A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 03

A mint utasaink ezen erdőnyílásba kibukkantak, a tekintet szerfölött
regényes volt. A szikladombon, mely nem igen magasan vált ki az erdő
aljából, a vár homlokzata csorba rovátkáival tűnt szemeikbe; az
üvegtelen ablakréseken át a hold roppant karimája mosolygott feléjök, s
az egész tájt varázsfénybe borítá. Egy volt ez azon világos, a nappallal
vetekedő éjszakák közől, melyekben minden tárgy kivehető, de
mindegyikben talányos kísérteti világítás borong. Az éj hideg volt,
szünetenkint hallatszott a rengetegben a hidegtől megcsattanó fáknak
dördülése; s miként a zúzterhelt szellő a galyakon keresztül csörtetett,
a rojtokban csillámló havat ezüst ködbe terjeszté maga körül.
Zokoli egy volt az elsők közől a vár közelében, mellette Bárczai
lovaglott, csinos, egészséges kinézésű ifjú, néhány évvel idősb nálánál.
Midőn a sötét kapuhoz értek, úgy tetszett Zokolinak, mintha egy zömök
alakot látna az udvar homályában tágas résbe eltűnni; de mivel a
látványról bizonyos nem volt, s azt is gondolta: ha észrevételeit közli,
rossz tréfákra s kötődésekre ád alkalmat, nem szólott semmit, hanem
figyelemmel körültekintett. E vár – mond, kísérőjéhez fordulva – nem rég
hagyatott el, födelén, falain a tűz nyomai látszanak, alkalmasint
kiraboltatott; minden düledező félben van.
– Magam is úgy látom, – felelt Bárczai, lovának nyakát a hátrább
maradott követség felé fordítván, – de az idő késő, lovaink kifáradtak,
mindenesetre jó lesz a reggelt itt bevárnunk.
– Haladjunk kissé tovább, – jegyzé meg Zokoli, – ott balra, ama szirtfal
oldalában, mely az éjszaki szelet fogja el, bátorságosabb lesz a
tanyázás, mint itt az ingadozó romok határiban.
Nemsokára a kijelelt helyre érkeztek. – Akkor időben a cselédség
szerényebb, szolgálatkészebb s engedelmességhez szokottabb volt, mint
jelenben. Alig telt el negyed óra, s néhány tágas, jól kibélelt sátor
állott már szövetfalaival. A sziklafal irányában pattogó máglyák
özönlöttek világot s meleget, s a belőlök felszálló füst mint szürke
süveg folyá a vár ormait körül.
Vasfazekakban készült az est-ebéd, míg a követ urak a tűz körül halkan,
darabonkint kivetkőzve bundáik- s bélelt mentéikből, átmelegedtek, s
vígan beszélgettek együtt. Később nagy ezüst kantákban borssal
fűszerezett meleg bort hordottak a cselédek; bundákból, takarókból
ágyakat készítettek, s a tanya körül azon víg kedvcsapongás zajlott,
mely atyáinknál a legkétségesb, legveszélyesb időkben napi renden volt.
Akkor az ifjú csaták között nőtt fel, s nem ritkán volt emelt karddal
őre atyai várának, melyre írigy szemmel nézett a szomszédja; vagy
kellett rovátkait tolvajok s haramiák ellen őriztetni. A háború
viszályait az akkori magyar nemes nem rettegte; ő csak megveretni
csatákban félt, de a csata maga élvezet vala neki. Ha a trombita rivalt,
s a csatamén nyerített: keble dagadott, s karja tettre feszült. Fagyos
éjjeleket az ég azurjától födötten tölteni, vagy napokig lóháton utazni
mulatság volt. Őseink a kényelemben s otthonülésben több unalmat, s
feszítőt találtak, mint a legöntagadóbb életben s a legkétesebb
merényben.
Egy óra haladott már el, s még uraink a sátrak alatt ittak, ettek,
nevettek; a legkevesebbeknek jutott a nap fáradalmai után alvás eszébe.
Zokoli félre vonult, keble tele volt; egy új világ állott előtte, s neki
természetesen mind azt, a mi vele történend, s a mit ő lesz teendő, át
kelle futni gondolataiban. Mátyással töltötte ifjúságának, vagy inkább
gyermekkorának néhány éveit; Mátyás legjobb barátja volt, s most mint
királya állott előtte, s ő csak az egyszerű nemes ifjú maradott. – Itt
lesz talán helye e feltünő lelkülettel megismerkednünk.
Kis-várdai Zokoli Mihály[21] egy volt azon ritka jelenetek közől az
életben, melyeknek lelkületét csak az értheti, ki maga bizonyos
magasztaltabb s emeltebb fokról képes vizsgálatot tenni. Tiszta ifjú
volt húsz éves korában; neme a gyöngédségnek s szívnemességnek megóvta
mindentől, mi őt a maga, s más szemei előtt megszégyenítheté; szíve szűz
volt, lelke vádtalan, becsületérzete túlságos talán, de nemes, szennyet
nem ismerő s nem tűrő. Bátor volt, a veszélyt nem rettegő, de meg sem is
vető; mert ismerte azt; hideg s elszánt az élet nagy elhatározó
perczeiben; gyöngéd, szelíd, részvevő az indulatok körében; sohasem
érzelgő. Hű, szavát tartó, állhatatos a makacsságig!
Egy volt ő azon férfiak közől, kikben a hajdani lovagszellem nemes
higgadtságában központosult: a lovag, félelem s vád nélkül! Mindezen
lelki nemesség, külsőtől borítva, mely meglepő idomaival, gyönyörű
szabásával Apollónak szolgálhatott mintájául. Arcza egész gyülekezetet
képes volt egy tekintetre megnyerni: mert ajánló levelét írta a
természet e hófehér, magas redőtlen homlokra, azokra a sötét
nemes-világú barna szemekre, a görög orra, s a rábeszélő ajkakra. Ilyen
volt Zokoli Mihály, Péternek öcscse, ki mint híres hadi vezér, s akkor
tájban maga is egy a legszebb, bár koros férfiak közül a honban, a
történetek évkönyveiben fénylik öcscsével Mihályunkkal együtt, ki később
a futaki ütközet elhatározója, maga is történeti személy.[22]
Fiatal korának ellenére őt már nevezetes embernek tartották. Atyja
életében még, mint alig tizenhét éves, tette első hadi kísérletét, az
akkor annyira elhatalmasodott cseh rablók s szabad zsákmányosok
ellen.[23] E zsenge hadi merénynek sikere őt hallatlan tettekre
bátorította; annyira, hogy a legelszántabb cseh rablók rettegtek vele
találkozni. Talafuz, Axamith, Uderszki portyázó kalandjaikban többször
akadtak vele össze. Személyes viadalban Walgathát megsebesítette, s
Komoróczit, a pesti külvárosok alatt, csak éber vakmerősége mentette meg
a fogságtól, minekutána minden zsákmányt oda kelle hagynia. Angyal
diákot hasonlóul csak történet óvta meg a bizonyos haláltól; mert egykor
Zokoli Mihály Tétényben tanyájára ütött, s a kis emberke, lóra nem
tudván hirtelen kapni a többiekkel, szapuló kád alá rejtődzött; Zokoli
Mihály rajta ült, míg estebédét elköltötte. Itt azon hely, hol Angyal
diák egy éjszaka őszült meg. Lovagunk hajnalban távozott, s a fogoly
akkor bújt ki rejtekéből. Számtalanszor kicsikarta Zokoli a kész
zsákmányt a cseh rablók körmei közől.
Giskra bért tett fejére; Walgatha és Komoróczi esküdt ellenségei
valának. A csehek közt ördög volt a neve, s hadi szerencséjét
védszellemnek, vagy hatalmas talizmánnak tulajdonították.
Az ifjú hős a maga költségén tartott válogatott portyázókkal zaklatta
kifogyhatlanul e garázda söpredéket, s emberei nemével a mindig ingerűlt
szenvedélynek tőnek örök vadászatot e gonoszok ellen.


KALAND.
Ó csigás lépcsők vezetnek
A toronyba fel,
S foltozott ingó tetődön
Fél rom vesztegel.
Vén tölgyek zúgnak körűled
Régi bút s panaszt,
S tornyaidban barna éjjel
Rommadár virraszt.
_Tóth Lőrincz._
Zokoliban sok tapintat volt, átlátta, hogy nem rajta, hanem Mátyáson a
sor a régi baráti viszonyt föléleszteni. Hogy a király fölmagasztalása
után is a régi marad lelkiképen iránta, azon nem kétkedett, ez nála
meggyőződés volt. Egy pillanatban a választás napjaiban Pesten azon
eszme keletkezett benne: mindenkit megelőzni, s Prágába sietni;
elkészíteni a beszterczei grófot arra, a mi történend, s ezt mint barát
tenni, s ekképen kapcsolatba hozni egykori viszonyát Mátyással, azzal,
mely előtte állott, s mintegy biztosítani magának a jövendőt.
Önkénytelen s akaratlan merül fel e gondolat elméjében, de akarva s
elhatározottan visszaidézte azt. A meglepetés gyönyörét nem akarta
megkeskenyíteni. Ő tudta, hogy az ifjú királyi Mátyásban megvan azon
nemesebb dicsvágy, mely a növekedő kebelt szép és nagy tettekre hevíti;
de inkább ismerte őt, mint hogy benne eszetlen s okatlan nagyravágyást
föltehetne; gondolhatta tehát, hogy Mátyás reménytelen
felmagasztaltatását azon nemes elhatározással veendi: a hon reményeinek
s várakozásainak megfelelni.
Tovább fűzte gondolatait. Barátja őt alkalmasint használni,
megkülönböztetni, fokról fokra emelni vágyand: de ez utóbbit csak érdem
után. Miként fogadja ő mindezt? – Kényeztetett kegyencz szerepe
elundorította őt; érdemtúli megkülönböztetés csak megszégyeníteni vala
képes. Mindezeket meghányva elméjében, egy élet tervet rajzolt ki
magának; tisztában volt, s a nyugalom, az érett fontolásnak gyümölcse,
visszatért keblébe.
Mindnyájan lefeküdtek már a tanyán, csak itt-ott virrasztott a máglyák
közelében egy őr; a Zokoli szemeire álom nem jött. Egybetett karokkal
állott a tűz közelében, s elméje a gondolatokba mélyedett; ezek között
helyet foglalt azon észrevétel is, melyet idejöttekor tett, s egy a
fiatalságnál oly természetes vizsgaság készteté őt végére járni, ki
lehetett azon ember, kit a romok között megpillantott.
Szorosabban kapcsolá mentéjét össze, s lovának közelében a nyereg
kápájából két pisztolyt szúrván övébe, azon bátor elszánással, mely neki
sajátja volt, vevé útját a romok közé.
A mint a boltozatos kapu alá jutott, néhány éjmadár csattogott el feje
fölött, s távolról az alvók horkolása hangzott. A várnak falvázai a
teleholdnak gyönyörű világításában valami regényest mutattak s miként
fönn a csúcsok s rovátkok árnyai keresztbe szegék egymást, úgy tetszett,
mintha a szelid égi vándor ragyogó fényszalagai mindannyi szellemek
lennének, melyek az ormokat ellepve, szellőnyelven susognak egymással. –
A tágas udvaron volt már, melynek négyszegét felűl karzatos folyosó futá
körül, csinos karcsú oszlopoktól támogatva, melyek itt-ott
eresztékeiktől ki valának már lódulva, s ferde állást vőnek, vagy
csorbákat képeztek, félig törött derekaikkal, míg a gyönyörű dóriai
főték az udvaron hevertek. Végre a kapuval szemben nyiló fölmenetelhez
ért, s a széles, félig összeomlott hágcsók előtt állott. Márványból
voltak a lépcsők, s néhol kimozdulva helyeikből: közeiket töredezett
kövek s mészpor tölték ki. A hágcsót öblöző boltozaton tágas repedések
nyiltak, s nyoma durván kiáltó színezetnek látszaték a falakon.
Fölebb s fölebb haladott, míg a lépcsők fölötti előcsarnokhoz ért, s
szemben vele góthmívű czifra faragásokkal teljes, majd kapunyi ajtót
pillantott meg. Egyik szárnya hibázott, a másiknak alsó széle az égés
nyilvános nyomait mutatá, félkörű csorbával, melynek szélei sötétek s
szénné égettek valának. A vizsgálat közben mindig több érdeket kezde
találni; a terembe lépett, melynek falairól még hosszú foszlányokban,
vagy tágas, szakadozott szélű lapokban függöttek a színevesztett
falborítéknak szőnyegnemű foltjai. Minden meggyőzé őt arról, hogy nem
kelleték itt e rablásnak rombolni, s nem az idő viszontagságai egyedül,
hanem inkább haramia-, vagy ellenséges kéz folytatta itt átkos munkáját.
A teremből más szobába haladott. Ajtók, ablakok hibáztak ebben, s a
falak pusztán, s meztelen állottak; szeszélyes kemencze volt az egyik
szögletben, melynek kályhái félig összedőlve zölden csillámlottak az
ablakréseken beözönlő világnál.
Ugy tetszett neki, mintha e szobából kimenetet nem lelne; s épen meg
akart fordulni, s útját az épület túlsó szárnya felé venni, midőn
haladtában a padlat ingadozni kezdett lábai alatt; félre ugrott, s a
helyen, hol állott, figyelemmel körültekintve, látta, hogy a csinosan
dolgozott padlónak egyik négyszöge el van a többitől válva. Darabig
határozatlan időzött, de sajátja volt, magának kétes esetekben
bizonyosságot szerezni, – egyrészt ez, másrészt természetes bátorsága
okozták, hogy vizsgálatát folytatá; – lehajlott csendesen, s kardjának
segélyével sikerült neki az elvált négyszöget fölebb emelni. Gyanítása
meg nem csalta, valóban egy rejtett ajtó volt az, s mihelyt felnyitotta,
azonnal csigaalakú hágcsó tűnt szemeibe, tökéletesen jó karban tartott,
s a mennyire kivehette, megsöpörve, s fogódzóval egyik oldalában
ellátva. Zokoli letérdelt a nyilás elébe, szemeit hosszasan az abból
ásító sötétnek szegezvén, valami vereses fénynek derengését vette észre,
mely a mélységből szivárgott fölfelé. A gondolatok összeszövésénél fogva
azonnal azon talányos lény jutott eszébe, melynek megpillantása
ideérkeztekor, aligha nem volt főoka mostani vizsgálódásainak. Arcza
lángolt az ifjúnak; érdekes lovagi szellemű kaland állott előtte, s azon
hévvel, mely a fiatalság sajátja, akarta azt végig futni.
Rövid elhatározás után figyelemmel körültekintett, nehogy valaki útját a
visszajövetelre elzárhassa, a felnyitott négyszöget kiemelte nyitjából s
a szoba egyik szegletében halomzó romok alá rejté; pisztolyának kanóczát
meggyujtván, halkan ereszkedett le a lépcsőkön. A fal nedves volt
körüle, s szaglását gyönge töményfüst érinté, ő azonban a legnagyobb
vigyázattal haladott lejebb a sötétben, melyet alig derengő vereses
félvilág s kanóczának izzó vége csak valamennyire enyhített. A lépcsők
végetleneknek tetszettek; néha megállapodott s leheletét magába fojtva,
fülelt, nem hall-e valami neszt. – Hogy itt vagy jelenben is valaki
tartózkodik, vagy legalább igen kevés idő előtt hagyták el a tanyát: ezt
mindenből, a mit eddig földalatti útjában tapasztalt, gyanítá. A vereses
fényt egy égve hagyott, már alvófélben levő, vagy épen most élesztett
tűznek gondolá. – Egyszerre halk éneknek távol visszhangja hatá meg
halló érzékeit, – újra megállapodott – valami oly kétes, oly elmosódott
színezetű, s hogy úgy szóljak, szerafi volt azon szent és gyöngéd
hangfuvalmakban, melyeknek csak vázlata sípolt fel olykor megszakadva a
mélységből, hogy kalandorunk, bár az idők szellemének ellenére ment
minden babonától: nemét az édes elfogódásnak érzé keblében.
A kaland, így gondolá magában: perczenkint érdekesebb lesz; mindenesetre
mély titok küszöbénél állok, s hogy annak végére járhassak, s kalandomat
egész regényességében élvezhessem, a legnagyobb szükségem van
vigyázatra. Hátra fordúlt s a földalatti útnak távol nyilása, mint fehér
köd, lebegett fölötte, de a körül minden néma, minden csendes volt. Az
ifjúnak szíve hallhatólag vert. Végre még nagyobb vigyázattal követé a
lépcsők folyamát, melyek csigás hajultokban egyszerre balra kanyarodtak.
A hirtelen hajlás következésében néhány lépte közben semmit sem vett
észre, a mi figyelmét felingerelhetné, míg a hágcsó újra egyenes
lejtésben ereszkedett le előtte. A veres derengés már világosb s fényesb
lőn, de mind a mellett a tárgyakat homály borította körüle. Újra néhány
lépcsőn haladott alább, s nem távol magától a falban kisded kerek nyilás
mutatkozott, mint nyiladozó szem, mely a mélységből kisértetien
pillantott fel a közelgőre.
Zokolinak keble emelkedett. Innen árad a világ; ez kétségtelenül mécses
világa; e rejtek tehát nem üres, nem lakatlan. Ezt gondolá, s e közben a
földalatti ének is megszakadozva ugyan s tompán, de már világosabban s
érthetőbben hangzott fel, s egy szent kardalnak tetszett. Lovagunk
egészen fölhevülve ereszkedett lejebb, míg a nyilásnak közelébe ért.
Úgy tetszett neki, mintha abból emberi szózat hangzanék; kanóczát
azonnal letette a lépcsők egyikére, s fejét az ablak felé hajtotta,
melyet zöldes üveg boríta, ónozott szélű karikában, védve erős
vaskereszt által.
A tekintet, mely itt szemei előtt nyilt meg, egyszerre elnémította; ha
arczát figyelmesebben engedné vizsgálni a kétes derengés, abban a
meglepetés pírját látnók, élénk kifejezésével az önmegelégedésnek, mely
mondani látszatott: e merényt nem ok nélkül tevém.
Az ablak kisded szobából nyilott, mely fölött sötét négyszegekből rovott
boltozat hevert; a falakon semmi meszelésnek vagy festésnek nyomai nem
látszottak, de azok köröskörül nádgyékényekkel voltak borítva. Szemben
ifjú leventénkkel asztal, egyetlen durván faragott kőlapból álló, kerek
vastag oszloptól tartva, s e mögött neme az ágynak, melynek alját
dagadozó tömött zsák képezé, igen csinos színvegyületű szőnyegből; egyik
végén hófehér párnák emelkedtek, a mennyire az előtte nyuló asztal
engedé áttekinteni, a tulsó szélén gazdagon aranynyal hímzett paplannak
szeglete tünedezett elő. A sötét boltozat tetejéből mécses fügött, három
kanóczczal, s kétes pislogó világa, mint széles gyürű deríté fel a
kőasztal karimáját, míg közepe sötét árnyékban borongott, s a falakat
csak kétes világ folyá körül.
Mindez, ha képes volt kalandorunkat fölhevíteni, annál nagyobb hatással
bírt rá azon két lénynek alakja, mely első tekintetre tűnt szemébe.
Az egyik mintegy harmincz évű nő volt, fejéhez szoruló, aranynyal áttört
főkötővel, széles fehér csipkékkel. Ez az ágyon ült, s könyökére
támasztva arczát, tekintett a vele szemközt ülőre. A mennyire őt ez ülő
helyzetben ki lehetett venni: felső öltözete sötét színű volt, karjain
felhasítva; a hasítékon gyolcs alruha tűnt ki, dagadozó hólyagokban. A
nőnek arcza azon bájló képek közőli volt, melyekben az érettséggel
párult szelidség hatásteljes kifejezése bizodalmat és vonzódást idéz
elő.
Az asztal világított szélén nagy, bársonyba kötött, s ezüst szegletekkel
s kapcsokkal ékesített könyv állott nyitva: a nő olvasott. Első
tekintetre megismerhette ebben Zokoli a szentírást, mely akkor minden
keresztény családnak igen becsben tartott bútora volt, s külsejére is
sok tekintetet fordítottak a régiek.
Az öregebbel szemközt, de, fájdalom! arczban ki nem vehetőleg, kerek
támaszatlan tábori széken, hasonlóul az asztalra könyökölve egy karcsú
hölgy ült. Karjainak igéző kereksége, teljes nyaka, s a legszebb
fodrokban gazdagon vállait körülfolyó szőke hajhullámok láttaták, hogy ő
a fiatalság éveiben van. Helyzetének ellenére, gyönyörű idomai
termetének, egész szépségökben tűntek elé, s ülése, mely valamennyire
oldalt hajlott, alig engede egy féltekintetet arczának kis részére,
mindenesetre elegendőt arra, hogy kalandorunk, a helyzet regényessége
hozzá járulván, a hölgyet a legszebbnek s legigézőbbnek színezze ki
képzeletében, melyet valaha látott.
Magán kívül volt, s szemei az ablakra tapadva, leheletét maradozni érzé.
A vele szemközti éltesb alak, a világított boltozatban, az átellenben
vonuló sötét hágcsó öblözetében természetesen semmit sem láthatott; de
aggály nélküli tartásából is az vala kivehető, hogy meglepetéstől nem
tart, s azért Zokoli egész kényelemmel folytatá vizsgálatát.
Gondolat gondolatot űzött elméjében. Az idő késő, így vélekedett
magában; tizenegy óra bizonyosan elmúlt már, itt a szobában ágy van, a
hölgy itt fog nyugodni, ő le fog vetkezni; azalatt a lámpa égend, én őt
meglátom, bizonyosan meglátom szemben, s mivel vizsgálattól nem tart, én
őt egész fiatal bájában látandom. Oh! sóhajtott magában: minő szép lehet
ő! Lehetetlen, hogy ily angyali termethez a természet nem a legszebb főt
adta volna.
Az ifjúság sajátja, a képzelgés tündérhonába merülni, kiszínezni azon
képeket, melyek a valóságban megjelennek s a regényesség dicskoszorúját
fonni alakjainak homloka körül. De a képzelet csapong, eszme eszméhez
simul, s a szent, tiszta lelki rajzokkal jókora adagja vegyül a
földiségnek; bár egy szűrt, tisztult kedély mindent visszautasít, mi
képzeteink szentségét homályosítja: mégis önkénytelen s akaratlan
elhullámzik elméje előtt az, a mi érzékeire hat, s a mit testisége
anyagit állít elő a lélek emelkedettségének daczára. Itt is látjuk,
miként tér el Zokoli a meglepetés első hév pillanatai után az
ihlettségtől, melyet a szép hölgy megjelenése s azon rejtett, távol
visszhangzó kardalnak szívet emelő hangfuvalma ébresztett benne.
A helyzet maga fejti meg, hogy neme a magasztaltságnak fogta lelkét
körül, s a lélek ily iránya, ily mozdulata ment egyelőre minden
földitől: ím egy pár gömbölyű kar, havas váll, a karcsú derék, a ruházat
alakhoz simuló s annak szép idomait kitüntető redőzete elég arra, őt
fellengéseiből a földre, s az érzékek vágyainak, sejtéseinek országába
leszállítani.
Gondolatinak folyamát néhány perczre önvád szakasztá félbe. Átfutotta
kevés pillanat alatt érdekes helyzetének minden árnyéklatát; s mi a
valóban kegyes, helyes, élvezhető abban? s mi az? a mivel jobb
meggyőződése nincs megelégedve, előtűnt elméjében.
A történet vezeté őt ide; az ifjú szív, s azon lovagi kör, melyben élt,
megfejti, hogy ő kapva kapott az előtte kinálkozó kalandon. A szép
hölgyet látta; de a látás kétes, talányos volt csak, mely a képzeletnek
tág mezőt nyitott, a nélkül, hogy egész tudnivágyát kielégítheté; mert a
már előtte érdekessé vált hölgynek arczát még mindig nem láthatá, s
talán egy tekintet arra, őt fellengéséből felköltötte volna. Mindeddig a
dolog természetes volt. Ő magát nem vádolhatta, mert semmit sem látott,
a mit akárki ne láthatott volna; de azon gondolat, hogy az érdekes
hölgynek lefektét kilesse, s egy látást kerítsen hatalmába, melyet az
illendőség s a lovagi kimélet hölgy iránt, már magában tilt: az ifjunál
legfeljebb önkénytelenül felmerülő eszme lehetett, de jobb meggyőződésén
kívül esett.
Ő magához tért, mint minden gyöngéd érzetű ember, ki ha egyedül van is,
bizonyos mérték érzete, s illő tudása, nem engedi, bár minő becscsel
kinálkozó vágyait gyöngétlen s illetlen úton kielégítnie.
Tréfa, gondolá magában: ha látom, hogy vetkezik, hátravonulok. Őt
kilesni, ez helytelen! igen, ez helytelen. Ez őt – ha tudná – sértené s
szégyenítené. De arczát látni, egy pillanatra, Istenemre! ezt óhajtanám.
Tehát béketűrés; ő csak megfordul, így el nem töltheti a hosszú
éjszakát. – Így fűzte az ifjú lovag gondolatit tovább. De minő hangok
ezek, melyek mint égi fuvalmak susognak itt körültem? mi lehet ez?
valami varázs terjeng itt. Nem volnék férfiú, ha rettegnék annak végére
járni, a mi itt történik.
E közben szemei mindig a nyiláson függöttek; az öreg nő újra olvasott,
oly nyelven, melyre kemény kiejtése miatt lehete tüstént ráismernie,
tudniillik csehül. Negyed óra telt el, s a hölgy arczczal nem fordult
feléje; végre az öreg betevé a könyvet. Zokoli távol harangnak
kondulását hallá, de nem volt az harangozás, hanem inkább egyes kongatás
valami érczlapon. Az öreg nő fölemelkedett üléséből.
– Serena! – így szólalt meg, s a legérthetőbb magyarsággal folytatá – az
áldozat ideje jelen van, vesd fátyolodat magadra, menjünk!
A csinos hölgy fölegyenesedett, s a mit már ülőhelyzete kétségtelenné
tett, arról hősünket felállása tökéletesen meggyőzte, hogy tudniillik a
hölgy termete egyje volt a legfinomabbul emelteknek, karcsú- s
gyöngédeknek, melyeket valaha látott. A Serena név lelkére hatott; úgy
tetszett neki, mintha annak értelemteljes fogalma összhangzásban állana
azon érdekes kalanddal, mely vele pillanatra mindent feledtetett maga
körül. Serena hófehér, szépen aranynyal hímzett fátyolt tett fejére.
Istenem! sóhajt az ifjú békétlenül: tehát csakugyan nem láthatom őt!
hiába időztem volna itt! minő irigy a sors irántam! s neme a szemrehányó
keserűségnek emelkedett lelkében. Serena az ajtó felé vevé útját, mely
balra esett, s annak küszöbe előtt megfordult, pillanatra fölemelte
fátyolát. A levente szíve hallhatólag dobogott, ő látta Serenát, mint
egy álomképet, mint alakját szeszélyének; mert e pár szó után: menjünk,
kedves anyám! a fátyol lehullámzott újra, s a mennyei arcz el volt
fedezve.
A mit látott, lelkébe edzé magát olthatatlan színekkel; nem tudá e
hirtelen tekintetében Serenának vonásait felfogni, nem tudott számot
adni magának arról, a mit látott; de egy kép élt e pillanattól óta
lelkében, határozatlan színekkel, tűnve jelenve, de örökösen,
kimozdíthatlanúl. – Feketék-e, vagy kékek az életosztó szemek? keskeny
vagy domború a mosolyos ajak? szabályos vagy szabálytalan e lelkes
arczél? mit tudta ő! Serena s azon sugárövedzett alak lelkében, mely ott
a kormányt erős kézzel ragadta meg, állott előtte; ez, és ennyi.
Eltűntek. Magyarul szólottak, mond Zokoli magában; s csehül olvastak. –
Uj talány – ki lehet ő? Istenemre! nem mindennapi lény. – De miért e
romban? miért ily egyszerűen bútorozott rejtekben? s minő áldozatról
volt szó? – mindezt meg nem tudá magának fejteni.
A lámpa folyvást ömleszté maga körül kétes fényét, s az ifjú
vaskemenczét, egy más ágyat jobbra a szegletben pillantott meg, melyhez
csinosan dolgozott lant volt támasztva; egy széken több téli öltözet
halmozva. Minden tárgynak itt sajátságos érdeke volt lovagunk előtt;
mintha elméjébe akarná e kalandnak emlékezetét a legkisebb részletekig
vésni, állott, gondolatiba merülve az ablak előtt.
Visszavárja-e Serenát? vagy vizsgálatát folytassa? – Mind a két eszmében
annyi érdek volt, hogy darabig nem tudá magát cselekvésre határozni.
Végül fölemelkedett görnyedő helyzetéből, s kezde az előtte újra jobbra
kanyarodó lépcsőkön lejebb haladni. Alig ment néhány másodperczig, midőn
magas, vasbádoggal borított, félig nyilt ajtót vett észre; nyilásából
ennek némi derengés hatott hozzáig; megkeményíté magát, s a nélkül, hogy
az ajtót tágabbra nyitná, igyekezett oldalast a szomszéd boltozatba
belépni, mi, nagy vigyázat után, zörej nélkül sikerült is.
Végig menve a földalatti teremen, előtte oszlopos folyosó nyílt, melyből
az előbb hallott kardal egész hangözönében hatott fülébe.
Végre a szemle, mely előtte bontakozott, őt elnémította.


A ROM TITKAI.
A legmagasb csillagzathoz
Emelték büszke vágyai.
Nem volt oly messzeség, hová nem
Vivék fellengő szárnyai.
_Schiller, Szenvey ford._
Egy nyiláshoz ért, mely e földalatti tágas boltozatnak kapuját képezé, s
vastag vasrudakból készült rostélylyal volt azon sötét folyosótól
elkülönözve, melyben állott. Helyzeténél fogva őt lehetetlen volt a
teremből látni; hallani pedig lépteit annál kevésbbé, mivel az odabenn
hangzó dal minden neszt felülmult.
A földalatti öböl előtte annyiban különbözött pinczétől, hogy ékbe futó
ívei igen magasak voltak, s góth ízlésben több szorgalommal készítve,
mint közönségesen pinczékben szokás. Várfenék[24] volt ez, melyet
történetünk korában vagy rejtett kincsnek tartására, vagy vívás
alkalmával menedékül használtak. Többnyire tekervényes és földalatti
utak vezettek ki ezekből, eleség megszerzésére ostrom idején s
menekvésre sürgető veszélykor számítva.
A mint Zokolinak tekintete a nagyszerűen ünnepélyes, fényesen
szövétnekekkel világított boltozatokba mélyedett, az első, a mit
megpillantott, oltár neme volt, majdnem szemben vele, aranytól csillogó;
alatta emelvény vonult körül, három lépcsővel, finom szőnyeggel borítva.
Az oltáron fekete feszület, s az istenember rajta a legfinomabb
ezüstből; jobbra az oltártól más emelvény állott három karszékkel, s ezt
hófehér mennyezet borítá, gazdagon színes virágokkal hímezve.
Az áldozóasztal két oldalában háromlábú, földön álló magas tartókban,
ezüst serpenyőkben töménynyel vegyült szurok égett.
A mennyezet alatti székek középsőjében ült egy azon aggszerű ritka
alakok közől, melyek tiszteletre, sőt ájtatosságra ragadják a nézőt.
Feje teteje hajtalan volt, míg halántékait s agya túlrészét sürű ezüst
hajhullámok folyák körül, s szabályos, majdnem görög tisztaságú
arczélének dicskoszorújaként fénylettek. Szemei az öregnek, ki több mint
századosnak tetszett, mélyen feküdtek öbleikben; de azokban valami oly
szilárd erő s áthatás mutatkozott, mely szinte félelmet gerjesztett, de
olyat, mely nem aggasztó nemű, hanem azon tartózkodásból foly ki, melyet
egy tiszteletreméltó alak idéz elő.
Öltözete e férfiúnak nyuszttal prémzett s béllelt felső öltöny volt,
hasított ujjakkal, térden alól érő, alatta festetlen magas bőrcsizmák
valának láthatók, minden sarkantyú nélkül. Kard nem csüngött oldalán; s
alsó öltözetét az összevont felső nem hagyá kitűnni; gömbölyű, alól
elálló nyusztprémmel kerített süveget tartott kezében. Tekintete nemével
a megszokott felsőségnek járt az őt körülözönlő sokaságon végig.
Szakálla ezen ritka alaknak övön alól ért, s nagy szorgalmazásra
gyaníttatott.
Az oltártól s az elébb leírt érdekes alaktól balra, egymással szemközt
magas férfiak állottak, téliesen öltözve, többnyire fegyveresek, s mivel
a teremnek két öblét sokaságukkal betöltötték, az egész jelenetnek
felséges tekintetet adtak. Előttük s itt ott a terembe lenyuló
vaskarzatoktól védett hágcsókon nők és gyermekek valának kivehetők.
Ezen egész népcsoportozat, mely több százból állott, csendes hangon
énekle egy ünnepélyes teli hangzatú szent dalt, melynek verseit előbb
egy ember mondá el, halk, de érthető hangon előttök.
Nemsokára a Zokoli megérkezése után, a teremnek azon ajtószárnyai,
melyek tőle balra estek, felnyíltak, s Serena lépett be festői bársony
öltönyében, melle alól fehér fellegzett selyem alsó ruhája hullámzott