baja van «velem» mamám? Ön is beleavatkozik ebbe az
izetlenkedésbe? Pártolja a menye kapriczait?
Simon báró azt hitte, hogy még mindig a nemzeti nótákról van szó.
Anna grófné a fejét rázta erre.
– Ah nem! Mit tudom én? A fiam érkezett meg! Most láttam őt az ablakon
át, a mint a kocsiból leszállt.
– Micsoda fia? kérdé elbámulva Simon.
Anna hevesen mondá:
– Hiszen csak… (Akkor vette észre magát.) Ő az! Ő! A Zoltán fiam!
Simon bárónak szeme-szája elmeredt.
– Bárdy Zoltán? Hisz az lehetetlen.
– De hallom jönni már. Ismerem a lépéseit. Itt jön.
Azzal az ajtóhoz futott, taszigálva mindenkit maga elől, a kit utjában
talált.
A társaság is mind oda figyelt már.
S a feltárt ajtóban csakugyan a Bárdy Zoltán alakja jelent meg,
ugyanabban a drapszin kurta kabátban, melynek hat zsebje volt elől, a
minőben őt megszokták látni. Csak a szakálla meg a bajusza volt kurtára
nyirva, egyebe mind megvolt.
A mint az ajtóban összetalálkozott az anyjával, hevesen összeölelkeztek,
egymást úgy átkarolták, mintha soha el nem akarnák ereszteni. Érteni se
lehetett, hogy mit beszélnek egymáshoz.
Zoltán mögött pedig ott állt egy ismeretes alak, a János hajdú, a kit
innen a kegyelmes úr elkergetett. Most is csak olyan keményre volt
kifenve a szürke bajusza, mint elébb; egy kis úti bőröndöt tartott a
kezében.
– Hát ez kiszabadult? kérdezé Lebegut úr Simon bárótól.
– Az ördögök keveredtek ebbe a játékba, dörmögé Simon.
Anna két keze közé fogta a fia arczát.
– Szabad vagy?
– Látod, hogy szabad vagyok.
– Nem üldöznek?
– Hiszen nem szökve jöttem. Itt az utilevelem.
– Hadd lássam az arczod. Nem vagy sápadt a börtönlégtől.
– Dehogy vagyok. Soha sem volt olyan jó dolgom, mint ott a várban.
– Hát nem voltál sötét börtönbe zárva?
– Szabadon jártam-keltem az egész várban. Alig győztem a vizitezést a
tiszt úraknál. Üres óráimban a térparancsnokkal piketiroztam.
– S én azt hittem, te éhezel, nyomorogsz.
– Arról meg szó sem lehet. Hisz egy államfogolynak harmincz forintja jár
egy hóra. De én azt sem tudtam mire elkölteni a nagy vendégszeretet
miatt; az ordinánczomnak adtam. De hiszen mindezt megirtam neked. Minden
héten irtam egy hosszú levelet.
– Soha sem kaptam egyet is.
– Valami autogramm gyűjtő tán megtartogatta útközben.
Zoltán kegyes hazugságokkal tartotta az anyját.
Hanem az anyát nem olyan könnyü rászedni.
Egyszer csak rátalált valamire, a mig a fiának a kezét simogatta.
– Hát ez itt! Itt? Ez itt nem a bilincstörés helye? A láncz nyoma.
Milyen az anyának a szeme!
Zoltán felkaczagott.
– Hahaha? Láncz? Bilincs? Hát ki beszélt erről? Volt eszemben ilyennel
muzsikálni! Egy kis horzsolás az egész. Az úton feldültem a szekérrel.
Ezzel a kis bőrfeltöréssel menekültem.
– De te lánczra voltál elitélve.
– Az csak frázis! Hivatalos formaság! De apropó «láncz!» Kérlek Jánosom!
(Látod, az öreg is velem volt egész idő alatt.) Hozd ide azt az úti
bőröndöt.
A János előre jött a kézi bőrönddel.
Zoltán hirtelen odasugott neki:
– Egy szót se arról, a mi velem történt! Anyám meg ne tudja! Aztán
fenhangon mondta: Nyisd fel azt a bőröndöt.
A míg a János azzal bajlódott, Zoltán megpillantá Palit a sokaság
között. A többit is látta; de ez tetszett meg neki legjobban. Megfogta a
kezét, megölelte.
– Ah! Te is megérkeztél, kedves Palim? olvastam a nagy diadalútadról.
Minden járásodat tudom a hirlapokból. Hát a kis feleséged? Az én kis
komámasszonyom? Csodálkozol ugy-e, hogy így nevezem. Mindenről jól
értesültem. A tiszttartóm tudósított, hogy két fiad született s én
rendelkeztem, hogy irjanak be keresztapának. Holnap meglátogatom a
keresztfiaimat. Saját házadban lakol ugy-e? Azt is tudom.
A János ezalatt felcsatolta a szíjakat, kinyitotta a bőröndöt.
Zoltán két kis csinos bőrtokocskát vett ki belőle.
– No most, kérlek, Jánosom, zárd be megint, aztán vidd át a
hálószobámba. Készítsd el a fekhelyemet: korán aludni megyek. Tudod?
Csak a tábori ágyamat kell rendbe hoznod, a medvebőr takaróval. Én azon
tudok csak jól aludni.
János elment a bőrönddel.
A vendégek hüledezve néztek egymás szeme közé.
Lebegut úr naiv maliciával mondá Mikuláj úrnak.
– Hogy parancsolgat ez itt, mintha csak a saját házában volna.
Simon báró ingerülten rágta a körmeit.
Mi lesz ebből? Két házigazda van ennél a háznál? Melyik lesz az igazi?
Zoltán felnyitotta az egyik tokocskát s kivett belőle egy
elefántcsontból lánczformára faragott kösöntyüt.
– Nézd, kedves jó anyám. Fogságom ideje alatt megtanultam faragni. Még
ez a nyereségem is volt. Neked készítettem ezt, a távollét emlékéül.
Annának könnyek ragyogtak a szemeiben.
– Oh édes jó fiam! Ez lesz nekem az olvasóm. Ezen imádkozom a mig csak
élek.
Azzal a másik tokot nyitotta fel Zoltán s abból is egy olyanforma
rabmunka kösöntyüt vett elő:
– Ezt a másik kösöntyü lánczot pedig az én kedves sógorasszonyom számára
készítém. Kedves Aranka! Légy kegyes ezt elfogadni tőlem és viselni s
emlékezzél meg rólam annyiszor, a hányszor én te rólad, a míg ezt
kifaragtam.
S a míg a csontlánczot Aranka kézcsuklójára felcsatolta, folyvást a
szemébe nézett a nőnek s ebben a nézésben volt elmondva a vád és az
itélet.
Aranka remegve engedé a csontkarpereczet felcsatoltatni. Egyszinü arcza
még halaványabb lett, szemei kisértetlátó félelemmel néztek Zoltán
szemeibe.
– Viselni fogom. Rebegé halkan.
Csak egy szemrehányó szó, egy haragos szemvillanás kellett volna Zoltán
részéről, hogy a hölgy fölsikoltson és elfusson a teremből; de a gróf
egyszerre szerepet változtatott.
Aranka mellett állt Lebegut úr, ahhoz fordult jovialis kedélylyel.
– Ah, drága jó megyefőnök úr! mennyire örvendek, hogy önt itt láthatom.
S kezet nyujtott neki.
A módos emberke nagy örömmel ragadta meg Zoltán kezét s magasra
emelkedett a sarkairól.
– De én még jobban örvendek, biz Isten örvendek, hogy önt «itten»
láthatom, itten láthatom. Másodszor is mondom, hogy örvendek. A
feleségem magán kivül van örömében.
Fruzina asszony nevetett! Annyira extaziálva volt.
Anna grófnő meglepetve nézte e jelenetet, melynek minden mozzanata
titkokat árult el az «édes anya» fürkésző szemei előtt.
Az a rémület Aranka arczán, a midőn Zoltán a «drága» ajándékot kezére
csatolta, a remegés, a holdkóros szemek. Háta mögött állt a férje, Simon
báró, a kinek vastag vonásokkal volt arczára festve a vádlott bűnérzete;
nem mert előrelépni, hogy a testvérét üdvözölje, csak a hosszú bajuszát
huzogatta a szájába. És Zoltán sem nézett rá. Hanem a helyett a
megyefőnökkel szorított kezet. Ennek a kis emberkének milyen öröme volt
s ez örömében még a felesége is osztozott. Az asszony nevetett. Ez pedig
csak önkénytelen jöhetett neki, mert őtet suttogva nem lehet utasítani.
Anna előtt egy titok lobbant föl egyszerre, egész megőrjitő
világosságában. Nem a megyefőnök volt az, a ki Zoltánt feladta az
elfogott levél miatt, a hogy ő vele eddig elhitették, hanem Aranka maga.
Az özvegy báróné ajkai megnyiltak, kezét fölemelte, hogy Arankára
mutasson vele; közel volt hozzá, hogy felsivalljon:
– Te voltál az árulkodó!
S akkor neki fog rohanni ennek az asszonynak és rongyokra tépi s a
hajánál fogva hurczolja ki a teremből!
Zoltán észrevette a hatást s szépen eléje került a katasztrófának.
Manga egy tálcza czukorsüteménynyel kinálta meg.
– Jaj, édes Manga, nem árestáns gyomrának való ez! Nincs egy kis
törökbuza pogácsátok?
– A szakács gulyáshust csinált a cselédeknek.
– Az lesz nekem jó, meg egy kis puliszka kászuturóval.
Azzal az anyja elé állt.
– Oh te drága kedvesem, te tudtad én nekem olyan fölségesen készíteni
azt a mennyei eledelt, a kászuturós málépuliszkát. Micsoda tökéletessé
tennéd vele az én boldogságomat a mai napon.
Ezzel le volt fegyverezve minden harag. A tragikai hősnő, a háziasszony
szerepének említésére elfelejté azt a másikat. A fiának a kivánsága
valami jó anyafőzte után elfelejteté vele a gyanut, a haragot, az
őrjöngő dühöt. Egyszerre földerült az arcza.
– Igen! Igen! Hiszen én vagyok itt a háziasszony! Lesz minden jó, édes
fiam! Sietek! Gyorsan meglesz. Már most majd én traktálom meg a
vendégeket!
Micsoda diadal volt ebben a szóban.
Majd most tudja meg az uri társaság, hogy mi a különbség háziasszony és
háziasszony között. Amott limonádék, kráflik: emitt magyaros vacsora.
Nem is frázisokból áll ám az anyai szeretet. A kedvencz ételeket
kitalálni és jól elkészíteni, ez a hajdani jó anyák gyöngédsége.
Még egyszer megölelte a fiát.
– Hiszen ma születésed napja van.
S azzal elsietett, odakinn lehetett sirni.
Zoltán pedig aztán szerklt tartott (magyarul «kör») akár egy potentát a
maga szalonjában. Sorba vette a vendégeket. Mindenkihez volt valami
lekötelező szava.
Csak Simont nem látta meg.
– Kedves Mikuláj úr! Még nem voltam olyan szerencsés, hogy ő nagyságának
bemutatott volna. Nagyon örvendek! Méltóztatik a szinházba járni? Csak
operákba? Tetszett lenni sok bálban a farsangon? Hogy már nem tánczol?
Az képtelenség! No a legközelebbi pikniken nekem ajándékozzon egy
franczia négyest.
Majd Balambér urat vette elő.
– Ejh Bala bácsi. Alig ismerek rá, úgy megfiatalodott. Ej, ej! Gyanus
dolog. A szakállát levenni. Nem félti őt, nagyságos asszonyom? Nagy
hamis az én Bala bátyám. Szeret félrekacsingatni.
Balambér urnak pedig semmi sem tetszett olyan nagyon, mint ha azzal
gyanusították, hogy «nagy hamis!»
Még az ujságirót is megszólította, sőt mind a két kezét megfogta, úgy
interpellált hozzá.
– Kedves barátom, édes Ollósi úr. Ugyebár, nem fogja az esetemet kiirni
az ujságába? Fogadja ön meg anyjának a csontjaira.
– Kérem, az anyám még él.
– Annál inkább. Nem fog ön regényt irni az esetemről. «Tíz hónap a
josefstadti kaszamátákban.» Megigéri?
– Megigérem; de nem hiszem, hogy megtarthassam.
Aranka ezalatt visszaerőszakolta elvesztett nyugalmát. Halkan dörmögé
Simonhoz:
– Ez az egész egy rossz álom! Kinek a keze van ebben?
Aztán, hogy Zoltán ismét a közelébe jutott, ő kezdett vele beszélgetést.
– Gróf ur. Minő szerencsés fordulat az, hogy ön most itt van. Nem
vártuk, hogy olyan gyors sikere legyen az általunk legfelsőbb helyen
beadott kegyelmi kérvénynek.
– Nem kegyelem utján szabadultam ki, kedves ángyom. Nagyon egyszerű
ennek a magyarázatja. A felsőbb biróságnál rájöttek, hogy az egész
ellenem támasztott feladás hamis volt. Az én nekem tulajdonított levél
otromba hamisítás, egy sikkasztásaiért elbocsátott sáfáromnak a
koholmánya, a ki ezt be is vallotta.
Arankának eszébe jutott, a mit Pali mondott neki erről a levélről. A
czigánynak milyen finom érzése van!
– Tőlem aztán szépen bocsánatot kértek a tíz hónapi letartóztatásért, én
pedig szépen megköszöntem nekik, hogy tíz hónapig eltartottak az állam
költségén. Ezalatt legalább voltam valami. És mostan megint leszálltam a
magas paripáról: hazajöttem s vagyok megint «Senki Pál».
– Oh mi nagy aggodalommal voltunk eltelve az ön sorsa miatt, mondá
Aranka, visszanyerve nagy hirtelen színjátszói tudományát.
– Tapasztaltam, kedves sógorasszony. Az enyhítésekben, miket velem
éreztettek, a kikre neveltetésem bizva volt, felismertem a te jóltevő
kezedet. Különösen nagy hálára vagyok lekötelezve irántad, hogy
távollétem alatt, szegény gyászbaborult anyám helyett, a házi asszony
tisztét viselted.
Minő gyilkos ironia.
Aranka az ajkába harapott. Ebben a szóban a felmondás is meg volt adva.
Mától fogva megint Anna báróné a ház asszonya. Az ur Zoltán.
Hát a kegyelmes úr? meg a neje? Mi itten már most? Vendég? Zsellér? Vagy
megtűrt atyafiság?
Az egész társaság összesugdosott. Mindenki kényelmetlenül érezte magát.
Zoltán vette észre, hogy a társaság ugrásra áll készen. Sietett elejét
venni a feszélyezett állapotnak. Olyan hangosan, hogy mindenki
meghallhatta, mondá Arankának:
– Különösen nagyraveszem azt a gyöngéd figyelmedet, kedves sógorasszony,
hogy hazaérkezésemnek a megünneplésére ilyen diszes társaságot
gyűjtöttél össze!
S nagyobb nyomatékul a karja alá vonta Aranka kezét s úgy fordult a
társaság felé.
Ez a tüntetés tetszett a vendégtársaságnak, annál kevésbbé a deplaszált
kegyelmes urnak, a kit Zoltán még mindig nem akart észrevenni. Az csak
magában dult-fult.
Igazán tréfásnak találta mindenki ezt a helyzetet.
A jelenlevők mindegyike tudta a kulisszák mögött történteket. Hogyne?
Provincziális székvárosban úgy kiszivárog a titok, mint a kéneső a
szarvasbőrön át.
Aranka egykor Zoltán menyasszonya volt, azután a kormányzó pártfogoltja,
majd a féltestvér felesége, azt is tudta, a ki akarta, hogy Zoltán
felségárulási perének ki volt megindítója?
És most a fölmentése és kiszabadulása után karöltve sétál a saját
termében a rab az árulkodóval, hajdani kedvesével.
S minden szavával finom illó mérget szagoltat vele.
– Te tudtad ugy-e bár, hogy ma megérkezem? Hogy ne? Legelső kútforrásból
értesülhettél róla. Holnap első dolgom lesz a Durchlauchtnál
tiszteletemet tenni s megköszönni a kegyes közbenjárását. Itthon van-e?
Aranka szeretett volna egy késdöféssel felelni erre a kérdésre.
– Nem tudom. A férjem fogja tudni. Kérdezze tőle.
Zoltán pedig a helyett, hogy az egyenes utasításra hederített volna, azt
ragadta meg, hogy «hát mi nem tegezzük egymást?»
– Azóta még nem találkoztunk, hebegé Aranka.
– «Azóta!» De hát milyen dátumtól számítjuk ezt a hedzsirát! Most
vagyunk a fruktidór hónapjában. Utoljára találkoztunk a brümérben. Ugy-e
hát? Leydeni János koronázása alkalmával! Milyen hiven tapsoltam én
akkor «Fides»-nek! Emlékezetes egy este volt!
Aranka közel volt hozzá, hogy elájuljon.
Zoltán a társasághoz szólt.
– Kérem, tisztelt hölgyeim és uraim. Folytassák a mulatságot, a hol én
megérkezésemmel félbeszakítottam. Tessék zenélni, tánczolni, zálogosdit
játszani. Én magam is mulatni akarok ma. Duplán születésnapom van. Annak
megiszszuk ma az áldomását. Az én szeretteim között, a kik olyan várva
vártak. Ah! itt a whisztasztal felterítve. Ez az én kedvencz játékom.
Mindjárt összeállítunk egy játszó társaságot. Szabad egyiknek kérnem a
kegyelmes asszonyt? (Már nem tegezte). Úgy tudom, hogy nagyon jól
játszsza a whisztet.
Ez megint egy méregcsepp. Csak a házi asszony nem ülhet le kártyázni.
Aranka már játszhatik whisztet.
Némán inte fejével, hogy beleegyezik.
– Harmadiknak a megyefőnök urat kérném, mondá Zoltán.
Lebegut úr odatoppant egyszerre.
– Ezer örömmel, ezer örömmel! De csak fél krajczárban.
– Hát negyediknek? Zoltán szétnézett a társaságban, ki volna itt
kártyafogható ember?
– Tán a kegyelmes úr? monda Lebegut. A gróf úr öcscseura?
– Ah, az öcsém nem ért hozzá. Úgy játszik, mint a bot. Jőjj ide Pálom!
egészítsd ki a pártit.
No még csak az kellene, hogy Palit oda ültesse a whisztasztalhoz,
vizávinak Arankával. Az elébb ki akarta dobni a másik háziúr.
A művésznek több esze volt, nem állt rá:
– Én nagyon gyöngén játszom a whisztet.
– Az a legnagyobb érdem a whiszt-játéknál, ha az ember elismeri magáról,
hogy rossz játékos. Csak te foglalj helyet.
Ez már Simonnak mégis sok volt.
Kínos zavarodás és elfojtott düh kifejezésével arczán kerülgette
Zoltánt, mozdulatai elárulták ideges trémáját. Most már egészen oda
furakodott mellé, hogy okvetlenül találkoznia kellett Zoltán
tekintetével.
Barkó Pali csunya kelepczében érezte magát; lehetett látni, nem az
arczán, hanem a felhuzogatott vállain. A czigánynak a két válla szokta
elmondani, hogy szeret valamit nagyon, egy kicsit, félig, vagy «kell az
ördögnek.»
A Manga theát hordott körül csészékben. Odasomfordált Pali mögé s a
fülébe sugott czigányul:
– Iszkiri more! Eredj haza a feleségedhez! Nem jó itt neked!
Lebegut urnak valami mentő ötlete támadt, a mivel ketté vágni remélte
ezt a furcsa bonyolult helyzetet. Elemelt egy theás csészét a Manga
tálczájáról s az egész társaságnak szóló hangon ilyen felköszöntésre
buzditá fel magát:
– A gróf úr szerencsés hazaérkeztére!
Ez a toaszt általános viszonzásra talált.
– Nem, uraim! kiálta Zoltán. Toasztot borral szoktunk köszönteni.
Azzal, mintha csak épen most venné észre Simon bárót, vagy mintha
folyvást megszokta volna, hogy együtt van vele, szép nyájasan,
atyafiságos bizodalom hangján szólt oda neki:
– Ugyan édes öcsém Simon, légy olyan jó, eredj az irószobámba, vedd elő
az asztalfiókomból a belső pinczémnek a kulcsát. Tudod hol áll? S hozass
fel a Jánossal a mi kedves vendégeinknek abból a 34-iki rózsamáliból
vagy husz palaczkkal.
Hiszen nem volt abban semmi gorombaság. Bátyja szólt az öcscséhez, az
idősebb testvér, a ki birtokosa a háznak, a jószágnak, az ifjabbhoz, a
kit nem illet meg semmi, de a kivel szivesen megosztja mindenét. Ha
Simonban csak egy csepp lett volna az ős magyar kedélyből, legfeljebb
azt a tájszólamot vágta volna vissza Zoltánnak, hogy «magad, uram, ha
szolgád nincs!» De idegen volt annak teste-lelke. A sértett ambiczió
fortyant fel benne. Hátra vetette a fejét dölyfösen s recsegő hangon
szólt oda:
– Uram? Én a kerületi főnök vagyok!
Lehet, hogy ezt még Zoltán nem tudta. Talán észre sem vette azt a
gomblyukba akasztott rendjelt? Idején volt őt figyelmeztetni rá, hogy a
villámok légkörében jár. A kit ő most borért küld, az egy excellenciás
úr!
Erre Zoltán a legártatlanabb nyájassággal mondá:
– Nem tesz semmit, azért te is ihatol abból a rózsamáliból.
Mintha ő volna az, a ki testvéri szivének kifogyhatatlan jóságából
megkegyelmez eltévelyedett öcscsének.
S a vendégsereg nemhogy elszörnyedt volna e megsértése fölött a
hivatalos rangtekintélynek, sőt itt-amott egy kis kárörvendő kunczogás
volt hallható. Ha a hivatalfőnök tyukszemére gázolnak, az mindig
csiklandó hatást idéz elő az alárendelteknél.
Simon e szóra mérgesen fordult meg s a könyökével kiüté a háta mögött
settenkedő Manga kezéből a theás tálczát. A findzsák mind a földre
potyogtak, némelyiknek le is törött a füle.
– Ostoba lud! Kiálta Simon Mangára, mintha az volna ennek a balesetnek
az oka.
Manga sietett felszedni a lehullott csészéket a tálczára s igazi czigány
filózofiával okoskodott magában:
– Ne haragudjál már! Hisz a gróf porczellánja törött már össze; nem a
tied!
Aranka odasietett a férjéhez. Itt ma már nem jön össze a whisztparti!
Zoltán is fordított egyet a dolgon. Palihoz intézte a szavát.
– No hát édes Palikám, ha már kártyást nem tudsz játszani, játszszad
azt, a mit jól tudsz. Huzd el nekem az én kedvencz nótámat: «Megvirrad
még valaha.»
– Ha a háziúr parancsolja. Szólt engedelmesen a művész s azonnal
hátravonult, az előszobában consignálva ácsorgó czigányokat értesíteni a
történendők felől s nemsokára fölzendült a gyönyörű szép őskori magyar
dal zenéje, a melynek szövegét mindenki utána dalolja magában, a ki
hallja: «Megvirrad még valaha! Nem lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»
De már ezt az insultust nem állta ki a kegyelmes úr.
– Menjünk innen. Mondá a nejének. Ez az ő háza.
És a kegyelmes úr a kegyelmes asszonynyal együtt éjnek éjszakáján
átköltözött az eddig lakott palotából a vendéglőbe, a nélkül, hogy
valaki marasztalta volna.
A vendégei pedig mind ott maradtak. S a mint a városban elterjedt a
hire, hogy Bárdy Zoltán gróf hazaérkezett s ő tartja most a
születésnapját, egyszerre vége volt az epidemiának, a kik meghivást
kaptak s azután leköszöntek a mai estélyről, hirtelen toilettet
csináltak, nem fájt már se kezük, se lábuk, siettek a társaságot
kiegészíteni.
Éjfél tájon Anna bárónő feltálaltatta a pompás vacsorát. A lakoma után
pedig tánczra kerekedett a fiatalság, s tartott a vigasság kivilágos
kivirradtig. Lebegut urnak olyan kedve kerekedett, hogy egyre danolta,
akármit huztak is, a maga nótáját: «Csak úgy iszik bujában, Kifordított
bundában.»
És Lenke Simon ott hallgatta a vendéglői szállása ablakából a szünetet
nem tartó zenedöngést, mely a Bárdy palotából áthallatszott hozzá.
Pedig a policzáj órát is rég meghaladták már, még is muzsikáltak! S
minden tánczzene után ujra fölhangzott, hogy: «Megvirrad még valaha. Nem
lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»
Szerette volna a nyakát törni, a magyarnak is, a czigánynak is, a
grófnak is, a kiért huzzák, a kivel huzatják és a ki huzatja.
De nem tehetett ellenük semmit. Hisz az ő saját meghivott vendégei
voltak ott együtt, Egész éjjel gördültek a hintók. Most már mennek! Maga
a rendőrkapitány is ott tánczolta a csárdást.


VIII. FEJEZET. A MÉREG-VETÉS.
Lenke Simon, mikor első furiájában rögtön elhagyta a Bárdy-palotát
(eddigi hivatalos lakását), a feleségén kívül egyébre sem gondolt. Se
komornyiknak, se kapusnak nem szólt semmit, hogy késő éjszaka hová megy;
csak rohant, mint a felvert vadkan. Jó szerencse, hogy a szemfüles
ujságiró észrevette a meteorhullást s utána szaladt. Utólérte az utczán.
Annak aztán elmondá, hogy a vendéglőben fog hálni s egyuttal utasítást
adott neki, hogy ha majd vége lesz a dinom-dánomnak, jőjjön fel hozzá s
referáljon róla, hogy mit látott és hallott.
Ollósi úr titkos besugója volt Simon bárónak.
Egész a hotelig elkisérte a menekülőket; ott ő lármázta föl a szolgáló
személyzetet, két szobát nyittatott a számukra, a szobalányt avizálta,
hogy a kegyelmes asszony számára készítsen hársfaherbatét és hideg
borogatást, mert erős migraineje van, a pinczérrel pedig szamovárt és
egy palaczk rumot vitetett föl a kegyelmes úrnak, a ki az éjjel fönn fog
maradni, sok irnivalója lesz. – Minden akként lett végrehajtva.
Azzal Ollósi úr nyargalt a nyomdába, megirta a reggeli lap számára a
nevezetes ujdonságot, cicero durchschossen czikknek. Aztán hirtelen
versbe szedte az egész tréfás esetet: fölséges paskvil kerül ki belőle.
A metronpás czimborája volt, az szedte ki: reggelre ki lesz nyomva és
szétosztva.
Hát ugyan ki irná a gúnyverseket a kegyelmes urra más, mint a saját
lajbzsurnalisztája. A jó spion előre is, hátra is csuszik, mint a kurta
kigyó, a kiről azt hiszik e miatt, hogy két feje van.
Aranka lefeküdt az egyik szobában; rosszul volt! Simon pedig leült az
asztal mellé egyedül; megparancsolva a pinczérnek, hogy résen legyen, a
mikor csengetni fog neki.
Hozzá fogott, hogy tudósítást irjon – a kormányzónak, a helytartónak és
a miniszternek.
Egy betü sem jött ki a tollából. El volt a feje butulva. Azt sem tudta,
hol kezdje el?
Előtte lobogott a meggyújtott rum a theás csészében. Annak a zöldes kék
lobogványa kisértetes világítást adott az arczának. Olyan volt, mint egy
galvanizált halott.
Forrott a lelkében a méreg! Agyában egyik torzpofáju szörny a másikat
kergette.
Mekkora csalódás! Bizonyosra vette már, hogy az elitélt Bárdy Zoltán
birtokait neki fogják adományozni, s most azt egyszerre szabadon
bocsátják, mint ártatlant. Ki kontárkodik odafenn?
A hazatérő előbb előkelő gőggel fitymálja, majd kihivó módon megsérti
őt, a hatalmas főnököt s az inzultusra a jelenlevő vendégek nem hogy a
megbántott főnökért megtorlást vennének, ha egyébbel nem, hát azzal,
hogy vele együtt ott hagynák a kivilágított termeket, nem! mind ott
maradnak, a hazatértnek gratulálnak, megiszszák a rózsamáliját s
tánczolnak a nótáira.
Minő boszút álljon rajtuk?
Föl-fölugrott s nagy léptekkel járta végig a szobát.
Még az is bántotta, hogy a mai ünnepély kedvéért új csizmát huzott föl s
az kegyetlenül szorította a tyukszemeit. Becsengette a pinczért.
Hozatott magának papucsot, a csizmát lehuzatta a lábáról s kiadatta a
háziszolgának, hogy reggelre fényesítse ki.
Papucsban aztán könnyebb volt a föl s alá járkálás.
Kiken álljon boszut? És mi módon?
Nagy hajlama volt a kegyetlenkedésre.
Az ő agyában született meg az a praktikus eszme, hogy a zsandároknak
tagliát kell adni az elfogottakért, az azokra kimért büntetés kvalitása
szerint. Egy éven alul itélt bünös két forint, azon fölül három forint
és aztán minden további év három forint. Ha olyat kerit kézre a zsandár,
a kit halálra itélnek: azért hatvan forint!
Volt is fényes eredménye e dicső ötletnek. Az első három hónap alatt,
hogy ezt életbe léptették, háromszáznegyvenegy ezer
kilenczszázkilenczven elfogatást eszközölt a csendőri intézmény a
birodalom területén. Volt ugyan polyva is közte, a mi kihullt a rostán,
de mag is csak maradt.
Hej, ha azt az egész társaságot, a mely most a Bárdy-palotában
tivornyázik, «per kompanyi» mind hatvan forintosokká lehetne tenni.
Ha Lebegutra gondolt, akkor arra haragudott jobban. Ha pedig a muzsikus
jutott eszébe, arra agyarkodott. Általában üldözte a czigányokat. A
csendőröknek ki volt adva a rendelet, hogy a hol czigányt találnak
útközben, szekéren, sátor alatt, verjék vasra, csukják be, koplaltassák
meg s mikor szabadon eresztik, verjenek rá egy sort emlékezetnek okáért.
A muzsikus czigányt pedig dugják be a dolgozóházba; tanuljon varrni,
legyen a czigányból szabó!
S még deklamálni mer az ilyen czigány egy előkelő társaságban. S
elcsavarja az asszonyok fejét, hogy egymásután sorba csókolják!
Mért nincs nekünk is Szibériánk!
Lehetett már éjfél után három óra, mikor Ollósi ur előkerült a
dáridóból. – Hajmeresztő dolgokat beszélt.
A vacsorának még most sincs vége. Még mindig az asztalnál ülnek. Most
adták fel a tizedik fogás ételt: a levelen sültet.
Levelen sültet! Ilyent csak nagy urak asztalán látott, a ki látott,
egyszer életében.
S micsoda ivást követnek el! Lebegut úr magyar nótákat dalol, a két
mutatóújját feltartva magasra, mint egy kinai pagódli.
Lebegut dalol.
Még pedig a czigány elé dalol. Ugy, hogy az a fülébe huzza a nótáját.
De hisz ez még álomnak is képtelenség!
– Hát a zsandárfőnök?
– Ott van! Nem hiányzik. Megjelent a nagy muzsikálásra. Aztán őt is
leültették az asztalhoz. Épen most köszöntötte fel Anna bárónét, mint a
Gracchusok anyját.
Simon kaczagott dühében s a papucsokat lekapkodva a lábáról, a
plafondhoz hajigálta.
– Bertalanéjt a gazoknak! Szicziliai vecsernyét! No majd a seprűjét én
töltögetem ki nekik.
Aztán egyszerre átcsapott az ellenkező hangulatba. Hideg vért affektált
s csak ugy magában mormogá a német szójárást: «Geduld bringt Rosen –
Geduld bringt Rosen».
Azzal elbocsátá Ollósi urat. Azt mondta, hogy aludni akar.
Megivott a theához egy palaczk rumot. A mint levetette magát az ágyra:
rögtön elnyomta a tompa kábulat.
Reggel lüktető fejfájásra ébredt fel. Olyan volt a szája ize, mintha
gubicsot evett s timsót ivott volna.
Öltözni kezdett, behozatta a csizmáit. Az egyik sehogy sem akart
felmenni, valami volt beledugva – egy papiros.
Kihuzta, szétnyitotta. Ott volt a legujabb frissen sült paskvill a mult
esteli tréfás eseményekről.