A Bakony (2. kötet) - 04

el s üresen hagyta jobbágytelkét. Az ily telket deserta sessiónak
nevezte a törvény és a közélet. Magyarul: elhagyott telek vagy puszta
telek volt a neve.
Végre volt, a ki a katonafogdosás, az ujonczozás elől szökött el. Ilyen
igen sok volt.
Sobrinak is sok ilyen társa volt. Király Jancsi s az Ádám és Laczi nevü
duhajok ilyenek voltak. A katonafogdosás elől szökött meg a két tornai
legény is. Az egyik haramianéven Pista, a másik Peti, igaz nevén Czifra
Miska.
Maga Sobri is voltaképen szökevény volt. Ő büntetés elől ugrott meg.
Franczli szinte nehéz fogságból szökött. Ilyen is volt több is. De igazi
szökevénynek csak a katonaságtól s a katonafogdosás elől menekülőket
tartották. A többit szökött rabnak vagy szökött jobbágynak nevezték
leginkább.
Minő volt akkor a katonaállitás! Hajmeresztő dolgok a multból!
Sobri korában 1830-ban adott az országgyülés katonát. És pedig 48
ezeret, de ebből 20 ezret csak föltételesen.
Már most a nádorispán vezetése mellett bizottság határozta meg, hogy
ebből a számból a vármegyékre, városokra, székekre, kerületekre
külön-külön mennyi esik. S a vármegyék megint külön rótták ki a
járásokra és egyes falvakra a jutalékot.
Birája, előljárósága, jegyzője volt minden falunak, a nemes születésü
ifjut nem lehetett besorozni. Pap, tanitó, urasági tiszt mentes volt
egész családjával. És pedig vagy a törvénynél fogva vagy a közszokásnál
fogva.
Összeült az előljáróság, a kupaktanács tanácskozni. Kit sorozzanak be,
kit vigyenek el katonának, kit hagyjanak otthon?
Az előljárók és telkes-gazdák fiait meg kellett kimélni, helyettük a
szegény ember fiát kellett katonának adni. A hogy a népdal mondja a
fiakról:
A gazdagét, ha több van is, nem bántják,
A szegénytől, ha egy van is, elhajtják!
Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban.
Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.
Már most nézzük.
Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a
három. Katonának való. Ha egyet vagy kettőt elvisznek is belőle: azért
van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja
különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt
könnyen türhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még
szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az
anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy
a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy
zsöllérházból. Az országutra vagy az utczára kerül.
Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának, ha egy van is; – a
gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.
Igy mondja a szomoru népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.
Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd.
Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen
idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is
vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt:
sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét-lábát törte vagy a ló
megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.
De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a
közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete?
Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a
papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és
katonatisztek visszaélései!
Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!
A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó
édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább
neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s
szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba,
semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.
Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval
vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette.
S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik
vulgivagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár
szavak? Bizony magyarul azt jelentik: csavargók!
Csavargók.
Mik azok? Kik azok?
Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények,
oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?
Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdu, komiszáros vagy a
kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban
levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.
Igy járt a két tornai fiu. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a
Peti.
Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Tornavármegyében a Pista
meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből
valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S
vőlegény mind a kettő. Kitüzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig
várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két
fiura nem került a sor. Szabadon nősülhettek.
Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement
Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot,
karikagyürüt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár
bort inni.
Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény.
Egy vagy kettő hiányzott még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót
keriteni.
Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere.
Majd keritenek ők.
Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a két tornai legényre, mint a
héjja a galambra.
– Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!
Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve.
Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állitották őket a
kapitány elé, a sorozók elé, a katonaorvos elé.
Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták
meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét.
Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki
kellett állaniok.
Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett
azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy
csavargónak mondta őket a hatóság!
Mi lett a végük?
Egy-két sorban megirtam már valamikor.
Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap mulva s meg se
álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.
Hol az igazság?
Ki a bünös? Ki a nagyobb bünös?
Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit
és társait elérte a végzet s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők
maguk keresték, tehát jól megérdemelték.
De a mig érző sziv és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet
mindig kisajtol a szemekből.
A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig
a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyujtották.
Csak egy menekülésök volt még: a halál. De választhatták a törvény
csufos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.
A tűzhalált választották.
Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. Ugy találták
meg a korommá égett két tornai legény holttestét.
A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett
elmulásuk.
* * *
A mig e sorokat irtam Sobriról: két hét óta több hirlapi közlemény
látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden
részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes
tartalommal.
Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyüjteményes kiadásában a
Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb
részleteit.
Most csak hálás köszönetem értük!


UTOLSÓ SZÓ SOBRIRÓL.
(Szederkényi Nándor véleménye. – A zsobri szó a zsebrákból származott. –
E vélemény megdöntése. – Az álnevek. – Sobri állitólag Bejczen született
s még a mult század ötvenes éveiben is élt. – Szép Mihály közlése Sobri
halálának részletes leirásáról. – Herman Ottó, Milfajt képe. – Sobri
ruhája. – Guzmics Izidor apát egykoru följegyzései.)
»Ki volt hát Sobri?« – e czim alatt irt korrajzom végén megigértem, hogy
mindazoknak, a kik a Sobri-kérdésben szives, bizalmas levelükkel hozzám
fordultak, együttesen felelek, a mennyiben a levelek figyelemreméltó
részleteket is érintenek.
Most szavamat állom s legelőször is tisztába kell jönnünk a Sobri
névvel.
Az egyik bakonyi hagyomány szerint Kopácsy József veszprémi püspöknek s
később ország primásának volt Schóber nevü szolgáló embere s ez lett
volna utóbb a hires bakonyi duhaj s az ő nevéből alakult volna a Sobri
név. E hagyományt Szépfaludi Ö. Ferencz szerint Szigety József jeles
egykori szinművészünk terjesztette, a ki veszprémi volt s rokona is az
érsekprimásnak.
Kifejtettem már, hogy e hagyományban nincs igazság.
Bizonyos azonban, hogy a köznép túl a Dunán s különösen a Bakonyban is
ekként ejti ki a nevet: Zsubri. Igy ejtették ki hajdan Pesten is és
szerte az országban.
Részben erre is ügyelve irt nekem erről Szederkényi Nándor barátom,
irótársam s egykor hosszu időn át követtársam, most Heves vármegye
főispánja. Fejtegetései érdekesek, noha felfogásához semmi esetre se
járulhatok.
Azt irja: a rut rablóvilág a 14-ik és 15-ik században a cseh-morva
határon, az ország felső vidékén a cseh »rebjatok« és »zsebrákok«
garázdálkodásával történetünk gyászos lapját képezi. Nagy Mátyásunk
fékezte meg őket, de azért még sokáig szerepeltek s a rebjatokból lettek
a rablók, a zsebrákokból a magyar nép nyelvén a zsobrik vagy sobrik. Az
én megfigyelésem szerint is tehát Sobri nem tulajdonnév volt, hanem a
névtelen rabló a cseh zsebráktól kapta a multból leszármazott
melléknevet.
– Az én megfigyelésem szerint, – igy folytatja Szederkényi, – a magyar
rablóvilág alakjai rendesen tulajdonneveikkel szerepeltek. Te is
felsorolsz egy csomót. Palatinszky, Zöld Marczi, Angyal Bandi, Fábián
Pista, Rózsa Sándor, Bogár, stb. mint tulajdonnevek.
– Ki rejlett, – mondja tovább, – a mult század első felében szerepelt
Zsobri alatt? Azaz, ki volt ez a zsebrák? Megyénként más-más meséket
füztek hozzá. Akkor, mikor még nem volt se ujság, se vasut, se távirda,
a vidékek mesékből is éldegéltek, mert – nem úgy, mint ma – a mesék
füstjét nem volt, a mi eloszlathatta volna.
– Én ugy vélem, – igy végzi sorait, – hogy tulajdonképen Sobri senki sem
volt. Sobrik, azaz zsebrákok voltak. S midőn az akkori betyárok egyike
vagy másika a maga nevével ijeszteni nem tudott, hát ijesztett azzal,
hogy ő egy igazi zsobri.
Ime, az érdekes levél.
De én semmiben se érthetek egyet tisztelt barátommal. Sobri Jóska igenis
volt s a Bakonynak épen olyan élő alakja volt, a milyennek én e
könyvemben, de egyuttal gyüjteményes műveim »Emlékezések« czimü VI-ik
kötetében leirtam. 1812 körül születhetett s 1837-ben halt meg.
Halálának napja, helye és órája hitelesen meg van bizonyitva. Több
emberrel beszéltem, a ki személyesen ismerte. Holttestét halálakor saját
édes apám is látta. Egy öreg barátom, Osváld Dániel, egykor megyei
tiszttársam, ma is él Pápán, a ki személyesen ismerte s beszélt is vele
a vasvármegyei ostfiasszonyfai határban levő »Ragyogó« csárdában. Száz
meg ezer megyei és birósági hiteles okirat bizonyitja voltát és kilétét
Veszprém, Győr, Sopron, Vas, Komárom és Zala vármegyében. Emlékiratok,
magánföljegyzések untig emlegetik. Hivatkozom egyebek közt Guzmics
Izidor bakonybéli apát s nemes emlékü főpap egykoru emlékirataira. Az
egykori ujságok is feltünőbb cselekményét mindig emlegették. Jókai Mór
is leirta halálát teljesen hiven. Kik és mik voltak forrásai, a honnan
tudását meritette, nem tudom. Forrásai mások voltak, mint az enyémek, de
azért az ő leirása minden lényeges pontban egyezik az enyémmel. Én az én
forrásaimról mindenütt számot adtam. Lovat, pipát, kopót, agarat, bikát
ezelőtt hatvan-hetven évvel szivesen neveztek Sobrinak. A német nyelvü
irodalom róla igen nagy. Szinte csodálni lehet. A Pallas lexikona
felsorolja a róla irt német könyvek egy részét. A mi irodalmunk is
foglalkozott vele, különösen szépirodalmunk és szinmű-költészeti
kisérleteink. Népdalok özöne hangzott róla egykor. Kalapja, szüre,
dolmánya ma is emlékezetes Vasban, Zalában, Veszprémben. Minden Rózsa
Sándor-féle alak elenyésző törpeséggé töpped Bakony rengetegének ez
alakja mellett. Ily tömeg hir, tudósitás, dal és hagyomány és
hivatalbeli cselekmény nem származik olyan név körül, a melyet egykor
élő és hatalmas egyéniség nem viselt. Effélére nincs példa a nagy
világban.
Igaz, hogy családi neve nem Sobri s nem is Zsubri Jóska volt, hanem Pap
Jóska. Ez volt apjának is, az Endréd-pusztai kanásznak a neve.
Szederkényi barátom ebből is következtet valamit s azt mondja, a mi
rablóink nem szoktak használni álnevet s példákat is hoz fel erre.
Egy példa se ér többet, mint az ellenkező példa. A Tisza vidékén egykor
hires Angyal Bandinak se ez volt az igazi neve, hanem Ónody András. De
hiszen saját vármegyei tiszti működésemből is kiáltó példáim vannak. Ott
volt kezem alatt Görhes és Tenger, és Hatlábú Jóska. Tengernek
kipuhatoltam igaz nevét, valahol le is irtam történetét. Görhesnek és
Hatlábunak igaz nevét soha se tudtam kinyomozni. Kemény betyárok egykor
a Bakony vidékein.
Sobri társai közt tizenhárman vannak, a kiknek álnevük volt. Én legalább
ennyit tudok. Voltak olyanok is, a kiknek nem is egy álnevük volt az
életben és a birósági iratokban. Recze Marczit Fümagnak is nevezték,
Kalarábinak is. Fekete Jóskát nem ismerték igaz nevén, hanem az egyik
vidéken Sipos Józsi volt a neve, a másik vidéken Zsidó Jósi. Görhesnek
és Pistának sohase tudódott ki igaz neve s azt hiszem, Virrasztó is
álnév volt és Pityerész Istók is. Az a Pista társa volt Petinek. Ez volt
a két szánni való tornai legény. Együtt éltek, együtt lelték kinos
halálukat. Petiről megtudta a vármegye, hogy igaz neve Czifra Miska,
Pistáról nem tudott meg semmit.
Mógor, Franczli, Bodri Ferkó, Máté Miska szintén mind álnevek Sobri
társaságából. Valamennyinek kipuhatolta igaz nevét a vármegye.
De ha álnév volt a Sobri név is: vajon honnan kerekedett?
A kérdés nem lényeges. A parasztvilágban száz meg ezer álnév, mellékes
név és csufnév keletkezik, a mely utóbb állandóvá válik. Sobri Jóska nem
maga vette föl a Sobri nevet, apját is igy nevezték. A Rábaközön Sopron
vármegyében van Sobor falu. A szomszéd falvak ott Szany körül, Csorna
körül a sobori embert nem sobori lakosnak, hanem a második o betü
kiugratásával sobri lakosnak nevezik. Sobri Jóskának vagy apja vagy öreg
apja Soborban lakhatott s onnan maradt rajtuk, a mikor máshova kerültek
szolgálatba, a Sobri név.
Ily esetet százat tud minden figyelő ember.
De hát mikor, hol és miként történt Sobri Jóska halála?
Szinte megütődöm e kérdésen, hogy ez még ma is kérdés lehet. Holott
Jókai is megirta halálát nem közvetlen tudásból ugyan, de tökéletes
értesülés után s én is megirtam nagyon sok és tökéletesen megbizható,
sőt közvetlen tudásból meritett értesités után.
A birói karnak egyik tiszteletreméltó tagja irja nekem 1905. évi
deczember 12-én, hogy öreg apja számadó juhász volt s a hires
Farkaserdőben gyakran megfordult Vas, Zala és Veszprém vármegyék
összeszögellésénél és Sobrit jól ismerte, a ki legtöbb idejét szintén
ott töltötte azon a tájon. Sőt voltak öreg apjának, mint számadó
juhásznak olyan öregbojtárjai is, a kik időnkint Sobrival együtt jártak.
Van hát családjában Sobriról elég biztos és közvetlen értesülés.
E szerint Sobri Bejczről, Vas vármegyéből való kanászgyerek volt
eredetileg.
Ezt megengedem. Én csak annyit tartok bizonyosnak, hogy a mikor Sobri
már mint bakonyi duhaj országos hirre tett szert, apja, idősb Sobri Pap
József, akkor endrédi kanász volt. De nem mindig volt ő Endréd pusztán.
A kanászok gyakran változnak hely és uraság és erdő szerint. Öreg
barátom Osváld, épen magától Sobri Jóskától hallotta, hogy apja a
Szentgyörgyi-Horváth uraságnak is volt egykor Vasban kanásza. Lehetett
Bejczen is s nagyon megtörténhetett, hogy hiressé lett Jóska fia épen
Bejczen született.
De azt is irja levelében, hogy Sobri a lápafői ütközetben 1837. évi
február 16-án nem halt meg, hanem sulyosan megsebesülve ugyan, de onnan
elmenekült s épen a levéliró öreg apjának egyik rokonánál huzódott meg.
Ez a rokon Kopácsy József egykori veszprémi püspök egyik majorjában volt
számadó.
Ez a major – ugy hiszem – a püspök sümegi uradalmai egyikén volt.
Itt élt Sobri 1845-ig vagy 1846-ig s ekkor onnan eltávozott s a család
látása köréből végkép eltünt.
De azután is hallottak róla. Az 1850-es években Nyőgéren telepedett meg
egy javakorabeli ismeretlen ember, a ki ugy ismerte a Farkaserdőnek
minden zegét-zugát, mintha épen ott született volna. Nem mondta, hogy ő
Sobri, nem is Sobri volt a neve, de a kikkel érintkezett, azok szentül
meg voltak győződve, hogy ő az igazi Sobri Jóska és senki más. Lehetett
negyven, negyvenöt éves.
Én ugy hiszem, tévedésnek kell lenni a dologban. Sehogy se hihetem ezt a
hirt, ezt a hagyományt. Ama tünetek, jelek és erős bizonyitékok közt,
melyek Sobri lápafői halálát kétségtelenné teszik, igen sokhoz soha
semmi kétség nem férhet. Tehát az ellenkező tartalmu véleményben kell
hibának, csalódásnak, tévedésnek lenni. Az ellenkező vélemény erősségei
közt kell lenni olyanoknak, a melyek nem valóságok, hanem csak
hiszékenységek.
Sokkal közelebb áll a valószinüséghez az a másik hagyomány, melyet Szép
Mihály ur közölt velem az 1905-ik év deczember hónapjában. E hagyományt
igy irja le az én tisztelt tudósitóm:
– Boldog emlékü édes atyámtól, Szép Zsigmondtól, a ki azon időben
lápafői közbirtokos és községi biró is volt, mint gyermek, családi és
baráti körben többször hallottam elbeszélni a lápafői ütközet történetét
és a mit arról hallottam, arra még ma is élénken emlékszem.
– Egyszerre hire kelt, hogy Sobri azon a környéken tanyázik. Pandúrok és
katonák is jártak ott keresésére. E közben történt, hogy Takách Pál
lápafői közbirtokoshoz és Tolna vármegye táblabirájához – ki különben
édes atyámnak vérbeli rokona volt – bejött egyik alkalmazottja és
jelentette urának, hogy Sobri itt és ott tanyázik az erdőben s általa
izenteti, hogy ennyi és ennyi emberre küldjön oda enni és inni valót.
Takách megtette ezt, de egyuttal atyámat, mint községi birót is
értesitette ez esetről. Ők ketten ezután tudatták ezt a pandúrokkal és
katonákkal.
Igy folytatja levelét tudósitóm:
– Ezután a bátrabb emberek fölfegyverkezve atyámmal, Takáchhal,
pandúrokkal és katonákkal a mondott helyre mentek, hol Sobrit és társait
lakmározás közben lepték meg. Sobriékat felszólitották a megadásra, mire
azonban ők lövésekkel feleltek. Erre azután valóságos ütközet
keletkezett. Ez ütközet jó sokáig tartott, a nélkül, hogy Sobriék közül
egyet is elfogtak volna avagy elejtettek volna, mert közben egyenkint
megugrottak és a sürü erdőben eltüntek. Takách és többen az ütközet
helyét elhagyva a falu felé mentek egy horgos uton, melynek egyik felén
fákkal és bokrokkal benőtt vizmosás volt. Midőn itt haladtak, egyszerre
emberi nyögést hallottak, mire a hang irányába menve, ott egy lövéstől
sulyosan megsebesült embert találtak. Ez ember kérdezősködésre csak
Jóskának mondta magát, de hogy ő volna Sobri Jóska, azt nem ismerte be.
A sulyosan sebesült embert aztán kocsira tették és a lápafői
községházhoz vitték, hol ismét kikérdeztetvén, eleintén tagadta, hogy ő
volna Sobri, de később érezvén közeli halálát, bevallotta, ő az igazi
Sobri Jóska. Ezután nemsokára meghalt. Hogy hol temették el, arról
atyámtól nem hallottam semmit.
Eddig a levél.
A levél csak vázlatát mutatja meg a lápafői esetnek és Sobri halála
körülményeinek. Nem csoda. Hetven év előtti eseményről van szó s a
tudósitó is mástól, édes apjától hallotta annak részleteit. Maga akkor
még alig élt vagy csak kisded lehetett.
A hagyomány szerint s a népdal szerint Sobrit ama fa alatt temették el,
a hol magát agyonlőtte. Igy hallottam Kiliti Mósa Mihálytól is. A fát
azóta Sobri fájának nevezték. A fa alig tiz év előtt dőlt ki vénség
miatt, a mint ezt velem Szabó Kálmán egykori követtársam közölte. Ő
pedig ezt jól tudhatta, mert a fa ipa birtokán állott.
A levél nem szól Sobri öltözetéről s különösen arról, a mit apám is
látott, hogy szürkötője Hunkár Antal egyik értékes aranyláncza volt. Nem
szól Sobri alakjáról s életkoráról. Sobri akkor huszonöt éves, szép
alaku, pörge bajuszu, fiatal, erős parasztlegény volt. De nem szól a
levél semmi közelebbi ismertetőjelről se, mely a sulyos sebesültben s
halottban Sobri voltát bizonyitotta volna. S ellene mond a tudósitás
annak a hagyománynak is, a mely szerint Sobri ott lehelte ki lelkét a
később Sobri fájának nevezett fa alatt. Ha pedig a faluban halt meg, nem
valószinü, hogy ki az erdőbe, jó messzire az alá a fa alá vitték volna
eltemetni.
Nem szól a levél Sobri ama társairól sem, a kik az ütközetben meghaltak
vagy halálos sebet kaptak. Volt ezek közt Jóska nevü is bizonyára s ez
is lehetett a Sobrinak vélt haldokló legény.
Vannak tehát kétségek, melyek nehezen oszlathatók el, de azért a
tudósitás igen becses s nem teljességgel lehetetlen, hogy az eset ugy
történt, a hogy a tudósitás közli velem.
Ne ütközzék meg azon senki, hogy Szép Zsigmond és Takách Pál Sobriról
jelentést tettek a pandúroknál, katonáknál. Mind a kettő birtokos nemes
ember volt s a nemesség akkor nagy boszuság érzetével volt eltelve, hogy
Sobriék nem elégedtek meg a papokkal, zsidókkal, vásározókkal és
gyolcsos tótokkal, hanem még Hunkár Antalt, a birtokos nemes urat és
egykor hős inzurgens főtisztet is megtámadták. De boszuságukat
szánalomból talán elfojtották volna, hanem az egyik községi biró volt, a
másik megyei táblabiró, tehát mind a kettő az igazságszolgáltatás
hivatalbeli tisztje, ha hát ők eltitkolják, elhallgatják Sobri ottlétét:
sulyos tiszti kötelességet mulasztanak el, sőt sulyos erkölcsi vétekbe
estek volna.
Vajjon mi sorsa lett Sobri családjának? Meddig élt apja s mikor s hol
halt meg? Hány testvére volt s mi lett azokból? Afféle kiváncsiság sugja
e kérdéseseket, a melyet rossz néven venni nem lehet. Aczél Antal úr azt
közli velem, hogy egyik nőtestvére a puszta-lovasi birtokon egyik
juhásznak a felesége. Az asszony 1835 körül születhetett, származásáról
nem szeret beszélni, de a környék Sobri nőtestvérének tudja.
Vahót Imre rég elhalt irónk valamelyik képes folyóiratában Sobri egy-két
közeli vérrokonának arczképét is közli.
Sobrinak és társainak öltözködésére nézve adhatok némi felvilágositást.
Herman Ottó tisztelt barátom közli velem Milfajtnak egykoru kőnyomat
után készült fa- vagy aczélmetszetü arczképét s testének felső
félalakját.
Egyik könyvemben megirtam, hogy Milfajtot kivégeztetése előtt
Veszprémben lefestették s azt is meg irtam, ki festette le. Hova lett a
festmény, nem tudom. De erről még a mult század harminczas éveinek végén
készült fametszet, melyet könyvkötők, könyvárusok, vásározók két
garasért árultak s a köznép tömegesen vette. E képet sokszor és sokáig
láttam ezelőtt ötven-ötvenöt esztendővel. A veszprémi és zalai
Bakony-erdőségekben száz csárda volt hajdanán, minden csárda ivójában ki
volt e kép ragasztva a kimérőnek, vagy a hogy szokták mondani, a
söntésnek oldalára. Ott legyen a kocsmázók szeme előtt örökké, mint
elijesztő példa. Hiszen Sobri társaságának feje, mielőtt abba Sobri
belépett, Milfajt volt. Hire-neve sok ideig versenyzett Sobriéval. A
képet, ugy hiszem, Veszprém vármegyében ma is meg lehet még találni, de
hű mását abban, melyet Herman Ottó közlött velem, nem tudom felismerni.
Az a kocsmákbeli metszet nagyobb alaku volt, mint Herman Ottóé. Ezt
sokkal későbbi s kisebbitett alaku lenyomatnak kell tartanom.
Milfajt kalapja régi bakonyi kanászkalap. Magas és kemény s posztója
vastag és szilárd, sulyos fejszevágástól is megvédi a koponyát. Efféle
kalapot még nem régen is viseltek a tul-a-dunai kanászok. Karimája
felálló s a karima széle háromszögre czifrázott selyemmel van bevarrva.
Semmit se kételkedem azon, hogy Sobri is ne ilyen kalapot viselt volna.
Milfajtnak csimbókja van a két halántékán. Vastag hajfonat e csimbók, a
végén különös ügyességgel kötött kemény csomó. Jól ismerem e
csimbókokat. Gyermekkoromban százszor láttam s mindig jól megnéztem.
Fénylő zsiros volta különösen szemembe tünt. Fonását magam is megtudtam
fonni, de csomóját megkötni nem. Sőt sohase tudtam kigondolni, miként
van kötve az a csomó oly keményre és vastagra. Ez a csimbók és ez a
csomó is jelentékeny védőeszköz volt a halántékra mért vágások ellen.
Apámtól ugy hallottam, Sobri nem viselt utóbb efféle csimbókokat.
Holttestén nyoma se volt.
Hanem Milfajt szüre már igazi bakonyi szür. Ezt a szürt nevezték sok
ideig Sobriszürnek. Kétségtelenül ilyet öltött magára Sobri is.
De már Milfajt szürkötője a metszeten nem igazi. Ilyen szürkötő a
bakonyi szürön soha nem volt. A szürkötő szijból volt, nem
kenderkötélből s hosszu volt. A két fülre csinált kötés után is lelógtak
a szijjak térdig.
Puska, pisztoly és fokos a képen Milfajt fegyvere. A fokos a szür
baloldalán szijjfülesbe akasztva, puska a kézben, pisztoly az övben.
Sobri, mióta duhajtársaságot alakitott, fokost nem hordott magával.
A mikor a Sobri-világnak vége lett: vajjon hova tüntek el Sobri társai?
Ez a kérdés is megérdemli a hozzáillő feleletet.
A Sobri-világról szóló korrajzomban elsorolom azokat, a kik csataközben,
üldözés alatt vesztették életüket s azokat, a kiket a szigoru
igazságszolgáltatás a törvény szavai szerint bitóra juttatott. De Sobri
halála után még sok társa maradt életben.
Hova lettek ezek? Hova lett Pap Andor, köztük a leghiresebb?
A legbővebb felvilágositást nyujtja erre nézve Veszprém vármegye
talponálló biróságának 1837-ik esztendei szeptember 16-án kelt itélete.
Az itéletet egész terjedelmében közli Zsoldos Ignácz »A szolgabirói
hivatal« czimü könyve törvénykezési részének 386-ik és következő
lapjain. Ez itéletben több mint tizenkét rablóról van emlités és
intézkedés s ez itélettel hármat halálra is itélt a biróság.
Guzmics Izidor egykori bakonybéli apát följegyzéseiből is érdemes
egy-két pontra emlékezni.
1836. évi deczemberi naplójában megemliti Polgár László ölbei plébános
és Hunkár Antal szolga-győri birtokos megraboltatását s Milfajt
elfogatását s egyebek közt megjegyzi, Milfajt azt vallotta, hogy Pap
Andor negyven emberrel rabol Vas, Sopron, Győr, Komárom, Veszprém és
Zala vármegyékben.
Tulzás van e megjegyzésben. Ennyi embere sohase volt Sobrinak, annál
kevésbbé volt Pap Andornak.
1837. évi márcziusi naplójában azt irja a nemes apát: Pap Andor
társaival nem került kézre, épen ugy Sobriról is bizonytalanok a hirek.
Prágában, Zala vármegyében, ketten a rájuk gyujtott pajtában agyonlőtték
önmagukat, de kik voltak, nem tudhatni. Tolnában is agyonlőtte magát
egy. Zalában egy Zsidó nevezetüt, Veszprémben Mógor és Király nevezetüt
fölakasztottak.
Sobri e társainak történetét korrajzomban én lehető bőven megirtam.
Érdekes Guzmics Izidor följegyzésében, hogy a lápafői ütközetről
Bakony-Bélbe ugy szállongott el a hir, hogy »Sobriról bizonytalanok a
hirek«.
1837. évi juniusi naplójában azt irja Guzmics:
– Pap Andort az ugodi erdőben három pandúr üldözte, lövést is kapott
futtában, arczán és kezén, de eltünt a sürüségben. Szürét, kalapját,
sörétes zacskóját, puskaporos szarvát behozták, csak pisztolylyal
menekülhetett ingben, gatyában.
Megjegyzi még, hogy másnap vagy harmadnap nyolcz pandúrt vontak össze
Bakony-Bélbe, hogy Pap Andort kézrekeritsék. Nem sikerült. A
pandúrkapitány a zárdában vacsorált s azt bizonyitá, hogy Sobri egész
társaságából csak két ember van még életben: Pap Andor és egy Istók
nevü.
Pap Andor nem is került a törvény kezére soha. Név nélkül, hir nélkül
tünt el örökre. Alig élhet már. Ha élne: több volna száz esztendősnél.
Eltünt vele örökre a Sobri-világ utolsó igazi hirmondója.


HOGY ÜLJENEK A KÖVETEK?
(A pártok. – A régi rákosi országgyülés. – Kik voltak az 1825-iki
országgyülés tagjai? – A pozsonyi országház tanácskozási terme. – A