A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 09

dob, síp, duda, s hárfák hangoztak. A bortól vidult nép tomboló
tánczban, s magyaros népdalokban hangoztatá örömét.
Strazniczból és Straznicz felé terhes szekerek, podgyászolt lovak s
hintók vonultak. Szembetünő volt a többiek közt egy tágas, aggszerű, de
az akkori időhöz mérve elég kényelemmel ellátott hintó, mely a táborból
Straznicz felé vevé útját.
[Illustration: – anyjáé! ki szólni nem tudott.]3
Egyszerre a Morva felé özönlő néptömegből egy fényes ifjú lovag
közeledett ahhoz. Sötét hajhullámok képét még derültebbé, elevenebb
fiatalságúvá tevék. Szándékosan lassítá lépteit, szemei mindig a feléje
gördülő hintóra voltak szegezve. Végre mellette haladott az el.
Két hölgy foglalá el a hátulsó ülést; mindkettő fiatal és szép. Az
egyiknek arcza födetlen volt, s tagjait égszín, hermelinnel béllelt
palást födé, fején sajátságos alakú bársony-süveg ült, gazdagon
gyöngyökkel terhelve. A másiknak képe a lenge kétszeres fátyol köde alól
mint árnyalak tünedezett ki. De az ifjúnak szeme e kétes vonásokban
ismerőst talált, lakóját lelkének, kinek bár elmosódott határozatlan
vonalai éltek csak elméjében: ő azokból a képzelet ereje által lényképet
festett ki, s a kép színei égő ecsettel voltak festve, angyalian,
tisztultan minden földi salaktól.
– Ez Serena! minő igazán az Isten él s ő keblemben! suttogá édes kín
közben Zokoli, mert ő volt.
Az egyik hölgy, kinek arcza lovagunk előtt ismeretlen volt, hosszú
tekintetet vetett rá, egyet azon kedves bámuló tekintetek közől, melyek
bár a személy iránt semmi részvéttel nincsenek, örömmel futnak meglepő
szépségű alakon végig, azt inkább szobor- s múló jelenetként nézve s
kémelve, mint élő lényként. A tekintet, mely a délczeg lónak gyönyörű
izmait s fényes készületét nézegeté, semmivel sem volt figyelmetlenebb,
mint a mely a lovag arczán csúszott végig; Serena ellenben a fátyol
leplei alól tündöklő szem kristályait csak perczig nyugtatá rajta, s
miként arczának hideg, kevély kifejezéséből olvashatá Zokoli,
önkénytelen s azonnal más tárgyakra fordítá. Képzelődés játéka volt-e, a
mi az ifjúnak szemeit kápráztatá, vagy valóság? nem meré magának
megfejteni; de nekie úgy látszott, mintha a Serena arczát gyönge pír
borítaná el, s ajkait megvetőleg vetette volna fel egy pillanatra.
[Illustration: Szemei a hintóra voltak szegezve.]
Zokoli szégyenülve kapta le izzó tekintetét Serenáról, keblébe keserű
érzet fészkelte magát, önérzete ébredt föl, s e hideg részvétlenség őt
aggasztá és sérté egyszerre. A hintó elhaladott. – Pillanatra azon ötlet
merűlt fel a Zokoli elméjében, hogy bárminő valószínű ürügy alatt, a
hölgypárt szólítsa meg, vagy a tolongás közben Strazniczig kiséretével,
kínálja meg, a mi akkori időben, főleg ily alkalmakkor, idegennel
szemben is, a kor- s lovagi szellemmel egészen összhangzásban volt.
Ha Serena őt hidegen tekintette volna csak, mint ismeretlent, a ki alig
hizelghete magának azzal, hogy pillanatnyi megjelenése a romok közt,
arczát oly mélyen véste volna Serena emlékezetébe, mint ezé élt az
övében: ő alkalmasint visszatérne; a dolog, természetes, udvariassága
miatt megfejthető s a maga helyén leende.
De a hölgy nézésében nem volt hidegség, hanem kellemetlen meglepetés
kifejezése. Mintha mondaná: itt vagy megint te, kinek tekintete már
egykor kedvetlen benyomást tőn rám, – nézzünk félre, nehogy
megszólítson. Gondolatának ily fordulata határozott: Zokoli megkeményíté
magát, sarkantyút ada lovának. S nemsokára látjuk őt függő mentében,
fényesen, mint ragyogó napot, azoknak sorában, kik a királyi sátorban
tágas félkört képezve állottak, várva a jelenlevő s mindegyikkel
nyájasan beszélgető ifjú királynak megszólítását.
Minekutána Mátyás az idősb férfiakkal, ritka tapintattal, rövid ugyan,
de nem üres párbeszédet tartott, az ifjabbakhoz is közeledett.
Megszólításaiban azon nemes szerénység volt, mely önméltóságából semmit
sem engedve, épen nemessége s természetessége miatt egyenesen a lélekhez
szól, s valamint más terhelő aggálytól ment meg, úgy a szivet oldja fel.
Mátyásnak arczát hirtelen vidorság lepé meg, midőn a tisztelkedők
sorában Zokolit pillantá meg; önkénytelen közeledő lépést tőn feléje, de
a következő pillanatban lassítá azt, a nélkül, hogy arcza nyájasságából
legkevesebbet vesztene.
– Örülök, Zokoli, – mond – hogy itt látlak, ily épen, egészségesen, s az
elsők közt, kik irántam részvétet mutatnak; szólj, ifjú levente! miként
vagy? mondj nekem valami kedves újságot ismerőseimről.
Zokolit e bizodalmas megszólítás, azon baráti egykori tegezés, azon
aggálynélküli fenséggel párosult nyájaság, melylyel őt Mátyás fogadá,
örömmel tölté el.
– Felséges uram! – felelt, a mi honunkban a legkedvesebb, legvidítóbb
újság, azt felséged mindnyájunk arczáról olvassa; s ez az: hogy
felségedet láthatjuk, határainkban üdvözölhetjük, s alkalom nyílik
előttünk, tiszteletünket s hév ragaszkodásunkat kimutatni!
Mátyás a Zokoli vállára tette egy pillanatra kezét. – Légy üdvöz! – mond
a legszívesebb hangon.
Ezzel a Zokoli mellett álló fiatal lovaghoz fordult, egy-két nyájas
kérdést intézve hozzá; – és így tovább.
A fényes ebéd ideje következett. Tisztelkedésöket végezve a jelenlevők,
az elfogadó sátorból kivonultak, s az élénk táborban széledtek el. A
távozók utolsói közt volt Zokoli, ki az előlépést az idősbeknek
engedvén, szerényen vonult hátra.
– Te maradj egy pillanatra még! – mond a király.
Zokoli mélyen hajtá meg magát. – Kevés percz mulva egyedűl maradtak s a
sátor ajtókárpitjai összevonultak; a király két kezét nyújtá Zokolinak.
– Nem akartam, – mond egészen azon szíves barátságos hangon, melyen
azelőtt szokott serdülő korának legkedvesb barátjához szólni – nem
akartam elválni tőled, minekelőtte nem beszélnék tanúk nélkül veled.
Mondd, barátom vagy-e még? – igen, igen, a te becsületes szemeid nem
hazudnak; te az vagy?
– Az vagyok, – kiált fel szenvedélyesen Zokoli, – felséges uram! és
leszek utolsó lehelletemig!
– Légy körülem! ne távozz egy pillanatig udvaromból; ah! nekem minden
oly új, oly aggasztó; emberre van szükségem, kinek keblén örülhessek s
bánkódhassam, ki előtt lelkemet tárhassam ki; légy oldalam mellett!
– Felséges uram! – felel Zokoli a legszívesb, de komoly hangon – igen,
barátja, s leghívebb alattvalója maradok; de ne magyarázza balra, ha
udvarában állandó lakom nem leend. Barátja leszek! Istenemet hívom
bizonyságul. – Hiszem, hogy oly magaslelkű királynak, mint felséged,
kegyencze nem lehet; mert a jó fejedelemnek kegyencze az egész hon. De
az emberek olykor balul itélnek, s nem akarom árnyékát is okozni azon
álhiedelemnek, hogy én valami ehhez hasonló legyek. Adjon időt nekem
felséged megérdemleni, megfejthetővé tenni irántami, boldogító
vonzódását: akkor közeledni fogok, de mint hű alattvalója, s mint
magyar, ki előtt a király s a hon egy!
Mátyás egy mély, részvétteljes tekintetet vetett a szólóra. – Értelek, –
mond nyugodtan, igen, te barátom vagy! legyen egy szent kötés közöttünk,
nem tudva a világ söpredékeitől, nem érthető a gyáva mindennapiságtól;
legyen s maradjon azért kiki helyén, a király és barátja!


KIRÁLY ÉS ÖCS.
Rara temporum felicitas, ubique velis sentire, et quæ sentias dicere
licet.
_Tacitus_.
Mátyás Budán volt; a hon nagyjai körüle, vagy egyenes őszinte lélekkel,
vagy titkos cselszövényektől nehezült kedélyekkel.
A kárpit felvonult, az egyes ember élete kitágult, s a királyi lét
kezdődött, fényével és sötétével, örömével s ürömkelyhével, zajával
nagyszerű országos cselekvéseinek s csendével az oly ritka s oly szűken
mért nyugalom óráinak; végre minden cselszövényeivel
oldalárnyéklatainak.
Diadalmenet volt jötte:[40] az ég ünnepelte azt, mert száraz, fényes
téli lég, hidegében fűszeres s szigorúságában csillogó, födte tágas
ragyogó kúpjával útját. A napok szépek, fehérek, csikorgók, de
széltelenek voltak; az esték mély kékjökkel, hóvilágukkal,
csillagszövétnekeikkel hosszíták a nyargaló napot. – A kíséret gyorsan
haladott.
Mindenütt hév öröm zajgott: a magyar hon néptengere a diadali útnak két
oldalát öntötte el, mint áradó folyam.
Eltűnt az éj s a nap: egy óra, egy hosszú pillanat volt az idő, az út
minden tekervényeivel, konyulataival, hegyeivel, völgyeivel, egy utczává
alakult Straznicztól Budáig, melynek falai ujjongó népből állottak,
szekéren, lovon, gyalog, a fák tetőin, a házak födelein, a sziklák
ormain, örökös özönben, hullámozva követvén a kiséret menetét, s az ifjú
királyra bámulva millió szemekkel.[41]
Így érkezett ő Budáig, hol soha nem látott fénynyel lőn üdvözölve. Ölben
látszott őt a nép a Salamon-egyházba vinni s onnan csarnokába.
Egy hosana! egy örökös Isten dicsérünk! terjedt a birodalomban szét. A
pártok pillanatra elnémultak; úgy tetszett, mintha ezen ingerűltség
mindent magával ragadna; a cselszövény elveszté fonálvégeit; az írigység
nyelve lezáródott; a haragvó szeretett, a néma szólott.
Mátyás e nemzeti riadás közben örökös feszültségben volt. Ennyire
szerettetni, így élni egy egész nemzet lelkében, s óránkint,
pillanatonkint, úgy szólván magára rohanni látni azon magasztos
jeleneteket, melyeket a nemes, az érzékeny szív egyenkint illetődés,
elragadtatás nélkül nem élvezhet, őt túlemelé magán.
El volt fogódva, a kéjben kifáradva. Bárminő nagyszerű és boldogító vala
azon érzés, mely őt fölmagasztalá: örült végre, midőn a közhódolat
riadásai el kezdének hangzani az ország nagy terén s a fényes
csarnokokba, a szentegyházakba, s a csendes lakokba vonulni vissza; s ő
egyedül lehetett, egy éjet tölthetett el háborítlan álomban, s egy órát
élhetett magának.
Fölébredt álmából nyugodtan, símult kedélylyel, de nehéz gondok közt. Az
óra, melyet magának élt, elkondult; körüle, mint kápráztató kép, vegyült
színekkel terjedt minden, az óriási látványhoz szokni kellett. Mint a
vak, kinek az orvos üdvözítő keze fölnyitja szemeit, s tekintete elébe
gördíti a szép, a nagy világot: előre egyebet hullámzó színvegyületnél s
határozatlan vonaloknál ki nem vehet, melyek őt elragadják s elnémítják;
nem tudja, mi a határ, a közép; mi a távol s közel: csak halkal a
tapasztalás vésője s ecsete deríti, oszlatja a szemlét s kezdi őt
honosítani azon világban, melybe szemefénye vezeté be.
Úgy Mátyás; igyekezett eszméit, gondolatait rendbeszedni, elosztani,
megszűrni: míg végre lelki szemei előtt világ lőn, s ő határozásának s
hivatásának tágas országába biztos királyi tekintetet vehetett.
Így állott ő egyik szobájában, szeme az ősz Budáról, szemben a síma
rónára mélyedett Pest körül; s lelke, mintegy kiállva a gondolat
rendezés nagy munkájától, szünetet látszék ünnepelni, egy lelki
szabbatot, egy vasárnapot.
Szilágyi lépett be, egészen azon méltóságos tartással s önbizodalommal,
melyet rokonsága, érett kora s érdemei tevének megfejthetővé.
– Vágytam utánad, bátya! – mond a király kissé felindulva. – Jer, néhány
fontos szóm van veled, kezdem érezni az idő becsét, nekünk sokat kell
tennünk, bátya! s én a halasztásnak nem vagyok barátja.
– Öcsém! – felelt Szilágyi rövid szünet után – neked mindenek előtt azon
kell lenned, hogy e sokszínű s agyú nemzetnek bizodalmát megnyerjed.
Nálunk a nemesség a nemzet; a király, a hon mindent tőle várhat; nem
hibázom, ha mint bizonyost állítom, hogy a nemesség bánható; de tapintat
s okosság kell.
– Hogy érted ezt?
– Gara, Ujlaki, Bánfi s többen választásod ellen voltak, ezek most az
ujontörténetektől mintegy elkábulva, nyugodni látszanak; de én szíveikbe
tekintettem. Ők az első alkalmat arra használandják, hogy régi elveiket
kitűzzék vagy önmagukért, vagy azon követelőkért, kik fényes királyi
székedbe vágynak, s mindent mozgásba hozandnak, ha már is nem teszik.
Mátyás figyelemmel hallgatott darabig, egyáltalában meg nem foghatván,
miként függ ez az előbb mondottakkal össze.
– A mit mondál, – viszonzá a király, – igen valószínű, s ez elmémben
megfordult már; de nem tudom hová irányoznak szavaid? Gara hűséget mutat
irántam; Ujlakinak alkalmazásával teljes okom van eddig megelégedni;
Bánfi visszavonultabb, ő kevesebbé tagadja meg régi elveit, s minden
tisztelete mellett hidegebb irántam, s hiheted: nekem ez tetszik a három
közül leginkább; ebben a makacs hadfiban tudnék legtöbbet bízni; a
Rozgonyiakat kevésbbé ismerem; Zokoli Péter első látásakor megtetszett
nekem: ő oly egészen magyar, nyers, de őszinte, erős, élénk; én így
szeretem az embert. Ő férfiú! s ezzel minden meg van mondva. – Te bátya
intesz engem, hogy vigyázó legyek, s más szavaidban engesztelést
ajánlsz. – Istenemre engesztelés az én jelszavam: mert a most gerjengő
honfiakat meg kell engesztelnem, ha az első magasztaltság mámorából
fölébrednek; ki kell őket békéltetnem azon képzettel, hogy választásuk
nem elszeleskedett felhevülés, hanem üdvös országos cselekvés volt.
Barátokat kell szereznem, kik bennem a honért lelkesedve, s
szenvedélylyel lássák a teendőknek vezércsillagát, kinek kezet kell
nyújtaniok.
– Helyes, öcsém király! igaz, s jelesen van mondva, a mit szólál; de
minő szemmel fogja a nagyobb rész engedékenységedet nézni azok iránt,
kik atyádat gyűlölték, s az álnok Cilleyvel fujták a követ; László
bátyádat lemészároltatták a gyermekkirálylyal, s most is csak
kényszerítve hódolnak? Ha nyugodnának ők, Istenemre! nem szólanék; de
minden igéret kölcsönös.
– Mit mondasz? – szólt Mátyás nyugodtan – tehát fellépésem büntetés
legyen? zavart hozzak rend helyett az országba? Ujlakit, a hatalmas
kevély Ujlakit taszítsam le a vajdaságról? Garát foszszam meg nádori
hivatalától? a Rozgonyiak közt szemeljem ki a konkolyt a búza közől?
legyen bosszú s félelem az első jelenet az ifjú királyban? gyanítsa e
kevély nemzet, mely királyt akar, nem kapkodó gyermeket, hogy pórázon
vezettetem, s egyesek haragjának s cselszövényeinek gyáva eszköze
vagyok? – Heh, öreg! nem te mondád-e, hogy érett elme lakik a gyermek
Hunyadiban, hogy szíve honáért ver! s hogy benne atyja lelke s ereje él?
– nem így mondád-e a Rákoson? a hon s az Isten színe előtt! s nem neked
hittek-e? s szavaidra hangzott a Mátyás-név ajkról-ajakra?
– Igen; – felelt Szilágyi hevülve – de a gyermek Mátyást józanon csak a
gyermek Hunyadi Jánoshoz hasonlíthatnám, nem az ősz kormányzóhoz, ki
száz csata közt árasztá dicsősége fényét szét Európában; atyád pedig,
öcsém király! szerény ifjú volt, ki az aggkort becsülte, s midőn a
tapasztalt vénség érett tanácsa őt támogatá, nem volt oly hiú s
elbizott, magát pórázon vezetettnek mondani; s vesztett-e azért önállása
a tettre termett ifjúnak? – korántsem: mert meggyőződése volt az érett
kor tapasztalásából hasznot vonni, s eszében el nem bízni magát.
Alkotmányos ország ez, ifjú úr! melynek törvényei vannak; fel van itt a
hatalom a király s nemzet között osztva. Mi az országgyűlés? – Nemde
tanácskozás részvéte a hon atyáinak az országos ügyben; nemzeti szózat?
s te ily jókor akarod az érett tanácsló szavát nélkülözni, s magad eszén
járni?
– Balra ne érts, bátyám Szilágyi! tudom, a mit mondani akarsz. S mikor
vetettem meg a tanácsot? Szememre veted te, hogy vitatkozom. Nem
gyáva-e, ki a tanácsot meggyőződése előtt követi? Kettőnk közt érik itt
a tárgy; itt nem a többség határoz. – Mondj okokat, czáfold meg az
enyimeket; derítsd világossá kétkedésem homályát a valóság, a fényes
igazság szövétnekével, s hódolok neked! Mindenek fölött ne légy heves és
kifakadó: a meggyőződés nyugodt szokott lenni és hideg, mint férfierő.
Akarod, hogy tapasztalásid bő áldása átömöljön lelkembe? szólj a bátya
szíves rokonhangján, mely útját szívemhez el nem véti soha; szólj úgy,
miként a magad becsületeért szólanod kell: mert hiszen te kezeskedtél
rólam, hogy királylyá születtem; végre úgy, miként nekem lehet tűrnöm és
hallgatnom. – Mátyás kezét nyújtá Szilágyinak, kinek homlokán felleg
kezde borongani. – Ne nézz oly komorul, jó bátyám! – folytatá kedélyes
nyájassággal – Istenemre! eszedben, tapasztalásodban, jóindulatodban
helyezem kincsét jövendőmnek! tanácsod becses nekem; ah! de mi értsük
egymást!
– Én agg koromban, királyom! – felelt hidegen az ősz bajnok – más
hanghoz nem szokhatom. Lehet, hogy a furfangos Podjebrád udvarában, a
nehéz-fejű csehek közt nem hallád te nyílt szózatát hű alattvalónak
királyához; lehet, hangom sérti füledet; de míg eszem helyén áll, keserű
legyen bár az igazság! én szólani fogok. Ne feledd soha, hogy az én
kezem helyzett ama fokra, hol már szabadon állhatni vélsz, mielőtt lábad
a sikamló lapot körültapogatta, melyről egy ellenséges nyomás az
örvénybe sodorhat.
– Nem feledtem! – mond Mátyás nemes nyiltsággal és fönséggel. – Napok
óta nyom a királyi gondok terhe, s már oly sokszor említéd azt előttem,
hogy siketnek kellene lennem, ha feledhetném. Legyen béke, bátyám! –
nemde tanácsolni jöttél engemet, nem bűn előtt korholni? – Mit tettem
én? mi boszanthat? – hiszen, miként mondod, lábaim alapjának területét
se mértem még ki. Te fölindultál, mielőtt feleltem volna neked: mert
viszonzásom kérdés volt csak. Szólj, mire czéloztak szavaid, midőn
Ujlakit s Garát említéd? mit hiszesz teendőnek ezekkel? mi, véleményed
szerint, az első országos tett, mely előttem áll? mondd el; nyugodtan
kihallgatlak; azután szólok én: legördítem előtted terveim tekercsét,
mérjük egymáshoz; a mi jobb, czélszerűbb, győzzön! s mindenek fölött a
hon boldogsága álljon!
Szilágyinak arcza gúnyredőkbe vonult. Az ő terve! ily jókor már terv? –
Hm; gondolá magában; aligha rosszul nem számíték e gyermekkel, ki érett
tanács előtt mer avatatlan kézzel az országos élet üteréhez nyúlni s
kerekeinek mozgásában változást tenni. – Az ő terve! s azt az enyémmel
mérjem össze? s kétség legyen, melyik a jobb? – Istenemre, e képzelgés
nem utolsó. – Mindez Szilágyinak elméjén elég hirtelen villant
keresztül. Szünet lőn, mely alatt a király figyelemmel s feleletet várva
nyugtatá szemeit bátyján.
– Terveit a királynak kihallgatom béketűréssel – felelt végre az öreg
hős – s ám legyen! mérjük azokat az enyémekhez, győzzön a jobb.
– Szólj te előbb! – mond Mátyás a legszívesb hangon, egy karszékre
mutatva – idősbet illeti az elsőség, s belső szobáimban az én jó, hű
öreg bátyám ellenében nem vagyok király!
Szilágyi helyet foglalt; midőn látta, hogy öcscse állva támaszkodik
háttal egy fényes márványasztalhoz, melyet két sphynx tartott, fel akart
emelkedni; de Mátyás tréfásan nyomta őt vissza ülésébe.
– Öcsém! – így kezdé az öreg – te egy fontos első lépést hibáztál el.
A király kissé elpirult.
– Igen! – ismétlé az agg folytatva – ezt nem a kormányzó mondja a
királynak, hanem bátyja öcscsének. A Podjebrád beteges leánya nem
királyi öcsémhez illő nő; nem, mert a hon érdekei hasznosb
összeköttetéseket tesznek szükségessé, mint egy magában összedúlt nép
kormányzójának leányával képzelhetők.
Mátyás szólani akart.
– Hallgasson a király végig, s czáfoljon meg, – folytatá a beszélő. – Az
ifjú jegyes nem egészséges, s aligha az leend valaha. Az országnak
örökös kell. Ha nem a régi fejedelmi családok egyikéből választál nőt
magadnak: a hon magas urai méltán várhatták, hogy hölgyeik egyikét emeld
magadig, bár ezt is, mint igaz barátod nem javaltam volna.
Mátyás hevülni kezdett, de magába fojtá hevességét. – Mondd nekem –
felelt lehető nyugodtsággal – illő-e oly bölcs férfiúnak, mint te bátya,
ily fontos órában, midőn a hon szükségeiről s követeléseiről kellene
szólani – multakat említni, melyek változhatlanok? nem volt-e, a mit
tettem, akkor, midőn történt, illő, hálámból, kétes jövendőből fejthető,
s nem hitte azt akkor mindenki úgy, mint én? nem adád magad
jóváhagyásodat Straznicznál?
– De a következés megmutatta, öcsém, hogy nem jól számítottunk: bár én
csak a megtörténtet nem akarám oly fontos órában megváltoztatni. Felelj,
de nyugodt lélekkel s felindulás nélkül: nem világlik-e előtted, hová
akarlak vezetni? nem ütközik elméd önkénytelen össze azon eszmével,
melyet ama tettnek emlékezete idéz föl? nem bizonyítványa-e annak, hogy
jövendőnk kétes, előre nem gyanítható; hogy csalódnunk mind jövőnk
sejdítésében, mind számításainkban lehet; hogy ifjúnak ez nem szégyen, s
csalódásaiért e szép, irigyletes szakát az életnek csak sárepés,
élettapasztalás nélküli ember kárhoztathatja. Lásd! minő igaz ez: oly
való, hogy hosszabb élet s tapasztalás biztosb tapintatot adnak, s nemét
a multról levont jóslói tehetségnek. A fiatalnak több szelleme, esze,
talán hirtelenebb átlátása lehet: de tapasztalása s életbölcsesége
sohasem annyi, mint az aggnak; s most ott vagyunk, hová vinni akartalak.
– Öreg legény áll előtted, ifjú! – Ujlaki, Gara irigyeid, s a mi
legveszélyesb, vágytársaid. Az ország pártokra van téve; hivatalaid
legfényesb kettejét leghatalmasb s cselszövényesb elleneid bírják. Ezt
szükséges, ezt meg kell változtatni!
– Hogyan? – kiált fel Mátyás – a te tanácsod ez? ki a Rákoson a multak
feledését igérted, ki nevemben megesküdtél választásom után: hogy mint
béke-nemtő, nem mint boszuló térek honomba vissza; te végre, ki
elhallgattad, némán helybenhagytad e férfiaknak hivatalaikban
megerősítését? – Egy önmeghazudtolás legyen első lépésem? – Melyik
lelkes király tette ezt valaha?! Magam adjak-e okot, ürügyet
vágytársaimnak, bennem azon magas hivatásnak reményeit hiánylani látni,
melyre úgyis hiúságuk érdemetlennek hisz? – Szólj bátyám! lehet-e,
szabad-e tanácsodat követnem?
Szilágyi indulatba kezde jőni. – Nem akarod? – vág az ifjú szavába. –
Jó! lásd magad következéseit éretlenségednek; – de ha a fergeteg fölcsap
körüled; ha majd fűhez, ághoz kapsz, engem ne vádolj! – Helytelennek
látod te, a mit ősz bátyád javal, miként egykor helyesnek házasságodat.
Bármiként tagadja nemeslelkűséged, te megbántad azt; mert – tevé
szelídebb hangon hozzá – te Katalint nem szereted, s a mi keserűbb, nem
becsülheted. Ki ő? légy őszinte! lanyha, élet s él nélküli lény, egy
bogáncsszál a büszke czéder mellett. – Lehet, ismétlem: hogy te most
okaim helyességén kétkedel; de ím jósló lélekkel mondom: Gara, Ujlaki s
még egy, kit magam se merek nyiltan megnevezni most, el fognak árulni,
Istenemre! el: s kérdés, ha az országnak ily iszonyú állásában nem
sikerülend-e átkos merényök?
– Ám tegyék! – mond a király fönséggel – az uralkodók élete Isten
kezében van, s higyj nekem, én nem tartok semmitől. Emelje az árulás
sárkányfejét: ébren, s emberére talál! – Szelídség az első lépés; ha ők
azt nem értik, nem érdemlik; ha hála helyett bosszú lobog kebleikben:
hiszem az Istent! – folytatá, hívőn emelve égnek szemeit – az örök
gondviselés keze utóléri őket, s megaláztatnak.
– Még egyet öcsém, – mond kimért hidegséggel Szilágyi. – Nem vagyok én a
multnak feledése – nem engesztelés – s a szelídség ellen; de a mire
figyelmeztetlek, nem mult az: jelen van, szemed előtt történik, s
megbocsáss ezen öreg vasfőnek, mely a dolgot maga nevén nevezi, csak
vak, a ki nem látja.
– Bizonyítványokat, bátyám! – szól a király élénkebben.
– Nem fognak késni. De térjünk a többire: a török háborog; Fridrik
kezében a korona. A széleken Giskra zsibong; szabad zsákmányosai,
Komoróczi s Walgatha Pest körfaláig portyáznak; Ábrahám egy tehetős
zsidó, kinél anyád számára rendelt s részint kifizetett ékszerek voltak
s bársony-, arany- s ezüstszövetek, királyi öltözetekre számodra,
eltűnt. A napokban Székes-Fehérvárról egy levél érkezett hozzám, melyben
írják, hogy az öreg kalmárnak raktárát tulajdon írása következésében,
két idegen akarta elfoglalni, s midőn a sáfár kétkedett, erőszakhoz
nyúltak a rablók. Bessenyődi, a város bírája, el akarta őket fogatni, de
poroszlói elkéstek. Nankelreuther elrablott nejeért dühöng; Pongrácz, az
Ercseik, Gyerők, Salamonok, Podmaniczkiak s a többek, rablóváraikban
nevetik a törvényt; a békés vándor e rendetlen országban nem biztosabb,
mint az arab pusztákon. A rablók, portyázók, szabad zsákmányosak
szemtelensége vérszemre kapott, s mintha a pokol minden ördögét
fölkergette volna odúiból: zaj, gyujtogatás, pártdüh rombolnak
közöttünk. Ujlaki fosztja a székelyeket s a szászokat zaklatja
Erdélyben, számos népet tart fegyverben; Gara követeket küld éjjel
Budáról szemünk előtt s közeledben az idegen fejedelmekhez. Így állanak
a dolgok, uram király!
Mátyás a beszéd folyamát feszült figyelemmel követte, s miként a tárgyak
változtak: úgy az ifjú arczán nemes fellobbanás, megvetés, gúny s
nyugodt erő kifejezései tűntek rendre elő.
– Te elnémultál? – szólt felsőségi szellemmel a kormányzó. – Elhiszem
azt! – Ily óriási zavarban nem könnyű a napnak lenni, mely a romboló
elemeken keresztül szórja választó sugárait. – Isten kell itt,
mennyköveivel!
– Kihallgattalak, – felelt a király. – Bátyám! s miként élénk s tudtomra
nem mindenben túlságos képét gördítéd le elmém előtt azon darabolt
néptömegnek, melyet ti nemzetnek neveztek: úgy ismertem én azt.
Szavaidban túlságos, a mit Ujlakiról, Garáról mondasz, s jóslataid; de
legyen elég erről. – Most szólj, mit kell itt tenni? A bajt leírni
könnyű, gyermek tudja ezt. – Szavakban árad a panasz, tettbe szorul a
segítség.
– Nyiltan tehát, öcsém! – mond Szilágyi fölkelve. – A törökkel békét
kell kötni, habár áldozatba kerül is; Giskrával egyezségre lépni, s
Fridrikhez követeket küldeni a koronáért. Ha Garát, Ujlakit büntetni nem
akarod, jó, – nincs ellenemre; de szorosan ügyeltess rájok. Ez az első,
mit tenni szükség. – Pihenő idő lesz ez, erőt, pénzt gyűjteni, s azután
lehet legelőbb is a rablóvárakat lerontani: miként arról a Rákoson
törvény hozatott.
– Istenemre! – kiált fel Mátyás – vagy nekem vaknak kell lennem, miként
mondád, öreg; vagy a dolgoknak nem úgy állaniok, miként leírtad: meg nem
foghatlak! Békét kötni a törökkel? ezt javalod te? a tapasztalt öreg,
kinek most is ozmán vértől füstölög kardja; ki a pogány szavainak, sőt
esküinek értékét ismered! – békét Amuráttal? ki éhen sovárg bosszúra; s
kit békekérés még elbizottabbá s vakmerőbbé tenne; egyezkedni Giskrával,
s a neve alatt rablózsiványokkal? – Én tegyem erre az első lépést? egy
idegennel, kit Erzsébet királyné hozott az országba védelmére, s ki,
mint a ledér növény, honunk királyi fájának sudarára kígyózva,
tolvajként űzeti aljas fosztogatásait! – egy szabad zsákmányossal én, a
király? – rabló csordával a nemzet? – Láncz és ostor a semmirekellőknek,
nem békeajánlás!! Nem tudod-e, mit bír kivívni egy nagy nemzet, mikor
szent hűségben a hon javáért kezet fog királyával, ki boldogságaért él,
s kinek minden csepp vére az övé? – Nem vagytok-e többé magyarok, hogy
haramiákkal fogjatok kezet? ti! kik előtt a kelet holdja reszketett! –
Követség a fösvény Fridrikhez? – hm! sikertelen az, ha én őt ismerem; az
égre pedig, bátyám! én szívébe tekintettem, s alaktalan láttam őt
látcsövei s pénzes málhái között; de legyen ez az első lépés, illő s
helyes megtenni: ebben egyetértek veled. Menjen Nagy Simon oda: őt
ismeri Fridrik, s alkudozzék; s habár félek, hogy Brennusként a villogó
kardot kell a mérlegbe vetnem, – de menjen!
– S a török, és Giskra!? – kiált fel indulatosan Szilágyi.
– Halld, öreg, meggyőződésemet, s azt a mit én hiszek teendőnek: mert
nem bábnak – királynak tettetek! s az leszek, minő igazán forró
keblemben hordom a hon javát! az leszek a szó teljes értelmében! vagy
lelépek a trónról inkább, mint hogy azt tegyem, mit eszem s
meggyőződésem kárhoztatnak. – Javallatod a rom magvát hordja méhében.
Bátyám! minden attól függ most, erőt mutatni. – Rozgonyi Sebestyén
seregével induljon Vadna vára felé: ott van Komoróczi s Walgatha,
Giskrának legerősb vezérei, de kikben a Giskra hős lelke s vad hűsége
nem él; rombolja fészkeiket szét s menjen tovább, várról várra, míg
tiszta lesz az ország. Legyen szigorú, mint Giskra; de igazságosabb;
büntessen, de ne kegyetlenkedjék.[42] – Te pedig, öreg, a békelevél
helyett kösd hős kebledre harczlátta vértedet! borítsd a tisztes ősz főt
a fényes sisakkal, vond ama nemes fegyvert elő oldaladról, mely oly
sokszor látta futni a hon ellenségeit! ma még összegyűjtöm a tanácsot:
holnap indulhatsz! első leveledben a győzedelem hírét veszem! – A
törökre, vén oroszlán! – ismerem én embereimet; jobb kézbe nem adhatom a
vezérséget; eredj! – köztetek leszek! itt és ott, és mindenütt, miként
illő a királyhoz. – Isten veled!
Annyi fönség volt az ifjú Mátyásban, mikor ezt mondá, hogy Szilágyi