A Bakony (2. kötet) - 10

– A Sobri is ott terem, de a mogyorófa is. A vármegye most megidézett
benneteket ujra egy esztendőre. De ha közületek egy teremtett lélek is
megjelenik a terminusra, a Bakonyerdő minden mogyorófáját a hátatokon
töretem össze.
De nem is jelent ám meg senki. Pandúrt pedig Ázsiába, Afrikába csakugyan
nem küldhetett a vármegye. Ki fizette volna a költségeket?
Igy tudta csak a nemes vármegye ezt az ügyet elintézni.


A TAKARÉKPÉNZTÁR.
(A nemzet ébredése. – Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok? –
Fáy András javaslatát elfogadják. – De nem ugy, a hogy Áron zsidó jónak
látja. – A szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. – Mi van a régi
archivumban? – Gyül a pénz. – Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni.
– Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. – Hova lett a
takarékpénztár?)
Innen-onnan hetven esztendeje, a mikor az az eset történt, a melyet most
elbeszélek. Szent-Gálon már nem is emlékszik más rá, talán csak az én
öreg barátom, Szalay János. Ő is gyerkőcz, ő is surján legény volt még
akkor, a mikor kezdődött a történet.
Fölébredt a nemzet. Felső-bükki Nagy Pál és a nagy gróf Széchenyi két
kézzel markolt bele az alvó nemzedék üstökébe s megrázta istenesen.
– Ébredj, magyar!
Szent-gáli uramék is érezték a rázást, ők is hallották az intő szót.
Elkezdtek fölötte tanakodni. A községházánál, vadászaton, a herendi
kocsmában, a gombási csárdában, a veszprémi Angyal-vendéglőben s
mindenütt, a hol seregesen összejöttek. Hol egyik, hol másik szóba
hozta. A rektor úr mindig szóba hozta. Diákjárás idején a pápai diákok
mindig emlegették. S azután egyik szó jött a másik után. Tanakodtak.
De hát mit csináljanak?
Töröljük el az ősiséget. Legyen hitele is a magyar embernek!
Ez az ébresztő szó nem találkozott köztetszéssel. Ősi örökségét ne
bitangolhassa el könnyelmüen senki. Adósságot derüre-borura ne
csinálhasson senki. Az adósságcsinálók nagy része ugy is csak gézenguz.
Ne szaporitsuk őket.
Állitsunk kaszinót, rendezzünk lófuttatásokat, utazzunk külső
országokba, tanuljunk angoltól, némettől, francziától.
Ezekben már van valami. Csakhogy mindez nagy úrnak, tudós embernek,
országjárónak, bálizsnak, kucsébernek, vándorló legénynek való mulatság.
Cselekedjék ők, ha unatkoznak. Ezekhez semmi közünk.
Lelenczház. Börtönjavitás. Vakok, siketek, némák, őrültek háza.
Perrendtartás. Halálos büntetés eltörlése.
Bolondság az egész. Ilyesmire nem adja fejét királyi vadász. Ugy is tele
van duhajjal, utonállóval, szegény legénynyel a Bakony. Sobriékkal most
se birunk. Csak az kellene még, hogy javitsuk a börtönt s töröljük el a
halálos büntetést. Hát sarkantyus csizma, darutollas süveg nem kellene
még a duhajoknak?
Jobbágyság felszabaditása. Törvény előtti egyenlőség. Közteherviselés. A
nemes ember is fizessen adót, ő is csinálja az utat, vámon-réven ő se
legyen mentes.
No ez már sok! Az se becsületes ember, a ki ezt kitalálta. Legalább is
rossz magyar, rossz hazafi. Lemondani az ősi jusról! Nemes ember szüz
vállaira terheket rakni! Hogy olyan ember, a ki erre törekszik, még
szabadon járhat isten ege alatt – ezt is szégyenlenünk kell. De be se
tegye a lábát, ha van istene, a mi határunkba.
A nagy Széchenyi váltig biztat: ne henyéljünk, ne hagyjuk haszon nélkül
mulni a drága időt, hanem dolgozzunk éjjel-nappal mint az angol.
Ez se épen bölcs tanács. Szegény angolt sajnáljuk ugyan, de bizony mi
nem követjük. Igás jószágnak való a munka, meg cselédnek, napszámosnak,
nem pedig nemes embernek.
Hanem hát egyszer csak az történt, hogy nemes Pest-Pilis és Solt
törvényesen egyesült vármegyéken valami Fáy András nevü birtokos nemes
ur, egyébként jeles mesemondó és táblabiró azt javallotta, hogy
állitsunk takarékpénztárakat. Ne szórjuk el az aprópénzt, hanem gyüjtsük
össze a filléreket, hatosokat, huszasokat. Adjuk oda ahhoz értő okos
emberek kezébe, azok majd kamatoztatják s egy-két év mulva, talán észre
se vesszük, csak szép summa pénz, csak derék tőke gyülik a számunkra. Ha
épitkezni kell, ha lányt adunk férjhez, ha kárt vallunk, ha elemi
csapást kell pótolni: legalább lesz pénzünk, nem kell adósságot
csinálni, nem kell kölcsön után futkosni, nem kell egyik-másik birtokot
zálogba adni s a módosabb atyafiaknál nem kell segitségért kunyorálni.
Állitsunk takarékpénztárt!
Ez már beszéd.
Szent-gáli nemes uraimék azt mondták: e fölött már érdemes gondolkodni.
Sőt, a mikor megbizonyosodtak, hogy Veszprémben is állitanak
takarékpénztárt, sőt ebben még a vármegye urai is, de még a káptalanbeli
urak is ugyancsak buzgólkodnak: nagy hirtelenséggel elhatározták, hogy
Szent-Gálon is legyen a köztársaságnak takarékpénztára. Még pedig előbb
legyen mint akár Veszprémben, akár Pápán. Szent-Gál legyen az első. Meg
ne előzhesse őket senki.
De hát miféle csoda az a takarékpénztár? Ezt kellene tudni.
Egyik kocsmárosuk zsidó ember volt. Megkérdezték a dolog felől. Ő se
tudta. Lelkére kötötték, járjon utána. A kocsmáros szót fogadott. Nem is
lett volna tanácsos szót nem fogadnia. Utána járt s megtudott mindent.
Részvényt kell aláirni. Minden részvény legyen ötven forint. Kétszáz
részvény tizezer forint. Ez legyen az alaptőke. Ezt kell kiadni kamatra
s a jövedelemből az esztendő végén osztályt kell adni minden
részvényesnek. E nélkül nincs takarékpénztár.
Igy beszélt a zsidó ember. De ki is nevették nyomban. Megbolondult a
zsidó ember. Kár érte, mert kocsmárosnak jóravaló ember.
Már hogy szent-gáli királyi vadász aláirjon valamit, akár részvényt,
akár mást! Micsoda gondolat ez? És azután ő irjon alá s mégis ő fizessen
ötven forintot minden részvény után? Akkor fizessen, a mikor nem köteles
vele, holott akkor se fizet örömest, a mikor köteles vele?
No, Áron, ilyen bolondsággal elő ne állj ezentúl.
De ha befizetné is az ötven forintot: vajjon ki lesz azért felelős?
Mikor fizetik vissza? Mennyi lesz a kamat? Azután miért turkáljon idegen
az ember pénzében? Mindenki maga viseli legjobb gondját a maga pénzének.
Okos ember nem áll önként gyámság alá.
Az Áron kocsmáros azt is elmondta, hogy a takarékpénztárnak lesz elnöke,
ügyvédje, két-három igazgatója, pénztárosa, könyvirója, mindent fölirnak
nagy könyvekbe. A ki beteszi a pénzét, adnak róla irást. A kinek
kölcsönt adnak: attól irást vesznek. Az adóst, ha nem fizet: pörbe
idézik, megbirósitják, ökrét-lovát összeirják, mindenét elkótyavetyélik,
de a pénzt rajta behajtják. Igy szaporodik a takarékpénztár jövedelme.
Ebből aztán először fizetik az ügyvédet, azután az elnököt és az
igazgatókat, de a pénztárost és a könyvirót is. Ha még ezentúl is marad
valami a jövedelemből: abból csinálnak tartaléktőkét s abból juttatnak a
részvényesek számára is.
Sehogy se ment ez a dolog szent-gáli uraimék fejébe.
Hogy ők könyveket irjanak, irásokat szerkeszszenek, adósokkal,
ügyvédekkel viaskodjanak, szegény adós feje alól elszedjék a párnát: ezt
már ők semmi szin alatt nem cselekszik.
Ilyen takarékpénztár nekik nem kell.
De valamilyen mégis csak kell. A kor intő szózata elől nem dughatják be
füleiket. Fáy András uram szava ne legyen a pusztába kiáltó szó.
Szent-Gál is együtt akar haladni az ébredő nemzettel. De csak
okkal-móddal.
Hiszen ismerik ők a takarékpénztárt. Van ő náluk, csakhogy más a neve.
Házi persely a neve. Helybéli gelencsér csinálja: Figuli uram. Apró
malacz az alakja, nyilás van a hátán, egy krajczár az ára s a mi
pénzecskét a gyermekek ajándékba kapnak, azon a nyiláson belehányják a
malaczba s a mikor már tele van: földhöz vágják a malaczot. Kihull
belőle gyakran két-három váltó forint is. Ez az igazi takarékpénztár.
Ilyet kell csinálni, csakhogy nagyban.
De nem részvények alapján, de nem is mások pénzéből, de nem is a
magukéból.
A maguk pénzét épen nem adják oda. Ott van az jó helyen, a hol van.
Mihelyt más kezében volna: nem volna olyan jó helyen. Nem biznak ők
elnökben, ügyvédben, pénztárosban, igazgatókban. Sok ember ez. Sok
embernek sok keze van. Baj lesz abból utóbb is, ha sok kéz között
tilódik az ember pénze.
De nem kell ám a mások pénze se. Nekik ne irjon alá részvényt senki, de
takarékpénztári betétet se vigyen hozzájuk senki. Okos ember ne
vesződjék más pénzével, ha elkerülheti.
Elveszhet könnyen vagy a pénz, vagy a becsület.
Más pénzével több gond jár, mint a szopós gyerekkel. S minek a gond, ha
a nélkül is el lehetünk?
Hanem hát ha se a magunk pénzét, se a mások pénzét nem takargatjuk:
miből lesz akkor a takarékpénztár?
Bizony a köztársaság pénzéből.
Van a szent-gáli közbirtokosságnak három-négy malma, három-négy
kocsmája, mészárszéke, italmérése s huszonötezer holdnyi Bakonyerdeje,
királyi vadászváltsága s egyéb százféle czimen való kisebb-nagyobb
bevétele. Egyik csurran, másik csöppen. Ha nem csurran: legalább
csöppen. Gyüjtsük össze a csurgást is, a csöppenést is, ne költsünk
nyakló nélkül, rakjuk össze a huszasokat, rakjuk be nagy perselybe, a
melyet nem Figuli uram készit töredékeny cserépből. S a mikor majd sok
pénz gyül össze, vagy valami nagy szükség zuhan a nyakunkba vagy a haza
szorul jó fiainak áldozatára: ám akkor csináljunk belőle istenes dolgot.
Ebben történt megállapodás.
Csináltassunk jókora ládát tölgyfadeszkából. Fiókok, szekrények nem
kellenek bele. Bankót nem gyüjtünk. Isten tudja, mi lesz a bankóból.
Aranyat se gyüjtünk. Nem jár kézen-közön. Kongópénzt se gyüjtünk.
Annyiféle van már, sokszor csak a kofa tud rajta eligazodni. Hanem
ezüstpénzt gyüjtsünk. Huszast, márjást, tallért, lázsiást.
A ládát megcsinálja valamelyik molnárgazda. Szerezzünk hozzá furfangos
závárt és czifra kulcsot Kis uramnál, a veszprémi lakatosnál. Egyik
kovácslegény ugyis a napokban akar remekelni, az meg figurázza be azt a
ládát ékes vaslemezekkel. A ládának felülről legyen kis nyilása. Nem
nagy nyilás; egér be ne férjen fészket rakni, kölykeit nevelni. Csak
akkora nyilás, mint a perselynél szokás; kényelmesen belecsuszszon még a
Mária Terézia-tallér is.
Ez legyen a takarékpénztár.
De hol álljon ez? Ki adjon róla számot? Ki kezelje? Ki őrizze?
Őrizze a jó isten. Ő az őriző pásztora mindenkinek. Nekünk is. Ha minket
meg tud őrizni: megőrzi a takarékpénztárt is.
A mi igaz is.
Azt gondolták ki hát, hogy a takarékpénztár szép vasas uj ládáját
beteszik a régi archivumba. Ott nem foglal el járt helyet, ott nem lesz
utjában senkinek, ott nem kódorog senki, ott nincs keresni valója
senkinek. Mivelhogy csak ott van a pénz biztos helyen, a hol ember meg
nem fordul.
Mi volt az a régi archivum? Mit őriztek abban? Tudni kell ezt, ha az
ember tisztán akarja érteni a dolgot.
Az öreg kálvinista templom oldalához volt toldva kis féltetejü gunyhó,
de kőből, szilárdan épitve, ajtaja hatalmasan megvasalva. Hasonlit a
katholikus templomok kis sekrestyéjéhez. Csakhogy a templom belsejéből
nem volt bejárója, hanem csakis kivülről, a templom udvarából. Ajtajának
kulcsa hol a papnál, hol a birónál, többnyire a papnál.
Ez a kis toldalék-épület ma is megvan. Ma is olyan, mint századok előtt.
De hát mit őriztek ebben?
Nagy dolgokat.
Holmi irásokat királyoktól, vármegyéktől, szabadságharczaink hőseitől.
Szent-Gál hajdan is a hires Szent-Gál volt. A mikor a nemzet története
nagyokat lépett: lába dobbanását mindig megérezte a szentgáli
köztársaság. Volt bizony ott a Bocskay, Bethlen, Rákócziak korszakából
elég tisztes emlék. Fegyverdarabok, lobogófoszlányok, diadalmas csaták
hirmondói, régi tárogatók, rongyossá nyütt dobok, tilalmas szerszámok. A
melyeket, ha meglátott a szent-gáli királyi vadász: nyomban leszedte az
égről minden csillagát minden németnek, a ki csak van ezen a kerek
világon. Mert ámbár a királyi vadász a királynak volna az embere vagy
mi, de azért különös andalodás vett erőt a lelkeken. A szent-gáli nemes
ember azt hitte, hogy ő csak olyan királynak tartozik hűséggel szive
szerint, lelke szerint, a melyik Árpád apánk egyenes véréből származott.
A többi királynak is tartozik ugyan, de csak ugy szokás szerint, törvény
szerint. Hiába: más a törés, más a vágás. Tudja ezt a bakonyi nemes. Sőt
annyira tudja, hogy tatárra, törökre sohase haragudott annyira, mint a
németre.
Ebből azután az következett, hogy a német se szerette valami nagyon a
szent-gáliakat. Valahányszor hát fölülkerekedett a német, pedig a pokol
fajzatja azt igen sokszor megcselekedte: mindig tanácsos volt a
rejtegetett tilalmas szerszámokat kiszedni a régi archivumból s valahol
másutt a föld alá rejteni vagy az öreg Bakonyban valami fa odvába
elsülyeszteni. Baj lett volna, ha a német keresi és megtalálja.
Nem is igen volt már az én gyermekkoromban a régi szent emlékekből
valami számbavehető gyüjtemény.
De volt még ezeknél is becsesebb gyüjtemény, a melyet magam is láttam
ezelőtt ötven évvel.
Ez volt Szent-Gál szabadságainak s adományleveleinek gyüjteménye.
Kezdődött abból az időből, a mikor Jeruzsálemi Endre királyunk még el se
ment Jeruzsálembe. Az ősapák meghallották, hogy oda készül hadat járni
pogányok ellen. Hejh-hajh, Jeruzsálem tovább van, mint a kertek alja, a
pogány se adja oda a bőrét puszta szóra, hátha a királyt a hosszu utban
valami baj éri, mégis jobb lesz, ha indulás előtt szép kemény
kutyabőr-irással elismeri Szent-Gál szabadságait.
El is ismerte jó szivvel. S utána minden király azt cselekedte V-ik
Ferdinándig. Ott vannak a kutyabőrök s a sok száz esztendős vastag
papirosok, nagy pecsétekkel, királyok aláirásával. Nem volt szabad
hiányozni egyiknek se.
Nohát ezt a gyüjteményt őrizte a régi archivum. Meg is őrizte emberül, a
mig halandó emberre nem bizták kezelését. Ki bántotta volna a sok száz
év előtti kor becses emlékeit, minden szent-gáli nemes ember
szabadságának halhatatlan tanubizonyságát?
Bizony szent-gáli uraimék nem csinálhattak okosabb dolgot, minthogy
takarékpénztáruk gyüjtő vasasládáját ide helyezték. Ki merne itt lopni,
hűtlenül sáfárkodni az Árpád-kor emlékeinek kegyeletes helyén, isten
szentegyházának födele alatt? Isten szeme vigyáz oda egyenesen.
Azután elkezdték a takarékoskodást. Malmok, kocsmák, mészárszékek, erdők
jövedelmeiből csak annyit költöttek, a mennyit költeni szükséges volt. A
fényüzést, a dinom-dánomot a vármegye urainak költséges fogadtatását
abbahagyták. S minden esztendő végén a maradék pénzt szép márjás
huszasokban s fényes Mária Terézia-tallérokban a takarékpénztárba
vitték.
Mindig két ember vitte s egyenként szépen a nyiláson át a ládába
eresztette. Volt a ládának két végén vasból készült két füle,
fogantékja. Mikor már minden pénz lent volt, a két ember megfogta a láda
fülét s megrázta a ládát annálfogva emberül, hogy az ezüst egyenletesen
terüljön szét az egész ládában.
Azután megint pihent a láda félévig, egész évig. Furfangos závárjának
kulcsa ott volt az öreg birónál, az archivumnak kulcsa ott volt az öreg
papnál.
Multak az évek. Folyt a takarékoskodás. Telt a takarékpénztár,
nehezedett a láda.
De hát mennyi pénz van már ott? Csakugyan meg kellene egyszer olvasni,
össze kellene számitani. Már csak illendőség okából is.
Olvassa a manó! Számitsa a manó!
Hiábavaló időpocsékolás lenne az. Belekerülne egész napba. Hadnagyra,
kisbiróra, dékányra, harangozóra nem lehet bizni ezt a munkát. Maguknak
kellene ezt végezni a köztársaság előljáróinak, ők pedig erre fejüket
nem adják. Csakugyan jobb, okosabb dolog ennél a csendes poharazás,
pipázgatás, lélekvidámitó vadászgatás.
Azután mirevaló is az a pénzolvasgatás? Zsidónak, papnak, lelkesorvadt
zsugorinak, vénasszonynak való mesterség az. A mi pénzünk van: az
megvan. Ha százszor megolvassuk is: ez által nem lesz az több egy
fillérrel se. Legfölebb kevesebb lesz.
Ha megolvassuk: megtudjuk ugyan, hogy a köztársaságnak mennyi pénze van,
de akkor azután megtudja az egész világ is. Hátha sok lesz? Ha sok talál
lenni: ebből éppen nagy baj támad.
Ránk szabadul az egész világ. Jön a vármegye s kölcsönt kér a pandúrok
fölszerelésére, hidak épitésére. Soha se látjuk többé pénzünket. Jön a
szent eklézsia, jön a főiskola, jönnek a mindenféle kegyes és jótékony
intézetek és alapitványok. Kérnek, rimánkodnak, istenkednek, nem lehet
nekik ellenállni. S egyszer csak rips-raps, volt – nincs! Mire való
volna ez?
De a köztársaság nyugalma is megzavarodhatik. Most minden nemes ember
megnyugszik abban, hogy a közjövedelem elkölteni való s nem keresi,
mennyi volt, hova lett. De ha megtudja, hogy sok pénzünk van, utóbb még
eszébe juthat valakinek, hogy számon kérje tőlünk.
Számadás? Ez lenne még czifra! Hiszen nem akad akkor jóravaló ember a
köztársaság élére, ha számot is kell adni. Kutyánk legyen vadászbiró
számadási kötelezettséggel. A régi jó erkölcsöket szigoruan fönn kell
tartanunk. Azóta van annyi baj a világon, a mióta minden ember
beleütheti az orrát az előljárók dolgaiba.
Egyszer valakinek a tanácsban eszébe jutott, nem volna-e jó kamatra
kiadni a takarékpénztárt?
De már ez nem volna jó. Hisz akkor ott volnánk, a hol a többi
takarékpénztár. Irka-firka, huzavona, ügyvéd, pénztáros, igazgatók,
perek, birák, végrehajtók! Nyomban ezeké lesz a pénz s nem a mienk.
Hanem hát egyszer mégis csak tudnunk kellene, körülbelül mennyi pénzünk
lehet a takarékpénztárban?
Igaz. Meg is bizták nyomban két jó markos nemes atyjukfiát, hogy uj év
táján az ezüstvivő két előljáróval menjenek az archivumba s emelgessék
meg a takarékpénztárt, mennyit nyom.
Az egyik volt Gombás Lőrincz egykori barátom. Erős volt, mint a párducz,
Feje, szeme, nézése, egész zömök alakja is olyan volt, mint a párducz. A
másik volt Zsebők János, az egész köztársaságnak s a fél vármegyének
keresztapja. Talán másutt is lesz még róluk szó.
Megemelték a ládát, de bizony nem volt könnyü. A szemük is kidülledt az
emelésben. Lehetett a láda vagy hat bécsi mázsa.
Meg is kérdezték a vármegye egykor hires főszámvevőjét, Tamassa Pált:
mennyit érhet sulya után számitva az a takarékpénztár?
Tizenkétezer ezüst forintra számitotta az öreg főszámvevő. Szép pénz
akkor.
Nohát most már ne takarékoskodjunk.
Szép bőjtnapi reggelen oda ballag előljáró uraimékhoz a harangozó,
szerencsés jó reggelt kiván s azután azt mondja:
– Az archivum ajtaját hajnalban nyitva találtam. Nem előljáró uraimék
jártak ott? Nem kigyelmetek felejtették nyitva az ajtót?
– Mi bizony nem. Talán a tiszteletes ur.
– Hát hiszen tőle jövök. Ő meg előljáró uraimékra utal.
Bele is üthet a mennydörgő mennykő!
Megnézik az archivumot és ime, a takarékpénztárnak se hire, se hamva.
Elveszett, eltünt, elvitték nyom nélkül.
Nem is jöttek rá s nem is tudja a világ mind e napig, hova lett a
szentgáli takarékpénztár.
Az az esztendő, a melyben ez történt, nagy esztendő volt. A száma: 1848.
A hirlapok emlegették, hogy a mikor az ország kincsét gyüjtögették,
egyik tuladunai falu nemessége maga szép kocsiteher ezüstpénzt
szállitott be Kossuth Lajos pénzügyminiszter pénztárába. Szaporodjék az
ország kincse.
De a szentgáli nemzetőrök is, mikor el-kiszálltak az ország határát
megvédelmezni, jó fegyverrel, jó ruhával voltak ellátva mind. Ők voltak
a legdélczegebb nemzetőrök. Azt rebesgették: ez a fölszerelés is a
takarékpénztár dolga volt.
Ki tudná most már: mi az igazság?
A függetlenségi harcz után szimatolni kezdett az önkény s kutatta a
pénztár nyomait.
Szentgáli uraimék tisztára bebizonyitottak mindent.
A falutól keletre vonul a Tiszaaljai völgy. A mint a Miklóspál- és
Somod-hegyek közé jut: ott találták meg a vasasládát vizmosta árokban
feltörve, öreg fejszével agyonvagdalva. Bizony elvitték azt rossz
emberek.
Ezt bizonyitották be.


A BAKONYI SZÜR.
(Milyen volt a bakonyi szür? – Hol készült? – Juhász, kanász ősi
természete. – Zalavármegye eltiltja viselését. – Viták e fölött. – Ki
visel esernyőt? – Mi van a szürujjban? – Hogy gerjesztettek tüzet
hajdan? – A szür lefüleli, megfogja az ágyugolyót.)
A bakonyi szür.
Ez a szó olyasmit jelent, mintha a Bakonynak valami különös alaku és
természetü szüre lenne. Másféle, mint az ország egyéb vidékén.
Ugy is van. De különösen ugy volt régi időkben, gyerekkoromban is.
A Bakony-vidék közepe Veszprém. A bakonyi szürt veszprémi szürnek is
nevezték. Igy ismeri a népdal is. Egész Veszprém vármegye erdős táján is
viselték a nyájőrző emberek, fiatal cselédek, munkára járó zsöllérek.
Zala, Somogy, Vas vármegyékben ez a szür volt egykor nagy divatban. Ezt
viselték a duhajok, utonállók és szegény legények is le egész
Szlavoniáig. Elterjedt még Tolna, Baranya, Fehér, Komárom vármegyék
szegényebb népe közt is.
Nem volt ebben a felöltőben látszólag semmi különös. Nem volt ez se
köpönyeg, se krispin, se ködmen, se téli kabát. Nem volt ez olyan
hosszu, mint a bunda; nem is olyan rövid, mint a szürdolmány. Alig ért
térden alul. Vállban bőre szabva, derékban és derékon alul mintha
szükebb lett volna, de azért a legény egészen betakarózhatott vele.
Belefeért, ha kellett, nagy szüken, még a babája is.
Szürkötője hasitott szijból. Rendesen rózsára volt kötve, ki lehessen
könnyen oldani. Sobri szürének nyakkötője hosszu, értékes aranyláncz
volt. Ezt találták vérző holttestén Lápafőnél. Megtudták, hogy az öreg
Hunkár őrnagy kincseiből való. Ez is egyik ismertető jel volt arra
nézve, hogy a fiatal szép legény holtteste, mig lélek volt benne, Sobri
Jóska volt.
No de a bakonyi szürnek nem a kötője volt a fontos dolog. De még az se,
miféle gyapjuból készült. Mindenki tudta: vastag szőrü gyapjuból, régi
magyar juhok szőréből. A veszprémi és palotai csapók évenkint
egyszer-kétszer fölkerekedtek, lementek a tiszai alföldre s onnan
Szeged, Szentes, Hódmező-Vásárhely vidékéről száz meg száz szekér
gyapjut hoztak a Bakony aljára. Ebből készült a bakonyi szűr. Ma már
ilyen nem lehet. Nincs ma már ilyen gyapju a világon. Az ősi magyar
juhot is csak az állatkertben mutogatják, ha ugyan onnan is ki nem
veszett. Az alföldi magyarnak nincs már magyar juha. Másféle se lesz
nemsokára. Más a világ.
Hanem a czifrája volt különös a bakonyi szürnek.
Válla, háta, ujjai, szélei be voltak födve barna-piros posztóval, de
szép kacskaringós virágalakokra kiszabott posztóval s az a posztó ékes
varrással, ékes zsinórozással rá volt erősitve a szürposztóra. Ezért
nevezték a bakonyi szürt egyuttal czifra szürnek is. Sobrinak és
társainak különösen czifra volt a szüre. S a nyalkább, módosabb kanászok
és juhászok is utóbb Sobri szüre után szerezték be a magukét.
Csapók és szürszabók gazdag, tekintélyes czéhe állt fönn Veszprémben is,
Palotán is. De voltak csapók és szürszabók Pápán is. Devecserben is.
Nagy volt minden csapó műhelye. Nagyfenekü kerekes gépeik ott zugtak és
berregtek reggeltől estig. Zajuk kihallatszott az utczára. Az ösküi
patak Öskütől a Kikeri-tóig tele volt kallómalommal. Azokban mosták,
szapulták, dagasztották a gyapjut és a posztót. Kocsik hosszu sora
szállitgatta a portékát Palotától Veszprémig és visszafelé a fehér
országuton. A csapók raktárából átköltözött a szürposztó a szürszabó
műhelyébe s onnan az országos vásárokra. Élet, munka, zsibongás, igazi
jólét mindenben. Csapó, szürszabó csak törzsökös magyar lehetett.
Németet, zsidót, idegent be nem fogadtak a czéhtársaságba.
A mikor a nyalka bojtár végigment a vásáron, bakonyi czifra szürében,
minden szem ránézett. Még a leányok, menyecskék szeme is.
– Ez már helyre legény!
Bűn ez, veszedelem ez, kárhoztatni való dolog ez? A mi mostani eszünk
szerint semmi esetre.
Azonban nemes Zala vármegye nem igy vélekedett ezelőtt nyolczvan
esztendővel.
Bakony erdeje Zalának is volt s Nagy-Vásonykő, Devecser és Sümeg vidékén
összeolvadt Veszprémnek Bakony-erdejével. Száz meg száz juhnyáj és
disznófalka élt az erdőben, csalitokban, vágásokba s juhász, kanász,
számadó és bojtár ezer számra.
Juhásznak, kanásznak lopni kell. Ez már természete, mint a szövetkezeti
és részvénytársasági igazgatónak. Hajdan nem mehettek az emberek
tőzsdékre és pénzintézetekbe elszedni a másét, hát elmentek a Bakony
erdejébe. Az ősember eredeti természetét hajdan is csak ki kellett
elégiteni. Király és rablólovag nem lehetett mindenki, hogy
tűzzel-vassal, fegyverrel és halállal vegye el a szomszéd igaz jószágát:
hát beállott kanásznak, juhásznak, bojtárnak, számadónak. Ha mulatságra
kellett pénz, ha bucsura, vásárra kellett menni, ha kárt vallott: nem
verte fejét a falba, hanem elment a szomszéd határra, vagy a harmadik,
negyedik erdőbe s ügyességgel, jó szerencsével kiszakitott a nyájból
husz-harmincz juhot vagy disznót, elhajtotta, árosa-vásárosa s orgazdája
már készen volt s lett pénze, a mennyi éppen kellett.
Ez már együttjár a Bakonyerdő életével.
De hát már most mit csináljon a számadó, a kinek elhajtották juhát vagy
disznaját?
Bizony ő se veri falba a fejét.
Panaszt nem tesz se az uraságnál, se a vármegyénél. Panaszkodni
hitványság, árulkodni gyalázatos dolog. Azután kárát a vármegye ugy se
tériti meg. Sőt még ujabb bajba, költségbe keveredik a sok pandúr és
járás-kelés miatt.
A mit tőle éjjel orvul elhajtottak: azt visszaszerzi hasonló módon.
Éjjel, orvul. Kákabélü, gézenguz, nyám-nyám ember volna az, a ki ezt meg
nem cselekedné. Megsértené még a szentirás parancsát is. Szemet szemért,
fogat fogért. Ezt tanitja a szentirás. Ez pedig bakonyi nyelven azt
teszi: juhot juhért, emsét emséért.
Nemes Zala vármegye váltig törte a fejét a fölött: honnan, miként
származik a nyájőrzők tolvaj természete? Arra jött rá, hogy azt nem
okozza semmi más, csupán csak a bakonyi czifra szür.
Hogy is szól csak a dal?
Czifra szüröm Beszperémben vettem. Érte harmincz forintot fizettem.
Hogyha azt a nyakamba teritem, Még az angyalát is elkeritem.
Ime: egészen világos.
Az a czifra szür idézi elő az istenkáromlást. Mihelyt nyakában van:
rögtön az angyalokat szedi le az égről a bojtár. Maga danolja, maga
vallja.
Azután harmincz forint: nagy pénz az. Igaz, hogy váltóban kell érteni,
de igy is borzasztó fényüzés. Dolmányt lehet venni öt forintért, ködment
tizért s az a bojtár mégis harmincz forinton vesz bakonyi szürt. Pedig
nem telik tőle. Csak ugy telik, ha lop. Nyilvánvaló, hogy ezért lop.
Derék, nagy emberei s igaz bölcsei voltak Zala vármegyének. Még Deák
Antal és Csányi László is ott voltak a vármegye gyülésén. De mégis
elhatározták 1824. évi deczember 13-án, hogy ezentul nyájőrző erdei
embernek veszprémi szürt, bakonyi szürt, czifra szürt viselni nem
szabad. E szürnek használata örökre eltiltatik s a szolgabirák
utasittatnak, hogy járásuk területén jövőre a szür viselését meg ne
engedjék s a tilalom ellen vétők testi fenyitéssel illettessenek.
De még ez se elég.
Atyafiságos átirattal meg kell keresni a szomszéd vármegyéket, Vast,
Veszprémet, Somogyot, Varasdot, hogy ők is tiltsák el a bakonyi szürt s
ezzel vessenek ők is gátat az erkölcsök elvadulásának s a köznép közt is
mindinkább terjedő fényüzésre való hajlandóság kicsapongásainak.
Veszprém vármegye nemesi közönsége Zala átiratát 1840-ben, jó későn,
tárgyalta egyik közgyülésén. De már ekkor előtte voltak a veszprémi,
palotai és pápai csapók és szürszabók alázatos folyamodásai is. Nehogy
valamiképen a nemes vármegye elfogadja Zala tilalmát.
Mi lesz akkor? Mi lesz ő belőlük? Miből élnek ők? Hisz ő nekik a
szürposztó és szürkészités tanult mesterségük. Az alkotmányos jog és a
királyi szabadalom biztosítja az ő mesterségüket. De mit ér mind, ha
tilalmas lesz a bakonyi szür viselése?
Azután ő előttük nem is egészen világos Zala vármegye igazsága.
Igaz, hogy a káromkodás utálatos erkölcsi fogyatkozás, de azt nem a
bakonyi szür okozza. Hiszen az urak is káromkodnak, ők pedig nem bakonyi
szürt, hanem birkabéléses bekecset viselnek. A huszárok, a mint mindenki
tudja, épen nagyon káromkodósak, pedig ők mentét hordanak s szép fehér
köpönyeget. Kivánatos ugyan, hogy a szelid erkölcsök terjedjenek s a
káromkodás valahára szünjék meg, de ezt a bakonyi szür tilalmassá
tételével elérni nem lehet.
Másrészről igaz ugyan, hogy a szür ára harmincz forint, igen szép pénz,
de az igazi czifra szürt ezen alól késziteni és árusitani épen nem