A Bakony (2. kötet) - 05

Personalis. – A négy kerület. – Milyen férfiak voltak a régi követek s
mily rendben ültek? – Viszály a papokkal. – A latin Pasquillus szerint a
pártok. – A Ragályi-féle nemzeti dal. – Kiknek nevét őrzi a történelem a
pártok férfiai közül? – Az 1832-iki ülésrend. – A papokat külön helyre
szoritják. – Hol ült Deák 1833 óta? – Hol ült Kossuth 1847-ben? – Deák
utolsó ülőhelye s ennek sorsa.)
Hogy a mostani országgyüléseken miként ülnek a követek, minő sorrendben,
minő csoportokban: ezzel ma nem nagyon törődik senki. 1848-ban, de még
inkább 1865 óta a nyugoti nemzetek szokása lett nálunk is a szokás.
Pártok szerint csoportosulva ülnek a követek. A tanácskozó-terem
tájékait a szerint nevezik el, a mint azok az elnök jobbkeze, vagy
balkeze felől vagy szemközt feküsznek. Ezért vannak jobboldali,
bal-oldali és középpártok. S e pártok ott ülnek, a hova őket a nevük
utalja. De még ezek az oldalak is többfélék, a mint többfélék a
pártárnyalatok. Van szélsőjobb és szélsőbal, van jobb és bal, van
jobbközép és balközép. Van a franczia forradalom óta hegy is, hegypárt
is. Nálunk ez eddig még nem volt. De kárpótlásul volt nálunk sok minden
egyéb. Konzervativ, szabadelvü, független szabadelvü, egyesült ellenzék,
mérsékelt ellenzék, 48-as, azután függetlenségi, azután 48-as
függetlenségi, nemzeti párt, néppárt, nemzetiségi párt, szász-párt,
horvát-párt, vacsorapárt, púrósz, disszidens, alkotmány-párt,
haladó-párt s manó tudja, még hány. Sok támadt, sok elmult, sok ujra
támadt, senki se tartja számon valamennyit.
Minden párt emberei lehetőleg egy csomóban ülnek. Valami előkelőbb
helyen a vezér, mellette két-három benfentes s közelben a párt többi
tagja. Most ez a szokás. Jó-e, rossz-e az a szokás: hiábavaló volna
tünődni fölötte. Nyugaton is ugy van, hát akkor nálunk is jól van.
Én nem erről beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek 1848 előtt? A
régi követek, a tekintetes karok és rendek, a vármegyék szigoru
megbizatásu küldöttei? A királyi városok, a kerületek, a nemes
káptalanok, a távollevők követei, az apát urak s egyéb egyházi rendek?
De nem is a nagyon régi országgyülésekről akarok szólani. A mikor
lóháton jött a nemes ember az országgyülésre. Megállt Rákos mezején.
Czölöphöz kötötte a lovát s kipányvázta vagy kinyügözte legelni, maga
pedig leült a gyepes zsombékra, leöltötte hátas tarisznyáját s a mig a
fölséges paprikás szalonnában s fokhagymás ürüczombban tartott: addig
szivesen tanácskozott, szivesen hozta a törvényt s kedvére kimarakodta
magát a király tanács-uraival. De a mint a tarisznya és a kulacs kiürült
s a ló legelője elkopott: öt-hat nap mulva lovára pattant s ugy
elporzott hazafelé, hogy még csak hátrafelé se nézett. Hiába beszéltek ő
neki a pártvezérek, hiába édesgették a pénzügyi bizottságba, hiába
küldték delegátusnak Bécsnek városába. Azt felelte: vakapád! Ebem se
tanácskozik étlen-szomjan.
Ezekről a boldog időkről se beszélek. Hanem arról, miként ültek a
követek a mult század közepéig? Ezt se sok ember tudja már jó
Magyarországon.
Nem pártok szerint ültek. Jobboldal, baloldal, széljobb, szélbal
ismeretlen szó volt előttük.
Nem is voltak pártok. Minden kérdésben másként mozogtak az elmék s
másként alakultak a szavazatok. Annyit észre lehetett venni, hogy a
követek egyik része szivesen támogatja, másik része szivesen támadja a
kormányt, de határozott pártalakulás még ebből se támadt. Csak Deák
Ferenczczel kezdődik 1833-ban az igazi pártalakulás. Neki már voltak
lelkes hivei, akiket a kanczellárok nem tudtak mellőle elédesgetni vagy
elriogatni. Nem is igen lehetett az előtt pártalakulás.
Az 1825-iki országgyülésen volt már 175 mágnás. Fele se volt magyar.
Törődtek is a mágnások az országgal. Pártot alakitani különben se
természetük.
A követek tábláján volt 19 királyi táblabiró. Ezeket az udvar tartotta,
fizette, utasította. Szavazati jogot egyébként se engedtek nekik a
vármegyék követei.
A vármegyék követei 105-en voltak. Ezek általában a vármegyék
utasitásainak fogadtak szót. A párt csak a megyei nemesség kebelében
keletkezhetett. A vármegye ellen saját követe pártot nem üthetett, mert
különben a vármegye nyomban elvehette tőle a követséget. El is vette nem
egy alkalommal.
Volt 81 királyi városi követ. Valamennyinek összevéve volt csak két
szavazata, hát ugyis hiába alakitott volna pártot. De különben is a
városi követnek a város parancsolt. Hol elküldték, hol visszahivták, hol
kicserélték, hol megint elküldték a városok követeiket.
Volt 37 egyházi rend, kanonok, apát s efféle. Ezeknek Róma parancsolt,
vagy a megyés püspök vagy a főapát. Ezek ugyan Deák Ferenczre se
hallgattak igazán soha.
Távollevő követ volt 291. De valamennyinek összevéve se volt egyetlen
szavazata se. Pedig köztük volt Wesselényi Miklós is, Kossuth Lajos is.
S a későbbi nagy pártalakulások voltaképen mégis csak ezeknél kezdtek
kicsirázni. A távollevők követei rendszerint fiatal, művelt, olvasott,
lelkes ifjak voltak. Az ujkor szelleme már ott lengett agyuk és szivük
körül.
Pártok hát nem lehettek, a követek pártok szerint csoportosulva hát nem
ülhettek.
De más okból se ülhettek volna igy.
A tanácskozó terem berendezése egészen más volt, mint a Sándor-utczai
vagy a dunaparti képviselőházé.
Ma padokba vannak rekesztve az ülőhelyek. Ugy ülnek a képviselők, mint
az iskolásgyerekek vagy mint a szinházbajárók. A régi követ el nem türte
volna ezt a világ minden kincseért se.
A régi követ mind tekintélyes férfiu volt. Vagy származása, vagy
vagyona, vagy nagy tehetsége, vagy előkelő köztisztsége szerezte meg
neki a vármegye bizodalmát. Nem is választott egy vármegye 8–10 követet,
hanem csak kettőt. Hol talált volna mindig annyi országos nevü férfiut.
S idegen vidékbelit épen nem választott. Csak hazulról valót, a kit
gyermekkora óta jól ismert. Akkor kisértette volna meg a »központ«, hogy
valakit a vármegye nyakába varrjon. De bizony országos kaczagás lett
volna belőle.
A gyülés külseje is megfelelt a követek tekintélyének.
Csak tisztes magyar diszruhában, kardosan, sarkantyusan lehetett a
gyülésteremben lenni. Igy voltak még a királyi tábla birái is, igy még a
jurátusok is. Gondoljuk csak el azt a bolondságot. Hogy lehetett volna
ilyen követeket iskolásgyerekek padjába begyömöszölni?
Az országház is ott Pozsonyban a vármegyei tanácstermek módjára volt
berendezve.
Nagy négyszögletü terem. Egyik végén a bejáratok, másik végén az elnöki
hely.
Az elnöki hely emelvény. De nem kakasülő, mint a mostani elnöki szék.
Hanem csak lábnyi magas s száz ember elfér rajta.
Középen nagy asztal zöld posztóval bevonva. Az asztal körül kényelmes
karosszékek a királyi tábla biráinak számára. Itt ülnek a birák, a
protonotáriusok és a királyi fiskus. Előttük ólom tintatartó, diósgyőri
papir, ludtoll és porzótartó. A protonotáriusok egyuttal az
országgyülések jegyzői is, de külön fizetésük nincs.
Az elnöki széken ül a Személynök, a Personális. Neve a hivatala után
keletkezett. A hivatalának a czime: Personalis Praesentiae Regiae
Locumtenens in Judiciis. Magyarul: a királyi személyes jelenlétnek az
itélőszékeken való helytartója. Furcsa czim. Nem olyan egyszerü, mint:
kisbiró, öregbiró, kapitány. Csaknem olyan bolond, mint ma például ez a
czim: államépitészeti hivatali főnök.
De azért nagy úr. Mindig kegyelmes ur. Mindig valóságos belső titkos
tanácsos. A királynak mindig bizalmas embere. Nagy fizetése. Állása
sokszor fontosabb, mint a főkanczelláré, ő a királyi tábla elnöke.
Intésétől függ gyakran nagy nemesi családok sorsa, uradalmak kérdése. S
a mi fő: ő a követek táblájának elnöke. Ő vezet, ő irányozza az elméket,
ő fékezi az indulatokat, ő csillapitja le a haragos kuruczokat, de ő
vásárolja meg a lelkeket is. Hány mennydörgő kurucz lesz az ő kezében
sóhajtozó labancczá.
Az emelvényen az elnöki asztalon kivül van még egy asztal. Ott már
egyházi rendek követei ülnek.
Az emelvény alatt a nagyteremben két hosszu és széles asztal van
elhelyezve. Ezek is zöld posztóval vannak bevonva. Ezeken is akkora
ólom-kalamárisok, mint egy-egy mozsárágyu. Nehezek nagyon. Fülük sincs.
Csak két kézzel lehet őket megmarkolni. Jó két oka van ennek. Az egyik
oka az, hogy a földrengés se döntse fel őket, tintaáradás ne fenyegessen
senkit. Másik oka még nagyobb ok. A politika hamis jószág. Hamisabb mint
a szép asszony. Néha olyan dühbe hozza az embereket, mint a hitregebeli
szép Helena a görögöket és trójaiakat. A tekintetes karok és rendek
legalább egymás fejéhez ne vághassák a kalamárist. Azért van a kard az
oldalukon, azzal végezzék dolgukat. Az legalább nem veszedelmes fegyver.
A két asztalnak neve is volt. A személynök jobbja felől való asztalnak
dunai asztal, a balja felől valónak tiszai asztal volt a neve.
Az elnevezésnek is jó oka volt.
Négy kerületre volt az ország felosztva. Dunán innen, Dunán túl, Tiszán
innen, Tiszán túl: ez volt a kerületek neve. Egyik asztal mellett ültek
a Dunán inneni és túli vármegyék követei, a másiknál a Tiszán inneniek
és a túliak.
Hát a többi népség hol ült? Városok, papok, szabad kerületek, szlavon
vármegyék, távollevők hol találtak helyet maguknak?
Ezekkel ugyan nem sokat törődött se a személynök, se a főlovászmester.
Annál több figyelemmel, gonddal, előzékenységgel kellett körülnyalábolni
a vármegyék követeit.
A 105 követ közt volt 27 első alispán, 11 második alispán, 9 megyei
főjegyző, 6 főszolgabiró, 2 főadószedő, 1 szeptemvir, 1 helytartósági
konziliárus. Tehát a követeknek több mint fele a vármegyék
főkormányzója. A főadószedő is magas állás volt. Nem fináncz volt ám
akkor a neve, hanem Perceptor prior vagy supremus. Előkelő, vagyonos
ember.
A többi követ is mind táblabiró, négy-öt mágnás, több aranykulcsos, igen
sok igen gazdag ember, árpád-kori régi nemzetség ivadéka. Ügyvédet,
papot, tanárembert, tőzsért, irka-firka népséget meg nem választott
volna követnek a régi vármegye a világért se. De még a mágnásokat is
csak ugy fogadta el, ha tisztviselők voltak vagy bőkezü jóltevők.
Ilyen követeknek bő ülőhely kellett, kényelmes karosszék, széles asztal,
a hová a süveget kényelmesen le lehetett boritani. Isten mentsen a mai
állapottól, a mikor a képviselő a többi előtt mászkál be az iskolapadba
s a kik előtt elvonul: azoknak fel kell állani ülőhelyükből.
A dunai asztal követei egymás mellett ültek kettecskén. Az asztal jobb
oldalán is 12 vármegye, bal oldalán is. A dunai asztal végénél volt
Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyék s Turómező követeinek is a helye. S
minthogy minden vármegyének első és második követe volt: az első ült
mindig az elnök felé néző oldalon.
A két követ közt nem volt valósággal rangbeli különbség. Tekintetes úr
volt a czime mind a kettőnek. Napidija, előfogata, huszárja, iródiákja,
jurátusa egyiknek is annyi volt, mint a másiknak. Lakásuk is egyenlően
kényelmes vagy kényelmetlen volt. Dolguk, tekintélyük is egyenlő.
De mégis megkülönböztették őket. Az első követet hivták föl szavazni
először. S ha valami személynöki, főlovászmesteri, kanczelláriai vagy
nádori értesités jött a vármegyének az országgyülésen, azt rendesen az
első követnek adták kezéhez.
A szavazás nem abc rendben s nem a követek neve szerint történt, hanem a
vármegyék neve szerint abban a sorrendben, a hogy az asztal mellett
ültek a vármegyék. A dunai asztalnál jobb oldalon kezdte Nyitra, bal
oldalon Pozsony. A szavazást igy jegyezték föl: »a javaslat mellett
szavazott: Nógrád, Veszprém, Zala stb., ellene: Sopron, Liptó, Esztergom
s igy tovább. Ha azonban a vármegyék két követe kétfelé szavazott, akkor
egyik szavazat se ért semmit. »Hont vármegye nem szavazott«. Igy
jegyezték föl.
A tiszai asztalnál nem egymás mellett ült a vármegyék két követe, hanem
egymással szemközt, az elnökhöz egyenlő közelségben. A tiszai követek
miért ültek másként, mint a dunaiak: soha se tudta megmondani senki.
1825 előtt már régen nem volt országgyülés, 1825-ben véletlenül igy
ültek asztaluk mellé s igy is maradtak 1833-ig. Ámbár voltak férfiak,
mint Ungból Bernát Zsigmond, Sopronból Nagy Pál, a kik már a régebbi
országgyülésen is ott voltak, jól emlékeztek tehát, miként ültek hajdan
a vármegyék és követeik.
Hát az egyházi rend követei, a papok, hol ültek?
Az a kérdés: követet küldtek-e vagy csak távollevő követet?
Az 1825-iki országgyülésen például a nyitrai megyés püspök és a
dulczinói czimzetes püspök nem jelent meg a főrendek tábláján, a kassai
és szombathelyi káptalanok pedig nem küldtek rendes követet a követek
táblájára. Mindazok tehát csak távollevő követet – absentium ablegatos –
küldtek az alsó táblára.
Az ilyen követnek természetesen a vármegyék asztalánál nem adtak helyet.
Az ilyen követ elkeveredett a közel háromszáznyi főből álló, távollevő
követtömegben s ha véletlenül kapott széket: ráülhetett. Ha nem: nem.
Szólni szólhatott volna ugyan, de nem volt szokásban, tehát nem volt
bátorsága felszólalni. Szavazni soha fel nem hivták, mert szavazati joga
nem volt.
Volt azonban más egyházi rend is. Husz káptalan rendes követet küldött s
azonkivül megjelentek a pozsonyi és csornai prépostok s a hatvani,
tihanyi, szalavári, szent-gothárdi és telki apátok. Általában helyük
volt az alsó táblán a királyi adományu javadalmas apátoknak, a kiknek a
régi magyar jogban Abbates regiae donationis beneficiati volt a szokott
nevük.
Ezek egy része fönt az emelvényen levő mellékasztaloknál foglalt helyet.
Más része azonban régi szokásból saját vármegyéje asztalánál, kivált ha
jó barátságban volt vármegyéje követeivel. A nyitrai és veszprémi
káptalan követe például a dunai asztalnál, a nagyváradi és szatmári
káptalan követe a tiszai asztalnál.
A vármegyék követei ezt nem tartották gyakran kellemes társaságnak. Az
1790-iki országgyülésen, mikor a protestánsok ügyeit és alkotmányát
tárgyalták, sok keserü szóváltás történt a megyei és káptalan követek
közt. E követek rendesen kanonokok voltak. A jámbor kanonokok közt is
vannak forróvérü, tüzes természetü emberek és a kik nem mindig a sima és
enyhe szavakat válogatják. Már most, ha az ember politikai dühöngése
közben a közvetlen szomszédjával vesz össze, ebből könnyen baj támadhat.
Ha ötven lépés távolságból kiabálnak a képviselő urak egymásra: az még
nem baj, hanem csak zaj. De ha mindjárt üstökön is ragadhatják egymást:
az már komoly dolog lehet. Igaz, hogy a kanonok mindig nagy
aranykereszttel ment a szesszióba, a követ úr meg nagy fringyia karddal,
a kard pedig nem szokott a kereszttel viaskodni, de bizony sok
izetlenség támadt az asztaloknál mégis.
A franczia háboruk alatt harminczöt évig nem merült föl igazán a
papokkal való együttülés kérdése. De már 1825-ben megint csak fölmerült.
Ez az országgyülés is feszegette ezt a kérdést. Emlegették az 1830-ikin
s. Elvégre az 1832-iki országgyülés végleg eldöntötte. Majd elmondom:
miként.
Előbb azonban szólnom kell még az ugynevezett pártokról. Olyan vidékre
vezetem az olvasót, a melyet alig ismer, sőt a melyről alig hallott
valaha valamit.
Az 1825-iki országyülés elején egy latin nyelven irt röpiratot
osztogattak a követek közt, de Bécsben is terjesztették. A röpiratot
Pasquillusnak nevezték. Ebben a követek pártnézetét, pártállását,
gondolkozását, cselszövényeit irja le valami szemfüles iró. De ez se a
követekről beszél személy szerint, hanem a vármegyékről, a hogy az
akkori buta czenzura parancsolta.
A vármegyék szerinte öt pártra oszlanak. A pártok neve a következő:
Comitatus ultraconstitutionales. Magyarul: nagyon is alkotmányos
vármegyék.
Comitatus oppositionales. Magyarul: ellenzéki vármegyék.
Comitatus roalistici. A roalisticus szó francziából rontott
konyhalatinság. Magyarul: királytámogató vármegyék.
Azután Comitatus ultraroalistici. Magyarul: nagyon is királytámogatók.
Végre: Centrum. Magyarul: a középen veszteglő vármegyék. Ez utolsó
párttal hamar végezhetünk. Ehhez Csanád, Turócz, Csongrád, Ugocsa, Torna
és Liptó vármegyék tartoznak. Két dunai és négy tiszai vármegye.
Ezt a hat vármegyét két mágnás és tiz megyei főtisztviselő képviseli. Jó
családi nevek, de történeti jelentőségre nem vergődött közülök senki. A
harminczas és negyvenes évek mozgalmaiban senki se emlegeti e neveket.
Mi pártállásuk, politikai irányuk és meggyőződésük jelszava? Minden
pártnak kell igéjének, jelszavának lenni. Hiszen hogy tájékozódnék e
nélkül az ország?
Az 1825-iki országgyülés békülő országgyülés volt. Csaknem olyan, mint
az 1906-iki. Az erőszakos adó- és katonabehajtások után hivta össze a
király. A rendek egy része boszut akart állni az elmult kormányokon,
törvénybe akarta idézni az alkotmányszegőket. Természetesen semmi se
lett belőle. De akadtak hatalmas férfiak, igazi vezéralakok, a kik az
alkotmányt biztositani, a magyarságot emelni, a nemzeti nyelvet és
műveltséget erőssé és úrrá tenni s a jobbágyság sorsát könnyiteni
törekedtek. Felső-bükki Nagy Pál és gróf Széchenyi István itt magasodtak
nemzedékük szinvonala fölé.
De hát mit akart a Centrum? Mit akart az a hat vármegye?
Semmit.
Deák Antal, Zala vármegye komor bölcse azt irja sógorának ezekről a
vármegyékről:
– Non scitur, quid velint.
Magyarul azt jelenti: nem tudni, mit akarnak. De ezt mondja a Pasquillus
is, a melylyel egyébiránt Deák Antal nagyon sok fontos dologban nem ért
egyet.
Erről a pártról, ezekről a vármegyékről tehát ne beszéljünk többet mi
se.
Hatalmas párt lett volna a nagyon alkotmányos, az ultraconstitutionális
vármegyék pártja. Ehhez tartoztak Sopron, Borsod, Bars, Szabolcs,
Szepes, Zemplén, Zala, Somogy és Heves vármegyék. Négy dunai és öt
tiszai vármegye.
E pártról azt mondja a Pasquillus: Nova jura volunt: a nemzet számára uj
jogokat akar szerezni.
E párthoz tartozott volna Deák Antal is, mint Zala követe. S ő azt
mondja, nincs igaza a Pasquillusnak. S nagy felsóhajtással fordul
sógorához, Oszterhuber Józsefhez:
– Vajha régi nemzeti jogainkat tudjuk megőrizni!
Deák Antalnak igaza volt.
A nemzet számára csak két óriási kérdésben lehetett volna uj jogokat
szerezni. Az Ausztriával való szövetségi viszony az egyik, a királyi
hatalom korlátozása a másik kérdés. De egyik irányban se emelte föl
szavát se párt, se egyes követ, se az egész országgyülés. Komoly
törekvés erre csak 1848-ban és 1865-ben mutatkozott. Ehez uj emberek
kellettek.
Hanem a belső alkotmány mezején igenis komoly munkához láttak.
Édes nyelvünket a latin nyelv uralmától megszabaditani. Tudós társaságot
állitani. Az urbéri terheket könnyiteni. A közteherviselés s a törvény
előtti egyenlőség felé elindulni s utat törni. A nemzet sérelmeit a
bécsi udvar önkénye ellen orvosolni.
A kilencz »nagyon alkotmányos« vármegyét 18 követ képviselte. Ebből 11
követ nevét s működésének emlékét elnyelte az idő, elboritotta az örök
feledés. Csupán hét követ nevét őrizte meg a nemzeti történet.
Ezek közt volt Vajai Vay Ábrahám, Borsod első alispánja s első követe és
Kis-Csoltói Ragályi Tamás, a második követ.
Felső-bükki Nagy Pál beszédet tartott arról, miként nyomják el a
magyarok nyelvét a magyarok országában. Vay Ábrahám hangos sirásra
fakadt a rendek gyülekezetében s a mikor könnyeit letörölte: nyomban
előállott nagy adományával a magyar nyelvmivelő tudós társaság
megalapitására.
– Hova jutott nemes nemzetünk?
Igy kiáltott föl zokogása közben.
Édes, de bus jelenet az ország szine előtt. Ilyen lélek volt Vay
Ábrahám. De kurucz lelkét mégis megszeliditette a bécsi udvar. Gróffá
tette. Szinmagyar volt azután is, de a harczosok első sorában többé nem
küzdhetett.
Követtársa Ragályi Tamás. Ugy indult meg, ő lesz óriás a nemzet hősei
közt. Az ő nevéről szól a legszebb nemzeti dal. Szebb Vörösmarty
Szózatánál, hatalmasabb Kölcsey Himnuszánál. De Ragályi cserben hagyta
az ébredező nemzeti ügyet. Elfordult tőle a nemzet ifjusága. De a dalt
1848-ig nem lehetett elfeledni, oly szép ez, oly fölséges. De Ragályi
neve ott ragyogott a dalban, nem lehetett kihagyni. Az országgyülési
ifjuság, a mely megcsinálta 1848-at, mindig énekelte ezt a dalt, de
fogait csikorgatta s könnyeit nem tudta visszatartani, a mikor Ragályi
nevéhez ért. Szivesen szőtt volna más nevet a dalba. De ragyogó név nem
volt több akkor, csak Wesselényié és Deáké, de az egyik hosszabb volt, a
másik rövidebb a kellőnél s megrontotta volna a dalsor mértékét. Ki
alkotta szövegét: nem tudom. A dallamot – ugy hallottam – Ruzsicska
teremtette.
Az 1848-iki földindulás se törölte el azt a dalt. A nagy év költészete
nem ért fel hozzá. Ötven év előtt is szerte daloltuk nagy titokban. Az
öregek a bujdosó Rákóczi lelkét érezték magukban, a mikor hallották.
Pedig két nemzedék azt se tudja már: ki volt, mink volt egykor Ragályi.
Utoljára tizenhét év előtt hallottam. Együtt dudoltuk Jókaival és
Káldyval, a mikor a kurucz dalokat a százados sirból életre hoztuk. Nem
is tanácslom dalolását se öregnek, se fiatalnak. Az öreg elveszti
örömét, a fiatal fegyvert ragad. Nem a mi korunkba való dal az már!
A hét vezér közül ime, kettő tehát kiesett.
Barsnak hires két nagy követe volt. Az egyik: galanthai idősb Balogh
János. De nagyon öreg volt már. De változatlan ragyogó magyar lélekkel
szállt sirjába. 1832-ben már fia, ifjabb Balogh János, váltotta föl, de
az ő története más, noha szintén oly fényes.
Második követe Barsnak az »aranytollu főjegyző«, az alkotmányért vivott
harczok hőse 1819-től fogva, Nagy-palugyai Platthy Mihály. Az udvar szép
szaváért ő is elhallgatott.
Hárman maradtak hát a »nagyon alkotmányos« párt hét hőse közül.
Az egyik Saárdi Somssich Miklós, Somogy első alispánja és első követe.
De természeténél fogva csöndes ember volt. S mikor az udvar
mesterkedései folytán nemzetsége konzervativvá vált: a zajosabb
tevékenységtől ő is visszavonult.
De visszavonult Zala hires követe is, Deák Antal. Nyugodt természettel,
bölcs elmével, de rendületlen ellenfele Bécsnek. Kölcsey igazán
jellemezte. De nem azért vonult vissza, mintha ingadozott volna, hanem
azért, hogy sulyos fegyvereit haza vigye s álmodozó öcscsének, Deák
Ferencznek kezébe adja.
– Eredj öcsém, te menj a harczba, te vagy az erős.
Sopronnak két követe volt. Az elsőről, Niczky Józsefről, nem szól az
emlékezet, pedig derék hazafi volt. Hanem a második követ: felső-bükki
Nagy Pál, az már nagy volt, hős és vezér, a ki fölrázta a magyart,
odavezette a feltámadás mezejére s megmutatta neki az igéret földét.
Nagy Pállal hitványul bántak történetiróink. Mintha készakarva el
akarnák feledni s feledtetni. Hatalmas alakja ugyan ott van érczbe öntve
az Akadémia falán, a Széchenyi-emléklapon. De az Széchenyi-emlék és nem
Nagy Pál-emlék. Még beszédei sincsenek összegyüjtve és kiadva. Bágyadt
korban minő bátor beszédek azok! S a mikor mindenki hazudik, mennyi
nemzeti igazság van az ő szavaiban!
Dicső alak nyolczvan év előtt lezajlott nemzeti harczainkból.
Meggyanusitották, megrágalmazták. Az orditó hazafiság közvéleménye
meghüvösödött irányában. Pedig vaskarral tartotta a vezéri lobogót, a
mig azt Deák Ferencznek 1833-ban át nem adhatta. Ő adta át. S vajjon
lehetett-e az ország tanácsában Deák mellett más vezér is? Szelid
bölcseségével nem ő igazitotta-e 1848 előtt még Széchényit, még
Wesselényit, még Kossuthot is?
Emléket Nagy Pálnak! Nemzeti dicsőséget nagy nevének!
– – Ime, a »nagyon alkotmányos« párt ezekből állott. Bizony, e párt
tagjai nem ülhettek egy helyen, egy csoportban. Nagy Pál lett volna a
vezére; – ő a dunai asztal baloldalán, a második helyen ült s háttal
volt a tiszai asztal felé, a hol szanaszét ültek ugynevezett párthivei.
A Pasquillus szerint Comitatus oppositionales, azaz ellenzéki vármegye
tizenhárom lett volna. Hat tiszai és hét dunai vármegye. Ezek Gömör és
Kis-Hont, Abauj, Nyitra, Komárom, Nógrád, Hont, Szatmár, Trencsén, Vas,
Ung, Bihar, Veszprém, Máramaros. Az osztrák határszéltől tehát a török
Moldva-határig mindenütt.
Azonban elsőrangu vezér a 26 követ között alig volt.
Szerencsy István, Ungnak főjegyzője, nagyon hamar kitünt. Itélete,
eszejárása, nyelve, emberekkel való érintkezése jeles tehetségről és
műveltségről tett tanuságot. De ő az udvarhoz szegődött. Personálissá
lett. A nemzeti harcz tábora őt elvesztette.
Ung második követe, bernátfalvi ifj. Bernáth Zsigmond, hosszu, nagy kort
ért s mindig derék tisztje volt a nemzeti tábornak.
Borsiczki Borsiczky István, Trencsén első alispánja s első követe is
nagytehetségü, jeles ember volt. Történetiróink megemlékeznek róla. Az
alkotmányért vivott 1819-iki harczokban vezérszerepe volt. De 1832 után
ő is a zajtalan hivatali és magánéletbe vonult vissza.
Még egy kiváló követe volt az ellenzéki Komárom vármegyének. Szomori és
Somodori idősb Pázmándy Dénes, a 48-iki nemzetgyülés elnökének édes
apja.
Vezérférfiu volt, de nagyravágyás nélkül. Az ország kormányzatában
hatalmas szerepe lehetett volna, de ellenzéki marad s mind haláláig
derék magyar. Deák Ferencz vezérlete mellett ő is másodsorba szorult.
Ime, az »ellenzéki« vármegyék legkitünőbb férfiai. Huszonhat követ közt
csak négynek sikerült történelmi névhez jutni. Bizony ingadozó és gyönge
volt még akkor a nemzeti akarat.
Hát a »roalistici és ultraroalistici comitatus« milyen lehetett? Tiz
királytámogató és hét nagyon királytámogató vármegye? El se számlálom
nevüket. A nemzeti történelem egyetlen követjük nevét se örökitette meg.
Pedig voltak köztük tehetséges, művelt férfiak. Pozsony követe Bartal
György történetbuvár is volt, de latin nyelven. Különben valamennyi
főispán lett, kamarás, Referendárius, Consiliárius, királyi táblabiró,
septemvir, még Personális is.
A mult század eleje nem volt éppen a nagy jellemek aranykora.
Szerzett érdemeknél fogva vagy a nemesi atyafiság segitségével előkelő
megyei tisztviselővé kellett lenni. Azután a vármegye követévé. Az
országgyülésen egy-két hatalmas beszédet kellett tartani. Ekként
nyilvánvalóvá lett a jeles tehetség. A Personális észrevette, a
protonotáriusok észrevették, jelentették a nádorispánnak s a
főkanczellárnak. Azután udvari körökben megkezdődött a szóbeszéd, a
tervezgetés.
A jeles embert ki kell csalni a nemzeti ellenzékből. Kit hivatallal, kit
kitüntetéssel, kit pénzzel és egyéb javadalommal, kit alapitványi
haszonbérletekkel. A képviselőben nagyon hamar kifejlődik a hiuság, mint
a muzsikusban s a szinművészben. Sok embert hiuságánál fogva lehet
vezetni, mint a juhot. Ha semmi más nem használ, kisérletet kell tenni a
szép asszonyokkal. Ezeknek már csak ellent nem áll senki. Ha ellenáll,
mint Deák, akkor kelepczébe kell ejteni s meg kell törni, mint
Wesselényit, Kossuthot.
Ez a bécsi »taktika«. Jól ismeri minden magyar négyszáz esztendő óta.
Azonban fejezzük be az ülések történetét.
Az 1825–27-ik évi országgyülés arra nézve, miként üljenek a követek, nem
tudott megállapodásra jutni. Maradt tehát a régi szokás. Két asztal az
emelvényen; az egyik a királyi tábláé, a másik a papirendé. Két asztal a
földszinten, ugymint a dunai és tiszai a követek számára, de ülhetnek
itt vegyesen a papirendben levők is.
Az 1830-iki országgyülés kevés ideig tartott. A kolera, vagy mint akkor
nevezték, az epemirigy, megrohanta az országot s emiatt a követek
elszéledtek. De azért ez az országgyülés határozott arra nézve, hogy
ezentul az országgyülést Pestre hivja össze a király. Ez az óhajtás,
mint tudvalevő, 1848-ban csakugyan törvénynyé vált.
Határozott azonban az ülések dolgában is. Határozatát a régi tatár
nyelven is idézi a későbbi országgyülés:
– Oly ideigleni elrendelést kellene foganatba venni, mely valamint egy
részről azon követeket, kik eddigleni helyheztetéseikkel meg voltak
elégedve, gyakorlott igazaikban ne sértse, ugy más részről azoknak,
kiknek eddigi helyeztetéseik iránt méltó panaszuk vala, czélarányosabb
helyeket juttasson s egyszersmind a közönségesen óhajtott nyilvánosságot
ne akadályoztassa.
Minden avassága daczára is kiérzik e határozatból, hogy a követek egyik
része meg volt elégedve, másik része nem volt megelégedve régi
ülőhelyével.
A következő országgyülést 1832-ik évi deczember 14-ikére hivta össze a
király. Az első tárgyak közé tartozott: hogy üljenek a követek?