A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 04

Total number of words is 3974
Total number of unique words is 2039
27.8 of words are in the 2000 most common words
41.2 of words are in the 5000 most common words
48.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ki; fejét irigy fellegébe borítá a kétrétű fátyol, kerek télies süveghez
tűzve, s termetének felső részét egészen körülfutá.
Serena volt. Az ifjúnak egy tekintet kelle csak őt megismerni; a fennebb
leírt kisebb boltozatban látott idősb nő követé a szép hölgyet,
hasonlóul fátyollal elfödve. A nők haladtak, s minden szem rajtok
függött. Járása Serenának könnyed, nemes, méltósággal teljes volt, s
mégis oly gyermekded, szűzies, hogy lebegni látszott inkább, mint menni.
A százados agg mellett foglalának jobb és baloldalon álló karszéken
helyet, míg az öregnek egy szeretettel teljes, majdnem kényeztető
tekintete látszék Serenát üdvözleni. Később jobbra fordítá fejét, s
szeme egy az oltárhoz közelgő férfiúval találkozott, kinek tagjait finom
gyolcs-ümeg borítá bokáig, melyen felül tág pluviale a legszebb
aranyszövetből, volt terítve; fejét sajátságos alakú, a püspöki süveghez
igen hasonló föveg födé. Tizenkét, fehér talárokba öltözött fiatal
férfiú követé őt, vastag sárgaviasz-, kiáltó színekkel tarkított
szövétnekekkel.
Az első, kiben azonnal felsőbb tisztű lelkészre ismert Zokoli, az
oltárhoz lépett föl, s miként egy ihletett, alázatos tekintettel fordult
az őt bámuló néphez, s áldó kezeit nyujtá ki; leventénk a szétvált
köpenyeg alatt, a hófehér ing mellén, egy vérveres, aranyszélű kelyhet
látott hímezve, arany ostyával, mely fölötte lebegett.
Azonnal tudta: hol és kik között van. Ezek hussiták, szólt magában: s
mivel üldözéseknek vannak kitéve, rejtekben s távol magányban tisztelik
önmódjuk szerint a menny urát; alkalmasint valamelyik martyrjoknak
ünnepét ülik most, mert azt mindig éjjel szokják tenni.
Ezen óvott földalatti ünnepély minden jelenségeit mutatá azon
felhevülésnek, azon hivői odaengedésnek, mely az anyaszentegyház kora
századaiban annyira feltünő volt.
Nem vala itt azon hanyag egykedvűség látható, mely egyházba nem az
ájtatos hivőt, az Isten alázatos imádóját, hanem a heverő időlopót
vezeti; szentségtelen könnyed beszéd hangjai nem susogtak, nem ült a
ledér mosoly az ajkakon; nem csevegett szomszéd szomszéddal; nem
járt-kelt a teremben: imádni jött ide a nép s titkon gyűlt össze;
kereste rokonhitű sorsosát; a lélek, a hit, a szent szenvedély folyt s
olvadott össze. Egy arcza volt a jámbor gyülekezetnek; egy óhajtása
emelkedett a durva kőiveken keresztül a magasba; minden gondolat
Istenhez volt irányozva.
Végre az éjfélutáni mise elvégződött s a hajnali harmat gyöngyeivel, a
derengő koránynyal szállt a szent áldozat a hivő keblekbe. Kenyeret
osztott az oltár embere a zsámolyához egyenkint járulóknak s ezt a
kehely szőlőnedve követé.
Az öreg, ingadozó lábain egy vértes ifjú lovagtól s a szelid fátyolozott
Serenától vezettetve, szállt le mennyezete alól s borult az oltár elébe;
ezüst szakállának erdeje az emelvény szőnyegén hevert, mint havasi hó.
Így fogadá ő a kenyeret s a kelyhet; így Serena, ki még egyszer emelte
föl csipkefátyolát, még egyszer láttatá arczának ábrándvonásait az
elragadott Zokoli előtt, de újra egy pillanatra, újra csak a körülte
gomolygó tömjénfüstnek ködétől határozatlan vonalokba elfolyva. Az
ifjúnak lelki állapotja valami oly sajátnemű volt, hogy önmagát lepte
meg; Serenát második látás után már olybá tekinté, mint régi ismerőt;
úgy jött neki, mintha tőle elválni nem lehetne, mintha végre azon érzés
magasztaltságát és szentségét, mely egész lelkét elfogta,
megkeskenyítné, megszentségtelenítné, egy nyiltabb, öltözetlenebb
tekintet a bájos hölgynek arczába, s mintha jól esnék neki szerelmének
dicsőült alakját, mérhetlen távolban, mint égből lepillantó szerafot,
tekinteni. Mindezen emelkedettsége az érzéseknek, mely a jelen köznapi
életben a hihetőség határain túl esik s csak ritka, szűzien tiszta
kedélyekben lakozik, egész összhangzásban volt történetünk korának
szellemével.
Nem volt e kor ment nemétől a rejtélyes ábrándságnak: a holtak lelkeinek
megjelenése nem nevetséges, tagadott; s a gonosz lélek beavatkozása az
élet viszonyaiba, számtalan esetekben előhozott, beszélt, igaznak
állított dolog volt. A csillagok befolyása az emberek életére s az
események fordulataira; a jóslók hitelessége s több ilyenek, napirenden
valának. Ezek a szellemi összefüggés lehetőségét képezék; élő, halott;
emberi lény, magasabb szellemek; ég, pokol, ember és ördög közt; s e
hiedelemnek rejtélyessége minden tekintetben az akkori életet, főleg a
szerelmet regényes színezetével aranyzá s annak érdekét növelte.
A kor szellemének vissza kellett Zokolira is hatni, kinek magasabb
emlékű lelke a köznapiság kábultságát, balhiedelmeit s babonáit
megvetette.
Végre az ének szívet emelő árjai elnémultak s az egybegyűltek kebleikre
hanyatló főkkel s földre szegzett szemekkel oszlottak el egyenkint,
hátra sem tekintve s magukba mélyedve. Zokoli eszmélni kezdett; úgy
vélte, hogy neki is jó lesz azon az úton visszatérni, melyen jött;
talán, így gondolkozott magában, még egyszer, pillanatra megláthatom
Serenát s hangjának édes csengését vihetem magammal; igen!
visszhangozzék az életemen keresztül, valamint csillagként ragyog
fölötte Serena.
Megfordult; de ki írja le megütközését, midőn alig három lépésnyire
tőle, az oszlopos folyosónak oldalában egy eddig észre nem vett ajtó
nyilt meg s abból lobogó szövétnekkel lépett két férfiú ki, talpig
aczélban s ezeket a fentebb leírt százados öreg követé; utána Serena
jött anyjával. Zokolinak öltözete annyira különbözött mindnyájokétól,
hogy ő neki fel kelle szükségképen tünnie; azonban első pillanatra az
emelkedő oszlop által félig-meddig elfödözve, az ajtón kilépő
szövétnekesek figyelmét kikerülte. Lovagunknak szive hallhatólag
dobogott a helyzet kétességétől, bár, mint bizonyost állíthatjuk, hogy
félelmet nem érzett; sőt azt hitte, hogy ezen ájtatos nép közt, a
fölfedezés alkalmával is, nem történhetik vele semmi, a mi lovagi
becsületére nézve őt aggodalomba ejthetné.
A szövétnekesek keresztül menvén csendes haladtukban a folyosón, az
előbbivel szembe nyiló ajtónak szárnyai közt tünedeztek el, melyek
kisértetien világított öblözetben engedék mélyedni a szemet.
Ezeket többen is kisérték azok közül, kik a földalatti imahelynek talán
e nyilásán kivántak inkább távozni, mint azon, melyen a bennlevők
többsége haladott ki. Zokolit mindeddig senki sem vette észre. Az öreg
már eltávozott, Serena pedig épen Zokoli előtt lépett el, midőn
egyszerre az utána jövők egyike, vad tekintetű hussita a Prokopok
korából felkiáltott: «Kém van itt! – ide férfiak, fogjátok körül.»
Serena hátra fordult, a gyönyörű ifjúnak bátor, nyilt tekintetével
találkoztak szemei. A ritkás csipkefellegen keresztül úgy tetszett
Zokolinak, mintha Serenának tekintete szilárdul és hidegen ütközött
volna egy perczre össze az övével s a hölgy ajkait megvetőleg emelte
volna fel. Serena az őt követő fiatal lovaghoz közeledett, kinek lelkes
arcza, bátor tekintete az ünnepély alatt feltünt kalandorunknak: «Boris!
– mond halk, csak alig hallható hangon – vigyázat! minden kegyetlenség
nélkül.» – Ezzel, figyelemre sem méltatva tovább Zokolit, hirtelen
távozott el, míg ennek szemei őt kisérve, utolsó szögletét redőzetének
elszalaszták a szomszéd öböl sötétébe.
Szünet lőn. Zokoli előre lépett s Boris előtt megállapodva, szemeit
nyiltan függeszté a leventére.
– Értesz-e magyarul lovag? – kérdé udvarias hangon – vagy anyanyelveden
törjem elődbe nyilatkozásomat?
– Szólj nyelveden! – felelt Boris komolyan.
– Magyar lovag vagyok! – viszonzá az ifjú – nevem Zokoli Mihály s Mátyás
elébe megyek Strazniczra, őt üdvözlendő; e regényes romnak varázsa
vonzott ide; történet e rejtekbe; de a mit láttam, szívemben marad, mint
titok, – lovagi szavamra.
– Így akármelyik kém szólhat – mond közelében egy öreg lovag, szilárd,
de nemes kifejezésű arczczal, kardjának keresztalakú markolatát ragadva
meg – e háborgós időkben, midőn tilos Istent szív szerint úgy imádni,
mint ki akarja, az ily kémnek halál díja! s tudod-e, vakmerő! ki nevedet
itt kimondani mered, hogy fejedre bér van téve?
– Tudom, – felelt Zokoli nyugton, – a csatatéren, – de itt egyedül állok
százak ellen.
Többen emelt gyilokkal közeledtek felé.
– Orgyilkosok között vagyok-e? egy haramiabarlangban! – kiált fel
Zokoli, s felsőségi tekintettel jártatá szemeit az őt sűrűbben és
sűrűbben körülgyürüdző népen, s marka kardjának markolatát szorítá.
– Megálljatok! – kiált élénken Boris, kezeit védőleg emelve föl a
támadókra – öreg atyánkat látom visszatérni, őt illeti itt törvényt
tartani, – helyet!
Az öreg a szövétnekesek kiséretével visszatért s ezen utóbbiak, a tág
folyosón kört képezve, az egész jelenetnek éjjeli ábrándvilágítást
adának, míg a jelenlevők vonásain a legkülönbözőbb kifejezése
mutatkozott az indulatoknak.
Az öreget Boris s az előbb megszólalt éltesb lovag fölsegíték egy síma,
nyomnyi emelékű kőlapra, mely az egyik oszlop talapzata hosszában
hevert. A szövétnekeseken túl a nézők bámuló arczai piroslottak. A tágas
körnek öblében Zokoli egyedül állott, tekintetét bizalommal s nemével a
tiszteletnek függesztvén az öreg hősre, kinek az egyházban látott,
ájtatosan ihletett arczkifejezését a birói fönség szilárd, nyugodt
kinyomása váltá fel.
– E magyar lovagot itt, – szól Boris – atyám, Bolezláw! történet hozta
ide.
– Történet? – felel megvetőleg az öreg – gondolod, nem tudom én, hogy a
római főpap emberei minden léptünkre ügyelnek? s az ó-hitűeknek ostora
csillagvégeivel mindig emelve van fölöttünk? – Kém ő! s bár mindent
örömest kerülök, mi hitem szelid szellemével ellenkezik, neki meg kell
némulni.
Néhányan újra emelt tőrökkel a körhöz közeledtek.
– Haljon meg! – szól az imént említett koros levente – vére szálljon
azokra, kik küldötték! – Ez a harmadik rejtek már, honnan az irigyek
kaján vizsga szeme űz bennünket, – haljon meg! fejére úgyis bér van
téve. Ő Zokoli Mihály!
Az ifjúnak ajkai körül megvető mosoly vonaglott: – Istenemre! – kiált
fel kevélyen – midőn szívet emelő szent dalotok keblemet dagasztá, midőn
elmém veletek együtt szárnyalt a magasba s ezen agg parancsnokot
pillantám meg százados redőivel becsületes arczának: azt hittem, hogy
szent szerzeteseknek rejtett imahelyére jutottam s minden jámborság s
ájtatosság körötökben; hogy az istenembernek szelidsége szól
sziveitekben, ki a véres áldozatokat megsemmisítve, a kenyér s a kehely
szelid ártatlan színében száll mennyből alá, megjobbítani a vad emberi
fajt! – s ím emelt gyilkok fénylenek elém szomjú hegyeikkel! – Jó lovag
vagyok! nevem tiszteletes, onnan a Tax és Geiza idejökből; kész vagyok
meghalni! de orozva ölni, mint ti, nem tudnék soha. De csak akkor halok
meg önkényt s védelem nélkül, ha itéleted, te mogorva vén, ott az oszlop
alatt! igaz és kedves azon mindenható Istennek, kit imádasz úgy, mint
én!
– S ki fogja azt elitélni közted s e tiszteletreméltó parancsnok közt? –
mond egy serdülő ifjú kopjás, előbbre lépve. – Nézd ezen agg vonásokat!
ez öregnek neve köztünk: az igaz! s a mit ő mond, szent és másolhatlan.
– Van egy szentebb és igazabb fölötte s felettünk, – felelt Zokoli
ihlettséggel – az, az Isten maga! Ő itéljen közöttünk. – Ekkor nehéz
vassal pikkelyezett bal keztyűjét levonta kezéről s a porba vetette maga
elébe. Borisnak arcza lángolt s egy bámuló részvéttel teljes tekintetet
vetett Zokolira, ki fennyen s nyugodtan állott előtte, mint egy Isten, s
a levetett keztyűre mutatott: «Én Zokoli Mihály Kálmán, Isten s emberek
előtt állítom s jó kardommal vagyok kész, komoly vádperre kiállani
minden ellen, ki ellenkezőt mond: hogy ezen öregnek itélete hamis és nem
Istentől jő; mert az irás mondja: «Ne itélj, hogy ne itéltessél meg». Én
kém nem vagyok, átok ezekre! hanem szabad magyar lovag, ifjú királyom hű
szolgája, kit az úr felettünk éltessen magasra!»
Az öreg Bolezláw mellett álló idős lovag leszállott a széles kőlapról, s
a lovaghoz közeledett, míg az ifjabb Boris egy ugrással mellette termett
s kardja már hüvelytelen fénylett a majd nappalian, bár vérpirosan,
világított körben.
– Engem illet a viadal, – szól Boris, élénken felragadván a keztyűt – s
ha itéleted Istentől jő, én győzni fogok, Bolezláw! Első komoly csatám
ez; Istenemre! kevély vagyok ily nemes, nyilt és bátor lovaggal mérni
meg aczélomat. – Helyet itt!
Az öreg Bolezláw megszólalt: – Ketten indultatok a viadalra; te ragadtad
a keztyűt fel előbb, de a másik nemes lovag ott idősb náladnál s övé az
évek elsősége, – tehát határozzon a sors közöttetek.
– Jó, – felel Boris – minden a maga rendén s lovagi egyenességgel. – Két
kopjásnak intett s a termetes hadfiak a körbe léptek. – Ezen ifjúnak
itt, – mond Boris, rámutatva az egyikre – kardja tisztább a rozsdától,
mint annak, – folytatá, a másikra mutatva. – Mit mondasz lovag?
Az éltes lovag udvariasan fordult Boris felé: – Én az ellenkezőt
állítom, ifjú s a kinek igaza leend, azé a csata.
– Ám legyen, – szólt Boris feszülten.
Az agg Bolezláw intett, s a kopjások kardhüvelyeiből a világos aczélok
kisurrantak, mint két holdsugár s fényesek és tiszták voltak. Egyszerre
a rejtett folyosónak magas boltozatáról egy nedvcsöpp vált el s az egyik
kinyujtott kardlapnak vasára hullván, elszéledett rajta, s mint könnyű
rozsdának indult folt fellegzett azon.
– Ez a te embered! – kiált fel diadali örömmel Boris – az enyimnek
aczélát szenny nem födi! a csata az enyém!
– Amen! – kiált az agg Bolezláw, míg az éltesb lovag bosszusan harapta
össze ajkait.
A kör, melyben állottak, azonnal megtágíttatott; Zokoli bő mentéjét
leveté s ragyogó mellvérte csillámlott.
– Itt sisakom a leemelt kalpag helyett, – mond az éltesb lovag, kinek a
csatáról le kellett mondani, s aranyveretes sisakját odanyujtá
Zokolinak.
A magyar levente nyájasan elfogadá, hátrészén a kapcsot bővebbre
eresztvén, föltette azt, s kardot rántott.
A sisakot átengedő lovag hosszú kardját vonta ki. – Itt, derék lovag, –
mond – vedd ez egyenes fegyvert görbe aczélod helyett, hogy hasonlók
legyenek véd- és támadó fegyvereitek.
Zokoli átnyujtotta a lovagnak kardját s az övét fogadá el. A csatára
készen állott a két lovag, merészen, de tisztelettel mérve egymást
tetőtől-talpig.
Az öreg Bolezláw a harczjellel késett még.
– Leventék! – mond a mindig udvarias éltesb lovag – a csata első vérre
megy, nem halálra, mert e lovag itt nem kém, minő igazán hiszem, hogy
kenyérben s kehelyben vettem ma az úr testét magamhoz! – Nem illő, hogy
halállal lakoljon, hogy büntessék egy kalandért, minő kedves a fiatal
kornak.
– Ki felel hallgatásáról, ha győzend vagy veszt, ha élve marad? – szól
csendes nyugodtan az agg biró a kőlapon.
– Egy kézcsapás tőle! – felel Boris élénken – mert ő lovag. Szent
Huszra! ha tőreitek a halált ássák keblébe, vagy eme kard szalad
termetén keresztül; a hült testben a nyelv néma s a lovag hangtalan,
mint egy szobor; nem több az lovagi kézcsapásnál; a legerősebb lakat és
zár az, melyet ismerek!
Zokoli bámuló tekintetet vetett a szólóra. – Ifjú lovag! – kiált fel – a
mit szólál, emberül volt mondva s a ki e szavakon kétkednék, nem lovagi
lélek volna abban. Lemondanék a csatáról, ha nem kivánná ezúttal
becsületem azt; de veszítsek bár, vagy győzzek, a mit szemeim itt
láttak, titok marad az egész világ előtt.
Egy jóváhagyó susogás követé Zokolinak e nyilatkozását.
– Esküdj! – kiáltának többen.
– Ezt tette már, – szól Boris – mert a lovag adott szava eskü.
– A dologra, – mond komolyan a százados levente s felmagasodott görnyedő
állásából; valami oly méltósággal s fönséggel teljes volt ezen aggszerű
alakon, hogy benne a parancsolni szokottat nem lehete első tekintetre
meg nem ismerni. Keztyűjét vonta le kezéről, s magasan emelve vetette a
küzdhomokra s ajkairól hangzott az elhatározó: – előre! Isten nevében.
A viadal megkezdetett, minden felbőszülés és gyűlölség nélkül,
körüllehelve azon lovagi szellemtől, mely hajdan e vad bizonyítványaiban
a férfiúerőnek, nemét az enyhítésnek és számításnak vegyíté. Úgy
látszott, hogy mindketten állásaik vételében s azon biztos
szemmértékben, mely annyira szükséges és emeli a viadalt, igyekeztek
kitüntetni magokat, kevesebbet törődve azon, hogy egymásnak ártsanak,
mint azon, hogy élénk csapásaikat hideg szemiránynyal fogják fel s a
kardjátékban azon szabatosság s tisztaság tünjék fel, mely nélkül a
vívás durva kardcsörgéssé aljasul. A többször említett éltesb levente
ittas bámulattal követé Zokolinak gyönyörű mozdulatait s élénk tiszta
kardjátékát, míg Borisnak egy súlyos csapása után hátra tántorodott ez;
de a következő pillanatban egy vágással felelt, melynek erejétől a Boris
fegyvere lehanyatlott.
– Vitéz! – mond Bolezláw – a csatának vége!
Zokoli leeresztette kardját, s a sisak rostélyát fölemelve, kivette azt
fejéből; arcza lángolt, s tekintete valóban meglepő volt, férfi-arczot
mutatván úgy, miként az legszebb, tudniillik, a nyugodt erőnek s
önbecsérzetnek nemes kifejezésével.
– Kegyed derék magyar lovag! – mond Bolezláw – ártatlanságát
bebizonyította; s mi a jövőt illeti, osztozom Boris bizodalmában s nem
kétkedem: a jelenlevők sem kivánnak több biztosítást, mint kegyednek már
előre adott lovagi becsületszavát, hogy minden, a mit itt látott, titok
maradand s kegyed jelenben vagy visszatértekor nem fog egy lépést többé
tenni, melyről ellenkezőre gyaníthatnánk.
Zokoli közeledett Bolezláwhoz s kézcsapással erősíté az egyezkedést.
– Most, – mond Zokoli, Borisnak nyujtván kezét – Isten veled, nemes
ellenem, s veletek mindnyájatokkal! én távozom s minő igazán szent egy
lovag szava, soha lábam e romnak küszöbét át nem lépi többé, hacsak erre
magatok fel nem szabadíttok.
Zokoli visszaindult azon az úton, melyen jött; csendesen haladott a
lépcsőkön fölfelé; balra a Serena ablaka világított. A lovagnak adott
szava szent volt. Védhetlen vágy szorítá keblét megállani, egy
tekintetet, percznyit bár, vetni az ablakon keresztül, még egyszer látni
őt; lábait a földbe vélte gyökerezni.
[Illustration: – Vitéz! – mond Bolezláw, – a csatának vége!]
– Hátra! – mond magában – vétkes vizsgaság. Szavamat adtam. Én látandom
őt, egy kedves előérzet jósolja nekem! Ki lehet? tekintete oly hideg,
oly kevély volt! – Rám ő gondolni, emlékezni nem fog soha! – s én? –
bennem az ifjú szenvedély összelobog!
De menve gondolá mindezt s végre a rejtek nyilásához ért. Körülötte
kétes sötétség borult, a hold elrejtezett s komor hófellegek függöttek a
romnak csendes tornyain; az ablakréseken sötétkéken derengett az ég be s
fagyos szellő süvöltött a ritkult zsindelyzeten keresztül. A kiemelt
négyszöget újra visszahelyzé nyitjába, s a tág teremnek ürén haladott
keresztül, mint egy éji rém; lépései messzire kondultak meg a jeges
kőlapokon. Így folytatá útját a sötét vár kapuján ki, le a menedékes
bérczen, a tornyozó sziklák közt – némán, gondolatokba mélyedve, a
Serena képével gazdagult kebellel, boldogabban s boldogtalanabban, mint
ide jött; végre a tanyához ért. A máglyák alig pislogtak már, körüle
minden csendes volt, csak az alvók horkolása s a szénájokon rágódó lovak
nesze ada éltet a holt, téliesen szigorú képnek, mely előtte terült.
Zokoli levágott tölgynek törzsökén foglala a tűz mellett helyet,
felpiszkálva azt s lelkében egy világ nyilt s előtte állott annak
szelleme: Serena.
*
Míg a követség másnap reggel gyorsan közeledett az agg Prága felé: ott
semmi különös nem történt. Podjebrád hatalmát s befolyását igyekezett
szorosbra vonni; fegyvereseket gyűjtött s az üres időt vadászattal s
lakomákkal töltötte. Néha egy-egy útat tevén az országúton keresztül s
ily alkalomkor napokig mulatott azoknak kastélyaiban s váraiban, kik
vele egyetértettek, nézeteiben osztoztak: részint rokonérzetből, részint
egyes önérdekök tekintetéből s terveinek kivitelére segédkezet
nyujtottak.
Mint háló ágazott el e Podjebrád rég szövött egyezkedési fonadéka
Csehországban; a hurok vége a hatalmas parancsnok kezében volt, s a terv
annyira érett már, hogy e hálót naponkint szorosabbra, szűkebbre,
sűrűbbre vonhatá. Egy szorgos pók, szövedéke szögletében guggolva,
önkészítette hajlokából mint őt fellegző leshelyből, várta a martalékot.
Podjebrád koros férfiú volt, de arczának ép, erőteljes kinézése alig
gyaníttatott korára; vonásai inkább gömbölyűk, mint élesek voltak, de
összes hatásuk kellemetes; mindez, férfias tartós erőre mutató termettől
kisérve s a hol szükség volt, a legkötelezőbb módtól támogatva –
megfejti azon felsőséget, melyet a csehektől maig is tiszteletben
tartott férfiú kivívott magának.
Bretizláw kedvelt tudományát, a csillagászatot űzé kifogyhatlan
szenvedélylyel, nem haszonlesésből, nem hogy titkai által magának
befolyást és annak tartósságot szerezzen; hanem egyikéből azon kiváló
előszeretetnek valami iránt, melyeken túl minden fél érdekűvé silányul,
s melyekben az eszmék központosulnak, s minőkhöz az elme, mint enyhe s
vigasztaló menedékhez tér egyéb gondjai után vissza.
Prága fölött az égnek sátora borult, oly tisztán, felhőtlenül s csendes
méltósággal, mintha a halandót a fentuszó égi testek magok szólítanák
föl, szelid fényökben olvasni sorsát. A hold nem világított, a lég
széltelen volt; a ritkán tiszta tejút, csillagkaszásával oly derülten
ölelte az éjféli boltot körül, mintha azt óva tartaná össze. Az utczákon
őröket lehete látni bárdos dzsidákkal a sötét kapuk előtt; a falakon az
éjbe bámuló had fiai állottak; az ablakok sötétek voltak, csak az egyik
épületnek magas, bástyaalakú tornyában pislogott egy derengő mécses
világa.
A torony a Bretizláw házának felső emeletéből nyult ki. Ide sietett ő,
mikor mindenki nyugodott; ide helyezé műszereit, könyveit; itt tekintett
ő a nagy világ könyvébe, mely tágas légkupjával, fénylő égi betűivel
csillogott fölötte; s itt volt ő jelenben is a kis Izabellával, ki egy
széken ült, ájtatos tekintettel kémlelve atyjára.
A szobácska, melyben őt megpillantjuk, közepes, négyszögében
állványokkal, asztalokkal ellátva, neméhez a műhelynek hasonlíta; mert
Bretizláw, kedvencz tudományához a szükséges műszereket maga készíté
olykor, s ha ezt nem is tette, mindig volt hol egyiken, hol másikon
valami igazítani, emelni, forrasztani való. Az ég és föld gömbölyei
szépen dolgozva s elevenen kiszínezve tüntették ki magokat a többi
műszerek között: néhány látcső, serpenyők, szelenczék, irott könyvek,
tekercsek, itt-ott egy nehéz karszék; a tág kandallóban izzó kőszén, s
mellette egy púpos hátú fél álmos famulus, ülve hatalmas fuvóval,
csendes és szótalan.
Bretizláw szép, férfias termetén sötét talár folyt le, szíjjal derekához
szorítva, s fején nyuszt-süveg ült; egyik asztal előtt foglalt helyet; a
famulus urának egy intésére eltávozott.
Az öreg csillagász fehér lapot helyzett maga elébe. – Jer, kis leányom!
– mond – közelebb, s tekints figyelemmel ide. – Izabella az asztalhoz
közelített, s az öreg ülése mellett állott meg, ki bal karjával ölelte
által leányának karcsú derekát; a gyermeki fő atyjának vállához ért, s a
szép, életteljes ábrándszemek a tiszta lapra voltak szegezve.
Bretizláw egy négyszeget rajzolt. – Nézd e négyszöget, – mond, – ez a
nap háza.[25]
– Ezt már tudom, – felel a leányka.
– Jó: tehát folytasd a rajzot, itt a szén. – Izabella a kész négyszeg
körül egy nagyobbat kerített, hogy a kettő közt mintegy fél hüvelyknyi
hézag maradott köröskörül.
– Jól van-e így? – kérdé, arczát az öreghez emelve.
– Igen jól; tovább!
Izabella a kisebb négyszög szegleteiből a nagyobbnak szögletéig, egy-egy
vonást húzott, úgy, hogy a hézag négy egyenlő részre lőn osztva.
– Igen helyesen, – jegyzé meg atyja, az egyik, kissé görbe vonalt
egyenesebbre igazítva. – Mi következik most?
– A nagyobbik négyszeg oldalvonásainak közepét kell fölkeresnem. – A
leányka ritka szemmértékkel hibátlanul jegyzé ki a középpontokat.
– Most még a vonalakat végezd be, – mond Bretizláw, a lapot megtekintve,
– a rajz tiszta.
A kis csillagásznő az egyik ponttól a másikig egy vonalt huzott, úgy,
hogy annak közepe a kisebb négyszög szegletéhez ért, s folytatá, míg
minden pont össze volt kötve; s így egy új négyszeg alakult, melynek
oldalai a nagyobbik négyszeg oldalainak egyik közepétől a másikig
terjedtek.
– Ez az! – mond atyja – s most már csak a számok hibáznak.
A mint e leirásból világos, a két négyszeg közti hézag tizenkét
háromszegre lőn osztva.
Izabella egyikét a középső háromszegek közől az I. számmal jegyzette
meg; jobbra jött II., balra a XII.; a kettőtől jobbra III.; tovább IV.,
és így XI-ig, mely szám épen a XII. bal oldalára esett.
– Mik ezek a háromszegek itt, leányom?
– A nap házai.[26]
– Helyesen! meg tudnád-e nevezni őket rendre? kezd az elsőn.
– Az I. – felel Izabella, gyönyörű kis ujjacskáival rámutatva – az élet
háza; a II. a gazdagságé; a III., IV., V. az örökösödés, végrendelet s
ajándékok házai; a VI. betegségé; VII. házasságé; VIII. ijedelem s
halál; IX. vallás s utazás háza; X. hivatal s méltóság; XI. a barátság
háza; XII. végre, az erőszakos halálé.
– Mit tesz a csillagász, midőn valakinek születésekor sorsát akarja a
csillagok közt olvasni?
– A látcsövön – felel Izabella – az uralkodó csillagzatokat keresi ki, s
ezeket felosztván az előbb rajzolt házakban, természetökből von
következtetést az újan szülöttre.
– Melyik csillagzatot helyeznéd a hatodik házba?
– A szűzet!
– Helyesen! s a kilenczedikbe?
– A halakat!
– Gondolkozzál egy kissé; a kilenczedikbe?
– A nyilast.
– Úgy van, leánykám! – S mit jóslanál annak, ki a nyilas jegye, vagy
uralkodása alatt született?
Izabella elmosolyodott. – Szeretni fogja az ily ember az utazást a
tengeren; sok élénkséggel birand; barátokat szerzend, de azoknak
vagyonát költi el: nagy vadász, futó, lovag leend, s jeles bajvívó.
– Helyesen, s lelki tulajdonokat minőket mernél neki igérni?
– Mondanám: hogy igazságos leend, titoktartó, állhatatos, de sok
önszeretettel birand.
– S ha nő?
– Ha nő: nyugtalan kedélyű, de munkás és szánakozó; szeretni fogja az
utazást, de kissé követelő leend. Tizenkilencz éves korában megyen
férjhez.
– S ha akkor nem?
– Úgy huszonnégy éves korában.
– Derekasan.[27]
Izabella csintalanul mosolygott magában; de mihelyt Bretizláw feléje
tekintett, igyekezett arczának komoly kifejezést adni: azonban atyja ezt
észrevette.
– Mondd meg nekem, – szól az öreg komolyan, – mi izgat a komoly és szent
tudományban téged nevetésre?
– Nekem – felel a gyermek – régen egy kétségem van, s megvallom, hogy
valahányszor ez eszembe jut, mindannyiszor elnevetem magamat, mert
szégyenlek vele eléállni, azon bizonyos meggyőződésben, hogy a
legtanulatlanabb csillagász képes lenne azt megsemmisíteni.
– Hadd halljam, – mond az öreg, figyelmezve, mint a ki szenvedélyes
örömet talált minden kétségek feloldásában, melyeket valaki kedvencz
tudománya ellen gördíthetett.
– Azt mondád nekem, atyám, egykor, hogy a boroszlói volt tanácsosnak
Rückernek két leánya született egyszerre; de magad tudod, hogy egészen
különböző természetűek voltak. Az egyik jámbor s istenfélő, a másik
gonosz és perlekedő; az egyik férjhez ment, a rosszabbik maig is otthon
van; végre a jobbik a vízbe halt, míg a rosszabbik él, és úgy néz ki
mint az egészség. Ha ezeknek sorsaikról igazat szólottak a csillagok:
miként lehet, hogy az egy órában szülötteknek sorsuk ily különböző?
Az öreg a leánykára meresztette szemeit. – Hm, leányom! ez az eset
különös; azonban egy órában születni, még nem teszi azt: egyszerre
születni; – a csillagok helyzete az égen perczről perczre változik.
– Igaz, – jegyzé meg a leányka, de úgy látszott, hogy atyjának
feleletével nincs egészen megelégedve. – De fejtsd meg nekem, kedves
atyám! – folytatá – ha a csillagokban az van írva, hogy gonosz leendek,
– nem jobbulhatok-e meg? s hogyan egyezik az Isten örök igazságával,
hogy rossznak szülessem?
– Te attól nem tarthatsz, kedvesem, – felel az öreg, – mert te a szűz
alatt születtél.
– Ez szerencsés véletlen, – felel a gyermek, de nem akarván engedni
eltéríttetni magát tárgyától, – de ha már rosszabb csillagzat alatt
születtem volna?
– Nyugodjál meg szerencséden, leányom, s örülj annak!
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 05