A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 13

halmozva, s fegyverekből, ágyneműből, ruhákból, rézedényekből állott; de
pénzre sehol sem találtak. Vagy igen el volt az rejtve, vagy Komoróczi
jókor eltakarította láb alól.
A sereg, mintegy megcsalódva reményében, mogorván vette körül a nemtelen
silány martalékot, s dühös, boszuálló tekintetet lövelt a foglyokra, kik
remegve várták a legborzasztóbb halált.
Rozgonyinak egy hirnöke érkezett a várba. «Mindent kardra kell hányni,
gyökeresen ki kell pusztítani a rablófészket!» ez volt a vezér parancsa.
– Zokoli akkor lépett ki a beltermekből. – Mi az? – kérdé a hírnöktől.
Az ismétlé a parancsot.
– Eredj le uradhoz! – szól az ifjú levente, kinek aggszerű vonásain a
csata hevének bibora ült – mondd meg neki nevemben, hogy bízzon rám
mindent, majd eligazítom én. Halál csekély büntetés a nyomorultaknak, s
ők várnak rá, majd jobban meg tudom én velök bánatni gonosz tetteiket.
Hurczoljátok őket a várfenékbe! ha zárva lelitek, törjétek fel az
ajtókat; lehet, hogy oda rejtette Komoróczi kincseit.
Zokoli e parancscsal, a mennyire gyanítnunk szabad, az öldöklést akarta
kikerülni.
A foglyokat azonnal a várrejtek felé vonszolták; de ennek kemény
tölgyfaajtajára csak későbben akadhattak, úgy el volt az egyik pinczének
szegletébe rejtve.
Az ajtót zárva találták, s belül néma csend volt.
– Hol van Komoróczi a vezér? – kérdé Zokoli élénken, körültekintve az
udvaron, hol csapatjának egy részével maradott.
– Nincs sehol, – eltűnt, valami rejteken szabadult ki! – mondák többen.
Valóban sem ő, sem Axamith nem találtattak; de Michaleknek teste, kire
Komoróczi Nankelreuthernét bízta, hevert elnyujtva a várrejtek előtti
pinczében. Oldalán rövid kopja fészkelt, s úgy látszott, hogy a vérző
sebnek ellenére, melyet még alkalmasint az udvaron kapott, akarta urának
parancsát teljesíteni.
Zokoli a várban még egyszer szoros vizsgálatot tartatott, s az abból
kivivő földalatti útnak nyilására is talált.
Végre feltörék a várfenék ajtaját, s az ifjú hős maga, több szövétnekek
kiséretében lépett be. – A jelenet, mely itt rá várt, őt leigézte.
Miként a szövétnekek veres lángderületet hintének szét az izmos
kőívekre, halkal a tekintet is tágasb látkört nyert. A bolt közepén a
hamvadt máglya körül itt-ott nehéz fahasábok hevertek, a füst mint
szürke kárpit hullámzott, fönn a nyilásokon szivárogva ki s alább
majdnem tölcsért képezve.
Jobbra a tűzhelytől a leölt bikának egy része; tovább egy csomóban
guggoltak a zsidók, arczaikon kétségbeesés. – Nankelreutherné balra a
falhoz támaszkodott, vonásaiban inkább elszántság, mint félelem
mutatkozott. – Ábrahám féltérden hevert a zsidó csoportozat előtt,
mellette a földön nyúlt el Aminha, s szelid fejecskéje húnyt szemekkel
az öreg térdein nyugodott. A halvány arcz körül szétvált arany fürtözet
ömlött el, s karjai életnélkül függöttek; Ábrahámnak ajkain néma
vonaglás mutatkozott, szemei leányára voltak függesztve, s egész valóján
valami oly mélyenkeserű és bánatos ült, hogy a szívet ragadta meg.
Zokolinak lábai a földbe gyökereztek, hirtelen szavakra nem talált;
mögötte a betódulók félkört képeztek; vonásaikon szánakozás nem
látszatott, s csak parancsra vártak.
Rövid szünet után egy dörgő hang hallatszott, s nehéz fényes
fegyverzetben csörtetett a hágcsókon egy termetes lovag le, hegyes
tőrben végződő sisakja alól szőke sürű hajzat tódult ki s arczán
egyszínű pirosság terült. A lovag mintegy harmincznyolcz évű lehetett,
arcza férfias és erőteljes.
– Hol vagy Ilka? – kiáltott – itt volnál-e? – igaz-e, a mit künn
hallottam az egyik fogolytól? szólj! merre vagy?
Nankelreutherné arczát e fölszólításra öröm borította el. – Szabadulás!
– kiáltott fel szenvedélylyel. – Igen, ezek barátok! – itt Zokoli, s a
hol ő van, gonosz nem történhetik; amaz ott férjem Nabuchodonozor! –
Ezzel Ilka gyorsan szaladott férjéhez, s szívéhez szorította. –
Lelkemre! – mond – élénken – én mégis jó vagyok hozzád, mert én örülök
neked! Igy tartá férjét néhány perczig ölelve, s hátralépett, nemével a
félkomoly, féltréfás neheztelésnek. – Érdemetlen vagy ezen ölelésre,
lovag – folytatá. – Ugy kellett-e engem magamra hagyni Pesten s gyáva
nyomorult szolgákra bízni? kik a helyett hogy védtek volna, nyulakként
szaladtak meg. – Félre tőlem! – Istenemre! ha meggondolom, mennyi
öntagadásba, nyugtalanságba s méregbe került ittlétem, szemeidet
kaparnám ki! – Egy nőt ily veszélyes időkben a legnyomorultabb szolgákra
bízni?!
– Kedvesem! – szólalt meg végre Nabuchodonozor meglepetve – a mint künn
hallám, te nem oly búsan töltötted itt az időt, – s honnan gyaníthattam
én, hogy Pesten, a hon közepén, veszély várjon rád?
– Nem töltöttem búsan időmet? még te merészled lelki erőmet s
öntagadásomat mint vétket lobbantani szememre? – riaszt rá
szemrehányólag a nő – annak köszönd, hogy életben vagyok én és ezek itt:
mert ha a te eszed szerint a hős lovag nejét játszottam volna, most nem
volnék itt, vagy? – – –
– Béke, lovag s nemes asszonyom! – vág közbe Zokoli – adjunk az égnek
hálát, ki így hagyá a dolgot történni, és siessünk innen ki!
– Kegyed! – mond Nankelreuther hidegen – előbb a maga ügyét hozza
tisztába, mielőtt mások dolgaiba avatkozik, s kiméljen meg
beavatkozásától! ki hont s királyt képes elárulni, azzal Nankelreuther
Nabuchodonozor nem szól s nem vív!
– Mi volt ez? – kiált fel Zokoli önkénytelen kardjához kapva – ki meri e
gyalázatos vádat magyar nemesnek szemébe mondani?
– Én s az egész tábor, egész Buda és Pest, Szilágyi s a király! – felel
büszkén a német ember. – Ne nyulj kardodhoz, mert nem illet téged a
nemes fegyver, kétszinű áruló! ki barátságot s csatlakozást szinleltél,
s titkon a hont az ellenség kezére akartad játszani! – A király néhány
percz előtt érkezett a táborba, ott többet hallasz!
Zokoli elnémult dühében. – Mi ez? – mond – de nem – nem lehet! kegyed
őrült, lovag! – az öröm kábította el; de e szavakért számot kérendek.
– A mint tetszik! – felelt megvetőleg Nabuchodonozor – de csak ha a
király akarja, hogy kegyeddel bajt vívjak!
Míg e szóváltás Zokoli s a német lovag közt történt: addig Ilka meredten
nézett férjére; végre megszólalt.
– Áruló! s ez itt? Zokoli? ha ha ha! – s a király hinné ezt? –
Istenemre! úgy az én hitem nagyobb ezen ifjúban: mert ma merném a
koronát kezébe adni s a király ágya elébe állítani, mint éji őrt.
– Köszönöm! – mond Zokoli érzékenyen. – Ha áruló vagyok, lovag! –
folytatá büszkén – úgy nem érdemlem, hogy a nap éltető sugárinak
legkisebbike világítson. – Hogy kegyed az árulót megveti, nem
kárhoztatom; de még ma bátran adandja nékem békejobbját, mert a magyar
szívhez kétszínűség s árulás nem fér soha!
– Csendesen! csitt – ah, ne veszekedjetek! – mond Ábrahám suttogva – lám
ő alszik – szemei húnyva vannak, mégis szép ő; ugy-e, ugy-e? hátha
szemeit felnyitná! az eget látnátok! – Mit kiáltottak itt? ti durva nép!
angyalok álmait a csillagok őrzik! – Nézzétek őt, – folytatá
hallhatóbban s a leányka homlokát simogatva – ez itt Aminha. – A világ
azt mondja, hogy ő nem az én leányom; pedig – – oh, Ábrahám istene! te
tudod, mennyire az enyim ő, – igen, az én leányom ő! – miként látjátok –
ezekkel az aranyhullámokkal szép fején, ezzel a kis szájacskával, – így
lépett ki szivemből? – nőm mitsem tud róla – ő csak az enyém!! – nekem
adta őt az Isten, s mióta őt adta, koldússá lett a természet! – mert
pazar volt, s kába fővel szórta minden kincsét ezen egyetlenre, míg
tárháza kiürült, mint a szegény Ábrahám raktárai! – Ki mondja, hogy
Ábrahám a leggazdagabb izraelita Budán! – Nem, nem! ő szegény mint a
természet! – Hiszen mondtam, hogy a sors, mint könnyelmű naplopó, szórta
tele marokkal a szépség, az ész és szívjóság gyöngyeit e gyermekre.
Csitt! hagyjátok őt aludni! hiszen oly hideg, oly sötét van! s ébredni
nem jó – mert az álom édesebb a valónál. – Félre a szövétnekekkel – ti
vizsga emberek! – hiszen ha szemét felnyitja, megszégyenül a nap világa
– hagyjátok őt pihenni! – Oh, a szegény zsidónak éj a világa, s élete
mostoha! – ki van ő taszítva – megvetve, mint a fekélyes! – pedig a te
néped az, Jehova! – Ábrahám leeresztette fejét s szemein nehéz könyűk
csillogtak. – Keresztény vért keres a zsidó? – folytatá mogorván –
gyermeket gyilkol úgy-e? ezt mondjátok ti, álnok, szívtelen hazug
emberek! pedig e gyermek itt! – – nem, nem! ne higyjetek nekem! – ő nem
keresztény! – Pihenj – aludj – jó éjtszakát!


VILÁGOS.
Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót.
_Vörösmarty_.
Vadnán a hős király nem sokáig mulatott, haza sietett ő Budára, az
ország gondjainak szentelvén azon időt, melyet senki nálánál használni s
becsülni jobban nem tudott. – Az idő egy kincsszekrény, melyből aranyat
vagy kavicsot meríthetni. – Tündér, kinek egy eszmeszülő percze századot
alkot újra. – Üres könyv, tárva nagy gondolatoknak, vagy silány
árjegyzékeknek. Folyam, mely a két India drágaságait viszi hátán, vagy
homoktérekbe szivárog szét. Az embernek legfőbb kincse, válhatlan társa
életének. A lég az, mely föltétele létének, jövendőjének, hatásának.
Tükör, mely torzképeket, vagy apollói idomokat vet vissza. A szirt,
melyről gonoszsága, vagy érdemei visszhangoznak. – És mégis egy üldözött
vad, ki ellen öldöklő fegyvere fenve, kinek hosszasága élte fonala, a
melyet elmetszeni siet. – Igaz! – közvetlenebb lény nincs az embernél.
A Fridrik császárhoz küldött követség Bécsben hosszasan időzött, a
tanácskozások nyúltak, végre, semmit sem végezhetvén, visszatért. A
császár ellen Mátyás, ki az összeütközést örömest kikerülte volna, Nagy
Simont küldötte. Három veszedelmes hadviselésnek egyszerre vitele sem
ijesztette őt; de Szilágyinak önkényes beavatkozásai mindig újulván,
miután a szászok Erdélyben felzendültek, a békétlenek száma
Magyarországon félelmesen növekedett, s a királynak inkább, mint valaha
szüksége volt arra: hogy tetteit makacs ellenszegülés ne korlátozza,
rövid, de szilárd elhatározás után, a hadviselésből megtért Szilágyit,
Szegeden, hová maga elébe idézte, letartóztatta, s Világosvárra
küldötte.[51] – Kevés ideig akarta ő az ősz kormányzót fogva tartani,
megtörni kevélységét s újra használni hadi erejét s tapasztaltságát. Már
Lábatlan, a várnagy, a királyi szabadító parancscsal útban volt, mikor
Világoson nevezetes dolgok történtek.
Egy estén Tábor Miska, becsületes kanász ember, savanyú képpel állott
egy magas tölgynek tövénél, s ájtatos tekinteteket vetett a közel
sötétlő várfalakra.
Világos magas hegyen állott, a vár nem volt nagy, de keményen épült s
egészen védelemre számított falai jóval izmosabbak, mint közönségesen az
ily hegyi váraké, melyek védelmi erőt némileg helyzetökben is találtak.
Szobái csinosak s derült kinézésüek valának, s mivel Szilágyi inkább
vendégként tiszteltetett, mint fogolyként sanyargott: ezek mind
butorozás, mind egyéb tekintetben elég kényelemmel birtak. A király
különös meghagyásából nehány kedves cselédei az öregnek, s ezek közt
Tőke Mihály régi szakácsa is a várba hozattak szolgálatára.
A kilátás felséges volt – miként azt még most is agg romjairól
élvezhetni – főleg azon estén, midőn a jámbor kanászt a vendéglő árnyú
tölgy alatt pillantjuk meg. Az egész környéken azon utánozhatlan
narancsszín fény nyugodott, mely őszi estéken a nap lementét kiséri
olykor. Az ég tiszta volt, mint egy zafirboltozat, de a lég rekkenő,
csak néha rezgett lanyha szellőcsapás a tölgy lombjain keresztül. – A
vár agg díszében, veres födelével, csillogó szélkakasaival s fél
árnyékba borult ősz rovátkaival állott, s a napnak bucsúzó sugárszálagai
mögötte nyúltak fel az égen. Alant a tágas róna őszi pókszálakkal, mint
lenge szemfödéllel volt elborítva; néhány helység csendes nyugalomban
ada a szemnek nyugvó pontokat.
Tábor Miska köpczös pórférfiú volt, barna képpel, pödrött bajúszszal:
fején zsíros báránybőr sapka ült félre vágva, s abban egy tölgygaly volt
szúrva. A vászonnemű rajta zsírtól csepegett: jele, hogy e díszes szokás
kanászainkra dédatyáikról szállott. Néhányszor derekára kerített szíjról
csüngött rövid ivószaruja s egy avult tok, melyből a rézveretes késnyél
látszott ki; szóval, a mi derék sertésőrünk az arcz aggszerűségét, az
ing avultabb szabását s a kalaphiányt kivéve, most is szükség esetében a
Kacsásban vagy más jeles csárdában, nem egy Aniska vagy Borcsa fejét
zavarta volna meg.
A Szilágyi szakácsának vastag szolgálója aligha nem volt egyik oka a fiú
andalgásának, mert mihelyt amaz a vár rovátkain mutatkozott, s vigyorgó
holdvilág-képét sugározva fordítá a tölgy felé, a mi kanászunk is ődöngő
léptekkel a vár közelébe sietett; s a két egymást értők közt néma kéz-
és szembeszéd keletkezett; bizonyos, általunk csak sejdíthető jelekkel,
de melyeket mindkét részről egyetértő mosoly s jóváhagyó kacsintatok
követtek. Ezeknek így történtök után Miska valamennyire hátra vonult, a
tölgy sudara mellől rosszul font kosarat vett fel, s egy bamba
tekintetet vetvén a vár felé kanyargó útra, ólommal öntött botjára
támasztotta állát, s e díszes helyzetben némelykori széles ásítások
közben látszatott a nap lementét vagy egyéb valamit várni.
Nemsokára mintegy nyolcz, vagy kilencz földmives ballagott fel az úton:
mindnyájoknak kosaraik, vagy zsákaik voltak vállaikon s kezeikben. –
Mihelyt Miskát észrevették, azonnal többen ismerően üdvözlék őt, s
kanászunk hozzájok csatlakozott, s a rövid karaván víg beszélgetés
között érkezett a vár kapujáig.
Miska az árok szélén állott. – Ho, hó! kurjantott, melyre a kapu fölötti
toronyőr a keskeny ablakon kidugván fejét, rövid «ti vagytok-e?» után
csördülve eresztette le a hidat. – Embereink, kik, mint látszott, a
várban ismerősek voltak, azonnal a konyhára siettek, s ott a szakács
Tőke Mihály uram, komoly s részletes vizsgálat után átvette az
élelemszereket.
Borcsa a szolgáló, a félig nyilt konyhaajtó irányában állott: arcza
egészséges pirosságú volt, hófehér fogakkal s fényes fekete hajjal,
melynek egyetlen vastag tekercse derekán alól lógott le hátán. Vonásai
hasonlítottak azéihoz, ki arczra esett, s az ütés következésében ajkai
megdagadtak s orra hegye megtompult; egyébiránt a pernye, mely képét
tarkázta, a zsiros kötény, a meztelen széles lábak, nem igen dicséretes
ízlésére bizonyítottak a mi szerelmes kanászunknak, ki addig forgott és
hajlongott, míg a hasonlóúl hajlongó és kullogó Borcsával a konyha
mögötti sütőházba furódott.
Itt látjuk a két szerelmest szótlan boldogságban, tátott szájjal
egymásra bámulni, vérveres kezök összefogva s az egyik kar a derékon
átölelve.
– Miska! – mond Borcsa – akárhogy mondja kend, – de nem lehet: szakács
uram mindig maga zárja be az ajtót. Aztán bejőni csak lehetne, de
kimenni?
– Ej Borcsa! mit se gondolj vele, csak benn legyünk egyszer! aztán
bujtass el. Egy nap nem a világ, majd guggon ülök, mint a vén dudás
kutya a kapunál, s a jövő estén kisuhanok a várból.
– Jó lesz galambom! hiszen egy sütet szalonnát csak ragasztok rád, ha
itt leszen; de hová bujtassalak?
– Bohó! ide a kis szobába a sütő mellett, majd elsurranok az ágy alá.
– Oda nem lehet: megugatna a kutya, hiszen itt eszik a cselédség.
– Hej, Borcsa! – mond, jót verve a tenyeres talpas szűzre Miska, –
mindig túl akarsz te az eszemen járni; de most kelepczébe kerültél, s
engem ugyse! ki nem szalasztalak. Lásd amott a felvetett ágyat; ha alá
nem bujhatom, majd a tetején fekszem végig; ott a kutya se vesz észre, s
mikor a cselédek ettek, leszállhatok.
Tudnunk kell, hogy a sütőhely melletti sötét szobában minden bútor
néhány deszkaszékből, háttámaszszal, állott, melyekben szívalakú lyuk
volt; egy hosszú, keskeny asztalból s egy magas festett deszkamennyezetű
nyoszolyából, mely, mint avult bútor, valamikor a felsőbb szobákból
került e füstzugolyba alá, miként némely kedves emlékezetű családi, vagy
más képek kerülnek a háló- vagy öltözőszobácskákból előbb a
vendégszobákba, később, főleg régibb időkben, a tornáczra, s végre még
rosszabb helyekre. A nyoszolya mennyezete biztos látogatlanságban
megtelt a lakatlanság hozzátartozóival: mint porral, számtalan
pókhálóval, stb. s valóban, oly szerelmes kedély, mint Tábor Miskánké,
kellett ahhoz, hogy ott, főleg oly jó tüdejű, s következőleg oly élénk
szusszanású legény, mint ő, nyughelyet keressen.
Borcsa az eszmével ki látszék békülni.
– Hm, – mond – nem bánom; de vigyázz magadra, mert oda fenn a deszkák
minden mocczanásra recsegnek; aztán el ne aludj! mert tudom, miként
szoktál horkolni, s ha szakács uram észrevesz, majd megoldalgat az
abárlóval mindkettőnket.
Miska tüstént a dologhoz látott, s miután egy párt azon csókok közől
váltottak, melyeket a szomszéd szobában hallhatni, a röfögők hű őrzője
bekacsázott a sötét zugolyba. Az asztalra széket tettek, s ő szokott
nehézkességgel, Borcsától segíttetve, a jó remény fokára
felkapaszkodott. Felérkezvén, a por közt végig nyult s a lehetségig
kényelmes helyzetbe tevé magát; végre a recsegés megszűnt s Miska, mint
a macska veréblestében a házfödelen, úgy összehúzta magát. Borcsa
hirtelen lekapta a széket az asztalról, s olyan képpel, mintha semmi sem
történt volna, indult a sötét szobán keresztül.
Igen a maga idején történt ez, mert épen az ajtóban találkozott Tőke
urammal, ki miután az élelemellátókkal elvégezte ügyét, nélkülözni kezdé
Borcsát, kihez, szolgálati készsége mellett, őt még szelidebb vonzalmak
is csatlák.
Mihály szakács – mert Borcsa, mondják, ki nem jött a Mihályokból –
kisded, teljes testű emberke volt, kit semmivel sem lehete inkább
megsérteni, mint ha pohosnak nevezték, kivévén, ha valaki a minden
szakácsokat lángra lobbantó zsirka névvel merte őt bántani.
– Hol bujkálsz itt megint, semmirevaló? – riaszt Borcsára a szakács. –
Isten bizony! eddig a lábashoz égett a rántás, aztán a pecsenyét is a
tűz mellett hagytad, félig sülve.
– Be se rántottam még, – mond Borcsa duzzadtan – a pecsenyét pedig Istók
a sütő forgatja.
– Ki bízta rá? lámpás szedte vette, nem lódulsz mindjárt helyedre! úgyis
rovásod van! – Miért nem jöttél fel tegnap étel után? – folytatá a
csirkeölő, vonásait a parancsnoki szilárdságból egy sürgető szerelmes
odaengedéséhez igyekezvén átsimítani – héh! – nem igértem-e új szalagot
hajadba; aztán a minap is ki adta azt a kötényt neked?
Miska fülelni kezdett a deszka-olümpon.
– Nem kell nekem – mond Borcsa, lopva tekintve a mellékszobába – se
szalagja, se köténye szakács uramnak; na bizony, nem szégyenli magát?
olyan vén legény s még mindig a bolondját járja.
– Vén legény? – felel mérgesedve a szakács, – ki a vén legény? hiszen
egy ősz haj sincs a fejemen. – Mihály gazda, mint minden szakács, igen
hirtelen haragú volt; de, mint nem minden szakács, hamar ki is engedett
mérgéből. Hasztalan! a szerelem ereje nagy, s midőn Tőke Mihály maga
előtt látta azon termetes kecseket, melyek szívét meghatották: a fényes
hajat, a szürke szemeket, azon hahotára alkotott szelid szájat, mely
alól egypár csontőrlő fogsor világolt ki, s az egész nagyra szabott
alakot, képe még nyájasabbra változott.
– Na, Borcsa! – folytatá – hiszen majd még szólunk erről; nem voltál te
azelőtt oly hátravonult – majd nekem is felvirrad egyszer, – most csak
eredj, s láss dolgod után, mert nekem egyébre is jár az eszem, nemcsak a
főzésre s pecsenyeforgatásra.
Ezzel mindketten a konyhába ballagtak.
A szakácsnak utolsó szavai a vad kanásznak roppant szeget vertek fejébe!
azonban helyzete olyan volt, hogy lármát nem üthetett. Tőke már vagy
kétszer ráijesztett a fiúra, mikor észrevette, hogy Borcsára kacsingat s
a hol szerét ejtheti, suttog vele. Azonban föltette magában Miska, hogy
szerelmesét mind a kötőért, mind a hátravoniságért megtanítja. –
Dörmögve magában, s feszengve várta példás béketűréssel az éjtszakát,
mint szabadítót kínos helyzetéből, s mint szerelem és bosszú óráját.
Az idő haladott, s Szilágyi uram már elköltötte estebédét. A szakács
ráparancsolt Borcsára, hogy – szombatnap lévén – mindent kitakarítson,
ha éjfél utánig tart is, s addig ki ne merjen mozdulni a konyhából. –
Így hivatalos kötelességét elvégezvén, mécsest vett kezébe s folytatá: –
Hallod-e, ma a cselédek itt a konyhában fognak enni, nem a szokott
helyen; nekem ott dolgom van, s oda senki se merje ütni az orrát, míg én
el nem megyek! – Ma csak fel látsz jönni úgy-e, ha elvégezted dolgodat.
– Tőke uram nyájasan megtapogatván Borcsát, mosolygó képpel folytatá: –
Na! hiszen ha kissé félben hagyod is dolgodat, nem bánom, nem lesz
károdra.
– Ugyan! – mond Borcsa haragosan – ne bántson szakács uram! aztán minek
zavarja mindig a cselédeket? előbb a tornáczon ettek, aztán a sütőszoba
mellett, most már a konyhában! hát itt hol tálaljak nekik! hiszen hely
sincsen, – mi dolga lehet szakács uramnak ott? az az én háló helyem!
– Mi dolgom van? ej, fogd be a szádat! nem a te orrodra kötötték azt,
eszed sem ér addig; majd akkor bámészkodol, mikor megtörténik. Aztán nem
is mulatok én ott sokáig: bár már egy járást ott is maradhatnék, ha –
– Majd bizony! – mond Borcsa meg nem foghatva: miért kellett a
szakácsnak épen ma szobáját elfoglalni; azonban szólani nem mert, nehogy
titkát elárulja.
Mihály uram e kétágú párbeszéd után a szolgáló szobájába ment s ott az
asztalra helyezvén a mécsest, leült, kerek bőrsüvegét levágta maga
elébe, s két könyökére nyugasztván széles állát, a légbe bámult.
Egyszerre arcza lángolni kezdett, kezei hadonáztak, s fölkelt, mint egy
ökölbajnok, ki vívótársra lelt. – E szótlan gyakorlatok után, a mennyire
kitelt rövidke lábaitól, hosszú léptekkel járt fel s alá, meg-megállva!
végre tapsolt kezeivel, dörzsölgette azokat, felkapta süvegét, félre
csapta fején s hátra tette kezeit. Melyek mind e szerint megtörténvén,
ujra leült az asztal mellé, nagyot csapván arra.
Rövid szünet után egy fehér, sertésbőrbe kötött könyvecskét vett elő, s
gondosan megtörülgetvén, nagy teketóriával kinyitá. – Hm, hm, mond
morogva – míg azok eljőnek, nézzünk itt egy kissé körül. – Ezzel
megnedvesítvén ujjait, forgatni kezdé a lapokat. – Tél, igen! tél. – No
mit mond erre? – Az komor és hideg tél – kezdé halkal olvasni – veszi
eredetét az napnak az éktelen vadakban való lépése által, mivel nekünk
legrövidebb napot okoz. – Most jő a java.
Noha tél unalmas,
Ködös hideg havas,
Elég haszna van neki:
A pór is kenyerét,
Nyári keresményét
Ekkor gunyhóba tölti.
Nem fél, boszú érje,
Balha szúnyog csípje,
Legyezőt félre teszi.[52]
– Hm! – mormoga magában – ez ám a vers! mintha a tésztametélővel
faragták volna. Teringettét! nem tudnék-e én ilyet penderíteni? például
az őszről. – A szakács gondolkozott; Kanász Mihály hegyezé füleit.
– Na, nem rossz! – mormogott foga közt – így – igen: vigyázz, hagymáz,
jól van! – he he!
Most magadra vigyázz,
Mert leüt a hagymáz,
Vagy pedig hideglelés.
Adj innom, takarj bé,
Hallasz minden felé;
Doctor dolga nem kevés.
– No még egyet! aztán jövő évre oda adom, hogy írják a könyvbe. – Őszre
gyümölcs terem – igen, ez is igen szép! hadd lássuk.
Almát körtét szilvát,
Módjával habzsold hát,
Egészséged ha kedves.[53]
– Hát ez a diákos miféle! – Aha! itt a jóslás jő. – De hol is maradnak
oly soká? – míg ezen elbaktatok, addig csak előtévednek. Tőke Mihály
folytatá olvasását:
«Az aspictusok ez esztendőben rosszul biztatnak bennünket a békességgel:
mert háborút jelentő aspictusok jőnek elő: kétség kivül, mivel az gonosz
emberek az Istennek ő ostori alatt meg nem hunyászkodnak, hanem csak
egyaránt az bűnben bugyborékolnak. Ugyan is martius közepén az: – – – mi
a tatár szarkalábak ezek? – _ _ _ összejőnek: – az melyekből az
astrologusok nem sok jót porgonosztálnak – furcsa szó! – lássuk tovább:
Aprilisben pedig – – –[54]
Miska az olvasás közben pislogó szemeivel nagy küzdésben volt a rajta
erőt venni készülő álommal: mert máskor már tizenegy felé eget földet
feledett s hatalmas horkolása a földet rengetteté, mely alatt aludt.
Végre csakugyan félig szunnyadva, félig ébren, csak káprázva tűntek fel
a tárgyak előtte, s ezt mély – de mivel itten, szokása ellen, nem
hanyatt, hanem csak oldalt lehete feküdni – horkolás nélküli álom
követte.
A szoba ajtaja megnyilt, s néhány cseléd, a mennyire hirtelen a
félhomályban meg lehete őket látni, tíz vagy több is, csendesen s
vigyázva belopódzott.
– Bezártátok-e az ajtót? – kérdé a szakács suttogva.
Egy a bejöttek közől igennel felelt.
– Van-e, ki Borcsát szóval tartsa? mert az ily pletykacselédtől
tartanunk kell.
– A vén Örzsit, a kulcsárnét küldöttem hozzá; – mond az előbb szóló,
közép idejű férfiú, kinek a mécsestől világított vonásai, alakja s az
egész tartása cselédi lényre gyaníttattak – igértem neki valamit. – No,
hiszem, ettől nem egy könnyen szabadul!
A bejöttek az asztal körül helyet foglaltak. A szakács legfelül ült,
leemelvén süvegét, arczán nevetséges méltóság s felelősséget negédlő
szellem mutatkozott.
– Halljátok mindnyájan! – így kezdé – mondjátok meg nekem, hívei
vagytok-e Szilágyi uramnak?
– Azok vagyunk! – felelték néhányan.
– Ugy bizony! – folytatá fél suttogó hangon, kissé kiesve szerepéből az
elnök – csendes-e künn minden?
– Minden csendes! – felel egyik a bejöttek közől – a szokott őrök a
falakon mászkálnak; s aztán tudja, szakács uram, hogy ebbe a kis hátulsó
udvarba az ördög se jő; itt nincs mit őrizzen, mert ide kívülről csak a
madár ha beszállhat.
– Jól van; – fejezé be Tőke – így tehát szólhatunk tovább. A várnagy
Budára ment a királyhoz; miért? nem tudom, az őrizet ötven emberből áll,
mi alig vagyunk tizenketten: erőszakról tehát itt szó sem lehet, hanem
ármánynyal kell élnünk, most erről tanácskozzunk. Beszéljenek ketek
rendre.
– Szakács uram! – mond az asztal végén ülő lovászalakú ember, majdnem
vigyorgó arczczal – tudnék én egyet, de ész kell hozzá.
– No csak ki vele, – szól egy hosszú, száraz ember, alkalmasint kocsis,
mint a mellette kigyódzó ostorból gyanítjuk. – Ha ész kell hozzá:
köböllel van szakács uramnak; teringettét! a turós haluskát a király se
főzné meg jobban.
– A dologra! – vág közbe Tőke, kit ezen szólás kissé kellemetlenül
rázott ki méltóságából.
– Én – mond folytatva a véleményadó – az őrizet étkébe bolondítót
kevernék: hadd mászszanak a falra, mint az ürge a pórázon; aztán majd
könnyen bánnánk a vén kapuőrrel, kibe az ördög bujt, mert szólani sem
lehet hozzá, úgy megugatja az embert.
– Hm, hm, hm! – dünnyögött elbámészkodva a tanács.
– S mit mondanak erre ketek! – jegyzé meg a szakács azon gúnynyal
vegyült kicsinylés nemével, mely észbeli fönségének öntudatából
megfejthető.
– Hm! a mint veszi az ember, – ha meggondolja – aztán megbolondul az
őrizet! – de minket is agyonüthetnek, – hátha észreveszik? – De ki
szerzi a bolondítót? – a gondolat nem rossz, stb. – Így adák a vélekedők
érzéseiket a szakácsnak tudtára, ki a suttogatásból zajjá változott
tanácskozást egy csapással az asztalra, szünteté meg.
– Bolond gondolat! – mond Tőke uram; a suttogó hangot igyekezvén újra a
tanácskozásba hozni.
– Bolond hát! – ismétlék a legtöbben.
– Főleg, – jegyzé meg a véleményadó – ha az őrizet megbolondul.
– Nem ér az semmit! – felelt a szakács – jobbat gondoltam én annál;
tudják ketek, hogy az őrizet emberei ki nem állhatják kulcsár uramat,
mert csak vasárnaponkint ad nekik egy-egy meszely bort, azt is a
lőréjéből. Na! mi igaz, igaz! – a bor rossz, s aztán az ily hadfiak a
táborban jó italhoz szoktak. A kulcsár a mi részünkön van, mert a nagy
jutalom rá is fér, miként ketekre. Én beszéltem vele, s ő két hordó bort
legjobbikából átad nékem! majd én egyenkint, mintha kulcsár uram tudta
nélkül történnék, leitatom az őrizetet.
– Én is épen ezt gondoltam, – mond az egyik a kupaktanácsból.
– Szakács uram! – jegyzé meg egy ifjú suhancz, ki még eddig semmit sem
szólott, s pikkelyes dolmányáról, pödrött bajuszáról s csinosabb
voltáról ítélve, Szilágyi Mihálynak inasa lehetett! – Jó lenne néhány
itczét ide hozni kóstolóra abból a borból, mert tartok tőle, hogy a
kulcsár majd a rosszából ad; hiszen úgy őrzi borát, mint sárkány a
kincset.
– Majd bizony! hogy felidd eszedet? – ihatsz akkor, ha elsül a dolog, –