A Bakony (2. kötet) - 14

Erről a Szép Ábrahámról is van kis, de csinos Kocsi-Sebestyén Gábor
adoma.
Az volt hajdan a szokásunk, mi kálvinisták vasárnap délelőtt is, délután
is elmentünk a szentegyházba istentiszteletre. Sulyos ok nélkül el nem
mulasztottuk volna.
Van Pápának szőlőhegye is, hajdan is volt: a Kishegy és az Öreghegy. Uri
embernek kellett ott lenni szőlejének. Bora is megiható termett.
Vörösmarty ugyan hires két bordalában Somlyó, Eger, Tokaj, Ménes mellett
nem emliti föl Pápa borát is, de meglehet, feledékeny volt a nagy költő,
noha kétségtelenül szent igaz, bármily jó is a pápai bor, azért
Somlyóval s ama világhirü hegyekkel eddig nem versenyezhetett.
Mégis két ősi szabály alá tartozott a pápai bor. A szabály ellen véteni
nem volt szabad.
Az egyik az volt, úri ember bort el nem adhat, ha a világ gyalázatának
ellenszegülni nem akar. Ajándékba adhat rokonnak, betegnek, jó barátnak,
inségesnek, de pénzért abból, a mi neki terem, el nem adhat. Soha se
lehet közbizodalmu férfiu és vármegye tisztviselője, ha ezt cselekedné.
Minden bort a háznál kell meginni.
A másik szabály pedig az volt, hogy minden bort, a mi termett, meg kell
inni a jövő szüretig. Ó-bort hagyni nem kell. Ó-bor nem jó bor. Az
erdélyi nagy urak az ó-bort a cselédeknek adják, maguk mindig uj bort
isznak! Okos emberek. A bornak is az a törvénye, a mi a menyecskének.
Addig tüzes, addig kivánatos, a mig fiatal. S azután ki kell üriteni a
boros hordókat szüretig azért is, legyen hova szürni az uj-bort. A
legfőbb ok azonban mégis csak az, hogy megszólja a világ azt az embert,
a kinek ó-bora van. Azt mondja rá: fukar, fösvény, zsugori, sajnálja
mástól. De még azt is mondja: rossz a bora, nem kell a kutyának se, mert
ha bora jó lett volna, elfogyott volna idejében. Tehát semmi ó-bor.
Szép Ábrahám azonban nem igy vélekedett. Ő tartott ó-bort pápai
boraiból. Minden esztendőből volt hordó bora, ráirva a hordó fenekére
vastag krétával az esztendő száma.
Kocsi-Sebestyén Gáborral ballag egyszer hazafelé vasárnapi délesti
istentisztelet után. Háza utba esett. Ott volt a Hosszu-utczán csaknem
szemközt a vármegyeházzal. A mint kapuja elé érnek, azt mondja a
vármegye hires fiskusának.
– Térjünk be komám uram egy pohár borra. Szivesen látom.
Ily meghivásnak eleget kell tenni. Bemennek. Szép Ábrahám poharat, bort
szed elő.
– Saját pápai termésem, komám uram. Ez a bor hat éves ám már. Ugy vegye
ám izlelőre, komám uram.
Kocsi Sebestyén Gábor ajkához emeli a poharat. Istentelen rossz bor
volt, csak ugy ugráltak körülötte a szekrények, székek, asztalok! De
azért nem csinált keserü arczot. Uralkodott magán s nyájas vidámsággal
letette poharát az asztalra e szavakkal:
– Köszönöm, komám uram, tegye el ezt a bort csak továbbra is, hadd
legyen hét esztendős.
Ilyen adomák kerengtek Szép Ábrahámról, de azért a nemes vármegye mégis
beválasztotta a deputáczióba.
Ezt azonban még csak szó nélkül türte el adázteveli id. Osváld Dániel, a
kiről már sokszor emlékeztem s a kit a vármegye kifelejtett a
deputáczióból. Hanem Pálffy Pál táblabiró urunkat már csakugyan nem
türhette el.
Ez a Pálffy Pál megyei birtokos nemes ember volt ugyan, de Komárom
vármegyéből költözött ide. Nem is végzett iskolákat s nem is tanult
egyebet, mint mészáros mesterséget. Épen Kis-Igmándon volt egykor
székálló legény. Utóbb abbanhagyta a mesterséget, birtokán gazdálkodott,
Pápán lakott. Szép termetü, nagy bajuszu, nagy száju, jókedvü ember
volt, valahogy utóbb a táblabirák közé keveredett. Sőt, a mit előre
senki el nem hitt volna, legutóbb a kolerakergető deputácziónak is
tagjává választották. A nép ugyanis a deputácziót kolerakergetőnek
nevezte. Igy különböztette meg a többi megyei deputácziótól, a
dikálistól, a katasztrumitól, az orfanálistól, az utcsinálótól s
egyebektől. Erősen gyanuba jött Pálffy Pál táblabiró uram arra nézve is:
vajjon tud-e irni, olvasni? A deputáczió ugyanis azt rendelte el, hogy a
városba semmi idegen csavargó, dologkerülő embert be ne eresszenek,
hanem brachiummal állják utját. Ezt Pálffy mondta. Azt kérdi valaki:
– Miért épen brachiummal?
– Mert igy mondja a törvény.
– Hol mondja? Olvastad te a törvényt?
– Én ugyan nem olvastam, hanem igmándi székálló legény koromban az
odavaló nótárius egy nagy törvényből ezt olvasta ki előttem.
E szavából sarjadzott ki a gyanu.
Adázteveli Osváld Dániel táblabiróban föltámadt a keserü vidámság. Szép
Ábrahámot, Kárpics csapómestert, a szótalan Eöry Gábort, csak szó nélkül
türte volna: de Pálffy Pál? Ez már egészen más.
Irt egy gunyos vigjátékot, melyben a főszereplők a kolerakergető
deputáczió tagjai. Név szerint természetesen nem sorolja fel őket, a
munka nem is jött sajtó utján világra, de kéziratban nagyon elterjedt s
az álnevek alatt kik rejtőznek, mindenki tudta a vármegyében.
Idem sentio volt egyik szereplő neve. Ez alatt Rába Boldizsárt is, Eöry
Gábort is értették. Idem sentio körülbelül azt jelenti: az a nézetem, a
mi előttem szólóé. Az a két táblabiró mióta él, egyébként nem szavazott
a gyülésekben.
Hetyke és Vigyorgó mint esküdtek szerepelnek a bizottságban és a
vigjátékban.
Fülesy: Zsoldos az orvos és főfizikus.
Silány: a csapómester.
Zegernye fiskális: ez lenne Szép Ábrahám.
Csontvágó táblabiró: az egykori székálló legény Pálffy Pál.
Nincs meg nálam a vigjáték szövege. Ha megvolna, se közölném itt. Csak
gyerek diákkoromban olvastam és csak töredékesen maradt meg
emlékezetemben egyik-másik része. Ma bizony már ezek a versek nagyon
messze esnek a korszerü remek költeményektől, de nyolczvan év előtt
sokkal silányabb versek is hemzsegtek irodalmunk mezején. Igaz, hogy
különbek is.
A vigjáték külső alakjában s szerkezetének beosztásában az akkori idők
szokásának felelt meg.
Volt hozzá dedicatio, vagyis ajánló szózat. A pártfogó nagy úrhoz, a
meczénáshoz szólt ez, a ki az irónak kenyeret és hajlékot adott vagy a
kinyomatási költségekhez nagy pénzzel járult. Ebben azután a nagy úrnak
megvolt minden czime és méltósága s őt az iró a csillagos egekig
magasztalta.
Idősb Osváld Dániel nem keresett magának nagy urat. Nem volt rá
szüksége. Vigjátéka ugyis csak gunyoló irat akart lenni Csokonay
Dorottyájának hangján. Azt akarta bebizonyitani, hogy az elemek romboló
hatalma ellen semmit se érnek az akkori deputácziók, az akkori orvosok
és patikaszerek, az akkori tudományok és rendtartások. Könnyü volt
bebizonyitani, hiszen ez ellen a csuf betegség ellen a mostaniak se
sokat érnek.
Hanem volt vizsla kutyája. Ügyes, szép, erős állat. Ezzel szokott
nyulászni, foglyászni, fürjezni Böröllőn és a pápai határban. A neve
Fazón volt. Ismerte a városban mindenki. Lovaglás közben is ott
baktatott mindig a ló körül. Ennek dedikálta művét. Az ajánló szózat igy
hangzik:
– Idétlen növevény mellé nagy karót ütni, kicsiny munkának nagy
pártfogót keresni, hiuságnak tartom. Én csak tenéked ajánlom munkámat,
kedves Fazónom, a ki mig a játszi, de valódi történetet megirtam,
jobbára iróasztalom alatt feküdtél. Ámbár klórmeszet, Hoffman-csöppeket
és fokhagymát nem ettél, a kolerától mégis ment lettél. Finomabb a
szaglásod, mint a finyás olvasóké; ha tehát irásom szavát szenvedheted,
én meg leszek elégedve. Ha pedig valaki a játszi történetet
orrfintorgatva gunyolná: ugasd el bátran vagy kergesd el illatoddal, a
melylyel a kolerát is el tudod kergetni. Igy azután jövendőre is én
maradok hű gazdád idősb Osváld Dániel.
Hogy a történet, a mely a munkában meg van irva, csakugyan játszi,
mulattató és valódi, azt majd olvasóim is látni fogják elbeszélésem
folyamában.
Az ajánló szózat után következik a prológ, az ünnepies beköszöntő. De
ezt is megelőzi egy kis előszó, kis versecske. Igy hangzik:
Fegyverem éle a kit ér, Ha dul-ful is, semmit se ér. Erős az én tollam
vára, Fügét rajzol az orrára Csontvágónak, Fülessynek, S több ilyen
kopólesinek. S bár mind a megye oszlopa, Mégis mind csak tökkolop a’!
Két bakonyalji szó van ebben.
Az egyik a kopólesi. Az olyan nemes uracskát hivták igy, a ki egész
életén át nem csinált egyebet, csak vadászgatott.
Tök-kolop a másik szó. A magyar kártyában a tökhetest vagy tökfilkót
hivták akkor is, később is tökkolopnak. Kártyázók jól tudják, bizony
hitvány kártya a hetes. Saját szinéből az utolsó. A tökfilkó pedig
gunyoló szó is.
Most jön az ünnepies beköszöntő. A régi görög remekiróktól kezdve mind
máig az irodalmi művek legszebben hangzó része. Közlök annyit, a
mennyire emlékszem belőle.
Eleim a vármegyének, Főbb tisztjei közt ülének. De én el vagyok
felejtve, Noha az egész időmet, Életemet és erőmet, Szenteltem dicső
hazámnak, Nyomdokain jó apámnak. Mégis minden tinó, szamár Elkerült már!
Közöltem már másutt, ki volt s minő érdemes férfiu ezelőtt százharmincz
esztendővel id. Osváld Dániel édes apja. Fia méltán emlékezik meg róla.
Azután igy folytatja:
Ifju, ne emlits érdemet, A tudomány mind csak szemet. Csak nagy urnak a
kegyelmét Keresd s kérd ki a védelmét. Az egekig is fölmehetsz, Mindent
tehetsz!
Ha kiraboltad az oltárt, Csontvágónak dalolj zsoltárt. Hizelkedő
énekeddel, Dühös indulatját verd el. Te leszesz a szentek szentje És
fölkentje!
De én ezen kurhéjának,
Csuka, piócza-fajtának,
Farkas, róka-ivadéknak
Kolerából maradéknak
Nem hódolok, nem bókolok.
Kongjon bár mint üres hordó,
Sohase más, csak hirhordó.
Pávatollakba öltözött
Szajkó a madarak között.
Ennyire emlékezem az ünnepies beköszöntőből. Talán minden szavára nem is
jól emlékszem. Talán az eredetinek egyik-másik sora másként hangzott. Mi
pápai diákok igy tudtuk ötven év előtt.
Igy tudtuk s gyerekésszel határtalanul megvetettük a hizelkedők,
kegykeresők, mindenáron kapaszkodók, érdem nélkül felülkerekedők hitvány
seregét. Hajh, de tudatlan még, de azért mily ragyogó szép és tiszta a
gyereklélek! Ha az élet meg nem rontaná azt a lelket, ki nem ölné belőle
a nemes ábrándokat s az érdemekben való nagyratörés szent gerjedelmét!
Hanem hát régen porladó öreg bátyánk urunk, idősb Osváld Dániel
táblabiró urunk, a te munkád is azt bizonyitja, hogy hajdanában se
propria virtute élt és virult minden ember.
Ugy is van.
A prológban előfordult ez a szó: kurhéja. Tul a dunai szó. A kisebb
fajta sasok egyikének neve a héja vagy kurhéja. Nevezik kányának és
tyukhordó kányának is. Kányának hivják ugyan a Balaton mellett s a
Mezőföldön sok helyütt a kálvinista varjut is, de hibásan. A kurhéja
valósággal a tyukhordó vagy tikhordó kánya. Vakmerő ragadozó madár.
Lecsap néha a baromfiudvar közepére is s nem fél a kakastól se.
De most nézzük hát az embereknek, viszontagságoknak, eseteknek,
szavaknak, mondásoknak azt az egész összekuszált szövevényét, a mely a
csuf nyavalya támadásakor Pápán szinre jött s a melyből a szellemes iró
a maga vigjátékának alakjait, tárgyait, összeütközéseit és megoldásait
kiszedegette.

III.
(A kórságkergető deputáczió határozata. – Pápa város nem egy város,
hanem két város. – A szegény halottak temetése. – Mi kell a temetéshez?
– Piti Ferkó. – Kalaba János. – A borbélyok. – A csipővas. – Vak Pali. –
A papok. – Az irhásközi baczillus. – A zsidók mentesek. – A sirásók
szájaskodása. – Egyszerre hal meg ugyanaz az ember mind a két városban.
– Rettenetes viszály.)
A kórságkergető deputáczió szakaszokra osztotta azokat a kérdéseket, a
melyekkel majd foglalkozik s a melyeket majd elintéz.
Mi történjék a vagyontalan szegény halottakkal, a kiknek nincs
költségeik papra, temetőre, sirásóra, halotthordóra, koporsóra,
szemfedőre, fejfára, keresztre, temetésre, harangozásra? Mert nagy dolog
ám a temetés. Nem afféle kis dolog ám, hogy holnap hetivásár lesz:
kinézünk egy korty borra s egy falat Laczipecsenyére. S azután az a
furcsa, hogy az a szegény halott ránk hagyja ugyan ezt a kerek világot,
de nem is törődik tovább se magával, se mással, se mivelünk, se a kerek
világgal. Csinálhatunk, a mit akarunk és tudunk.
Mi történjék a holtak vagyonával? Zenebona, veszedelem esetén nagyon
hamar lábra kel még olyan jószág is, a melynek lába sincs.
Mi történjék a gyámoltalan, tehetetlen árvákkal, a kiknek se apjuk, se
anyjuk? Mi történjék, ha nem marad rájuk semmi vagyon? De mi történjék,
ha vagyon maradt rájuk?
Miként kezeljék a betegeket? Gyógyitsák-e, ne gyógyitsák-e? Szentséges
szent igaz, hogy a gyógyitás nem használ semmit, csak az a kérdés: nem
árt-e? De ha árt: akkor mi a manóban költsön a nemes vármegye herbatéra,
klórmészre, Hoffmann-csöppre s egyéb haszontalan, sőt kártékony dologra
annyi pénzt?
Mit csináljanak a papok, doktorok és borbélyok? Parancsoljon-e azoknak a
vármegye vagy csak szép szóval beszéljen velük? S mit csináljon velük,
ha nem fogadnak szót se igy, se ugy? A pappal nem jó összeveszni, a
doktor jó barátunk s nemes atyánkfia, a borbély ugy se tud semmit.
Mit csináljunk a falvakkal? Mit csináljunk a várossal? Küldjünk-e ki
ambulánsokat vagy helyben üljünk s oda várjuk a haldoklókat vagy azok
hozzátartozóit? Nagy kérdések ezek.
Különösen nagy kérdés volt a város kérdése. Kevés ember lehet ma már a
világon, de még Pápán is, a ki ma tudná, milyen nehéz kérdés volt ez
valamikor. Ha az a gyalázatos kórság nem keveredik bele: világszép
vigjátékokhoz nyujtana az gazdag eseteket.
Pápa városa ugyan ma egy város; egy városnak látszott a mi időnkben is,
a mikorról szól ez az elbeszélés, egy városnak tudta a közönség is, a
vármegye is, a tudomány is. De azért mégis valósággal két város volt.
Kis patak folyik rajta keresztül. A patak neve Czincza. A kik a partján
laknak: azok tudnak róla, – a lakosság kilencz-tized része soha hirét se
hallotta. Magam is tiz esztendeig laktam a hires városban, sohse láttam
fejét, forrását, azt se tudtam, hol van. Csak később, hosszas kutatások,
nyomozások, buvárlatok és kérdezősködések után jöttem rá. Csaknem olyan
nehéz dolog ez, mint Árpád sirjának kutatása.
A mai szinháztér, a régi vásártér északnyugati sarkán, a régi
ujkollégiumnak félszakosan szemközt van kőből egy kruczifiksz, csaknem
beépitve a ház falába. E ház körül, de valamelyik zárt udvarban ered a
Czincza-patak s a házak között belül az udvarokban csörgedez tovább. A
Büdösköznél ugyan látható volna, de ott meg hid és falak zárják el.
Azután elsiet valamerre az Árok-utcza mellett. Oda került valahonnan a
tobakok, az irhások, keztyübőrtimárok, szattyánbőrkészitők rettenetes
utczaközébe s végre valahol a Bástya utczán át kimenekül a mezőkre.
Nos hát a Czinczától nyugatra fekszik Pápa városa, keletre fekszik
Polgárváros. Ezt a két várost nevezik a földrajzban Pápának.
A kórságkergető deputáczió elhatározta, hogy a szegény halottat
közköltségen kell eltemetni. Még pedig ugy, hogy a ki Pápa városban hal
meg: azt eltemeti Pápa városa, a ki pedig Polgár városban hal meg: azt
eltemeti Polgár város. Mind a két városnak külön birtoka, külön
jövedelme, külön pénztára. Szegény halott temetési költsége öt-hat
forint pengő pénzben. Miért fizessen egyik város a másik helyett? A
deputáczió jól megfontolta a dolgot s határozata igazságos volt.
Jó, jó! De hátha már most találkozik olyan rakonczátlan és szerencsétlen
ember, a ki egyszerre hal meg mind a két városban és Salamon király
bölcsesége se tudná eldönteni, hogy voltaképen melyik városban történt
hát halála?
Mi lesz akkor?
Ily eset is történt, a mint szép sorjában majd elbeszéljük.
A legelső kötelesség az volt, hogy a halottak eltemetéséről
gondoskodjunk. Igaz, a könyvek és tudósok bölcsesége szerint arról
kellene legelőször mégis gondoskodnunk, hogy halottak ne legyenek. Ez
azonban hiában való bölcseség, effélére táblabiró ész nem vetemedik.
Bizonyos, hogy egyszer meg kell halni. Sőt különös szerencse, hogy csak
egyszer kell ezen átesni, nem kétszer vagy háromszor. Sok vesződséggel
jár a halál; kétszer-háromszor csinálni nehéz volna. De épen oly
bizonyos az is, hogy ez ellen a gyalázatos kórság ellen nincs se orvos,
se orvosság. Csak szóbeszéd, kuruzslás és világcsalás minden költséges
gyógyitgatás. Az ember ugyan megcselekszi, még az okos ember is, mert
szereti betegjét s reménykedik az utolsó pillanatig. De a kórságkergető
deputáczió végre se poétákból és muzsikusokból áll, neki a valósággal,
az élettel és halállal kell számolni. Meglehet, valamikor majd e kórság
ellen is találnak fel orvosságot, de erről majd azok beszéljenek, a kik
akkor élnek. Nekünk ehhez semmi közünk. Mi akkorra már mind meghalunk és
mind föltámadunk.
Igy gondolkodott a deputáczió. Még az a tagja is, a ki valamikor igmándi
székálló mészároslegény volt s a kinek a neve a vigjátékban Csontvágó.
Tehát mégis a temetés az első dolog.
A temetéshez sok minden szükséges még a doktoron, papon és halotton
kivül is. Szükséges például a sirgödör és a ki azt megássa. És szükséges
a halotthordó, a ki az élettelen testet kiviszi a temetőbe.
Voltak obsitos katonák a városban. Kemény legények. Legkeményebb legény
volt közöttük Piti Ferkó. Igazi neve ugyan Péti Ferencz lett volna, de a
pápavidéki közbeszéd szerint csak Piti Ferkó volt, a másik nevét már
maga is elfelejtette. No ez jó lesz sirásónak. Vállalkozott rá
készséggel. A napszám egy huszas; három napszám egy sirgödör; – a
sirásás ára hát három huszas, vagyis egy forint pengő pénzben. Nem is
magas ár.
Halotthordó is kellett. Erre a tisztes hivatalra kiszemelték Kalaba
Jánost. Kárpics városbiró urunk ezt ajánlotta legjobban, főleg azért,
mert ez volt az egyetlen talyigás akkor Pápán, a ki egylovas
talyigájával mindig ott ácsorgott a halpiacz körül, hogy néhány
krajczárért segitségükre legyen azoknak, a kik hozzá folyamodnak.
Jókedvü ficzkó volt. Vagy dalolt, vagy fütyörészett, vagy dévajkodott
örökké. Rongyos kalapja mindig a félfülére volt vágva. Egyik bajuszát
fölfelé szoktatta, a másik bajuszát lefelé. A kerti művesek, zöldséges
kofák különösen szerették. Rossz lovának, a mikor vette, mindig a
csontja zörgött, de a jólelkü kofaasszonyok mindig fölhizlalták
zöldségesedékkel. Kivált, mikor a sárgarépára került a sor. A sárgarépa
a lónak a föld kerekségén a legjobb tápláléka. Árpa, zab, hüvelyes
zöldség mind nem ér föl a sárgarépáig. Rettenetes tudatlanság, hogy a
gazdák nem sárgarépán nevelik föl a csikót. A mikor a sárgarépára került
a sor, Kalaba lova mindig kigömbölyödött s szőre ugy ragyogott, mint az
arany.
Hogy történt most már a temetés irásbeli rendtartása? A tanácskozási
jegyzőkönyvek, az iktató és kiadó könyv, a hivatalos jelentések,
végzések, határozatok, iktatások, kiadások, beutalások, kiutalások,
fizetések, nyugtatványok, rovatos ivek, statisztikai adatok és a többi
mindenféle irkafirkák! Ki vezette, ki irta, ki őrizte ezeket?
Senki.
Mind ostobaság ez. Nem arra való a tiszti hatóság, hogy azzal vesződjék,
a ki már meghalt s a kit már eltemettek. Ez már nem e világhoz tartozik,
hanem a másvilághoz. Intézzék dolgát az angyalok és az ördögök, a hogy
kiki rászolgált. Ha pedig vagyonában, családjában marad elintézni való,
végezze ezt a család, a rokonság, a szomszédság, a város hajduja vagy
egyéb hatósága. Ez már nem a nemes vármegye dolga, tehát nem tartozik a
deputáczió elé se.
Simán és gyorsan intézték el az árvák dolgát is.
Kétféle árva van a világon. Egyik az, a kire maradt vagyonbeli örökség.
Ennek mindjárt akad gyámola, pártfogója. Sőt, ha a dolgába a hatóság
bele nem avatkozik, jobban akad, mintha beleavatkozik. Az árvával csak
elélnek valahogy, de a hatósággal vesződni okos embernek nem szokása.
Nem is tanácsos.
A másik árva az, a kire nem maradt semmi vagyon. Ezt magához veszi,
ápolásba veszi a rokon és a szomszéd és a sok jószivü gyermektelen
szegény ember, szegény asszony. Munkáskezet nevel magának, a ki utóbb
segitsége lesz, kenyérkereső társa.
Árvákkal hát nem is bajlódott a deputáczió.
De a gyógyitás rendtartását is könnyü szerrel intézte el.
Nem volt hatalmában több igazi orvos, csak egyetlen egy. Ez volt a jeles
tudós, Zsoldos János. Az ő koleratudománya is csak a klórmészig és a
Hoffmann-csöppekig terjedt. Volt ugyan akkor két általános gyógyszer a
világon, a mely minden elképzelhető belső betegséget meggyógyitott; – az
egyik volt a hánytató, a másik volt a hashajtó. De ezeket is kivette az
a csuf betegség az orvosok, borbélyok és patikáriusok kezéből. Éppen
ezzel a két állapottal öldöste az embereket éppen maga ez a csuf
betegség.
Orvosi tanácsra hát nem volt szükség, minthogy annak ugy se volt semmi
haszna. De szükség lett volna, hogy a vármegye ama tudós főorvosa
személyesen látogassa meg a betegeket, hogy ezzel legalább vigasztalja
azokat, a kik a beteg körül vannak. De ez is lehetetlen volt.
A tudós főorvos élemedett ember volt; – éjjel, nappal nem csatangolhat.
De ha Herkules lett volna is, annyi falut, annyi beteget meg nem
látogathat. A szegény betegek közt válogatni pedig nem szabad. Tiltja a
jóizlés. Tudós ember nem pártoskodhatik. Különben is a főorvos tagja
volt a deputácziónak, ott volt hát a helye mindennap. Látogassák meg a
betegeket a papok meg a borbélyok.
Borbély volt kettő. Az egyik a Szarka, a másik a Schillinger. Magyar
borbély, német borbély. Ezeket hadilábra állitotta a deputáczió. Ezek
futkároztak örökké mindenfelé. Ha falvakra szálltak, forspontot és
napidijat kaptak.
Hát ezek mit csináltak a betegekkel?
Mindent, a mi akkor szokásban volt, – csak épen eret nem vágtak s nem
köpölyöztek.
A szokás pedig egyébként is más volt, mint ma. Akkor nem volt lázhőmérő
s nem volt orvosi vegykémlet. Baczillust, fejérnyét, sót, savat, czukrot
nem keresett senki. A beteghez a mindennapi kérdést intézték.
– Mije fáj?
A kolerás beteg semmit se felelt, csak nézett, hiszen nem tudta szegény
az már a világon voltját se.
– No, majd az isten megsegiti!
Bizony a haldokló ezzel se törődött már.
Egyidejüleg megtapintották az ütőerét. E nélkül orvosi és borbélyi
látogatás meg nem történhetett. Szabályos-e, nem szabályos-e a pulzus:
honnan tudhatná a borbély? Hetvenet üt-e, százat üt-e egy percz alatt:
ezzel se törődött. Csak arra ügyelt, hogy a mig mutatóujját a pulzuson
tartja: addig két szemét behunyja s behunyt szemekkel a gerendát nézze.
Ebből aztán meggyőződtek a körülvalók, hogy igazi szakértővel van
dolguk.
S mi kell egyéb?
A magyar borbély egyéb hókusz-pókuszt legalább nem csinált. Már
Schilinger mester, a német borbély, sokkal tudósabb volt. Ő olvasta,
vagy hallotta valahol, hogy a pestis ráragad az emberre, ha hozzáér a
beteghez. Azt meg szentül hitte, hogy a kolera se egyéb, mint a pestis.
Azután sehogy se tudta belátni, miért ragadjon ő rá ez a kórság?
Uj módszert talált föl. Csináltatott tüzhelyre való közönséges
csipővasat. Olyant, a minővel az eleven tüzet, izzó parazsat szokás
megfogni. Csináltatott neki tokot borjubőrből. Ezt hordta magával, ezt
illesztette a beteg pulzusára, a csipővas másik végét a füléhez tartotta
s igy nézte behunyt szemeivel a padlásgerendákat.
A sváb faluk elbámultak ezen a rettenetes nagy tudományon, a magyar
faluk pedig röhögtek rajta, sőt Gyimóth, Homok-Bödöge, Ádáz-Tevel ki is
dobták a jámbor Schillinger mestert csipővasával együtt.
Megtudta a deputáczió is. Kereken eltiltotta a csipővasat s kegyetlenül
összeszidta a borbélyt. Miért csodásitja a vármegyét s rossz hirbe miért
keveri?
Vak Pali csakhamar elterjesztette a csipővas esetét az egész városban.
Ki volt az a Vak Pali?
Vak Pali volt a porkoláb. Már az állásánál fogva se közember, de
egyébként is elég fontos személyiség, mig a veszedelem tartott.
A deputáczió Kárpics városbiró urammal egyetértve kidoboltatta a
városban, hogy a kinek a deputácziónál valami kérni vagy keresnivalója
van: jelentse Vak Palinak, ő majd a deputáczió elé terjeszti. Tudatták
ezt a papokkal, doktorokkal, sirásókkal, halotthordókkal és
koporsógyártó ácsokkal és asztalosokkal is. Igy lett Vak Pali porkoláb a
deputácziónak bejelentő és iktató hivatala s egyuttal irodája,
kanczelláriája. De egyuttal kiadóhivatala is s mindenféle
segédszemélyzete. A végzéseket, itéleteket, határozatokat, döntéseket ő
vitte hirül mindennemü félnek és hatóságnak s mindenféle belső-külső
embernek, iparosnak és munkásnak, a kinek csak a betegség, halálozás és
temetés körül a legkisebb tennivalója is volt.
Igy látják hát megfejtve nyájas olvasóim, miért nem vezetett a
deputáczió semmiféle irka-firkát. Nem volt erre szükség. Vak Pali volt
minden segédeszköz. Nemes ember, régi magyar ember egyébként is utál
minden hivatalos irka-firkát.
Hát a papokkal hogy voltunk?
Elég türhető módon.
Szerencsére Pápán nincs hetvenhétféle felekezet. Katholikusok,
kálvinisták, lutheránusok, zsidók.
A zsidókról nem szól az irás. Mindig volt legalább négy vagy öt rabbijuk
rendes szolgálatban s legalább huszonöt tartalékban. Ma is sok van, hát
még hajdanában! Ha hát betegnek, öregnek, haldoklónak rabbira volt
szüksége: akadt elég.
De nem is igen volt szüksége.
Emlitettem már, hogy a Czincza-patak valahonnan oda tévedt a tobakok,
szattyánkészitők, keztyübőrgyártók utczájába. Ennek a pataknak már a
kezdetén is rettenetes szaga van. Ha esőre áll az idő: a Büdösközön
ájuldozás nélkül nem lehet átmenni. Mennyi illatot szed ez magába, mire
a tobakokhoz ér. Pedig csak itt lesz még igazi illatárrá. A sok szemét
és udvarbeli piszok, a sok rothadó bőrczafat itt tölti meg árkát, itt
fertőzteti meg mindenféle erjedéssel, itt fösti meg még szinét is s
péppé, kocsonyává alakitja át itt még a csörgedező patakvizet is. Itt
azután olyan világ támad, a melyben az a nyomorult kolerabaczillus meg
nem élhet.
Ez a baczillus veszedelmes fenevad. De csak amolyan apró fenevad, mint a
hörcsög, patkány, görény, menyétasszony. Mi ez? Ott a tobakos közökön
tenyésznek az igazi baczillus fenevadak, a hétszarvuak, a leviathánok és
behemótok, a baczillustigrisek és oroszlánok, a vizi és szárazi
szörnyetegek, a kik Androméda eleven husára számitgatnak. Ide merje csak
a lábát betenni az az ázsiai rongyos kolerabaczillus! Halálnak halálával
pusztul el, de nyomban. Hindosztánon és Beludzsisztánon átjöhet, Káspi
tenger, Kaukázus nem állja utját, a Fekete tengert és a Kárpátokat
legyőzheti, de a pápai Irhás közökön rá nézve vége a világnak.
Az Irhás közökben rettenetes sok és rettenetes szegény zsidó lakott. Még
az én időmben is. Most miként áll a dolog, nem tudom. Annyi volt ott az
asszony és gyerek, mint a homokszem. De az egész veszedelmes idő alatt a
haja szála se görbült ott meg senkinek. Olyan egészséges maradt ott a
népség, mint a makk.
Észrevették ezt hamarosan a vagyonosabb zsidók is, a szatócsok,
boltosok, házalók, faluzók, kereskedők, a kik beljebb laktak a városban,
a nagy piaczon, a Kollégium-utczán s a többi zsidó utczákban. S szégyen
ide, szégyen oda: kiköltöztek a tobakosokhoz s ha máshol nem volt
helyük, ott tanyáztak a gádorokban, folyosókon, szuette padlásokon.
Mintha sejtették volna, hogy a napkeleti ázsiai baczillust mind
fölfalja, mind elpusztitja a mi jó bakonyi baczillusunk. Nem is történt
nagy bajuk a belső zsidóknak se.
A lutheránusok is megvoltak békességgel. Nem voltak sokan, annak is fele
német s nagy része vagyonos. Volt lelkes papjuk is, a ki el tudta őket
látni vigasztalással, innenső és tulsó világi reményekkel s tisztes
temetési kisérettel.
Egészen jól megvoltak a római katholikusok. Volt azoknak annyi papjuk,
barátjuk és káplánjuk, templomuk és kápolnájuk, a mennyi csak kellett. A
jó pápista népség ugy is jámbor, türelmes, istenfélő, áhitatos s elég
biztosságban érzi magát a tulvilági jövendőkre nézve.
Másként állt a dolog a kálvinistáknál. Ezek népe már tiszta magyar,
nyakas, okoskodó, maga eszén járó, szókimondó. Azt hiszi, szerződése van
a jó uristennel, a melyet illendő megtartani mind a két félnek. Bele is
néz olykor, vajjon a szerződés valamelyik pontját nem mulasztotta-e el,
nem sértette-e meg? S vajjon szerződő ellenfele is hiven tartja-e a
kötést? S ha azután valami hibát vesz észre: kereken megmondja papjának,
kurátorának, presbitereinek, dékánjának. Azt hiszi, ezek a jó uristen
tiszttartói, ispánjai, hajdui. S ha hiba van, bizonyára nem az uraság
követi azt el, hanem tisztsége, cselédsége.