A fekete vér; Lenczi fráter - 03

Lenke báróné vagy s Lenke Simonra nézve anyai beleegyezésed vagy
tiltakozásod pusztán akadémiai diskusszió.
A báróné megtörten beszélt fiához.
– Soha sem voltam terhedre szemrehányásaimmal. Néma türelem volt
irányodban egész életem. Se neked, se másnak nem mondtam el soha, hogyha
valami fájt, pedig te én nekem arra bőséges okot adtál. Azért én nem
szüntelek meg téged szeretni. Fiam! Édes fiam! Nem állhatom meg, hogy
meg ne ragadjam a kezedet, mikor az örvény szélén látlak járni. Tudod
te, hogy ki az a nő?
Erre dölyfösen ugrott fel a székéből Simon.
– Grófnő! megtiltom önnek és bárkinek is a világon, hogy azt a nőt
előttem ócsárolja.
A grófnő szelid lemondással beszélt.
– Egy szót sem fogok felőle szólni. De annyit mondok te neked, fiam,
hogy a mely órában te azt a nőt mint feleségedet e házba behozod, én
abban az órában elhagyom ezt a házat s visszavonulok falusi magányomba.
– Azt pedig nagyon okosan fogod tenni. Ott igen jó lesz laknod. Itt a
székvárosban te csak galibát csinálsz. A mit a férfiak meg nem tehetnek,
azt a szerepet mostan elvállaltátok ti asszonyok. Ha azok nem
demonstrálhatnak, ti demonstráltok.
– Hogyan?
– Hát ez az öltözet, melyet viselsz, ez a kékre festett «honi» karton
ruha nem demonstráczió-e? A kalikót a magyar mágnásnők rendes divatja?
Ti ezzel a nemzeti velleitásokat ébresztgetitek.
– Hát az bűn? A saját nemzetünk iránti vonzalom?
– Hóbort! Hát az a mindenféle nagy hangzású nőegylet, mely szép szin
alatt összejöveteleket tart, gyülésezik, spicsel, határozatokat hoz,
pénzt gyűjt és osztogat, hiveket toborz, mind annak nem te vagy-e a főfő
megindítója, vezetője?
– Hát a betegek ápolása, a kisdedek megóvása, és a nyomor enyhítése…
– Hóbort! S nagyon jól fogsz tenni magaddal s velem, ha abba hagyod.
Simon báró olyan önérzettel beszélt, mintha ő egymaga verte volna le az
egész forradalmat.
Anna mélyen el volt keseredve.
– Akkor, édes fiam, úgy elválnak az utaink egymástól, hogy soha össze
nem találkozunk többé. Tégy a mit akarsz. Az én átkom nem fog téged érni
soha. Hanem az az áldás, a mit az oltár előtt adnak rád, a mikor le
fogsz térdepelni kéz kézben azzal a nővel: az lesz a te átkod. Isten
irgalma legyen veled.
Anna megfordult s csendesen távozott a szobája felé. Még egyszer megállt
az ajtóban és visszafordult. Összekulcsolta a kezeit. Az igaz fájdalom
hangján kiálta föl:
– Fiam! Édes fiam! Esdeklek hozzád.
– Hajthatlan vagyok. Rikácsolá az, karjait összefonva a mellén s úgy
állt ebben a törhetlen jellemű stereotyp poziturában, míg a báróné be
nem tette maga után az ajtót. Vasból vagyok.


IV. FEJEZET. A MEGYEFŐNÖK.
Hanem aztán egyszerre megszünt vasból lenni, a mint a középső ajtó
megnyilt. Pedig csak egy öt láb magas emberke lépett a szobába.
Az volt a megyefőnök.
Lebegut Ottokár három év óta volt már e nevezetes Bezirknek a főnöke.
Abban külömbözött a többitől, hogy szeretett alkalmazkodni az itteni
lakossághoz és szokásokhoz. A magyar nyelvet is elsajátítá, s azt minden
alkalommal használta; hibás kiejtéssel, de helyes syntaxissal.
Kedélyes kicsi emberke volt. Gömbölyű arcza, piros ábrázatja, hirtelen
szőke haja hegyes üstökbe csavarintva, kurta kis bajusza, mely nem ért a
száj szögletéig, s ahhoz kifli forma pofaszakáll incselkedett az arcza
közepén. Tisztességes hosszú tubákszin kabátot viselt, s annak a
gomblyukában veres érdemrend-szalagot.
– Jó reggelt! jó reggelt! Mondá beköszöntve.
E varázshangra a törhetlen vasember egyszerre kétrétt görnyedt.
– Ah, méltóságos megyefőnök úr! Milyen kiváló szerencse! Ezer bocsánat,
hogy ilyen negligeéeben talál. Azonnal, azonnal!
S nagy sietve kapkodva veté le a bársony hálókabátot s rántá fel a
fekete salonrokkot, nem mulasztva el folyvást hajlongni, bókolni.
A megyefőnök úr pedig azzal volt elfoglalva, hogy erősen szitt egy
szivart, mely nem akart a hatóságnak engedelmeskedni.
– Kialudt, kialudt. Szivhatom, szivhatom. Nem szelel, nem szelel.
A megyefőnök úrnak az a szokása volt, hogy a szavakat gyakran
megduplázva ejté, a mi külömben nem kellemetlen. Az operában gyakran
halljuk ezt. Ő maga természetesen nem vette ezt észre.
Simon báró készséggel futott a gyufatartóhoz s sietett tüzet gyujtani s
azzal a főnök úr szivarját működésbe hozni.
De biz az tovább is megmaradt a passziv ellentállásnál.
– Átkozott szivar! Úgy hivják, hogy dragaderos, dragaderos. Eleinte azt
hittem, hogy spanyol szó spanyol szó, mikor aztán magyarul megtanultam,
megtanultam, akkor megtudtam, hogy magyarul van; azt teszi, hogy «drága,
de rossz; drága de rossz!»
– Szolgálhatok? Talán ez jobb lesz? Kinálkozék Simon báró, az iróasztala
kis fiókjából elővéve egy világos pettyes szivart. Mindjárt gyufával is
szolgált.
Lebegut Ottokár úr elvette az ajándék szivart, a magáét kioltá s a
zsebébe tette, aztán kerekre nyilt szemekkel megnézte a kapottat,
meggyujtotta, egyet huzott belőle, a füstöt kifujta, azután a tenyerével
az arcza felé vissza terelte, ajkait gömbölyűre csücsöríté s egy ravasz
oldalpillantást vetve Simon báró felé, fejcsóválva mondá:
– Ej, ej, ej, ej, ej, ej! Csempészett szivar? Csempészett szivar?
– Konfiskált szivar. Igazítá helyre a balvéleményt Simon.
– Nagyon jó, nagyon jó. Ezután minden reggel idejövök kollaudálni,
kollaudálni.
– Legyen szerencsém, legyen szerencsém.
Már Simon báró is duplázta a szót. Lehet, hogy ragad önkénytelen ez a
beszédmodor, de az is feltehető, hogy csupa kedvkeresésből tette.
A főnök urnak nagyon derült kedve volt. Valami adoma furta az oldalát, a
mihez embert keresett.
– Nagyon nevetnem kell, nevetnem kell ezeken az idegeneken, idegeneken,
a kik még nem tudnak a nép nyelvén, a nép nyelvén. Az a cseh
járásbiró,[3] a Mikuláj, a minap egy kriminalitásban inkvirál, inkvirál.
Kérdezi a delinkvenstől, delinkvenstől, ki volt még ott rajta kívül? Azt
mondja, nem volt ott más, csak a komondor, csak a komondor. Azt mondja
erre a Mikuláj, a Mikuláj: «Komondor lépjen be! Komondor lépjen be!»
Hahaha! Azt hitte a Mikuláj: valami «komandőr».
Simon báró is erőltette a nevetést. Ostobaság volt. De ha a főnök úr
anekdotázik, akkor muszáj nevetni.
– Igazán nevetni való! nevetni való.
A főnök úr nagyot nézett rá s elkomolyodott. Gondolta magában, de furcsa
szokása van ennek a szekretáriusnak: minden szót kétszer mond el,
kétszer mond el.
Rátért a tárgyra.
– Hát ezuttal a feleségem küldött, a feleségem küldött, a báró urhoz.
Még nem tetszett vele beszélni. Nem is lehet, nem is lehet. Áldott
teremtés, áldott teremtés. Süket és néma, süket és néma. Hanem igen jól
tudja készíteni a Nudlpflanzlt, a Nudlpflanzlt. S ez az én Leibspeisom,
az én Leibspeisom.
– Én is imádom.
– Ma az lesz ebédre. És ebéd után a feleségemmel Langepuffpartie.
– Az nekem passzióm.
Igazán jó fiú ez a bárócska!
– Szabad refarálnom a beadványokról?
– Ráérünk, ráérünk! Monda a főnök. Nem kell sietni! Ez a regula. Inkább
még én is hoztam egy irást, a mivel tudom, hogy meg fogom örvendeztetni
kedves barátocskám.
«Kedves barátocskám!» mondá magában Simon báró. Ez bizonyosan
előléptetésem.
– Oh kérem! Mindig hálásan emlékezem pártfogó kegyességére a méltóságos
urnak.
A megyefőnök kigombolta a kabátját s előhuzott a zsebéből egy
paksamétát.
– Kellemetlen história! Nagyon kellemetlen. A báró úr bátyja, gróf Bárdy
Zoltán, valami nagyon kompromittáló levelet irt külföldre, külföldre,
kompromittáló levelet. A titkos megbizottja, a kire a levelet bizta,
átadta azt nékünk. Itt van az akta: a species facti. Ennek az alapján én
nekem gróf Bárdy Zoltánt rögtön el kellene fogatni, elfogatni,
haditörvényszék elé állíttatni. Tíz évi sánczfogság és birtokvesztés
lenne jutalma, lenne jutalma. Én azonban, tekintve a rokonságot; a báró
úr testvére, testvére, mondok, ne csináljunk belőle lármát, belőle
lármát. Mai világban sok a delátor, sok a delátor. Csunya egy fajzat!
Simitsuk el a dolgot, simitsuk el a dolgot. Fogja barátocskám ezt az
irást. Vegye elő négy szem között az urabátyját. Vigyázzon magára, meg
ne üsse a lábát, üsse a lábát! Az egész levelet aztán dobja a tűzbe,
dobja a tűzbe. Nem kell protokollumba vezetni. Szeretem a békességet.
Igazság helyett kegyelmet, kegyelmet. Ez az én elvem, az elvem.
Simon báró fanyar képet csinált az egész dologhoz. Jobb szerette volna,
ha a főnök az előléptetési decretumát huzta volna elő a zsebéből.
Beletekintett az átadott irásba s átfutott rajta.
– Fölöttébb lekötelez méltóságod ezzel a nagy grácziájával. Bátyámuram
igazán nagy bajba keverhette volna magát ezzel a levéllel. Az amerikai
dollárjegyekről van benne szó. Flagrans perduellió! Én azonban, mint
afféle subalternus hivatalnok, nem tehetem azt a saját hajlandóságomból,
hogy egy ilyen kezembe akadt ügyiratot, csupa testvéri szeretetből, a
rendes útjáról félretérítsek; hanem ha méltóságod kegyeskedik ide az
akta szögletére ráirni ezzel a kék plajbászszal, hogy «supprimatur».
Legalább ha megmutatom a gróf urnak, majd az is abbahagyja az
élczelődést az új hivatalnokokra.
– Hagyja el! A kik élczelnek, jó emberek, jó emberek. Voltam én már
olyanok között is, a kik szembe hizelkednek, hátul leszurkálnak, hátul
leszurkálnak.
S azzal egész jóhiszeműleg ráirta az ügyirat hátára a maga ismeretes
hátradülő irásjegyeivel a hivatalos «supprimatur»-t (Elfojtandó).
E mellett teljes tudatával birva annak a jó szolgálatnak, a mit e
discrét eljárásával tett a báró családja grófi ágának, még egyszer
igénybe vette azt a szivarrejtő fiókot egy pettyegetett havanna erejéig.
Régi közmondás, hogy «apró ajándékok tartják fenn a jóbarátságot».


V. FEJEZET. BÁRDY ZOLTÁN.
Megint nyilt a középső ajtó s bejelentetlenül lépett be valaki.
(Ilyen baj az, ha az irodaszolga ex abruptó mondja fel a szolgálatot.)
A belépő azonban, a mint észrevette a megyefőnököt, vissza akart
huzódni.
– Ezer bocsánat! Nem tudtam, hogy a megyefőnök úr itt van. Senki sincs
az előszobában.
– Csak az én kalucsniaim. Tessék bejönni. Kiálta eléje a főnök. Nincs
semmi titkos dolgunk, titkos dolgunk. Lupus in fabula, lupus in fabula.
Épen gróf Bárdy úrról beszéltünk.
Bárdy Zoltán gróf mostoha testvére volt Lenke Simon bárónak.
Két ellentétesebb alakot alig lehetne képzelni.
Zoltán athletai termete, mely közel egy öles lehetett, teljes
összhangban volt szelid férfias arczával. Határozott, egyforma jellemre
valló vonásai voltak, nyugodt tekintete, sötétszőke haja és szakálla. Az
egész arcznak nagy hasonlatossága volt az anyjáéhoz. Európai öltözetet
viselt, minden különlegesség nélkül. Daczára annak, hogy olyan kurucz
hirben állt, nem volt se veres nyakravalója, se halálfej melltűje.
– Rólam méltóztattak beszélni? kérdé csodálkozva. Hogyan ért ez a
szerencse?
Lebegut Ottokár megkinálta a grófot a szivartárczájával.
– Szabad szolgálnom egy szivarral, egy szivarral?
– Köszönöm. Én nem szivarozom.
– No hát erről beszéltünk, erről beszéltünk. Hogy a gróf úr, a mióta a
trafikát behozták, a trafikát behozták, nem dohányzik többet. Én bámulom
Mucius Scaevolát, Mucius Scaevolát; de jobban bámulom azt a magyart, ki
a tyrannismus boszujára lemond a dohányzásról, lemond a dohányzásról.
– Hát már én ilyen vagyok.
– Magukra hagyom önöket uraim, uraim.
Azzal felszedte az esernyőjét, kalapját a megyefőnök és távozni készült.
Látszott az arczán, hogy szeretne is kezet nyujtani a grófnak, de fél is
tőle. Ez karakán ficzkó! Mindenki tudja róla, hogy mikor Bécsben
találkozott egy ünnepélyen a mindenható miniszterrel, ki hajdan ügyvédje
volt, azzal szólítá meg: «nun lieber Doktor (!), was haben Sie neues
vor?»
Zoltán gróf azonban észrevette a tétovázást s őszinte nyájassággal
nyujtá a távozni készülő elé a kezét.
A mit aztán Lebegut egész elérzékenyülten fogadott, mind a két kézzel
megszorongatva s háromszor is megrázva.
– Gróf úr! Gróf úr! Csak annyit mondok, csak annyit mondok…
Azzal kiment az ajtón, az előszobában kiabálva:
– János! Johann! A kalucsniaim.
De biz ott se János, se Johann nem jött elő, magának kellett felhuzni a
sárellenző telekes-bocskorait.
– Jó napot öcsém. Monda Zoltán, egy karszékbe leereszkedve.
Simon nem hagyhatta észrevétel nélkül, hogy «de nagyon megszorongattad a
kezét a megyefőnöknek».
– Ez egy becsületes idegen hivatalnok, a ki a kötelességét teljesiti.
– Az «idegen» szó nekem volt apostrofálva?
– Semmi vonatkozás nem volt benne. Én most te hozzád egy igen kényes és
bizalmas ügyben jövök s mint testvér testvérhez akarok veled beszélni.
Simon féloldalt sandított Zoltánra.
– Azt előre is kijelentem, hogy ha Arankáról akarsz beszélni, én veszem
a kalapomat s itt hagylak egyedül a szobámban.
– Egy szót sem fogok szólni a «te» Arankádról. Hanem elmondom neked a
saját életem tragikomediáját, a miben senki sem lesz nevetségessé, csak
én magam. Hogy megtudjam róla a véleményedet. Ezt megengeded, úgy-e? Te
olyan higgadt, komoly férfiu vagy, hogy bölcs itéletet mondhatsz az én
hebehurgyaságom fölött.
– Hallgatok rá.
– Mikor én olyan idős voltam, mint te most, én is halálig szerelmes
voltam. Ugy látszik, hogy mind a ketten «aus dem Geschlechte Azra»
vagyunk, a kik meghalnak, ha szeretnek. (Lásd Heine.) Ideálszépség volt,
márványból kifaragva sem láttam soha mássát.
– Hát márványnak is láttad?
– De eleven márványnak! És a mellett szellemes, csupa bűbáj, szikrázó
elmésség, ha rá jött a kedve, szilaj volt, mint egy menád; ha meg a
mélaság szállta meg, tul emelkedett a földön s magával vitt. Azt csinált
belőlem, a mit akart. Szentföldre vándorló zarándokot, vagy Fra
Diavolót. S úgy tapasztaltam, hogy ő is szenvedélyesen szeret engem.
– Nem tetted próbára?
– Dehogy nem. Mind fényesen kiállta. Ez tartott két évig. Paradicsomi
élet volt. Ki is vettem a jussomat a gyönyörből ez alatt az egész
életre; úgy, hogy utóbbra semmi sem maradt. Te akkoriban külföldi
egyetemen voltál, minderről nem tudsz semmit. Mi örök hűséget esküdtünk
egymásnak s én megfogadtam az imádottamnak, hogy a mint nagykoruvá
leszek, azonnal nőül fogom venni. Addig is elláttam minden kényelemmel
és pompával s a miatt csináltam annyi adósságot, hogy a mama nyilvános
tiltakozást bocsátott közre a megzabolázásom végett.
– Anyánk haragudott e viszonyért?
– No de mennyire! Fenyegetőzött, hogy elhagyja a házat, ha akarata
ellenére ide hozom a mátkámat. Meg is átkozott, ha jól tudom.
– Veled is így bánt?
– Természetesen. Csakhogy én rászolgáltam, mert én korhely, garázda,
tékozló fiu voltam, nem ilyen józan, szorgalmas, munkás ifju, mint te.
Hát persze ezek a mamák azt szeretnék, ha az ember valami szükmellü,
vérszegény, klastromban nevelt imádkozó bábot hozna nekik a házhoz, a ki
fölött szuverén jogaikat gyakorolhatnák! Haha!
Simonnak egészen inye szerint volt ez a beszéd! Ő is tódított rajta,
nevetve.
– És a kinek legalább három ezer hold várandósága van s hét őse
apa-anyai ágon. Haha!
– Hanem én hát ebben a tárgyban nem hagytam a fejemmel beszélni;
megmondtam magyarán a grófnőnek, hogy ha nem tetszik neki a nő, a kit
feleségül veszek, visszavonulhat a falusi kastélyába s ott uralkodhatik
minden élők fölött.
– No úgy-e? Kapott rajta Simon.
– Az volt hozzá a végszavam, hogy «hajthatatlan vagyok!»
Simonnak tágult a keble. Vannak közös családi tulajdonságok. «Erély a
mamával szemben.»
– Mielőtt azonban a nagykoruságomat elértem volna, kiütött az országban
az a szerencsétlen mozgalom, melybe aztán magam is belekeveredtem.
– Nem tudtál külföldre menni?
– Nem tudom én azt megmondani, mi volt? Valami szent düh, valami
járvány, a mi az embert meglepte. Felcsaptam huszárnak. Tetszett az a
nyalka egyenruha, aztán meg a könnyelmü tábori élet, a veszélylyel járó
izgalom, kalandos csatározások, strapácziák utáni dinomdánom. Egy néhány
derék ütközetben is részt vettem. Tudod, ez a legélvezetesebb neme a
sportnak. Félig medvevadászat, félig akadályverseny, a mellett párbaj en
masse.
– Egyikhez sincs kedvem.
– Mikor aztán vége volt a hajczihőnek, akkor besoroztak a császári
seregbe, elvittek Lombardiába, megismertem a szép Olaszországot, ingyen,
a császár kenyerén.
– Hát a mátkád?
– No hisz arról akarok beszélni. Ez alatt folyvást levelezésben álltam
az én jegyesemmel. Leveleink áradoznak a szerelemtől s annak minden édes
fájdalmaitól. Mikor aztán megkaptam az obsitomat, vágtattam a szenvedély
tüzes szekerén haza a mi városunkba. Itt aztán nagy bámulatomra
értesültem róla, hogy az én ideálom réges-régen, rögtön a harcz
bevégezte után, az uj rend beálltával, a legbensőbb baráti viszonyba
lépett azzal az emberrel, a kit én a világon legjobban gyülölök s a ki
olyan magasan áll fölöttem, hogy megtorlást nem vehetek rajta. S ez a
szirén ez egész idő alatt folyvást irta hozzám a szenvedélytől lángoló
leveleket, sőt a miniatür arczképét is megküldte, a legeszményibb
jelmezben. A levelei mind itt vannak ebben a tárczában, az arczképe a
tárcza borítékán. Most adj nekem tanácsot, öcsém, mit tegyek én ezzel a
nővel?
Ezzel odanyujtá a zsebéből kivett tárczát Simonnak.
Ilyen lehet a viperacsipés hatása, mint mikor Simon azt az arczképet
meglátta.
– Ez Aranka!
– Én nem mondtam ki a nevét, szólt a gróf hidegvérrel,
– Miért adtad ezt a tárczát a kezembe?
– A tárcza le van pecsételve. Egészen rád van hagyva, hogy fölbontsd-e,
vagy fölbontatlanul hagyd? Ha akarod, megismered a tartalmát, ha nem
akarod, tárczástul, arczképestül a tüzbe dobod.
– Ez szép kelepcze volt tőled!
– Őszintén megmondtam, hogy én csak a saját tragikomédiámról fogok
beszélni, ha akarsz, okulsz rajta, ha nem akarsz, nem okulsz.
Simon végig járt a szobában s azután karjait összefonva a mellén,
odaállt a bátyja elé.
– Mondd meg, miért akarjátok ti a grófnővel együtt, minden kigondolható
furfanggal utját állani az én házasságomnak Arankával?
– Megmondom öcsém. Nem foglalok el holmi erkölcsprédikátori pulpitust.
Én a szerelemben nem ismerem a különbséget az erény és a bün között. Mi
férfiak annyiszor elbukunk ebben, hogy semmi jogunk sincs a nők fölött
törvényszéket ülni. A szívnek mindig igazsága van.
– Hát akkor mi bajod velem?
– De ennek a hölgynek nincs szíve. Ennek minden izében hideg kiszámító
ész lakik. Nincs szenvedélye; csak tervei vannak. Téged azért választott
ki jövendőbelijének, hogy elfogadható állást szerezzen magának a
világban. Ezt az állást azután ő majd más összeköttetéseinél fogva
folyvást magasabbra fogja emelni. Téged tolni fog egyik rangfokról a
másikra, csak azért, hogy önmagát emelje fölfelé.
Simon báró most már egészen visszanyerte nyugodtságát.
– Hát a mit most elmondtál, ez az én programmom. Rémképet akartál elém
festeni s eltaláltad az én prospektusomat. Apám után szegény vagyok,
anyám az első férje utáni özvegyi jogon élvezi a birtokát, a míg él.
Nekem az eszem után kell megélnem. Katona nem lehetek, mert ahhoz
hiányzik a személyes bátorság nálam. Ideges vagyok. Vagy nem tudom mi
lelt? Nincs a véremben a vitézkedés. Állami szolgálatba kell állnom. Ez
most gyülöletes dolog. A patrioták nem akarnak állami hivatalba lépni.
És így előttem egy üres pálya nyilik meg, melyen kevés a versenytárs s a
hol azzal a szerény tehetséggel és tanulmánnyal is mehetek előre, a mi
nekem jutott. De én gyorsan akarok előre haladni. Nem kérdezem, kinek a
keze az, a ki emelkedni segít? Ha asszonykéz, annál jobb. Akár merre
nézek, azt látom, hogy a patriotáskodás, az ábrándkergetés minden nemesi
családot tönkre tesz. Próbáljuk meg az ellenkező utat, hátha a hűség, a
szolgálatkészség jobban czélhoz vezet? Anyám azért ellenzi Arankával
kötendő házasságomat, mert a hölgy szegény; te felvilágosítottál róla,
hogy Arankának «hozománya» van!
Zoltán felállt és megfogta Simonnak a kezét.
– Még egy szót öcsém. Ez lesz az utolsó. Nem beszélek semmi nőről
többet. Mi mostoha testvérek vagyunk. Csak anyánk ugyanaz. A te atyád
derék tábornok volt, de vagyontalan. Az én apám szép ősi birtokot
hagyott rám. Van kényelmes kastélyom jól felszerelt birtokkal. Ennek a
jövedelme mind a kettőnket uri módon eltart. Jőjj oda velem. Hagyjuk itt
a várost. Menjünk gazdálkodni. Én megosztom veled a jövedelmemet.
Házasodni sohasem fogok, elég tanulmányom volt eddig a nők világából. Ha
meghalok, egész vagyonom te rád száll. Azt mondád: gyorsan akarsz
emelkedni. No hát én egyszerre urrá emellek. Azt mondád: nem kérded,
kinek a keze segít előre? elfogadod. No hát itt a testvéred keze!
Elfogadod?
Simon indulatosan rántotta ki a kezét Zoltán kezéből. Cholerikus
félnevető hangon beszélt.
– Más szóval: én hagyjak itt most minden munkát, rangot, hivatást?
Menjek ki az erdőre bus magyarnak? Kergessek nyulat, őzet? Neveljek
agarat, kopót? Tanítsak csikót hámba, nyereg alá? Szaladjak az oláh
fáták katrinczái után? Tagadjam el, hogy irni-olvasni tudok; mindenre
mondjam azt, hogy «niksz tájts!» Üssem a filkót a vad czimborákkal
napestig robotban s szidjam a németet, mikor nem hallja? Igyam le magam
a pajtások kedveért félholtra, s mikor józan vagyok, építsem a
fellegvárakat a jég hátára s várjam a külföldi messiást, a ki a régi
szabadságot ezüst tálczán, megsülve, elénk hozza? Addig is énekeljem a
szózatot, meg a «dárum madárum» nótát? Mondjak toasztokat, a mik a
félvilágnak hadat izennek. S azzal fussak a berekbe, ha egy zsandár
sisakját megpillantom? Hisz ettől én megőrülök!
Zoltán lecsüggeszté a fejét, de még nem adta fel a sakkjátszmát.
– Hát sok igazat mondtál, bruder, a magad szempontjából. Te arról nem
tehetsz, hogy hazáról, nemzetről nincsen fogalmad. Külföldön nevelkedtél
gyermekkorod óta. A mi fájdalmainkat nem érzed s én azokat beléd nem
olthatom. Magas ambiczióid vannak, legyenek. Munkád, eszed után akarsz
megélni. Helyeslem. De akkor térj át a helyes utra. Te iskolai
tanulmányaidat nem fejezted be. Diplomád sincs. Eredj hát vissza az
egyetemre s szerezd meg a doktori kalapot. A «doktor» czím külömb az
excellencziásnál. Légy jogtudós. Ne maradj itt ebben a kis szük hazában.
Települj le Bécsben. Lesz hired, állásod, jövedelmed. A míg kell,
pénztáram nyitva áll előtted. Ha ágens fogsz lenni, megszerzem számodra
valamennyi ismerősöm megbizását. Vagy válaszsz bármi életpályát: légy
orvos, mérnök, építész. Légy uzsorás! Csak ne légy a mi üldözőnk! Ne
légy a mi elnyomóink kezében vak eszköz! Ha az idegen sujt bennünket a
korbácscsal, egyszer fáj, elfelejtjük; de ha a vérünkből való vér
kezében van a korbács, annak az ütése éget és el nem mulik soha! Hadd
vegyem ki ezt a kezedből, öcsém.
Meleg hangon mondott meleg szavak voltak! De hát az amfibiumoknak az a
sajátságuk, hogy ha szerelmeskednek is, ha dühbe jönnek is, azért a
vérük csak hideg marad. (Talán ez a fekete vér?)
Simon a tükör elé állt a haját helyreigazítani. Azután eszébe jutott,
hogy a zsebórája nincs felhuzva, azt felhuzta. Csak azután reflektált a
mondottakra.
– Kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a nagylelküségedet bámuljam-e inkább,
vagy a könnyüvérüségedet? Képesnek hiszlek rá, hogy a mi szót most olyan
könnyen odavetettél, azt meg is fogod tartani. Ámde én óvatosabb vagyok
a szavam lekötésében. Igaz, hogy te most egyike vagy az első
nagybirtokosoknak a koronaországban; de egy meggondolatlan lépés egy óra
alatt megfoszthat minden birtokodtól s téged fogolylyá s engem
földönfutová tehet.
Zoltán megütközve tekinte az öcscsére.
– Mit gondolsz öcsém? nem értelek.
Simon erre határozott mozdulattal lépett Zoltán elé s vállára tette a
kezét.
– Te most is összeesküvésen töröd a fejed!
– Én? Badarság! Mért esküdnénk össze mi magyarok? Hiszen mind
egyetértünk!
– Tagadni szokás azt; de mi jól vagyunk értesülve. Itt egy messzeágazó
összeesküvés van.
– Akkor az olyan finomul van szőve, hogy én egy szálát sem látom.
– Nem állsz levelezésben az emigráczióval?
– Soha! Egy betüt sem irtam senkinek.
– Mered ezt nekem mondani?
– Nemesi szavamra!
Simon egy lépést tett az iróasztala felé, hogy fölvegye azt az iratot, a
mit Lebegut rábizott s Zoltánnak a szeme elé tartsa. Hanem aztán
feleuton mást gondolt, abbahagyta.
(Akkor a többi is ámítás volt, a mit beszélt, ha ezt eltagadja).
Megnézte az óráját. S azzal hivatalos lagymatagsággal mondá:
– Gróf úr! Ugy hiszem, ez az ügy be van fejezve. Engem hivatalos
teendőim szólítanak. Volt szerencsém!
Azzal leült az iróasztalához.
Bárdy Zoltán is vette a kalapját s távozott.
– Üdv önnel, uram. S azzal fölcsapta a kalapját még a szobában.
… Az ajtóban csaknem összeütődött egy sietve belépő hölgygyel, a ki
előtt aztán sietve lekapta megint a föltett kalapját.
… Aranka volt az.


VI. FEJEZET. ARANKA.
Zoltán háromszor meghajtotta magát a hölgy előtt, a míg az ajtón
kilépett; a hölgy büszke fejbólintással fogadta az üvözlést. Egy szót
sem szóltak egymáshoz köszöntés fejében. A hölgy egy helyben állt addig,
a míg Zoltán be nem tette maga után az ajtót. Akkor sebesen előre jött
Simonhoz, a kinek épen csak annyi ideje maradt az alatt, a míg Aranka
daczosan a szeme közé nézett Zoltánnak, hogy azt a tárczát az ügyiratok
közé elrejtse.
– Ez az ember én rólam beszélt! Lihegé a hölgy indulatosan.
Már maga a megjelenése mutatta, hogy ez valami soronkivüli hölgy. Az
egész hölgyvilág krinolinban járt, utczákon, társaságokban csupa mozgó
léggömböket lehetett látni, csak Aranka nem vette fel azt soha. Volt
vakmerősége daczolni a rut divattal. Ő testhez tapadó öltönyt viselt,
utczán mindig fehéret, a fejdisze is fehér volt, fátyolával az álla
alatt keresztül kötve s ehhez a fehér klasszikus öltözethez az arcza oly
feltünő ellentétet képezett. Barna, sötét, mint a beduin nőké, nagy mély
tüzü, epedő szemekkel, fekete egyenes szemöldökökkel, vékony ajkakkal.
Ha a szobában leveté a fátyolát, a fejét vállig levágott szénfekete haj
repkedte körül, olyan volt, mint egy Rafael-angyal.
S mennyi kifejezés volt ebben a szintelen arczban! Még akkor is, ha a
szemeit lehunyta. Ezt gyakran szokta tenni. Ha az ajkait összeszorítá s
a szemeit lehunyta, azzal kinozni tudott.
Simont megzavarta ezzel a kérdéssel. Válasz helyett csak azt tudta
hebegni: «Aranka!»
– Ne tagadd! Az ő arczából láttam, hogy beszélt s a tiedből olvastam,
hogy te azt meghallgattad.
– De visszautasítám.
– Elmondta, hogy egykor az ő szeretője voltam, most pedig a halálos
ellenségeé vagyok, a koronaország despotájáé.
– Ravasz furfanggal csalt bele, hogy meghallgassam.
– Most hát én kényszerítelek, hogy hallgass meg engem. Hallgasd meg az
én védelmemet s légy itélő birám.
– Nem, Aranka!
– De igen. Én ismerem a vádat. S ha egy nő vádolva van, az már el van
itélve. A társadalom kegyetlen törvényszék. Az apagyilkos számára van
védelem, a nő számára nincs. A kit a vésztörvényszék elitél, még
appellálhat, még remélhet kegyelmet, várhatja, hogy fogsága majd letelik
s akkor szabad lesz; de a nő, a kit a társadalom elitélt, nem várhat
kegyelmet, az életfogytig el van itélve, annak csak egy appellátája van,
ahhoz az emberhez, a kit szeret. Tehát hallgass ki.
Simon megfogta Aranka kezét s le akarta ültetni a pamlagra.
– Nem. A vádlott állva beszél. Te ülj le az asztalodhoz. Lám a feszület
is ott van már.
Simon elfanyalodva ült le, nem az asztalához, hanem a pamlagra. Az egész
következő jelenethez nem volt semmi kedve. Tudta ő jól, hogy «kit» vesz
el. Alapjában skeptikus volt, csupán a kiváncsiság ösztönzé, hogy vajjon
mit tud egy merész nő fantaziája elővarázsolni, mikor a látszatot meg
akarja menteni.
Aranka drámai poseba helyezte magát, két leeresztett kezét összetéve.
Akár csak Norma az utolsó scénában: «Most tehát ismerj meg engem»!
– Nevem Arnóti Zsófia. Az Aranka nevet a bérmálásban kaptam. Huszonöt
éves vagyok, római katholikus hajadon. Atyám regens chori volt,
vagyontalan. Anyámat korán elvesztettem. Gyermekkoromban tanítottak