A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 14

jegyzé meg a szakács, míg mások az ifjoncz ötletén nevettek.
E pillanatban sajátságos recsegés hallatszott a tanácskodók feje fölött,
mindnyájan föltekintettek; de az asztalon pislogó mécses a felsőbb
részét a szobának még sötétebbé borította, mivel fénye kis kört
képezett.
Tábor Miska oly mélyen aludt, hogy az egész tanácskozásból egy kukkot
sem hallott, azonban a természet jogait követelé, az otthon mindig
hanyatt fekvő kanász itt is hanyatt fordult: ez okozá a recsegést,
melyet az együtt ülők meg nem tudtak fejteni; de készűltek a dolgot
közelebbről megvizsgálni, s néhányan föl is emelkedtek ülésükből. Miska
uramnál e közben a hanyatt fekvés szokott következése is jelentkezett, s
ő hallatlan kényelemmel oly hosszan nyujtott, s magasból alantra lejtő,
s néha viharként megdördülő horkoláshoz fogott, hogy mindnyájan azonnal
tudták, hányadán van a dolog, s az egész tanács egyszerre, s főleg az
elnök, szinte dühösen a Borcsa szűz nyoszolyájára veték szemeiket.
De az üres volt. Végre a szakács egy újabb recsegés következtében, kissé
feljebb tekintett; az első, a mit észre vett, a már rettegett
vágytársnak ivószarúja volt, mely csengetyűként lógott le a mennyezet
párkányáról.
– Csitt! – mond a szakács hirtelen – ez a gazember úgy alszik, mint a
gözű, – vagy tetteti magát. Mindegy! de megtanítom bujósdit játszani. A
sütőszobában egy szegen függ a ruhaszárító kötél, hozzátok be! Először a
lábára csavarítjuk; mert nem jó vele tréfálni! ismerem a ficzkót; majd
úgy huzzuk le ide közünkbe.
Míg ezek benn történtek, künn a falakon jártak az őrök fel s alá; a
kapuőr, meghitt biztos embere Lábatlan várnagynak, mély álomban
nyugodott, s az egész várban a föntebb leírt sötét szobát kivéve, néma
csend volt.
A nagyobbik udvar elég tágas négyszeget képezett, melynek oldalaiból az
épület zsindelylyel födött, s kerekre gyalult faoszlopoktól támogatott
folyosója rúgott ki. Közepén mély kút volt, s a hold egyik oldalát
világította, míg a másik sötét szürkületben borongott.
Az őrizet emberei, kiken az őrködés sora volt, a szokott éber órák közét
a kapu melletti őrszobában töltötték s mindnyájan aludtak, egy ifjú
bérlettet kivéve, ki nem régiben szegődött a várba, s a kemény lóczákon
való alvást még meg nem szokta. Többszöri hánykódás után végre fölkelt s
félálmosan kibotorkázott az őrszobából: összetört tagjait ásítva
nyújtóztatá ki s egy bámész tekintetet vetett a teli holdra, mintha a
reggelt óhajtaná, vagy a lócza nyomásai ellen keresne enyhet az októberi
lég hűvében.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha a szomszéd kisebb udvarban neszt
hallana; azonnal tudnivágy inkább, mint ármány sejdítése ingeréből,
odalopódzott, s a mindig növekedő nesz után tartva, a sütőszoba
ablakánál megállapodott fülelve.
Benn a kötél már előhozatott, s a szakács, székre mászván, hurkot vetett
a kanász lábára, ki mondhatatlan kényelemmel folytatá hallatlan hatású
horkolását, mely fellegbe röpíté a sok évű port az ágy mennyezetének
korhadt deszkáiról.
Midőn Tőke a hurkot jól összeszorította, Miska megrántá lábát, s a
horkolás azonnal megszűnt.
– Kezembe vagy, akasztófa! – kiált a szakács – korbácsot ide! – –
jertek, segítsetek!
Miska hirtelen felriadt álmából! a szakács a kötelet átadta egy
közelállónak, s azon keresztényi jó szándéktól űzetve, hogy a leczuppanó
Miskának üstökét megragadhassa, a nyoszolya felé hajlott; e pillanatban
nagyot lökött a kanász testével, a korhadt deszkák engedtek, a szokatlan
teher alatt szerterepedvén iszonyú recsegéssel, Miska az ágyba zuhant;
de a szakácsra nézve, ki az esést kifelé várta, szint oly reménytelenül,
mint veszedelmesen: mert a leszakadó mennyezet, ékes terhével, épen a
szakács fejét, nyakát és vállait nyomta a dagadó vánkosok közé, a többi
vivók szerteszét ugorván, a lámpát feldöntötték, s a kapálódzó s nyögő
szakács helyett az ordító Miskát vonták kifelé az ágyból.
– Itt a török! – ordítá Miska, alkalmasint egy félbeszakadt álomnak
tündérképeit tovább fűzve – fel a falra! a várat vívják! – kiáltott,
mint a ki eszét vesztette.
A többiek, egymást taszigálva, s néha Miska helyett öklözve s rugdalva,
oly borzasztó lármát ütöttek, hogy a szoba ablakánál fülelő őrnek az
ijedtség szállt inaiba; hirtelen s félálmosan azt hitte, hogy az
ellenség rést törvén a vár alapjain keresztül, itt ütötte fel a
boltokat, s hogy a sütőszoba már tele van törökkel. Ezt meggondolni s
hanyatthomlok a szomszéd udvarba szaladni, pillanat műve volt.
– Az ellenség! a török a vár előtt van! – ordított.[55]
A zajra mint bódultak rohantak elő, páni rettegés foglalta el az
elméket, s egyik a másikat ijesztvén el, az egész őrsereg fegyverhez
kapott s az udvarra tódult. A csapat vezére maga is, első pillanatban a
dolgot valónak vélvén, a falakra szaladott, s ott semmit sem látván, azt
hitte, hogy az ellenség a tulsó oldalon lappang.
– Fel! – kiáltott – menjünk eleikbe, utánam! – A vár hidja leeresztetett
s az őrizet kirohant.
Azalatt Borcsa, ki a konyhában a kulcsárnéval együtt beszéd közben
elszenderült, az iszonyú zajra fölébredett, s a konyhából kisuhant. –
Szerencséjére még a mécses égett, s azt kezébe vevén, egyenesen a
sütőszobának tartott.
Már akkor a benlevők közől többen kiszaladtak az udvarra, s így Borcsa
bemehetett. A mécses meglepő jelenetet világított: egy csomó ember volt
ágyához tolulva; a szakács nagy bajjal bonyolította ki a deszkák s
vánkosok közől fejét, s a kanász az asztal alól, hová a zavarban
rejtezett, mint a vészben hánykodó hajós a világító-torony lobogványára,
pillantott a belépő Borcsára; azonban nem akarván elmulasztani az
alkalmat, négykézláb a Borcsa lábai alatt kisuhant, az inaira fűzött
kötelet, mint hosszú Ariadne fonalát vonszolván maga után az udvarra:
ott lefejtette azt, s egy zugolyba megvonult, a történendőket várva.
Végre a zaj csillapult, a szakács magához tért s halkal az egész
történet fejtekezett előtte. Egyszerre egy nagy gondolat szállta meg
agyát.
– Itt vagytok-e mindnyájan, pajtások? – kiáltott, kirohanva az udvarba –
az őrizet idehagyta a várat, azon néhány őr, ki a falakon mászkál,
ellenünk nem állhat: zárjuk be a kapukat, a vár a miénk!
Valóban a kupak-összeesküvés tagjai nagymesterök körül gyűltek
mindnyájan. A mit kezeik közé kaphattak, fegyverként ragadták fel; a
kanász is előkullogott zugolyából; botja híján, mely a szobában
maradott, egy közelálló vasvillát vett kezébe; Borcsa már, piszkafával
fölfegyverkezve, a többiek közt volt.
A kapu bezáratott. Néhány percz mulva az őrök nyakon kapattak, a kapuőr
pedig, gombolyagba kerítve, átkozódott az udvar hideg kövezetén.
Az öreg Szilágyit a zaj csak későn ébresztette föl, mert ő a legbensőbb
szobában aludt. Fedetlen ősz fővel, s fehér köpenyeggel, melyet vállára
kerített, sietett a tornáczra.
A szakács méltóságos léptekkel haladott a hágcsókon fel, süvegét
leemelte, s egy hosszú nyársat, melyet hirtelen felragadhata, lábaihoz
tevén urának, büszkén kiáltott fel: – Uram, szabad vagy! a vár a miénk!