A Bakony (2. kötet) - 01

Eötvös Károly Munkái
XXII. KÖTET.
A BAKONY
II.
Eötvös Károly Munkái
XXII.
A BAKONY
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
A BAKONY
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.


KI VOLT HÁT SOBRI?

I.
(Szépfaludi Ö. Ferencz uj közlése Sobriról. – Szigeti József
szinművészünk nem ismerhette Sobri dolgait. – Sobri társainak végzete. –
Az álnév. – Tudásom forrásai. – Kisfaludy Sándor. – A billegei csárda.)
Ki volt hát Sobri?
Ezt a kérdést veti föl a jó Vasárnapi Ujság mult heti száma. (1905. évi
novemberben.) Nem először vetődik föl ez a kérdés. Sobri eltünt régen,
közel hatvankilencz esztendeje. Ma már öreg ember az is, a ki akkor
született. Ha Sobri élne: ma már közel járna a századik esztendőhöz.
A kérdés érdekes. Különösen érdekes volt hatvan-hetven év előtt. A
Bakony vidékén, Pápán, Győrben, Veszprémben egykor sokan úgy voltak
meggyőződve, hogy Csuzy János előkelő nemes ifju s nagybirtokos volt
Sobri. A Duna-Tisza vidékén s Pesten is százan esküdtek arra, hogy az
igazi Sobri nem volt más, mint gróf Vay József, a hires gazdag Vay
Ábrahámnak, Borsod jeles alispánjának és követének, Máramaros
főispánjának, a később gróffá lett tekintélyes főurnak másodszülött fia.
Vakmerő, délczeg, kalandos természetü hires lovas Józsi gróf: ez lett
volna Sobri Jóska.
Mindez üres mende-monda. Egyik se Sobri volt.
Most Szépfaludi Ö. Ferencz uj névvel áll elő a Vasárnapi Ujságban. Azt
mondja: Kopácsy József esztergomi érseknek és primásnak még veszprémi
püspök korában volt egy kuktája s később daliás huszárja, valami Schober
Jóska nevü. Ez 1837-ben szerelmi viaskodás közben agyonütött egy
őrmester katonát, azután megugrott s bakonyi hires betyár lett Sobri
Jóska néven. Halála ugy következett el, hogy ütközet közben valami
kunyhóban elégett, de azt is hirlelték, hogy megunta a haramia életet,
elbujdosott a Bakonyból, valamely tiszamenti faluban telepedett meg s
ott mint tiszai molnár hosszu életet élt.
Hivatkozik tanura is. Tanuja Szigeti József, a jeles szinművész és iró,
a ki 1837-ben tizenöt éves volt már, az emlitett veszprémi püspök
rokona, maga is veszprémi fiu, látta is Schobert vagy Sobrit s onnan
tudja történetét. Hivatkozik még mint tanukra az öreg Hunkárra és Tóth
Mór, egykori karczagi királyi ügyészre is. Emlit mesés részleteket is
Sobri dolgaiból. Fölemliti, hogy társai voltak Milfajt Vendel, Popik
Pál, Kanász Jóska vagy Ferke s hogy Milfajt stájeri származásu volt s
zalavármegyei perzekutorok fogták el.
Mindez valótlan.
Az öreg Szigeti József csak képzelődésből vagy mókázásból vagy valami
rossz német regényből mondhatta ezeket. Sobri már 1837. évi február
közepén meghalt s azóta se hire, se hamva. Szépfaludi Ö. Ferencz az öreg
Hunkárt alig ismerhette. Az öreg Hunkár alatt Hunkár Antalt, a hires
nemesi inzurgens ezredest, az 1809-ik évi győri csata hősét értjük. Több
mint negyven éve meghalt. Tóth Móricz jó barátom s tanulótársam volt,
nem is bakonyvidéki; ő csak annyit tudott Sobriról, a mennyit tőlem
hallott vagy olvasott. Milfajt nem stájeri, hanem komáromvármegyei
származás volt, rokonai legalább ott laktak s nem is zalai perzekutorok
fogták el, hanem komáromvármegyei pandúrok és katonák. Sobri társai közt
se volt Popik Pál és Kanász Ferke nevü. A Ferke szót Ferkó vagy Feri
helyett túl a Dunán nem is szokták használni.
Sobriról egész irodalom támadt valamikor. Az egykoru hirlapok sokszor
emlegették. Néhány gyönyörüen szép dal is emlékezik róla. Irtak róla
regényeket, szinműveket. A nép ezerféle mesét költött róla. Volt
Sobri-szűr, Sobri-pipa. A kedvencz házi állatokat, ebet, bikát, lovat,
Sobri néven nevezgették még az én gyermekkoromban. Czindery Lászlónak
egyik versenylova is »Sobri« volt a mult század negyvenes éveinek
elején. Az utczai irodalomban még ma is él a neve. A magyar ponyván már
alig van nyoma, de még egy-két év előtt is volt a kezemben budapesti
rossz német regény, mely mostanában készült. Bizony mesés alakká lett az
egykori hires bakonyi szegény legény. Már életében is, hát még halála
óta!
Természetesnek is találom, ha nyomozzák, ki volt Sobri Józsi, vagy a
mint szintén mondják, Sobri Jóska. De már az mégse természetes, hogy az
után, a mit én megirtam, mégis annyi mende-mondát költenek róla. Hiszen
az a kép, melyet a Sobri-világról én rajzoltam, óvatosságra és
mérsékletre inthetne mindenkit. Ott van gyüjteményes műveim hatodik
kötetében: »A hires Bakony és a hires Sobri Jóska« czim alatt. De rajtam
kivül irt Jókai is, Tóth Béla is, Hoitsy Pál is. Annyi adat egyikhez se
jutott el ugyan, mint hozzám, de a mit irtak, az mind valóság.
Sobri társai közül 27-nek nevét ismerem. Soknak élete és halála
történetét is. Társai közül ötöt Sümegen akasztottak föl, hatot
Veszprémben, egyet Sopronban és egyet Szegzárdon. Társaik agyonlőttek
maguk közül kettőt. Egyet azért, mert nehéz sebbe esett, a törvény
kezébe kerülhetett s áruló lehetett volna. Egyet pedig azért, mert
kegyetlenül zsarnokoskodott fölöttük.
Kettő nyom nélkül eltünt örökre. A hires Pap Andor volt az egyik, a
másik Virrasztó.
Sobri maga Lápafőnél esett el. Ütközet közben történt eleste. Tulnyomó
erő volt ellene. Katonák, pandurok s reá vadászó nemes ifjak. Maga lőtte
magát sziven. Meglehetős hűséggel irja le halálát Jókai.
Ugyanott agyonlőtték négy társát. Ki volt ez a négy társa: biróság,
hatóság sohase határozta meg. Nem törődtek vele. Elestek ütközet közben
s holttestüket eltemették ott, a hol találták. Feleség, gyerek, rokon,
szerető nem járkált utánuk. Nem keresett örökséget senki.
De soha nem is tudták meg hitelesen, ki volt Sobrin kivül a lápafői négy
halott. Magam is nyomoztam. Nem tökéletes bizonyossággal, de nagy
valószinüséggel Babóti Istók, Bódai, Zsidó és Laczi volt. Másutt történt
ütközet közben elesett kettő. Cser Miska az iharkuti csárdában és Liliom
Peti a szabadszállási pusztán. Kettő elégett, a két tornai legény. Lakat
Miska öngyilkos lett.
Szólnom kell itt a bakonyi duhajok különös szokásáról. Sobri minden
pajtásának két neve volt. Egyik a valódi neve s másik az álneve. A
haramia-életben az álnevet kellett használni, a valódit nem volt szabad.
Sobri maga rendelte igy. A kit fölvett társaságába, annak két fogadást
kellett tennie. Az egyik abból állt, hogy igaz nevét nem mondja meg
senkinek. Gyöngédség volt ez és okosság. Ki tudja hol lesz vége s mi
vége lesz a haramiának? Valószinüleg kötél. De mindenkinek van valakije,
a ki szereti őt s a kit ő is szeret s a ki jóravaló. Apa, anya, testvér,
mátka. Ne tudja meg soha senki, mi vége lett annak, a kit szeretett.
Gyászt és gyalázatot ne érezzen senki. Emberszólás ne érjen senkit a
családból. Várják haza ölelő karjukba mindig, várják haza halálukig. S
mikor a bakonyi szegény legény már elporladott s csontjai fölött buján
tenyész a pázsit, szerettei még akkor is azt mondhassák: él, de
bujdosik, egykor majd hazajön!
A második fogadás pedig abból állott, hogy ha Sobrit, a vezért
veszedelem éri, szeretőjét, Répa Rózit el nem hagyják. Fölkeresik,
támogatják, együtt sirnak vele, Sobri Jóskát szivesen emlegetik,
este-reggel rágondolnak.
Sobri maga is álnév. Nem ez volt a hires haramia igazi neve, hanem Pap
Jóska. Apjának is ez volt a neve. Kanász volt az endrédi pusztán
Vasvármegyében. Ez a puszta Baltavár közelében fekszik Zalavármegye
határához közel.
Társai közt volt Fűmag és Kalarábi. Mindkettő álnév és pedig egy
embernek álneve. Igazi neve Recze Marczi. Ezt hát igazi nevén is
ismerték.
Igy voltak másokkal is.
Bodri Jóskáról tudták, hogy igazi neve: Páli József.
Franczliról tudták, hogy igazi neve Kaufman Ágoston. Ez sopronmegyei
sváb származás volt. Eszterházy Pál herczeg valamely uriszéke hosszabb
börtönre itélte. Az urasági börtön Fraknó várnak pinczéiben volt.
Kaufman onnan megszökött és Sobrihoz állt. Ott vette föl a Franczli
nevet.
Bodrit és Franczlit is Veszprémben akasztották föl a Látóhegyen.
Mógor Peti szintén a hiresebb haramiák közé tartozott. Valódi neve Nagy
Jancsi volt. Volt egy másik igazi Nagy Jancsi is Sobri seregében. Sobri
halála után ez lett egyik csapat vezére. Ez volt a zsarnok. A borzavári
Bakonyban végezték ki társai. Mógor-Nagy Jancsit Veszprémben itélte el a
talponálló biróság.
Volt egy haramia egyszerü Peti néven. Igazi neve Czifra Miska volt. Ez
tornai legény volt, bujdosó társa Pista. Csak e néven ismerték Sobrinál.
Valódi neve sohase tudódott ki. Petinek és Pistának rettenetes a
története. Később majd visszatérek rájuk.
Volt még három olyan álnevü duhaj, a kinek igaz neve sohase jött
napvilágra. Ezek voltak Laczi, Zsidó, Virrasztó. Laczi és Zsidó
Lápafőnél esett el. Virrasztó nyomtalanul tünt el örökre.
Még három nevet ismerek Sobri pajtásai közül, a melyekről nem tudom,
igazi vagy álnevek-e? Ádám, Pityerész Istók és Görhes Miska.
Ádámot Sümegen végezték ki. Pityerész Istókot társai a dobosi
rengetegben fosztották meg életétől. Görhes Miskának más a története.
Ennek fiát, Görhes Jancsit jól ismertem. Ez is betyár lett s megyei
tisztviselő koromban megtilódott a kezemen. Ha a Görhes név Sobri
korában álnév volt is: ime fiára is átszállott. Sobri társai közül
csupán Görhes Miska lett ujra emberré. A vármegye megalkudott vele. Maga
önként jelentkezett, de óvatosan. A pápai prefektus: Bezerédy megigérte
neki, hogy szót emel érte a vármegyénél, ha Sobrit vagy pedig két
emberét kézre adja.
– Élve vagy halva adjam kézre?
– Akár élve, akár halva.
Sobrit nem bántotta, de két emberét Pápától nem messze poharazás közben
agyonütötte s holttestüket kézre adta. Bezerédy hatalmas ember volt,
szavát is állta, Görhesnek megkegyelmezett a vármegye.
Töredelmes megbánása, a gonosz élettől önkényt való elállása, két
istentelen duhaj társának kézreadása miatt kegyelmezett meg neki a
talponálló biróság. Legalább igy vezették itéletét a jegyzőkönyvbe.
Lakat Miska a szakadatlan üldözés közben elkeseredett, megunta életét s
önkezével oltotta ki.
Pap Andor is nyomtalanul tünt el örökre. Hires betyár volt. Lápafőnél
sértetlenül menekült meg. De Hunkár Sándor egykori barátomtól és
követtársamtól ugy hallottam, hogy Sümeg-Rendek közelében egy kanász
vágta agyon, mert a feleségét elcsábitotta. Hunkár Sándor unokaöcscse
volt Hunkár Antalnak, a kit Sobriék kiraboltak, a Hunkár-család hát
figyelemmel kisérte a Sobri-világ embereinek végét.
Nem akarom ismételni, a mit eddig megirtam erről a világról. De ujabb
adataimat el nem hallgathatom s ennek a világnak költészetéről is meg
kell emlékeznem.
Komor és édes szépségekkel van tele ez a költészet.
Öregéből-nagyjából számot kell adnom arról, honnan meritem tudásomat a
Sobri-világról.
Veszprémvármegyében négy vagy öt helyen raboltak a szegény legények.
Tornán, Tüskeváron, Pápa-Teszerén, Szolga-Győrött, Sandorkában. Egészen
természetes hát, hogy az én vármegyémben sok mindent tudtak Sobriékról
és társaikról életükben is, haláluk után is s közel hatvan év óta ebből
sok juthatott az én fülembe.
Jutott is. Sok öreg barátom volt a vármegyében, a ki biró vagy panaszos,
vagy hatóság gyanánt foglalkozott Sobriék dolgaival.
Országos figyelmet ébresztett a szolga-győri rablás.
Addig csak bérlőt, zsidót, papot, vásározó embert, urasági tisztet
fosztogattak a duhajok. Ezzel is törődött ugyan a vármegye, de nem
látott benne rendkivüli veszedelmet. Papok, zsidók, bérlők kárán még
nevettek is a könnyelmü emberek. De Szolga-Győrött már nemes embert,
birtokos urat rohantak meg ősi szabad nemesi kuriájában. S nem is kisebb
embert, mint Hunkár Antalt, a hires vitéz inzurgens vezért. A ki nem
gyüjti rakásra az aranyat, ezüstöt; a ki nem tőzsér, nem a nép zsirjából
él, hanem a ki nemes ember, táblabiró, vármegye ura s a kinek engedelem
nélkül még a császár katonája sem lépheti át küszöbét. Nagy eset ez.
A szolga-győri támadás részleteiről még husz-harmincz év mulva is
élénken emlékeztek öregebb barátaim. Magától Hunkár Antaltól is
hallottam egyet-mást, de sokkal többet két unokaöcscsétől, Hunkár
Mihálytól és Hunkár Sándortól. Ezek testvérek voltak s Hunkár Antal
unokaöcscsei s örökösei. Már 1837-ben értelmes ifjak. Amaz
tisztviselőtársam 1867-ben, de mindkettő később képviselőtársam s jó
barátom. Ők bizonyára jól tudták, ki volt Sobri s mi volt végzete.
Sokat tudott Sobri dolgairól, eredetéről és Sümeg körüli kalandjairól
Fülöp József veszprémi birtokos s vármegyémnek egykor főmérnöke. Tőle
hallottam jó részben mindazt, a mit Répa Róziról, Sobri szivbeli
mátkájáról a Balaton körüli utazásaim második kötetében megirtam. S az ő
tudása is kitünő forrásból eredt.
Ez a forrás maga a nagy költő, Kisfaludy Sándor volt.
Sümeg szomszédságában, a várostól napkeletre fekszik a Dobos nevü
rengeteg. Tizezer holdas erdő, helyenkint tisztásokkal s ritkás
szálfákkal, osztatlan tulajdona akkor néhány nemesi községnek s egy
csomó nemzetségnek. A nagy költőnek is volt benne osztatlan birtokrésze.
Ez a Dobos-erdő a maga juhászaival és kanászaival biztos helye, biztos
menedéke volt Sobrinak és társainak. Ezzel szomszédos a sümegi és
sümeg-rendeki erdőség s a veszprémi püspök szálas rengetege a Sarvaly.
Ez meg már az uzsai erdőkön át szomszédos a tátikai, rezii, Batthányháti
és Balatonparti erdőségekkel. 1835-ben és 1836-ban ez erdők táján sok jó
napot töltött Sobri.
Itt volt szeretője is, a gyönyörü Répa Rózi. A billegei csárda az uzsai
és sarvalyi erdők szélén fekszik Tapolcza közelében. Erről szól ez a
népdal:
Répa Rózi Billegében
Játszik a Sobri ölében.
A nyakát általszoritja,
Száját csókra igazitja.
Bizony ma már nem igen beszélget a föld népe Sobriról. Hetven év nagy
idő s a szegény földmives sokat felejt ennyi idő alatt.
Két éve ott jártam s megálltam a kocsimmal a billegei csárda előtt. A
zsidó kocsmáros az udvaron állt s magamhoz intettem. Meg akartam tudni,
mit tud a csárdás.
– Micsoda csárda ez?
– Ez a Billegei-csárda.
– Miről hires ez a csárda?
– Ketten is megbuktak itt már uram én előttem, arról hires.
– Répa Rózinak hallotta-e hirét valaha?
– Rózi, Rózi! Rózinak hallottam, de az nem Répa Rózi.
– Hát Sobriról tud-e valamit?
– Nem én uram. Sohase hallottam hirét, ide nem jár hozzám.
A jó zsidó ember hát semmit se tudott. Nem is csoda, alig hét éve van a
vidéken; – hogy tudna hetven év előtti időkről? Akkor még Ugocsában
lakhattak szülői.
A nép azonban maga valamivel mégis jobban tud emlékezni. A Sobri dalok
egy versszakát Tördemiczről hozták hozzám. Ez a falu is e vidéken
fekszik, Badacsony nyugati tövében. A versszak igy szól:
Sobri Jóska az erdőben.
Kalamáris a kezében.
Azt irja a levelében:
Répa Rózi az ölében.
Még mindig dalolják a Sobri dalok szebb részeit a leányok és legények.
Sümeg is előfordul e dalokban. Legalább egy versszakra én is emlékszem.
Igy szól:
Ejh-hajh, Sobri pajtás,
Mi ott az a nagy fehér ház?
Ejh-hajh Sümeg-város.
Ott lakik a komiszáros!
Sümeg közelében volt a gyulakeszi rablás és szomszédságában volt a
prágai rettenetes összeütközés is. Mindezt a nagy költő jól tudta. Száz
alakban, száz részletben beszélték el neki maguk a pandúrok,
csendbiztosok és szolgabirák is. Mindenki siet Zala nagy fiával a
környék ujságait, csodáit, hireit, eseteit közölni.
Ő pedig mindent elmondott Fülöp Józsefnek, öregebb korabeli legbensőbb,
legbizalmasabb barátjának, a kivel együtt csinálták a balatonfüredi
állandó nemzeti szinházat.
A mit hát nekem Fülöp József beszélt, az már forrásánál fogva is a
kétségtelen valóságok közé tartozik.
Valami kis érdekes kalandja is volt itt Sümeg mellett Sobrinak. Ezt is
jól tudta a nagy költő, de ezt még se ő utána beszélem el, hanem Milfajt
benevoluma után.

II.
(Sobri a rendeki erdőben elfogja a sümegi csendbiztost. – Szakácsi alatt
lefegyverzi Somogy csendbiztosát. – A tihanyi révnél magával viszi a
nagy bajszu Kaszást. – A rejtett kincsek. – Volt-e Sobri bálban? – Sobri
bőkezüsége.)
Milfajtot, Sobri leghiresebb társát, Komáromvármegye fogta el, de
nyomban átadta az én vármegyémnek. Itt akkor már meg volt a talponálló
biróság.
Vármegyém központi főszolgabirája akkor – 1836-ban – Kopácsy József, a
későbbi szeptemvir volt, a hasonló nevü veszprémi püspök öcscse. Neki
kellett Milfajtot kihallgatni. A kihallgatásról készült protokollum
eredetiben kezembe került, most is megvan valahol iratgyüjteményemben.
Ebben a benevolumban beszéli el a haramia az esetet.
Egyszer a rendeki erdőben a sümegi csendbiztos nagy ügyesen becserkelte
s meglepte Sobrit és társait. Sobriékat elárulhatta valaki s a
csendbiztos, mint a villám, ugy csapott rájuk legényeivel.
A haramiák megriadtak s egy-két lövés után szétfutottak, mint a
csibefiak. Magukra hagyták a vezért.
Sobri azonban nem az a legény volt, a ki valaha megfutott volna asszony
szülötte előtt. Vastag fa árnyékában megállt s meglövöldözte a
csendbiztost és a pandurokat. De a mint azok közelebb-közelebb jöttek, ő
is visszavonult fától-fáig. Meg-megállt s vissza-visszalőtt.
Szerencséje volt, hogy a pandúrok nagyobb része a futók után iramodott.
A csendbiztos mellett csak két pandúr maradt s igy csak hárman
lövöldöztek Sobrira. De ők is óvatosan, fa mellől, egyik fától a másikig
osonva. Tudták, hogy Sobri jó lövő.
A csendbiztos is bátor gyerek volt. Nem emlékszem, hogy neve benne volna
a benevolumban. A mint sejtette, hogy Sobri egyedül van, előre törtetett
s Sobri előtt hatvan-hetven lépésnyire vakmerően megállt a tisztáson. S
oda kiáltott:
– Add meg magad Sobri! A ki erre meg amarra!
Sobrinak nagyon tetszett ez a bátorság. Agyonlőhette volna a
csendbiztost, de nem tette. Pedig ugyancsak haragos volt legényei
megfutamodása miatt. Legalább, a mint Milfajt elbeszéli, keményen
káromkodott. Azt mondta a csendbiztosnak:
– Elállj rólam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i… t a
gazdádnak, mert ha megfoglak, dudát készitek a bőrödből.
Egy kis kürtöt vett elő a melleséből. Valami törpe tehén törpe szarvából
készülhetett az a kürt. Valami csodálatos hangot tudott belőle
kierőszakolni. Különben is megtanulta a kürtölést az endrédi pusztán
édes apja oldalánál. Belefujt a kürtbe.
Ezt akkor szokta tenni, mikor már nagy volt a veszedelem. Utolsó menedék
volt ez a kürthang. Legényei jól tudták ezt.
De nem várták legényei a kürthangot. Hanem a mint a megiramodás után
legelőször megálltak s összedugták a fejüket, csakhamar rájöttek, hogy
ők valami huszan vannak, a csendbiztos pedig alig tizenharmad magával.
Az is nyilvánvaló volt csakhamar, hogy a vezér elmaradt s talán már be
is keritették, el is fogták, vasra is verték.
– Hejh, az áldóját, gyerekek, a vezért ne hagyjuk!
Milfajt vagy Pap Andor szava volt ez.
Csatárlánczot alakitottak két szárnyon, közbül vették a pagonyt nagy
óvatossággal, előre nyomultak s egyszer csak észrevették, hogy a
pandúrok hátában vannak.
De a csendbiztos is észrevette, hogy háta mögött szól a fegyver. Nem is
egy, hanem sok.
Dehogy telt bele negyedóra, a csendbiztos már ott állott Sobri előtt
puszta kézzel, a haramiák által körülfogva. Puskája, kardja,
tölténytáskája, kése, pénzes erszénye a haraszton. Valamennyi pandúrja
szanaszét, agyonlőve vagy sebesülten bukdácsolva vagy futásban.
Sobri hóna alá veszi puskáját s megint kiröppen száján ugyanaz a
káromkodás.
– Ugy-e megmondtam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i… t a
gazdádnak. Hát most a kezemben vagy! Már most mit csináljak én te veled?
Kemény fiu volt a komiszáros is. Fegyvertelenül állt, várhatta halálát,
halványabb volt, mint máskor, de azért azt felelte:
– Kezedben vagyok, azt csinálsz velem, a mit akarsz.
Sobri nem szólt, hanem elővette kis alaku diszes, csillagos csutoráját s
húzott belőle egyet. Fölséges badacsonyi borral volt tele. Azután
megtörölte a csutora száját s odaadta a csendbiztosnak.
– Igyál egyet s azután eredj haza hirt mondani. Az én kezemen véred ne
száradjon. Hanem puskám elé ne kerülj többé.
Igy beszélte el az esetet Milfajt a talponálló biróság előtt.
Keskeny karimás kalapu!
Ilyen volt a csendbiztos s ilyenek a zalai pandúrok. Kalapjuknak alig
volt nagyobb karimájuk, mint Podmaniczky Frigyes báró nyári kalapjának.
Csak éppen hogy meg lehetett fogni két ujjhegygyel.
Sobri legényei más alaku kalapot viseltek. A régi divatu bakonyi
kanászkalapot. Ennek óriási karimája volt, de nem szétálló, hanem
egyenesen fölfelé, a kalap mellé lapuló. Ilyen alaku kalapot már nem
igen viselnek a bakonyi kanászok se. Gyerekkoromban még lépten-nyomon
láttam. Talán csak Somogyban viselik még itt-amott.
Egy veszprémi festő lefestette Milfajtot. Olyan ruhája volt Mógornak is,
Király Jancsinak is. A képről fametszet készült akkor. Minden ruhadarab
alakjára magam jól emlékszem s gondosan le tudnám rajzolni. Ötven-hatvan
év előtt százszor láttam Milfajt képét a csárdák és kocsmák kimérőinek
oldalán.
Másik esete is volt Sobrinak a rendeki erdőbelihez hasonló.
A másik eset Somogyban történt, a vármegye egyik büszke
pandúrhadnagyával. Előkelő nemes családbeli a hadnagy.
Az esetet Kozma Sándor főügyésztől, egykori nemes barátomtól hallottam
nagy részletességgel elbeszélve. Kozma ugyan zalavármegyei család, de
apja, nagyapja már somogyi birtokos s maga is az. Ezenkivül
Somogyvármegye tisztviselője már negyvenöt év előtt. Közvetlen
forrásból, a szereplők elbeszéléséből s a megyei iratokból tudhatta hát
az esetet. A mikor történt, 1836-ban, akkor is már tizenkét éves,
figyelő, eszes fiu volt.
Sobrinak Szakácsi felé volt utja. A falu alatt, a keritések mellett
vezetett el egy kompendiális gyalogút. Ezen ballagott Sobri tizenöt
legényével. De ugyanekkor, ugyanezen uton jött vele szemben a
pandúrhadnagy, tizenkét erős, marczonaképü pandúrjával.
Hideg, téli, deczemberi idő volt. Reggeli nyolcz óra. Hó a földön,
zuzmara a fákon, szürke köd a levegőben. Harmincz-negyven lépésnél
tovább látni nem lehetett. A hóban csak egy csapás volt törtetve;
pandurok, haramiák tehát sorjában mentek egymás után.
A hadnagy elől. Vállán puska, oldalán kard és pisztoly. Háta mögött az
őrmester, pár lépéssel utánuk a legények.
A hadnagy látja, a mint vele szemben parasztos külsejü legények jönnek.
Valamennyi szürben. Szür alatt a fegyver, a szür által eltakarva. Elől
maga Sobri.
Csak hallja ám Sobri a hangot, a mint a hadnagy hátraszól:
– Miféle emberek lehetnek ezek, őrmester?
Az őrmester előre néz. Megnézi jól a ritka ködben az embereket.
– Bizonyosan aratók. Aratást mennek vállalni.
Ép oly idő volt, a mikor az arató-vállalkozók föl szokták keresni a
gazdát. A hadnagy megnyugodott a feleleten.
Sobri nem akart összetüzni a pandúrokkal. Reggel is volt, hideg is volt.
Népes nagy falu Szakácsi. Csöndesen akart a pandúrok mellett elvonulni.
A mint a hadnagygyal találkozott, kilépett a keskeny gyalogutból a hóba.
Ugy illett, ugy volt szokásban.
A fiatal az idősebb elől, a paraszt az úr elől, pandúr elől térjen ki.
De a mint a hadnagy hozzá ért, megemelintette kalapját.
– Szerencsés jó reggelt!
A hadnagy rá se nézett. Még csak fejbiczczentéssel se fogadta el a
köszöntést.
Mi ez? Tisztességes köszöntést el nem fogadni? Ez is megtörténhetik?
Sejtene talán valamit a hadnagy? Vagy csak lenézi a szegény embert?
Gőgös ur, a ki még arra sem méltatja a parasztot, hogy köszöntését
észrevegye? Hát ez az emberség?
Sobriban felébredt Sobri.
Tudta, hogy legényei lövésre készen vannak. De azt is tudta, hogy a
pandúrok keze ujjatlan keztyüben, a puskájuk a vállon, pisztolyuk
hüvelyben, tokban. Nagyot kiáltott hátrafelé:
– Mindenki a maga emberét!
Ő maga villám gyorsasággal nekiszegzi jó damaszk kétcsövü fegyverét a
hadnagy mellének. S rászól:
– Meg ne mozdulj, kutya, a ki felmarkolt a világra, mert meghalsz. Én
Sobri vagyok!
Abban a pillanatban minden pandúr szeme közé odanéz a haramia két
villogó szeme s jól töltött fegyvere.
A hadnagy szinte megmerevedett legényeivel együtt. De segitség nem volt.
Ellenállni nem lehetett. Mindenki halott egy szempillantás alatt, a ki
ellenáll.
A hadnagy mégis magához tért.
– Mit akarsz?
– Fegyvert, lőport, töltényt, tarisznyát egy halomba.
A hadnagy kiadta a rendeletet. A pandúrok halomra hányták mindenüket.
Három haramia őrizte a zsákmányt.
Sobri csomóba vezényelte a pandúrokat s igy szólt hozzájuk:
– Most eleresztlek benneteket. Legényeim elkisérnek a legközelebbi
faluig. Menjetek a vármegyére s jelentsétek meg uratoknak, hogy jár az,
a ki Sobri Jóska köszöntését el nem fogadja.
De még egy korty papramorgóval is megkinálta őket, mivel hogy nagyon
hideg volt. Igy bocsátotta utnak a pandúrsereget.
Kozma Sándor barátom még azt is elbeszélte, mekkora zaj s utóbb mekkora
gaudium lett abból, a mikor a nemes vármegye ez esetet letárgyalta. Le
kellett tárgyalnia, mert hiszen a pandúrokat ujra fel kellett szerelni.
Az öreg Csépán, a ki néhány év előtt halt meg jákói birtokán, jóval
felül kilenczvenéves koron, akkor még fiatal ember, azt a megjegyzést
tette a gyülésen:
– Az a szerencse, nemes atyámfiai, hogy azok az istentől elrugaszkodott
haramiák még utravalóul pogácsát nem adtak pandúrjainknak!
Kissé mulatságosabb kalandja volt Sobrinak a tihanyi révnél. Elmondom
ezt is, de meg kell jegyeznem, hogy ennek hitelességeért jót nem állok.
Százszor hallottam, de se nem közvetlen szemtanutól, se nem feltétlen
hitelü, előkelő férfiutól. De az eset egészen valószinü. Valami
töredékesen Szigligeti Ede szinműirónak fülébe is eljutott, ezelőtt több
mint hatvan évvel; Két Pisztoly czimü szinművében elég halványan fel is
használta.
Az eset a következő:
Sobrit Tapolcza felől nagyon szoritották, át kellett vonulnia a
Balatonon. Keszthely felé, a fenéki hidon nem mehetett; a fülöpi révtől
elzárták, de Boglárnál különben is puskavégre várták Somogy pandúrjai;
más menekülés nem volt, csak a tihanyi réven át. Tudnivaló, hogy
Tihanynál szük a Balaton s hogy ott rendes komppal megy a közlekedés.
Kocsi is, ló is, tömeges ember is átkelhet.
Ment hát Tihany felé.
De a tihanyi révet is jól védték a zalai oldalon. Épen a nagybajszu
Kaszás volt ott pandúrjaival a komiszáros.
A Kaszás-család egykor nagyon elterjedt, jó nemes birtokos család volt
Tolna-, Veszprém-, Zalavármegyékben. E családból való volt az én apai
öreganyám is. Valami távolról a nagybajszu Kaszással is rokonságban
voltam, noha ez zalavármegyei volt.
Ezt a komiszárost egyik szép Sobri-dal is megörökiti. A dalnak egyik
szaka igy szól:
Nem félek én se a Paáltól,
Se a nagybajszu Kaszástól,
Se a nemes vármegyétől,
Csak a rózsám két szemétől.
Paál Dávid az én vármegyém somlyóvidéki komiszárosa volt, de csak
őrmester s épen Somlyó-Vásárhelyen volt őrállomása; Kaszás pedig
Zalavármegyéé. Talán hadnagy, de a tihanyi esetnél csapatvezető.
Kaszás Zsigmond szép erős alak, bátor férfi s igazán nagybajuszu.
Kerkapoly viczeispánnak s birtokos társának kedvelt embere. De nagyhangu
férfiu is. Abban az időben mindenki Sobriról beszélt s minden
komiszárosnak az volt nagyravágyása, bárcsak ő állhatna szemben
Sobrival. Kaszásnak ehhez nem volt szerencséje, de azért mindig
mondogatta:
– Szerencséje van annak a Sobrinak. Ha egyszer szemben találom,
föltekerem a bajuszomra.
E szó szinte példabeszéddé vált már két vármegyében. Eljutott a hire
Sobri fülébe is.
Sobri tehát Tihanynál akart menekülni.
Azonban, a mikor a faluba ért, ott figyelmeztették, hogy a révnél
pandúrok őrzik az átjárást, vezetőjük a nagybajszu Kaszás, de az se érne
semmit, ha legyőzné a pandúrokat, mert a kompok Somogyban vannak a