A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 06

ide mindent.
Egy fiatal rabló, a legkajánabb kifejezésű arczczal, ki eddig némán
gyönyörködött a vén izraelita ijedelmén, azonnal kivált a többi közől s
kiment; Nephtali követte.
Az öreg zsidónak veríték kezdett gyöngyözni homlokán; mindazonáltal
igyekezett a lehetőségig egykedvűséget mutatni.
Nemsokára durva pokróczokba kerített, s kötelekkel hálózott málhákat
hoztak a terembe, s Ábrahám emberei közől többen bejöttek, intésére a
málhákat bontogatván, köztök Nephtali is.
Az egyik csomó már nyitva volt, s Ábrahám egy vég posztót vett ki. – Itt
– mond – egy darab szép zöld posztó, taval hasonló darabbal szolgáltam a
nádor ő nagyságának, ára igen jutalmas.
– Hadd halljuk! – szól Bélián.
– Egy vonás forint rőfe, – felel a zsidó, – igyekezvén a posztónak oly
fekvést adni kezében, mely annak eleven színét a legjobban kitűntesse.
– Árúd nem drága, – jegyzé meg az imént szóló. – Nekem s ezen uraknak
itt alkudozásra nincs időnk; azért jól ügyelj szavamra: akár rendelték
meg árúidat, akár nem, az mindegy; innen azokat tovább nem viszed; –
azonban a mit érettök kívánsz, ki fogom neked fizetni.
– Hogyan tudjam én azt hirtelen összeszámolni? – mond a zsidó,
elkeseredett tekintettel jártatván szemeit egyik málháról a másikra, míg
emberein az ijedtség halványsága vala feltünő, az egy Nephtalin kívül,
kinek szeme szikrázott.
– Mondj többet, mint a mennyit érnek, jámbor! – kiált fel némi gúnynyal
a vezér – neked tudnod kell, mibe kerültek?
– Az nehéz; de nem is mernék sokat mondani.
– Bátran, – felel a felszólító, – épen jó kedvemben vagyok, feleletet
várok.
A zsidó fésülte szakállát kezével, s nem tudta, higyjen-e vagy nem a
biztató szavaknak? – Ha ez az ember igazat szólana, s egyszerre jó áron
megmenekedhetném árúimtól? – így hízelgett neki a haszonvágy, melytől
nem vala ment, bár őt igen bizodalmasnak tarták közönségesen. – De
megcsalnak, rászednek; ezt tevé az okosság hozzá. Váj nekem! gondolá
magában: mindig kerűltem ezt a zsiványfészket, s most benne vagyok! –
Mindez, a körülmények szorongó voltához képest, elég gyorsan megfordult
elméjében.
– Na – riaszt rá a parancsnok – annyi idő kell neked ezen
pénzmennyiséget kimondani? Szólj, zsidó! a mi itt van, a mienk.
Bontsátok fel urak a málhákat; az árúk az enyémek, a pénz a zsidóé. –
Felelet! mit számítgatsz oly soká?
– Négyezer aranyforint! – mond Nephtali – lovastól, – málhástól.
– Tégedet nem kérdeztelek, ficzkó! majd szólunk később együtt.
– Nekem Ujlaki, Gara és Giskra uraktól úti levelem van, – felel kevélyen
Nephtali – Giskra úr kegyes uram – –
– Hallgass! – kiált Axamith. – No! Ábrahám?
A zsidó még mindig tanakodott magában; végre úgy tetszett, mintha az
elfojtott bosszúnak s ijedtségnek kifejezését arczában egy örömsugár
követné; fölegyenesedett s körülnézett, s mintegy vérszemet kapván,
felkiáltott: – Nem kell a köteléket bántani! az árúk meg vannak
rendelve, Komoróczi uram maga rendelte meg azokat, s parancsolta, hogy
Budára szállítsam.
Mihelyt e név ki volt mondva, azonnal az egész csoportozaton szembetünő
változás vala észrevehető; mintha a remegés és kétkedés sora a vár
lakóinak arczokra térne.
A ravasz zsidó ezt azonnal észrevette, s a lehetőségig színlelvén egy
nekie igen is terhes egykedvűséget, védőleg emelte fel kezeit, bátran
foglalván helyet az egyik málha előtt. – A parancs az, hogy sietve Budán
legyek, – folytatá – én tehát kérem mindnyájokat, hagyjanak szabadon.
Gondolom, rossz néven fogja Komoróczi uram venni, ha meghallja: hogy
tulajdon emberei feltartóztattak.
A parancsnok e közben felkelt ülő helyzetéből, s egy fürkésző
tekintettel nyugtatván szemeit a zsidón, csendet intett. – Honnan
ismered te Komoróczit? – kérdé Bélián, közelebb lépvén Ábrahámhoz.
– Láttam többször Giskra táborában, – felelt a kérdett – sőt Budán
házamnál is volt szerencsém hozzá. – E szavak után neki bátorodva
tekintett Béliánra, s arczán azon fondor kifejezés ült, mely sikerűlt
csel után mutatkozik s daczczal, követeléssel teljes.
– Hol találtad urunkat? – folytatá a vezér, kettőzött hangnyomattal.
– Ez titok, uraim, – felelt a zsidó, – ki nem hagyván magát forgatni
eszéből.
– Jó, – mond Bélián gúnynyal – mi könnyebbítünk rajtad, s árúidat magunk
fogjuk odaszállítani; ha urunk rendelte meg azokat, úgy ki fog az sülni
Budán, s akkor nem lesz bajod: ellenkező esetben – – eszeden járj, vén
csaló! Komoróczi nem szokott tréfálni.
A zsidó kissé megrettent, azonban egész erőből igyekezett állását
megtartani.
– Jó, – mond – én a kíséretet elfogadom; de tanukul szólítom fel
kegyeteket, hogy én azt nemcsak nem kértem, hanem ezennel
kinyilatkoztatom, hogy arra szükségem nincsen, s hogy az egyenesen
Komoróczinak parancsával ellenkezik, ki a legnagyobb vigyázatot s
titkolódást tevé kötelességemmé: azért a hogy tetszik, kísérettel vagy
kíséret nélkül, de bocsássanak, mert nekem nincs időm itt mulatni.
– S az ajándék? – jegyzi meg egyik a körülállók közül, kinek mogorva
tekintete inkább a málhákra, mint Ábrahámra volt függesztve.
Ábrahám, mint minden cselszövényes fő, azonnal észrevevén a felsőséget,
melyet a többiek fölött a pillanat hatalma engede nekie, s melyet
szerencsés ötletének köszönhetett; számítani kezdett, s úgy tetszett
neki, mintha az előbb félelemből igért ajándékot is megkímélhetné. –
Urak! – mond – az ajándékkal ezuttal adós maradok; de első alkalommal
teljesíteni fogom igéretemet. Minden árúim már Komoróczi uram által
levén megrendelve, félek azokat megcsonkítani.
Míg Ábrahám mindinkább visszanyerné lélekjelenlétét, s így szavalná el
kitérő mentegetőzéseit: a körüle kört képező férfiútömeg mögött a
teremnek egyik vastag oszlopa megnyílt minden zörej nélkül, s abból egy
világos-zöld köpenybe burkolt férfi lépett ki; az oszlop azonnal
bezáródott, oly szorosan, hogy azon a legfigyelmesebb szem se vehete
ajtót vagy rést észre.
A férfiúnak fejét felül keskeny, alant szélesebb tekert fekete csákó
födé, melynek tetején barna sastoll ingadozott, elejét gazdag boglárok
boríták.
Néhány perczig állott már a kör mögött észrevétlenül, keresztbe font
karokkal; egyszerre ketten a hadfiak közől, alkalmasint a tág köpönyeg
suhogására, visszafordultak. A rejtélyes férfiú köpönyegének szárnyát
pillanatra félre vonta arczáról s kezeivel hallgatást intett. Az őt
észrevettek némán maradtak.
Bélián végig hallgatta Ábrahámnak beszédét, s úgy látszott, nincs
tisztában: mit kellessék tennie. Végre megszólalt s a zsidó feszülve
függeszté rá szemeit.
– Jó ember, – mond fél tréfásan, fél komolyan, – oly nevet említesz itt,
melynek hallása mindnyájunkat engedelmességre s parancsának
teljesítésére szólít fel, s én hajlandó vagyok szavaidnak hitelt adni,
ha valamivel, legyen az egy jel, vagy pár sor írás, be tudod állításod
igazságát bizonyítani.
A faggatott feleletre készült, s arczán könnyen látható volt, hogy nincs
egész aggály nélkül, bár a kivívott elsőséget nem örömest akarta
markából kiszalasztani.
E pillanatban lépett a köpönyegbe burkolt férfi a körbe, levetvén a
borítékot magáról. – Mindnyájan felkiáltottak: – Komoróczi!
Ő volt. Térden felül érő, barna bőrdolmányban, gazdagon aranynyal
hímezve mellén; hasított ujjai alól világos-kék posztó látszott ki, s
övében különös markolatú török handzsár s rőfnyi kés fekete tokban,
ezüsttel kiverve, volt szúrva; tág, térdig érő, csizmák s török kard
egészíték ki inkább haramiához, mint leventéhez illő öltözetét.
Megjelenésekor mindnyájoknak arczán szembetünő változás mutatkozott:
Bélián leemelte süvegét s nemével a kevély, önerejében bízó hódolatnak
tekintett főnökére; a többieken majdnem szolgai alárendeltetés és vak
függésnek alázata mutatkozott; de senkire sem hatott a váratlan
megjelenés oly villámszerűen, mint Ábrahámra; arcza majdnem viaszszá
sárgult; ajkai görcsösen remegtek, s fogai önkénytelen vaczogtak.
Ábrahám kétes esetekben nem könnyen veszté el lélekjelenlétét. A zsidók
közt majdnem Istenként tiszteltetett, s így okunk van hinni, hogy őt nem
egyedül a vagyon elvesztése rémítette el. Nephtali hidegen maradott, bár
arcza kissé halványabb lett.
– Bélián! – mond némi szeszélylyel Komoróczi, a megszólítotthoz fordulva
– bámulok rajtatok, hogy e becsületes izraelitának itt hitelt nem adtok
első szavára. Mindaz, a mit mondott, igaz; árúit én rendeltem meg, s
igen örülök, hogy azokat itt találom. Budára most nem érkezem menni;
hordjatok mindent a raktárba, már úgy is ki van fizetve, úgy-e Ábrahám
gazda?
Az agg izraelita, mint a nyárlevél reszketett; de azért rémülésének
daczára még egy kísérletet koczkáztatott.
– Uram! – mond – a kegyed igérete nálam készpénzt ér! tehát annyiban
veszem, mintha a négyezer forintot, mely igen csekély összes bére
árúimnak, már kezemhez vettem volna; mert nem kétkedem, hogy azokat első
parancsára meg fogom kapni.
– Hogy hogy! – kiált fel Komoróczi a kielégített kegyetlenség
szeszélyével. – Rövid az emlékezeted, Ábrahám szolgám! hiszen nemcsak
árúidat vettem meg és fizettem ki; hanem minden raktárad tartalma,
utóbbi egyezésünk következésében, az enyim! – A zsidónak a szó elhalt
torkán. – Hozzatok asztalt ide s íróeszközöket!
[Illustration: Az agg izraelita mint a nyárlevél reszketett.]
Azonnal egy oldalteremből kis kerek asztalt hoztak be; néhány
pergamen-tekercs volt azon, roppant tentatartó, s ebben két írónád.
Ábrahám a készületeket látván, darabig késett a felelettel; de minden
mozdulatából kitetszett, hogy bátorságát egészen elvesztette.
– Itt vannak írlapok, – mond Komoróczi nyugodtan – írjál Budára,
Fehérvárra, Szegedre, s hol főbb raktáraid vannak. Embereim fogják
írásaidat elvinni, melyben megbizottaidat értesíted, hogy árúid az
enyimek; s azokat küldötteimnek általadják; írj.
A vén izraelita szakállát kezdé tépni. – Váj nekem! – kiált
kétségbeesett hangon, két térdre ereszkedve – koldus leszek mindenestől!
Könyörületet kérek; fizetek, a mi tehetségemben van váltságul, csak
mindenemet ne kívánja kegyelmed.
– Hogyan, Ábrahám? – felel Komoróczi – te szavaimat meghazudtolod, s
tulajdon váramban? midőn azt akartad, hogy e férfiak itt szavaidnak
hitelt adjanak! tudod-e, hogy szoktam én az ilyen megsértést büntetni?
Nephtalit, Ábrahámnak mindenét koczkáztatva látván, neme az őrültségnek
fogta körül. Váj! váj! – kiáltott – tízszeresen váj rátok tolvajok!
gyilkosok! legyetek feketék, és nőjjön fű a küszöbötökön, átkozottak!
legyenek útaitok sötétek és siketek, s a halál angyala kísérjen
benneteket! nem tudunk semmit alkuról, minden a mienk, nem másé!
– Budai izraelita vagyok! – kiált fel nekibátorodva Ábrahám – az
izraelita közönségnek ott kiváltságai vannak Zsigmond és László
királytól és Hunyadi Jánostól; ismernek engem a hon oszlopai: Gara a
nádor, Ujlaki a vajda és Szilágyi s az ifjú király Prágában. Legyen
irtva nevetek az élet könyvéből! vész, robaj! hallj engem Jákob Istene!
büntesd ezen embereket itt, kik mindenből ki akarnak fosztani.
Komoróczi kegyetlen mosolylyal nézett a zsidókra, felbőszültségöket,
átkozódásaikat a többiek félig bámulva, félig nevetve hallgatták végig.
– Hogy a Jákob Istenével mentől előbb közölhesd panaszodat, – jegyzé meg
Komoróczi hidegen, – hozzatok kötelet! – Nézd szolgám e kemény
vasszegeket, melyek itt az oszlopokból állanak ki, nem leszesz te első,
ki ezen a Jákob lábtóján vándorlasz az égbe, bár kétlem, hogy újra
lejöhess rajta. – Válaszsz, gazdám, itt az íróeszköz; írj vagy függj!
nekem mindegy.
Leírhatlan volt a zsidóknak dühe, midőn Komoróczi e szavakat kiejté.
– Kegyelem! – kiáltott újra Ábrahám – írok, igen, mindent megírok, látja
kegyelmed! – mond görcsösen mosolyogva – én teljesítem parancsát.


NANKELREUTHER NABUCHODONOZORNÉ.
A miket itt mondál – – – noha kárral esendők,
Kétem sincs, hogy tenni mered; de idő leszen erre
Másszor is úgy hiszem – – –
_Vörösmarty_.
Az öreg izraelita feltűré bő öltözetének ujjait, s az asztalka mellé
ülvén, fölvette a nádat; de az tánczolt kezében, s a pergamen-négyszegek
összezsugorodtak, mivel bal keze nem tartá eléggé lenyomva azokat.
Komoróczi keresztbe font karokkal állott előtte, s kegyetlen
kedvcsapongással kötődött a kétségbeesett kalmárral.
– Barátom! – mond – jó lesz, ha pénzedet visszakéred tanítódtól, hiszen
betűid úgy inognak, mint te, mikor a kóserborból többet töltesz a
garatra, mint illik. – Nézzetek ide, fiúk! nemde valódi póklábak ezek?
Ábrahám vonagló arczczal folytatá munkáját. – Nem, nem! – kiált fel
egyszerre – nem lehet! mindenemet adjam oda? nem lehet! s ősz fejét
bánatosan eresztette le kezére.
– Írj, írj, jámbor öreg; – mond Nepthali, s egy köny ereszkedett szemébe
– ottfenn a boszuló, ezek itt nem emberek.
Ábrahám kínosan folytatá írását. – Itt van! – mond végre kétségbeesett
hangon.
– Jó! – szól Komoróczi. – Van-e kiséretedben, a ki zsidóul írni s
magyarul szólani tud?
A zsidót a fájdalom annyira elfogta, hogy félig értette csak a kérdést.
– Igenis, – felel helyette Nephtali – én magam Nephtali, a Lévi
nemzetségből, – s kevélyen érintett a leemelt kis kerek sipkára, a Lévi
nemzetség megismertető jelére.
– Axamith, hallod-e? – szólt a kényúr – vezesd e fajankót a szomszéd
terembe. – Ábrahám is meg akart indulni.
– Te itt maradsz, – riaszt rá Komoróczi – s most magyarázd meg nekünk
firkádat; de eszeden járj!
A zsidó könybe lábadt szemekkel futotta végig az írást: – Ez – mond –
Székes Fehérvárra szól, Izsákhoz.
– S mit szól?
– Nemzetes bicskei Komoróczi Péter úr megfizetvén a kegyed boltjában
lerakott áruimat, azokat ezen írás előmutatójának átadhatja – olvasá
rebegve.
– Elég, a többi az én gondom. – Bélián! vezesd csak Ábrahám uramat ide
balra. – A felszólíttatott a zsidót egy szegletbe vezette.
– Tégy neki, – folytatá Komoróczi kaján mosolylyal – egy kést mellére, –
ha történetesen meg akarná azt a beavatkozással erőtetni, fojtsd bele a
szót.
– Hallod öreg! – mondá Bélián nevetve – tehát szó se legyen.
– Most híjátok Nephtalit elő; – dörgé a vad lovag; Nephtali belépett –
olvasd el, mi van ide írva? – folytatá, elébe tartván az írást –
magyarázd meg nekünk:
Nephtali sokáig baktatott a ferde sorokon s kaszibált betűkön; végre
daczczal s komolyan ugyanazt olvasá ki belőlök, a mit az előbb Ábrahám.
– Szerencséd, vén csaló! – jegyzé meg Komoróczi – mert Istenemre!
függnél, ha egy szó úgy nem áll, miként mondád. – Lépj előre, s írj
Budára és Szegedre.
A vén zsidó reszketve engedelmeskedett; de arczának rángó vonásain a
legmélyebb gyűlölség, a boszú volt kifejezve. Mikor a két írást
bevégezte, alig tudván magába fojtani dühét, majdnem gorombán
odanyújtotta Komoróczinak azokat. – Itt van mindenem, nemes vitézek! –
mond különös hangnyomattal a nemes szóra.
– Ki vagy-e fizetve, sáfár? – kérdé gúnynyal Komoróczi.
– Ki! – felelt összeharapott ajkakkal Ábrahám.
– Egészen, készpénzül, hiba nélkül?
– Hiba nélkül! – felelt a faggatott mérgesen.
– Ülj le s bizonyítsd.
Ábrahám, mint a kiben a béketűrés minden kötelei szétrepedtek, alig birt
felindulásával. Egy hosszú élet szerzeményét adá a gazdag oda egy
rablónak, ki magát lovagnak nevezé; azonban a remegés, vagy annál
rábiróbb valami győzött, s ő nemét a nyugtatványnak leírta.
– Így már rendben vagyunk, – mond Komoróczi áludvariassággal, az
irományokat egy darabka bőrbe göngyölve.
Nephtalinak arcza tajtékzott. – Most már mehetünk, – szól összeszorított
gúnynyal, intve az öregnek.
– Korántsem! – nyilatkozott Komoróczi – nem oly könnyen válunk mi el az
ily kedves vendégektől; majd ha áruid mindenünnen szerencsésen ide
megérkeznek, akkor távozhattok.
– Váj nekem! – kiált fel Ábrahám – hát gyermekem mivé lesz addig! nekem
mennem kell! mit tegyek én itt tovább!
– Ne búsulj semmit, vén csaló! – mond a főnök – lesz itt híg tojás és
hagyma elég. Axamith! – vezessétek őket az alsó szobákba; tudom én, hogy
szeretitek ti a jó bort, ha nem kóser is, s a magyar kenyeret. Lesz
gondom, hogy éhen meg ne haljatok.
Bélián e közben valamit suttogott a Komoróczi fülébe, Nephtalira
mutatva.
– Ha ha ha! ne bántsd őt! szeretem az ily berzenkedőket kissé
megpuhítani, minekelőtte nyakokra hágnék, – ezt félig suttogva felelvén
Komoróczi, kevély tekintetet vete maga körül, s a teremből kilépett.
Egy magas férfiú követé őt, ki az egész szemlét egykedvűleg tekinté
végig, s arczán elmélyedés s szórakozás inkább, mint részvét vala
kivehető; egy azok közől, kiket a mogorva kényúr titkos kalandjaiban
bízott meg.
– Russián! – szól Komoróczi, miután távolabb, egyszerűen bútorozott
boltozatos szobában egyedül maradtak. – Tervem sikerült, Zokolinak két
vára hamvaiban hever, s kincse ki van zsákmányolva: ma estére
alkalmasint itt lesznek a terhelt lovak, rád bizok mindent.
– S a mi részünk? – jegyzé meg komolyan a magas, fondor képü barna
férfiú.
– Hiba nélkül ki fog adatni, s a mai fogásért megtoldom.
– Végre tehát boszúdat hűthetéd, vezér!
– Boszúmat! azt akkor hiszem hültnek, ha Zokolit mint koldust látom
ajtóm előtt esedezni, addig nem.
– Nem szeretnék bőrében lenni, – folytatá Russián.
– Nem is jó tréfa hüvelyét hordani a jámbornak, – felel a lovag, – bár
boszúm az, hogy éljen, s megaláztatását láthassam. Veszem észre
tekintetedből, ember, hogy nem értesz engemet: a boszúnak is megvannak a
maga sajátságai, fűszerrel élvezi azt, kinek ínyét köznapi boszú már nem
ingerli. Előre csak szárnyait akartam megnyírni, a többi következik;
sokjával vagyok adós, de nem maradok!
– Szárnyait – felel Russián – tövig lemetszetted, uram.
– A hogy veszi az ember, – viszonzá a vezér. – A föld megvan, s míg
Mátyás a kormányon tengeti magát, sokat tehet érte! azonban a csapás nem
oly könnyen helyrehozható. Javainak nagy része a két várból állott, s
azok puszták most. Egy lovat sem hagyattam ólaiban, s a ki nem futott
emberei közől, a romok közt hagyta fogát. Szeretném látni: néhány évig
miből fognak a lakomák kitelni? csakhogy ennyire vihettem, a többi az én
dolgom.
De térjünk másra: Nankelreuthernével egy tervem van, melynek sikerülni
kell. Valgatha mikor volt itt?
– Öt nap előtt, most Galgóczon dolgoztat, a falakat erősítteti.
– Nevetség ezzel úgy sietni, ezután fog itt a víg élet kezdődni.
Jöhettek-e a rendek okosabb gondolatra, mint erre! hiszen ez kész
zűrzavar. Most egy darabig a fényes, váratlan szerencse elkábítja a
gyermek-királyt, addig elég időnk lesz annyit gyűjteni, hogy a
legszigorúbb fenyíték korlátait nevethessük. – Kázmér alatt sem lenne
jobban, – Giskra is erre fog térni, ki nagyon a változás ellen volt s
titkon munkált.
– Fenyíték! honnan jöhet az? – mond Russián – hiszen meg sem érkezik a
király Budára, már minden oldalról megtámadják. Lesz elég dolga magát
védeni, s ily esetben pénzzel mindent kivihetünk, csak az legyen.
– Nankelreuthernével tervemet közlendem veled; szeretném, ha addig
történnék meg, míg a király Budára nem érkezik.
– Tombolni fog a német lovag! – jegyzé meg Russián.
Komoróczi megvetőleg nevetett.
Még darabig élénken folytatták párbeszédöket; végre a legelőbb leírt
terembe tértek vissza, hol már a vár lakóinak nagyobb része koczka s
poharak közt űzte az időt.
Míg itt a felső teremben vigadtak, addig Ábrahám s társai a vár alsó
raktáraiban bámultak a magas kőívekre. Földalatti boltok voltak azok, s
világítást csak néhány kerek nyilatból nyertek, melyek a vár udvarára
szolgáltak, mint kémények.
Búsan foglaltak a rabok a puszta falak mellett helyet. Axamith, kire
sorsuk bízva volt, szalmát fekvésre hozatni sem tartotta szükségesnek.
Csak az öreg kalmár járt fel s alá. Lelkének állapotja valóban keserű és
ijesztő volt. Minden, a mi kevés óra előtt vele történt, álomnak
tetszett előtte. – A zsidók az előbbi királyok alatt szép szabadalmakat
s kiváltságokat nyertek, melyek többnyire minden uralkodás változásakor
megerősíttettek. A kereskedés, főleg szövetekkel s ékszerekkel, egészen
kezökben volt.
Gyaníthatni, hogy Ábrahámnak volt rejtekben vagyona, melyet a
Komoróczinak adott irományok nem veszélyeztettek; ezenkívül a
legtehetősbek adósai valának, s mivel akkori időben a pénz igen szűk
volt, az ilyen tartozásokat többnyire termékekben, régi ezüstben s
marhákban szokta Ábrahám felszedni, s mindezeken majd kétszeres volt
nyeresége. Vagyoni állapotja tehát, minden levertsége mellett is, nem
volt egészen kétségbeejtő; de ő Komorócziban nem bízott, a számtalan
példa méltán arra figyelmezteté őt, hogy a vad kényúrnak börtönében
fogja életét végezni.
A szűk eledel, mely egy darab szalonnából, penészes kenyérből s víz
helyett a legsavanyúbb lőréből állott: a hatalmas rablónak gúnynyal
vegyült kegyetlenségét mutatá.
Előitélet, vallási félelem, vagy attól tartás, hogy az ételek mérgesítve
vannak, tartóztatták-e Ábrahámot s a többieket az eledeltől: nehéz
elhatározni; annyi igaz, hogy azokhoz senki se mert nyúlni, s még másnap
dél tájban minden a maga helyén volt.
Végre néhányan az éhesebbek közül az újon hozott kenyeret tépték szét, s
midőn annak száraz kérge szomjokat fölingerelte, az italt is
megkóstolták.
Étel után siránkozó hangon beszéltek zsidóul egymás közt, s mindnyájokon
látható volt, hogy sorsuktól el vannak rémülve, s kevés jót reméllenek.
Nephtali, a mindig nyugodt s önérzetében szilárd, bátorítá őket a vallás
szavaival s ihletével.
Ábrahám a hágcsó lépcsőin foglalt hosszú sétálás után helyet; elmélyedve
ült ott, s mellette egy szelid ifjú hevert, fejét az aggnak ölébe
nyugtatva. Úgy látszott, hogy az ifjúnak, kit eddig szótlansága miatt
észre nem vettünk, tagjai töröttek; az öreg hajzatának aranygyűrűjét
simogatá s fájdalmas mosolylyal tekintett rá.
*
Néhány nap telhetett így el, s azalatt a várban jöttek-mentek a
Komoróczi s Valgatha emberei.
Egy éjjel, mikor már a vár népének nagyobb része lenyugodott és csak a
kettőzött őrök voltak a falakon ébren: Komoróczi az előttünk ismeretes
oszlopos teremben sétált fel s alá; a magos kandallóban recsegett a tűz.
Keresztbe font karokkal járt a mogorva vezér, néha az ablakhoz
közeledve. Úgy tetszett, mintha arcza perczenkint nyugtalanabbá válna;
végre kürt rivalt s ezt csörgés követte, s az egészet a leeresztő hídnak
felcsapódása rekeszté be.
– Jőnek, – mond Komoróczi, nemével a megelégedésnek. – Meglátom, a síma
arcz vagy az ily bozontos tetszik-e neki inkább. Istenem! nem volna első
példa, hogy nő ily vad képpel barátkoznék meg; egyébiránt én vagyok itt
az úr! s azt hiszem, hogy a dolog igen földien fog végződni!
Nemsokára a terem ajtajának szárnyai felnyiltak, s szálas férfias alakja
Russiánnak jelent meg.
Komoróczi élénken lépett elébe; de arczán minden felindulás mellett,
komolyság s felsőségi szellem, mely parancsolni szokott s
engedetlenséget nem tűr, volt feltünő.
– Hozod-e? – ennyi volt az igen rövid kérdés.
Russián egy érthető, szintoly rövid igennel felelt.
– Nos, – kérdé a vezér tovább, kissé kiengedve komolyságának fagyából –
hogy viselte magát az úton?
– Jól, rosszul, – felelt a kérdezett. – Az elrablás sem ment baj nélkül,
mert házának kapuja keményen be volt reteszelve s lakatolva;
szerencsémre régi szokásomnál maradtam, s több segédem volt az elégnél.
Az utcza két végét befogták embereim, s míg ott zaj támadott, addig én a
madarat kirepítettem fészkéből. Valgathának emberei a külvárosokig
portyázván, az őrizetet a kapu alá csalták, s így távozhaték én is
foglyommal.
– Ha ha ha!
– Eleinte makranczos volt, sírt, átkozódott, kedves Nabuchodonozorának
bosszújával fenyegetett; hatalmas rokonait, sőt Zokolit s Wratizláwot is
emlegette.
– Ez utóbbi jó! – jegyzé meg nevetve a vezér.
– Igen; de midőn látta, hogy mindezek semmi czélra sem vezetnek, s én a
legnagyobb udvarisággal ugyan, de őt mégis fogva tartom, egyszerre
megváltozott.
– Megváltozott? hogyan, csendesebb-e vagy elszántabb?
– Valóban úgy látszik, mindkettő. Ő egy a maga nemében, – felel Russián
– én legalább hozzá hasonlót sohasem láttam, s aligha meg nem gyűl bajod
vele, jó vezér; mert ő úgy tud parancsolni, hogy néhányszor egész
béketűrésem súlyába került, ki nem fakadni ellene.
A nő, kiről itt szó van, s kivel alkalmunk leend e történet folyamában
közelebb megismerkedni, valóban sajátságos lény volt.
Nankelreutherné, Geréb Ilka, a mint őt leánykorában nevezték, Geréb
Andrásnak fogadott gyermeke volt. A legtöbben, s nem valószinűség
nélkül, azt hitték róla, hogy Andrásnak tulajdon leánya: mert az éltes
férfiú nemcsak bálványozva ragaszkodott az élénk Ilkához, hanem azt el
is kényeztette. Tizennégy éves lehetett, midőn gyámatyja, ki több évig
özvegységben élt, Csupor Katalint vette nőül, egyet a legcselszövényesb
nők közül a vidéken. Eleintén a szép fiatal mostoha elég szeliden bánt
férjének gyámleányával, később egész súlyát fondor lelkületének s
naponkint változó szeszélyének érezteté az árvával, ki el levén
kényeztetve, engedelmesség helyett nyilt ellenkezésben kezde élni
mostohájával. – De meghalálozván ez Ilkának tizenhatodik évében,
gyámatyja újra a régi előző szeretettel bánt leányával. – Éleskeői
Nankelreuther Nabuchodonozor, jeles német lovag, kinek neve honunk
történeteiben nem idegen,[33] őt megkérte három évvel később, s
gyámatyja gazdagon kiházasította. Halála után végre, mely történetünk
kezdete előtt egy évvel történt, Ilka a tehetős, gyermektelen Geréb
Andrásnak szerzeményeit öröklé végrendelet következésében, a fiat
illetők Geréb Dánielre s Imrére menvén által.
A kissé rátartó, kevés beszédű s nyers lovag nejét imádta, ki férjének
minden komolysága mellett is kalapot viselt a háznál, s valahányszor a
derék Nabuchodonozor az önkénytelen jármot kényelmetlennek találá: neje
vidám kedvének, vitatkozási szenvedélyének s női tapintatának egész
felsőségét tudta érővé tenni férje megszelidítésére.
A derék Nabuchodonozor kalandos s hadi élete a csinos nőt sokszori
egyedüliségre kárhoztatá, lakában a parancsnoki szerephez szoktatá, és
türelmét edzé. Cselédei inkább féltek tőle, mint a sokat fenyegető, de
ritkán büntető házi úrtól; mert Ilkának keze serény volt, s hamar vette
azt segédül, ha puszta szó foganat nélkül maradott.
Külseje a hölgynek valóban kellemes volt: termete magos, szép szabású,
bár kissé a hizásra hajlamot mutató; kerekded arcza bájoló vonásokkal
birt, a nélkül, hogy azok szabályosak, vagy aggszerűen tiszták lennének.
Két eleven barna szemét, inkább hiúságból, mint számításból, nem kevéssé
tudta használni; ehhez a legegészségesebb arczszín, s változatlanul
derült kifejezés vonásaiban járult, kivévén, ha indulatokba jött: mert
akkor egy kis furiához tuda hasonlítni, a min ő maga is mosolygott
később. – A férfiaknak igen tetszett, s hallatlan diadalokat tett;
mindazonáltal az élvezet, melylyel a junói s bachanti vegyítékű alak
kinálkozott, inkább anyagi, mint szellemi volt, s a nőnek egész valója
semmi sem kevésbbé, mint uriasan nemes.
Lelkületében neme a gondatlan önfeledésnek tünt fel néha; ellenben
voltak pillanatai, melyekben szerfölött tudott titkolódzni. Lakában a
rendet s fényt kedvelte, bár ízlése kevés volt, s néha a derék
Nabuchodonozornak erszényét aszályba hozta.
Azok közül, kiknek igen is nagyon megtetszett, már kettővel
találkoztunk: a szép ifjú cseh lovaggal Wratizlávval, s a mint később
tapasztaltuk, a félszemű bozontos Komoróczival, ki meghódítására a
legrövidebb utat látszatott választani.
Nankelreutherné az elsőnek hódolatát azzal a fél meghitt, félgúnyos
hetykeséggel fogadá, melyet sokan bátorítónak, de a nőket közelebb
ismerők kis foganatúnak vélnek. Komorócziról, kit csak gonosz híréről
ismert, nem is álmodott.
Gyámatyja, ki fiatal nejétől függött, nem lehete némileg nem nevetséges
előtte, mivel bármi igazságtalan volt mostohája iránta: atyja soha se
merte, vagy akarta őt azon igazság-érzettel s férfiúi szilárdsággal
védni, mely atyához illő, Ilka kezdett hűlni iránta. Nem jött ezen
hidegség hirtelen, s fiatal szíve egyelőre mindent gondolt, a mi