A Bakony (2. kötet) - 13

bortól kissé elnehezedett, félre ült kis sarokasztalhoz s fejét
könyökére támasztva némán nézte a mulatókat. Nem régen jött haza,
osztrákok közt élt századával, a vármegye alkotmányáról nem tudott még
ugyszólván semmit.
Odamennek hozzá pajtásai, Vermes Illés, később 1848-ban pápai követ,
megszólitja:
– Min busulsz, héjh?
– Nem busulok pajtás, de talán már mennénk haza, nagy zajt ütünk,
fölverjük az éjjeli csendet.
Nagyot nevetnek rá.
– Kinek mi köze ahhoz?
– Ránk tör a policzáj s nekem, mint katonatisztnek, az kellemetlen
volna.
Még nagyobbat nevetnek.
– Policzáj? Miféle policzáj? Mi az a policzáj?
– Hát ti még azt se tudjátok, mi a policzáj? Hát nincs ebben az
országban policzáj?
– Itt ugyan nincs!
– Hát aztán ki tartja itt fenn a rendet, békességet, éjjeli nyugalmat,
tisztességet?
– Mi magunk.
– Látom. De hát ki biráskodik köztetek, ha valaki mégis zavarja a
csendet?
– Mi magunk. Nem látod, hogy itt van köztünk a főbiró, esküdt, fiskus,
perceptor s a többi megyei tisztviselő?
– Hát ti nektek nem parancsol senki?
– Hogyne parancsolna? Ott a nemes vármegye!
– Kik alkotják azt a nemes vármegyét?
– Mi magunk.
– De hát a vármegyének ki parancsol?
– Az országgyülés!
– Hát az országgyülésnek kik a tagjai s azokat kik választják?
– Mi magunk választjuk s mi magunk vagyunk a tagjai.
Bizony ilyen volt a nemesség világa s a vármegye szabadsága 1848-ig.
Égen, földön, örökös mindenségben más volt az az élet, mint a mai. A mai
kor emberének sejtelme sincs agyonzaklatott élete folyamán arról, milyen
volt hajdan a nemes ember világa. Ma ezer keserü és nehéz kérdés
zaklatja a művelt nemzetek agyát, szivét és egész életét s nincs felelet
a kérdésekre s az emberiségnek nincs nyugalma a kérdések miatt. Ma is
egy élete és egy halála van mindenkinek, de senkinek se ér a halála
többet, mint hajdan és mindenkinek kevesebbet ér az élete, mint hajdan.
Igaz, hogy ma megvan az egyenlőség, vas törvény nem ismer különbséget
osztályok közt. De nem olyan egyenlőségről álmodtak őseink. Nem a
jogtalan emelkedett a magasba, hanem a nemes szállt alá. Görnyedj a
törvény igája alatt, de egyféle módon: ez a mai egyenlőség. Nem igy
akartuk.
Ezek a megmérhetetlen sulyu gondolatok gomolyogtak Pápay Lajos agyában,
a mint abból a »Mi magunk« szóból megértette, miből áll a magyar
nemesség joga és szabadsága. Két kezét összekulcsolta feje fölött.
– Barátaim, véreim, most értem már az állapotot. Sir a lelkem. Európa
közepén ekkora szabadságot meg nem türnek sokáig a császárok, királyok,
potentátok. Meglássátok, nem sokáig élünk.
Hiábavalóságnak tartotta ezt a jövendölést mindenki. De néhány esztendő
mulva csakugyan vérbefulladt a magyar szabadság. Ott járt köztünk
kézről-kézre Pápay Lajos leghiresebb verse. Ez volt a czime:
_Mi magunk._
Ebben irja meg nagy vidámsággal: mulass, édes vérem, jó nemes pajtásom,
ugy se győzöd sokáig, rád jön majd a policzáj, a fináncz, a zsandár, a
német s Európa minden éhes sáskahada. De addig legalább mulass!
Ő maga nem érte meg a nagy romlást.
Gégesorvadásba esett, de vidáman halt meg, a hogy élt. Utolsó órájában
egyik jó barátja látogatta meg: Liszkay Béla pápai kálvinista pap.
Gyönyörü papi alak, prófétának való. Vigasztalni akarta. Szavaiban
előfordult az igazság szó.
– Köszönöm, pajtás, de ne beszélj nekem az igazságról. Ime, a torkom
szárad el, pedig azt öntözgettem a legszorgalmasabban. Hol hát az
igazság?
Ez volt utolsó szava.
Testvérje, Miklós, az igazság keresésében, gyüjtésében s
kiszolgáltatásában töltötte vármegyei életét. Mikor én is a vármegye
tisztjét viseltem, ő akkor törvényszéki biró volt, törvényszékünk
legtekintélyesebb s talán legöregebb tagja. Ő az a Pápay Miklós, a kiről
könyvem e fejezetének elején oly meleg szivvel emlékeztem. De idézem
nevét és emlékezetét egyéb könyveimben is nem egy helyütt.
Jó szivéről, jó kedvéről, hatalmas elméjéről s vaskos elmésségeiről
egész vármegyénkben ismert férfiu. Utálta a mai kor németes és
nemzetközi szavait, szokásait, erkölcseit, törekvéseit és tévelygéseit.
Lelkének mélységeiben szentség gyanánt élt az a meggyőződés, a melynek a
költő Zrinyi Miklós e szavakban adott élő alakot: mi magyarok egy
nemzetnél se vagyunk alábbvalók. Sőt velem is egyetértett, a mikor azt
hirdettem, mi vagyunk a legnemesebb faj, de a legszerencsétlenebb nemzet
a világon.
Nem irt, mint apja tette. Pedig ha gyakorlatot szerez az irásban, jeles
iróvá válhatott volna. Biztattam, de már elkéstem. Igaz, hogy nálam
sokkal idősebb volt s életének már jól elmult a delelője, a mikor benső
barátság fejlődött köztünk. De mennyi sziv és mennyi eszme, mennyi érzés
és mennyi magyar tudás duzzasztotta lelkét még akkor is! Sohase láttam
még embert, a ki a magyar lélek természetrajzát jobban ismerte volna,
mint ő. Még az én apám se ismerte jobban.
Rajongott a magyar zenéért s a magyar tánczon kivül a világon lévő
semmiféle testmozgást se fogadott el táncznak. Csak tipegésnek,
rugdalózásnak vagy pipes andalgásnak nevezte a más fajok tánczát.
De tudta is a miénket. Nemcsak érezte, nemcsak gyönyörüséget talált
benne, hanem járta is. Közel járt már eletének hetvenedik évéhez, talán
el is érte, a mikor utoljára láttam tőle a deli mozgás magyar
művészetét. Bizalmas társaságunk volt együtt, igaz jó magyarok, fölséges
kedve kerekedett, fölugrott az asztal tetejére s ott járta el délczeg
bokázóit.
Öreg korában is szép termete volt. Se nem kövér, se nem sovány; – nem is
magas, nem is alacsony. Hajh minő isteneknek való művészet ez a magyar
zenére hullámzó szabályos testi mozgás! A művészetek összessége.
Költészet, zene, festmény és szobor együtt egy alakon, a mely él,
buzdit, lelkesit, mámorba ejt s kiemel bennünket a föld porából.
A szinművészet csarnokaiban még nem láttam igaz magyar tánczot. Azt a
nagy és tökéletes művészetet még nem láttam, a melyet csak a Bercsényi
czimü kurucz dalra s Bihari alkotásaira lehet megalakitani. Alig sejti
ez a nemzedék, mily mérhetetlen kincsünk van nekünk alakitó nemzeti
művészetünkben. Káldyt találtam egykor, a kinek segitségével a kurucz
zenét kiástam a feledés avarjából; – vajjon találok-e még másik Káldyt,
a kinek segitségével a magyar deli tánczot egykor meg tudom mutatni a
nemzetnek és a nagy világnak?
Életének történetét nincs miért apróra elmondanom. Nem lett történelmi
névvé, mint apja. Neve és emlékezete is elmulik, ha majd mind elmulnak,
a kik ismerték és szerették. Végzete az, a mi a nagy szinművészeké.
Nagy, nemes és igaz magyar volt, de mint a közélet embere csak a
vármegye kis körében teljesitette a becsületes élet kötelességeit.
Voltak hozzá hasonlók s bizunk abban, hogy még lesznek is. S a mig
lesznek: addig nemzetünk is üde marad.
De az életnek azon tünetei közül, melyekből a jellem és egyéniség
megalakul, egyet mégis ismertetnem kell.
A mi időnkben még nem volt rendszeres büntető törvény. A mikor birói
széket ültünk s az volt a kérdés: bünös-e valaki s büntetésének mértékét
miként szabjuk meg, a birói bölcs belátás volt a vezérünk, a prudens
arbitrium judicis. Most is ugy kellene lenni, de a büntető törvény
rendszere meg nem engedi. Ez a rendszer guzsba köti a birói bölcsességet
s annak nem enged szabad mozgást, szabad érvényesülést. Nem bizik benne.
A régi magyar ész nem ismert büntetési minimumot. Ha a vádlott bünt
követett el, de isten előtt és embersziv előtt tökéletes volt a
mentsége, kimondtuk ugyan bünösnek, de nem büntettük, nem sanyargattuk.
A régi magyar ész nem bizott mindent a király kegyelmére. A nélkül is
elég joga és hatalma van a királynak. S azután a király ugy se ismeri
igazán az esetet. Csak isten ismeri, a ki a sziveket és veséket látja és
a bölcs igaz biró.
De a mostani biró, akármilyen bölcs és igaz, hiába látja, hiába ismeri.
Akármily emberi s akármily nemes a mentség: ott a buta törvény, azt kell
neki alkalmazni német észszel, német módra. A törvény pedig büntetést
rendel s ha sok és nagy a mentség, enyhiti ugyan a büntetést egészen a
»legkisebb mértékig«, de a legkisebb mértéket mégis megszabja, sőt még
azt a rőföt, fontot, itczét is megszabja, a melylyel a legkisebb
mértéket meg kell határozni. Mintha az emberi lélek rejtelmeit fonttal,
rőffel, itczével lehetne mérni, mint a sört, vásznat és marhahust.
Mi nem igy cselekedtünk. Ha bünös volt a vádlott: kimondtuk itéletben,
hogy bünös. De ha kiáltó ok volt rá: nem szabtunk büntetést. Hanem azt
mondtuk: bünper alatt állt, a bünper már maga is összekuszálta idejét,
vagyonát, becsületét, lelkének nyugalmát, – a büntetést már ezzel
kiállotta; – bünper alatt álltát, tehát betudjuk büntetésül.
A mai biró ezt nem teheti, bármiként kényszeritené rá érző lelke, vagy
bölcsessége.
De volt más büntetésünk is. Kimondtuk a bünöst, de nagyok voltak a
mentségek, tehát a bünöst csak birói megdorgálásra itéltük. S az
itéletet nyomban végre is hajtottuk. S ha azt akartuk, hogy sulyos
legyen a dorgálás: Pápay Miklóst küldtük ki az itélet végrehajtására.
Természetes, hogy meg kellett rá kérnünk s csak akkor fogadta el a
megbizatást, ha kedve volt hozzá.
A végrehajtás igy történt: külön birói szobába ment a biró s vele egy
fiskus és egy jegyző. Ott volt a várnagy is, a ki az elitéltet oda
vezette s ott volt egy tiszti huszár is fegyverben. A biró szavára az
elitélt előtt a jegyző felolvasta az itéletet s akkor a biró szólt az
elitélthez.
– Hallotta?
– Hallottam.
– Jól megértette?
– Jól.
– Nos hát a vármegye tekintetbe vette bünös voltát, de mentségeit is.
Máskor vigyázzon, a törvény szine elé ne kerüljön. Ezzel az itélet végre
van hajtva! Várnagy, bocsássa el békén ezt az embert.
Pápay Miklós nem igy hajtotta végre az itéletet. Az ő dorgálása
rettenetes volt.
Ha asszony, leány vagy fiatal ember volt az elitélt: akkor a lelkére
beszélt. Csodálatos emberismerettel járta be okos és érző szava az
elitélt lelkének minden zugát. Lassanként magába szállt az elitélt,
keserü zokogásra fakadt, záporként omlottak forró könyei, kezeit
tördelte s gyakran térdre roskadt a bölcs és szigoru biró előtt. Mily
kár, hogy ezek a dorgáló beszédek meg nem maradtak! Nincs az a pap a
világon, a ki ily szivrehatóan tudott volna beszélni. Holta napjáig el
nem felejtette a vádlott ezt az itéletet.
De más hangon beszélt Pápay Miklós akkor, ha igazán sulyossá akarta
tenni a vármegye itéletét.
Oda állt közel az elitélthez s kegyetlen haraggal riadt rá. A kemény
huszárőrmester harsogó káromlása csak szelid szellő szárnya susogása
volt az ő beszédjéhez képest. A szerencsétlen elitélt kékült-zöldült az
itélet végrehajtása alatt. Inai rogytak, minden tagja reszketett,
csöppnyi vér nem maradt arczán. Halálos rémület fogta el. Szentül hitte,
hogy nyomban ráront a várnagy is s buzogányával agyonüti; – megrohanja a
tiszti huszár is s kardjával összekaszabolja. Forgott vele a
vármegyeháza is ott a sziklák magasságában s menten leomlik arra
napnyugot felé a feneketlen mélységbe. Ugy érezte magát a kemény biró
rettenetes szónoklatának mennydörgése alatt.
Kétszer is megtörtént, hogy a szegény elitélt, mikor már szabad volt,
bekérezkedett a törvényszék elé, hogy megköszönje a nemes vármegye
irgalmasságát. De azért hozzátette:
– Szivesebben elszenvedtem volna félévi fogságot vasban, közmunkával s
hetenként kétszeri bőjttel, semmint hogy végig hallgassam azt az intő
szózatot!
Az én nemes öreg barátom ilyenkor bajuszát pödörgette. Nyilván jól esett
neki az elismerés őszinte szava.
– – A Pápayak nemes alakjai Bakony vidékének. Emlékük felett őrködjenek
szelid soraim.


A VIDÁM RETTEGÉS.

I.
(Jön a kolera. – A pápai urak tanácskoznak. – Kik voltak ott? – A hires
Mándi Márton István. – Mondásai. – Átjöhet-e a kolera a Bakonyon? –
Van-e hát kolera? – A kormányzók és orvosok bölcsessége.)
Vidám is, rettegés is: mi lehet az? Hogy lehet a vidámság rettegő s hogy
lehet a rettegés vidám? Furcsa dolog, de lehet; nyájas olvasóim
meggyőződnek róla.
1831-et irtunk s annak is az elejét. Jöttek haza a követ urak és
kanczellistáik és huszárjaik szabad királyi Pozsony városából, mert nagy
hirtelenséggel vége lett az országgyülésnek. Hosszu időre, sok
esztendőre hivta ugyan össze a király az országgyülést, még a mult
esztendő végére, de hiába. Nem lehetett folytatni, mert veszedelem
fenyegette az országot. Mindenki menekült otthonába a veszedelem elől.
Mi volt az a veszedelem? Talán Batu kán jött ismét ránk az ő kutyafejü
tatárjainak megszámlálhatatlan seregével? Vagy talán a nagy Szulejmán
tört be ismét hozzánk, hogy megint agyon üssön bennünket Mohácsnál? Vagy
Karaffa dulja az országot vad németjeivel?
Egyik se, hanem jött a kolera, az epemirigy, a dögvész, a gyalázatos
halál, a mint akkor nevezték összevissza.
Szállingózott hire már hetek óta, de nem adtak rá semmit. Hanem a mikor
a követek váratlanul hazajöttek s elmondták, hogy az a csuf nyavalya már
Galicziát, Lodomériát, Podóliát, Bukovinát mind elboritotta, sőt áttört
a Kárpáthegyeken is s a hány tót van a világon és a felső vármegyékben:
mind azt kiirtással fenyegeti: akkor már csakugyan nem lehetett a hir
valóságában kételkedni.
A pápai urak összejöttek tanácskozni. Pipa, bor és jókedv volt a
tanácskozás zamatos fűszerszáma. Bezerédy uradalmi prefektusnál volt az
első összejövetel. Ott volt többnyire ez után is. A fenyegető veszedelem
dolgában jöttek össze, szó esett hát ugy mellékesen erről is.
Ott volt a kálvinisták püspöke, Tóth Ferencz. A hol veszedelem van: kell
ott lenni papnak.
Ott volt Rába Boldizsár táblabiró. Nagy birtoku, nagy tekintélyü úr.
Volt már magas tiszti állásokban. A nagy világ dolgaiból nem sokat
értett, a kolerához pedig semmit se értett. De ez nem volt baj, hiszen
ehhez senki se értett. Még maga a hires doktor, Zsoldos János se, a ki
pedig fizikusa volt a vármegyének is s a ki szintén ott pipázott együtt
a tanácskozó urakkal.
Ott volt Eőry Szabó Gábor, a maga szép fiatalos arczával és
bárányszelidségü lelkével. Pedig nem volt épen nyáladék fiatal ember,
hiszen mint inzurgens, ott vitézkedett már a győri csatában Napoleon
ellen. Jól ismertem, de csak jóval később; édes anyja és az én jobb
anyám vérek voltak, hát rokonságban is voltunk egymással. Pápán, kis
diákkoromban ő volt az első, a kire rámutattak előttem a nagy diákok:
nézd kölyök, ez az úr inzurgens volt, hős volt. Hol komolyan, hol
pajzánul vitéznek tartották a pápai urak is. A hol veszedelem riasztja
az embert: jó dolog, ha vitéz is van a közelben. Ezért hivták meg őt is
a nagy tanácskozásra.
Ott volt Szép Ábrahám ügyvédő s néha kollégiumbeli tanár ember. Ott volt
adázteveli idősb Osvald Dániel hires ügyvédő s voltak még ott mások is,
a kikre elbeszélésem folytában bizonyosan sor kerül.
De Mándi Márton Istvánt különösen meg kell emlitenem, noha ő magas
életkora miatt csakhamar elhunyt. A miről később szólok, azt már nem
érte meg. Hires tudós, jeles iró, tettekben nagy multu ember, valamennyi
magyarországi kálvinistának büszkesége, nagy filozófus. Nem szólok róla
sokat, hiszen életét már könyvekben megirták, magyar nyelvünk felüditése
körüli buzgóságáról és sikereiről pedig ahhoz értő tudós emberek még ma
is emlékeznek. Én csak fiát ismertem s velem már csak unokái tapodták
egy időben a nagy kollégium termeinek padlódeszkáit.
Hanem azt mégis megjegyzem, hogy eszének élessége s szellemének
játszadozó vidámsága alig ismert határt. Mindenki szerette, de azért
gunyjától, élczeitől, röpke szavaitól, jelző mondásaitól mindenki félt.
Sok szava lett országossá, sok mondása szállóigévé.
Ő tőle ered ez a szó: pityókos. Hires muzsikus czigány volt száz év
előtt tul a Dunán Pityók Bandi. A nagy költő, Kisfaludy Sándor, is jól
ismerte s a Balaton körüli utazásunk leirásában már én is megemlékeztem
róla. Ha hegedüjének hangján megszólalt az igaz magyar kurucz zene:
olyan lélek szállt az emberekbe, mint egykor az apostolokba, a mikor azt
mondja róluk a szentirás: mintha édes bortól részegedtek volna meg. Ha
hát a társaság már a sok jó somlyai bortól ilyen állapotra jutott: akkor
mondta Márton István: pityókossá lett. Elfogadta a szót tul a Duna s ma
már az irodalom is.
Hires mondása, a melyen nyolczvan év óta annyit nevetett Bakony vidéke,
igy szól:
Mind bolond ember az:
a kinek olyan hosszu a pipaszára, hogy saját kezével nem tud pipára
gyujtani;
a ki sarkantyus csizmában jár, noha sohase ül lovon;
a ki kivül viseli az ingét a kabátja fölött.
Ez az utolsó szava a katholikus papokra vonatkozik. Akkor még a
katholikusok és kálvinisták sokat társalogtak együtt és sokat évődtek
egymással. A felekezeti üldözés sok vidéken szokásban volt. Magának
Márton Istvánnak sok keserü harcza volt gróf Esterházy Károlylyal, az
egri püspökkel, a pápai kollégium hova helyezésének kérdésében. A püspök
volt Pápa földesura és sehogy se akarta türni, hogy az ő városában
kálvinisták tartsanak fenn főiskolát. Innen ered ez elmés megjegyzése a
karinges papokról.
Egyik mondása:
– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?
A magánéletben igen gyakori ez a mondás. Vidám, pajzán, néha gunyos az
értelme, néha szemrehányást, megszólást jelent olyanok közt, a kik
egyébként jó viszonyban vannak egymással. Ismeri az egész ország.
Ez is Márton Istvántól ered. Keletkezésének történetéről jól emlékeznek
a vármegyében.
Vámosi Saáry Gergely kemény, kurucz nemes volt. Veszprém vármegyében
Somlyó mellékén. Leányágon a történelmi nagy Gyulaffy-nemzetség ivadéka.
Pusztamiskei birtoka is Gyulaffy-örökség. Apámmal volt egy idős vagy
talán még idősebb. Mint öreg rokonomat jól ismertem.
Márton István egyszer nagy kényesen ballag a kollégium felé előadást
tartani. Odaér a kapuhoz, a hol három-négy nyalka diáklegény beszélget.
Köztük van Saáry Gergely is. A diákok nagy tisztelettel üdvözlik a hires
professzort. Gergely úr is csak ugy, mint a többi.
A többi rendes ruhában volt, a hogy diáklegény szokott öltözködni.
Gergely úr azonban eső, szél és hideg ellen, de talán inkább
pajkosságból bakonyi szürt csináltatott magának, czifrasággal ékesitett
szürt, a milyet a bakonyi és somogyi kanászok viseltek hajdan s a
melynek később Sobri-szür lett a neve.
Márton István meglátja a szürt, megáll, megnézi.
Tudni kell, hogy nemes úri ember valamikor mindenféle felső ruhát
felöltött magára, a hogy a szokás és az időjárás hozta magával. Kabátot,
dolmányt, mentét, subát, gubát, köczét, dókát, bundát, köpönyeget,
krispint, budát, deákot s több efélét. Nem volt válogatós.
De szürt soha. A szürt átengedte kanásznak, csikósnak, gulyásnak,
erdőn-mezőn járónak, parasztnak, zsöllérnek, tótnak, bugernak, de ő maga
nem viselte.
S ime, a bölcs professzor bakonyi szürt lát Gergely úron, előkelő úri
nemzetségek egyikének felnőtt sarjadékán. E szavakat intézte hozzá:
– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?
Bizonyára a diákok pajkos öltözködésének akarta ezzel elejét venni. Mint
Könyves Kálmán nagy királyunk, a ki megtiltotta a papoknak a pitykés
dolmány és darutollas süveg viselését.
Ez óta szállóige ez a szó. Olyankor használjuk, a mikor valamelyik okos
úri barátunk valami hallatlan ostobaságot csinál.
A tudós tanár nevezte el az orgonát szent dudának. A dudából is hátulról
jön a szél s ugy mozgatja a sipot, mint az orgonánál. Márton István
fiatal korában még csak a katholikusoknak volt templombeli orgonájuk, de
már itt-ott a kálvinista urak is beszélgettek, jó lenne az ő templomukba
is beállitani. Ő ezt nem helyeselte s azért nevezte el csufnéven a
kanászok és czigányok hangszerszáma után.
Utálta a hires tudós a tanszéki előadások hosszadalmas, fárasztó, ezer
apróságra kiterjeszkedő voltát. Nem szabad az időt hiábavalósággal
tölteni; nem szabad a tanárnak a maga olvasottságát ok nélkül
fitogtatni; nem szabad a tanuló agyát haszon nélkül terhelni: – ez volt
nézete.
Elijesztő s egyuttal tanulságos példát is hozott fel erre egykor
tanitványai előtt.
Buday Ezsaiás hires tudós, történetiró, professzor és debreczeni pap
kortársa volt. Erről a diákadomák azt beszélték, hogy fiatal korában
Debreczenben elkezdte a világtörténetet tanitani, de harmincz éven át se
tudta a régi Görögország történetét befejezni. Márton István a maga
elmés módján igy világitotta meg ezt az előadási módszert.
– Magam is hallgattam amici egy hónapig debreczeni tudós kollégám
előadását. Egy hónapig nem beszélt egyébről, mint Herkules buzogányának
a gombjáról. Annyira tele lettem vele, hogy a mikor a Hortobágyon
utaztam, még a levegőégben is Herkules buzogányai röpködtek szemeim
előtt.
Nos hát olyan embernek, mint Márton István, a csuf nyavalyán való
tanácskozásból hiányozni nem lehetett.
Mit végeztek?
Semmit se. Annyit végeztek, hogy majd határoz a nemes vármegye, miért
vágtassanak ők a vármegye elé?
De azért történt megállapodás s az ugy hangzott hogy a Bakonyon
keresztül az a gyalázatos betegség Pápára be nem törhet. A Papodtetőn,
Halyagon, Kőrishegyen, Hajszabarnán, Somhegyen még sohase tört át
semmiféle ellenség. Se török, se tatár, se német, se franczia; hát akkor
ez a rongyos betegség hogy tudna áttörni?
Jó, jó – urak! Hátha nem a hegyek és erdők felé veszi utját, hanem a
rendes utakon jár? Ha oláh czigányok, drótos tótok, sipoló zsidók,
marhahajtók, vásárosok hozzák magukkal: mi lesz akkor?
Hátha nem nyugat felől és dél felől jön s igy se a Bakony, se a Balaton
nem állja utját? Hátha Bécs felől jön a Dunán lefelé: mit csinálunk
akkor? Arra készen kell lennünk, hogy a mint eddig minden rossz a
némettől jött ránk, a német uszitja ránk a kolerát is.
Ez igaz.
De hát van-e kolera vagy nincs? Belepusztul-e abba minden ember, vagy az
is hagy meg magának néhány élőt a földön? Állj elő Zsoldos, hires tudós,
nagy fizikus: mit tudsz a koleráról?
Zsoldos János csakugyan komoly tudós ember volt. Apja volt ő Zsoldos
Ignácznak, a jeles irónak s a vármegye későbbi hirneves követének, a ki
egyébként már akkor is rég szolgabiró volt. Meg is mondta nyugodtan,
higgadtan, hogy ő arról a csuf betegségről nem tud semmit, kolerás
beteget nem is látott soha és soha nem is beszélt olyan emberrel, a ki
látott volna. Nem tudnak arról a bécsi hires doktorok se semmi
bizonyosat. Csak annyit lehet tudni irásokból, hogy néha előfordul
Perzsiában és Kelet-Indiában a Tigris és Eufrates, a Gánges és Indus
folyamok völgyeiben.
Hol vannak azok! Törődik is azzal a bakonyvidéki táblabiró, mi történik
a Gánges folyam völgyeiben. Van nekünk itthon is elég ajunk-bajunk,
vesződségünk a némettel. Ha ezzel megbirunk: megbirunk mi akkor
mindenféle egyéb kórsággal, még Werbőczy zsidó esküjének valamennyi
átkával is.
Békássy Ignácz főbiró azt kérdezte:
– Van-e Perzsiában és Kelet-Indiában somlyai bor?
Nemzeti büszkeségünk egyhangulag azt felelte: nincs!
– Nekünk pedig van. Ne is törjétek a fejeteket ezen tovább nemes
barátaim. A hajunk szála se görbül meg addig, a mig somlyai bort iszunk!
Neki volt igaza. Jobban eltalálta az igazságot, mint akkor a világ
minden tudósa összevéve. Abban is hagyták nyomban a tanácskozást.
Széjjeloszlottak jó kedvvel. Hiszen a tanácskozás alatt is somlyai bort
ittak.
Csak Mándi Márton István mondott ennyit sejtelmesen:
– A természet pedig amici dilectissimi mi értünk nem csinál kivételt.
A nagy elméjü tudósnak igaza lett. A természet a maga vakságos
mivoltában nem tett kivételt. A csuf nyavalya csakugyan megkerülte a
Bakonyt s Győr felől száguldott előre s rátiport Pápára is. De hát eb
ura a fakó. Arravaló a nemes vármegye, segitsen.
A kormány akkor is adott tanácsot. Miniszterek még nem voltak a világon,
tehát annyi kesze-kusza rendelet, utasitás, intézkedés, felvilágositás,
pótrendelet és kiegészitő utasitás még nem volt, mint most. A
miniszterek helyett ott volt a Helytartótanács Buda várában. Ókori és
középkori penészes alakok gyüjteménye, tekintetes és nagyságos
hivatalnokok és mindenféle tanácsosok serege. A kiket nem vezetett senki
s a kik maguk se parancsoltak senkinek. Ott ődöngött köztük a
Protomedikus, az ország főorvosa, a ki maga se tudott semmit, de az
univerzitás se tudott semmit. A Helytartótanács hát épen bölcsen
cselekedett, a mikor semmit se cselekedett. Mit is csinált volna? Azt se
tudták, mi hozza ránk a veszedelmet. Tűz-e, viz-e, étel-e, ital-e,
világosság-e, sötétség-e, hideg-e vagy meleg? Ostoba mondással nyugtatta
meg magát a tudomány háborgó lelkiismerete. Azt mondták: genius
epidemicus. De hogy mi az a genius és mi az epidemicus: akkor se tudták,
ma se tudják. Törődjék vele a manó.
Ott a nemes vármegye: csináljon, a mit tud. Ötvenkettő van az országban.
Valamelyik a sok közül csak eltalálja véletlenül, mi a segitség. Ebben
állapodott meg a kormány bölcsesége is. Annyi ostoba rémitgetéssel nem
gyötörte magát a jó nemes ember, mint a mai mivelt társadalom. Nem
kellett statisztikát csinálni s mindenféle rovatos iveket vezetni.
Járványorvosokkal nem tömték tele a falvakat és a városokat. Az ujságok
nem ijesztgették agyon mindennap a jámbor közönséget rémhirekkel és
halotti kimutatásokkal. Nem is volt ujsághirdetés, mindenféle
haszontalan kuruzslószert, tyukszemtapaszt, keserü pilulát nem
ajánlgattak a félős embereknek. A ki meghalt: eltemették; a ki megélt:
látott a dolga után. Érdemes is a rongy életért annyi csetepatét
csinálni, mint a hogy mai napság szokásban van!
A nemes vármegye is bölcsen intézte dolgát. Ott a szolgabiró. Ha a
rablókkal, gyujtogatókkal, pinczeverőkkel, lókötőkkel, oláh czigányokkal
el tud bánni: majd csak elbánik azzal a gyalázatos betegséggel is.
Azután elmulik majd a tél, jön a tavasz, jön az aratás meg a szüret,
elmulik majd a veszedelem is. A hol pedig nem elég a szolgabiró: oda
küldjünk ki deputácziót.

II.
(A pápai deputáczió. – Ó-bor és uj-bor. – A mészáros táblabiró. – A
gunyos vigjáték. – Az ajánló szózat a vizsla kutyához. – A prológ és a
beköszöntő. – Miből készült a vigjáték meséje?)
Pápa nagy város, oda deputáczió kellett. Meg is alakitották késedelem
nélkül.
Elnöke Rába Boldizsár lett, a kiről már megemlékeztem. Tagjai lettek
Nagy István és Vecsey Ferencz helybeli táblabiró urak. Bezerédy Mihály
uradalmi prefektus és Eőry Szabó Gábor táblabirák természetesen ki nem
maradhattak. A törvényes bizonyságnak ősi alkotmányunk szerint benne
kellett lenni. Békássy Ignácz főszolgabiró és esküdtje, Gyapay Ignácz,
volt a törvényes bizonyság.
Ez a Gyapay szelid, jó ember volt, nem vétett a légynek se. Kegyes és
istenfélő s megfogadott minden jámbor és ostoba tanácsot. Volt olyan
tanács is, hogy az ember, ha ki akarja a bajt kerülni, bort ne igyék,
hanem reggel, délben, este csak herbatét igyék.
Herbatét?
Bakonyalji nemes ember, vármegye esküdtje herbatét igyék? A mikor
somlyai bort ihatik, még akkor is csak herbatét igyék?
Irtóztató vétség ez a józan ész és az ősi jó szokás ellen. Büntetlenül
nem maradhat.
Nem is maradt. Szegény Gyapay esküdt urunkra csakugyan ráfeküdt a
nyavalya s elvitte magával a temetőbe. Az egész deputáczió összes tagjai
közül senkinek a hajaszála se görbült meg. Csak az egyetlen jámbor ember
pusztult el, a ki pedig szót fogadott papnak, orvosnak, egyházi és
világi felsőbbségnek. Emlékét meg is örökitette a nép, mint Mátyás
királyét.
– Még a kolera se igazságos, mert a deputáczióból azt vitte el, a ki a
legártatlanabb volt.
Hetvenhét év előtt történt az eset, de azért ma is van még élő ember
Pápán, a ki erre jól emlékezik.
A deputáczió tagja volt még Zsoldos János orvos és megyei főfizikus is.
Tudománya, tekintélye és állása hozta igy magával. De ki nem maradhatott
a tagok közül Pápa városának főbirája se, köznyelven mondva a városbiró.
Pedig az nem volt más, mint Kárpics József uram, becsületes csapómester.
Még csak nem is tanult ember, még csak nem is nemes ember. Csak egyszerü
csapó ember.
Deputátus volt még Szép Ábrahám is. Emlitettem már nevét. A kollégiumhoz
is volt köze, de egyébként jól ismert, jeles ügyvédő volt. Fia, Szép
Gábor, egykor a számtudományokból nekem is hires tanárom.