A fekete vér; Lenczi fráter - 11

E pillanatban tünt fel a keresztuton Bárdy Zoltán alakja. Erre felé
tartott.
A mint őt meglátta Simon, abba hagyta a czigánynyal való ortályoskodást
s leforrázott dühvel ment vissza a helyére.
– Megőrült ön? dörmögé fülébe Aranka.
Zoltán pedig egyenesen Paliék felé tartott. Ugyanabban az öltözetben
volt még, a mit az ünnepélyen viselt. Haza sem ment onnan. Egyenesen
idejött a vigalomból. A többiek még mulatnak.
– Jó reggelt, Palikám! kiáltá már messziről a gróf a muzsikusnak.
Pali a gyerekeket tanítá móresre:
– Csókoljatok kezet szépen, rajkók, a kereszttátinak!
Azok olyan szépen szót fogadtak, hogy a mint megkaphatták a kereszttáti
kezeit, belecsimpajkoztak s egy percz alatt fölkapaszkodtak a nyakába.
– Hát ez a kézcsókolás? Ti vadmacskák!
Zoltán mind a két fiut a karjára vette s úgy jött velük Paliékhoz.
– Hát a kis keresztfiaimat is kihoztad? Tán már hegedülnek is? Hát
melyik a Petykó, melyik a Palkó?
Azzal letette őket, egymásnak háttal fordítva. Egészen egyforma
kicsinyek voltak.
– Sohasem tudom én, mondá Pali. Olyan egyforma fekete rigó mind a kettő.
Én csak azt tudom, hogy ez a primás, ez a kontrás.
Azzal a jobb tenyerét az egyik, a balt a másik gyerek fejére tette.
– Az sem igaz ám, apaka! Kiáltá fel a bátrabb. Mert én vagyok a primás.
– Ahun van ni. Már megint eltévesztettem.
A Citera bölcsebb akart lenni.
– No majd én megmagyarázom egész akkurátusan. A melyik az anyját szereti
jobban, az a Petykó.
Erre a szóra egyszerre mind a kettő az anyja ölébe rohant, ölelték,
csókolták.
– A melyik meg az apját szereti jobban, az a Palkó.
Erre megint egy percz alatt mind a kettő az apja nyakán csügött.
– No most már elég világos a dolog, mondá Zoltán.
Pali hamiskodó ravasz mosolylyal dörmögé:
– Legalább, ha egyszer majd katonának akarják őket vinni, nem találják
ki, hogy melyik a «köteles».
– Majd kiváltsuk őket.
(Abban a korszakban az a bölcs kormányelv uralkodott, hogy a ki letesz
egy summa pénzt, a kukoriczába dobhatja a puskát; védelmezze a hazát, a
kinek nincs pénze.)
A két gyerek előre le akarta szolgálni a kegyes biztatást, pengette a
hegedűjét.
– Hát muzsikusoknak neveled őket, Palikám?
– No már ennek a két elsőnek csak az apja mesterségét kell eltanulnia:
hogy ha egyszer temetni visznek, legyen a ki végig muzsikál a
czinteremig. Hanem a harmadik már pap lesz. A negyedikből fiskális lesz.
Most is nagy selma már! Az ötödiket ispánnak szántam. A hatodikból
rektor lesz.
Citera szégyenpironkodva sugott az urának:
– Ugyan te Palya!
Még hatodik nem volt ám!
– A hetediket kereskedőnek szántam.
Citera arczczal és kézzel mutatá, hogy az urának elment az esze.
– A nyolczadikból lesz katonatiszt, de furvézer.
Citera elszörnyedve csapta össze a két kezét.
– A kilenczedikből lesz hajóskapitány.
Most már jól oldalba taszítá az asszony a férjét.
– A tizedikből lesz vasuti.
Citera megragadta Pali gallérját, s rá kiáltott:
– Nem hagyod abba már?
De az csak folytatta rendén:
– A tizenegyedik lesz inzsellér.
Citera a tenyerével ütötte Palinak a hátát, mérgelődve.
– Oh te bolond! Te nagy bolond!
Az tűrte az édes ütlegeket.
– A tizenkettedik lesz kirurgus.
Most már Citera az egyik kezével Palinak a hajába markolt, a másik
tenyerével meg letapasztotta a száját.
– Elment neked a sütni valód?
Pali sunyi módon tűrte a czibálást, s a száját betapasztó tenyerén
keresztül magyarázá:
– Hiszen még csak a tizenkettediknél vagyok. Hol van még a huszonötödik?
Akkor lesz az ezüstlakodalmunk.
Erre aztán az asszonyka egész komoly arczczal tett az urának
szemrehányást.
– Hát nem te dorgáltál meg engem «egyszer», hogy nem illik uri személyek
előtt gyerekekről beszélni, kivált a kik még nem is születtek?
Pali felhuzta a vállát, szétmereszté a tenyereit.
– Hja! Akkor «tisztelt» művész hazánkfia voltam; most pedig vagyok:
«hallod-e te czigány!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Annak az «egyszer»-nek a története pedig az volt, hogy nem sok időre
Bárdy Zoltán börtönből kiszabadulása után, a kormányzó fényes estélyt
adott a palotájában s arra Barkó Pali is meg volt hiva feleségestől.
Ez alkalommal is sok megjegyzést lehetett hallani a művész mellét
diszítő érdemjelekre, de még többet a szép czigány asszony gyémántjaira
és igazgyöngyeire. Azok már lehetnek igazi dekoratiók a férjre nézve.
Itt hozzá jutott Simon báró, hogy a szép indus nőnek a maga modora
szerint udvarolhasson.
– Kegyedből egész bűbájos Péri lett odakinn, szép Citera!
– Kérem, külföldön a nevemet úgy ejtették ki, hogy «Cythere».
– Úgy még szebb. Egy istennő neve, a ki szerelem dolgában a többi
asszonyoknak mintaképül szolgált. Ez a szép igazgyöngy nyakék
beszélhetne az Olympról leszállt Marsról.
– Kérem: ezt nekem az uram vette Párisban. Épen úgy a gyémánt
fülbevalókat.
– A jó világ pedig azt suttogja, hogy ez Morny herczeg ajándéka.
Citera elérté a czélzást, de nem vette sértésnek, nagyot nevetett rajta.
– Hahaha! Hisz akkor én épen Rómában voltam.
Az urhölgyek, a kik ezt hallották, szemérmesen takarták el az arczukat a
legyezőikkel. A férfiak nevettek.
Citera pedig még csak zavarba sem jött.
– Hát igaz! Elmentünk az útra kettecskén, s hazajöttünk negyed
magunkkal. Hát mi van ezen nevetni való?
Barkó Pali restelkedve inté meg a feleségét.
– Ugyan ne beszélj erről a tárgyról ilyen uri társaságban! Nem látod,
hogy a hölgyek eltakarják az arczaikat?
– Hát az, hogy én az uramnak hűséges asszonya voltam, hogy ő
ajándékozott nekem két gyémánt függőt, én meg neki két gyémánt fiut,
erről nem lehet beszélni? Ez szégyen?
– Ez szégyen.
– Hanem az, hogy egy herczegnek az udvarlását elfogadják s annak az
ajándékait mutogatják, arról lehet beszélni? Az dicsőség?
– Az dicsőség.
Azzal folytatta Simon az udvarlását.
– De hát megfordítva, hogy áll a számadás? Minden hirlap tele volt Barkó
Pál diadalaival. A szép hölgyek rajongtak érte, virágcsokrok közé
temették. Nem bántotta a féltékenység a szép Cythérét?
– Oh egy művésznek a felesége nem érezheti a féltékenységet. Mikor azt
látja, hogy az urát a világ legszebb hölgyei kitüntetik, még jobban
ugrál a szive. Mikor azt gondolja, hogy a kit az egész világ szeret, az
mégis csak engemet szeret igazán.
– De hátha egyszer rájönne a szép asszony, hogy a művésznek a fejét egy
másik szép asszony maga felé csavarta.
– Oh bizony azért nem mennénk a biróhoz, se a paphoz. Hanem majd
helyretenném én a művész uramnak a fejét rövideden.
S mutatta a tenyerével, hogy milyen módon.
– Isteni naivság! sóhajta fel Simon; megfogva Citera kezét. De hisz az
ilyen kedves kacsóktól megpofoztatni nem fenyítés, sőt élvezet.
S azzal megcsókolá Citerának a kezét. Mindenki szemeláttára.
Ez volt a revánzs azért a másik csókért.
Erre a kis intermezzóra czélzott Citera, mikor Palinak szemére lobbantá
azt a kényes tárgyról való tréfálózást.
A mire Pali, ha diákul tudott volna, azt válaszolhatá, hogy «Quod non
licet Jovi: licet bovi.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zoltán megszorítá Pali kezét s elkomolyult arczczal mondá neki:
– Úgy legyen, a hogy elgondoltad, édes vérem. Neked jutott az osztályból
a jobbik rész. Ha minden magyar úgy igyekeznék, mint te, ugyan erős
lenne ez a nemzet. Lám én utánam nem marad se kicsiny, se nagy, a ki
végig muzsikáljon az utczán, mikor temetni visznek.
– Messze van az még!
– Lehet, hogy a küszöbén állok!
A kelő napnak háttal fordulva, két férfi alak silhoutteje tünt fel az
útkanyarulatnál.
Ezek nem hoztak zsendiczés bögréket a kezükben. Az egyiknél volt egy
kézbeli utitáska.
Láttukra Simon felugrott a helyéről.
– Itt jönnek a szekundánsaink.
S azzal odaveté Arankának:
– Láthatod, hogy a párbaj nincs feljelentve.
– Térden állva kérek bocsánatot.
Kalászi és Ingoványi urak jöttek.
Zoltán gróf is észrevette közeledésüket.
– Isten veled, édes Pálom, mondá a művésznek s kétszer megcsókolá az
orczáját. Citerával kezet szorított.
Pali elérzékenyülten rebegé:
– Megcsókolt! Lehet, hogy utoljára.
Ő már hallotta Mangától, hogy miért jönnek ezek itt most össze.
A két úr azonban, a mint meglátta, hogy Lenke Simonnak a felesége is itt
van, úgy tett, mintha semmi köze sem volna hozzá, rövid kalapemelő
üdvözlés után elsétált a két fél között az uton s beszélgetett a korán
beállt őszi időkről.
Néhány percz mulva ismét viszatértek s látva azt, hogy Aranka még most
is ott ül a padon, gyors léptekkel siettek Zoltánhoz. Nem titkolóztak
többé, hogy hivatalos dolguk van itten.
Ők megtették lovagias kötelességüket, időhaladékot adtak a hölgy
eltávolítására; ha az el lett mulasztva, nem felelősek érte.
– Jó reggelt uraim! mondá Zoltán.
– Jó reggelt, viszonzák azok.
Kalászi az óráját nézte.
– Pontosan jövünk.
– Vonuljunk innen félre uraim, mondá Zoltán, Arankára nézve.
Ingoványi vállat vont.
– Mi ezt a helyet rendeltük találkozóul. Ha a báró a feleségét is
magával hozta, annál rosszabb rá nézve. Egyébiránt nincs a dologban
semmi titok. A holnapi reggeli lap már hozni fogja az egészet. A
becsületbiróság verdiktjét kell közölnünk a felekkel, mely szó szerint
így hangzik: «Miután báró Lenke Simon, egy a mult évben nejét megsértő
nyilvános nyilatkozatért elmulasztá lovagias elégtételt venni a sértő
félen: annálfogva a becsületbiróság báró Lenke Simont párbajképtelennek
nyilvánítja, a kinek a kihivott gróf Bárdy Zoltán lovagias elégtételt
adni nem tartozik».
– Megkapjuk ezt irásban is? kérdé Zoltán.
– Igen, mondá Ingoványi, s átadta a két czédulát Zoltánnak és Simonnak.
S ezzel mi az ügyet részünkről befejezettnek nyilvánítjuk.
Zoltán kezébe vette a czédulát és elolvasta.
Simon a magáét odaveté Aranka elé.
Aranka fájdalom és düh kifejezésével arczán hebegé:
– Hát ezt kellett nekünk még bevárnunk? Kellett nekünk még ez a végső
meggyalázás?
Simon erőltette a szörnyüködést hipokritai szemforgatással.
– Ez méltatlanság! Ez politikai boszu.
Aranka kitörő indulattal szólt:
– Ilyenkor én, ha férfi volnék, egy kést ragadnék s úgy rohannám meg az
ellenfelemet.
Zoltán összegyürte a kezébe adott czédulát. Halk, csendes hangon mondá:
– Uraim. Én a becsületbiróság verdictjéhez nem ragaszkodom. Én a kihívó
urat bátor, lovagias férfinak ismerem. Én tehát a verdict mellőzésével
kész vagyok megadni a lovagias elégtételt a kihívó úrnak.
– A proponált feltételek alatt? kérdezé Ingoványi.
– Igen. Háromszori golyóváltás. Vont csövű pisztolyokkal, tíz lépés
bárriérrel. A czédulák jók lesznek fojtásnak a pisztolyokba.
– Ön teheti azt, gróf úr.
– Nem ezért az úrért itt, mondá Zoltán, hanem azért a hölgyért ott. –
Annak tartozom ez elégtétellel.
Aranka felsóhajtott.
– Még azt sem engedi, hogy teljes szivemből gyülöljem!
Simon, mint a vízbehaló kapkodott levegő után. Zoltán lovagias
nagylelkűsége őt csak ujabban bele vonta a veszélybe, a miből már azt
hitte, hogy kiszabadult.
Ingoványi úr erre meghajtá könnyedén a fejét Zoltán előtt.
– Ez esetben azonban én nem lehetek a báró úr párbajsegéde. Üdv önökkel
uraim.
Azzal megfordult a sarkán, senkihez sem szólt egy szót sem, s
eltávozott.
Simonnak ismét megkönnyebbült a szíve. Ismét megerősíté magát. Ismét
haragot színlelt.
– Most meg nincs párbajsegédem, mondá Arankának.
– Teremtsen ön egyet, ha a föld alul is! Ha más nincs, én leszek a
segédje.
– Nőt nem fogadnak el párbajsegédül.
Ajánlok egyet, szólt Zoltán az ott maradt segédéhez fordulva. Itt van
Barkó Pál úr. Független gentlemen, több nemesi rend lovagja. Ő lehet a
báró úr segédje.
– Nincs ellene kifogásom, válaszolt rá Kalászi úr.
– Fogadd el! sugá Aranka Simonnak.
– Én? A czigányt?
– Ő a nemes!
– Jól van. Elfogadom.
Pali meghajtá magát.
– Leszek a báró úr segédje.
Azzal Citerának meghagyá, hogy távozzék haza a gyermekekkel.
Citera, Palkó és Petykó eltüntek a bokrok sűrűjében.
Kalászi odalépett Arankához:
– Kegyelmes asszonyom. Itt most kegyednek a jelenléte szükségtelen.
Aranka megragadta Simon kezét s odasugott a fülébe indulatosan:
– Lődd agyon az átkozottat! Oda lőjj neki a szíve közepébe.
Egész gyűlölete fölébredt Zoltán ellen. Őt tartotta egész balsorsa
okozójának.
Azzal karjára kapta a nagy kendőjét s a majorság irányában eltávozott.
A hátra maradt férfiak vártak, mig a léptek elhangzottak.
– Elhoztad a pisztolyokat? kérdé Zoltán Kalászitól.
– Itt vannak az útitáskában.
– Töltsétek hát meg.
A pisztolyok megtöltésének a két fél láttára kell megtörténnie. Ki
legyen zárva a gyanu, hogy vagy épen nem tettek golyót a fegyverbe, vagy
a kaliberhez képest nagyon kicsinyt, vagy épen viaszgolyót ólomporral
bemázolva.
Aztán még egy kis formaság volt betöltendő. Azok a bizonyos kármentő
nyilatkozatok.
Zoltán leült ahhoz az asztalhoz, melynél a czigánycsalád volt az imént.
Elővette tárczáját s irt bele.
Végrendelkezés volt.
«Halálom esetén összes vagyonomat fele részben kedves anyámnak, özvegy
báró Lenke Lőrincznének, másik felében pedig kedves barátom, Barkó Pál
úr gyermekeinek hagyományozom.»
Azután egy másik lapjára a tárczájának is irt valamit s azt kiszakítá
belőle.
Ez alatt Kalászi meglépte a távolságot. Tíz lépés, jó nagy athletai
lépésekkel; mind a két határra egy fehér zsebkendőt fektetett. Ez a
korlát. – Azon túl még aztán mind a két fél öt lépésnyi távolságra áll
fel.
Orvost nem hoztak. Az ilyen párbajnál az fölösleges.
– Jól van minden.
Zoltán átadta a tárczáját Kalászinak.
– Itt ebben a tárczában van a végrendeletem. Ez az anyámnak átadandó. –
Ez pedig az a bizonyos nyilatkozat.
– Kalászi úr átvette a tárczát s a zsebébe tette. A kitépett lappal
pedig odament Simonhoz, ki a másik oldalon levő asztalnál ült, sápadt
arczát tenyerébe temetve.
– Báró úr! Bátor vagyok önt hasonló nyilatkozat kiállítására
felszólítani.
S azzal eléje tette a gróf által kiszakított lapott.
– Mi ez? kérdé Simon, kinek akkor már káprázott a szeme.
Kalászi úr sűrű hajlongások között adá meg a kivánt magyarázatot.
– Ez egy obligát nyilatkozat, minőt olyan párbajnál szoktak a vívó felek
a szekundánsoknak átadni, a melynek halálos kimenetele valószinű. – Igen
rövid. – Ennyiből áll: – «Én meguntam az életemet, önkezemmel vetettem
annak véget. Isten irgalmazzon szegény lelkemnek.»
– Mire való ez?
Kalászi úr csupa udvariasság volt. Erről is adott felvilágosítást.
– Ez a párbajsegédek fedezése végett szükséges. Tetszik tudni, az
osztrák törvények a párbajozók irányában nagyon szigoruak. – Ezt a
czédulát: tessék csak szórul-szóra lemásolni a gróf uréról. Mindegy, ha
plajbászszal van is irva, ugy is érvényes. Ezt a czédulát annak a
zsebébe teszszük, a ki halva marad. S aztán itt hagyjuk, míg valaki
rátalál. Így a segédek menten maradnak, nem üldözhetők. Legyen szives,
ha úgy tetszik. Így teszszük bolonddá a németet!
Simonnak minden idege fel volt lázadva ettől a gondolattól.
Itt hagyatni a száraz faleveleken fekve, zsebében az öngyilkossági
nyilatkozattal. A míg rátalál valaki. Talán napok mulva.
A félelem csába vigyorgása jelent meg az arczán.
S ez a rémmosoly azt hitette el a szekundánssal, hogy a báró nagyon
tréfás ötletnek találja azt, hogy egy ilyen czédulával majd bolonddá
teszik a németet. Igyekezett még jobb kedvet csinálni neki.
– Az ám! Nehogy úgy járjunk, mint a R * * y Szevér szekundánsai, a kik
szintén használták ezt a elővigyázati rendszabályt, s ott hagyták az
agyonlőtt pajtásukat az erdőben, a zsebébe tett öngyilkossági
nyilatkozattal, de a mellett takarékoskodni akartak, a párbajpisztoly
helyett egy ócska mordályt nyomtak az elesett kezébe. Aztán a hivatalos
obductiónál kiderült, hogy a golyó, mely a fiatal embert megölte, nem
fér bele a kezében maradt pisztolyba! Rajtavesztettek. Most is ülnek! De
ilyen ügyetlenség!
Ezzel az anekdotával még jobban fokozva lett Simon ideges izgatottsága.
Még nevetnek is azon az emberen, a ki párbajban elesett.
S a szekundánsai ott hagyják, elfutnak tőle.
Pedig hátha nem halt meg? Hátha még megmenthető volna? Hány embert
emlegetnek, a kin keresztül ment a golyó, s életben maradt, felépült?
De nem szabad mutatni a félelmet.
Reszkető kézzel leirta a nyilatkozatot, kiszakította a jegyzékéből a
lapot s átadta a párbajsegédnek.
Az szépen megköszönte francziául: «merci!»
S eltette mind a két czédulkát a zsebébe.
Azzal visszament a saját feléhez.
Zoltán olvasta a mai reggeli lapot. Magával hozta.
Nagyon meg volt elégedve Ollósival, hogy azt a históriát kihagyta a
tárczából. A többi czikkek igen érdekesek voltak.
Különösen a telegrammok.[15] Budáról úgy, mint Bécsből.
Kalászi várt, míg Zoltán elolvassa a legérdekesebbeket.
Csakugyan boszuság volna az embernek meghalni a nélkül, hogy megtudná a
tegnapi nevezetes nap országos eseményeit.
– Sennyei Pál tárnokmester! Vay Miklós cancellár!
Ilyen két nagy név érdemes rá, hogy az ember tíz percznyi késést okozzon
érettük a másvilági gyors utazásban.
Hanem ez a tíz percz elég volt Simonnak arra, hogy a lelkét elveszítse.
Ott ült mozdulatlanul; az arczvonásai elárulták a zürzavaros visiókat,
melyek egymást kergették az agyában.
A szemgolyói kidülledtek, kitágult pupillái mereven bámultak a lombok
közé, szemhéjai fel voltak dagadva. Halántékain lüktettek az erek. Arcza
viaszsárga lett s galvani mosolyra torzult.
Mi járt a lelkében belül? mi kínozta az idegeit? Mi kergette ereiben a
vért?
A leküzdhetetlen félelem a haláltól. És minő haláltól? Látta röptében a
golyót, mely egyenesen a szemének repül, mint egy bőszült darázs. Felé
legyintett «hess!»
S aztán miért kell neki most meghalni?
A magas nagy urakért. – A kik őt most eldobták, mint egy kiégett
szivarcsutkát. Felrugták, eltaposták.
Hát még miért?
Azért, mert az az ember ott – hajdani testvére – egy sértő szót ejtett
ki ellene. – Hát csak ez mondott és többet nem mondtak? Nem
szidalmazta-e az utczán végig egy egész néptömeg? Ezeren voltak! – Nem
egy nyomorult pisztolylyal; kartácscsal, mitraljőzzel kellene elégtételt
venni a nagy ellenfélen, a közönségen. Tűzaknát a szinház alá s aztán a
levegőbe robbantani valamennyit a hegedűssel együtt! Ez volna az
elégtétel!
Hát még miért kell neki meghalni? Ezért a hegedűsért? Hogy ne foglalja
el a helyét. Az ősz asszonynál és a szép asszonynál is ennek van a
követelt helye.
Hogy fog az nevetni, mikor ő a földön hentereg!
A fülében egy forró zsírtenger zúgott; a világ tele volt a szeme előtt
tánczoló torzalakokkal.
S a zavargó rémchaos közül előtünt az ijesztő. A zenész maga. Ott állt
előtte.
Két pisztoly volt a kezében, agyával előre fordítva.
– Tessék uram. – Öné a választás.
– Aha. Hisz ez a párbajsegéd.
Gépies mozdulattal nyult az egyik pisztoly után.
– Ezt a gyutacsot pedig tegye a bal kezébe. Ha a pisztoly nem találna
elsülni, ujat tehet rá.
Azt is a markába hagyta nyomni.
A segédje behajtá a fehér fátermördereit a fekete nyakkendője alá.
Azt is engedte megtörténni.
A kabátja gomblyukából kiviritott az érdemrend veres szalagja.
El lehet dobni.
Semmi fényesnek nem szabad rajta maradni.
A másik segéd is figyelmezteté a maga védenczét…
– Kérlek, gombold be az attiládat, a fehér mellényed kilátszik.
– Inkább egészen kigombolom. Hadd legyen neki jó czéltáblája.
S azzal Zoltán végig felgombolta az attiláját s kétfelé vágta a
szárnyait, hogy a mellénye egészen kifehérlett alóla.
– Urak! Foglalják el helyeiket, mondá Kalászi. Háromszor fogok tapsolni.
A harmadik tapsolás után egy másodperczig szabad czélozni, akkor lőni
kell. A hely iránt választás dönt.
Azzal kivett a zsebéből egy ezüstforintost.
– Fej, vagy irás? – A báró úr választ.
– Irás!
A feldobott ezüst pénz az irásos lappal esett fölfelé fordítva.
– A báró uré az árnyék, a grófé a nap.
Az előnyös hely Simonnak jutott, háttal a napnak; Zoltán szemközt a
nappal.
– Tessék a helyeikre menni. A ki akar, a tapsolás alatt elmehet a
barriérig.
Simonnak meg kellett mutatni, hogy hol a helye. Annál az asztalnál, a
hol a czigányok tanyáztak az elébb.
Milyen hosszú volt odáig az út.
Mintha minden lépésnél egy sírgödröt kellene átlépni.
Magában motyogott:
Azt mondta az az asszony: «lőjj a szivébe az átkozottnak». – De hátha ő
lő az én szivembe! – Miért dobog olyan sebesen ez az ostoba szív? Miért
reszket a fegyver a kezemben? Mi zúg a fejemben? Félek én? – Még tegnap
én tőlem féltek. – Hát ki vagyok cserélve? – Nem én vagyok-e én? – Hát
ha én nem félek, ki félt engem? – Senki. – A czigány asszony sem? –
Megátkozott engem az a czigány asszony! – «Áldott legyen az a fegyver,
mely ezt a te fekete véredet kiontja!»
Egyszerre csak elkezdett az arcza rémvigyorgásra torzulni. Már fenhangon
dadogott.
– «Fekete vér?» – Hiszen nekem fekete vérem van nem kék!
Elkezdett kaczagni. Rikácsolt.
– Nem kék az én vérem, hanem fekete! Hahaha!
Ekkor megakadt a szeme valamin. Az asztalon hevert Palinak a hegedűje –
odarohant, a pisztolyt az asztalra dobta, felkapta a hegedűt s elkezdett
rajta zűrzavaros nótát húzni, hamis rikácshangon danolva hozzá:
«Czigány asszony sátora,
Kigyulladt a hátulja,
Beleégett a vajdája,
A vajdának a leánya,
Ihajja hajja.»
S aztán egyszerre megint a hóna alá csapta a hegedűt vonóstul együtt s
lekapva a kalapját, kéregető hunyászkodással fordult az urak felé:
– Instálom a nagyságos, méltóságos urakat. Adakozzanak a szegény
czigánynak. Öt éhező purdém van odahaza.
– Ez az ember megőrült! kiáltá Zoltán s eldobta a kezéből a pisztolyt.
A két párbajsegéd odafutott Simonhoz és megfogta két felől a karját.
De az örjöngő nem hagyta magát akadályoztatni. Tovább hegedűlt, tépve,
ütve a hurokat s danolta mellé a nótát. És Aranka mindezt hallotta és
látta.
Olyan kőszive volt, hogy szinlelt eltávozása után loppal
visszasettenkedék s elbujt egy fatörzs mellé. Látni akarta, hogyan ölik
meg azt az embert, a kit gyülöl.
S a helyett látta az urát megőrülni.
Simon folytatta a hegedülést, virginálást:
«Én a vajdát nem bánom;
De a lyányát sajnálom.
Piros bársony topánkája
Jól illett a… Jól illett a…»
Itt nem jutott eszébe a szöveg, hogy van tovább, csak bámult rémségesen
felnyitott szemekkel, tátott szájjal a semmibe, saját lelkének a
sötétségébe.
Aranka kétségbeesetten tört elő a rejtő bokrok közül.
A mint őt meglátta Simon, egyszerre féktelen kaczagásba tört ki, kétrétt
görnyedve röhögött s a nyirettyüvel Arankára mutatott: «hahahahahá!»
Mintha az csiklandozná az idegeit, hogy ezt a dámát most ugyan csak jól
megtréfálta! «Hahahaha!»
Aranka iszonyattal rohant a kaczagó rémalakhoz, a kit a két férfi alig
birt megfékezni s nagy kendővel leborít a fejét, hogy ne lássa az őrült
tekintetet.
Zoltán megfogta Aranka kezét, erősen, mint egy vasbilincs s a szemébe
mondá:
– Ez az ön műve, asszonyom. Miért takarja el?



LENCZI FRÁTER
REGÉNY


I.
Volt ennek igazi neve is, széphangzású vezetéknévvel, s három
predikátummal; a nagyapjának meg annyi titulusa volt, hogy nem fért rá a
levélboríték egyik oldalára; assessor «ülnök» volt megyékben, kerületi
táblán, egyházmegyei gyűlésen, mindig ülve sok vagyont és nagy
tekintélyt szerzett; hanem az apja már elhagyta az ülés biztos
methodusát. Ő már lépett, föllépett, restauratión, követválasztáson,
majd szolgabiró, majd alispán, majd követjelöltül lépett föl, mindig
megbukott; ha volna ilyen szó «lépnök» azt használhatta volna
titulusnak, – így azonban nem ismert mást: csak a «titulus bibendit», a
mi magyarul «czím az ivásra», az unokát már senki sem nevezte másként,
mint «Lenczi fráter».
«Fráter» ez a megszólítások legolcsóbbika; valamivel selejtesebb még,
mint az «amice»; a «fráter»-ben igen szépen van kifejezve együtt a
bizalmasság és a gyanakodás, s a kit egyszer az a czím meglep, olyan az,
mint a ragya, holtig le nem kopik róla.
Már az apja kezdte úgy hivni hogy: «Lenczi fráter». Maga nevelte a
gyermeket, saját methodusa szerint, már négy éves korában ott kellett
neki lenni a czimborák minden tivornyáin, s csupa gyönyörüség volt
elnézni, mikor a kis kölyök ott tánczolt a borozó asztal közepén
kalamajkát s danolta hozzá a csintalan dalokat, a miket mosdatlan száju
kortesektől tanult; káromkodott, mint egy verbunkos, s az apjának a
tajtékpipájából futta a füstöt karikára, mint egy török.
Hét éves korában már olyan jól fogott rajta a rendszer, hogy elcsente az
apjának az arany zsebóráját, eladta a görögnek, s az árából restauratiót
játszott, megtraktálta a nemes compossessoratus valamennyi iskolakerülő
magzatait, kikiáltatta magát viczispánnak, s aztán a felbiztatott
társaival együtt kivonult a nádasba, ott egy fűzfás szigeten új telepet
alakított; a városba hetivásárra menő asszonyokat pisztolylyal a kezében
rohanta meg, s vajat, túrót, meg tojást sarczolt tőlük: az apja alig
birta, valamennyi bérese és jobbágya segélyével, kifogdosni a nádasból.
Akkor azután zárdába dugták. Onnan a toronyból a harangkötélen
aláereszkedve szökött meg; úgy fogták el Styriában. Haragjában az apja
beadta egy lakatoshoz inasnak, meghagyva, hogy csak jó keményen bánjanak
vele: hát nem rágyujtotta a szegény lakatosra a házat, mindjárt az első
éjjel? Maga is majd odaégett.
Én is siheder voltam, mikor a Lenczi fráter kamaszkalandjairól beszélt
már minden ember. Ej, de féltem vele összekerülni. Rendkívül erős gyerek
volt. Nagy bajuszos emberek, s még nagyobb szakállasok (akkor még csak a
zsidók viseltek szakállt) jöttek hozzánk mutogatni a bevert fejeiket: a
Lenczi fráter cselekedte.
Egyszer azután a ***-i kollegiumban kerültem össze vele: a jogászi
tanfolyamon.
Itt is bizony ritkán találkoztunk, mert az auditoriumba, a hová én
jártam naponkint, Lenczi fráter csak a tanóra vége felé, katalogus
olvasásra szokott besompolyogni; a hova meg ő járt rendesen, a kávéházba
és a korcsmába, nekem elveim tiltották a személyes megjelenést.
Hanem annál többet hallottam felőle beszélni. A mikor a «lisztes
zsákokkal» valami híres verekedés volt (ez volt a dragonyosok népies
elnevezése), abban Lenczi fráter vitte a főszerepet, s a czigányokkal
utczahosszant muzsikáltatni magát, nem volt nála rendkívüli eset. Vagy a
billiárdon hált, vagy az ivóasztal alatt, de otthon az ágyban soha.
Minthogy ritkán találkoztam vele, úgy tetszett, mintha mindig más-más
embert látnék magam előtt: a milyen évadja épen volt, a saját naptára
szerint. Egyszer elegans gavallérnak jelent meg; legujabb párisi divat
szerint öltözve, fehér mellényében arany gombok, nyakkendőjében rubintos
melltű, kezein jaquemar keztyük. Egész magatartása, fejhordozása urias
volt, arcza nemes jellegű, felbodorított hollófekete hajfürtökkel, nagy
rábeszélő fekete szemekkel, szép mosolygó szája felett felkunkorított
bajuszszal, kétfelé váló állát göndör szakáll köríté; az egész arcz
eszményi lett volna, ha a kiülő sasorr túlságos emelkedése meg nem
zavarja a symmetriát, mely bizonyos fenyegető, vad, satyr kifejezést
kölcsönzött az egésznek.
Hanem ezt a kihivó orrt el tudta felejtetni ilyenkor szeretetre méltó
modorával: oly sima, oly hajlékony, mindenki iránt nyájas, figyelmes
tudott lenni, ha akart; előadása elragadó volt: ötletei élczesek,
nyájassága behizelgő; férfit és nőt, öreget, ifjat elbűvölt; s ha