A csehek Magyarországban (1. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 08

AZ IFJÚ KIRÁLY.
– – fenn hazám az égben
Mondhatatlan messzeségben
A csillagpályák között.
_Kölcsey_.
Ott hagytuk el az ifjú királyt, midőn választását kinyilatkoztatá előtte
Podjebrád. A meglepetés, hogyha szabad e kitétellel élnünk, nagyszerű
volt, s mindent haladott, mit Mátyás valaha várt s remélhetett. Az ily
helyzetek természetéből foly ki azon szótalanság, mely szünetet képezett
addig, míg gondolatait rendbe szedvén, újra szólni, nyilatkozni,
körültekinteni birt, azon szédítő fokon, hová őt, a foglyot, az
elfeledtet, a biztos jövendőnélkülit a pillanat emelé föl.
A múlt nyargalt át képzetén. Atyja, László bátyjának halála, önhelyzete;
s ezt az ország, a szeretett hon kétes sorsa követé. Keresztül futotta
hirtelen a viszonyokat rendre; a pártokat, a követelő idegen
fejedelmeket, a királyválasztást; s itt látta magát a feledtség
sötétéből kiragadva, egyszerre egy nemzet összes felkiáltása által
újrateremtve. Látta az isteni gondviselést, mely benne atyja érdemét
jutalmazta, s a kedves testvér vesztét kárpótlá. Hála emelkedett
lelkében azon örök lény iránt, ki biztos, erős kézzel nyúl be az
események veséibe, s hatalmas fordítással, egy teremtő igével mindent
újra önt; egy eszmét lök a szomjú lelkekbe, s egy gondolatszikrát ver ki
a sors szikláiból, mely mindenütt gyulékony anyagra talál, fellobog,
felriad a közvéleményben, s mint a medret áttört folyam, szétárad
véthetlenül, ellenállhatlanul. De tisztelet s hála emelkedett föl ifjú
kebelében azon nemzet iránt is, mely őt, az érdemetlent, ily nagy, ily
szép bizodalommal ölelé körül; benne atyját s az örök igazságot becsülé,
emelte ki, dicsőíté s koronázá. Valamint a szerénység kötelességévé
tette mindezt érezni, minderre magát érdemetlennek hinni addig, míg
érdemeket lehete szerzendő: úgy másrészt lelke nőtt, s szívében jóltevő
hév áradott. Első pillanatkor, első kiléptekor a homályból ezt gondolá:
azon nemzetnek, mely őt felmagasztalá, öndicsőségét, nagyságát és
fönségét kell visszatükrözve látni abban, kiben bízott, kinek
gyermekkezeibe adá a hon hajójának kormányát, még pedig akkor, midőn a
hon ege borult, s öblében villámok csattogtak, s az elem, melyen ingott,
mélyéből fel volt verve. Nemes büszkeség tölté meg keblét, s azon szép s
föntebb nemű dicsvágy, megmutatni, hogy benne nem csalatkoztak. Mindez
villámgyorsasággal váltakozott elméjében, s a lelki csata és
önvitatkozás következménye lőn, azon szerény, de szerfölött nemes
önbizalommal teljes tartás, melylyel Mátyás fölemelkedett üléséből,
aggály nélkül jártatá a fényes gyülekezeten már is királyi tekintetét
körül, s érczteljes, bár valami elfogódott hangon nyilatkoztatá ki:
mennyire hatott lelkére e váratlan felmagasztalás, s hogy ő tudja:
miként ezt egyedül atyja érdemeinek köszönheti; igéré: élte minden
pillanata, minden gondolatja, minden tette azon nemzetnek lesz áldozva,
mely őt bizodalmával előbb ajándékozta meg, mintsem arra érdemeket
szerezhetett; kinyilatkoztatá: bár jó szándéka való, ifjú erejét túl nem
becsüli, s számot tart azon lelkes férfiak tanácsára s segítségére,
kiknek a hon java szívökön fekszik, kiknek érett javallatait mindig a
legnagyobb készséggel fogja kihallgatni; végre hiszi: hogy az Isten, ki
őt árvaságában így megtiszteltetni, így felmagasodni engedte, el nem
hagyja, s szívének első s legforróbb óhajtását, a hont boldogíthatni,
teljesítendi.[35]
Rendre üdvözlék a cseh és magyar urak az ifju királyt, s most e
nagyszerű pillanatban kezdék őt megismerni s méltánylani. A királyt
látták a nemes tartásban, s szerénységgel párosult fenségben; a magyar
urak keble tágult, s boldogító remények kezdének azokban emelkedni.
Bretizláw is jelen volt a vendégek közt, – most győződött meg, hogy őt
gyanításai meg nem csalták. Podjebrád igen jól tuda számítani a
jövendőre; neme a fájdalmas érzetnek emelkedett föl kebléből az agg
férfiúnak. Így tehát minden álszín, gondolá magában; s az a Podjebrád,
ki Mátyással egyelőre büszkeséggel éreztette felsőségét, ki vele, a
beszterczei gróffal, a Magyarország kormányzójának fiával, mint
közönséges nemes apróddal bánt: egyszerre, midőn sorsa változását
gyanította, beteges leányát vétette el, vagy inkább tolta azt rá, s oly
viszonyba sodorta, mely az ifju királyt sok bajba fogja keverni.
Az estebéd után Mátyás ellenállhatlan ösztönt érzett, szívét kiönteni
rokonkebelbe. Vitéz az út fáradalmai miatt pihenni sietett. A király
Bretizláwot kísérte haza. Szótlan fogtak helyet a tág kandalló előtt; de
Mátyás, bár soha nem lépve hajszálnyira is túl azon korlátokon, melyeket
magas állása szükségessé tett, mégis szeretetreméltó nyájasságával,
elmésségével s vidor kedvével oly kellemes folyamot tudott adni a
beszélgetésnek, s előtte annyi tárgy fejledezett, hogy majd hajnalig
együtt maradtak.
A kis Izabella ájtatosan bámult az ifjúra, s nem lehete őt lefekvésre
bírni. Zöld kereveten ült; a kedves gyermeki arcz Mátyásra fordítva, s
kezében kis álla, rózsagödrével. Így néz tehát egy király ki! gondolá. –
Hm! nekem az apród inkább tetszett; – de mégis szép királynak lenni! –
Midőn a király bucsura szorította meg a gyermek kezecskéit, ez oly
boldognak érzé magát, de miért? – nem tudta.
Mátyás Bretizláwnak csillagászi s csillagjósi tudományát mindenesetre
nem azon szempontból tekintette, mely arra – az akkori babonás hiedelem
következésében – valóságos befolyást költött az emberi sorsra. Az
ifjúnak helyzetében magyarázható, hogy neki sok okos ideje volt
gondolkozni, s a tárgyak illetőleges s valódi hatását összehasonlítani;
s így elméjét a tudományok legnehezebbikével, emberismerettel
gazdagítani, azon tudománynyal, mely az ifjú keblében kegyetlen kézzel
tépi a szép csalódások mennyét szét, s adja birtokába azon keserű
tudást: hányadán van a világgal s az emberekkel. Tudta ő, miként jár
együtt némely viszonynyal, oly dolgokat használni, melyek
meggyőződésünkön kívül esnek ugyan, de hatásukat s befolyásukat az
emberek tudatlansága okozza, s melyekkel néha több kezet s lábat lehet
mozgásba hozni, mint a legmélyebb okoskodással.
Ilyen volt akkori időben a csillagászok tudománya, s jó lélekkel el
lehet mondanunk, hogy rájok nem vala alkalmazható Ciceronak azon
mondása, hogy: bámul, ha két találkozó augurt nem lát nevetni egymáson.
Már fennebb említettük, hogy Bretizláw csillagászatát neme a vallásos
meggyőződésnek tevé tiszteletesbbé azokénál, kik azt mint
kenyértudományt gyakorlák. – Ő ihletve fürkészte a csillagok helyzetét;
horoscopjait lelkiismeretesen voná; ő bizodalommal számított arra, mit
az ég azurjában csak általa érthető jegyekben látott, olvasott. A
véletlen, e frigyese a babonának, segített néha őt meggyőződésében
erősíteni, s ha olykor jóslatai nem teljesültek, a helyett, hogy
tudományának hiányos voltát s ingatag alapját megismerné, magát vádolta.
Ő számításainak gondatlan- s pontatlanságában kereste a hibát. Ha néha
ily számítási hibácskára talált, bárminő csekélyre, azon hév örömmel
ragadta meg azt, melylyel minden szenvedélyes szenvedélye tárgyát
szereti kimentve látni, s diadalának örül.
Az ily meggyőződésnek természete átömleni másokba.
Van valami hódító, s rábeszélő a meggyőződésben, melyet puszta hit, s
szenvedély nem adhatnak. Mindezekből magyarázható a leghíresebb
uralkodók ragaszkodása a csillagászat jóslataihoz, ha ezekben maguk nem
hittek is, mert igen tudhatták hatását a buta köznép kedélyére.
Mátyás megismerte Bretizláwban azon embert, kinek nemes
lelkület-ihlettsége igen is befolyást gyakoroland az akkori kor
szellemében, főleg hadi viszonyokban. Ez okért igyekezett őt arra bírni,
hogy Budán udvarában telepedjék le.
Bretizláw az ifjút szerette; de mégsem tudá magát hirtelen azon ajánlás
elfogadására határozni. Nehezen vette magát a hatvan évű öreg arra, hogy
élte révnapjait, azon nyugvó, pihenő napokat, melyek egy háborgós élet
után oly jóltevők, az udvari zajjal fölcserélje; de Mátyásnak szíves
unszolásaira időt kért a megfontolásra.
Végre távozott a király, s lakosztályába érkezvén, két apródot lelt
ajtajánál elég álmosan, de nagy készséggel parancsait fogadni, s belső
szobáiban szolgálatára rendelt magyar urakat, kik Vitézzel érkeztek.
Mindez ujságával meglepő s némileg terhes volt nekie.
Másnap reggel Vitéz tevé udvarlását. Az öreg a király indulását
sürgette: mert óhajtá, hogy a Dunajég olvadása előtt érkezzenek Budára.
Tudta, hogy a követség, mely a királylyal Straznicz előtt szándékozik
találkozni, gyorsan halad; egyébiránt is a király anyja, a még
öregségében szép és nemes tartású, s még fenségesebb lelkületű
Hunyadiné, Szilágyi Erzsébet, remegő anyai gonddal kötötte lelkére a
siettetést.
De mégis idő kellett erre. Az elindulás Vitéz érkeztétől harmadnapra
volt határozva. A közidőnek nagyobb részét készületek töltötték be, s a
tisztelkedő törvényhatóságok fogadása, kik hosszas
szerencsekívánataikkal üdvözlék Mátyást.
Régi nevelője mindig oldalánál volt; értesíté az ifjút, gyaníthatólag,
mit fognak nekie mindazok mondani, kik személyéhez közelítendnek, s
miként kellessék felelnie, magát alkalmaztatnia, hogy eszéről jó
véleményt ébreszszen s királyi méltóságát fentartsa. Mátyás példás
béketűréssel hallgatá ki a tanácsot, még akkor is, ha ez jobb
meggyőződésével ellenkezett. Nekie eleinte mindjárt arra volt szüksége,
hogy azoknak bizodalmát s jó indulatját megnyerje, kik iránta a
leghívebbeknek mutaták magokat; s Vitéz egy volt ezek közől. De állása
is a magas egyházi férfiúnak, mint hajdani nevelőé, nyert azon
szenvedélyes ragaszkodás által, mely szinte atyai indulattal párosult; s
ez a király nemes szívében gyöngéd figyelmet s méltánylást idézett elő.
Vitéz eszmélve kisérte az ifjúnak minden, a tisztelkedő követségekhez
intézett szavait. Bár azok általán véve azon elvből indultak ki, melyet
ő tárt fel Mátyás előtt, mégis megütközéssel vegyült csudálkozással
hallotta őt ellenállhatatlan nyájassággal felelni minden egyes
bejöttnek, s szavait mindig úgy intézni, hogy azok a dologhoz szorosan
mérve, bámulatos bizonyítványai valának a vele született gyöngédségnek s
tapintatnak; s valami oly lekötelezővel birtak, hogy mindnyájan a
legnagyobb megelégedéssel távoztak tőle.
Vitéz mintegy megnemesítve látá eszméit a Mátyás szavaiban s ez némi
büszkeséggel dagasztá keblét.
Elvégződvén a nem minden unalomtól ment tisztelkedések, még egyszer ment
el Mátyás Bretizláwhoz, kinek elhatározását nem tudta, s kitől sokkal
nehezebben vált el, mint Prágától. Ő, mint láttuk, nagyon szerette a
tisztes férfiút, kinek közelléte minden tekintetben jóltevő volt
kedélyére.
Izabella vígan jött a király elébe.
– Felséges uram! – mond – mi megyünk Budára, elkisérjük oda felségedet,
s talán – tevé csíntalanúl hozzá – ott is maradunk.
– Ha ezt az örömet tenné nekem atyád, édes kis Bellám, igen nyugodtnak
érzeném magamat, – felelt az ifjú vidáman. – Ő tehát jő, számolhatok rá?
– Minden bizonynyal, – felelt a gyermek, tapsolva kezeivel – már
készületeit teszi, s látcsöveit, mozsarait, szelenczéit rendezi, ez mind
jó jel.
*
Míg ezek Prágában folytak, Zokoli Mihály a követséggel óránkint
közeledett Strazniczhoz,[36] s már alig lehetett félnapi járatra oda,
midőn egy utazó csapatot értek utól, azok közől melyek Cseh-, Morva- és
Magyarországnak minden vidékéből a király látására siettek. Az egész
társaság lóháton utazott. A férfiaknak bundájok alól fekete mellvértek
sötétlettek ki; úgy tetszett, mintha ismeretlenek akarnának maradni,
mert az első magyar lovagok hozzájok érvén, sisakrostélyaikat azonnal
leeresztették.
Zokoli, a ráváró nagyszerű jelenetekkel s Serenával elfoglalva, keveset
ügyelt maga körül; de az egyik lovagnak karcsú alakján megállapodván
szeme, úgy tetszett neki, mintha abban Borisra ismerne. Ugyanazon
perczben fordult az is Zokoli felé s fejével barátságosan köszönt; de
vaskezének ujját hallgatás jelével azonnal sisakrostélyához illeszté.
Az alkalom fiatal leventénkre nézve igen csábító volt, s mind a mellett,
hogy Boris hallgatást intett, Zokoli szándékosan hátramaradván,
közelében megállott.
– Lovag! – így szólítá meg a deli cseh ifjút – szeretnék kegyeddel
szólani, hol láthatjuk egymást?
A megszólíttatott körültekintett, s fölemelvén valamennyire
sisakrostélyát, hirtelen csak ennyit sugott: – Keresse föl kegyed
Strazniczban Moravecz polgárt tíz órakor éjtszaka; ott találkozhatunk. –
Ezzel sarkantyúba kapta lovát s elszáguldott.
Zokoli nemét a vidor reszketegségnek érzette minden idegein átzajlani.
Látni fogom, ezt gondolá magában: Serenát! Serenámat!
Néhány órai haladás után végre a Morva-folyó partjához értek. A király
még nem érkezett Strazniczba, hol minden lak a roppant kiséret számára
volt kiszegődve.
A követség, ősi szokás szerint, a folyó partjának hosszában, szembe a
várossal, tábort ütött.
Straznicz térhelyen fekszik, akkortájban körüle nagy kiterjedésű,
részint nádas, részint gyékényes és kákás mocsárok s iszapok vonultak
el, melyeknek zöldes vizén gyenge jéghártya látszatott.
Aggszerű kastély tűnt ki, három szárnyú, a város többi épületei közől. A
főhomlokzat alatt, mely a tágas udvarnak fenekét képezé, kapú nyúlt be;
az oldalszárnyak czifra aranyozott rostélyzat által voltak
összekapcsolva, s így az egész négyszeget képezett.
A többi lakók, a nem igen széles utczákban, többnyire alházak voltak,
zsindelylyel s néha palakővel födve. – A távol kékjében a puchlaui
hegyek valának kivehetők, mint egy fellegbe burkolt óriási ív, mely a
lég oszlopaival folyt össze. – A rónát Straznicz körül foltonkint
terjedt hószőnyegek födék el; de a folyam vize jegetlen nyargalt, csak
néha sodrottak árjai zúzfoszlányokat magokkal.
Az ellentét, a vidék télies komorsága s a magyar követség táborának
vidor színezete s fénye közt, igen élénk volt. Közel a parthoz a pompás
királyi sátor emelkedett, mely inkább bársony-csarnokhoz, mint sátorhoz
hasonlított, s tetejéből három széles zászló lobogott: veres, fehér,
zöld. Jobbra Szilágyi Erzsébetnek, s balra Szilágyi Mihálynak sátrai
látszottak.
Zokolinak gazdag szövethajléka valamivel lejebb terjeszté kék és sárga
szárnyait, s mindig tele volt vidor ifjakkal, kik billikomokkal,
koczkával s víg beszélgetéssel űzték unalmokat. Így telt el a délután s
az est, hanga és zajos felkiáltások közt, míg végre a lobogó máglyák
előtt lehete csak a cselédeket látni, mert az urak már lenyugodtak, a
hosszú út fáradságait kipihenők.
Zokoli fáradt volt ugyan, de Borissal találkozni égett. Egyet pihentebb
vezetékei közől felkantároztatott, s a folyam hosszában lovagolt fel s
alá. A számos sajkák a tulsó parton voltak, s minden kiáltása sajkások
után, sikertelen lőn. Az idő haladott.
Az ifjú nem soká törte fejét, hanem sarkantyút adván lovának, a gyors
jéghideg folyamba ugratott. A ló azonnal úszni kezdett s lovagunk előre
hajolva fogta meg szép fodorserényét szürkéjének, míg az bátran taposta
a hullámokat, s mindig közelebb és közelebb ért a túlsó parthoz. A deli
paripa átúszván, a magas partra kapaszkodott s egy pár ugrás után a
merény sikerült. Zokoli leugrott lováról, melynek hátáról csorgott a
víz, s megrázván magát, újra felült és gyorsan vágtatott a városba,
melynek ablakaiból világ pislogott. Az utczák gyorsan haladó emberekkel
voltak ellepve, s az egész lótás-futás élénk pezsgésre mutatott.
[Illustration: Az ifjú nem soká törte fejét.]


STRAZNICZ.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
_Vörösmarty_.
A tágas látkört övedző hegygerinczeken aranynyal ömlött el az ég boltja,
s miként a királyi csillagzat sugárernyőjét árasztá szét, minden uj
életet látszott nyerni.
A Morva vizének kéken csillámló háta képezé a szemle középpontját;
mögötte Straznicz s a kékellő hegyek, jobbra-balra síma róna.
A kastély födelének palakövein, az apróbb épületek födélcsucsain, a
Morva vizének ingó szőnyegén s körül, a nád övezte, jéggel borult
mocsár-hátakon szökdelt s szikrázott az ébredő nap.
Az előbbi estén érkezett meg Podjebrád s Mátyás fényes kisérettel. A
város telve volt, s a tomboló, zajgó nép özönébe kerítve, mely
lobogókkal, hangszerekkel, ittas örömben virrasztotta a hosszú éjet
keresztül. Alig emelte ifjú fejét az ébredő hajnal, Strazniczban s a
Morva szélén taraczkok s nehéz ágyúk dördültek meg. A folyó két partja
annyira el volt lepve ujjongó néppel, hogy folyását nem lehete látni.
Szemben a várossal a magyar táborból a fényes követség megindult. Túl
minden házfedél el volt bámulókkal borítva s a városból a nép, mint
gazdag köpüből rajként zajongott ki, meg nem szakadva, a Morva
partjához.
Egyszerre sokszorozott «éljen» kiáltások hangzottak, mint a növekedő
vihar, dörögve, csoporttól-csoportra, seregtől-seregre, a sűrű néptömeg
közt Straznicz felől neme a hullámzásnak mutatkozott. Távol a tátongó
csoportozatok fölött forgók, kolcsagok s lovagi sisaktollak ingadoztak,
s tompa dörgés reszketteté át az egész vidéket. A nép kétfelé kezdett
válni: fénylő lovagok talpig aczélban, rézben, ezüstben, magos
pikkelyekkel födött csataméneken ugrottak elő; s miként nehéz lovaik,
csörgő szerszámaik alatt haladtak a nézők között, azok hátrább meg
hátrább vonultak.
Trombitások jöttek, harsogó szereikkel vidoran zengve, s ezeket a
Podjebrád seregei követék. Elől lovasok, erőteljes, zömök, barna nép,
bőr-felsőruhában, tágas aczélsisakokban; melleiket vasvért födé, míg
oldalaikon széles, kereszt-markolatú kardok csüngöttek, s karjaikon
rövid bőrszíjjon az irtózatos csatacsillag, buzogány neme, szegekkel
borzadozó gombbal lógott.
Jobbra-balra vonultak ezek a Morva szélén, s mint két fal, a folyam
üvegében tükrözék magokat prüszkölő lovaikkal s szélnek terűlt
zászlóikkal. A nép közt azonban tágas utcza hasadott, kendőket s a fenyő
örökzöld lombjait emelték magasra, míg minden szem a strazniczi kastély
szürke falai felé volt irányozva. Az ifjú király érkezett, jobbján
Podjebrád, balján Vitéz léptettek, mind a hárman fiatal, hófehér
méneken, melyeket Podjebrád szokatlan fénynyel készíttetett. Arany
csujtár, ragyogó kövekkel elöntve, borította a Mátyás nyergének égszín
bársony-takaróját, lovának kis száraz feje a czafrang s pompás kantár
alól alig látszott ki, s csak vidor szemei csillogták a készület aranyát
s gyémántjait túl.
[Illustration: Az ifjú király érkezett.]
Tejfehér, nehéz selyem mente, aranyhímzésekkel borítva s kövekkel
kirakva, nyuszttal béllelt, födte a Mátyás deli s erőteljes tagjait,
mely alól elevenzöld, metszett bársony-dolmány, elől aranyvérttel födve,
tűnt ki.
Podjebrádnak térdig érő, fekete bársonyöltönye hasított ujjakkal s
hasonlóúl gazdag hímzésekkel volt ékesítve és drága kövekkel terhelve;
ezenfelül az év télies szakához alkalmazott hermelinnel bélelt palást
bundaképen óvta tagjait.
Fényes egyházi öltözete Vitéznek meglepő, aggszerű, de kellemes
ellentétet képezett az előbbinek hadi tekintetű és fényes készületeivel.
A három főszemélyt mondhatlan sokasága követé a cseh- s morvaországi
leventéknek; készületeik az akkori idő szellemében, egészen azon őskori,
erőteljes ivadéknak hadias pompa- s fényűzésére mutattak, melynek
hiúsága választékos csatakészületben s nemes fegyverekben állott.
Feltünt e németszerű aczélfegyverzet, mely a széles vállra, az emelt
termetre s a karcsú derékra látszatott olvadni, rostélyos sisakokkal,
szétváló strucztollaktól árnyékolva. Néhol a rostélyzatot vasálarczák,
három keskeny nyilattal a szemek- s a lélekzésre, pótolták ki; másoknál
a sisak elejéről az arcz éle előtt legörbülő vaspánt nyúlt le.
A gyalog haladó lovagok közt néhánynak csípőin a vas csataszoknya
fészkelt, bödönként elálló karimájával, kezeikben hosszú dzsidák voltak
szorítva. Mindezek közt a különbséget részint a fegyverzet anyagának
változatossága, részint a sisakok hasonlatlan alakja s fénye tevék; de
leginkább a síma pajzsok, melyeknek hátát családi czímerek, nemes
értelmű jelmondatokkal foglalák el.
A köznépnek öltözete kevesebb érdekkel bírt, s azoknak nagyobb része
hosszú bárány- és farkasbundákkal voltak födve. A nőnemnek rövidebb téli
bundái alól ólom- s rézpikkelyek, ránczos szoknyák, széles, lecsapott
orrú czipők, s fején béllelt bársonyfövegek mutatkoztak.
A király csendesen haladott. A Morva túlsó partjához közeledő követség
őt még ki nem veheté.
Strazniczban, körüle s kívüle annyi s oly sok színű, sok osztályú nép
gyült össze, hogy egész Morvának lakóit együtt vélte látni a bámuló
szem.
Az előkelő nők nyitott, tágas hintaikban álltak, festői
csoportozatokban, vagy hirtelen emelt állványokról úsztatták szemeiket a
változó, újuló szemlén végig.
A sokaságból Hunyadi Jánosné hintaja bontakozott ki, arany
kerékpántokkal, s apró karikákból álló üvegablakokkal, melyek ólom
helyett aranynyal voltak összetartva.
A deli nőnek tagjait sötét színű pompás magyar öltözet fedé, mely az
akkori divat szellemében, színes virágokkal volt hímezve, s a nyitott
télies vidrabunda, mely gömbölyű redőkben folyt le tagjain, vállának
gyémántfüzetét láttatá.
Szilágyi Mihály több fő egyházi férfi kiséretében lovaglott a hintó
mellett; míg Székely Tamás, Rozgonyi Sebestyén, Kanisai László, Zokoli
Péter, fényes hadi tekintetű magyar urak, s mások azt követték: a
jelenet hátterét az ömlengő nép foglalá el.
Egy hosszú óra telhetett el, míg a kettős sereg egymás közelébe
érhetett, s addig a nap a puchlaui hegyekről levonta biborát, s az ég
tágas kúpját önté el ragyogó fényével.
Az ifjú király körültekintett; szíve el volt fogódva; s úgy tetszett
neki, mintha a bizodalomnak, a szeretetnek ily nagyszerű, ily – hogy úgy
szóljak – óriási kifejezése, mely őt a porból, s egy merész s idők
viszályain és súlyain keresztül nyúló fogással a dicsőség fényfokára
emelte: csak a szótlanságban találna méltó feleletet; mintha azon nagy
és igazságos követelések, melyeket ily nemzeti lélek összeolvadása egy
czélra, minden nagy szívben fölidéz, sokkal át nem foghatóbbak volnának,
mint hogy azokra a jelen bírna méltó ellensúlyt szavakban odagördíteni.
Hitte, hogy csak hosszú, tettel, cselekvéssel s dicsőséggel teljes
jövendő lenne méltó viszonzás, ily pillanatnak e néma kérdésére: Ifjú!
mi királylyá tettünk – árvát, nem ismertet; szólj! mit várhatunk tőled?
– Érezte ő a jelenet fontosságát s nagyszerűségét; lelke felmagasodott,
egész lényén neme a kedélyes szerény alázatnak szivárgott keresztül, s
mintegy magasságában megkicsinyítve, a pillanat nagyszerűségével
szemben, lelke szelid nyomás alatt pihegett. Másrészről érezni kellett
újra azt, a mit királyságának első pillanatában a Podjebrád asztalánál
érzett: hogy miként ott, úgy itt is azon dicső, nagylelkű nemzethez
méltónak kell, főleg ily fénypillanatában sorsának, mutatkoznia. Ime!
itt azon nemes, lelket emelő gondolat, mely képessé tevé őt, ritka
tapintattal s életbölcseséggel a helyzet mélységét felfogni, s
tartásában, s szavaiban azon mértéket, azon erőt iktatni, mely nekie itt
is egyszerre nemcsak a jelenlevők szívét s bizodalmát megnyeré, hanem
azokat szenvedélyes bámulásra is ragadá.[37]
Míg a Hunyadiné szép sötét szemeiben a gyöngyök legszebbjei – az anyai
szeretet s anyai öröm könyűi csillogtak, s tekintete az érzés
némaságával tapadt felmagasztalt, dicsőített fiának arczára, addig
Szilágyi, a hadakban férfiúvá edzett magyar nemes, közeledett Mátyáshoz.
Minden szem ezen aggszerű vén leventére volt szegezve; ajkait leste a
bámuló nép, egy hang nem hallatszott; úgy tetszett, mintha a lehellett
fojtódott volna el a marczona férfiak keblében; csak távol az áradozó
embertömegnek morgása, hasonló a közelgő vésznek zugásához, döngött.
Szilágyi megállott; nemes arczának kifejezésében elegye volt az örömnek,
önérzetnek s felsőségnek, mely tiszteletre gerjesztett.
Rövid előzmény után Szilágyi velős szavakban szorítá össze a hon
helyzetét; azon irígyen s kárvágyva szemközt álló pártokat, melyek a
zavarban szeretnek halászni, s az ifjú király tapasztalatlanságára
merész bontó terveket alakítnak; a Hunyadi János érdemeit; a László
halálát érinté s kifejezé, hogy most, minden múltak sérvei után, az
egyezség, az engesztelődés s a történtek feledése a közóhajtás;
folytatá, hogy mindazon zavarok orvoslását, melyeket a kényurak, a rabló
lovagok, a cseh szabad zsákmányosok kevélysége s rombolásai okoznak: a
nemzet tőle, Mátyástól várja. Így szólt ő negyedórácska alatt, óriási
képet legördítve az ifjú erős lelke előtt azon országnak, melynek
királyi pálczáját ma szorította először kezébe. A vállalat, a
felelősség, az előtte nyíló nagyszerű cselekvéssel teljes jövendő, eget
emelő Átlásként magasodott fel a Mátyás képzete előtt; s mint minden
nagyszerűnek erős és kiváló lelkekre: úgy a mondottaknak is nem
aggasztó, nem bátortalanító, hanem szívet, kedélyt felmagasztaló hatása
lőn, nyugodtan mint ősz, kormány- s parancsnak edzett fejedelem,
hallgatá ő végig bátyjának szónoklatát, s miként a terhek s végbeviendők
a beszéd hullámaiból fölmerültek egyenkint: úgy alakúlt halkan arczán
azon szilárd s nemes kifejezés, mely szó előtt némán oly bizodalmat
előidéző, oly nyugtot igérő.
S a nép ittas bámulattal látszék a király arczának derűjében nagy
jövendőjét olvasni.
Szilágyi elhallgatott. Úgy tetszett neki, mintha az ifjút hosszabb öllel
mérte volna, mint a tapasztalatlant kelle egyelőre. Néma szemrehányást
tőn magának, hogy beszéde az agg élet tapasztalásának minden anyagát
átöntötte szavakban, s mélyebb, körűlfoglalóbb, nagyobbszerű lenne, mint
hogy arra a Podjebrád feledett apródja, ki tegnapelőtt óta király,
magához, hivatalához s nemzetéhez méltólag felelhetne, s Szilágyihoz
kijelelt, kemény kifejezésű vonásaikban kétkedés tűnt fel.
Mátyásnak arcza szembetűnőleg halvány lőn, szemei önkénytelen nedvtől
csillogtak, szíve gyorsan vert; de az indulatnak ezen édesen-kínos
torladozásán, győzött lelki ereje, s ő megszólalt.
Háláját fejezé ki rövid, de forró s szivet ragadó szavakban. A hon jelen
állapotját kikapá világos, kerek képben a Szilágyi beszédéből, s ebből
voná el az egyetértés, közremunkálkodás és áldozatok szükségét, hogy a
széttépett hon a béke üdvét éldelhesse.[38]
Szilágyi s mindnyájan rábámultak: ezen mély belátást s ügyes,
lélekteljes felfogását a dolognak, azon készséget, egy hosszú,
értelemdús beszédnek minden árnyéklataira önbizodalommal felelni tudni:
benne senki sem kereste volna.
Podjebrád beszélt utána, örök békét ajánlván a magyaroknak s vejének,
királyuknak. Ezzel szívesen megölelte Mátyást a roppant néptömeg éljen
kiáltásai közt, s ezt a jelenlevő cseh s magyar seregek követék. A merre
a szem nézett, mindenütt a közelítés, ölelés, kézszorítás vala látható,
s minden jelenlevőn a felmagasztaltság vőn erőt, vídám nemes zaj
áradozott, s a helyzet szentségétől ihlettek közt semmi rendetlenség nem
mutatkozott.[39]
Így haladott Mátyás kiséretével a magyar táborba, hol a nép lova körül
özönlött; karjait terjeszté utána; sírt, nevetett, áldást, éljent
rebegett; részegült volt s őrült örömében. Mátyás kezet nyújtott a közel
levőknek; itt egy öreget szólíta meg biztos: atyám! jó öreg! bátya!
kedves földi! oly soká nélkülözött szavakban, ott egy leánykának adá
nyájas mosolylyal s bizodalmas hugom névvel, szíves üdvözletét vissza.
Úgy tetszett, mintha légben lebegne lova, mintha a sokaság fölemelte
volna, s mégis valami tiszteletteljes s minden vad tolongástól ment volt
ezen nemzeti lelkesedésben. Mátyásnak keble a kéj özönétől fáradtan
összeszorult. Így jött ő sátorába, hol egy, még szívesebb, még kedvesebb
ölelés várta őt: – anyjáé! ki szólni nem tudott, csak bámulni, csak
Istent imádni, csak szeretni.
A nép tiszteletes távolban vonult hátrább, s a Hunyadiné
bársony-palotájában asztal terűlt fényes kövekkel kirakott arany s ezüst
tálakkal, billikomokkal, korsókkal, méhseres pohárkákkal s kádacskákkal:
a sátor előtt pedig máglyák emelkedtek, s a pattogó tűznek füstkigyói
magosan löveltek fel; a tűz heve lanyha meleget terjesztett a téliesen
béllelt sátor keblében, hol a fürge cselédség járt-kelt.
A seregek egyesei a sátrak előtt pajzsokat tevék fordítva a földre,
ezeken terjeszték el élelmi szereiket; több helyen megcsapolt hordókból,
aczélsisakaikban hordák a bort körűl, ökrök sültek, ősi szokás szerint;