Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 14

a hús limitatiójáról, a czéhmesterek szabadalmairól, az eretnekek
vakmerő prédikáczióiról, a magistratus választásáról, a Ferdinánd és
Izabella közt kiütött háború indokairól, folyamáról, s az a miatt támadt
éhségről, döghalálról, jövedelmező szállítmányokról és irtózatos
harácsolásokról beszélgettek.
Ezek a derék, rendszerető polgárok ma naplementekor már bezárták
boltjaikat, műhelyeiket, raktáraikat és irodáikat. Kitelhető
pontossággal állították össze vagyonaik és adósságaik mérlegét, mintha
tüstént számot kellene adniok, az örökkévaló birószéke előtt, hol semmi
igazságtalan fillért nem lehet zsebre dugni, semmi csalfa csődöt nem
lehet elpalástolni. Miután pedig vagyonukkal s lelkiismeretökkel
tisztába jöttek, s ha az arkangyal trombitájától rettegtek is, semmit
többé jóvá nem tehetének, gondolkodó arczczal vonultak lakásaikba,
megparancsolták leányaiknak, hogy az ablakon, ha megvirrad is, ki ne
nézzenek, megcsókolták nejeiket, kiket idegen ölelésektől már nem
féltettek, s karszékeikre leülve, mint a római senatorok a gallusokat,
nagy elszántsággal várták azt, a mit török-tatár rablásnak neveznek,
csakhogy bereteszelt ajtókkal.
A _Hét elector_nál vagy _Vezér_nél üres helyeiket részint fiatal
polgárok, kik az óvatosság és körültekintés mesterségét ezután tanulják
meg, részint katonaviselt egyének, részint pattogó megyei nemesek,
részint hírterjesztő és hírszomjas egyéniségek, részint pedig kémek s
megvásárlott izgatók foglalták el.
János diák, mint a külváros legnagyobb politikusa, a közönség közt hamar
tért tudott nyitni, s épen a kert kellő közepébe vezette tisztelt
vendégeit s egy kis külön asztalt diadalmasan el is foglalt.
A nagyszámú közönség nem működtette oly szorgalommal a kést és villát,
mint életerős kinézésétől várni lehetett volna. A helyett csupa rossz
hírekkel táplálkozott, s egyik a másiknak látszott étvágyát elrontani
akarni.
Ellenben a borbély, ki mióta princzipálisának özvegyét nőül vette, s az
officinát tulajdonának vallja, mindig kötelességének tartá a tekintélyes
polgár szerepét játszani, ha tudniillik elég nézőközönsége volt, most
nagy lármával szólítá magához a vendéglő szolgáit, s frissiben
megrendelt minden kész ételt, minden drágább bort, s az asztal csakhamar
terhelve lőn tányérokkal, poharakkal, tálakkal és kupákkal.
Barnabás hatalmasan ivott; Elemér a reggeli gyaloglás és elmulasztott
ebéd miatt éhes volt; János diák, ismert mértékletessége mellett sem
akará megbántani a borbélyt, ki mind evésben, mind az ivásban jó
példával járt elől. E miatt nem is kisérhetik figyelemmel a nagy napi
kérdéseket, a melyek a szomszéd asztalok borozó közönségét szellemi
eledellel táplálták.
De egyszerre az éktelen zaj közt megpendült a lant.
Elemér arra tekintett, s egy külön kis asztalnál látá a szikár, öreg
egyént, kinek ajkai s hihetetlen sokaságú vékony arczredői élénken
mozogtak a költői lelkesedés miatt.
A lant pengett, a dalnok vékony hangját kísérve; de a közönség
érzéketlen maradt s folytatá vitatkozásait.
– Ki ez a szegény vén ember? – kérdé Elemér részvéttel.
– Csak annyit tudok róla, – szólt János diák, – hogy még az ostrom előtt
jött Egerből ide, s kedvelt lantos vala; de egyszer eszébe jutott a
török ellen dúdolni, s minthogy épen akkor Szolimán császár nekünk
segítséget igért, a közönség kidobta a korcsmákból, s végre György
fráter ő nagysága börtönbe záratta, honnan alkalmasint nem rég menekült
ki, mert két hó óta ma látom először.
Míg Elemér szivéből sajnálta a dalnokot, mind a szenvedett fogságért,
mind a tapasztalt részvétlenségért, ez új nótához kezd, mely Lehel
kürtjének történetéről regél, de minden siker nélkül.
Elemér a Dorka néne még megmaradt kevés pénzdarabjai közül egyet kivett,
s a lantos asztalára tevé, ki azt könnybe lábadt szemmel köszöné meg.
János deák, a külváros legelőrelátóbb politikusa, a lantoshoz
sompolygott, s fülébe sugá: – Most kell a török nótákkal előállani.
– Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt
polgárok! – szólt a lantos, agg kora ellenére is élénken pattanva fel az
asztalra. – Jó uraim! már a török rabságba hurczolt magyar fogoly bús
nótájára került a sor. Hallgassák meg, a kiknek kezökön még nincs
bilincs, a kik azt hiszik, hogy ma csendesen fogják fejeiket
ágyvánkosaikra hajtani, ámbár a holnap már többé nem biztos.
A lantos le sem szállott az asztalról, midőn mély csend lett.
[: A lantos le sem szállott az asztalról, midőn mély csend
lett.]

A TÖRÖK RAB NÓTÁJA.
Szeretem sugarát a nap világának,
Illatos virágát iratos rónának,
Szeretem a vigan lejtő, zengő eret,
Mely a sötét erdő kebelében ered,
S míg a mély völgynek tart, hogy nyugtát találja
Testvér patakokkal szövetkezik árja.
Oh kies természet, oh mosolygó Éden,
Engedj szenderegni puha szőnyegeden!
Szárnyára a solymot! him szarvas legelt ott
Nedves partba’ hagyá az áruló nyomot.
S hol a zöld fenyűket szürke köd takarja,
S piros folyondárnak öleli a karja,
Az avar haraszt közt medve csörge, zörge,
S magas szirttetőkről tekint le a zerge,
Szeretek vadászni, mig a rengetegnek
Dörgő fellegei kürtömre felelnek!
Csillagos éjeken, hogy ha minden pihen,
Te vezetsz, szerelem, titkos ösvényeden.
A hold sejtő arcza biztatva lép elő,
Balzsamot lehellő ekkor a lágy szellő,
S ég, föld rezgi velem azt a kéjt, izgalmat,
A mit szivem érez, s miről ajkam hallgat.
Szeretlek! s az élet mi is volna nekem,
Ha te nem szeretnél, édes egyetlenem!
Megharsan a rézkürt, buzdítva csatára,
Idegen hódító rontott a hazára.
Kezünkre bilincset, földünkre vet sarczot.
Adjátok a kardot! Szeretem a harczot!
Szeretem, dicsőség, babérkoszorudat,
S vándor kehely s dal közt nevem ha fenmarad;
Szeretem, szabadság, ha szent mezőiden
Testem a legyőzött ellenséggel pihen!
Oh, hiu ábrándok! Békóban sorvadok.
Sötét a börtönöm, szultán rabja vagyok.
A napok folyását, évek haladását
Csak az számlálja meg, ki reggelt, estét lát,
Ifju vagyok-e még, öreg lettem-e már,
Ki tudná? Vendégem csak egy halálmadár.
A toronypárkányról néha sivit, visit;
Tán nekem beszéli bokros szenvedésit!
Elemér úgy emlékezett, hogy e románcz ugyanaz, melyet ő török rabsága
alatt írt Ujlaki herczeg fiatal apródjáról, kit e főúr Dobse László
királylyal folyt czivakodásai közt elfeledett kiváltani, s ennélfogva
legalább húsz évi szenvedés után, mint megaggott és őrült dobatott ki a
toronyból, mely értékesebb foglyok számára vétetett igénybe.
Elemér dalai a magyar rabok közt nem valának egészen ismeretlenek, s e
körülmény azon hozzátevést ébreszté föl benne, hogy a vén lantos
alkalmasint ízlelte már a török fogházak kényelmeit.
Ez Elemérben iránta rokonszenvet keltett.
Meg volt tehát elégedve, látván, hogy a közönség is tapsol, éljenez, s
hogy különösen Barnabás diák elragadtatásában úgy döngeti öklével az
asztalt, hogy az majd széthasad.
– Szép dal! – mondá Barnabáshoz fordulva a borbély.
– Azt nem tudom; de jó alkalmat szerezhet magunkat kitüntetni.
A borbély nem érté ugyan derék vendégének czélzását, azonban mégsem
mulasztá el csupa tiszteletből megjegyezni: – Szent igaz, pompás
alkalmat szerez mindenre, legkülönösebben pedig a kitüntetésre.
A vén lantos a közönség tetszését íziben föl akarta használni.
Fölpattant tehát az asztalra s mondá: – Lovagok, vitézlő várőrök,
tekintetes rendek, különösen tisztelt polgárok! Én a haza iránti
szeretetből s törökgyűlölet miatt ingyen énekeltem el e verset; de az, a
ki szerzette, még mindig rabságban sínylik és ősz szakálla már legalább
egy német rőf hosszúságú. Adakozzék tehát minden irgalmas keresztyén az
ő kiváltására!
Ezzel süvegét a bőkezű közönség közt végig hordá, s Elemér is dobott be
néhány fillért.
– Énekeljen a lantos megint a törökről, – kiabálták.
Az öreg szivesen engedett a közkivánatnak, de előbb a szokásos módon
szólott: – Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen
tisztelt polgárok! Olyan verset énekelek most, melyről a tudósok azt
mondanák, hogy satyrico-allegoricus, mi magyarul annyit tesz, hogy
tréfás ugyan, de a tréfát nem minden érti meg. Mi azonban jól fogjuk
érteni, ha mindig szemünk előtt tartjuk, hogy e versezetben a kard alatt
oly derék fővezért kell képzelni, ki Magyarországból a törököt ki tudná
verni.
Taps és utána mély csend következék.

HUNYADIAK KARDJÁNAK HITELES TÖRTÉNETE TÖBB SZAKASZBAN ELŐADVA.
I.
Oda van már Mátyás, magyarok királya!
A halállal nehéz harczát alig állja,
Még csak egy ütközet, csak egy kicsiny csata,
S erős büszke szive ellankad alatta,
Keze lehanyatlik, szemére éj borul,
Földi koronája fejéről lehull.
S vajh, ki veszi azt fel? Ágya körül vannak
Zápolya, Báthori, Perényik, Drágfiak,
A lindvai Bánfi, a pelsőczi Bebek.
S mindenkinek szive hatalomért remeg.
A királyné pedig halk imáját mondja,
Szeme a férjén függ, a koronán gondja.
S vajh, ki veszi azt fel? találgatja Drugeth:
Szentgyörgyi a trónon csak németet türhet;
Az Enyingieknek Miksa kell, az osztrák;
Kanizsai s Ujlak az országot osztják;
Telegdi Prágára, Krakkóra néz Pethő,
S hát ha Kinizsinek minden elérhető?
«Jere elé fiam! Im! kardom itt vagyon.
(Az asztalra mutat.) A királynak adom.
Bűbájos a fénye és aczélja éle,
Atyám örök nevét szerezte meg véle.
Csak a török ellen forgattam igazán,
Csapása szelid volt, pártütőkkel viván.»
«Jere ide fiam! Késő már a bánat!
A hol nem gondoltam, a vész onnan támad.»
Corvin János enged atyja parancsának.
«Lehet e kard üdve s átka a hazának.
A királyé legyen, de ha rossz kézbe jut,
Éle minket sebez, fénye ránk hoz borut.
Mátyás király meghalt, a szemfedőt varrják,
Ezalatt az urak egymást káromolják.
Forrnak temetésén, a tor alatt küzdnek.
Szeme kérőkön jár a sovár özvegynek.
S törpe nagyravágyók, tervökre támasznak
Hármával, négyével trónkeresőt hoznak.
«Éle minket sebez a hős fegyverének,
Ha egymás romlásán zeng diadalének,
Ha minden kardcsapás a haza új sebe,
S harácsolt kincsekkel tel rablóink zsebe,
S mert az álbaráttól ejtett seb oly fájó,
A rossz akaratnak fegyver csak tompán jó.»
Szólt Corvin, s míg könnyét busan eregette,
Hunyadiak kardját Dunába ejtette.
II.
Dobse László ezt nem bánja, magyarok királya!
Versenytársival a harczot tölt kupánál állja.
Rongyollik bár a palástja, s török foszlagatja,
Hol Kinizsi, hol Zápolya megint összevarrja.
Ha a pénze el-kisiklik, zsidótól vesz kölcsön,
Hogy Szerencsés, a kincstárnok, kedve szerint költsön,
És ha Zsarnón a török győz, s nincs hitel otthon már,
S ha kiszakad az országból Szabács és Nándorvár:
Mit törődnék? Minek nőne érte ősz szakálla?
A szerencse forog, s bukik, a ki tegnap álla.
S ha neki a balesetet gallérához varrnák,
Rendületlen nyugodalmát azért nem zavarnák.
És a szakács hogyha mondja: «üres kamarája»,
Majd szolgál fris pecsenyével a Laczi konyhája.
III.
Lajos már aggódik Hunyadiak kardján.
Méla boru jár kel szép fiatal arczán,
És ha bánatának árnya sötétebb lesz,
Fellegén sejtelem villáma tévedez.
Merről száll az átok ifju életére?
Szemét a gond viszi kelet vidékére.
«Napkelet határa, nagy veszélyek tára!
Mely csapást indítasz a magyar hazára?
Sáskasereg jön-e? vagy ragályok árja
Duna, Tisza terét pusztítva bejárja?
Szárnyra miért kelted a halál angyalát?
Bölcsőt keres-e vagy menyasszony-nyoszolyát?
«Nálad van a pestis, nálad készül a szer,
Mely a lelket öli, s testet bilincsre ver.
Döntöd a keresztet, vakhited terjeszted,
A törököt, tatárt vesztünkre ereszted.
Melyik ostorodhoz lesz szivednek kedve?
Találgatja Lajos, sajditva, révedve.
Hadat gyűjt Szolimán: gyors futár ezt hozza.
«Országgyülés legyen! Hadd szóljon az hozza.
Nándoron Szolimán: Alapi ezt irja.
«Nemesi felkelés majd futásra birja.»
Elveszett Ujvidék: Tomori izeni.
«Véres kard hordása fog tán segíteni.»
Búcsuzik a király Buda szép várától,
S könnyezve, zokogva szebb Máriájától.
«A halál kiszemelt, kedves feleségem,
Martaléka vagyok, közel is van végem.
Homlokomon jegye! A nemzet bünéért
Illő, hogy ki első, vegye az első bért.»
Bátorítja neje. «Nem félek kedvesem!
Aggaszt, hogy a sírba babér nélkül essem.
Tartok, hogy tán folt lesz sisakomon, s a vérten,
Hadam vezér nélkül szétoszlik megverten.
Pedig ha Hunyadi kardja volna vélünk,
Egy új Szent-Imrévé lenne csatatérünk!»
Mária a kardot keresteti szörnyen,
Esztergomon, Váczon, Palotán és Szőnyen.
A Dunának árja hömpölyög sötéten,
Iszapjával titkát takargatja mélyen,
«Mese tán az egész! Erre Mohács utja!
Ütközetet álljunk. Vivja ki hogy tudja.»
IV.
Vívta ki mint tudta! Elveszett az ország,
Oda a szabadság s nyakunkra török hág.
Ferdinánd is búsul, Zápolya is érte;
Mindenik a harczhoz imigy, amugy érte.
S ha Hunyadi kardját véletlen megkapná.
Mert pörös tárgy volna, biró kézbe adná,
S mig a két fél között foly a nagy kereset,
S egyik a másiknak álnokul szór leset.
S a mit nem győz szóval, intézi ágyuval:
Addig a török faj minket elnyel, felfal.
Várainkat vívja, Végeket megszállja,
Ferdinánd adót küld, Zápolya szolgálja.
Duló csapatokat pusztitni szétereszt,
S lángokba borítják a takarmányt s ereszt.
Ez a magyar embert lóról leszállatja,
Amaz fürge kézzel tanyáját kutatja,
S ha gyermeke puja, nejét ejti rabul,
A mentét, fringiát hordja ráadásul.
Magyar ember pedig törölgeti szemét,
Ügyre hogy jól vegye kárát, veszedelmét.
Pedri a bajuszát, csóválgatja fejét,
Szavába elegyit egy-két «terengettét».
Szomszédja megpezsdül ezen nagy ujságra,
S ujjával mutat a feldult csürre, házra:
Szép gyermekim, szolgám! török világ volt ott.
Egyik szántott, vetett, a másik aratott.
Ej! de nem így lenne, ha Hunyadi élne!
A beste törökkel magyarán beszélne.
S ne volnánk csak árván, s lelnők meg csak kardját,
Majd leszedegetnők a tar fejnek kontyát.
Háremét bedöntnők, kivetnők porontyát,
Országból elűznők egész pereputtyát.
V.
A dalnok, ki hallja ezt,
S rimekben leirja,
Lantja gyönge hurjait
Mért feszitné íjra?
Atyja nem volt Tyrtæus,
Sparta nem hazája.
S harczra kit buzditna most
Vére, könnye, szája?
S mig a bajnok a segélyt
Csak az égtől várja;
Lantosa a «riadót»
Tarsolyába zárja.
A sutba ül, énekel,
Hogy az időt tolja,
S ha regéje véget ér,
Álmosan dudolja;
«Beh kár, hogy a nemzetnek
Csak egy kardja van,
S azt sem tudja, hol hever
A mély Dunában!»
*
– Igaz, igaz! nincs vezérünk, s azért van veszélyben a haza, – sohajták
az idősebb várőrök, könnyeiket törölvén.
Mások meg mondák: – Török Bálint is csak úgy megverné a szultánt, mint
Hunyadi, ha egyesek volnánk; de fele az országnak Ferdinánddal, a másik
Zápolyával tart, s a pártviszályok miatt a janicsárok maholnap
Budavárába befészkelik magokat.
– Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt
polgárok! – szólt a vén lantos, megragadván a kinálkozó alkalmat. – Az a
fogoly, ki Hunyadi kardjának historiáját versbe szedte, egy volt azon
ritka fiatalok közül, kiket a természet már serdülő korukban a
seregvezérlés rendkívüli tehetségével ajándékozott meg. Ő egész tervet
készített arról, hogy a magyar rabok miként szökjenek ki börtöneikből, s
egy kis, de vitéz csapattá alakulva, mily csodálatos utakon érkezzenek
vissza, Bolgár- és Ráczországon át, saját szülőföldjökre. Valóban
nagyszerű volt a szerencsétlen fiatal ember terve, de egy gonosztevő
elárulta a töröknek. Miért beszéljem tovább a gyászos történetet, hisz
könnyü kitalálni, hogy a mi ifjunk kegyetlenül megöletett, s régi
tisztelői maholnap még a sírhelyét sem fogják megmutatni tudni. Én ugyan
a haza iránti szeretetből s törökgyűlölet miatt ingyen énekeltem el a
szép verset; de szerzője hamvainak megőrzéseért adakozzanak nagyságtok,
tekintetességtek és vitézlőségtek annyit, hogy ha nem is kőből, de
legalább fából emléket emelhessünk az Istenben boldogult sírja fölébe.
Ily hatásos szónoklat után a vén lantos fövegével ismét körútnak indult,
s történetesen Elemérnél kezdé meg a sort.
Ez jól emlékezett a Hunyadi kardja történetére, mert a költeményt török
fogsága alatt ő írta, sőt később Dorának be is tanítá; de azért még sem
mulasztá el csupa szeszélyből néhány fillért adományozni saját
síremlékére.
S a lantos a közczélra szánt második adót még fényesebb eredménynyel
hajtaná be, ha történetesen nem veti szemét egy kerekarczú, köpczös
egyénre, ki mellén keresztbe font kezekkel várta a dolgok további
fejlését.
A kerek arcz miatt egyszerre sompolygóvá lett a lantos. A kert szélsőbb
részeiben kezdé keresni a síremlék pártolóit, s midőn leginkább vártak
rá a dalbarátok, már láb alól eltünt és a közönséget, mely a török ellen
lévén hangolva, új éneket követelt, kielégítetlen hagyá.
– Hová bujt az öreg? álljon elé! – követelték sokan, nem sejtvén a
befolyást, melyet egy arcz gyakorolhat arra, kinek már egyszer miatta
meggyűlt a baja.
– A lantos elment, – szólt a vendéglős egyik szolgája, kinek, a sietség
miatt, a bor árával is adós maradt.
– De itt hagyta lantját, – mondá Elemér, – s ha meghallgatják, helyette
eléneklem azt a dalt, melyet ő harmadiknak szemelt ki.
Elemért megnyerő mosolya, deli termete, nemes mozdulata, emelkedett
homloka, szép férfias arcza, finom, de erélyes vonásai, gyönyörű
metszetü kék szemei és sárga fürtei, melyek gazdag gyűrűzetekben érinték
erős vállait, – oly felötlő s majdnem kiváltságos egyéniséggé tették,
minőt a világ inkább képzelhet a magas rangúak osztályában, mint a
szerény származásuak közt.
Ez az érzés uralkodott a _Hét vezér_ vendégeinél is, s nem csoda, ha a
nép abban a korban, melyben nálunk csak a kard volt az úri rend kezébe
való, a hegedőst és koldust ugyanazon helyzet különböző kifejezésének
tartották.
A _Hét vezér_ vendégei tehát megütközésöket alig palástolhatták a fiatal
úr szeszélyén, ki közhelyen, mint komédiás akarja őket mulattatni.
De előitéletöket hamar feledteté a gyönyörű hang, melylyel Elemér a
költeményt lantkíséret mellett inkább szavalta, mint énekelte.
A dal szövege sem téveszté el a czélzott hatást. Izgató volt, a nélkül,
hogy épen nyilt harczra ösztönözne. Ostromolta a gyávaságot, mely
idegentől, mely a véletlentől, a rendkívülitől várt segélyt, a helyett,
hogy saját magára támaszkodnék s életét egy nagy törekvésért
koczkáztatni merné. A török a dalban meg se volt említve, de a _Hét
vezér_ minden vendége érté a czélzatot s hogy a lelkesedés túláradva,
nem tört ki tettleges föllépésekbe, annak Szolimán roppant táborának
közelségén kívül még az az oka is volt, mert a figyelmesebbek nagy
meglepetésökre tapasztalni kezdették, mily sok idegen és gyanus arcz
férkőzött közikbe.
Néhol fegyveres hajduk valának láthatók, kik a rendet föntartani jöttek
a vigadók közé; néhol pedig oly alakokra tévedt a szem, kik a város
nevezetességeit bámuló janicsárokhoz hasonlítottak s a kert homályosabb
részeiben phantastikus csoportokat alkottak és majd összefolyni, majd
szétterjedni látszottak.
Elemér, ki csendes és óvakodó vérmérséke ellenére a napi benyomások
után, melyek boszantották, egy költői benyomásnak nem állhatott ellen,
mihelyt a hangszert az asztalra visszatevé, érzett valami olyast, mely
az önmagával elégületlenséghez hasonlít. S bár a janicsárok
rakonczátlanságait, ha azok a nép által komolyan visszautasíttatnának, a
szultán által is, mint akaratja ellen történteket, megrovandónak
remélte; mégis kezdé sejteni, hogy a nagy szenvedélyekre hivatkozás,
midőn eredmény nélkül hangzik el, az izgatókra a vakmerőség helyett a
hegykélkedés színét veti. Saját magával elégületlenül kezdett rést
keresni, hogy asztaltársaihoz visszavonulhasson.
– Követem alásan! – szólt ekkor az a kerek arcz, mely a vén lantost
megszökésre birta s a köztaps és «veszszen a török» kiabálások alatt
észrevétlenül tolult Elemér háta megé – követem alásan az ifjú urat s ne
tessék reám neheztelni, ha kardját ezennel elkérem s kegyelmedet a _Hét
vezér_ kapuja előtt álló hajdukkal a börtönbe vitetem. Ez az én
kellemetlen, de szigorú kötelességem.
Barnabás diák meghallá a kerek arcz közleményének lényegesb részét s a
pesti segélyért a kölcsönt az által hitte lelkiismeretes pontossággal
megfizethetni, ha a kerek arczot viselő egyént úgy nyakon üti, hogy az
nem megvetendő termetének egész súlyával Elemér lába elébe bukjék, mi
pontosan meg is történt.
– Az Istenért, mit tevél? – kiálta Elemér, a bukott egyént a földről
emelgetve, s Barnabást csillapítva.
– Levertem az ebet s ha morogni mer, ismét kap nyelni valót, – válaszolá
Barnabás a végzett munka sikere miatt teljes és ártatlan önérzettel.
– De ez, midőn engem el akar fogni, hivatalos kötelessége szerint vél
eljárni s ily esetben nem szabad erőszakhoz folyamodnunk, – mondá Elemér
oktatólag, míg a földről fölemelé a kábult egyént, ki Barnabás vitézsége
miatt tág mellébe a levegőt még most is alig tudja szájával és orrával
beszivattyúzni.
– Minden a megkülönböztetéstől függ, – szólt közbe János diák. –
Kegyelmedet tudniillik a város kapitánya akarta elfogni, holott ily
merényre a szent korona tagjai irányában nincs följogosítva. Ha tehát
Barnabás kollegám fültőn ütötte őt, ezzel röviden és velősen magyarázta
meg a partis primæ articulust nonust.
A fölüdült alkapitány dühe csodálatos szökelléssel rögtön János diák
ellen fordult. – Az egész világ bizonyságot tehet arról, – szólt
indulattól reszketve, hogy kend a város elhirhedt izgatói közé tartozik
s a magistratustól ma különös utasítást kaptam, minden mozdulatainak
szemmel tartására.
– Fittyet vetek én, uram! az egész magistratusnak, miután indubitatus
nemes ember vagyok, – szólt hegykén János diák.
A közönség is kezdé észrevenni, hogy mi történik a közlelkesedéssel
megtapsolt fiatal lantos környezetében. Az «űzzük ki Budavárból a
janicsárokat!» és «a városi tisztviselők a törököknek akarják a várost
elárulni!» oly jelszavakká váltak, melyek egymásután indultak
versenyfutásra s majd az egyik járt elől, majd a másik.
Ily döntő perczben a borbély sem tartotta reputatiójával megférhetőnek
az óvatosságot s politikai nézetei leplezgetését.
– Én azt tanácslom, kérjen bocsánatot az alkapitány uram, hogy közöttünk
a csendet fölzavarta s mi megszelidülve kezet nyujtunk neki s együtt
ürítünk poharat a török nemzet vesztére és a haza javára.
– Hát még ez a pimasz is pattogni mer! – szitkozódott az alkapitány.
– Én pesti polgár vagyok. Műhelyem, házam is van. Kikérem tehát az ilyen
titulust. Az atyám mészáros volt, a kegyelmedé szintén. Együtt ültünk az
iskolában, de a szamarak padján. Nem illik kegyelmednek úgy
felfuvalkodni, minthogy emlékezhetik rá, hogy én s a hozzám hasonlók
tettük városkapitánynyá.
– Fogja be a száját, mikor a magistratussal beszél. Ezek az emberek
velem jönnek. Maga meg kotródjék haza a szappanos tányérhoz.
– Jól meggondolja, a ki rám teszi a kezét, – dörmögte Barnabás diák,
látván, hogy míg a borbély az alkapitánynyal perel, azalatt a közönség
gyérül s az üresen maradt tért városi hajdúk s fegyveres várőrök
foglalták el és a kertkapunál ácsorgó janicsárok szemtelen
kiváncsisággal tekintgetnek be.
A heves és verekedésre kész közönség takarodásának oka pedig a fegyveres
várőrök megjelenése volt, kik a legelszántabb részt, tudniillik
pajtásaikat és a többi zsoldos katonát a fegyelem varázsa által
hallgatásra és visszavonulásra bírták.
– Szívesen felelek a törvényszék előtt tetteimért, – mondá Elemér – s
Barnabás barátomnak sincs szándéka az erőszaknak ellenállani. Ő követni
fog engemet a városházba, hol a történteket mind mi, mind az alkapitány
úr előadhatjuk.
– Én is megyek, – mondá János diák, – és ünnepélyes elégtételt kívánok
azért, hogy nemes ember létemre egy polgártól bántalmaztattam. Majd lesz
ebből akkora processus, mint az ország útja. Járhat a városbíró tyúkkal,
kalácscsal utánam s még sem dughatja be a számat.
– Nekem meg volt parancsolva, hogy a nemest is elfogjam – állítá
daczczal az alkapitány.
– Annál rosszabb! Menjünk! – Ezzel János diák indult a kertkapu felé.
– Várjanak be engem is! – kiáltá bővebb megfontolás után a borbély. –
Akár mint bűntárs, akár mint tanu e nevezetes esetnél jelen akarok
lenni. Nekem ugyan semmi érdekem nincs benne, mert alkalmasint
nélkülöznöm kell nagyasszonyom, azaz feleségem kellemes esti
társalgását, de a barátságért és a hazáért rég megtanultam áldozatot
hozni.
Ezzel csatlakozott Elemérhez, ki Barnabás diákot hosszas rábeszélés után
végre megmozdulásra bírta.
Az alkapitány, ki híres fogdosó volt, azonban hivatala természeténél
fogva csak a nép alsóbb körében, most először jutott oly helyzetbe, hogy
tekintélyes egyéniségek szabadságát támadja meg. Míg tehát maga elől
ment s hat hajdu töltött puskával a fedezetet alkotá, fontolás alá vette
az esélyeket, mikre a mai nap viszontagságai által ő is ki lehet téve. –
A fővezér – gondolá – a lantos, ki énekkel lázította a népet, nagyrangú
úr lehet, de elfogatásáért a magistratus, melynek én engedelmességgel
tartozom, hordozza a felelősséget. A katona, ki a Perényi-huszárokhoz
hasonlít, felakasztatik, ha az. Ellenben, mihelyt világosságra jön, hogy
a királyné szolgálatában van, gyilkolási merényleteért a katonai
törvények szerint fog büntettetni. János diák nemes ember, de én őt nem
fogtam el s ha mocskolódtunk, kiki annál marad, a mi rá ragadt. A
hitvány borbélyt, ki úrhatnék s minden lében kanál akar lenni,
letartóztatjuk azon esetben, ha a többit ki kell bocsátanunk. Így
legalább rosszakaróink nem vethetik szemünkre, hogy a rend fentartását
szívünkön nem hordoztuk.
Az alkapitányt komoly elmélkedéséből fölrázta az a körülmény, hogy a
foglyokat vivő fedezet után janicsárok kezdtek tolulni, mintha ők is a
budai csend és rend fentartása iránt érdekelve lennének.
– Hátha ezek velünk jönnek a tanácsházba? gondolá – s a bőre borsózni
kezdett az iszonyú lehetségtől, hogy a janicsárok személyében
rendőrtársak akadtak, kik majd törökösen bánnak el vele, polgártársaival
s az egész okos és körültekintő magistratussal.
Ha a janicsárok társalgását értette volna, mint Elemér, akkor talán
kevesebb rémképeket lát vala.
Az egyik ugyanis azt kérdé társától, Barnabásra mutatva: – Úgy-e ez
szeretett volna minket megtámadni?
– Igen, ma délben az Ötvös-utczában arról beszélt, de úgy látszik, nincs
sok ismerőse, kivel czimboráljon.
– A másik meg a szultánt gúnyolta, nemde?
– Verseket énekelt, de homályosak voltak, nem birtam értelmöket kivenni.
– Hát a másik kettő?
– Az egyik sokat evett és ivott; a másik azzal, ki őt börtönbe viszi,
vetélkedett a nyelv gyorsaságával.
– Hagyjuk hát őket magokra, – szól a janicsár altiszt, ki a foglyokat
követő csoport vezére látszott lenni.
Az alkapitány nagy megnyugtatására a városház előtt a janicsárok a
zsidó-utcza felé fordultak.
Bornemisza volt azon szomorú kötelességgel terhelve, hogy a városházban
ébren töltve az éjt, egyfelől ügyeltessen a janicsárok minden lépéseire;
másfelől a polgárok közt a rendet föntartsa s ha befogatások történnek,
a szükséges intézkedéseket megtegye.
Ő, ki pár nappal előbb a némettel való rokonszenv vádja miatt saját
vagyona nagy részével volt kénytelen a török basa megajándékozásához
járulni, most már Turgovics helyett azért virraszt, nehogy valamelyik
töröknek, ha garázdálkodnék is, meggyűljön a baja.
A jámbor öregnek feje zúgott már a sok kellemetlen hírtől s csak azzal
vigasztalta magát, hogy szép sorban mind feljegyzi ő ezeket a posteritás