A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 02

– Mi történik itt, földik? – kiáltott, oldalt fordítván nemes lovát, s
az által tartóztatván a bőszült választókat.
– A Dunába vele! – ordítottak hátul. – Ott egy lék az akasztófa mellett!
– harsogott egy mély hang, s a csoport a hátulsóktól tolatva szorult
Zokolinak lovához, tág szemeket meresztve a feltartóztatóra.
– Megálljatok, rendbontók! – riaszt rájok a lovag, – minő erőszak ez
itt? – Álljatok, mondom! mert istenemre! megmutatom, hogy nem hiába áll
az a fogas itt a Duna szélén! – Félre te! – folytatá, a Wratizláwot
nyakon ragadók egyikét eltaszítva mellőle – mit vétett ezen idegen
lovag? Ez-e a magyar vendégszeretet? semmire-kellők – félre, mondom!
Zokoli gyorsan ugrott le lováról s férfias erővel fejtette ki a dühben
tajtékzó csehet, kinek egész tekintetéből kitetszett, hogy a
társaságokban túlnyájas udvariságból irtózatosan fel tud riadni.
[Illustration: – A Dunába vele!]
– Alávaló, otromba nép! – kiáltott Wratizláw habzó ajkakkal, tőrét
keresve övében, mely abból a küzdés közben kisodratott. – Választás-e
ez, mikor a szabad szavazót a Dunába lökik? – Ezzel megrázta magát, s
igyekezett öltözetét rendbeszedni.
– Itt a süvege kegyelmednek! – mond, odanyujtva azt, egy
cseléd-tekintetű barna ficzkó, fogait vicsorítva, – tessék!
Wratizláw kirántotta kezéből s fejébe tette. – Hol a lovam? – kiáltott
parancsoló hangon – vagy azt is a Dunába akarjátok lökni, mert nem
nyerít Mátyást! – a lovamat ide.
A cseh Zokolinak készségét megmentésében észre sem látszatott venni.
– Még meg sem köszöni az ilyen amolyan cseh dulkija,[9] hogy a jeges
fürdőből kiszabadult! – dörmögé egy széles vállú férfiú bozontosképpel,
balra Zokolitól.
– Köszönjétek ti! – vág közbe Zokoli fönséggel – ha feledem itt
néhánynak arczát közöttetek; a mit tettem, tartozás volt, ilyenkor a
köszönet sért. Lovát ide a nemes lovagnak, gyorsan!
– Kázmért kiáltotta, – szólal fel újra egy a csoport közől, ki mindig a
sűrűben hallatá magát, – már ha idegent akarnánk, inkább a császárt,
mint azt a nyirott fejű királyt.
– Mi a választás, – mond Zokoli komolyan, – ha a szabad vélemény
megszünik, s nem azt választja kiki, a kit akar? Éljen Mátyás király!
– Éljen Mátyás király! – ismétlék ordítva mindnyájan, s az egész
jelenetet feledve, ujjongva tódultak a váczi kapu felé. Nemsokára
Wratizláwnak előhozták lovát.
– Isten kegyeddel, Wratizláw! – mond Zokoli udvarias nyájassággal, Pest
felé fordítván lovát, – ma még találkozunk nálam.
A lovag hallgatott s ajkait harapta össze, míg az ifjú magyar lovag a
sokaságba eltűnt; végre maga is a váczi kapu felé sietett.
Kifogyhatlanul ömlött ki abból a nép a Rákos felé; a sűrű néptömegben
csak lassan haladhatott. Egyszerre megragadja kantárát egy kisded
emberke, majdnem pulyának nevezhető; de nemcsak kisdedsége, hanem egész
alakja különös volt: hófehér haja sűrű csigákban borította nagy
idomtalan fejét, s arcza e sajátságos lénynek az Aesop szobraira
emlékeztetett. Öltözete hosszú, bokáig érő mente volt, sötétszínű
posztóból, mely őt valamennyire magasítá.
– Te, Angyal diák? – mond Wratizláw – egyedül vagy-e?
– Nem, uram, néhány emberünk nincs távol ide.
– Szólítsd valamelyiket s add lovamat át neki, itt gyalog jobban
boldogulunk; szóm van veled.
Angyal diák intett s egy vaskos cseh fegyveres szolga lépett elő és
átvevé Wratizláw lovát.
– Vezesd szállásomra, Mihalek – mond a lovag, s a szolga a tömegben
eltűnt.
A lovag s Angyal diák kissé félrevonultak.
– Hallod-e Angyal? Zokolinak nem szabad meghalni.
– Nem, – kérdé a másik, – mióta békült ki kegyed vele, legfáradhatlanabb
üldözőnkkel?
– Hallgass! – riaszt rá a lovag körültekintve. – Kibékülni? hitemre,
soha, soha! sőt inkább, mint valaha gyűlölöm őt, mert életemet mentette
meg s lekötelezettje vagyok. Halljad: Rákos felé indultam kissé
körültekinteni a nők közt. Nankelreuternét láttam az előbb Ország
Mihálynéval kiszánkázni.
– Áhá! – jegyzé meg Angyal diák mosolyogva.
– Egyszerre egy ujjongó csoporttal ütközik össze a lovam. Ki a király?
riasztott egy faragatlan ficzkó rám, azon szemtelen elbizottsággal, mely
ily esetben az alsóbb rendűeket bélyegzi: Kázmér, a lengyel király!
kiáltottam s ezt annál bátrabban, mivel lengyel lobogót láttam a
csoportozat közepében lebegni; akkor körülfogtak s a Dunába akartak
hányni.
– Bizonyosan – mond Angyal diák – valamelyik más csoporttól szedték el a
lobogót, s a Szilágyi emberei voltak, ki maga akarna király lenni, bár
emberei a Hunyadi János gyermekfiát kiabálják.
– Zokoli mentett meg! tehát meg ne haljon, de bűnhödjék tízszeresen! Egy
eszmém van, közlöm veled te fehér róka, s nem lesz károdra.
A diák mosolygott. – Hm! Ha még egyszer kellene is olyan ijedtséget
kiállanom, mint Tétényen, hol néhány óra alatt – huszonhat éves! –
megőszültem, mint vén farkas, még sem tudnék neki kegyelmezni. Hány száz
emberünk veszett el fegyvere alatt? s hát még a sok zsákmány, melyet
levert kezünkről? egy kanál vízben veszteném el! – s nincs könnyebb,
mint itt a nyakára hágni.
– Büszkeségem nem engedi, hogy megölessem. Bele akartam veszni, s bajt
vívni vele; de tervem jobb: az megöli igazán.
Wratizláw és Angyal diák élénken folytaták beszélgetésöket; de mivel a
nép újra sűrűdött közelökben, csak suttogva teheték. Megindultak, s
midőn a váczi kapun beértek, a fal mellett balra tértek fel.
– Mit mondasz tervemre? – folytatá már hangosabban a cseh lovag. –
Tudom, ficzkó! hogy ezermester vagy.
– Rám kell bízni a dolgot – felel Angyal diák, kevélyen emelkedve föl
sarkán.
– Ha, ha, ha! – kiált fel Wratizláw – a hol pártok vannak, mi könnyebb,
mint egynek nyakát szegni? – E szavaknál kanyarodott a fal- s ház-sor
közti utcza jobbra fel s beszélőink eltűntek szem elől.
Már sötétedett s az esti félhomály a roppant képnek Buda s Pest körül
árnyéktelt színezetet adott. A Duna jeges hátán hasító szél söprött
végig, a csillámló havat felmarkolva, s szikraködben szórva maga körül.
Szilágyinak serege majdnem elmeredve állott; arcza a barna had fiainak
ki volt a hidegtől pirulva; bajúszaikon hosszú jégcsapok függöttek;
szakálaikon, szemöldeiken fehér zúz ült. Kezeiket dörzsölgették, s a
prüszkölő lovak szilajon topogtak alattok.
Itt-ott kétes mozgásban jelengeté magát a türelmetlenség; a sorok
hullámozni kezdettek, mint egy indulni kezdő sereghomlok. A csapatok
előtt lovagló férfiak minden erejökből igyekeztek a rendet fentartani.
Az ingerült békétlenség elválasztó perczében érkezett Zokoli a csatarend
közelébe; a mint a sorokhoz ért, a tisztek azonnal körülfogták, élénken
kérdezősködvén a választásról.
– Gara azon van, urak! – felelt Zokoli – hogy a választás
elhalasztassék! e pillanatig nem tudjuk, ki a király?
– Hallatlan makacsság! – mond egyik a főnökök közől, tisztes ősz férfiú.
– Itt étlen s szomjan vannak embereim, kik hajnaltól óta nyeregben
ülnek, a hidegtől csonttá meredve; nem birom őket együtt tartani.[10]
– Szabad-e hozzájok intézni szavaimat? – kérdé Zokoli, mintegy új
eszmétől megkapatva.
– Bátran! – feleltek többen – csak sikere legyen.
Zokoli végig nyargalt a sorokon, kezet nyújtott az ősz vitézeknek s
élénken szólott hozzájok; végre megállott a sötét hadi homlok közepével
szemben.
– Vitézek! – kiált fel – e nap lehaladott, a hon téreit az est sötéte
övedzi, rajtatok áll s világ leend! s a nap felragyog az éj öléből, s
lészen nagy és dicső sugárzása, s fényének híre elszárnyal kelettől
nyugotig, s éjszaktól délig! Ti, kik Hunyadi János alatt vívni s győzni
tanultatok, ki a kardot hüvelyéből! terítsétek szélnek a zászlókat!
jutalmazzátok meg a dicső atyát méltó gyermekében, s kiáltsátok utánam:
Éljen Mátyás király!
E pillanatban iszonyú roppanás hallatszott, élesebb, rövidebb, harsogóbb
ezer villámcsattanásnál. A Duna jege negyvenezer embernek terhe alatt
görnyedve, hosszában hasadt meg; a lovak lábaik alatt érezték ingani, s
a budai hegyek és sziklák visszhangja százszorosan zúgta azt vissza; s
miként, midőn a vihar szárnya kel s a tenger mélyeit forralva fel, bőg a
tornyozó hullámok fölött: úgy riadt fel a sereg közt a lelkesedés
szelleme, óriási erőben és nagyságban; a mi keblökben élt, minek egy
szikra kellett, hogy fellobogjon, meggyuladt egyszerre! Zokoli szava
volt a szikra. A kardok kicsördültek, a zászlók szétterültek.
– Éljen Mátyás király! – kiáltott negyvenezer torok s a Gellért homlokán
álló ezrek ismételték: «Éljen Mátyás király!»
A sereg megindult Rákos felé. A partokon, a budai hegyeken, a tágas
pesti rónán és mindenütt egy zúgás hallatszott: «Éljen Mátyás király!»
és hangzott végtelenül, meg nem szakadva. Pest-Budán a harangok
megkondultak, trombiták harsogtak; az épületek ablakaiból kendők
lobogtak, a házak födeleire nyargalt a nép és kiáltott. A szél és hír
szárnyain röpült az ittas öröm városról-városra, faluról-falura,
majorból-majorba, s néhány óra alatt a nemzet kiáltott: «Éljen Mátyás
király!»
Míg Szilágyi, Gara, Ujlaki, a honatyák s a külfejedelmek követei
tanácskoztak, addig a nemzet választott, s szavának harsogó zúgása
felrázta az egybegyűlt ország nagyjait; a magasztaltság ereje szivökbe
ragadt, s az egész gyűlés kiáltott: «Éljen Mátyás király!»[11]
A közörömet, a közmegelégedést nincs toll, mely leírhatná: minden
arczon, minden szóban mutatkozott az; Budán és Pesten s az egész
országban nemzeti ünnep volt, milyennek mására a honi évkönyvek nem
emlékeznek; az emberek egymást ölelték, minden baj feledve lőn s a
nemzet örülni indult és vigadni.
[Illustration: – Éljen Mátyás király!]
Az ország nagyjai követséget rendeltek Prágába. Zokoli Mihály a
kinevezettek egyike volt.[12]


AZ APRÓD.
– – hamvaiból a phoenix újra felkél,
Lerázza a por ronda szennyeit,
S az őserő, vezérlő ész tüzénél
Egek felé intézi röpteit.
_Tóth Lőrincz._
A követség Prága felé sietett, hol a fogoly Mátyás élt[13] a Podjebrád
udvarában egyedül s rokontalanul az őt körüllengő léggel s emberekkel.
Tizennyolczadik évében volt az ifjú, s külseje már érett erőre mutatott.
Római vonásai inkább kemények, mint finomak, fekete szemei nagyok, szép
vágásúak s élénk kifejezésűek, fejét rőtbarna, természetesen göndör
fürtök boríták s termete bár közepes, sok szabálylyal s aránynyal
bírt.[14] Őt Podjebrád eleinte nemével a leereszkedő kegyességnek
tartotta maga körül; később az ifjúnak nagyszerű lelki tehetségei,
királyi tartása s valami ellentállhatlan varázs társalkodásában, a
nyers, de erőteljes főnök figyelmét megnyerték.[15]
Mintegy félévvel Mátyásnak választatása előtt azonban egyszerre
Podjebrád a magyar apródot, a gyermek Hunyadit, szembetünőleg kezdé
megkülönböztetni; a mi a szerény, de önérzettel teljes ifjút meglepte.
Ha védőjének kevélysége előre benne azon nemes, büszke tartózkodást
szülte, mely önbecsének érzetében, a mások rátartásában némi
szánakodásra méltót lát, később a közelítés a hontalannak jólesett, s a
szerényt alázat, s hév csatlakozásra készteté.
Volt Mátyásnak egész valóján neme a fájdalmas komolyságnak elöntve.
Atyját imádta, s hogy ily atyának fia lehet, lelkét üdvözíté; de e
kéjérzet azon keserűséggel vegyült, hogy atyjának érdemei oly hamar
feledésbe mentek, s kedves bátyjának hóhér pallosa által kelle elveszni.
Sokszor álmodta ő magát a csatarend homlokán, s esküt tőn ifjú hév
kebellel: méltó lenni atyjához, emlékezetét szenten tartani fenn, mint
ereklyét; de honába kibékült kebellel térni vissza; nem boszúlni meg a
híven szeretett honon azt, mit egyesek atyja, bátyja s ellene vétettek.
Igaz, a honszeretetben valami engesztelő van s békéltető, s a nemesen
született szív e nagy érdek közelében mindent feled.
Felmagasztaltatását Mátyás nem gyanítá. Ha a hon atyja s bátyja iránt
hálátlan volt: miként várhatá ő, a gyermek, az érdemnélküli, azon
jutalmat, melynek elnyerésében az érdemest is képes vala a kajánság és
cselszövény hátráltatni.
Mint minden erőteljes lélek, ő magában kerese anyagot belső békére;
magában azon magvat, melyből boldogságának fáját akarta felnövelni.
Fáradhatlanul gyakorlá erejét a fegyverforgatásban; a régi írók
szellemébe mélyedt el búvárkodó elmével; s önlelkébe tekintvén,
mondhatlan belső megnyugvással látta, hogy a régiség nagy, erőteljes
lelkülete nem álomképe szeszélyének, s hogy azt megfogni érteni,
lehetőnek hinni tudja. Volt valami benne, hogy úgy szóljak, jóslói, a
jövendőt előidéző, egy vele született számítás és követelés a sorshoz; s
mindez egy eszmévé olvadott össze, mely vele elhiteté, hogy őt a végzet
nagyobbszerű, történeti fontosságú pályára szólítja fel. De hogy ezt nem
váratlan szerencsének, hanem önmagának kell előidéznie; hogy neki fel
kell a homályból küzdeni magát, s méltónak lenni egy Hunyadi Jánoshoz, s
egy nemzethez, mely fiának neveztetni volt nemes büszkesége.
E titkos, óvott, lelkének magvába vésett követelés egy kétes jövendőhöz,
az ifjúnak arczáról sugárzott vissza; s a mi mást talán kevély daczczal
töltene el, benne szerénységgé símult, mint minden nemes, s a tökélyhez
közelítő.
Őt a Podjebrád udvarában szerették, de Prágában akárhol megjelent,
kedves vendég volt: legkedvesebb azonban Bretizláwnál, ki egykor
boroszlói polgármester, most mint a csillagászat szenvedélyes kedvelője,
csendesen s megvonva magát, Prágában élt. E díszes öreghez sietett a
beszterczei gróf, ha tanulását végezte, vagy egy vadászat után szelidebb
élvezetekre nyílt szíve. Bretizláw mint fiát fogadá őt házában, s
leánya, a tizenkét éves Izabella, angyali arczával, sötét szemeivel,
mint édes nővér futott az ifjú elébe, fonta gyöngéd karjait nyaka körül;
s ha három nap nem látta, sírt, nevetett örömében jöttekor. Ha a leányka
egy virágot, játékocskát, szalagot nyert a csinos apródtól ajándékban:
mint kincsét zárta el, s az elporlott virágnak hamvai becsesek voltak
előtte, mint ereklyék.
Igy teltek el napjai Mátyásnak, míg Podjebrád egykor a szokottnál
nyájasabban szólítá őt fel maradásra ebéd után, s vezeté belső
szobájába.
Boltozatos volt ez, ék-alakú lenyuló falívekkel, melyeket közepén,
vályuzott oszlop támogatott; e körül négy ősz cseh vitéznek mogorva
képei függöttek, aggszerű fegyverektől környezve. Tágas, többféle
tekercsekkel s könyvekkel megrakott, s zöld bőrrel borított íróasztal
foglalá el az egyik szögletet, míg a zöldes ablak üvegein által a napnak
csillogó sugárai terjedtek a tárgyakra. Az asztallal szemben párnákkal
halmozott kerevet nyúlt s ez előtt tarka vastag szőnyeg hevert. Egy tág
kandalló, székek, egy álló fogas fegyverekkel s vértekkel, ada e helynek
némi hadi s régies tekintetet.
– Ülj ide mellém, – mond Podjebrád nyájasan nyújtva kezét az ifjúnak, s
helyet foglalva.
Mátyás meglepetve ugyan e közelítéstől, de minden aggály nélkül
engedelmeskedett. Szembetünő volt arczán neme a feszült várakozásnak.
– Miként vagy nálam megelégedve, ifjú? meg tudta-e előző hajlandóságom
irántad szívedet nyerni, s számíthatok-e arra, hogy magamnak benned hű
barátot szereztem? – szólj egyenesen s minden tartózkodás nélkül. –
Mindezt a nemes főnök a legszívesebb hangon mondá.
Mátyás elfogadá az odanyújtott kezet, s némi szenvedélylyel felele: –
Uram! szívem teljességéből megvallom kegyednek s az egész világnak, hogy
velem atyai módon bánt; s az idegennel, a sorstól űzöttel azon gyöngéd
kiméletet érezteté, mely oly jól esik.
[Illustration: – Ülj ide mellém, – mond Podjebrád.]
Podjebrád az élénk hála-kiömlést azzal a számító arczkifejezéssel vette,
mely egy előzménynek örül, mivel fontosb tárgyakkal készül előállani. –
Ifjú barátom! – szólt a leghizelgőbb hangon – óhajtanám, hogy neked
szeretetem- s vonzódásomnak oly kétségtelen bizonyítványát adhatnám,
mely a világot is meggyőzze arról, milyen való azon részvét, melyet
irántad érzek.
– Van-e erre szükség? – viszonzá Mátyás – kétkedhetik-e ezen valaki? ki
engemet itt a fény s kényelem közepette lát, mint fiát egy háznak, mint
jutalmazottat, a nélkül, hogy időm lett volna még érdemet szerezni.
– Gondolod-e! – felelt komolyan Podjebrád – hogy kedvezéseimet oda
tudnám vetni minden megfontolás nélkül oly ifjúnak, kinek külseje
szívemhez szól, annak tudása nélkül, hogy azt a szó teljes értelmében
képes leend idővel viszonozni. Ha én tégedet nem mint a többi ifjat itt
udvaromban valami nagyobbnak, s többnek hiszlek: ez azért van, mivel nem
tudnám megfogni, miként lehetne oly atyának, minő a tied volt, köznapi
ivadéka. Szerethetjük azokat, kiket a sors közelünkbe vetett, a nélkül,
hogy lelki értékükről bizonyosak legyünk; de barátságunkat s
becsülésünket csak az birhatja, kinek nemes telkében fényes jövendő
csírája sarjad.
E hizelgő nyilatkozás Mátyásnak jól esett, mert azon szíves hajlandóság
mellett, mit ő a Podjebrád udvarában néhány holdak óta oly nagy
mértékben tapasztalt, volt valami meghitt, valami őt felmagasztaló, s
értékét tudató, mi a lélekteljes ifjúnak keblét dagasztá.
– Igen, uram! – mond – nem fogsz bennem csalatkozni; bár atyámnak tettei
elérhetlen magasságban ragyognak fölöttem, ne kétkedj! hozzá hasonlítani
leend legforróbb törekvésem.
– Ezt remélem, Mátyás! s hogy az, a mit tőled várok, sajátommá váljék,
hogy abban atyai, rokoni részt vehessek, közelebb tűzlek szívemhez.
Igen, te fiam leszesz! nem fogadott, hanem való fiam!
Mátyás ezt hirtelen meg nem foghatta: Podjebrádra emelt nemes nyíltságú,
de kérdő tekintete láttatá, mutatá lelkének e kétkedő állapotát.
– Nem értesz egészen, fiam! – folytatá amaz – tudd meg tehát azt, a mit
tenni akarok éretted: leányom Katharina gyermek még, tizenhárom éves
alig; de a ki őt látja, benne minden nőerénynek sarjait pillantja meg.
Boldog én! hogy atyai büszkeségemben mondhatom: ő kegyes, szelid,
atyatisztelő; esze villám, lelke korántúli, és szép, mint az ég leánya,
s minő leend még!
– Kedves, mondhatlan kedves gyermek! – mond Mátyás osztozva, ha nem is
meggyőződésből, de gyöngédségből a boldog atya magasztaltságában, ki
szelid, jó gyermekét ész s átlátás tekintetében túlbecsülte.
– Az! s e gyöngyöt, e legbecsesb kincsemet szántam neked, fiam! Remélem,
te annak becsét fel birod fogni s szeretended őt, miként én szeretem, s
kevély leszesz birtokában, miként én vagyok.[16]
E váratlan nyilatkozás az apródot elnémítá az első pillanatban. Bámuló
tekintetet vetett Podjebrádra, ki mélyen s fürkészve függeszté szemeit
rá. Hosszú szünet lőn. Mátyásnak elméjében egy új eszmének volt élet
adva, mely számtalan más gondolatokat idézett föl elméjében. Podjebrád
oly fokán állott a hatalomnak, hogy Mátyás őt Csehországban majd király
által követelhető hódolat tárgyának látta; s hogy valóban a cseh királyi
székbe vágyik, azt nem egyszer elejtett czélzással teljes szavaiból
nemcsak Mátyás, de egész udvara mint bizonyost tudta. Egyébiránt nem
lehete kétség abban, hogy szándéka sikerülend: mert az erő s hatalom
kezében voltak, s az akarat, mint mozdító erő, nem hibázott. Bármennyi
kegyességét és részvétét tapasztalta is Mátyás, ezen, úgy szólván:
délpontja kedvezésének ránézve hirtelennek, elsietettnek tetszett.
Keblében önkénytelen egy ellenséges eszme merűlt fel: hogy ennek nagy és
fontos okának kell lenni. Az ifjúban szerfölött sok természetes jóság
volt, s valahányszor lelkét oly gondolat lepte meg, melynek tovább
fűzéséből másra árnyék borult, mindannyiszor igyekezett azt önmaga előtt
megczáfolni. Itt a pillanat a Podjebrád egyenességére mindenesetre némi
homályt vetett; mert ha neme a számításnak okozta ajánlatát, s nem azon
őszinte hajlandóság, melyet kitűzött: úgy Mátyást álszín vakította, s
Podjebrád lelkülete nem volt oly tiszta, milyennek ő azt képzelé. Sok
függ attól, minő útat talál a szívbe az első gyanú fölemelkedése; ha azt
vértezetten leli, s lepattan róla, akkor a bizodalom inkább edződik,
mint gyengűl; de a tiszta főknek az a szerencsétlenségök, hogy a
dolognak kétségtelen szembetünősége szűlhetvén csak az itéletet, s ott a
gyanú, csak okokon alapulhatván, mély gyökeret ver; s bármiként
törekedjünk azt kiirtani, mindannyiszor fölemelkedik agyunkban.
Akármi lett légyen azonban jóindulatának oka: a szép s nemes ajánlás
kellemesen inkább, mint kétesen illette az ifjú keblét, s azon eszméhez,
mely az ajánlattal együtt született agyában, egy serege a rokon
gondolatoknak fűződött össze. Podjebrád gyermekleánya jelent meg Mátyás
képzetében, az elérhetlennek vélt Katharina, ki épen, mivel oly távol
volt tőle, helyzeténél fogva őt soha különösen nem érdekelte. A gyermek
gyönyörű volt: nagy, lélekteljes szemeiben valami olvadó, édesen
elhagyott létezett; szelíd vonásain, kis bibor-ajkain valami gyermekded,
s egyszersmind mély csatlakozásra mutató tűnt fel. Ha Mátyás olykor e
kedves alakot látta maga előtt lejteni, neme a szánakodásnak emelkedett
keblében: valami nagy, hogy úgy szóljak, szemrehányólag a jövendővel
szembesített volt a gyermek angyali arczában, a mi vonzott, s fájérzetet
okozott egyszerre. Mátyás még eddig nem szeretett; lelkének magas röpte
volt, s már helyzeténél fogva természetes, hogy lelke nagyobbszerű
nézetekkel s tervekkel küzdött, mint hogy ideje maradjon hölgyek
társaságának örülni. De föltehetjük róla azt is: ha valóban lenne, kinek
közelítése szívét gyorsabb dobogásba hozná, ő ingatag helyzetében sokkal
nemesebben gondolkozott, mint hogy egy szerető lénynek egész jövendőjét
a maga kétes sorsához kívánná csatolni.
Podjebrád ajánlása fényes jövendővel kínálkozott. Út nyílt tettekre
képzetében, a mi oly kedélyekben, mint a Mátyásé, fontos inger. Az
egybekelés évek múlva történhetett csak, s ez a tovább vonulása egy
elhatározó viszonynak, annak kétes örömeit s terhét enyhíté képzetében.
A gyermek szeretetreméltó volt s így a kinézésben semmi, a mi őt
nevezetesen ijeszthetné a jövendőtől.
Mind az, a mit elég hosszasan az ifjú lelkéből olvashatunk ki, ott
sokkal gyorsabban keletkezett, s néhány percznek míve volt; de a
gondolat folyamából magyarázható, hogy ő komolylyá vált, s arczában
elegye a meglepetésnek, szerénységnek s fontolásnak alakult.
De felelni kellett, s ezt Mátyás azzal a biztossággal s tapintattal
tevé, mely neki sajátja volt.
Megköszönte a szíves indulatot maga iránt, kijelentvén, hogy minden
kötelék, mely őt szorosabban kapcsolja jóltevőjéhez, csak kellemes és
kívánatos lehet; annyival inkább – tevé udvariasan hozzá – egy ily
gyöngédnemű, s a szívhez legközelebb érő. Podjebrád a feleletet örömmel
fogadta, s arczában némi diadalérzet volt kifejezve, mely az ifjúnak
figyelmét ki nem kerűlte, de melyet az még akkor egészen megfejteni s
felfogni nem tudott.
– Bárminő változásnak legyen sorsom alávetve, ifjú barátom, – mond a
főnök, lehető őszinteséget mutatván tekintetében s szavaiban – légy
meggyőződve, hogy gondolkozásom s jó indulatom irántad nem fog változni,
Katharina a tied, és te fiam.
– S bármiként változhassék az enyém, – tevé hozzá Mátyás némi
szenvedélylyel, – bennem mindig hálás, érdekeit szívén viselő fiát fogja
találni atyám.
Mátyásnak azonnal a várban külön osztály rendeltetett, czélszerűen
bútorozva; s ő mindazon kényelmekben s tiszteletben részesűlt, melyekhez
mint fiú, a háznál számolhatott.
Ő magába zárt volt; csak azok előtt nyitá meg szívét, kiket ismert és
becsült; ez helyzetéből fejthető. Jókor ott állott ő, hová csak az érett
kor jut, azaz: csalódásai megszűntek. Atyjának ellenségei; Lászlónak
halála; Fridrik császárnak viszonyai hozzá, s több egyéb körülmény jókor
megtaníták őt arra, hogy az emberek többségét érdek vezérli; hogy az
arcz a legtöbbeknél egy fényesen mázolt czégér, mely többet igér, mint
teljesít; ő, hogy úgy szóljak, védelmi helyzetben volt legfiatalabb kora
óta, s a történtekre csak szenvedőleg folya be. Sorsa őt eddig az
eszközi helyzetből nem emelte ki az önállóság s cselekvés nemes körébe.
Mindezekből természetesen némi keserűség s feszültség áradott
lelkületére. Bretizláw körében legkönnyebben érzé magát; mert a derék
öreg, az ifjúnak egész lelkét fel bírván fogni, vele jókor férfiúhoz
illő komolysággal bánt.
Egy nappal a Podjebrád nyilatkozata után Hunyadi hozzá sietett. A
szobában tág kandalló előtt állott a két férfiú; a kis Izabella veres
pamutot font, s néha emelé föl gyermekded arczát ihletett tekintettel
Mátyásra. Az előbbi napon történtekről vitatkoztak: Mátyás az ajánlást
elbeszélte; az öregnek arczán futó gúnymosoly mutatkozott, s midőn
vendége a nemes lélek szép bizodalmával s hevével emelé ki Podjebrádnak
haszonvágy nélküli jó indulatát maga iránt, Bretizláw szokott
nyájassággal ugyan, de némileg elfogultan folytatá párbeszédét.
[Illustration: A kis Izabella veres pamutot font.]
Napok, hetek teltek el. Podjebrád jövendő vejét mindinkább lekötelezé,
egyrészt mondhatlan szívességgel, másrészt mindent elkövetve, mi által
az ifjúnak kedvét megnyerheté. Az oly nemes lelkekben, mint a Mátyásé, a
jótett bárminő szellemű legyen, hasonlót idéz föl, s nem bámulhatunk, ha
végre valóban sikerűlt a cselszövényes számító Podjebrádnak az ifjút
megnyerni.[17]
Hogy a hatalmas cseh főnök Mátyásra számított, ezt tudjuk; azt, hogy őt
nemcsak terveinek megnyerni igyekezett, hanem némileg magához módosítani
is vágyott, azt könnyen megfoghatjuk. Távolról kezdé a kevély parancsnok
Mátyással sejdíttetni azon fényes jövendőt, mely rá vár, s mely igen is
jókor tudva, vagy legalább gyanítva vala előtte.
De Mátyás oly szerény volt; számításai s követelései jövendőjéhez oly
egészen más természetűek, hogy ő a kevély főnök czélzásait vagy át nem
értette, vagy azokat ábrándozásoknak tartotta, s a cseh trónra
magyarázta át; azon gondolattól pedig, hogy dicsőségvágya által honát
pártokra tépje s a hon vérén vásárolja meg felsőségét, visszaborzadott.
Mindezek fölött azonban kétes kérdéses homály lebegett, s Mátyás előbbi
tanulmányait s gyakorlatait folytatva, élete módjában keveset
változtatott. Zokoli Mihálylyal bár távol tőle, viszonya meg nem
szakadt, s ha tehette, enyelgő levelezésben vele találta örömét. E
levelekben vala nyíltan, eredeti tisztaságában szép kedélye látható; a
barátságos véleménycsere, s honáróli tudakozódás közt soraiban néha
egy-egy szikrája a lángésznek csillogott, s egy-egy czélzás azon
aggszerű, nemes erőteljes lelkületre mutatott, mely neki sajátja
volt.[18] Zokoli ifjú barátját értette, s ha vídámsága szívéhez szólt, a
szellem, mely a levelekben lehelt, őt felmagasztalta. Ő zsenge
gyermekkora óta Mátyással összeszőtte azon nagyszerű képzetet, melylyel
atyját Hunyadi Jánost bámulta; megszokta ő a nagy férfiú fiát nemében a
dicsfénynek látni, eszméit csudálni, kifejlését elragadtatással követni
s ez fejleszté lelkében szenvedélyes ragaszkodását azon ifjúhoz, kinek
barátságával magát tisztelve érzé.
Az idő eljárt. Budáról Vitéz a követséget megelőzve közelgett
Prágába,[19] míg a többiek fényes fegyveres kísérettel lassabban
haladtak. Czéljok volt ezen utóbbiaknak a királyt Straznicznál bevárni,
hová Szilágyi Mihály és Erzsébet, Mátyásnak anyja, előre mentek már, a
pompás készületeket megteendők.
A követség lóháton utazott, s a kemény téli időben jól bélelt bundákba
volt burkolva. A kalpagok alól, a fő hátulsó részét s a füleket elfödve,
a legtöbbeknek majd vállig érő szövet folyt le; oly divat, mely eredetét
még a szittya tanyázásokból vette, s Mátyás korában, s az előtt, hév
nyáron a nap sugarai s télben a hideg ellen használtatott. Az öregebb
uraknak arczaik úgy be voltak kendőkkel kerítve, hogy csak orruk s
szemeik valának kivehetők.[20] Igy haladtak csendesen ugyan, de
megszakadás nélkül. Déli s éji tanyájuk hol útjokban ért helységek
pórlakjai, hol az előttök terjengő róna, vagy hegykebel volt, hová
hirtelen üttettek fel a sátrak s roppant tüzek adának világot s meleget.
Már nem valának távol Straznicztól, midőn az éj szétömlesztvén
árnyékait, egy romnak közelébe értek. Néma rengeteg közepette állott az,
magas szürke falaival; itt-ott a teremek födele nyúlt fel a magasba,
ritkult zsindeleivel hálót képezve, melyen a világos téli est
varázsfénye csillogott keresztül; a boltozatos kapu fölött egy tágas
repedés tevé félelmessé a bemenetelt. Magas bükkök s tölgyek keríték a
festői romot, szétágazó lombatlan galyakkal, melyekről fehér dér
szikrázott, s hosszú jégcsapok nyúltak alá.