A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 11

  Ábrahám írásával. Néhányan az öreg kalmár biztosai közől hitelt adtak,
  mások ellenben minden kigondolható ürügy alatt árúinak átadását
  halasztani kivánták. Részint ez, részint a lovagnak kegyetlensége, mely
  a kínzásban több tréfát és gyönyört talált, mint a gyilkosságban,
  okozta, hogy Ábrahám mindeddig tengetheté unott életét, s egy
  reménysugára a szabadulásnak derengett előtte. Lehet azonban, hogy a
  vagyonos zsidó letartóztatásával még egyébre is számított zsarnoka.
  Tudniillik, ha őt mindenből kifosztotta már, a budai zsidó közönségnek
  gazdag váltságára – mert a mint végére járt: Ábrahámnak kiséretében a
  legtehetősb budai s fehérvári kalmárok fiai voltak, kiket szülőik
  gyakorlat végett szereztek be a sok tapasztalású öreghez, – számított.
  Ezért történt, hogy ha foglyainak elgyengülését hírül vivék neki:
  három-négy nap jól tartá őket, s ha egy kis erőre kaptak, újra kenyér s
  vízre szorítá, a mi a koplalást kétszeres kínná emelé.
  Igy éhezteté meg őket egyszer huszonnégy óráig: s midőn már azt hitték
  mindnyájan, hogy étlen kell elveszniök: a börtön ajtaja megnyilt s
  Axamith lépett be két szolgának kiséretében, kik lobogó szövétnekeket
  tartának kezeikben. A szemle valóban szívszorító volt: Ábrahám – arczába
  mély keserűség vésve – a fal mellett ült a puszta földön; egy ifjú,
  hosszú szőke fürtökkel, hevert mellette, feje az öregnek ölébe hajtva,
  vonásai meglepő szépségűek valának, nagy elhaló kék szemeit emelte föl
  Ábrahámra, s arczának kifejezésében bánat s elszántság tükrözte magát. –
  A többiek itt-ott görnyedtek s inkább a sír odvaiból felszálló
  kisértetekhez, mint emberi lényekhez hasonlítának.
  Miként Axamith az ajtó előtti hágcsón lejebb s lejebb haladott, s a
  szövétnekek vérvilága a boltozat nedvcsöppeiben kezde égni, a
  csoportozat ily varázsvilágításban, mint egy gnómsereg tűnt elő;
  mindnyájan a közeledők felé fordíták arczaikat, s alkalmasint
  szenvedéseik végét, a halált, az oly rettegettet kevéssel ezelőtt,
  várták most mint szabadítót, mint barátot.
  – Éhesek vagytok-e, ficzkók? – kérdé durván a rabló, álnok
  gúnymosolylyal, részvét nélkül, sőt kegyetlen kárörömmel jártatván
  tekintetét a zsidókon végig.
  Néma hallgatás volt a felelet. Nephtali keblében a boszú forrott s a
  falon lecsüngő nehéz vaslánczok egyikének segedelmével fölegyenesedett.
  Az öreg kalmár mellett pihenő ifjú nehezen emelé föl fejét, s hosszú
  megvető tekintettel függeszté nagy szemeit a bakóra, ki előttök állott.
  – Mit akarsz? – mond Nephtali, reszketeg hangon – keresztény! ölni? –
  itt vagyok, ölj! de ezen ifjút kiméld meg itt, – folytatá, a szőke
  serdülőre mutatva – mert – mert – gazdag váltságot nyerhetsz érette.
  – Megölni? – mond felkaczagva Axamith. – Ej! kinek jut ez eszébe? jó
  estebédet s e fölött mulatságot akarok nektek szerezni; pecsenyét
  eresztek közötökbe; s hogy legyen minél megsütni, mindjárt fát, szenet,
  kovát, aczélt, taplót adok.
  – Átok reád, kegyetlen eb! – kiált fel a halvány Nephtali, kitörő
  indulattal – gúnyolni jöttél ide? a Jákob s Ábrahám Istene verjen meg!
  könyű helyett vért sírjanak szemeid, s pusztuljon el házad mint Jerikó!
  s jöjjön tűzeső rátok, mint Sodoma- és Gomorára; várad kapujában nőjjön
  tövis és bogáncs! Jehova! szórd átkodat e gonosz philisteusokra! –
  Nephtali magosan emelkedett föl, előnyujtott kezekkel, ajka tajtékzott,
  s szemeiből szikrák löveltek ki.
  A rabló keresztbe fonta karjait s nyugodtan hallgatá őt végig. – Meg ne
  erőtesd magadat, pogány! – felelt fenyegető hangon – mert erőre lesz
  szükséged, ha e pecsenyét, melyet számodra szántam, le akarod ejteni. –
  Ha csatádnak vége lesz, ama szegre nézz! ma ott hálsz: mert
  szemtelenséged határt tört. – Vígan ti többiek. – Ezzel megfordult; az
  őt követők a szövétnekeket a falból kiálló vaskarikákba szoríták, fényök
  az egész boltozatot elárasztá, s eltávoztak.
  – Atyám! – kiált fel az ifjú, ki Ábrahám mellett nyúlt el a földön – mit
  akarnak ezek? én irtózatost várok.
  – Ah, ne csüggedj, kedves leányom! – felelt az öreg, szívéhez szorítva
  őt, s száraz ajkait homlokára nyomva. – Él Izrael Istene még, ki Dánielt
  megszabadítá, s az égő kemenczében malasztjának szellőjét árasztá, hogy
  lőn hűs és fűszeres a lég benne, s a lángok ártatlanul nyaldosának magok
  körül. – Aminha! kedves gyermekem! jer, szorulj ölembe, s várd a
  szabadulást!
  Néhány percz múlva szolgák érkeztek, fát, szenet hordának, s egy
  szegletbe rakák le; egyike kovát, taplót, s aczélt adott Ábrahám kezébe,
  ki szó nélkül veté a földre maga elébe.
  – Mit akarsz? – mond hidegen, míg a többi zsidók, Nephtalin kívül, egy
  csomóba futva össze, irtózatos zsinatot s ordítást kezdettek.
  – Elevenen kell itt megégnünk! – rebegé Aminha. – Isten! légy
  könyörületes! oh atyám!
  – Ne siránkozzál! tigriseket nem lágyít meg könyűd, fiú! – mond Nephtali
  keserűn – s nem jobb-e a halál, mint e folytatott kínzás itt?
  A szolgák vigyorogva távoztak el. Ábrahám, Aminha s Nephtali
  segítségével fölemelkedett, s az elcsüggedtek közé lépett.
  – Fiaim! – mond ihletett hangon – boruljatok a földre, emeljétek fel
  szíveiteket Istenhez, és énekeljetek utolsó bucsúéneket. Eloim velünk
  lesz halálunk órájában, s mi erősek leszünk, mint Sámson, és hatalmasok,
  mint a Machabeusok! – Az öreg elkezdé síri énekét reszkető hangon s a
  boltozatok rebegve visszhangozák Dávid zsoltárának verseit s Ábrahám
  megtépte ruháját keblén s kezeit égnek emelte.
  Néhány percz múlva halk nyikorgás hallatszott, s a földalatti üregnek
  jobb oldalán magasan egy ablak, melyet eddig észre nem vettek, világolt;
  Aminha volt az első, ki meglátta. – A remény sugára dereng ott! ez
  emelkedett föl keblében: arra felé emelte szép keleti arczát, azon
  könyben úszó csillagokkal, melyekben kín s kétségbeesés vegyültek
  nemével a fönségnek.
  Egyszerre rémítő bőgés hallatszott a börtön ajtaja előtt; a vasveretes
  tölgyszárnyak csattogva nyiltak föl, s egy dühös bika, melynek szarvain
  égő szénakötetek lobogtak, rohant be, s künn pokoli gúnykaczaj hangzott.
  Az előbb említett ablakból ugyanazon perczben egy éles s utóbb elhaló
  sikoltás hasított az odún keresztül.
  A zsidókat az iszony leigézte, s az ének egy ordítássá vált, melyet a
  sötét kő-ívek rivaltak vissza.
  A felbőszült állat az ajtó közelében lefelé vezető lépcsőzetig érvén,
  hanyatt homlok rombolt le a hágcsókon; leérvén, térdei csuklottak meg, s
  rémítő ordítás közben rázta lángoló fejét, bukott orrára; forogva s mély
  kört vájván testével maga körül, míg szarván a szénakötetek szikrát
  szórtak, s az azokból gomolygó füst az iszonyú jelenetet félhomályba
  burkolta.
  – Fel a hágcsókra! – kiált Nephtali. – Jákob Istene! Eloim légy velünk!
  – ordított – fel, fel! – A zsidók azon időhézagot használva, mely alatt
  a dühös bika újra lábra kapott, a kétségbeesés gyorsaságával
  kapaszkodtak négykézláb a hágcsókon fel.
  Nankelreutherné a torony szobájában, mikor az ablak megnyittatott s
  tekintete a sötétbe mélyedett, a lelket emelő éneket hallá, elnémult,
  nem tudta hirtelen, hol van, a jelenetet minek magyarázza. De midőn a
  börtön ajtaja megnyilt, s a vad ordító bikát megpillantotta: elsikoltá
  magát, inai megtörtek, s hátrahanyatlott. Komoróczi, kinek arczán pokoli
  kifejezése ült a kárörömnek, fogta fel őt.
  Nankelreutherné magához tért. – Ördög te! kaján vérszomjas tigris! mi
  ez? mi akar ez lenni? – kiáltott fel dühösen. – Ez-e a szemle, melyet
  nekem készítettél? – Nem, nem! – nyögé, térdre esve s a rabló lábait
  átkulcsolva – lehetetlen, hogy ily gyáva kegyetlenség létezhessék! – az
  Istenre! ember, vagy minek nevezzelek! Te, ki ördögöt hiszesz s
  vándorlelkeket – kit a vihar rettegtet, nem féled az Istent? – Vess
  véget e borzasztó kínzásnak, ha nem akarod, hogy itt lábaid előtt adjam
  ki lelkemet. – Nem, nem! – folytatá kínosan – te nem vagy ember! – Ezzel
  felugrott, s az ablakhoz szaladott újra. – Mi történik itt? – kiált le –
  nem látok semmit csak füstöt s lángot, s állatbőgést és embersikoltást
  hallok! Komoróczi segíts! az élő Istenre! segíts! – És újra térdeihez
  borult a rablónak, ki fagylaló hidegségével a számított kegyetlenségnek
  legelteté szemeit a borzasztó szemlén.
  [Illustration: – Fel a hágcsókra!]
  – Bár a füst múlnék, – mond egykedvűleg a vad kényúr – magam se látok
  semmit. Fel se vedd, Ilkám! egy csoport nyomorú zsidó ez, kik
  húzás-vonásból élnek; kik keresztény gyermekeket oroznak el és ölnek
  meg; Ábrahám van köztök, ki már panaszai által többször rám uszította a
  megyék dandárait, s kinek cselszövényei több száz bajnokomba kerültek:
  rég vágytam őt látni, a vén csalót, a gyermekrablót!
  Ilka ki volt kelve képéből; ajkai vonaglottak; szíve, lelke össze volt
  zúzva a szánakozás és rémülés miatt. – Ember! – kiált fel újra,
  hozzáemelvén kezeit – te azt mondtad nekem, hogy szeretsz! hallj
  engemet! első kérésem ez: vess véget e borzasztó szemlének, ha akarod,
  hogy szeresselek: az Istenre! hallj engemet, s ha őket nem szánod,
  tekints rám, szánj engemet, ki itt halok el előtted!
  – Mi a tatár? – kiált fel Komoróczi – a zsidóknak semmi bajok! nézd,
  Ilka! egytől egyig az ajtó közelében vannak a hágcsók fölött, egymásba
  fogózva, mint a denevérek. – Ho hó! így nem számoltunk! – Ezzel
  Komoróczi hátrafordult s a szoba közepébe lenyuló zsineget rántotta meg,
  míg Ilka teljes erejéből igyekezett őt hátra tartóztatni.
  – Az Isten könyörületes! – mond valamivel könnyebbedve Ilka. – Mit
  akarsz irtózatos?
  Míg a zsidók a hágcsók tetejére értek, s ott összeroskadva s őrült
  ijedtséggel egymásba kapaszkodva, idomtalan csomót képeztek a bikára
  szegzett rémült szemekkel: addig az állat fölemelkedett, szemet
  meresztve, rémítő bőgéssel rohant előre, s a földalatti teremnek szembe
  vonuló falába csapódott fejével, oly erőszakkal, hogy azonnal
  összeomlott, s száján orrán megindult a vér. Már nagyobbára leemésztette
  a láng a szénát szarvairól; a bika magához tért, dühösen tekintett szét,
  fölemelkedve s bőszülten nyargalta a tért körül, villogó szemeit a
  remegő zsidókra szegezve.
  – Kegyelem! – ordítottak a zsidók, kik eléggé biztos helyzetökben még
  mindig attól tartottak, hogy a tajtékzó bika felrohan a hágcsókon.
  – Istennél a kegyelem! – kiált fel Aminha, térdeit kulcsolva át
  Ábrahámnak – add áldásodat nekem, atyám, mert meg kell halnunk: nincsen
  kegyelem a szegény megvetett zsidók számára!
  Ábrahámnak a bizonyos halál jelenléte visszaadá bátorságát, kezeit tevé
  az elhaló gyermek homlokára s csendesen imádkozott; a szövétnekek fénye
  bűvös világot árasztott képére, s úgy nézett ki, mint Mózes a Hóreb
  hegyén.
  A Komoróczi szobájába egy szolga lépett. – Nyissátok meg a börtön
  ajtaját! – kiált rá a vezér – s taszítsátok a zsidókat le a hágcsóról.
  Ilka felugrott, s mielőtt a szolga a parancs teljesítésére kilépett
  volna: a szoba ajtaját zárá be hirtelen s a kulcsot szorította kezébe.
  Komoróczi rábámult.
  – Mit akarsz érzelgő? – mond dühösen.
  – Semmit! – kiált Ilka – még egy szavam van hozzád, az utolsó: lövesd
  ama bőszült bikát le, s a tied vagyok.
  – Ah! – mond Komoróczi udvariasan – ez már okos szó! jól van, tehát
  megkegyelmezek; ugyis egy más tréfa jutott eszembe, mely vér nélkül fog
  ugyan végződni, de mégis hűtendi boszúmat.
  Nankelreutherné, szánakozó szívének e nemesb felhevültekor hirtelen meg
  nem gondolta nyilatkozásának egész fontosságát. A szegény, kétségbeesett
  zsidók mentve voltak, s ez megnyugtatá őt; az ezután történhetők nem
  valának még bizonyosak, s ő azt vélte, hogy leleményes esze, s a
  könnyelműektől annyira imádott véletlen, ki fogják őt újra segíteni. –
  Új kínzást gondolt kegyed talán? – mond közelebb lépve Komoróczihoz.
  – A világért sem, – felel ez. – Eredj! – folytatá, a bejövőhöz intézve
  szavait – lőjétek le a bikát, s mivel a zsidók úgy is jól megkoplaltak,
  húsa legyen az övék.
  Nankelreutherné kihajlott az ablakból. – Emberek! – kiált fel érthető
  hangon – megnyertem a kegyelmet számotokra; nevem Nankelreutherné! –
  Ezzel a kulcsot átadta a szolgának, ki elsietett.
  – Miért ez? – kérdé Komoróczi gerjedő indulattal.
  – Miért? – mert boldogít velök jót tehetni, s nem birok annyi
  öntagadással, hogy nevemet eltitkoljam azok előtt, kiknek életét
  mentettem meg.
  – Néhány rossz zsidó életét!
  [Illustration: – Lövesd ama bőszült bikát le, s a tied vagyok.]
  – És?! – – Ők is örülnek éltöknek, s ki tudja, nem gyümölcsözik-e a
  jótett idővel?
  A kevély kényúr gúnymosolyra vonta ajkait.
  Aminha alant az ablak felé fordítá fejét, s föltekintett Ilkára, s midőn
  a csinos nő-főt a szoba világától körülfolyva megpillantá, úgy tetszett
  neki, mintha szíve könnyebbülnék. – Nézzetek oda! – rebegett ihletve –
  ott áll a békeangyal, arczát dics folyja körül, mentve vagyunk! – hölgy
  van közel!
  A bika végre, irtózatos kerengésében kifáradva, térdre bukott a hágcsók
  közelében. – Isten velem! – kiált Nephtali, s leugorván a hágcsóról, a
  kezében levő hasábfával homlokon csapta a tajtékzó állatot, mely az
  irtózatos ütésre hörögve ereszté le fejét, dühösen turkálva füstölgő
  szarvaival a nedves homokot.
  Nemsokára megnyilt a börtön ajtaja, néhány szolga lépett be, s két
  lövéssel, nehéz kanóczczal lobbantó fegyverből üdvözlék a bikát.
  – Fátok, tűzszeretek van, – mond az egyik szolga, lőszerét megtörülve –
  süssétek meg a bikát, a tietek az! – ezzel kimentek, s az ajtót maguk
  után vágták.
  A zsidók magukhoz tértek, s Ábrahámot, Nephtalit s Aminhát kivéve,
  azonnal a dologhoz láttak: egy része tüzet rakott, mások a bikát nyúzták
  s darabolták.
  A munka nehezen ment, mert csak két rejtegetett kés találkozott náluk.
  Végre jól rosszul sütni kezdették a lefejtett darabokat, s a tűz sötét
  füstje mint oszlop kanyargott fölfelé s huzódott az öböl felső nyilásán
  ki; a pattogó tűz körül az éhes zsidók irtózatos csoportozatot képeztek.
  Ábrahám egyik hágcsón ült, s Aminha mellette; az öregnek halvány arczán
  őrültség mutatkozott; fölkelt végre, s felső, kaftánalakú öltözetét
  levetvén, csendesen haladott le a hágcsókon; Aminha utána bámult, úgy
  tetszett, mintha atyja minden erejét visszanyerte volna.
  A tűzhöz érkezvén az öreg, háromszor kerülte meg azt, a sötét kúpnak
  boltjára szegzett szemekkel, s reszketeg ének hallatszék ajkai alól.
  Egyszerre megáll, magasan emeli föl kezét: – Izrael Istene! – kiált –
  szent és nagy Isten! Jákob Istene! Jehova! itt áll a te vezéred és birád
  Józua; itt van Jerikó kemény falaival, s készen, elszánt védelemre;
  hallj engemet, Izrael Istene! s adj szavaimnak erőt.
  Ábrahám kissé megszűnt. Most újra ég felé nyujtá mintegy parancsolva
  jobbját, s lelke mélyéből ordított fel: – Megállj nap! ti Jerikó falai
  omoljatok össze rombolva és csattogva, s temessetek mindent romjai alá!
  Aminha, kit a jelenet különössége leigézett volt, magához tért, ruháját
  tépte meg keblén, s őrült gyorsasággal szaladt le a hágcsókon; atyjának
  lábainál rogyott össze s tört hangon sikoltott fel: – Istenem! miért
  tevéd ezt? ő eszét vesztette, ő őrült!
  Ábrahám mindig állott, mintha átkának teljesülését várná.
  Egyszerre dühös zaj támadott a várban, ágyúk ropogása hallatszott; ajtók
  csapódtak be, s a börtön kinyilt: szétszórt hajjal jött Nankelreutherné
  be szobaleányának kiséretében.
  – Nincs valami rejtek a szabadulásra?! – kiált fel. – A vár vívatik,
  Rozgonyi Sebestyén van a falak alatt, váratlanul, mint villám az égből
  csapott le; serege roppant, az egész völgyet ellepte, a vár
  elpusztuland! mi az őrizetnek boszújától mindent tarthatunk! – Ezzel
  Nankelreutherné a börtön ajtaját bezárta s védgerendát tolt elébe.
  Ábrahámnak arcza sugárzott: ő egészen fel volt magasztalva; lelke
  felköltözött, maga körül nézett s leányára; de senkit nem ismert, csak a
  zajt hallotta s a mindig nevekedő zsinatot künn.
  – Hála neked, Izrael Istene! te meghallgattad szolgádat! – kiáltott fel,
  s ajkát összeszorította, tagjai roskadni kezdettek, mint egy látnok
  tekintett még egyszer maga körül, azután összerogyott.
  
  
  A FEHÉR HOLLÓ.
   Nem dicsérlek! – királyokat –
   Nagy tetteik dicsérik,
   Énekeljen országlásod!
  _C. Delavigne._
  Távozzunk e zajból az ideiglen csendes Budára. Bretizláw, ki Izabellával
  a királyt követte, nem akart az udvarban lakni. A király, a jelenben
  úgynevezett rácz-városban, nem messze a mostani rácz egyháztól, a hegy
  aljában vett házat neki, s miután azt minden kényelemmel elláttatá, oda
  szállította a tudós férfiút, ki a Gellért hegyének közellétét
  szenvedélye kielégítésére igen kényelmesnek találta.
  Az épület hosszú alház volt, magas, veresre festett födéllel; közepéből
  torony emelkedett; kapuja s nyolcz ablaka azon utczára nyílt, mely a
  várral szemközt a hegy oldalán vonult el. Mögötte egy kis kertecske.
  A bölcs csillagász e lakot egészen kénye szerint rendezé el; jobb
  szárnyán két szobát hagyott fenn Izabellának s a melléje rendelt öreg
  cseh nőnek; a balszárnyat s a tornyot magának tartotta, s azokba
  csillagászi s vegytani eszközeit, látcsöveit, mozsarait, cserepeit,
  csészéit, szelenczéit egészen úgy állítá össze, mint Prágában voltak.
  A királyi városnak nem volt oly pompás s terjedt tekintete, mint
  Prágának, de a szemben emelkedő várnak falai, a fénylő tetejű torony, a
  Gellért tövében balra a széles Duna, s magának a völgynek regényes
  tekintete sok érdekkel birtak. Az ég boltja szép csillagaival ragyogott
  itt is fölötte; leánya mellette volt, Mátyás közelében; mi kellett egyéb
  a tudományos, keveset kijáró férfiúnak, ki életét a csillagok, királya s
  leánya közt osztá fel.
  Izabella neveltetési rendszeréből gyaníthatjuk, hogy gyermekded arczának
  minden gyöngesége mellett, annak sokkal érettebb kifejezése volt, mint
  közönségesen ily korban tapasztalhatni; de azon egészen eredeti
  vegyíték, az ész kora ébredtsége, s azon kedves, utánozhatatlan
  gyermekded szendeség s ártatlan életvidorság közt, mely kedélyében
  egyesült, őt valóban bájló teremtéssé tevék. Ha komoly tudományok
  gyakorlatából felszabadult, mint könnyű gím szaladt fel s alá; mindenben
  mulatságát lelé, s oly valami kedvelt, elfogulatlan s derűlt volt rajta,
  hogy maga körül az az örömet s kéjt idézte föl. A gyermekévek elsősége
  ez, s szomorú tanúság, mintha a világon az öröm ott fejlenék ki
  leginkább, hol a tekintet viszonyaiba nem mélyedett; s mintha mindaz, a
  mit a fürkészet gyümölcsözik, s a tapasztalás arat, egy levél lehullása
  volna örömünk virágkelyhéről: s mégis vannak minden korban boldog
  emberek; a magasb lelkűek? első tekintetre tagadnók; – de egy igaz
  marad: boldogtalanság érzete, változhatlanokért is, érthető, panasz –
  gyávaság.
  Atyja őt mind a bölcselkedésbe, mind a csillagászat titkaiba játszva
  vezeté be. Tanulásra e tárgyakban soha szabott órája nem volt; de ha
  vette észre, hogy a redőtlen égnek tűzszemei felnyíltak, s az öreg,
  hosszú, fekete talárjában, kerek süvegével fejében a toronyba vonul, ő
  is odasietett, s vagy csendesen ült mellette, vidám életteljes szemeit
  az égre függesztve, vagy kérdéseket tőn, s ezen kérdések közben
  vitatkozott atyjával, – mint már ennek Prágában tanúi valánk. Ilyenkor
  figyelmezteté őt atyja a bölcselkedés s okoskodás szabályaira; rendezé
  elméjét; felosztá ismereteit; gyakorlá a szűzien ifjú elmét a dolog
  velejéhez szólni, a kérdés mellett maradni; megtanítá: mi a
  következtetés; mi különbség van a helyes elmélkedés s az álokoskodás
  közt? Mindez nyájas beszéd közben történt, de az életbölcseség
  hatásteljes tapintatával. A gyermek elméje gazdagult, a világ lelkében
  terjedett, s ő naponkint tisztultabban, mélyebben kezdett gondolkozni, a
  nélkül, hogy azt észrevenné. – A gondolkozás gépezete, szellemiségében
  abban hasonlít anyagi műszerekhez, hogy mindig rendszeres használat
  menetében s eredményeiben azon ingatlanságot fejti ki, mely azt,
  bizonytalan hatású eszköz helyett, olyanná képezi, melyre számíthatunk,
  s mely a czélnak magvához irányoz. Az első benyomások ferdesége, s fonák
  észirány egy hosszú életben tükrözi vissza magát.
  Izabella kora történeteit tudta; a cseh regényes hajdan, minden
  lélekemelő mondáival s hőseivel, tárva lőn előtte, s elméje akaratlan
  regényes irányt vett. Csendesen élte ő világát? mi a baj? nem tudta, mi
  az nélkülözni? nem ismerte; volt elég ideje gondolkozni és mulatni, érni
  és játszani: azért benne a gyermeki kedvcsapongás egészen sértetlen
  maradt meg, s minden ismeretei mellett szelíd, szerény s természetes
  könnyedségű leányka volt, kit nem lehetne nem szeretni s bámulni.
  Atyjának, ki nemét a magasztalt, földtől elemelt életnek élte, sok
  tárgyban saját nézetei voltak. Ő láthatatlan kapcsolatot vélt égi s
  földiek közt, s a lánczszemek egyikének e varázsfüzérben a szerelmet
  hitte. A szerelem onnan felülről jő, ezt sokat szokta mondani; mi
  vonhatna szellemit anyagihoz, ha nem azon érzés, mely a szívre úgy hat
  mint a lélekre. – Izabellának fellengő lelke, bár nem minden
  véleményeiben osztozott atyjának, ezt, mint lelkének regényes emlékével
  rokont, jókor sajátjává tette. A szerelemmel általában valami nagyszerű,
  valami szellemileg égi eszmét hozott kapcsolatba, s ez annál mélyebb
  gyökeret vert szívében, mennyivel kevésbbé volt azon indulat eszméje, a
  szűzien gyermekded elmében, kifejlett valóságában ismeretes.
  Bretizláw csendes laka a béke hona volt; – nem úgy a királyi csarnok:
  Mátyás, országos gondjaival elfoglalva, naponkint várta a tudósításokat
  vezéreitől, kiknek a dicsőség pályáját nyitá meg; de nem heverve tette
  azt: jókor kelt föl, napokat töltött el, kifogyhatatlan szorgalommal
  ismerkedve meg minden részleteivel azon nagy tudásnak, melyet a
  királyság kíván, úgy, miként ő azt képzelte. Nyájassága sokaknak szívét
  nyerte meg, azon erőteljes szilárdság, melylyel az ifjú főnök a hon
  gyeplőit tartá kezében, másokat elijesztett a hanyag egykedvűségtől, s
  munkára, cselekvésre bírt: míg az idősb, fontolóbb rész néha aggódva
  rázta fejét a kora bölcseség visszatetsző színezetét viselő
  elhatározottságon, mely Mátyásnak helyzetéből s körülményeiből folyt ki:
  voltak, kik őt egészen értették.
  Nagy emberek megitélése mindig nehéz feladat, kortársaik igen közel, az
  utókor igen távol látja őket; az egyedüli helyes mérleg létök becsének
  felfogására: – hatásuk eredményei.
  Mátyásnak helyzete a legfőbb történeti férfiakétól különbözött. Valami
  fellengés volt a dicső Hunyadi János fiához való ragaszkodással
  kapcsolatban. Innen megfejthető, hogy uralkodásának eleje majdnem
  dictatori szellemű volt; hogy minden cselekvésnek tőle kelletvén
  kiindulni, magát gondolta kisebbíteni, ha tenni, parancsolni nem mert:
  ezért viselé egész uralkodása mindazok előtt, kik korának szellemét fel
  nem bírták fogni, némi színezetét az önkénynek; bár világos, hogy
  Mátyást épen a leghatalmasb kényurak kényszeríték olykor hirtelen
  keresztül nyúlni a dolgokon és cselekedni,[44] s az, mit a korlátolt
  fogalmú vizsgáló önkénynek keresztelt: fegyver volt a mások elágazó
  önkénye ellen.
  Országlása hajnalában a király meggyőzé azokat, kik vele közelebbi
  érintkezésbe jöttek mind elméje fönségéről, mind azon tántoríthatlan
  igazságérzetről, mely később közmondássá vált. Ritka tapintattal tudta
  magas állását felfogni, s ismerte a határt, meddig kellessék kegyesnek,
  nagylelkűnek lenni a nélkül, hogy kegyessége lágyság- s részrehajlásig
  gyengüljön, s nagylelkűsége irányt s tárgyat tévesztve, károssá s
  gondtalanná sülyedjen.
  Emlékező tehetsége oly nagy volt, hogy a kinek egyszer nevét hallotta,
  ritkán feledte azt el. Igy történt, hogy Budán s Pesten számtalan világi
  s egyházi férfiút, egyszerű polgárt, közvitézt, sőt zsidókat is nevökön
  tudott szólítani, a mi neki minden osztályában a népnek barátokat
  szerzett, és társalkodását közelíthetővé tette.
  Megvolt benne az a ritka tulajdon, mely csak nagy s minden tekintetben
  feltünő lelkeknek adatott, senkivel sem éreztetni nagyságát a nélkül,
  hogy egy pillanatig valamit tett volna olyat, a mi mást helytelen
  merészletre, vagy illetlen tolakodásra bátoríthatott; ez a tapintat
  bélyegezé őt nagy emberré. Hány felsőbb elméjű ember érzi magában nemét
  az önkénytelen vágynak: egy hiú bolondot, önhitt tudatlant, vagy
  fontosságot negédlő köznapi lelket megszégyeníteni: mert azon sértő
  ellentétet, mely az ilyenek pulyasága, s a világosb főnek átható
  tekintete közt van, nem mindenki bírja legyőzni magában.
  Itt egyik oka, miért tűrik oly kevesen mindazt, a mi a középszerűségnél
  feljebb emelkedik. Ritka lelki erő mutatkozott az ifjú királyban e
  részben is: gyengeségek s hiányok tekintetében nem volt engedékenyebb
  nálánál. Ő a megszégyenítés fájdalmas büntetését, a hol csak lehetett,
  mellőzte; ő embereit tanulta, azért ismerte is őket. Tudott minden
  dologra főt, kezet, lábat állítani; a kiadott parancsnál soha meg nem
  állott: teljesítés, pontosság voltak nála a cselekvés méltánylásának
  mérlegei. Ki őt egyszer fontos s az ország javába beható rendelések
  teljesítésében megcsalta, arra többé sohasem bízott oly tárgyat. – Jó
  ember lehet egyébre, szokta mondani: de erre a dologra másról kell
  gondoskodnom. – Ő a hibást, ügyetlent egyben, ritka tapintattal s
  kimélettel tudta egyébre, még pedig a legtöbbször meglepő sikerrel,
  használni. Ha így néha egy cselekvési érzékre akadott, melyet más észre
  sem vett volna, felkiáltott: lám, újra egy gyöngyöt leltem az avar közt!
  – Néha ugyanazon egygyel több kisérletet tett, s ha végre használhatónak
  találta, nevetve mondá: e növénynek földjére találtam!
  Innen azon óvakodva itélés, mely őt oly igazságossá, el nem fogulttá,
  sokoldalúvá tevé; innen, hogy a magas helyzetűeknek majdnem mindennapi
  hibájokban, az első tudósításhoz vak ragaszkodásban nem osztozott.
  Valamint ő a jót örömest hitte el: úgy csak személyes tiszta meggyőződés
  bírhatá arra, hogy a rosszat higyje, vagy csak fel is tegye másról,
  tapasztalás nélkül.
  Ha valakinek szívjóságát, lelki nemességét és tisztaságát tapasztalásból
  ismerte, annak tántoríthatlan ügyvéde volt belsőképen. Nyílt s
  határozatlan volt bizodalma nemes férfiak iránt, mint minden föntebben
  kelt léleké; de azért fel tudta legjobb emberét s önmeggyőződését az
  igazságnak áldozni, ha czáfolatlan törvényes bizonyítványok jelelék őt
  vétkessé: s ha lélekben hitte is a vádolt ártatlanságát, nem akasztotta
  meg a törvény helyes menetelét, kivel az, a rendes korlátok közt
  maradva, bár szigorúan is bánt. A király vérző szívvel választá el ott,
  hol a közügy s a törvény kivánta, a személyt az ügytől, a királyt a
  baráttól. Felsóhajtott ilyenkor, és tudott segítni, a hol lehetett
  titkon, vagy nyilvános kegyelem útján; de így szólott: veszszen a szív,
  de éljen a törvény s az igazság: mert a ki ezt rázza meg alapjában, a
  hont veszti el.
  Ellenben a bírák munkálatát figyelmes szemmel kísérte: a gyávát akárhol
  inkább tűrte, mint az igazság mérlegével kezében. A megvesztegethetőt, a
  részrehajlót elmozdította helyéből örökre. Jó magyarjaimat nem bízom
  vásárolható kézre, mondá: legyen tőzsér az ily bíró! nem az ő szennyes
  kezébe való a szent igazság, a vak, de tiszta Themis pallosa! – – el
  vele!
  Semmit sem tudott könnyebben megbocsátni, mint személye elleni
  vétségeket; egész élete bizonyítja ezen állítást. Le tudta
  visszatetszését s kedvetlenségét győzni; tudott Garával, Ujlakival,
  később Giskrával, Vitézzel, nyájasan, nem tettetett szívességgel
  társalkodni; mert bennök személye ellenségeit nem tekinté, hanem csak az
  erős, tanácsra s hadra termett férfiakat, kiknek szolgálatából a honra
  hasznot s fényt várt. Ha csalódott: bizonyosan állíthatjuk, hogy nem
  csüggedett, s egy-két bármi keserű csalódás józan elveit, természetes
  emberségét s cselekvési rendszerét meg nem változtatá.
  Minden gondolat szép lelkében honával, annak érdekével s dicsőségével
  volt kapcsolatban. Kik őt hálátlansággal vádolták, nem birták benne a
  királyt az embertől elválasztani; nem állottak balul megitélői
  párvonalban a nemes, nagy férfiúnak lelki emlékével; mit tudták ezek,
  minő öntagadásba, lelki erőfejlésbe került néha oly királyi tett, melyet
  köznapi lelkek önkurtaságukhoz mérve bírálgattak; de sem érteni, sem
  méltánylani nem bírtak? Ott volt legnagyobb Mátyás, hol benne e neme az
  embereknek megütközött: ott legtisztább – hol az értelmetlenség s
  elfogultság homályt kerített lelkére: ott leginkább dicső, hol erénye
  jött kétségbe, s ha volt király, a szó legszebb, legnemesebb értelmében,
  ha volt magyar király: – ő volt az!