A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 10

önkénytelen földre sülyeszté tekintetét. Parancs volt ez, meg nem
szokott az öreg nyakas kormányzótól; de királyi parancs, milyennek lenni
kell, mely ellenmondást nem ismer: mert a meggyőződés világa árad
belőle.[43]
Mátyás egyedül maradt szobájában; minden aggály megszűnt; a királyi
gondok terhét e nagy, e nemes elhatározás tova űzte. – Istenem!
sóhajtott fel lelke mélyéből – te adtad a kormányt nekem, engedd, hogy
azt nemzetem javára s dicsőségére bírjam, vagy vedd el tőlem s tedd
érdemesb kezekbe!
Néhány perczig némán tekintett maga elébe; végre felkiáltott: – Látnom
kell őt! – s csengetett.
Zokoli Mihályt hivatá, ki nemsokára belépett.
– Tudsz-e újságot, barátom Mihály? – mond Mátyás, elébe lépve vidáman.
– Felségedtől várom azt!
[Illustration: – A törökre, vén oroszlán!]
– Rozgonyi indul a cseh rablók ellen; Szilágyi a törökre; válaszsz!
– Uram király! – felelt Zokoli – én parancsára várok s mindenütt kész
vagyok vívni felségedért.
– Rozgonyihoz mégy! holnap reggel a levelet te viszed el neki.
Zokoli meghajtotta magát, s arczán öröm lobogott.
– Neked nagy káraid vannak, – folytatá a király részvéttel – szólj,
segíthetek-e?
– Váraim ki vannak rabolva, – felelt a szép ifjú hős – uram király!
kincseim a zsiványok kezében; birtokom kormos falakból áll s vetetlen
ugarból, melyet a cseh lovak patkói gázoltak el; – de kardom megvan! s
királyom nem szégyeníti meg ajándékkal azt, kinek pályát nyitott érdemre
s dicsőségre.
Mátyás még az nap délután tanácsot tartott. Helyes fogalma, velős ékesen
szólása s azon lelki erő, mely arczáról sugárzott, szint azon hatást
tevék a tanácsra, melyet Szilágyira. Élénk lelkesedéssel fogadtatott el
a király terve.


A SZABADÍTÓ.
Az én babám durczás leány.
A legénynek csak fittyet hány,
Be haragszik, ha azt mondom:
Addsza csókot szép galambom!
_Kisfaludy Károly._
Míg Mátyás Strazniczról Budára sietett, s később parancsára Rozgonyi
Sebestyén s Zokoli hirtelen előkészületeket tőnek a felsőmagyarországi
rablóvárak vívására: addig a csinos Nankelreutherné több oly helyzetbe
jöve, melyeket egészen el nem hallgathatunk. Ott hagyók őt el, hol
fürdőjéből kiszállván, kárpitos ágyában keresett a nap hosszú unalmai s
küzdései után nyugalmat. Lelkületéből egészen sajátságos lénynek
gyanítható: hogy azt sok másoknál, előbb is találta fel. Nemével a
diadalérzetnek tekintett szobájában körül, néha-néha emelvén föl fejét a
mesélő szolgálóra, ki elvégezvén beszélyét, parancsra várt.
– Elmehetsz! – mond Nankelreutherné – de itt a szomszédszobában fogsz
hálni.
A szolgáló hátra vonult a nélkül, hogy tisztában lenne az iránt:
kezdje-e szeretni e nőt, ki parancsoló szeszélye mellett igen
kibékülhetőnek látszott s bírt azon felsőséggel, mely minden
kellemetlensége mellett is, önkénytelen alárendeltetést és függést idéz
elő.
Az éj csendesen mult el, s Ilka kipihenvén magát, pirosan mint az ifjú
rózsa, s vidáman, mint a tavaszi pacsirta, ébredt föl, s szolgálóját
szólítá be, s öltözni kezdett. Szép aczéltükör előtt foglalt helyet, s
hosszú, tömött haját, mely vállát, hátát borította el, s majd bokáig
hullámzott selyemgyűrűkben, kezdé fésültetni. A leány műértőleg folytatá
munkáját.
– Mondd nekem, leányom! – így kezdé a nő – miként tudsz e rablófészekben
mulatni, e közt a sok borzas férfiú közt?
– A kénytelenség oka, asszonyom! – felelt a kérdett. – De csendesen
szóljunk, mert itt a falakon át rések vannak, s ha akarja valaki: egy
szavunk sem vész el.
– Hallgatóznak is itt?! – kiált fel Nankelreutherné, hirtelen
hátrafordítva fejét s figyelemmel körüljártatva a szobában tekintetét –
annál jobb: hadd hallják, a mit mondok. Ne ránczigáld úgy azt a fésűt! –
felét kitéped a hajamnak!
– Nem láttam soha oly selyemlágy és sűrű hajat, – mentegeté magát a
leány, – valóságos csuda az; ötnek elég volna!
– Ugy-e? de azért kimélve bánj vele: mert ily mostoha kezek között úgy
megritkul, hogy konty sem telik belőle. De mondd, miféle ember ez a
Komoróczi? mi ő itt! úr, vagy a Giskra szolgája, parancsnok vagy hóhér,
vitéz vagy tolvaj? s mit akar velem? Ti cselédek örökké jobban tudtok
mindent a háznál: felelj nekem nyiltan, meg nem bánod!
– Asszonyom! – szólt a leány, kin igen feltünő volt a remegés – én nem
tudok semmi bizonyost. Még mikor e várba nem hurczoltak, hallottam, hogy
Komoróczi egyik hatalmas czimborája Giskrának, hogy vérengző, kegyetlen,
s csak úgy kedvez valaki éltének, ha váltságot vár, vagy – – –
– No s mit vagy – – –? – Nankelreutherné haragosan fordult vissza a
szólóra, ki épen akkor keríté gyönyörű hajzatát fején össze.
– Én csak azt mondom, a mit hallottam. Kegyed nem fog rám megneheztelni.
– Ne rágd a szót annyit, mondd ki, a mit akarsz, úgy sem fog semmi okos
kisülni beszédedből.
– Azt mondják, hogy épen oly szelid s becsülettudó, a milyen vad és
goromba máskor, ha valakibe – – –
– Ej, mondd ki már ha valakibe szerelmes, úgy-e?
– Úgy van, asszonyom!
– Ezen kár volt oly soká tünődnöd. Most értem: nálam mindakettőre számít
ő kelme: de aligha meg nem csalódik. Férjem gazdag, roppant kincscsel
bír, de pénzét kiméli, bár engemet imád; azt hiszem, előbb elkövet
mindent fegyverrel kiszabadításomra, míg szekrényét felnyitja.
– Hát tudja, hogy kegyed itt van?
– Ostoba kérdés! Hiszen ha Komoróczi váltságra számít, tudtára kell adni
férjemnek, hogy birtokában – vagy mit mondok! – hatalmában vagyok.
– Hm; – jegyzé meg a szolgáló, egy szép vállat rázván meg, melyet a
szobában levő egyik szekrényből vett ki – nem úgy szoktak itt a dologgal
bánni, asszonyom! ki vannak ezen emberek tanulva, s nem koczkáztatnak
semmit.
Nankelreutherné, miután hófehér szoknyát szorított derekához, a vállra
tekintett, s azonnal kezébe vette, nagy kedvteléssel legeltetvén szemeit
rajta. Sárga metszett bársony volt ez, s kapcsai aranyból.
– Nem hinné az ember, – mond nevetve – hogy e zsiványfészekben ily váll
találkozzék; vajjon kiről vonta ezt le a derék vár ura?
– Ujdon új.
– Igaz, de nincs elég mélyen kivágva; add az enyimet ide!
– Próbáljuk meg, asszonyom, most így viselik, Garáné a nádorné kezdte a
divatot, s Budán mind így öltözködnek az asszonyok.
– Te akarsz engem arra tanítni, mi a divatszerinti; tavaly viselték így
igen, de nem az idén; azonban teljék kedved, úgy sincs egyéb dolgom;
háromszor is felöltözködhetem egy nap.
Ezzel fölvevé a szép vállat, s szokott zsémbbel feddegeté a fűzőt
szorító leányt; néha-néha a tükörbe pillantott, két kezével simítva fel
homlokán haját, s szoknyája redőit egyengetvén.
– Hallod-e? – mond körülfordulva a tükör előtt, – e váll jobban áll,
mint gondoltam; megtartom, s a régit neked ajándékozom; ha
kiszabadulhatok e fészekből elkérlek, vagy megveszlek Komoróczitól;
meglehetősen tudsz a hajjal bánni, jól fűzesz s öltöztetsz s ha
néhányszor a körmödre verek, nem utolsó szobaleány válhatik belőled.
A leány megcsókolta Nankelreutherné kezét s örömmel tekintett a nekie
ajándékozott vállra.
– Térjünk az előbbi tárgyra – folytatá a szép nő, karpereczeit kapcsolva
össze. – Rakj itt el holmit s mondd, miként szoktak itt az emberrel
bánni? – Hogy ravasz rókák ezen zsákmányosak, azt első pillanatra
beláttam.
– Asszonyom! – felel a leány körültekintve, majdnem suttogó hangon. – Én
csak annyit tudok, mennyit elejtett szavakból fűzhettem össze, s azt
elmondhatom: Komoróczinak atyja mint közvitéz szolgált egykor, később
néhány telekkel ajándékozta meg Bicskén Erzsébet királyné; idővel híres
pártvezérré vált, s Cilly grófnak kedves embere volt; zsákmány s
rablások által meggazdagodott; vagyona fiára Péterre szállott, kinek
most nagy hatalma van, s Giskrának vezérei közt majdnem első. Czimborái
Walgatha, Axamith, Uderszki s második. – Azt állitják, hogy Giskra nem
mindent tud, a mit vezérei elkövetnek; sőt hogy tetteikért, ha néha
fülébe mennek, keményen szokja őket feddeni. Komoróczit azonban kiméli:
mert nagy befolyása levén e vad csoportok kedélyére, szüksége van rá: de
emberünk tud is vele bánni. A mint mondják, többnyire minden vád alól
kivágja magát, s mindig nyer kegyében elszánt vitézsége, gyorsasága
által. Giskra talán néha mégis rövidebbre vonná a gyeplőt, de a hatalmas
rablólovagot nem oly könnyű nélkülözni. Igy történik, hogy előtte semmi
sem szent. Ha valahol gazdag kereskedőt tud, kincsét kézhez keríti; ha
oly személyt tehet rabbá, kitől nagy váltságot remél, az ilyen el nem
kerüli sorsát, s jaj neki, ha rokonai fösvénykednek; az első kikerülő
feleletre részökről, Komoróczi ördögi hidegséggel parancsol halált a
szerencsétlenre, s fejét szokta rokonainak kapujára szegeztetni.
– Irtózatos! – kiált fel Nankelreutherné – mi sors vár itt rám!
– Ej! – jegyzé meg a beszélő – kegyed mitsem tarthat tőle; különös
sajátsága van: nők iránt sokkal engedékenyebb; s kegyedbe szerelmes, a
mint ezt könnyen észre lehet venni; ő egészen ellenkező alakban tünik
fel, ha viszonszerelmet vár, s ezt szokta várni.
– S ha csalódik? – vág közbe kevélyen Ilka.
– Arra példát nem tudok, nem is régen vagyok itt; de annyit hallottam,
hogy a nőnem gyilkától ment, – bár a fogságot, ha örökös is, s az
erőszakot nem tartja a vezér büntetésnek.
– S nem volt-e, ki a nyomorultnak szívébe merte volna a tőrt ütni? –
mond Ilka hevülve – mikor nyerni semmit, veszteni mindent lehet!
– Ki tenné azt? – Ő tartja féken a rablócsoportot, s épen az ő
kegyetlensége oka, hogy itt, e bűnök fészkében, külsőleg neme a lovagi
szellemnek tünik fel. Veszszen ő, úgy ki vagyunk a legirtózatosabb
erőszaknak téve.
– Igazad van – felel Nankelreutherné – de épen, mivel ily alávalóval van
dolgom, Istenemre! túljárok eszén! Ha szerelmes lenni képes ily hiéna,
dühödtté teszem szerelmében; lábaimnál akarom őt látni; a port csókolja
a nyomorult saruim alatt, s várjon tőlem parancsot, mint a gonosz lélek,
kit a varázsidézet tesz szolgává! – de ki vagy te? – nem cseléd-ész és
átlátás hangzik szavaidból, légy nyilt irántam!
– Asszonyom! tehetős fehérvári polgárnak leánya vagyok, s két év óta rab
e nép közt, bár nem mindig e várban. Rab a szó teljes értelmében; mert
félelem s ifjú gondatlanság mindent áldoztattak velem. Kegyed meg fog
engem vetni!
A szép nő elfordult nemével az undorodásnak.
– Hallgass! – mond – hölgy vagy s bűnöd csak az, hogy élsz; ha nem
vétkes – halott volnál; mert a mit e zsivány sajátságáról szóltál, mese.
Én szánlak, de nem kárhoztatlak kegyetlen büszkeséggel; a lelket nem
tudjuk magunknak, s megtérni sohasem késő.
– Késő! – kiált fel a leány, s szemeiből könyűk gördültek ki.
Ilka részvevő tekintetet vetett a könyezőre.
– Még nem mondád meg, mi vár itt rám.
– Ha rokonai vannak kegyednek, azok megtudandják, hogy rab, ha ez
Komoróczi tervében van, kegyednek vagyonát többre veszi szép
személyénél: a mi – bántás nélkül legyen mondva – nem első lenne ezen,
bár újdon falak közt; de hol raboskodik kegyed? azt nem fogják soha
megtudni. A váltság letételére hely tüzetik ki; s ha a kiszabott órára
nincs ott, akkor kegyedre fogság vár; sőt több.
– Több? – kiált fel önkénytelen összerázkódva Nankelreutherné.
– Minden – fejezé be sötéten a polgárleány.
– Isten! Isten! te tűröd ezt? a te boszuló kezed nincs emelve, villámaid
nyugosznak s haragod viharja nem söpri el őket a föld színéről?!
E pillanatban kopogás hallatszott a végső ajtónál.
– Ki az? – kiált fel a nő borzadva.
– Én vagyok, asszonyom! – felel egy ismeretes hang.
– Én, minden szolga lehet! – kiált Nankelreutherné – mondd nevedet!
– Komoróczi – volt a felelet.
– Nem lehet! – viszonzá Ilka majdnem parancsoló hangon – ily jókori
látogatást férfi fogadhat, nő nem. – Béketűrés, vitéz úr! néhány percz
múlva készen vagyok, akkor szabad a bejövetel.
Komoróczi toppantott lábával az ajtó előtt; de úgy tetszett neki, hogy
Nankelreuthernének e sajátságos önbizodalmában, melynek következésében
magát egészen, mint a vár asszonyát tekinti, valami új és érdekes van;
sőt neme a becsülésnek iránta, mivel őt nem mint vérengző rablót
tekinti, hanem mint derék lovagot, kitől kiméletet s hódolást követel,
félelem nélkül remél. De legtöbb kiméletet mindenesetre az idézett föl a
kényúrban, hogy szeretett, már a mennyire ezen érzés kifejlődhetett vad,
de szenvedélyes kedélyében.
Nankelreutherné, úgy látszik, egészen eltalálta a rabló lelkületének
kulcsát, s azon tapintatban bízva, mely annyira sajátja a nőnemnek, nem
hagyá magát kizavartatni szokott módjából; mindig arra térvén vissza
elméjében: itt mindent veszthetek, semmit sem nyerhetek; így is úgy is
egyre megy a dolog; tehát miért vessem el magamat, gazemberrel van
ügyem, itt csak fortély és ámítás segíthetnek.
Néhány percz múlva elvégezte öltözködését.
– Nyisd meg az ajtót, leányom! – mond a szolgálónak kényelmesen leülve a
kandalló közelében, egy karos székbe.
Komoróczi lépett be könnyű veres házi öltözetben, mely térdig érő s
csehszabású volt hasított ujjakkal.
– Kegyed soká nyugodott, – mond elég vidáman, – de a nyugalom üdvös
volt: az ég hajnalát költözteté szép arczára.
– Udvariasan! – felel nevetve Ilka – jó reggelt! – ha tetszik, együtt
reggelizhetünk.
– Hogyan van kedves vendégem szállásával megelégedve?
– Mind a gazdával, mind a szállással eddig igen jól, – felelt a kérdett,
bájos tekintetet vetve a rablóra – s ha ez mindig így tart, örömmel
kérendek bocsánatot azért, mi talán tegnapi szavaimban sértő volt.
– Kegyednek szavai sértők csak akkor lehetnek, ha huzamosb ideig itt
lakván, kelne ki a vár ura ellen, ki kedvesb kötelességet nem ismer,
mint szép hölgyével a lakást megkedveltetni. – Átmehetünk a vár másik
szárnyába, hol a reggeli kész s víg zene vár reánk.
– A hogy tetszik, – szól Ilka nyájasan.
E párbeszédből gyaníthatjuk, hogy Nankelreutherné egészen más modort
vett föl, s női tapintatának sugallásaként, meg akarta az oroszlánt
szelidítni, hogy annál könnyebben bánhasson vele.
Komoróczi ellenben, bár fondor s cselszövénynyel teljes, kevésbbé
ismerte még a nőnemet, mint hogy némileg ne érezte volna örömét egy
diadalnak e csinos nő felett, mely egészen különbözött eddigi szerelmes
kalandjainak eredményétől. Ő, ki örökös járása-kelése közben csak órákat
áldozhata szerelemnek, többnyire oly hölgyekkel találkozott, kik neki az
egész nemről nem a legjobb eszmét adák, s kik könnyelműségből s
félelemből szolgai engedékenységet mutattak iránta, s így a diadalnak
főfűszere hibázott. – Nankelreutherné őt, mint lovagi udvarlót
látszatván tekinteni, e mellett egész fönségét megtartá, s kevélysége,
mely mindenkit a várban tiszteletes távolban tartott tőle, jól esett
Komoróczinak, s némileg saját jellemével volt összhangzásban.
Igy telt el több nap, Komoróczi mindig a szerelem tárgyát hozta elő, s
néha közel volt béketűrését elveszteni, s erőszakhoz nyulni. Ilka
ellenben szokatlan nyájassággal s könyűkkel fegyverkezteté őt le. Az
ébredő szerelmet a csinos nő oly természetileg tudá játszani, hogy végre
a komoly rablónak szívében egy eddig ismeretlen húr rezzent meg, s mivel
a nőnek szokatlan s majdnem férfias bátorságában sok hasonlót talált
önlelkével: néha állandó viszonyról, nősülésről kezde gondolkozni.
– Teringettét! – kiáltott fel magában – ezt az Ilkát a sors egészen
nekem képezte. Ez, ha távol leszek váramtól, jobban feltartja itt a
rendet, mint én. Egyébiránt, szeret, ez tagadhatatlan.
Nankelreutherné látván végre Komoróczit azon a ponton, a hová őt rég
vágyott hozni, halkal házassági ajánlataira is felelt.
– Ha kegyed – mond néha – óhajtja, hogy neje legyek, azt kivánom, hogy
becsüljön s oka legyen bennem bízni: tehetné-e ezt, s lehetnék-e én
magam a legvitézebb férfiúhoz érdemes, ha könnyelműségemmel tisztelet
helyett méltó megvetést idéznék elő? s nem szégyenlené kegyed maga, ha
ezen ördög czimborái e várfészekben rólam azt hinnék, hogy én sem vagyok
jobb a többinél!
– Az ördögöt ne említsd! – mond Komoróczi hátratekintve – sokszor
megjelenik az, ha emlegetik, s én, a mi e világon van bár mi, nem
rettegem; de a lelkekkel s ördögökkel nincs közöm. – Szólj, Ilkám!
akarsz-e enyém lenni?
– Igen, egy feltét alatt: ha mindenre – mi itt a földön, felettünk s
alattunk szent, vagy rettegett kegyed előtt – esküszik nekem, hogy
férjemnek soha semmi bántódása nem lesz. Ezzel magamnak tartozom: mert
ha van, a mitől kegyed retteg, vad férfiú! bennem is van, a mi félelmet
idéz elő; nyugalmamat örökre aláásná, és szerelmemnek nem hagyna örülni,
miként akarnám, ha férjem sorsán kellene aggódnom.
Komoróczi átölelte a beszélőt, ki igyekezett karjai közül kifejtőzni.
– Még egyet kell mondanom, – folytatá Ilka. – Ha ezen eskü megtörtént,
férjemtől egy irást várok, melyben rólam egészen lemond.
– Hogyan! – mond rábámulva Komoróczi – s fogja ő azt jó szerével tenni?
– Az a kegyed dolga; de bántódása ne legyen, esküdjék.
A rabló gondolkozott, s végre kezet adott.
– Ez nem elég! – mond Nankelreutherné, egy mélyebb tekintetet vetvén a
babonás férfiú lelkébe. Elmondatá az esküt vele, melyben Komoróczi magát
az ördögnek s minden vándorlelkeknek ajánlja: az ég villámait szólítja
fel boszúra maga ellen, ha Nankelreuther Nabuchodonozor lovagnak általa
bármikor a legkisebb bántódása lenne életében és szabadságában. – A mi a
lovag lemondását illeti, – jegyzé meg Ilka, – arra kegyedet nem szükség
megesketnem: azt mint szerelmének s csatlakozásának bizonyítványát eskü
nélkül elvárom.
Komoróczinak szenvedélye naponkint nőtt; s egyrészt ez, másrészt a
babonás férfiúnak esküje fejti meg, hogy Nankelreutherné halkal oly
úrnője lőn Komoróczinak, mint a derék Nabuchodonozornak. A várban
egészen magához keríté a kormányt; nagy rend és tisztaság uralkodott
benne, a cselédek rettegték és szerették őt egyszerre: mert valamint a
legkisebb hibát sem tűrte el, s többnyire önkezecskéivel szerzett
magának a legnagyobb kitöréssel, de hirtelen ellobbanó indulatossággal
elégtételt, úgy minden kis szolgálatot meg tudott jutalmazni.
Őt a várban senki sem érté, s a legtöbben ragaszkodását Komoróczihoz
valónak hitték. Megtörtént, hogy a vezér, ki darab idő óta szokszor
szótlan s gondolkodó volt, napokra távozott el Vadnáról; ilyenkor, bár
Nankelreuthernéban szerfölött bízni látszatott, titkon, mégis a
legszorosb rendeléseket tevé, úgy, hogy a nőnek semmi módon sem lehete a
várból szabadulni; de ő ezt fel sem vevé, sőt midőn mások ezen örökös
bezárást emlegették: nevetve feddé meg őket, azt állítván, hogy sokkal
jobb itt a szép lanyha termekben, mint künn a sziklabérczek zúza és
fagya közt sétálgatni. A vár parancsnokát maga felszólította a
legszigorúbb rendtartásra.
Mindezek alkalmasok valának Komoróczi vigyázatát elaltatni; de Ilkának
igen ravasz rókával volt dolga, ki önmagáról hozván itéletet másokra:
annyival kevésbbé akará egykori nejének egész szabadságát visszaadni,
mennyivel inkább tartá ez őt igérete teljesítéseig bizonyos távolban
magától.
Történt egy napon, hogy Komoróczi kedvetlen híreket hallván, lóra ült s
néhányak kiséretében eltávozott. E hírnek minőségét könnyen
gyaníthatjuk: Rozgonyi Sebestyénnek közelítése esett értésére, bár
határozását mozdulatának senki bizonyosan nem tudta, az ifjú király,
szokott előlátásával, legszorosabb titoktartást tevén mind Zokolinak,
mind általa Rozgonyi Sebestyénnek kötelességévé.
Ilka e közben azon folytonos óvakodást, melyet egyenlőre, mint láttuk,
példás béketűréssel szívelt el, vagy jobban mondva, észre sem látszaték
venni, unni kezdette, de sem unalmát, sem terveit nem közlötte senkivel.
Ő csak magában bízott, s azon szobaleány, kit némileg megkedvelt, s ki
nagyon ragaszkodott új asszonyához, sem gyaníthata semmit érzéseiből;
sőt Nankelreutherné épen e kedves cselédjével igyekezett elhitetni,
mikép jelen állapotjában jónak véli inkább úrnő, mint rabnő lenni, s
hogy sorsával ki kezd békülni.
A nap csendesen eltelt. Ilka este felé félre tette munkáját, mert egy
gyönyörű bársony nyeregtakaró hímzésével foglalatoskodott; az estebédnél
szótlanabb volt szokottnál, s hálószobájába jobbkor vonult.
A leány a mellékszobában volt. Nankelreutherné, bezárván gondosan az
ajtókat, lefeküdt, s mint mindig, úgy most is nemsokára elaludt.
Mintegy három órát pihenhetett, midőn egyszerre fölébred, s egy szép
fiatal lovagot lát ágya előtt állani. Az éji lámpa halkal pislogott egy
szegletben, s világa a lovag képét árnyékolván, vonásait ki nem vehette.
Azonban a kéretlen látogatónak nyájas arcza s szelid hizelgő tekintete
egyáltalában nem gyaníttatott gyilkos szándékra, sőt a nő ébredése,
miként sejdíté, egy forró csóknak következése volt. Gyorsan emelkedett
föl fekvő helyzetéből, s félig ijedten, félig kábultan mereszté szemeit
a szokatlan jelenetre. Az ifjú térdre ereszkedvén ágya előtt, havas
kezeit ragadá meg.
– Ne rettenjen meg kegyed; – mond suttogó hangon – engemet tisztelet s
forró szerelem hoztak ide; én meg akarom szabadítni!
Ilka, mint minden mélyen alvó, hirtelen fölébredésekor csak félig volt
magánál; a mondottakat nem értette; de a váratlan esetben –
rabló-várban, s ily kemény őrizet alatt – csak két eszme merült föl
lelkében: vagy új veszély fenyegeti itt, vagy csak próba ez, és
Komoróczi bizonyos kiván lenni hűségében. De e két eszme a kábult s
némileg megrémült nő fejében néhány percz műve volt, s a jövőben őt
szokott hevessége ragadá meg.
– Ki vagy? gazember, tolvaj, zsivány! – mond, nagyot kiáltva, s egy
ugrással ki az ágyából s a térdelő lovag előtt teremve, kinek üstökébe
merítete kis kezeit, hallatlan zajt és lármát ütvén.
– Az Istenért! – mond suttogva, de élénken az ifjú – térjen kegyed
magához! el vagyunk árulva, s mind magát, mind engemet veszélybe dönt.
Nem ismer-e, nézzen csak jobban szemem közé!
– Wratizláw! – kiált fel Nankelreutherné, rábámulva – kegyed? de miként
jött ide? mit akar? – folytatá, még mindig szorosan tartva üstökét.
– Kegyedet jöttem megmenteni e rablófészekből, honnan csuda a
szabadulás! szerelmemnek sikerült végre álruhában ide lopózni, s a
kapuőrt megvesztegetni. Az istenért! hallgasson – s teringettét! a
hajamat ereszsze el, hiszen felét kitépi! – A helyzet semmi sem volt
kevésbbé, mint regényes, s inkább köznapi dulakodáshoz hasonlított.
– Ugyan úgy-e? – mond Nankelreutherné – talán hálát adjak, hogy éjfélkor
tör be egy becsületes nőnek szobájába? Ki bízta kegyedre szabadításomat?
ha szándéka jó volt, miért nem jött férjemmel? Egyébiránt én itt
sorsommal meg vagyok elégedve: s ha a kénytelenség választásra
szorítana, hitemre! inkább választanám a vad, de férfias Komoróczit,
mint kegyedet, ki csak szép arczáról s czifra mentéiről híres.
– Hogyan – mond Wratizláw, mert ő volt, igyekezvén fürteit a nő kezéből
kifejteni – mit hallok? – ereszszen kegyed, mert majd megeléglem a
tréfát! – Végre nagy bajjal ki tudá magát a nő körmei közül szabadítani.
– Jól van, – mond mindig suttogva, s inkább tettetett, mint való
haraggal: mert vonásai inkább nehezen rejthető örömet mint boszút
árultak el – veszszen itt, ha a szabadságnál többre becsüli a
szolgaságot. De jaj lesz kegyednek, ha Nankelreuther megtudja, minő
kevés nyugtalansággal tölti itt szalmaözvegységét.
– Jó! – felel büszkén Ilka – menjen, s mondja meg férjemnek, de
szóról-szóra a dolgot, úgy a mint én mondom most; – ha ő nem gondol
velem, ha azt kell hinnem, hogy rólam lemondott, én sem töröm rajta
fejemet.
Wratizláw át akarta a csinos nőt ölelni, ki összeszorítván ingét keblén,
oly hatalmas taszítást tőn rajta, hogy ez hátratántorgott.
– Segítség! segítség! – kiált Nankelreutherné. Nemsokára a folyosón
gyors léptek hallatszának.
– Nekem, – mond Wratizláw – távoznom kell; de egy csókot még adsz nekem,
szép angyalom, bucsúra – majd még látjuk egymást. – Ezzel közeledett
Ilkához, a nő az ablak mélyedésébe szaladott, a lámpát akaratlan
felbuktatta lábával, s gondolomra kinyujtván a sötétben kezét, egy
hatalmas arczcsapással üdvözlé a szerelmes kalandort. – E közben az
ajtón zörgettek, végre felnyilt az. Bélián lépett be szövétnekkel: Ilkát
egy ablak szegletében találta, még pedig nemcsak el nem rémülve, hanem
diadalérzet kifejezésével arczán.
Wratizláw nem volt a szobában.
– Eltűnt! – kiált fel Ilka – sem híre, sem hamva!
– Mi volt ez? – kérdé zavarodva Bélián – miért ordított kegyed oly
iszonyúan?!
Ilka hirtelen visszabujt ágyába, s gondosan magára vonván a paplant, a
történtet elbeszélte.
Bélián nevetve rázta fejét. – Kegyed – mond – álmodott, ide senki sem
jöhet be.
– Itt volt – erősíté Ilka.
– Nem volt – felelt a rabló.
– Itt volt, igen! – mond Komoróczi előlépve, s zöld tágas köpenyét
levetve magáról – volt! – ismétlé, tőrt emelve föl – ő nincs többé!
– Minő oknélküli kegyetlenség? – fakadt ki Nankelreutherné különös
arczkifejezéssel, mely majdnem gúnyhoz hasonlíta – ily semmiségért vért
ontani; távozzék, kegyed vérengző tigris!
Komoróczi szó nélkül távozott.
– Itt nem vagyok többé bátorságban, – mond Nankelreutherné. – Hol
jöhetett be? Nem, ezt nem tűröm tovább, így minden pillanatban félni és
rettegni, ez több mint sok!
Gonddal vizsgálta meg reggel a falakat, de sehol semmi rést nem
láthatott. A padlók négyszegének egyike emelhető, gondolá magában: jó!
köröskörül leszegeztetem őket.
Miután Nankelreutherné fölkelt, a szobaleányt szólította be, s azt
nagyon lehordta, hogy sokszori kiáltására be nem jött; ez azonban
önijedségével s tehetetlenségével jól-rosszul kimenté magát.
Komoróczi elbeszélte Nankelreuthernénak, hogy késő éjtszaka érkezvén
meg, a lármát hallotta s úgy jött szobájába, s épen e lármából kelletvén
gyanítnia, hogy iránta hű, ezentúl lesz oka teljes bizodalmával
dicsekednie. A vezér sokkal nyájasabb volt a szokottnál, s az egész nap
vidám beszélgetés és vitatkozás közben tölt el. Komoróczi arra akarta
Nankelreuthernét bírni, hogy őt igérete alól oldja fel, s mivel alig
hihető, hogy férje önkényt lemondjon róla, bármi fenyegetődzésekre is
erőszak nélkül: engedje meg neki, hogy más módon szabadítsa őt meg
férjétől.
– S minő mód volna ez? – kérdé Ilka felcsattanva. – Megölni talán? abból
semmi sem lesz! szegény Wratizláwnak vére is lelkemen nyom! – folytatá
színlett komorsággal. – Ha kegyed még egy ily szót ejt, vége a
barátságnak!
– Nevetséges makacsság – kötődött Komoróczi – azok közt, kik igazán
szeretik egymást.
– Legyen az, a minek kegyed kereszteli; de én csak azt szerethetem, ki
engemet szeret: engem pedig csak az szeret, ki lelkemet nem akarja
megzavarni. Ha szemét egy magasb lelkű nőig emelte, győzze meg e nőt, ki
kegyedet szereti, hogy nem mindennapi férfiúért áldozta fel hitét. Ide a
kézzel, lovag! igérje ezt nekem!
Komoróczi a kezet elfogadta s ajkaihoz voná.
A nap eltelvén, este felé Komoróczi újra belépett a szobába. – Ilkám; –
mond vigan – kövess! egy szép szemlének teszlek tanújává, milyet,
Istenemre! Budán vagy Pesten nem láttál soha.
– S mi lesz az?
– Meglátjuk mindjárt. – Ezzel kivezeté őt az ajtón. Ilka nagy
feszültséggel követé; több szobán s termen haladtak keresztül, míg végre
egy egészen veres szövettel bevont toronyszobába érkeztek.
Úgy tetszett Ilkának, mintha távolról ének hangjai verdesnék hallását.
Komoróczi az egészen gyertyákkal világított szűk szobában megállott, s
annak közepéből függő selyemkötelet vevén kezébe, mely aranybojttal
végződött, meghúzta azt, s a következő pillanatban, egy a falból alig
kitünő rézgombocskát megnyomván: a veres szövet kétfelé vált, s az ez
alatt félre vonuló vassal bélelt táblák alól egy hosszú magas ablak tűnt
elő. Komoróczi és Ilka oda siettek.


JÓZUA.
E szemlét készítéd számomra gyáva, – – – – – ide vezettél (s ez igen
illet hozzád) ide vezettél, hogy szivemet törd meg.
_A. de Vigny._
Állj meg nap!
_Józua_.
Ábrahám még mindig a vadnai várnak földalatti boltjában sínlődött. Mikor
a vár ura látta, hogy zsidó rabjai a szalonnát s bort, vallási
szabályaik ellenére, mohón költik el, a tréfát megunta. Komoróczi el nem
feledkezett magáról: emberei Fehérvárt, Győrt, Szegedet összejárták