A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 05

Total number of words is 3891
Total number of unique words is 2211
27.3 of words are in the 2000 most common words
39.5 of words are in the 5000 most common words
45.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– De, – kötekedett tovább az elmés gyermek, – midőn Nagy Sándor vagy
Cæsar született, ugyanazon pillanatban ezrek születhettek; miért vált
tehát csak egy Cæsarrá, egy Sándorrá? holott a csillagok ezeknek sem
jósolhattak többet, mint amazoknak. Oh atyám! a tudomány hosszú, mondod,
s az élet rövid; én azt hiszem, hogy sok van a csillagokban írva, mit te
még nem tudsz olvasni.
– Minden, a mi homályos előtted, leánykám! világos leend, ha mélyebben
hatsz a tudomány titkaiba.
– De képes-e a tudomány feloldani oly kétséget, melynek feloldása
lehetetlenséget képez? – Hallj atyám engemet! Azt beszélte nekem Hunyadi
Mátyás egykor: hogy egy nőnek két ikergyermeke volt, s a nő mind a
kettőt a kútba vetette. Az egyik történetesen ruhácskájával egy kiálló
kövön megakadott, s reggel, bár alig pihegve, élve találtatott s
felnövekedett, míg a másik elveszett. Hogyan történhetett az?
– Már mondtam neked, leányom, – felel az öreg kissé békétlenűl, mert
leányának ellenvetései nem kevés gondot adának a feloldásra, hogy a
csillagok perczenkint változtathatják helyzetöket.
– Az igaz, – folytatá Izabella – de ha nem egy perczben születtek, s
következőleg nem egy sorsot igértek a csillagok nekiek: hogyan történt,
hogy anyjuk mind a kettőt a kútba vetette?
– Ej, leányom! – szól Bretizláw, egészen elvesztve béketűrését – én az
egész történetet mesének tartom.
– Hunyadi, kivel olykor vitatkozunk, szavát adta, hogy a dolog való, – ő
adta szavát!
– Lehet, hogy őtet is hamisan tudósították; de már elég, kedvesem! –
Egyet jegyezz meg mindenesetre magadnak: akkor állj ellenvetéseiddel
elő, mikor a felséges tudományt egészen ismered; remélem, akkor magad
fogod azokat feloldozhatni.
A leányka hitetlenül rázta fejét.
– Nem, nem! – gondolá magában – senki sem veszi el hitemet a jó
Istenben, kinek jóságával ellenkezik ily elhatározott sors. A csillagok
intenek s óvnak, ennyit hiszek; de nem változtathatlanok jóslataik; az
Isten nagyobb a csillagoknál.


AZ ESTEBÉD.
Tűnnek évek, jönnek évek,
Köd- s homályra fény derül.
_Bajza_.
Míg Bretizláw a csillagászat titkaiba avatá szíve gyermekét, az ifjú
beszterczei gróf, Mátyás az apród, csendesen ült egyik szobájában.
Minden körüle a serdülő szenvedélyeire s hím foglalatosságaira mutatott.
A szőnyegekkel borított fal mellett csinosan dolgozott fogas-állványokon
fegyverek csillogtak; vas-ingek, arany pikkelyezett szegélylyel, s elől
gazdag boglárokkal ékesítve, fénylő sisakok, életlen, játékvívásra szánt
görbe kardok, kerek pajzsok; egy szögletben éles, életlen kopják;
másokban horgok s halászatra szükséges készületek; az egyik állvány
előtt nyúló asztalkán sólyomvértek, ékbe futó éllel, s apró
sólyom-süvegek hevertek.
Iró-asztala pompás kéziratokkal volt megrakva; bőr írlapjaikon a festett
eleven-színű képek s czifra aranyozott betűk, Mátyásnak már akkor
keletkező tudnivágyára s ízlésére mutattak. Egy nyomtatvány hevert
előtte, nagy, könnyen olvasható fekete betűkkel, sertésbőrbe tartósan
kötve. Egyszerű ágya tigrisbőrrel volt födve, s alatta szürke szőnyeg
terítve; kisebb állványon ezüst- s arany-czafrangok, törökös kantárok s
fényes hímzett takarók függöttek. Néhány karszék nádból font, s zöld és
fehér mázzal fényesített, egészíté ki a szoba bútorozását; az egészet
két, iróasztalán nehéz zöldes réztartókban égő sárga viaszgyertyának
fénye világítá.
A szoba gazdag bútorozásával kevés összhangzásban volt az ifjúnak
öltözete, mely közönséges zöld posztóból készült dolmányból s nadrágból
állott; mellét fekete bársonymellény födé, s dereka körül zsinóros öv
volt kerítve.
Mátyás fölkelt s keresztbe font karokkal járt fel s alá szobájában; néha
egy kardot vett elő, s élét tekinté meg, vagy dolmánya szárnyával
törülte meg azt. Végre asztalához ült újra, s Julius Cæsarnak galliai
hadviselését kezdé olvasni. Az ifjú arczán nemes tűz lobogott, s miként
azon óriási terveken haladott tovább elméje, melyekkel a nagy imperator
kerített egy ostromlandó várat körül, emeltette vívó tornyait, gördültek
a hajtómívek elő: úgy tetszett nekie, mintha idegei feszülnének, s
keblén harczvágy zajongna fel. Gyorsan haladott a sorokon, melyek a
római dicsőség s hadierő világát tárták szomjú keble elébe. Látta az agg
legionárokat nehéz fegyverzetökben, férfiasan barnult vonásaikkal; a
hajdani Germania segédlovasságát félmeztelen majd, de súlyos
fegyverekkel s gyors lovakon. A porta decumanán lépett be képzetében a
Cæsar táborába, haladott a sátrak közt, látta, miként volt minden a
legszebb rendbe; s a hadi élénk életet egy kába lépés sem zavarta fel;
lelke emelkedett, visszavágyott ama bajnok-korba a véres csaták közé a
kevély Rómába, s gondolataiban a rostrumokra lépett; majd mint consul
szólott az egybegyűlt néphez, dühét zabolázva nemes szavak erejével,
majd mint komoly szilárd tribun felelt a nép érdekében. Elméjében magas,
fényes gondolatok emelkedtek, s vágyott pályakörre, gúnymosolyt vetett
heverő fegyvereire, s vadász-, halász-eszközeire, úgy tetszett neki,
mintha szobája dióhéjjá zsugorodnék.
Minden tulajdonok közül az ifjú Hunyadiban a tetterő fejlett ki
legjobbkor. Magára levén hagyatva, megszokta magában bízni, s
alárendeltetése azon forró óhajtást szülte: szabadnak lenni s
cselekedhetni. Nem lehet azonban tagadni, hogy lelkületének kifejlésére
nagy befolyással volt az erőteljes Podjebrád társasága, ott látta
legelőbb Mátyás a félzsinórmértékek veszélyét, s az elhatározott
cselekvény sikerét. Az elsőt Podjebrád elleneinek félelemmel párult
félszeg rugódzásaiban, az utóbbit a mindig erővel s rögtön cselekvő
főnökben. Mátyásban, fiatalsága miatt e tetterő, ezen elhatározottság
majdnem a kora okosságnak terhelő bélyegét viselé, s főleg éltesbekkel
való érintkezéseiben kitört, de utánozhatlan nyájassága, s azon jókor
sajátjává tett tapintat, mely épen oly történeti valóság, mint
cselekvési ereje s korát haladó elhatározottsága, – többnyire
megengesztelék iránta azokat, kiket az ifjúnak képzelt elbizottsága
sértett, végre pedig azon magát soha meg nem czáfoló következetesség,
melyet bizonyított, tiszteletet szerze makacsságának.
Az apródunk ablakát nyitá ki; a kevély Prága házfödelein, a sötét
tetőkön az agg Hradzsinnál szárnyalt el szomjú tekintete. A IV.
Károlytól épített főegyháznak magas ablakain átcsillogott az éji mécs
szelíd sugara, távol a lassan emelkedő hold világa ömlött el a königsali
útnak kanyarodásain s a Moldva partjain, mely mészsziklák alatt szép
hajlással lejt a száztornyú Praha[28] felé.
Látszott jobb partján a magos Wissehrád, hol Przémiszlók uralkodtak, s
melynek fecskefészkekként előrugó ormain Libusza, a tündér lakott.
Balra az ó-város gyűrűje terűl, s a kevély híd, tizennégy ágra szegvén
oszlopaival a Moldvát. Miként a csillagos ég fodor habjaiban tükrözé
magát, úgy tetszett, mintha szent Jánosnak csillagai mosolyognának fel
nedves szőnyegéről.
Tovább a kevély folyam szigetei; az erdőkerített Lőrinczhegy hosszú
gerinczén a Stránski Zdvor; a Hradzsintól balra a Malenki Strani nyúlik
el, hol fényes lovagok laknak. Itt-ott az utczákon csendesen haladó
népet lehet csoportokban látni, vagy gyalog, vagy lóháton, ritkábban
tágas tengelyre szegzett kocsikat s hordszékeket.
A mint Mátyás a wissehrádi sziklák tornyaira tekintett, lenge köd
ömlengé azokat körül; az ősz cseh mondák ébredtek föl ifjú keblében, a
kor regényes szinezetének egész pompájában, mintha Libusza s Wlaszta
ringatnák abban silphi tagjaikat; s a bölcs Krokusz s a cseh hajdan
mesés leventéi emelkednének óriási tagjaikkal mögöttök, nehéz vértekkel
és sisakokkal, melyekről kevélyen nyúlik fel a sasszárny, vagy a hétfejű
sárkány.
S hogy a kedves csalódásból semmi se hibázzék, egy hófehér mén,
történetesen ólából szabadulva, emelt fővel nyargalt a hidon keresztül,
mint Libusza ménje, melynek a csehek királyát kelle fölkeresni: ülve
fatörzsökön, s vasasztal előtt költve el szerény ebédjét, az ekevason
ebédlő Primizláwot.[29]
A nyugoti oldalán a prágai várnak három aggszerű torony tűnt fel, az
úgynevezett szarvas-árok szélén: a fehér, a dalyborka s a fekete. – De
mindez s az egész város egy pontnak tetszett nekie, s a világ szűknek.
Halk kocczanás költé fel ábrándozásából, s mint a ki egy édes álomtól
boszúsan válik el, s a képzetek országából sülyedést lát a sivatag
valóba: fordult Mátyás a szokott ave-val hátra.
A nyílt ajtón tiszteletet előidéző férfiú lépett be, az élet delében.
Magas termetén fekete, bokáig érő, elől apró gombokkal megrakott öltöny
folyt le, ezenfelöl fényes mellvas csillámlott ki a bő, veres
zsinórokkal gyéren diszített téli mente alól; oldalán egyenes kard
csüngött.
– Atyám! Vitéz! – kiált fel Mátyás a legédesebb meglepetéssel, s
szaladt, mindkét kezét előrenyújtva, a közeledő férfiúhoz, ki kezeit
fogadván, szívesen rázta meg azokat. Mátyás az akkori idők szellemében,
de hálából is régi nevelője iránt, vonta ajkaihoz az egyház emberének
jobbját. – Üdvöz légy, atyám Vitéz! – mond – minő kedves meglepetés ez;
ah, ne szólj még! – engedd kedvelt vonásaidon legeltetni szemeimet;
hagyd, hogy ennyi nélkülözés után egy honi arcznak nemes, komoly
kifejezésén nyugtassam tekintetemet, – minő jól, épen, erőteljesen
nézesz ki, atyám, nevelőm! s most már szólj! mily váratlan szerencsének
köszönhetem jelenlétedet?
Vitéznek szemei tisztelettel s kedvteléssel voltak az ifjúra függesztve;
úgy tetszett neki, mintha az épebb, erőteljesebb lenne, mint utolsó
látásakor, mintha arczában valami érett, férfias léteznék, a mi őt a
jövendőre kedves reményekkel kecsegteté. Vitéz nemével a szenvedélynek s
magasztaltságnak álla szótlan, gondolatait elrendezve s magában
fontolgatva az üdvözlő szavait, Mátyás előtt.
– Szerencsét, ifjú levente! – mond – hozok neked édes üdvözletet kegyes
anyádtól s bátyádtól Szilágyitól; többet ennél: az egész hon- s Pesten
összegyűlt rendektől!
– Legyen szivesen fogadva a jóltevő hírhozás, derék férfiú – felel az
apród – szivemben hordalak úgyis mindnyájatokat. Szólj, hogy van az én
jó anyám? ah, ha őt láthatnám! – Miként van? ird le őt nekem; úgy-e még
mindig oly szépek vonásai, oly szívig ható nemes tekintete? még mindig
női kegy s szent elszánás emelik kedves arczát? mondj nekem mindent meg!
ne feledj semmit, és most csak róla szólj, egyedül róla, az én kedves jó
anyámról!
– Anyád ép, s egy váratlan öröm a bánat súlyát, mely őt emésztette
eddig, enyhíteni látszatik; a rózsák visszaköltöztek arczára, tartása
fölegyenesedett, álma s étvágya tért meg, s nekie semmi sem hibázik,
csak az egy, mire oly régen vár: téged szívéhez szoríthatni.
– Váratlan öröm érte őt? Oh, mondd, én visszatérhetek honomba? arczodról
olvasom, te nekem valami kedves örömöt hozasz. Ah! – kiált fel – én
eltaláltam úgy-e? anyám jő, én meg fogom látni őt, s Mihály bátyámat is?
– Igen, igen, – felel Vitéz – meg fogod őt látni, s meg mindnyájunkat!
keményítsd szívedet, ifjú! váratlan hírre, egyre, melynek elgondolása
kéjbe ringatja szívünket, – de nehéz kötelezésekkel van összekötve, s
téged inkább meglepni, mint nyugtatni képes.
– Vitéz! te rejtélyekben szólsz, nem értelek; mi lehet aggasztó abban, a
mi nektek, a mi anyámnak örömet okoz?
E pillanatban léptek be Podjebrádnak apródjai, kik Vitézt s Mátyást
estebédre hívták meg.
Mikor a terembe lépett Hunyadi régi nevelőjének kiséretében, mindnyájan
nemével a tiszteletnek hajtották meg magokat előtte, a mi Mátyást
meglepte s mit magának hirtelen meg nem tuda fejteni.
Az ifjú fogoly – mert Mátyás honán kívül mindenütt fogolynak érzé magát
– szokott ülőhelye felé fordult, míg a többi jelenlevőknek tisztelettel
teljes bámulással voltak szemei ráfüggesztve.
Podjebrád közeledett hozzá, megragadván karját, az első helyre vezeté, s
ott megkinálá a leüléssel. Tréfának vélje-e e megkülönböztetést, vagy
valami különös szeszélynek, az ifjú nem tudta; de gyöngédsége
mindenesetre kellemetlenül volt ily megkülözböztetés által érintve, mely
alárendeltetését kétszeresen s annál kedvetlenebbül éreztette vele.
Egyébiránt sokkal finomabb nevelése volt, mint hogy sok szabadkozás
által kívánta volna Podjebrád szeszélyét magára nézve valódi nevetség
tárgyává fordítani, s egy kétkedő tekintettel, melyben némi
megszégyenülés és keserűség voltak vegyülve, foglalta a helyet el,
melylyel megkináltatott. Ajkán erőtetett mosoly ült, s tekintetében
lassanként neme a feddőleg komoly kifejezésnek alakult.
[Illustration: – Eltaláltam úgy-e? anyám jő?]
Podjebrád a Mátyás jobbján ült le, míg Vitéznek a bal oldalt jelelé ki.
Szünet lőn. Az estebéd különösen pompás volt; néhány énekes, hárfa
kísérete mellett, a régi cseh mondákból nemzeti dalokat énekelt
Wlasztáról, vagy Ziskáról s a két Procopról. Podjebrád kezével intett,
az ének megszűnt.
Ekkor fölemelkedett üléséből, nehéz arany billikomot vevén át egy
közeledő apródtól, körültekintett, végre megszólalt: – Üdvözlek, Hunyadi
Mátyás! mint beszterczei grófot ma utolszór! maradjon együttlétünk
emlékezete örökösen szívedben, s legyen az egyezség s barátság örökös
közöttünk.
Mátyás mélyen meghajtotta magát, s feszülve tekintett föl.
Podjebrád magasra emelte billikomát. – Most, felséges uram! – folytatá –
üdvözöllek, s tisztelettel köszöntlek, mint magas vendégemet, kinek
jelenléte díszt s fényt ád lakomnak. Éljen Mátyás, Magyarország királya!
– Mindnyájan fölkeltek, ismételvén az éljent; a terem falai reszkettek,
s a lelkes kívánatot künn taraczkok dörgötték a népnek s trombiták
harsogták.[30]


VADNA.
– – – azért vígan laknak rontóid: –
– – – – – – a fene vívók
Osztoznak kímélt javadon.
_Vörösmarty_.
Míg Mátyásnak időt engedünk meglepetésének varázsát megfogni s élvezni,
addig tekintsünk azon országban körül, mely oly soká a visszavonás,
egyet nem értés s irigység küzdhomokja egyszerre, mint Istentől ihletve,
a nehezebb, legfontosb tárgyban emelte föl szavát összhangzólag,
egyszerre, mint nép szavát, mely Isten szava.
Az ifjú László király hirtelen halt meg, s az özvegy országra minden
szomszéd vágyott. A Gara-, Ujlaki-, Hunyadi-párt kevélyen, s anyagi
erejében, s közellétében bízva, az illendőségnek minden kíméletével
fogadta Budán s Pesten az idegen követelők küldötteit, s példás
béketűréssel hallgatá ki okaikat, igéreteiket, s fenyegetéseiket. Gara s
Ujlaki hitték, hogy a királyság őket illeti. Gara mint László rokona,
Ujlaki mint erdélyi vajda, s így hatalmas kis király, kit sokan
szerettek s a legtöbben féltek. De hirtelen áradó folyamként növekedett
szinte váratlan a Hunyadi-párt, melynek feje Szilágyi Mihály volt,
Hunyadi Jánosnénak bátyja. E párt az erő s cselekvés anyagát s ingerét
Erzsébettől, Mátyás anyjától vette, kinek roppant kincsei s férfias
lelke mindenre ajánlkoztak, a mi a Hunyadi-név dicsőségét emelheté s a
fogoly Mátyást felmagasztalhatá.
Így álltak e sokszerű érdekek tekintetében a viszonyok; de másrészről az
ország veséiben gonosz ragály dühöngött. A lágy László korában, s még
előtte, hatalmas kényurak daczos várakat emeltek, s azokból, mint
sasfészkekből, kevély önérzettel vetették meg a királyi hatalmat s a
törvény szent és üdvös szavait. Voltak ezek közt, kik nemes lovagi
szellemben, bajra, csatára készen honoltak büszke falaik közt, s rajtok
egészen, a hajdanszerű férfiúerő s nyiltság mutatkozott. Kardot csak
igazságos ügyben, s garázda támadók ellen, mint védőfegyvert vontak;
vagy fölidézett viszontorlókként rohantak ki sötét kapuikból; nem mint
rablók vagy bűnös, ártatlan fölött egyenlőn dühöngők: hanem mint
leventék, szent igazuk érzetében.
De ha voltak ily nemes lovagok, kiket a kor vad szelleme talán a mostani
képzetek szerint kényurakká terve, de azokká a szó szebb, s mennyire
lehet, nemesb értelmében váltak; mások váraikat, mint biztos menedéket
tekinték, melyeknek rejtett boltozataikban ártatlan kiraboltak
sínlődtek; zsákmányolt kincsek gyűltek halomra. Őket nem igazságos
panasz, nem fölidézett viszontorlás, hanem kárörvendő haszon- s
kincsvágy tették, a lovagi tiszteletes névnek álarcza alatt, nyílt
zsiványokká s rablókká.
Így, mint jó s gonosz elv, szakadott a hatalmasok serege két ellenséges
erővé. Nemes és nemtelen, lovag és rabló, igazságos visszatorló s kaján
kincsleső, bátor hadfi s gyilkos gyújtogató álltak szemközt. Nem múlt
hold, hét, nap, melyben új rablásnak, egyes hadnak s bántalomnak híre ne
szárnyalna egyik végétől az országnak a másikig; örökös mozgásban, s
felizgatva álltak a kedélyek, s midőn egyik rész a korlátlan vad
szabadságnak kábult-őrült szeszélyében örvendett: a józanabb, hazáját,
törvényét s alkotmányát imádó rész csendre s békére vágyott.
De nemcsak a honi kényurak akaszták meg rablásaik által a közrendet, a
törvénykezés folyamát s a kereskedést: vad csoportok, a felső megyékben,
többnyire csehek tótokkal s magyarokkal vegyülve, külön vezérek s
harambasák alatt űzték daczczal s negéddel rablásaikat egész Pestig.
A nép e zavarok közben elszegényedett, nyugalomra vágyott, jobb idők
után sóhajtott; életét rosszul öltözködve, száraz kenyere mellett
átkozódva tengette, míg a fényes várak urai eddig nem látott pompával
kezdének élni. Ritka volt már a posztó s szőrszövetekből készült
öltözet; mindenütt selyem, bársony mutatkozának; drága kövek fénylettek
keleti gyöngyökkel a mentéken; a bokáig érő ázsiai öltözet helyett, mely
az első királyok idejében keletiesen födé a férfiú tagjait, a mente,
dolmányok rövidebben szabattak; az alsó öltözet bősége mindig apadott, s
a sarút magas csizmák s topánok válták fel; itt-ott a német rövid
ujjasok hófehér fodrozattal, s hasított ujjú felső öltönyök kezdék a
szép ősi viseletet felváltani. Számos idegen hatalmasságok követei,
kémei, utazói nem egyszer találtak szokásaiknak, ruháiknak
majmolóira.[31]
A nőnem, a hajdani szorosb keleti elzártságból kilépve, kezdé
szabadságát élvezni; a mulatságok lármásabbak lőnek, s a nőerény csorbái
jelentkeztek; hölgyek raboltattak el; kinek egyik vagy másik
megtetszett, ha megkérte is előre ősi szokás szerint, a nem adás vagy
nem menés esetében fegyverhez nyúlt s hol ármánya rést talált, diadali
örömmel vezette rablott kincsét büszke várába; s a dühöngő atya, testvér
s férj ellen várának rovátkai mögül nyilakat s forró vizet szóratott.
Olykor menyegzőjét ülé kevély önbizottsággal, míg falai körül a vívók
fegyverzöreje csattogott, s a halálthörgők jajnyögése hasogatta a
fellegeket.
Komoróczi s Valgatha voltak akkor időben a legveszedelmesebb kényurak.
Történetünk előtt néhány évvel gazdag birtokaik kebléből rohantak ki,
előbb titkon, később nyiltan. A kit útjokban találtak, kinél kincset,
pénzt gyanítottak, azt kíméletlenül kirabolták. A kifosztott nyomorult
életét is ritkán menthette meg, főleg, ha a dühös Komoróczival
személyesen vitte balsorsa szemközt. Mintegy három évvel a Mátyás
választása előtt a két rabló, kik nagy egyetértésben éltek, jónak látta
magának a hegyek keblében várakat építtetni. Így emelkedett
megfoghatatlan sietséggel Galgócz és Vadna, a Sajó két partján. Ide
gyüjtötték ők a rablott kincseket, innen kalóztak az ország minden
részei felé.[32]
[Illustration: Vadna vára.]
Komoróczi középtermetű, vaskos férfiú volt; öltözete különös bőséggel
birt, s egészen arra látszott számítva, hogy termetének szép idomait
elrejtse; arczának szabályteljes vonásaiból is kevés volt látható, mert
fejét többnyire fekete bársony, füleit s nyakát elborító süveg keríté,
mely alól tömött rőt haja csigázott ki. Felső ajkát s állát oly sűrű
veres szakáll födé, hogy a fölött csak szép római orra s egyik
életteljes zöldesszürke szeme látszott; a másikat, mint mondá, egy
csatában elveszté, s rajta fekete selyem köteléket viselt. Bőre majdnem
czigányosan barna volt, s hangja mély és dörgő. Egyébiránt a kifejezés
arczában hideg gúnynyal vegyűlt kegyetlenségre mutatott.
Valgatha, ennek méltó czimborája, bár akkori időben a csehek s magyarok
közt többszöri surlódások történtek, s így sokan a cseh főemberek közől
magyarul beszéltek, csak törte a magyar szót, s beszéde elegy volt a
cseh s pórmagyar nyelv között. Külsejéről senki sem ismert volna azon
elszánt, több mint vakmerő rablóra, kinek puszta neve a környéket
megreszketteté: kis száraz ember volt, összeaszott arczczal s kába
kifejezésű, igen világos barna vagy inkább macskaszemekkel, s pár
aránytalanul hosszú kézzel, melyekkel beszédét sajátságosan kísérte, nem
hasonlatlanul két munkára kelt cséphadaróhoz. Ha lovon ült, derekának
szerfölötti hosszasága, rövidke lábainak ellenökre, őt magosnak láttatá.
Rablásai közben sötét, éles szabatú arczának kaján kifejezése a vért
fagylalá.
Ritkán látta az ember e két gonosz szellemet együtt váraikban. Hosszú
közidők alatt jelentek meg néha, az addig egybegyűlt zsákmányt
felosztani, új tervekről tanácskozni, vagy egy veszélyes kaland
fáradságait kipihenni. Roppant nép volt szolgálatjokban, s egész Pestig
s Budáig orgazdáik, minden fontosb helységében a honnak.
Váraikban kemény őrizet volt, s többnyire mint helyettesek legpróbáltabb
czimboráik, kik egészen gonosz parancsnokaik szellemében folytatták
ármányos cselszövényeiket; egyelőre titkon, később kevesebb vigyázattal,
míg külsőleg nemét az álnok szenteskedésnek tűzék ki, s a vasárnapokat
és ünnepeket féltékeny pontossággal ülték meg.
A királyválasztás utáni napokban Vadna várában egy ünnepély volt. Pazar
lakoma adatott egy boltozatos tág teremben; a czimboraság legelőbbkelői
össze voltak ott gyűlve; mintegy negyvenen lehettek, durva, naptól
barnult nép, könnyű, bár többnyire prémzett öltönyökben. Kinézése e
kalandoroknak vad vidorságra s aljas szeszélyre mutatott; arczaik
többnyire kerekek, pirosak voltak, s termetök zömök inkább, mint
nyúlánk; szóval a cseh eredetet igazolá külsejök, némi kivételekkel,
melyekről alább szó lesz.
A terem, puszta meszelt falaival, egyetlen nagy, úgynevezett
boglya-kemenczéjével, mely alkalmasint csak ideiglen készűlt, kitünteté
újdonságát.
A lakomázók a telt hosszú tölgyasztal körül ültek szalma-székeken, s
vígan poharaztak mindnyájan, míg a cselédség, udvarlás közben is
vasvérttel mellén s karddal oldalán, sürgött a vígadók közt.
Az első helyet egy rőthajú koros férfiú foglalá el, kijelölt nagyszabású
vonásokkal. – Vígan czimborák, – mond – éljen a gyermek-király! –
Istenemre! jobbat nem gondolhattak a bölcs hon oszlopai, mint hogy e
fiúcskát hívták meg a trónra; úgy-e, Axamith?
– Igazán mondod, Bélián! – felel egy mogorva képű ifjoncz, szőke göndör
hajjal, az asztal végén – ha ők, a hatalmas kényurak, azt vélik, hogy
ezután könnyen folyand dolguk, mi is hasonlót remélhetünk. Én csak
Garától s Ujlakitól tartottam; a vén Szilágyit fel sem veszem; több
gondja van erszényére s a törökre, mint ránk.
– Urunk, Komoróczi – szól egy másik rabló, szemben Axamithtal, mintegy
ötven éves, kinek hosszas képe, kiálló sasorra rácz eredetre mutatott,
pödörve hosszú, lecsüngő bajuszát – jól tud az udvariakkal bánni, s néha
ajándékokkal köti be szemeiket. A Cilly gróf tudott erről szólani, míg
élt; s azt hiszem, Gara s Ujlaki is hagynának magokkal beszélgetni.
– Hiszem én is; – viszonzá az asztal elején ülő, hosszú veres szakállát
végig fésülvén ujjával – mert azt gondolom, az oláh királyka nincs
egészen ínyök szerint; s ha maguk nem kaphattak a trónra, alkalmasint
azon lesznek, hogy azt másnak szerezzék meg.
– S erre pénz kell, úgy-e Bélián? – mond az ifjú hadfi közel a szólóhoz,
kövér, tágas arczát fordítván Bélián felé.
– Pénz fiúk, és annak bányája itt van, – felelt a kérdett.
Míg a félig ittas férfiak így beszélgettek, s később a beszéd folyama
aljasb tárgyakra ment által: addig a szomszéd teremben lárma s zaj
hallatszott. A férfiak felugrottak.
– Mi baj? – kérdé Bélián egy bejövő ifjú szolgától.
– Pán! – felel ez kárörömmel – Ábrahám zsidó van itt, Budára utazva, ki
akarta kerülni várunkat, de mi megkértük, hogy térne be ide málháival.
– Ábrahám! – kiált fel Bélián, örömtől ragyogó arczczal. – Ide tudtuk
tehát valahára keríteni a vén bűnöst! Csitt, tettetést, urak! a feje
lágyára akarok tapintani; hadd jőjjön.
A lakomázók e közben a szomszédterembe mentek zajos ingerűltséggel, s
ott csomókba állottak beszélgetve, nevetkőzve egymással. A roppant
Bélián kényelmesen foglalt helyet egy széken az egyik ablak közelében.
A teremnek falai mellett oszlopok emelkedtek s tarták az ékbe futó
boltozatokat, melyeknek összevonuló góth gerinczeit egy-egy pajzs fejezé
be; az oszlopok mögött a fal bágyadt kékre volt durva festékkel kenve.
Minden itt egészen újnak látszott, a síma padlaton kezdve, az embernyi
magasságra a teremet körűlfolyó faborítékig.
Az ablakokból regényes tekintet bontakozott menedékes bérczekre,
melyeket a magosb helyzetű Vadna vára mintegy koronázni látszatott. A
Sajót csak az árka szélein összetüremlett jéghasábok jelelték ki! a vár
alatt út kanyargott, s a csillámló hónak közepette mint tágas szürkés
vonal húzódott a közel völgyek felé. A nap már búcsúzó félben volt, s
lombatlan tölgy-sudarakon keresztűl ragyogott veresen s bágyadtan a
terem magos, de keskeny ablakain át az egybegyűltekre, kiknek félig
németes, félig magyaros öltözetük inkább ingyen ruházott haramiákra,
mint őskori lovagokra mutatott.
Végre az ajtó megnyílt s egy magas, testes alak kacsázott be. Fejét
hegyes bársonysüveg födé, felborzadt prémzetű. Tagjairól majdnem törökös
öltözet folyt le; az alsó, redőkbe vonva, bokáig ért s vastag durva
kendővel volt derekához szorítva; a felső, posztó s téliesen bélelt
kaftán, valamivel rövidebb; egész készülete, s az állán kétfelé való
összecsapzott szakáll egy tekintetre megismerteté Ábrahámot a
jelenlevőkkel, ki akkori időben leggazdagabb zsidó volt az országban, s
annak hosszában és széltében számtalan sáfárjai által és személyesen
nagy kereskedést űzött.
Őt nyomban egy bátor, elszánt tekintetű ifjú követé, hollófekete fodor
hajjal s göndör, rövid szakállal, egészen keleti arczéllel, melyet ép
színe még emelni látszatott.
Ábrahámnak vonásai, melyek mintegy személyesítni látszottak az egész
Izrael népen feltünő családi hasonlatosságot, halványak voltak, s
azoknak kissé fondor kifejezésén keresztűl nem lehete meglátni valami
elegyét a meglepetésnek s ijedtségnek, melyet azonban emberünk
mindenképen igyekezett a bizodalmasság s alázat kifejezése alá rejteni.
– Ah, Ábrahám gazda! – mond Bélián – ez igen szép, hogy valahára
láttatod magadat e csendes falak közt. Mutasd elő árúidat; a király
elfogadására sok holmira van szükségünk; idébb, idébb; de hiszen üres
kézzel jösz, hol málháid?
– Nagytekintetű vitéz urak! – mond Ábrahám körülnézve – szót sem
érdemel, a mi velem van; alant az udvarban lovaim s embereim; s a mit
hoztunk, mind meg van már rendelve.
– Ah, gyerekség! – mond Axamith – mi látni akarunk mindent; vásárban a
hamarább jötté az elsőség.
Ábrahám elfojtva megindulását, nagy alázattal folytatá: – Örömest
szolgálok, de mondom, csekélység, a mit magammal hoztam, s nekem sietnem
kell; hanem ha a nemes vitéz uraknak valami ajándékkal kedveskedhetem,
igen szerencsésnek fogom tartani magamat. Nephtali! – folytatá
hátratekintve s a vele érkezett komoly ifjúhoz intézve szavait – hozd
fel a zöld bőrbe takart szekrényt, ott a szürke lónak bal málhájában
megleled mindjárt felül.
– Nekünk nem kell ajándékod! – vág közbe Bélián, ki itt parancsnoknak
látszatott, kevélyen. – Árúidat megfizetem, a hogy tartod; de választani
akarok; mindent hozzatok ide fel.
– Képzelem az ily választást, – mond daczczal Nephtali. – Ábrahám feddő
tekintetet vetett rá.
– Mi volt ez? – kiált fel Axamith.
– Véleményem! – felel nyers hidegen az ifjú izraelita.
– Éretlen beszéd; – mond Ábrahám, rázva fejét – megbocsátnak ezen
ifjúnak itt, ki mindenütt veszélyt remeg.
– Remeg? – kérdé Nephtali gúnynyal – lát, de nem remeg.
– Függeszszétek egy szegre a jámbort! – jegyzé meg Bélián nevetve – vagy
ne bántsátok! jobbat gondoltam; most hozzátok a málhákat fel.
Ábrahám még mindig szabadkozott; azonban itt sokan voltak egy ellen,
jobbnak látta engedni. – Ha parancsolják, – rebegé – ám legyen, én
lemegyek s felhordatom a szekrényeket.
– Itt maradsz! – riaszt rá a parancsnok. – Zdenko! eredj le s hozass fel
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 06