A Bakony (2. kötet) - 07

felügyelője és játszótársa volt és a nevelő. Tehát öten, Boros a
hatodik, a kocsis a hetedik. Csakugyan sok egy kocsira. Pedig födeles
kocsi kellett.
Ki volt a nevelő?
Nem vagyok benne biztos. Az én értesülésem erre nézve a báró Splényi
családtól származik, ő pedig, a mint majd később kitünik, tökéletes
biztossággal tudhatta. Az ő tudása szerint a nevelő Vörös volt. Azonban
Krátky Lajosnak Kossuthról irt munkájában ugy olvasom, ez a nevelő
Karády Ignácz volt.
Talán Kossuth Ferencz vagy Tivadar jobban emlékezik rá.
Boros Sándor másik kocsi után nézett. Talált is derék, becsületes embert
s jó magyart.
A neve: Fett. Keresztneve, ugy emlékszem: György. Őt magát nem ismertem,
de származékairól tudok. De ő maga már fölvette a Kövér nevet. Fiait,
unokáit már Kövér-család néven ismeri a mai nemzedék. Megérdemlik, hogy
ezt a nevet is följegyezzem.
Kocsi hát van, de most már merre?
A győri uton nem lehetett menekülni, mert onnan jön Haynau hadserege.
A legközelebbi ut lett volna Martonvásárnak, Fehérvárnak. Ám ez uton is
ott csatangolnak már az osztrák és muszka sereg lovaselőőrsei.
Legjobb lesz kerülővel a Duna bal partján indulni. Földvárnál a Dunán
átkelni s a Mezőföldön keresztül Veszprém felé érni el a Bakonyt. Egy
napi vagy másfél napi kerülő, de biztos ut.
Ugy lett. Harmadnapra már ott voltak Óbányán, Martonék egyszerü
kényelmes nemesi udvarán. Igaz örömmel fogadták őket, de azért záporként
hullott a két Marton-testvér könyje.
Hogyne hullott volna?
Kossuth Lajosnak, Magyarország kormányzójának, a magyar függetlenség
hősének gyermekei ime már földönfutók!
Zordon rengeteg, édes jó Bakonyerdőnk – faleveled fénye, lombjaid
zugása, szálfáid árnyéka, napsugaras ligeteid vadvirága tudta-e,
sejtette-e, kik a te vendégeid, kik keresnek nyugalmat és enyhülést a te
kebleden?
Gyönyörü juliusi nyári nap volt. A Mezőföldön még forró napsugár verte a
bujdosókat, de fönt az öreg Bakonyban már édes magyar sziv, langyos
szellő s zöld erdei fény várta őket. A nemesi udvart akkor még
javakorbeli szálas erdő környékezte. Ugy hallottam, másnap már a
Kossuth-gyerekek vidám zaja fölverte az erdőt. Ott játszadoztak, ott
futkároztak az árnyékban, a lágy haraszton. Édes jó Bakonyerdőnk:
elszállt-e szellőd arra napkeletnek Arad felé, Szeged felé s megsugta-e
az elborult apának, hogy gyermekei boldogok?
Ó-bányától nyugatra alig egy-két kilométernyire fekszik Pénzeskut nevü
kis sváb falu. Ez is a Bakony urának birtoka. Igazi bakonyi erdőbirtok.
Az öreg Bakonynak itt kezdődik már a közepe. Ide közel már Bakony-Bél
ősrégi, Szent István korabeli apátságával. Innen már nem messze el lehet
érni a szent-gáli erdőségeket is.
Boros Sándor lóhalálában fölkereste a Bakony urát, Zámory Kálmánt, a ki
akkor komárom-vármegyei, csalóközi birtokán, Nagy-Kesziben gazdálkodott.
Még akkor fiatal ember, még tüzesebb, mint később.
Boros testvérnek szokta a jó rokont, jó barátot bizalmasan szólitani.
Igy szólitotta a Bakony urát is.
– No testvér, bajt és becsületet hozok rád.
– Egyikre sincs nagy szükség, van belőlük nekünk is. Mi jó szél hozott
ide?
– A Kossuth-gyerekek Ó-bányán vannak Martonéknál. Bujdosnak, rejtőznek.
Ugy fordul, hozzád kényszerednek Pénzeskutra. Ott talán még jobb helyük
lesz. Intézkedjél.
A Bakony ura fölugrott ültéből. Kegyetlenül elkeritette a németnek
áldóját.
– Fogatok rögtön.
– Hátha huz-von, zaklat a német! Hátha golyó elé állit?
A Bakony ura nevetett.
– Hátha négyfelé vágat: akkor is nem megyek rögtön? Kossuth gyerekeit
csak meg kell mentenünk.
Nyargalt a Bakonyba. Nem Komárom felé. Ott még állott a vár s körülte az
ostromló osztrák sereg – hanem Győr felé.
Intézkedett, pedig nem is volt rá szükség.
Pénzeskut akkor már a bujdosók, menekülők tanyája volt.
Ott lakott báró Splényi Béla. Ugy emlékszem: haszonbérben birta
Pénzeskutat már akkor is. Ott volt nála menekülőben Mária nevü
testvérnénje, Guyon Richárd hős honvédtábornoknak, Beauffré grófjának
felesége kis gyermekével. Ők se találtak hamarabb biztosabb menedéket,
mint a Bakony.
Édes apjok báró Splényi Ignácz volt, a nagy napoleoni háborukban vitéz
hadvezér s minden méltóság és kitüntetés tulajdonosa. Legutóbb
országnagy, zászlósúr, a magyar nemesi testőrző sereg kapitánya. Már
akkor nem élt.
Hanem élt özvegye: nagyszigethi Szily Mária csillagkeresztes hölgy.
Ő is ott volt éppen akkor Pénzeskuton Béla fiánál. Talán egy nappal
később érkezett oda, mint a Kossuth-gyerekek Ó-bányára.
Azért nem volt hát valami nagy szükség Zámory intézkedésére, mert hiszen
a Splényi-család a nélkül is igaz szeretettel gondoskodott volna a
Kossuth-gyerekekről. Igaz azonban, hogy a Bakony ura is ki akarta venni
részét a szent kötelesség teljesitéséből. Pénzeskuti kastélya sohase
volt ugy tele nemes vendéggel, mint akkor.
A nyugalom nem sokáig tartott.
Valahogy kiszivárgott s elterjedt a hire, minő fenséges vadak vannak
Bakonyban, érdemes reájuk vadászni. Agg úrnő, csillagkeresztes hölgy,
zászlós úr özvegye alig tünhet el nyom nélkül. Bizonyára sokan tudják
hol van, merre jár. Azután leánya, hires honvédtábornok felesége.
Lehetőleg kutatnak ő utána is. Hát Kossuth gyerekei, a nagy kormányzó
családja. Hogyne lett volna szem és fül, minden kém és áruló munkában a
nemzetgyilkolás ama vészes napjaiban?
Sohase tudtuk kipuhatolni, miként tudták az osztrák katonai hatóságok az
óbányai és pénzeskuti menedéket fölfedezni.
Egyébiránt Ó-bánya puszta, Pénzeskut kis magyar sváb falu. Távol minden
világosságtól, országuttól. Nem jár arra senki. Kivált télen több
hónapon át járhatatlanok az eredei utak. Csak nyájőrzők, szénégetők,
taplószedők, szentgáli vadászok és szegény legények tévednek arra néha,
ezek is az erdőket járják. A sváb zsöllér csak ily alakokat ismer.
Annál jobban feltünhetett neki a sok idegen előkelő alak. A zirczi és
veszprémi hetivásárokon eljárhatott szája. Egyik szó a másikat érte s
elvégre hatalmas és veszedelmes helyre hatolhatott a hir vagy legalább a
gyanu. Augusztus végén már mind a két helyen meglepték a menekülőket.
Mind a két nemesi udvart osztrák katonaság vette körül egy időben. A
parancsnok fogolynak nyilvánitott mindenkit s nyomban intézkedett a
foglyok elszállitása végett.
A foglyokat Győrön át Pozsonyba szállitották. Zirczen a nélkül mentek
át, hogy az apátság tudta volna, kik a foglyok. A pannonhalmi barátok
szives vendégségre hivták meg a foglyokat s a katonatiszteket. A tisztek
elfogadták a meghivást, de a foglyoknak ezt nem engedték meg.
Győrben már megszaporodtak a foglyok, többnyire ismerősökkel. A
megszaporodott társaság a hajón már együtt ment Pozsonyig.
Pozsonyban a vár börtönében helyezték el őket. Botrányosan egyszerüek és
kényelmetlenek voltak a szobák, butorok és berendezések. Föstetlen
faágyak szalmazsákkal és pokrócztakaróval s ugyanolyan asztalok, székek.
Tükör, irószer semmi. Négyen-öten egy-egy szobában.
Soroljuk föl e nemes alakokat, a kik bűn nélkül, vád nélkül, dicső
erényeikért szenvedtek.
Ott volt a három Kossuth-gyermek. Mi volt ezek bűne? Az, hogy a világon
voltak s dicsőséges nevü szülők ivadékai voltak. Mi volt a bitorló
önkény szándéka ezekkel? Kiirtani talán, mint Zách Feliczián családjának
apraját-nagyját? Vagy németté és a magyar nemzet ellenségeivé nevelni
őket, mint a hogy Rákóczi fejedelem fiaival tették?
Marit, a szobaleányt nem tették fogolylyá, őt elbocsátották. Akkor
előállt Marton Antónia s kemény, elhatározott hangon szólt a parancsoló
tisztnek.
– Akkor én önként megosztom a kicsinyekkel a fogságot, gondjukat
viselem.
A tiszt durva, műveletlen osztrák lélek volt. Azt felelte:
– Nem fogadhatom el az ön önkéntes buzgalmát, ön is foglyom!
Elfogták s a pozsonyi várba zárták özvegy Splényi Ignácznét, a
csillagkeresztes hölgyet, annyi véres csata hősének asszonyát s vele
együtt három leányát. Az egyik Mária, gróf Guyon Richardné, a másik volt
Amália, gróf Beckert Alajosné, a harmadik volt Sarolta, akkor még
hajadon.
A vád az volt ellenük, hogy Kossuth gyerekeinek menekülését
elősegitették s erre összeesküdtek. Őrült vád. Hát mi bűnük volt a
gyerekeknek? S mióta bűn kis gyermekekről jólelküen gondoskodni? De nem
is volt a vád igaz. Hiszen a magas állásu urnő fia látogatására nyaralni
ment Pénzeskutra s ott véletlenül találkozott a bujdosókkal.
Guyonné ellen külön vád is volt. Az a bűne, hogy a hős magyar vezérnek
felesége. De vele együtt foglyokként elhurczolták három kis gyermekét.
Ime Ó-bányáról és Pénzeskutról egyszerre összesen tizenegy fogoly!
Ugyane napok egyikén fogták el Perczel Mór hős vezérünk nejét is Sárközy
Juliánnát. Nyolcz gyermekük volt s a nyolcz közül annyit, a mennyit
megkaphattak, édes anyjuk társaságában szintén foglyul vitték. Ott
sínylődtek a pozsonyi várban.
Ugyanott velük volt Veszprém vármegyéből, Marczaltőről, a ragyogó emlékü
úrnő, az ezeréves Amadé nagy nemzetség utolsó sarjadéka. Ez gróf Amadé
Dominika, Marczaltő úrasszonya. Férje porosz származásu férfiu, báró
Üchtritz volt, hős honvéd-főtiszt s elszánt magyar hazafi. E miatt
kellett e nemes úrnőnek fogolylyá lenni.
Minő szent emlékü társaság volt ez együtt ott a vár dohos, penészes
oduiban! S mind asszony és kis gyermek. Az osztrák rendszer vitézsége.
Haynau alig egy hónap mulva, már szeptember végén meglátogatta őket.
Komárom várának feladása előtt néhány nappal.
A csillagkeresztes hölgy kevélyen beszélt vele. Azt mondta Haynau előtt
a börtönfelügyelőnek, mikor ez a hóhér előtt az ő nevét megmondta:
– Hallja profósz, engem bemutathat akárkinek, az önök hatalmában vagyok,
de azt megtiltom, hogy ezt az urat nekem bemutassa. Nem törődöm
pribékekkel.
Guyon grófné is engesztelhetetlen volt. Férje angol polgár, házassága
révén ő is angol nő. Tudta, hogy őt a világbiró angol hatalom megvédi.
De ugy látszik, Haynau is tudta. Valami kedveskedő szót, valami bókfélét
mondott Guyonnénak. A hőslelkü nő ugy felelt, mint magyar asszony, angol
asszony.
– Öntől csak börtönt, golyót, kötelet fogadok el, nem bókot.
Egész életében emlegette a hóhér ezt a pozsonyi látogatást.

IV.
(Leég a nagy-keszi zsöllérsor. – Bakony ura megveszi a zsöllértelkeket.
– Leválik asztalos nem adja a magáét. – Csak játszik Bakony urával. – Az
asztalost kidobják házából. – Házát elpusztitják s telkét elveszik
erőszakkal. – A bűnpör. – Kozma Sándor, a király főügyésze. – Miként
meneküljön Bakony ura? – A pör vége.)
Bakony urának sok lakása volt. Télen Budapesten, őszszel, szüret táján
Badacsonyban, nyáron vagy bakonyi uradalmaiban, vagy nagy-keszi
kastélyában. Ezt különösen szerette. Csallóközben, nagy-keszi
uradalmában volt hires szarvasmarha-tenyészete. Erre büszke volt. Ezt
igen gyakran akarta látni.
Nagy kastélya volt itt, de csak utczasorba épitve. Előtte keskeny utcza.
Szemközt, az utcza tulsó oldalán apró urbéri zsöllértelkek. Nyolczvan
négyszögöl egy-egy telek. Minden telken apró, viskószerü, nádfödelü
házacska. Szegény zsöllérnek igy is jó, különb házra meg ugy se tellik.
Ezen a zsöllérsoron lakott bizony már takács is, czigány is, foltozó
varga is, de lakott szegény asztalos ember is. Az asztalos neve Leválik
volt. Igazi neve más lett volna ugyan, de azt már senki se tudta,
csufnév gyanánt maradt rajta a Leválik név. Mert akármit told, fold,
ragaszt és enyvez, oly szerencsétlenül csinálja, hogy az mindjárt
leválik. Szegény is maradt örökké.
Egyik napon kegyetlen tüzi veszedelem leégette, elpusztitotta az egész
zsöllérsort. Nem maradt épen egyetlen ház se. Csak düledezett falak,
füstös omladékok, egy-egy árva kémény magasra ágaskodva, mint az
akasztófa, mig valami szél le nem dönti. Az emberek, a kárvallottak
sirtak, sopánkodtak, tele volt szivük keserüséggel. Most már mit
csináljanak? Ujra épitkezni nem tudnak. Szivesen elköltöznének; az egyik
Komáromba, a másik az öreg Dunán át Győrbe, de hiszen még a
költözködésre sincs pénzük. Hát azt a nyomorult kis zsöllértelket, a mit
a tűz el nem emészthetett, ki veszi meg?
A nagy jajgatás hangja eljutott Bakony urának fülébe is. Odaszól házi
ispánjának:
– No héjh, mit csináljunk?
– Vegyük meg nagyságos uram azt a sok apró-cseprő telket. Lesz belőlük
vagy két-három holdnyi. Ne éktelenkedjék az a sok rossz viskó itt a
kastély előtt.
– Hát azután mire használjuk?
– Csinálunk belőle herefüves kaszálót.
– Ángyod térdit. Csinálunk belőle angol kertet. Teleültetjük fával, a
baromfiaknak oly jó helyük lesz benne, mint a paradicsomban. Megér
négyszögölenként ötven krajczárt, de mi adjunk a szegényeknek kétszer
annyit. Eredj hamar, vedd meg hamar, fizesd ki hamar! Egy-kettő-három!
Igy szokott beszélni. Ismerte már a házi ispán. Sarkon fordult, pénzt
vett magához, futott a jegyzőhöz, behivatta a kárvallottakat a falu
házához. Megvett minden telket, megcsinálta róla az örökleveleket,
kifizetett mindent és sietett vissza haza Bakony urához.
– Itt vannak az öröklevelek!
– Mind megvan?
– Mind, – csak a Leválik asztalosé nincs meg. Valami ok miatt nem jött a
jegyző hivására.
– Eredj hozzá magad. Ő se maradhat el.
Igaza volt Bakony urának. Leválik telke éppen szemközt feküdt a
kastélylyal. Ha ez idegen kézben marad, akkor hiábavaló a többi áldozat.
Másnap jön az ispán szavára Leválik.
– Csókolom a kezét nagyságos uram, én a telkem nyolczvan forintért nem
adhatom.
– Hát mennyiért?
– Százhatvan forintért.
– Gézenguz, igy akarod te csalni a többi felebarátodat?
– Csókolom a kezét, nem én akarom igy, hanem a feleségem.
– Majd meggondolom. Most takarodjál innen, holnap ilyenkor itt légy.
Ott volt az asztalos pontosan. Bakony ura pattogva szól:
– No, megadom, a mit kérsz. Menjetek a jegyzőhöz, csináljátok meg a
levelet.
– Csókolom a kezét nagyságos uram, most már százhatvan forintért se
adhatom a telket. Háromszázhusz forint az ára.
Bakony ura nem szól hozzá, hanem az ispánhoz fordul.
– Dobd ki ezt az enyves szagu gazembert, csak arra ügyelj, hogy
keze-lába ne törjék.
Az ispán ugy kidobta Leválikot, hogy lába se érte a földet.
Két hétig csöndesség volt. De már hiába, a telket meg kellett venni.
Világ csufjára ott nem maradhat az a rongyos viskó. Azt csak nem türheti
az uraság, hogy a falu népe kinevesse. A többi telekről már a romokat
eltisztogatták, a földet elegyengették, most már csak maga éktelenkedett
ott az asztalos.
Megint magához hivatta Bakony ura.
– No Leválik, akaszszanak föl a neved napján, megadom a pénzed, de most
már pisszenést se halljak.
Hajh-hajh, nem ért ez a beszéd semmit. Az alatt a két hét alatt száz
emberrel beszélt az asztalos, tiz ügyvéddel tanácskozott,
szakszervezetektől szerzett tudományt s megtudta azt, hogy Bakony ura őt
az ő beleegyezése nélkül a telekből ki nem turhatja se szép szóval, se
más módon. Teljes önérzettel azt felelte:
– Pedig volna még szavam, nagyságos uram. A teleknek ára most már
hatszáznegyven forint!
Erre a szóra nem az ispán dobta ki Leválikot, hanem maga Bakony ura.
Indulatba jött, erős ember volt, nyakon ragadta az asztalost s ugy
kiröpitette az ajtón, hogy hatot is bukfenczezett, mire leért a
földszintre.
Hatszáznegyven forint!
Ezen a pénzen akkor Nagy-Kesziben a telkesgazda házát meg lehetett venni
a hozzávaló negyedtelek külső birtokkal együtt. Hiszen ha ezt megadná
Bakony ura, csuffá lenne az egész vármegyében. Hogy rongyos falusi
asztalos igy kitudott fogni ő rajta!
Nem is a pénz volt fölháborodásának oka. Milliói voltak s gyakran csak
ugy szórta a pénzt. Hanem hát hova sülyedt az úri becsület? Maga az
asztalos is, apja, öregapja is csak zsöllérje volt egykor neki s most
ugy beszél vele, mintha csak együtt őriztek volna csürhét. Nem türi ő
ezt.
De eljött az ősz, a szüret ideje. Badacsonyba kellett mennie. Azt mondja
ispánjának:
– Egy-két hétig oda leszek. Mire megjövök, Leválik telke rendben legyen.
Okvetlen megcsináld, a hogy tudod.
De az ispán nem tudta megcsinálni. Ő neki már ezerkétszáz és negyven
forintért akarta az asztalos a telket eladni s ha ezt megigéri, megint
följebb viszi az árt, föl a csillagos egekig. Látszik, a zsöllér csak
csufolódik Bakony urával. Sőt épiteni is kezdi a leégett házat, néhány
födélfát már föl is huzott a szelemenre s a sárgerendára.
Hetek mulva jön haza a szüretről Bakony ura. A mint négylovas kocsija
befordul a régi zsöllérsorra, nyomban szemébe ötlik az asztalos háza.
Ime födélfa is van már rajta. Az ispán hát nem hozta rendbe a dolgot.
Rettenetes haragra gerjed. Megállitja a kocsiját. Odakiáltja magához
béreseit.
– Minden ember hagyjon abba minden munkát. Minden ember siessen rögtön
az asztalos házához, pusztitsátok el rögtön azt a házat, egyengessétek
el a földjét, délután öt órára föl is legyen szántva, be is legyen sóval
a helye vetve, be is legyen boronálva.
Mintha csak ezt a parancsot várták volna az emberek. Nosza fegyverre,
ásóra, kapára, fejszére, kalapácsra, vasvillára minden tagjabiró ember!
Pusztitsátok el azt a buta asztalost. Nagy mulatság lesz az. Ilyen nem
volt régóta a faluban, de még a vidéken se.
Azonban Leválik uram se esett a feje lágyára. A mint a nagy hajszából
látta, mi fenyegeti, menten fordult az öregbiróhoz segitségért. De az
öregbiró úr bölcs férfiu. A mint meghallotta az esetet s megértette,
hogy igy vagy amugy Bakony urának haragját vonhatja magára: nyomban
annyi dolga akadt a szőlőben, hogy haladék nélkül oda kellett kimennie,
három napig haza se tért a faluba. Igy járt az asztalos a
törvénybiróval, a szolgabiróval, a jegyzővel s a pappal is. Bakony ura
ellen nem talált se égi, se földi segitséget.
No hát segits magadon, az isten is azután majd csak megsegit. Futott
haza az asztalos, fölfegyverkezett istenesen, gyalut, fürészt, vésőt,
kalapácsot magára öltött, odaállt omladozó háza ajtajába, ott várta a
béresek sáskahadát. Ő volt igazságában, őt védi a törvény, minden bérest
legyalul, kettéfürészel, kivés, leszegez, a ki ártó kezét fölemeli az ő
háza ellen.
Hiába volt. A végzet másként akarta.
A béresek sokan voltak. Gyaluját a hátához verték, fürészét összetörték,
vésőjét, kalapácsát kidobálták, szétszedték még gyalupadját is, magát az
utczára dobták ki, minden gönczét, czókját-mókját utána hajigálták s
azonfelül még nagyokat is röhögtek balesetén. Délután öt órakor nem volt
már a háznak nyoma se, földje elegyengetve, megszántva szépen, bevetve
sóval, lesimitva fogassal és kökényfaboronával.
A hogy Bakony ura parancsolta.
Az eset csodájára odaszüremkedett lassanként az egész falu népe, de nem
mert pisszenni se. Hiába sirt, jajgatott, panaszkodott Leválik uram.
De nem is panaszkodott többé, a mint a nap leszállt, hanem nyakába vette
az országutat s loholt be Komáromba. Ott a nemes vármegye, a királyi
törvényszék, a királyi ügyész, a királyi vizsgálóbiró, ott a sok ügyvéd
és biróság, ott majd lesz segitség. Másnap délre már egész Komárom
tudta, mily rettenetes eset történt tegnap Nagy-Kesziben.
Az igaz, hogy rettenetes. Hanem azért meg kell gondolnunk, mit
csináljunk. Bakony ura még se jött-ment, szedett-vedett ember. Több
uradalma, sok milliója, több izben képviselő, testi-lelki barátja a
hatalmas miniszterelnök, Kossuthnak rokona, a Kossuth gyerekeknek egykor
menedéke, a király is vendége volt egykor, a mikor először utazta be
Magyarországot, ő röpitette ezüstös kocsiján, négy sárkánylován
Csallóköz utjain, maga volt a kocsisa. Akármit csinált azzal a
boldogtalan Leválik asztalossal, ő vele csak ugy rendesen, más ember
módjára elbánni sehogy se lehet. Hiába tennénk akármi kisérletet, utóbb
is ő kerül felül, boszut is állhat, pokolba kergethet minden biróságot,
hatóságot.
De hát a törvény mégis csak törvény. Az asztalos talált ügyvédet. Most
már nem emlékszem, Gerencze volt-e az ügyvéd neve vagy Lilienthal, de ez
ugy se fontos dolog. Az ügyvéd kellő meghatalmazással ellátva, beadta a
birósághoz a bűnvádi keresetet.
Meg volt az a kereset csinálva jól. Rablás, erőszak, idegen vagyon
rongálása, hatalmasul való gonosz foglalás, könnyü testi sértés, sulyos
testi sértés, tizenháromféle testi sértés, a büntető-törvény ötven
szakaszát sértette meg rutul. Kér az ügyvéd példás elégtételt, kéri a
megsértett közrend és közigazság helyreállitását, a vádlottnak
vasbaverését, elfogatását, fegyházra itéltetését, minden uradalmának
elkobzását. Azonkivül meg kell itélni a panaszos félnek házát,
munkamulasztását, fájdalomdiját, orvosi és gyógyszerköltségeit, ügyvédi
és peres költségeit. Fel kell épiteni elpusztitott házát; kutyája,
macskája világgá futott, csibéit, réczéit eltiporták, mindez tetemes
kár. Hát a műhely, hát a gyalupad, a szerszámok, a sok ajtó és
ablakkeret! Összesen százezer forint!
Számitani hát tudott az asztalos, meg az ügyvédje. Igy szokott lenni. A
madarat, ha tőrbe kerül, meg kell koppasztani. Bakony ura elég tollas.
Egyszer csak betoppan hozzám Bakony ura. Hatalmas termete, fekete
Kossuth-kalapja; kuszált haja, bajusza, szakálla, feszes fekete magyar
ruhája, huszár csizmája, vastag sétabotja – valósággal ő és senki más.
Valami irást tart egyik kezében.
– Nézd csak pajtás, micsoda irás ez? Mit látsz ki belőle? Azt-e, a mit
én?
Nézem az irást. Hivatalos alak, száma is van, pöcsétje is, kesze-kusza
aláirása is, a mit senki se tud elolvasni. A komáromi királyi
törvényszék vizsgálóbirájának idéző levele, a melyben Patkós-Teszéri
Zámory Kálmán nagykeszi lakost mint terheltet ez és ez napra s ez és ez
órára maga elé idézi s keményen meghagyja neki, késedelem nélkül
megjelenjék, mert különben elővezetteti. A vád ellene százféle büntett
és vétség, a miért valamikor kerékbe törték, fölnégyelték az embert.
Látja, a mint nézem az irását.
– Jól megnézd ám pajtás előlről, hátulról.
Még egyszer jól megnézem az irást.
– Bizony ez barátom idéző végzés, a vizsgálóbiró ismeretes ostoba
nyelvén. De ők se igen tehetnek róla. Ez ma már a hivatalos irka-firkák
módja. Hogy jutottál hozzá?
– Az ispánom küldte, Kesziben nyomták a kezébe. S azt kérdem most már
tőled, csakugyan megbolondult ez a világ?
– Mit akarsz e kérdéssel?
– Mit-e? Elgondolhatod. Hogy rongyos vizsgálóbiró én hozzám ilyen
levelet intézzen, hogy én ő előtte az ő piszkos hivatalos odujában
megjelenjek, hogy ő én hozzám kérdéseket intézhessen s engem
bekisértethessen: ez már, pajtás, csakugyan a világ vége. Megbolondult
itt már mindenki.
– Hát nem akarsz hozzáfáradni?
– Sehogyse. Ha dolga van velem, jöjjön hozzám uri lakásomba akár itt
Budapesten, akár Nagy-Kesziben, akár a Bakonyban. Ha vendégként jön:
szivesen látom s akkor pipaszó mellett elintézhetjük a dolgát. De én
hozzá ilyen idézésre nem megyek. Itt hagyom nálad az irást, adok
meghatalmazást, végezz vele, a hogy tudsz.
Kitört belőlem a nevetés. Az elintézésnek csakugyan könnyü ez a módja.
Menni akart.
– No ne siess még. Miféle dolgod lehet neked annál a büntető biróságnál?
– El se tudom gondolni. Talán az a Leválik asztalos adott be valami
nyöszörgő panaszt ellenem.
– Mit csináltál vele?
– Semmit, szót se érdemel. Tudod, a háza utamban állt, ott volt az orrom
előtt; – megakartam tőle venni, már kétszeres árt is ajánlottam neki, de
sehogy se adta. Hát bizony én kidobattam onnan, a telkét elvettem tőle,
még hetvenkedett is kissé, hát természetes, hogy az embereim jól
megagyalták. Rászolgált a gazember. Ez az egész!
Ez az egész? De már ezen nevettünk mind a ketten. Azt mondtam neki:
– No öregem, csakugyan kutyabaj. Attól féltem már, valami semmiség miatt
ütötted össze a tengelyt a törvénynyel. Ott bizony nem találtunk volna
pártfogót. De a mit cselekedtél, az csakugyan nagy eset. A Corpus Juris
ezt actus majoris potentiae-nek nevezné. Ha valaki nemes emberen követte
el: fejét és jószágát vesztette miatta. De a mai törvény is keményen
fogja, ha nem nemes ember is az a Leválik asztalos. Rettentő eset ez.
Éppen azért légy csak nyugodt barátom. A hajad szála se görbül meg.
Csakugyan igy gondoltam.
Ha az ügyből rendes büntető per lesz: akkor a sulyos itéletet kikerülni
nem lehet, Bakony urát pedig sulyos itélet alá vonni elképzelhetetlen.
Tehát büntető pert csinálni a dologból nem szabad. Sőt még azt se
szabad, hogy Bakony urát a vizsgálóbiró kihallgassa.
Kocsira ültem s nyargaltam Komáromba, Nagy-Keszire, saját szememmel és
saját fülemmel győződni meg, mi történt hát valósággal? Hiszen Bakony
urának mintha sejtelme se lett volna az ügy komolyságáról.
Bizony semmi vigasztaló se volt tapasztalataimban.
Az eset ugy történt, a hogy elbeszéltem.
A királyi ügyész és a vizsgálóbiró kegyetlen elszántságra készültek. Meg
kell törni a gőgös nagy urat. Nem élünk már a középkorban. A szegény
ember se rongy és szemét, a melyen büntetlenül tipródhassunk. Van már
joga, törvénye és igazsága a szegénynek is. Az igazság a birodalmak
szegletköve.
Szentül igaz ez mind. De azért nagy sietve fölkerestem a királyi
főügyészt. Tanácskozni vele s tanácsát kérni.
A főügyész Kozma Sándor volt. Benső jó barátom, forró rokonszenv
kapcsolt hozzá. A régi remek táblabirák közül való ember. Örökre elmult
korszak utolsó hirmondója. Nagy eszmék és szent érzések közt nőtt fel
ifjusága. Petőfi, Kerkapoly, Jókai voltak valamikor versenyző társai.
Tökéletes magyar volt minden erényünkkel és minden gyöngeségünkkel.
Szabad lelke, nemes szelleme, lángoló emberszeretete. Ő még tudott
busulni és lelkesülni magyar mivoltának gondolatán.
Elmondtam neki az esetet apróra. Nagyon meghatotta. Ő nem vajdának
csufolt engem, hanem prófétának.
– No próféta jó ügyben jársz, segitlek, ha tudlak. A törvényt ugyan
gyalázatosan összesértegetjük, de ebben az esetben van mentségünk.
Megyek azonnal a kormány elnökéhez. Ő is nagy és jó barátja Zámorynak.
Mondd meg neki: ne aggódjék. Micsoda? Zámoryt elitélni? Hiszen nemzeti
kincsünk ő. A középkor utolsó igaz magyarja, a kinek feje fölött hiába
zugott el az utolsó háromszáz esztendő. Én is jól ismerem, nekem is
barátom, valósággal Bakony ura. Nyers, vad ember, de ő még ott volt azok
közt a hadnagyok közt, a kikkel Árpád apánk ezt a földet elfoglalta.
Sohase foglalta volna el, ha ilyen bajtársai nem lettek volna. Igaz,
hogy sulyos vétket követett el, de haragja nemes volt. Ha eleven
mammutot találnánk most, a tizezer év előtti kor utolsó remekét, az
erdők és mezők királyát lombos fürtjeivel, földrengető lépésével, vajjon
elpusztitanók-e azért, mert egy-két bitang tinót, kósza bikát elgázolt?
Nem táplálnók-e szorgalmasan, nem szeretnők-e figyelmesen, hogy mennél
tovább éljen az, a ki dicsőségünk, a ki fajából az utolsó, s a ki után
többé nem lesz a világon hozzá hasonlatos?
Igy beszélt Kozma Sándor.
– Eredj csak próféta, végezd a mi szükséges végezni való, a mi tőlünk
függ, majd én elvégezem.
Tisza Kálmán volt a kormány elnöke. Hatalmas ur. Egyetértett ő is a
főügyészszel. Komáromban rögtön megszelidültek a vélemények a mint ezt
megtudták. A közvádló nem pattogott többé, az ügyvéd nem dicsekedett, a
vizsgálóbiró bizonytalan időre elhalasztotta a határidőket, hogy legyen
időnk intézkedni.
Lett is.
A kormány körében nagy tanácskozások folytak: miként meneküljön Bakony
ura? Sok biztos megoldás mutatkozott. Az egyik az: az ispán magára vesz
mindent. Szereti uraságát s jó pénzért mindenre kész. Lesz száz tanuja.
Ott vannak a cselédek.
Bakony ura azt mondta:
– Nem fogadom el. Én tettem, a mit tettem, ártatlan embernek haja szála
se görbüljön meg miattam.
A másik megoldás is egyszerü volt. Bakony urát ujra és hamarosan
képviselőnek választják, ügye a mentelmi bizottság elé kerül, ez a
bizottság elszuszog az ügygyel évekig, azalatt éhezik az asztalos is,
ügyvédje is s néhány forinttal hazafutnak édes anyjuk mellé, még ők
dicsekszenek szerencséjükkel.
Ez se kellett Bakony urának.
– Nem mesterkedem, nem menekülök. Más módot keressetek.
Volt más mód is. Kimegy Svájczba. Máskor is töltött már hosszu időket
külföldön. A manó se keresi ott. Se ott, se másutt. Az éhség igy is