A Bakony (2. kötet) - 03

is fogadott nagy pénzen, a ki szentül állitotta, előkeriti a fiut.
Hiába. Csak a nagy pénz veszett oda.
Elveszett a fiu szőrén-szálán. A Duna mély s rettenetes titoktartó.
Évekig keresték. Utóbb requiemet is tartottak, misét is szolgáltattak
érte s öt-hat-tiz év mulva el is felejtették. Elhaltak szülei is.
Pedig a gyerek csak elbujdosott.
Hogy pedig rá ne találjanak: pőre ingben, gatyában, mezitláb, kerek
kalapban bujdosott el. Ki keresné a ruhátlan csavargóban a hires nagy
Csúzy-nemzetség sarjadékát?
De hová bujdosott el?
Ki tudná azt? Se maga, sem más soha el nem beszélte apróra.
Tizenhat éves ifju volt, mikor elbujdosott. Erős, szép, vidám, de
féktelen. Mindjárt kezdetben érezte ő, mit akar vele a barát. A barát őt
csak tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő juhvá, ökörré, táblabiróvá
akarja nevelni. De ő párducz akar maradni. Kint az erdőn, kint a
pusztán, kint az isten napja alatt, száguldozó csikó hátán: ott az élet.
Minek ő neki a könyv és a tudomány és a latin-franczia nyelv? Nem koldus
ő, hanem úr! Nem nyomorék ő, hanem épkézláb. Nem kell ő neki se
»alászszolgája«, se »kezeit csókolom«. Hanem az kell ő neki: »gyere
pajtás, igyunk egyet«; »gyere, rózsám, ugorjunk egyet«; »gyere, czigány,
húzd a nótám, vagy agyonütlek«.
Egy darabig csak türt, szenvedett a jó kámzsás barát kezén s szedte
magába kanállal a sok ostoba bölcsességet, de azután szabaduláson
tünődött. Végre is megállapodott abban, a mit azután végre is hajtott.
Tehát elbujdosott, eltünt, neve és emléke is elmult, örökségébe,
birtokaiba beültek azok, a kik utána következtek.
Valami husz esztendő mulva öreg számadó csikós kerül sulyos váddal
Bács-Bodroggvármegye szine elé. Boszut állott, lovat lopott, nagy
dolgokat mivelt, bojtárja is segitette.
Tagadott a számadó vakmerőn. Deresre kellett huzni, Kiporolták keményen.
Ez az itélet szólt a bojtárra is. A bojtárt Kerekes Bandinak hivták. Ez
is tagadott keményen. Még mosolygott is hozzá. Ki volt pödörve a bajusza
keményen. Csak nézte, csak várta, megkinálják-e őt is a deressel?
Megkinálták.
De akkor bátran szólt.
– Tekintetes vármegye urak! Nem vagyok én Kerekes Bandi, nem vagyok én
csikósbojtár, mert én nemes, nemzetes és vitézlő Csúzi és
Puszta-Szent-Mihályi Csúzy vagyok. Ez a becsületes nevem és származásom.
Országbiró volt az én dédősapám, vármegye követe és alispán az öregapám.
Vagyok én olyan ember, mint kegyelmetek. A Sembery, Tallián, Vásonkőy,
Szent-Mihályi, Bogyay-familiák az én rokonságom. Kegyelmetek közt is van
akárhány atyámfia. Becsehelyen van az én uradalmam, harminczhárom
faluban részbirtokom, Pápa városában a kastélyom!
– Ez már más! Most már félre a deressel!
De megváltozott a tekintetes sedria képe szempillantás alatt!
Mindjárt akadt öreg táblabiró, a ki visszaemlékezett a husz év előtti
esetre.
– Te volnál, öcsém, az elveszett Csúzy János?
– Én vagyok, bátyám, a Csúzy János, a ki nem veszett el, hanem ott
hagyta Váczot, a barátot, mint Szent Pál az oláhokat.
Hajh, hogy ugráltak fel erre székükről a hatalmas tanácsurak! Hogy
ültették le rögtön a csikós bojtárt, hogy szedték le a vasat nyomban
kezéről-lábáról, hogy rajozták körül ezer szóval, ezer kérdéssel! Egyik
táblabiró, Pilaszanovics nevü, mindjárt el is mondta, hogy ő leányágon
minő foku atyafiságban van a csikós bojtárral.
– Csakhogy megkerültél, édes öcsém!
Ennek az esetnek további részleteit nem ismerem. Csikós Csúzyt kis
diákkoromban láttam ugyan, de vele ismerős nem voltam. A mikor én a
pápai kollégiumba kerültem, akkor ő már Budán lakott s nem pápai
kastélyában. Hanem annyit mégis megjegyzek, hogy a napokban hallottam,
hogy az eset, a miért a számadó csikóst törvénybe állitották, valamint
bojtárját is, a Kárász-féle horgosi puszták valamelyikén történt s ennél
az esetnél mondta volna meg igaz nevét Csikós Csúzy János.
De hát ez most már mindegy.
A rég elveszett alak 1838-ban megjelent Pápán s ősi nemesi udvarát
elfoglalta.
Ime, most már: Csúzy János, a délczeg fiu eltünik 1817 körül, se hire,
se hamva, de föllép a világban Sobri Jóska. Azután Sobri Jóska 1837-ben
eltünik örökre, ettől fogva se hire, se hamva, de nyomban ezután a
szintérre lép az elveszett Csúzy János!
Most már Csikós Csúzy János!
A hogy Sobrit lerajzolták azok, a kik látták: minden vonás teljesen
ráillett Csikós Csúzy Jánosra. Termet, arcz, fejtartás, bajusz, gyors
tekintet, vidámság: minden egyezett.
Csúzy Pápára már születésének s vagyonának megfelelő uri ruhában jött s
azóta állandóan urak módjára öltözködött. De elképzelték hétrétü
patyolat gatyában, pitykés, rövid szines mellénynyel; vitézkötéses,
figurás dolmánynyal, a mely félvállon röpköd: rojtos nyakkendő, magas
sarku kordovány csizma, piros kendő-öv, kostök, darutollas süveg,
rövidnyelü karikás a vállon: vajon miben tér ez el a bakonyi haramiától?
Vajjon Sobri Jóska-e ez, a ki örökre eltünt vagy Csikós Csúzy János, a
ki Sobri eltünte után jött csak napvilágra?
Az se látszott valószinünek, hogy a gazdag nemes ifju, ha csak csikós
akart lenni és semmi más, teljesen titkolózzék s óriási örökségét szó
nélkül türje mások kezén, habár rokonok is azok a mások. Hiszen ha neki
a csikósság a szenvedélye s életének ez a gyönyörüsége: még ehhez is
jobban s biztosabban jut el, ha nagy birtokain magának van ménese s ő
maga magának a számadó csikósa.
De, ha Sobri akart lenni, az más. Maga köré gyüjteni a bujdosókat,
szökevényeket, szegény legényeket, üldözötteket; hadat izenni a rendnek,
államnak, társadalmi biztosságnak, törvénynek és vármegye urainak s
kijátszani, csuffá tenni, vidám kalandokban kitréfálni azokat, a kik a
törvény nevében életére törnek; egyik nap hegyen-völgyön lakodalom, a
másik nap Bakonyi-erdő avarjain dideregni, de mindennap a halállal
játszani: ez ugyan százszor különb szenvedély, mint a csikósság. Ezért
már érdemes titokká válni, álnevet venni föl s lemondani akármekkora
vagyonról és örökségről.
Ezért föl is kell ölteni a Sobri nevet.
Nem is lehet másként. Sobri Jóskát elnyelte a sötétség, Csikós Csúzy
János kibukkant a sötétségből.
Azt mondják: hiszen ha Sobri meghalt Lápafőn: hogy juthatott tul a Duna
ilyen tévedésbe? És ha Sobri halálát a hatóság biztosan meghatározta:
mire való erről tovább is tanakodni? És pedig ugy határozta meg, a mint
Kovács Ernő öreg honvéd, tiszteletreméltó barátom irja, hogy még édes
apját is oda vitték a halott fölismerésére: akkor épen nincs értelme a
tul a dunai vélekedésnek.
Sobri Jóska más ember volt, – Csikós Csúzy János megint más. Nem is
látták egymást soha.
Igaz.
Én is ezt állitom s kétségtelenül be is bizonyitottam. De hiszen én csak
azokat a tüneteket sorolom most fel, a melyek a dunántuli felfogást
téves utra birták.
Ujra állitom, hogy Sobri halálát se biróság, se más hatóság szakszerü
tüzetes vizsgálat alapján soha meg nem határozta.
Lápafőnél elesett, maga lőtte agyon magát. Eleste után nyomban látta
holttestét boldogult apám, a ki néhány rokon nemes ifjuval
Szilas-Balhásról ment kocsin Sobriék önkéntes üldözésére. Az ütközetről
elkéstek az ifjak, de végére már oda értek. Ott látták feküdni a
holttestet Sobri fája alatt. Azt a hatalmas cserfát azóta nevezték el
Sobri fájának.
A járásbeli főszolgabiró, tolnai, veszprémi és somogyi csendbiztosok,
pandúrok, katonatisztek, ulánusok s önkéntes üldözésre vállalkozott
nemes ifjak voltak ott nagy számmal. A halottat megnézték. Semmiféle
irást nála nem találtak. Fegyvereit, ékszereit, pénzét a biróság kezére
adták. Agyonlőtt társait nem lehetett megkérdezni: ki a halott.
Sebesülten elfogott társa, Varga Pista, nem tudta, hogy a holtak közt
melyik volt a Sobri.
Azonban az urak mégis elháritottak maguktól minden kétséget. Az a
halott, a ki magát agyonlőtte, Sobri volt. Akárhány pandúr látta már őt
s az élőben is, holttestben is biztosan fölismerte. Apám azt mondja,
szürkötője Hunkár legértékesebb aranyláncza volt. Damaszkcsövü fegyvere
is Hunkár legbecsesebb puskája. Kié másé lehettek volna ezek, ha nem a
haramia vezéré?
Kovács Ernő téved. Sobri apját nem vitték oda a halott fölismerésére.
Hol van a tolnavármegyei Lápafőhöz a vasvármegyei endrédi puszta?
Forsponton is háromnapi járás, gyalogszerrel meg kétszerannyi. Ki
költekezett volna ily utazásra? A vármegyék ugyan nem. Nem is volt az
ilyen birósági eljárás akkor szokásban. Föl se bonczolták a deli szép
legény holttestét, hanem még az napon eltemették, nehogy a rókák,
farkasok, falubeli ebek megcsufolják.
Hogy az napon temették el és pedig Sobri fája tövében: igy hallottam
apámtól is, Kiliti Mózsa Mihálytól is. De másoktól is. Hogy pedig Sobri
volt az, a ki magát agyonlőtte ott: azt társa, ki onnan elmenekült,
Fűmag Recze Marczi halálos óráján nyiltan bevallotta.
De hiszen az egész környék jól tudta ezt. Az öregek ma is jól tudják.
Azért nevezték el azt a fát Sobri fájának. Ott volt az utolsó ütközete.
Ahhoz támasztotta utoljára puskáját. Annak tövében lőtte magát agyon.
Annak tövében porladoznak hamvai. A népdal is ugy örökitette meg:
Lápafő határán busul az a nagy fa,
Szegény Sobri Józsi aluszik alatta.
Olyan mélyen alszik a fekete földbe,
Nem is tudja, sirját, hogy a fű benőtte.
Sötét holló gubbaszt a fa tetejébe,
Nézi a sirt, fejét se forditja félre.
Lassan járj ott pajtás, holló meg ne hallja,
El ne szálljon onnan, Sobrit hadd sirassa.
Más változatát is hallottam valamikor e dalnak.
De Sobri fája se busul már ott. Szabó Kálmán barátom s egykori
képviselőtársam ezelőtt vagy öt évvel irta nekem, hogy Sobri fáját
elemésztette a kor s kidöntötte a vihar ugy 1898-ban. Onnan tudja: a fa
apósa birtokán állott.
Azonban térjünk csak vissza Csikós Csúzy Jánosra.
Pápán nagy feltünést keltett feltámadása. Azért is, mert nagy úr volt.
Azért is, mert már réges-régen örökre elveszettnek hitték. Azért is,
mert rögtön elterjedt s meggyökerezett róla az a hir, hogy ő volt az
igazi Sobri. De legjobban azért, mert délczeg alakja, ismeretlen
multjának titkai s szellemes, de betyáros észjárása mindenki előtt
kedvessé tették. Pápa vidámabb ifjai és öregjei nyomban bizalmas
barátságra léptek vele.
Vermes Illés, Pápay Miklós és Pápay Lajos, Osváld Dániel, a kiket már
emlitettem, nagyon sokszor mulattak vele együtt. Azután idősb Osváld
Dániel, a hires Kocsi Sebestyén Gábor, a környékről Ihász Imre, Bottka
Imre s mások: mind előkelő megyei alakok s birtokosok. Jó barátai mind.
A városban is, a vidéken is nagy lakomák. Az ugod-vadkerti fürdőtelepet
a Bakony alján akkor alapitották. A pápai uraság is – ezé volt a
fürdőtelep – gróf Esterházy Károly jó pajtás volt, vidám természetü
ember. Kaszinóban, fürdőn, pápai és somlyai szüreteken, vadászatokon
folyt a vigasság szakadatlan.
Az egykori csikós bojtár a férfiak társaságába nagyon bevált.
De hát a női társaságokba is be kellett az uj embert vezetni. Különösen
Rábáné termeibe.
Ez a Rábáné egy kis termetü, pupos, öreg úrnő volt, de gazdag és igen
szellemes s két igen szép leány-unokáját tartotta házánál. A város
urnői, szép asszonyai és leányai gyakran összesereglettek nála. Nyilt
házat és asztalt tartott, mint mondani szokták. A kártyázás is gyakori
volt nála. Kártyáztak még az asszonyok is.
Csikós Csúzy Jánosnak itt is otthonosnak kellett lennie. Hivták oda
pajtásai.
Vonakodott. Jó kifogása volt.
– Fiuk, sehogy se akarom, hogy fölöttem nevessenek vagy sajnálkozzanak.
Köztetek csak elvagyok. De hogy érezném én magam jól művelt urinők
társaságában? Tudjátok, hogy én pusztához szoktam, csikós voltam,
csárdákban mulattam és csak a csaplárosné nyelvén értek. Hiszen mindjárt
észreveszik, hogy én nem vagyok úr, hanem csikósbojtár. Vagy félreálljak
és hallgassak, mint a kályha?
Pápay Lajos felelt neki, a lángelméjü huszártiszt.
– Soha se törd ezen a fejedet. Te csak viseld magad ugy, a hogy bojtár
korodban szoktad a csárdában, senki se veszi rajtad észre, hogy nem vagy
igazi úr!
Eltalálta.
Ettől kezdve a nőknél is otthonos lett Csikós Csúzy János.
Agglegény volt. Szinte lehetetlen, hogy nő nélkül élje le az életét. De
még se nősült hamarosan. De azért mégis lett állandó barátnéja.
Hol-hol se, nem tudom, de valahol összejött egy franczia nővel. Vagy
Pozsonyban az országgyülés alatt, vagy Bécsben, vagy gróf Esterházy
Károly udvaránál. A nő önálló volt, független, jeles vagyonu s a nagy
urak állandó figyelmének tárgya. Nem is volt gyönge fiatal leány, jó
harminczas volt, de igen szép. Udvaroltak neki bomlottul.
– Igen szép és pajkos jókedvü franczia nő. Igy jellemezte előttem Osváld
Dániel öreg barátom. Igy hallottam másoktól is.
De nem azért bomlottak utána, mert szép volt, pajkos és jókedvü, hanem
azért, mert a nagy császárnak, nagy Napoleonnak volt ő házasságon kivüli
leánya. Hasonlitott is világhóditó apjához. Apjának szemei, orra és álla
tökéletesek voltak nála. Ha jól emlékszem, Madame Pelissiernek hivták.
De föltétlen biztossággal nem állitom: ez volt-e neve, vagy ez volt-e
igaz neve?
Ez a nő megszerette Csikós Csúzy Jánost. A sokkal szebb és fiatalabb és
vagyonosabb udvarlókat félvállról vette s a csikósbojtárt kegyeivel
elhalmozta.
A társaság elbámult. Azonban ki ismerné a női elhatározások minden
titkát?
Csikós Csúzy János nem volt se szinlő, se hetvenkedő. Se hizelgéshez, se
dicsekvéshez nem értett. Őszinte szaván, férfias arczán s délczeg
termetén kivül más fegyvere nem is volt asszonyt hóditani.
Megmondta nyilván, ő ki és mi? Születését, vagyonát, jó és rossz
szokását hiven felsorolta. Csikós volt, szőrén üli a lovat, puszták fia
volt. Ő bizony a franczia szépművészetekben nem jártas s mindenféle
tudományt és bölcseséget és rendőrséget szive szerint utál. De azért jó
magyar nemes s asztala és szerelme biztos.
– Ha önnek Madame, ez elég, akkor hű lovagja leszek, a mig élek.
A nagy császár leányának elég volt. Eljött Pápára s közös háztartást
rendezett be kettőjük számára. Általános hit szerint törvényes
házasságra is léptek. Szerette a csikósbojtárt hiven.
Pedig bizony lovagja el nem kényeztette.
Madame Pelissier tudott is, szeretett is lovagolni, de csak úrnők
módjára. A csikósbojtár pedig azt követelte, hogy szőrén ülje meg a
lovat. Vita kerekedett köztük.
– Ejh, aranyos rózsám, csikósbojtár a szeretőd, ugy lovagolsz, a hogy én
akarom!
Kivezette szilaj paripáját, csak ugy szőrén rádobta a Madameot s
karikásával nagyot csörditett a paripa hátuljára.
No, most mi lesz ebből?
Az lett a vége, a mi természetes. A tüzes paripa nagyot ugrott,
bomlottul ficzánkolt s a szép asszonyt lehányta magáról. Estében a szép
asszony összekuszálta minden öltönyét. Viganója a nyakáig türődött. A mi
aztán alkalmat nyujtott lovagjának, hogy a földről fölemelje s a
homlokától kezdve a lába hegyéig végigcsókolgassa.
Nem tört se keze, se lába, sőt nagyot nevettek mind a ketten az
ijedelmen. De még a néző publikum is nevetett. Két-három főből álló jó
barát volt a publikum.
Ezt a kis esetet csak például beszéltem el, hogy mindenki lássa, miféle
pajkosságokat művelt az egykori csikósbojtár. Művelt ő vaskosabbakat is,
de már azok mind nem tartoznak ide.
Egész élete, multja, egyénisége, csodálatos regény, majdnem hihetetlen.
Hogy a nagy császár leánya volt barátnéja: ez szinte kiemeli őt a magyar
világból s általános érdeküvé teszi, mint regénytárgyat.
De azért regényét nem irta meg senki. Azt se tudom, hogy az óriási
Napoleon-irodalomban a franczia nő származását, sorsát, édes anyjának a
nagy császárral való szerelmi viszonyát kinyomozták-e, tisztába
hozták-e, megirták-e?
Csodálkozom, hogy a mi nagy költőnk, Jókai, föl nem dolgozta. Hiszen ez
méltó tárgy volt az ő hasonlithatlan költészetének felbuzditására. Pedig
Csikós Csúzy János történetét igen jól ismerte.
Ő is, Petőfi is, Kerkapoly, Kozma s mind ama jeles férfiak, a kik a mult
század negyvenes éveiben a hires pápai kollégiumot látogatták. Maga Deák
Ferencz is nagyon érdekesnek tartotta e történetet s nem egy adomát
beszélt el annak részleteiből.
Jókai egyébiránt a »Magyar nábob« regényében érdekes, de mellékalakként
kissé halványan, de mégis szerepelteti az alakot. Leir egy deli paraszt
csikósféle alakot, a ki utóbb nemességet szerez, úrrá lesz s bejut a
magasabb társaságokba.
Jókai édes nénje, Eszter s annak férje, Váli Ferencz, hirneves pápai
tanár, ott lakott Csikós Csúzy János közvetlen szomszédságában. Házuk,
kertjük végig szomszédos volt az óriási Csúzy-kuriával. Minden furcsa és
pajkos mulatságot, mely a nagy kurián folyt le, jól ismertek.
Madame Pelissier – ugy hallottam – nem volt végig együtt Csúzy Jánossal,
de ez is elhagyta Pápát és az én vármegyémet 1848-ban. Az idő rájárt
már, a kedve is csökkent, szilaj kitörései elmaradtak s vagyona is
lassanként megfogyatkozott. Budára jött lakni. A budai hidfőnél, a Deák
Ferencz-utczávál szemben lakott állandóan. Lakóháza ma már nem áll. Itt
halt meg a mult század ötvenes éveinek derekán. Franczia barátnője, vagy
felesége nehányszor – mint mondják – itt is fölkereste s haláláig
havonkint kétszáz pengő forintot küldött apróbb szükségleteire.
Ő lett volna hát a tul-a-dunai téves felfogás szerint az igazi Sobri.
Azért vázoltam élettörténetét bővebben, mert ebben találok tüneteket,
melyekből a mesemondó nép képzelete megalkothatta Sobri váczi
kalandjának meséjét.
Csikós Csúzy János követett el Váczott erőszakos cselekményt a baráttal.
Az ő multja volt homályos és titkos. Ő volt a balhit szerint az igazi
Sobri. Ő lett nagy úrrá s neki lehetett ezüstös fogata s diszes
huszárja. Hogy azután a képzelet a barát helyére püspököt, a diákcsiny
helyére aranyrablást s 1816 helyére 1836-ot tett: ezen már nincs
csodálkozni való. Idáig terjednek s igy szólnak a pápai- és bakonyvidéki
hagyományok; ezek azonban azzal, a mit a család tud, nem vágnak össze
mindenben.
Csúzy Jánosról, a csikósról, az előkelő nemzetség két tagjától is
nyertem értesitést. Ez értesités se tartalmaz sok élettörténeti adatot,
sőt van benne a nemzetségi leszármazás kérdésében hézag s talán tévedés
is. Adatai azonban biztosak arra nézve, hogy Csikós Csúzy János
csakugyan mint tanuló szökött meg állitólag a tatai konviktusból s fejét
betyáréletre adta. Öt-hat évig volt a csikósok közt. Jeles műveltségre
tett szert, mint gyerek ifju több nyelven beszélt, utóbb huszár lett s
fölvitte a századosi állásig. Barátnője s majdan felesége, eredeti nevén
nem Madame Pelissier, hanem Marie Faurrucht franczia nő volt. Ismétlem,
Pápán e hölgyet, a ki előbb czirkuszi müvésznő volt, a nagy Napoleon
császár törvénytelen gyermekének tartották. Hasonlitott is a nagy
császárhoz. Csikós Csúzy János Váczott is lakott, Czegléden is, hol a
vasutállomás közelében volt nagy négyszögletü háza, lakása, udvara,
gazdasága. Gondolkozása, a mint élete is bizonyitja, kuszált volt. De
erre mutat halála is. Elméje megháborodott utóbb s Döblingben halt meg,
mint elmebeteg 1856-ban. Két leánya maradt. Mindegyik előkelő házasságra
lépett. Elhunytak már ők is. Mária, az idősebb, mint Dévaványai Halassy
Zsigmondné és Terézia, az ifjabb, mint Galantai Balogh Tivadarné. A
család természetesen semmit se tud, de nem is tudhat arról, hogy Csikós
Csúzy János lett volna valaha az igazi Sobri Jóska, a minthogy nem is
volt.
A gróf Vay József-féle hagyományokra nem terjeszkedem ki. Hallottam
ugyan belőlük sokat, de a részletek kimosódtak emlékezetemből, minthogy
se az esetek szinhelyét, se a szereplő egyéneket közelebbről nem is
ismerhettem. Ezekről Vay Sándor irótársunk hozhatna, ha akarna, érdekes
közleményeket, noha ő igen jól tudja, hogy nagybátyjának Sobrisága csak
üres dévaj mende-monda.

V.
(Répa Rózi csárdásné lesz. – Halála Pakson. – Titok marad. – Miért lett
Sobri a népköltészet hőse? – A két tornai legény szomoru története.)
Répa Róziról kell még valamit mondanom. Ez a lányka népdalok hőse lett.
Képe Sobri életének komor felhői közt örökre világos marad, mint a
fényes sugár. Képét a költészet virágaival magam is feldiszitettem
»Utazás a Balaton körül« czimü művem második kötetében. Ott van egy
fejezet Répa Rózi történetéről.
Saját testvére beszélte el nekem 1854-ben, hogy a mikor Sobri haláláról
megbizonyosodott: a billegei csárdából eltávozott s örökre elbujdosott.
S hozzátette:
– Sohase láttuk többé. Megtalálta-e Sobri sirját, vagy él-e még valahol,
vagy a szive megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja
megmondani senki.
Ez a beszélgetés Sobri halála után tizenhét év mulva történt. Szinte
sajnálkozva kell megmondanunk, hogy Répa Rózi még élt akkor és csak négy
vagy öt év mulva lett szomoru vége. A mikor ragyogó költői kép
hétköznapi szürke alakká válik, olyan, mint a mikor csillag hull le az
égről.
Csaknem ily alakká vált Répa Rózi is. Legalább ezt is gondolni lehet
abból, a mit azóta életéről velem közöltek. Különösen Mészöly Ambrus úr
Dunaföldvárról s mások is.
A közlések szerint, a mikor Billegéből elbujdosott: csakugyan Tolna
vármegye felé vette utját, hogy Sobri halálának helyszinét fölkeresse.
Bizonyára föl is kereste.
Alig lehet azon kételkedni, hogy megmutatták neki Sobri fáját s a fa
tövében szeretője sirját. Két év mulva történt ez s a sirnak akkor már
talán nyoma se volt. Alacsony halmát akkor már elnőtte a fű s eltaposták
legelő jószágok. De azért az érzékeny sziv könnyei előtörtek s a fiatal
leány keserün megsiratta boldogtalan szeretőjét s a vele örökre eltünt
boldogságot.
Mi történt azután vele: senki sem tudja biztosan. Csak annyi bizonyos,
hogy 1858 körül csárdásné volt.
Van a paksi határban egy dunaparti csárda. Vagy legalább volt ezelőtt
ötven évvel. Alsó-Kotyolai csárdának nevezték. Ebben volt csárdásné Répa
Rózi. Feltünő szép asszony volt, piros arczczal. Középtermetü, karcsu.
Szemei különösen bájosak voltak. Lehetett ekkor – 1858-ban –
harmincznyolcz éves. Egyszer-másszor, ünnepek délutánján ki-kimentek
hozzá borozni a paksi urak is. Nevét is tudták. Azt is tudták, hogy
egykor régen, túl a Balatonon a hires Sobri Jóska volt a szeretője.
De nem ment férjhez s köztudat szerint nem is ereszkedett mélyebb
pajtáskodásba senkivel. Talán még mindig fiatal leánykorának édes-keserü
emlékeit őrizte, ápolgatta.
A csárdából azután beköltözött a városba s ott a mult század hatvanas
éveinek vége felé közös háztartásra lépett, a hogy szokás mondani,
összeállt valakivel. Valami hozzávaló emberrel. Nincs mit csodálni,
nincs mit kárhoztatni rajta. Magános nő, közel ötven éves, talán
vagyontalan. Munkás, kereső ugyan, de eljár az idő; – jöhet betegség,
erőtlenség, balsors: ily állapotban szivesen támaszkodik valakihez
minden nő. Sőt minden férfi is.
De azért ebben halálos vétket látott valaki.
Nem messze lakott a vásártérhez. A vásártér tele volt árubódékkal. A
bódék este bezárvák és éjjel azok közt nem csatangol senki.
Egy este látogatója akadt az asszonynak.
A látogató kicsalta a vásártérre. Beszélgetés közben oda kerültek a
bódék közé. Ott a látogató kirántott dolmánya zsebjéből egy pisztolyt s
a szegény asszonyt szó nélkül sziven lőtte. Meghalt nyomban. Csak hideg
testét találták meg.
Ki volt a titkos látogató? Ki volt a gyilkos? Miért kellett a szegény
nőt meggyilkolni? Kinek mit vétett?
Rablásról nem lehetett szó. Nem volt az asszonynak kincse, a mit tőle
elvegyenek. Nem is hiányzott semmije.
Gyilkos szerelmi boszu is alig bánthatott valakit. Csodálatos ritkaság
lenne az, hogy erős munkához szokott ötven éves szegénysorsu nő oly
rettenetes szerelmi indulatot tudjon valakiben gerjeszteni, a mely
halálos boszuállásra ingerel. De nem is merült föl erre nézve semmi
tünet.
A nyomozást, kutatást elvégezték az arra való irók-birók, de bizony a
gyilkosnak semmi nyomára nem akadtak.
Az asszony házastársának volt valami vagyona.
Arra is gondoltak, hogy társának vannak rokonai, éhes, kapzsi emberek, a
kik féltik a vagyont és örökséget s azért emésztették el a még mindig
elég csinos asszonyt, hogy az ember vakszerelemből rá ne hagyhassa
vagyonát. De ebben az irányban se tudtak semmi fogható eredményhez
jutni.
Végre az utolsó, szinte természetes gondolat rögzött meg az emberek
agyában.
Hiszen Sobri minden társát egykor szent fogadásra birta, hogy a mikor
majd ő már nem lesz: Rózit el nem hagyják, bánatában vigasztalják. Rózit
tehát szeretniök, tisztelniök kell. Derék, jó leány s a vezér szive
életben-halálban hozzá van nőve. Megérdemli, hogy szeressék, tiszteljék.
De hátha Rózi hagyja el a vezért, vagy annak emlékét? Hátha méltatlan
lesz valamikor a vezér égő szerelméhez? Mi lesz akkor? A szent fogadás
akkor is kötelezi-e az egykori bajtársakat?
Hogy a lányka Sobri halála után el nem pusztitotta magát: azt meg lehet
bocsájtani. Meg is kell. Ezt Sobri maga se akarta. Erre még csak nem is
gondolt. Ha gondolt volna, arra a fogadásra nem törekedett volna társait
rábirni.
Ha a lányka utóbb férjhez megy, magát, férjét megbecsüli s férje is
szereti és tiszteli őt: ez is rendén való dolog. Örökké való könnyet és
hűséget és állhatatosságot nem lehet követelni senkitől. Se legénytől,
se lánytól. Csak az az örök, a mi velünk a sirba jön.
Lám, a szegény lány élni akart. Hurczolni az élet terhét, mig le nem
roskad alatta. Szolgálatot vállalt, csárdásné lett, de megmaradt
szilárdnak. A legyeskedőket szép szerével elhajtotta magától. Nem is
volt ellene senkinek kifogása. Nem is bántotta senki. Pedig a
Kotyola-csárdában, ott a Duna partján, ugyancsak bánthatták volna. A
Duna hallgat, zúgását senki nem érti, el nem árult volna semmit.
De most városba ment. Összeállott idegen férfiuval. Éli világát, de nem
magánosan, hanem párosával. Szabad-e ez? Nem bántotta-e meg ezzel
egykori szerelmét, Sobrihoz való örökös hűségét s az egykori bajtársak
igazi barátságát? El lehet-e ezt nézni, meg lehet-e bocsátani annak a
leánynak, a kit azóta szárnyára vett a népdal s a szegény emberek
kegyelete? Nem kell-e ezért halált szenvednie?
Ime, ez a gondolat is föltámadt az emberekben. S tovább füzték a
gondolatot.
Bizonyosan vannak még, a kik egykor Sobri társai voltak. A kik
megmenekültek, félre álltak, a kiket elnyelt a világ s elfelejtettek az
emberek. A kik Répa Rózi minden lépésére vigyáztak s készek voltak arra,
hogy fogadásukat teljesitsék s kezük munkájával, verejtékük harmatával
is, ha kell, gyámolitsák.
De hát nem kell. Mással éli világát.
Meg kell halnia!
S eljött valaki a távolból és a sötétségből, hogy végrehajtsa az
itéletet.
Bizonyosan ismerte Répa Rózi. Ha nem ismerte volna, szavára nem ment
volna vele az elhagyatott vásártéri bódék közé.
Ki maradt meg Sobri társaiból?
Virrasztó és Pap Andor.
Talán ezek jöttek elő, vagy egyik a kettő közül.
Ki tudná ezt?
Most már fejezzük be Sobriról való emlékezésünket. Ugy hiszem, hű képet
rajzoltam életéről s a nevéhez kapcsolódó népköltészetről. Megtörtént és
mesés kalandjainak néhány példáját is elmondottam. De csak olyat, melyre
tudásom biztos forrásból meritettem.
Azonban nagy felelettel vagyok még adós.
Honnan támadt népünk mélységes rokonszenve Sobri iránt? Mi volt az a
nagy eszme, melyet az ő élete képviselt, habár fonákul és bűnösen is? Ha
szemernyi igazság van is a népköltészetben: akkor ő nemcsak
haramiavezér, nemcsak halálos gonosztévő, hanem egyuttal tragikai hős
is.
Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről.
Sobri társai közt sok volt a szökevény, az ugynevezett dezentor. E szó
latin szó; helyesen mondva és irva: desertor. A köznép dezentornak
mondja s régebben nemcsak szökevényt értett alatta, hanem általában
duhajt és szegény legényt.
Szökevény sok volt ezelőtt hetven-nyolczvan évvel.
Volt, a ki a fogságból szökött el. A vasat valahogy leverte lábáról s
megugrott.
Volt, a ki a fogság elől, az itélet elől szökött. Nagyot vétett,
sulyositéletet várhatott, kitért hát előle kellő időben.
Volt, a ki mint kész katona, a katonaságtól szökött el.
Volt jobbágy ember, a ki garázda, kemény, kegyetlen uraságától szökött