Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 07
Total number of words is 3950
Total number of unique words is 1969
32.0 of words are in the 2000 most common words
44.4 of words are in the 5000 most common words
51.6 of words are in the 8000 most common words
számára a jövő vasárnap, minden levonás nélkül, két magyar forintot
szolgáltatok át kegyelmeteknek.
– Nagyra becsüljük a vitézlő úr grátiáját, azonban nekem szoros
kötelességemmé tették előljáróim, hogy Barnabás diákot rögtön
visszahozzam.
– De tud-e tisztelendőséged másfél ölet ugrani?
– Már arra nem ajánlkozom.
– Akkor hát három napig vendégem lesz. Mert nálam most igen vígkedvű
urak és asszonyságok vannak, kiknek csak az a hibájok, hogy útra
készülnek. Ezt megtudván, várnagyomnak utasítást adtam a dobogó tüsténti
fölvonására. S majd meglátom, ki tud átugrani a várárkon. Mert, úgy
segéljen, különben három nap és három éjjel nálam fog danolni, tánczolni
és serleget üríteni. Siessen, várnagy uram! Kísérje a tisztelendőt
szerény házamba és mihelyt átlépett a hídon, tüstént vonassa föl azt.
– Induljunk, pater! – szólt a várnagy.
A jámbor szerzetes nem volt ellensége sem a dalnak, sem a bornak. Vonta
is ezer incselgő kép a vár felé; de a gvardián szigorú arcza, mely most
az ő szeme előtt lebegett, komolyan inté: – Ne menj Florián a kísértet
elé, mert még inkább megfenyítelek, mint a csavargó Barnabás diákot!
– Ha a spectabilis a dobogó felvonásától el nem akar állni, akkor szíves
igéretei felől értesíteni fogom előljáróimat, s Isten kegyelmével
ezennel visszaballagok a kolostorba.
Dani bácsi szabadon lélekzett, mihelyt a pap neki hátat fordított.
– Most szerencsésen megmenekedtem a bajtól; de, várnagy komám, ezentúl
kendnek lesz kötelessége oly elmés módot találni ki, mely a papokat a
vártól és Dorkát a zárdától távol tartsa mindaddig, míg a ház felépül.
Isten őrízzen attól, hogy a vén asszony fölfedezze tettünket. Ha
Barnabás elmaradása nyugtalanítani fogja, kend meséljen neki czifra
dolgokat. Irtózom Dorka könnyeitől, kétségbeesésétől, megőrülésétől… és
nem tudok hazudni. Legfölebb Florián pátert hitetném el… Dorkának
hiúzszemei vannak és Barnabást fiaként szereti. De menjünk már haza,
mert Pista bátyám zsémbelni fog hosszas kimaradásunkért.
Dora kötött, az öreg nagybátya egy törpe zsöllyén ült. Helyzete
kényelmetlen, mert köszvényes lábait jól terjegetni nem tudja, de
legalább közel van unokahugához. S mennyi szemrehányást, mennyi
figyelmeztetést nem kell elmondani. Hol is kezdje, és hogy?
Dora szorgalmasan kötött.
– Te most csak akkor beszélsz, mikor kérdenek.
– Pista atyus mindig kérd.
– Mert nem szeretem, hogy a szemed fáj és mégis folyvást rontod a sok
varrással, hurkolással és kötéssel.
– Még több az üres időm, mint a dolgom.
– De ha a szemed fáj, foghatnál másféle munkához.
– Édes Pista atyus, nincs a szememnek baja.
– Hisz héjai vörösek.
– Bizonyosan a szél fujta meg.
– Te selma, hisz alig jársz ki a szobából.
– Bizonyosan az ablakot tartottam sokáig nyitva és bejött a friss szél.
– S mit látok? cziterádat a szögön por lepi.
– Elpattant az egyik húrja.
– Helyébe én is tudok mást feszíteni. Add ide csak az illő húrt. S hát a
virágokat miért nem öntözted meg?
– Micsoda virágokat?
– Amott a cserépben.
– Dorka azt mondja, hogy féreg rág gyökerökön s azért hervadnak. Dorka
értelmes asszony.
– Fürteid közé sem tüzesz félig nyilt hónapos rózsát? Pedig mostanáig
soha sem mulasztottad el.
– De mind édes atyámnak, mind Pista atyusnak reggelenként hozok friss
bokrétát, míg csak a kert utolsó virága nem hullatja el leveleit.
– S hát magadra miért nem gondolsz?
– Nem fontam-e gyöngyöt fürteimbe, mikor sok vendégünk volt?
– De mit használ, ha ifjak helyett többnyire öreg urakkal társalogtál.
– A fiatalokat az öröm magától fölkeresi; az éltesek számára időtöltést
a háziasszony figyelme talál. Így tanította ezt nekem Pista atyus.
Azután nem tánczoltam-e eleget?
– Mert mindenik úrfi erővel is elvitt volna. De mentél-e a többi nőkkel
együtt lovagolni?
– Leányhoz talán nem is illik e férfias mulatság.
– S régebben miért nem vélekedtél így?
– Fiatalabb voltam. Az idő hozza a megfontolást.
– Épen azt nem szeretem, hogy mostanság igen bölcs akarsz lenni.
Maholnap már nem is fogsz igazán örvendeni tudni. Hejh, csak az a rossz
Elemér ne barangolna annyit! Már látom, hogy róla ragadt a víg kedv
mindnyájunkra; még te sem nevetsz azóta igazán. Kész a czitera, próbáld
meg rajta az új húrt.
– Eléggé összhangzik.
– Hm! Dani öcsém is hosszasan hagy magamra. Dalolj egyet, leányom.
– Melyik éneket kivánja?
– A melyet utoljára készített Elemér.
Dora elsápadt; de lélekerejét hamar összeszedte.
– Nem emlékszem jól reá, – szólt kikerülőn.
– Hisz legtöbbször énekelted.
– Azután szomorú is.
– Nem tesz semmit, leányom; mi sem vagyunk víg hangulatban. S minden
szomorusága mellett az benne igen furcsa, hogy a költöző madarak
beszélik el a lovag halálát. Csak az a lurkó Elemér gondolhat ki ilyen
csodálatost. Hányszor nem lantolta el hosszú barangolása alatt a szép
nőknek? Képzelem, mint dicsérik őt a palotákban és a piaczokon. Nem…
arra Elemér mégsem alázta le magát, hogy a vásáron énekeljen, mint a
közönséges hegedős. Büszke, délczeg fiu. Talán nem is származott rossz
családból. Pista bátyád haragszik, ha Elemér születését ócsárolják. Csak
jönne haza már a kópé. Énekeld el, Dórám, a nótáját.
A leány szilaj kézzel nyult a kobozhoz, s Pista bácsinál élesebb szemű
az ő szép és sápadó vonalain, a hideg elszánásban annyi égető szenvedést
látott volna, hogy rettegne a húrtól, melyre ujjait teszi, és a hangtól,
mely zengeni fog.
– Kezd el, Dorám, kezd el már.
A leány kebléhez szorította a kobozt, s halk, de fájdalmas hangon
éneklé:
Vándor madár, vándor madár
Szárnyad mindenfelé eljár,
Szemed mindenüvé teként,
Nem láttad-e a vőlegényt?…
Könny csillogott Dora pilláin; lehanyatlott keze.
– Pista bácsi, elfeledtem a dal folytatását! talán majd tudni fogom.
Akkor eléneklem Pista bácsi!
Dorka nyitott be. Midőn Dora a vén asszonyra veté tekintetét, az előbb
könnyes szem sötéten szikrázott, s a bánatnak magát átengedett arcz és
termet most szoborszerű, majdnem merev kifejezést és állást vett.
A falusi leányka leeresztett kezekkel, egyenes tartással úgy ült székén,
mintha a művész véste volna oda, ábrázolván vagy a kifáradt részvétet,
vagy a haragra ébredő részvétlenséget.
Dorka sanda s a zavar miatt tétovázó léptekkel ment a szekrényekhez és a
polczokhoz, hol rakosgatni és keresni valója volt.
– No, hát mi ujság, jó barátom? – hangzék künn Dani bácsi harsány szava.
– Csak azt jöttem jelenteni kegyelmeteknek, nemzetes és vitézlő uraimék,
s respective tudtul adni, hogy a nemesi fölkelés, mely az alvajda ő
nagysága rendeleténél fogva Sarmaságra gyült, hogy dandárokká alakulván,
Budát az ostrom alól fölmentse, újabban vett parancs következtében szét
van oszlatva. Már kiki hazamehet családja tűzhelyéhez, s a tábori nehéz
fáradozások után az édes nyugalom karjaiba vetheti magát. Szulejman
császár, kinek palástja széléhez fogódzott a mi országunk,
Nándor-Fehérvár körül sátoroz, a vitéz szemendriai basa és a hatalmas
boszniai vezér eddig már Buda alá érkezett, s a királyné ő felségének
nincs többé az erdélyi hadak segítségére szüksége.
– Úgy hiszem, – dörmögé Dani bácsi, – hogy mégsem vált volna
gyalázatunkra legalább egy kanállal a magunk véréből is ontani, és Budát
a királyi családdal együtt nem bizni csak a török kegyelmére. Az én
fiatal koromban akadt volna elég önkéntes, ki a harczvágy miatt álomra
sem hajtaná a fejét, míg Mátyás király palotája előtt nem mutathatja
meg, hogy mi az a magyar vitézség.
– Most is ment egy pár Sarmaságról Budára; de ha vajon a sok német és
török közt megérkezik-e, csak a jó Isten tudhatja.
– Vegye az ég oltalma alá az ily derék magyar embert!
– Amen! – szólt az idegen rikácsoló hangja.
S ezzel a Dora szobájába léptek.
Pista bácsi a vékony termetű és hosszú bajuszú egyéniségben rögtön
ráismert a hirnökre, kit néhány héttel előbb annyi vendégszeretettel
fogadott.
Dora sejtelmes szive hangosan kezdett dobogni.
Dorka gerinczén hideg nyargalt át, a félelem fagya.
Most már Dani bácsinak is eszébe jut, hogy a ki Sarmaságról jön,
Barnabás diákról beszélhetne valamit. Bánni kezdte, hogy a hirnököt
előbb nem kérdezte ki mindenről. Egyébiránt többé nem volna nagy baj,
gondolja, ha Dorka a történteket orrolni fogná; mert Barnabás sem
késhetik soká a visszatéréssel.
A hirnök e közben táskájából levelet húzott ki.
– Egy lovagtól hoztam Deák Dániel nagyuram ő kegyelmének.
– No hát az nem Barnabás, ha lovagnak néz ki, – számítgatá egész
hidegvérrel Dani bácsi. – Édes Dorka asszony, hozza el csak a
pápaszememet!
– Nálam volna egy szemüveg, öcsém uram!… de talán kegyelmeddel külön
levelezést folytatnak, – szólt nehezteléssel Pista bácsi.
– Sőt ellenkezőleg, inkább bátyám uram ír olyan leveleket, melyeket
nekem el sem olvas.
– Megkövetem kendet, én nem szoktam titkolózni.
– Hát én miért rejtegetném a correspondentiákat?
Dani bácsi egész formasággal átnyújtotta a levelet Pista bácsinak, ki
szintén hasonló ünnepélyességgel visszanyujtá neki.
Dorka elhozta a szemüveget.
– Itt a kegyelmed üvege, – szólt István úr.
– A kegyelmedé is kegyelmednél van, – válaszolta Dániel úr.
– Így lévén a dolog, mondá a hirnök, – ha nemzetes és vitézlő uraiméknak
nincs ellenökre, tehát elolvasom én hangosan, mint illik.
Most azonban Pista bácsinak ötlött eszébe, hogy hátha a levelet Barnabás
diák írta. Megszeppent tehát.
– Engem illet az elolvasási juss, mint nagyobb testvért, – szólt
vészhárítólag.
– Nem a jussért, de itt a levél. Tessék, urambátyám! válaszolá Dániel
úr.
Deák István jól illesztette orrára a szemüveget, feltörte a pecsétet,
kibontá a kisded papirt, pattogatá ujjával, pedig beporozva sem volt, s
midőn ezen előzményeken szerencsésen átesett, az aláírásra veté szemeit.
– Mi a hékő! – kiáltá, – hisz ezt Elemér írja.
Dora visszanyerte már nyugalmát, de Dorka a falnál fehérebb lett.
– Mit keres Elemér Sarmaságon? – dörgé Dani bácsi.
– Olvasd el, leányom, – szólt megindulással István úr, – olvasd el a
levelet, hadd lássuk, mit tett az a háládatlan ifju.
– Csak most adj erőt, Istenem! – rebegte lelkében Dora, s bár kezében a
papir ingott, mintha halk szellő mozgatná, bár szíve összeszorult,
mintha a halálváz ujjai érintenék, mégis tiszta és rezgés nélküli hangon
szavalta el azon néhány, de érzékeny sort, melyben Elemér búcsút vett
pártfogóitól, hogy a dicsőség mezején onthassa vérét.
Dani bácsi haragosan törlé ki hüvelykével szeméből a könyet.
Pista bácsit csak az vigasztalta, hogy talán a szemüvegen át nem is
lehet észrevenni, nedvesek-e ősz pillái.
– A nagy Werbőczit is említi a rossz fiu! – sohajtá hosszú szünet után
az öregebbik testvér.
– És a hazát, – tevé hozzá az öcs.
– Elbúcsúzik tőled, édes Danim!
– S tőled, kedves bátyám!
– És a mi szegény Doránktól is, kit annyi szépre, jóra tanított.
– S minden ismerőseitől, kik őt szerették. S ki ne szerette volna
Elemért?
– Kedvelte öcsém, a ki csak vele találkozott.
– Még a leghitványabb ember is.
– Kivéve… de Dorka miatt hallgatok.
Pista úr Barnabás diákra gondolt, s a hirtelen ejtett szó miatt zavar
lepte arczát.
– S milyen érzékenyen búcsúzik Elemér, mintha az élettől válnék meg,
mintha lelke már ajkain volna, hogy kirepüljön.
– El is vérzik ő a csatán, kedves öcsém! Rá mernék esküdni, hogy vége
neki.
Dorka zokogni kezdett.
– Ne pityeregjen az asszony! – kiálta Dani bácsi, kinek szemeit megint
facsarta valami.
– Nem menekszik Elemér, – folytatta mélabús elmélkedéseit István úr. –
Jól ismerem vakmerőségét.
A hirnök úgy hivé, hogy neki kötelessége a közgyászban a vigasztalás
hangját pengetni.
– Nemzetes és vitézlő uraimék, – szólt, – régóta tapasztalom, hogy
sokkal több tér vissza a csatából, mint a hány ott marad.
– Talán csak nem czéloz kegyelmed arra, hogy Elemér gyáva volna? – kérdé
ingerülten Dani bácsi.
– Isten őrizzen ekkora vakmerőségtől, – mentegetőzött a hirnök.
– Vívtam én is csatát huszár csapatommal, – szólt István úr, kedélyének
alagyai hangulatát továbbszőve. – A golyó elhordotta alólam a lovat, a
kartács-szögek mint a szúnyogok szüntelen körüldongottak, s katonáim
jobbra-balra hulladoztak. Tudom, mi a veszély s mi a bátorság. De Elemér
hősebb volt kis gyermek korában is, mint legedzettebb bajnokaink. Láttam
küzdeni. Oldala mellett esett el apja, ölettek meg rendre testvérei; de
ő nem tágított, nem hátrált. Oly büszkén, oly vakmerőn küzdött, mint a
hadisten; pedig csak gyermek volt.
Dora a kéj elragadtatásával hallgatta nagybátyját. Keble emelkedett,
szemei eddig idegen lelkesedéstől csillogtak, s most boldogabb volt
szerencsétlenségében, mint más a kinálkozó örömök és elért vágyak
közepett.
István úr a hirnök felé fordulva, folytatta:
– Kend állítja, hogy sok katona tér ép testtel vissza a csatából; de én
meg azt mondom, hogy ha csak három kap sebet, már közülök egyik Elemér
lesz, ha kettő marad a mezőn halva, az egyik okvetlenül Elemér. A ki őt
a csatába viszi, a halál torkába dobta.
Dorka nyárfalevélként reszketett. Szeretett volna kimenni a szobából, de
érzé, hogy nincs elég ereje, hogy a falhoz kellene támasztani kezét, s
mégis, mielőtt a küszöbhöz érne s a kilincsre tenné ujjait, már térdre
rogynék. Egy széken összezsugorodott, s csak azon igyekezett, nehogy
szeme a Doráéval találkozzék.
– Eltemettük Elemért… annyi, mintha eltemettük volna, – visszhangozá
István úr eszméit Dani bácsi.
– Mintha szemem előtt volna sírgödre!
– Mintha látnám félig elsenyvedt holttestén a sebhelyeket! – erősíté
Dániel úr.
– No, kedves öcsém, talán azt még sem látod, – szólt az ellentmondás
ösztönétől megkapatva István bácsi.
– Bizony, bizony már ő kimult, sóhajtá mellre tett kezekkel az öcs.
– De hátha él? – fordított a dolgon István bácsi.
A hirnök megint idején látta a közbeszólást.
– Nemzetes urak! Mindnyájan tudjuk, hogy a seregnél van előcsapat,
derékhad és utócsapat. Vannak csatározók, van tartalék. Vannak, kik
előre küldetnek a harczba, s viszont vannak, kik a retirálást födik. Az
tehát, hogy Elemér lovag, kit közelről nincs szerencsém ismerni, saját
vakmerőségének áldozatul essék, leginkább a körülményektől függ, és
ennélfogva, kérem alásan, meg sem jósolható. A fővezér oly pontra
állíthatja, a hol puskaropogást sem hall.
– Minő bolondság ezt csak képzelni is! – dörmögte Pista bácsi.
– Oda állítják őt, a hol legnagyobb a tűz, – jegyezte meg Dániel úr.
– S ha a podgyász mellé küldenék, onnan is elmegy oda, hol a veszély
bizonyos, – szólt az öcs.
– Tudom én, – mentegetődzék a hirnök, – hogy oly előkelő lovagnak, minő
Elemér úr, a fővezér is sokat elnéz; de a fegyelem ellen még sem szabad,
nemzetes és vitézlő pártfogóim, ennyire véteni. A ki a podgyászhoz van
rendelve, nem léphet harczolni az első sorba. Hiába, a regula csak
regulának marad.
– De hát miért mondja kend Elemért lovagnak? – pattant most föl Pista
bácsi, valami sejtelemtől megkapatva.
– Hát honnan van neki pénze? – kérdé Dániel úr, hasonló irányú
gyanítások felé vonatva.
Dorka tűhegyen kezdett ülni.
– Pénzét, nemzetes uraim, nem volt alkalmam látni, – szabadkozott a
hirnök, – de szent igaz, hogy tekintete és magatartása rendkívül úrias,
s kardján a türkisz, jáspis és smaragdkő igen szép boglárokba van
foglalva.
– Hallod-e ezt, öcsém, Dániel? – szólt feléje fordulva István úr.
– S hallja-e ezt kegyelmed, tisztelt urambátyám? – kérdé az öcs, hasonló
csodálkozással.
– Nem te küldötted-e el titkon Elemért?
– Lelkemre állítom, hogy nem, – esküdött mellére tett jobb kézzel Dániel
úr. De talán te küldötted el?
– Lelkemre mondom, hogy nem, – fogadkozék szintén mellre fektetett
jobbal Deák István.
Dorka alatt tánczolt a szék, körüle forogni kezdett a fal, lebegni a
bolthajtás, s minden butor hol közelebb jött hozzá, hol távozott tőle.
– Édes Dorka néni, kisérjen be engem, – szólt fölindulással Dora.
A vén asszony mozgott, de látta, hogy lábai nem birják.
A két Deák pedig elvörösödött a harag miatt.
– Ihol ni! elcsábították, ellopták tőlünk Elemért.
– Pénzzel, kincscsel idegenítették el.
– A világ csúfjává tettek minket.
– S nyakunkra vonták a nagy Werbőczi örökös haragját.
– Sírba tették becsületemet, öcsém!
– Házunk hitelét ölték meg, bátyám!
– De majd megtánczoltatom én azt a nyomorultat, a ki ekkora kudarczot
kent rám.
– Kikutatom én a hitványt, ha utolsó fillérem belevesz is. Ne búsulj,
bátyám, tudok én mozogni, jó a lábam.
– Te megkeresed, én megölöm. Arra jó kezem van.
– Édes atyusék! – rimánkodott Dora könnyezve, – ne lármázzanak úgy, hisz
nagy kiabálásaikkal a szegény beteg Dorka nénit annyira megijesztették,
hogy már lélekzeni is alig tud. Azután Elemérnél mindjárt megérkezése
után magam láttam egy kis erszényt telidesteli velenczei aranyokkal. A
lantos mindenütt kap ajándékot, a hol az emberek a bánatra és örömre
fogékonyak. Én legalább úgy képzelem… De az Istenért! Dorka néni, jőjön
a szobájába.
Késő volt már. Dorka ájultan rogyott össze. Körüle topogtak az öreg
urak. Egyik kezét tartá, másik homlokát dörzsölé. Végre éledni kezdett
és a hirnökre támaszkodva, az ágyig vánszorgott.
– Nem jó a hangos beszéd, mondtam neked, öcsém, Dani, – szólt István úr,
midőn a falajtót betette.
– Csak urambátyám ne mutatott volna épen asszonyszemélyek előtt a
gyilkolásra akkora passziót.
– Igaz biz’ a! Elfeledtem, hogy szegény Dorkába csak hálni jár a lélek.
– Őszi levél ő, a szellő is leveri.
– Hát még ha…
– Igen, ha még…
A két testvér megdöbbenve tekintett egymásra.
– Hirnök uram! – szólt most Pista bácsi, a hirnök oldalához vonulva.
– Tessék, – felelt ez szokott vékony hangjával.
– Pszt! – inté Dani bácsi.
– Hirnök uram, nem látott-e útjában valahol egy… egy tizenhat markos
lovat?
– Akárhányat, nemzetes uram.
– Pszt! – intett megint Dani bácsi.
– De rajta, egy… egy katonát?
– Minden esetre.
– Pszt! a falnak is füle van, – szólt Dani bácsi.
– Kinek sisakja volt és… – ekkor István úr kört vont kezével melle
fölött.
– Vértet ért, uram!
– Csak halkabban! – súgá Dani bácsi.
– Vértet értek s karján pajzsot.
– Legalább százat láttam ilyet, – felelé a hirnök.
– Majd jobban kérdezem én, urambátyám.
S erre Dániel úr sompolygott a hegyes hangú egyén füle mellé.
– Nem találkozott-e kegyelmed olyan könnyű lovassal, a ki lovagolni nem
tud s hirtelen nem mondhatná meg, jobb vagy baloldalra kell-e a kardot
kötni?
– Vetődött egy pár ilyen is a sarmasági táborba.
– S közöttök ugy-e valaki katonává öltözött papnak látszott?
– Pszt! öcsém, pszt! – sziszegte most Pista bácsi, ujjával a falajtóra
mutatva. – Engedd, hogy én kérdjem, mert jó ötletem van.
Ekkor a hirnöknek még el nem foglalt füléhez rukkolt.
– Ebédelt-e kegyelmed katonákkal?
– Itt-ott igen.
– Mondja meg hát nekem, hogy nézett ki az a mamlasz és otromba ficzkó,
kinek legszélesebb szája, legnagyobb fogai vannak és legtöbbet evett?
– A kinézése után gondolkoznom kellene, különben pedig Keresztúri
Ábrahámnak hívták.
– Az nem a mi falánk zsoldosunk.
– Pszt! meghallja a vénasszony.
– De minek beszélsz te oly nagyon?
– Urambátyám az, a ki kiabálásával mindent elront.
– E szerint, nemzetes uraim, helyesebb lenne talán a refectoriumban
beszélgetni, – indítványozá a hirnök.
– Egy pohár bor mellett, úgyis a nap már hőn süt, – így szólt Dani
bácsi.
– Menjünk hát, – egyezett bele az öregebb testvér.
– Sejtem én már, – súgá hátok mögül a hirnök, – hogy ki után tudakolnak
vitézlő uraimék.
Pista és Dani bácsi erre rögtön visszafordították arczokat.
– Szóljon tehát.
– Nyilatkozzék gyorsan.
– Elemér úr a szilágy-csehi korcsmában egy katonának pennát nyomott a
kezébe, hogy levelet írjon, talán épen ez lehet a kegyelmetek zsoldosa.
– Úgy van. Bizonyára Barnabás diák volt.
– Csitt, halkan! menjünk ki a szobából, csitt!
Ily kölcsönös csillapítás közt távoztak.
A hirnök mentől többet merített a kupából, annál kevésbbé tudott
fölvilágosításokat nyújtani s Deákék kénytelenek voltak puszta
gyanításokkal beérni.
Nagy szomoruságukra hallák, hogy a hirnök már Zsibót, Egregyet, Drágot
összebarangolta, mielőtt hozzájok jött volna. Ebből következtették, hogy
Barnabás diáknak legalább három nappal előbb kellett volna hazajönni.
Hol késik tehát? Nem vette-e önszántából nyakába a világot, vagy nem
beszélte-e rá Elemér, hogy vele együtt Budára menjen? oly kérdések,
melyeket könnyű volt föltenni, de nehéz megoldani. Az öreg urak csak azt
sejtették, a mi legkeserűbb volt rájok nézve, hogy tudniillik
könnyelműségökkel Dorka ellen nagy vétket követtek el s csak a
vakesetnek fogják köszönni, ha hibájok világosságra nem jő s ha a
következmények nem lesznek gyászosak és a lelkiismeretet terhelők.
Alig várták s most az egyszer történt ez a vendégszerető urakkal, alig
várták, hogy a hirnökön túladhassanak s azután egymásközt
meghányják-vessék teendőiket.
Midőn végre magokra voltak, kezdődött a fontolgatás nehéz szerepe.
– Írjunk a mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, Elemér eltávozásáról.
– Minket ügyetlenséggel vádolhat; de mégis küldjünk hozzá levelet,
kedves bátyám. De hát Dorkával mit tegyünk?
– Titkoljuk, a meddig csak lehet, Barnabás diák eltűnését.
– S ha megtudja, hogy öcscse nincs a zárdában?
– Akkor nekünk is megütközést kell színlelnünk, mintha ártatlanabbak
volnánk a ma született gyereknél.
– Ha sima, fiatal volna arczunk, könnyebben lemoshatná egy kevés tiszta
víz a tettetés mázát; de félek, úgy bemocskolja redőinket, hogy szennyét
semmiféle szappan sem viheti le többé.
– Mondasz valamit, öcsém! Azonban maradna-e fél perczig is nálunk Dorka,
ha megtudná, hogy öcscsét, a kit szemevilágánál sokkal inkább őrzött,
alattomos úton vezettük a halál torkába, noha tudtuk, mily jó
tehetetlen, mint nem képes egyébre az öklöződésen kívül.
– Azután ha legalább a haza védelme forgott volna eszünkben!
– Az már más volna, öcsém. De mi tagadás, mi bizony csak azért küldöttük
a háborúba, mert bosszankodtunk, hogy a mi Doránk felé forgatja sanda
szemét.
– Szent igaz, bátyám s pedig nem volt miért féltsük a mi szép leányunkat
az ő éktelen arczától és faragatlan viseletétől.
– Itéletnapig sem hozta volna vele senki gyanuba. S most hasztalan
építünk házat Dorka asszony számára.
– Ő azt fogja mondani: készíttessetek számomra inkább koporsót.
– Szobáit hasztalan butorozzuk be!
– Ő azt fogja mondani: rendeljetek fejem alá inkább gyaluforgácsot,
arczomra szemfödelet.
– S ebbül, öcsém, az következik, hogy a föld fenekéből is elő kell
kerítenünk Barnabás diákot.
– Úgy van. Írunk Elemérnek levelet azon meghagyással, hogy tüstént
indítsa vissza őt.
– De nem tudjuk, hová czímezzük.
– A mi nagy rokonunk levelébe csatoljuk az Elemérhez szólót is.
Ez kielégítő megoldásnak látszott. De most már új nehézség merült föl.
Az akkori közlekedés még béke idején is igen hiányos volt s a háboru
alatt majdnem legyőzhetetlen akadályokra talált. Erdélyben még az én
gyermekkoromban sem volt szokatlan, hogy a földesúr a levéllel jobbágyát
küldötte az ország egyik szélétől a másikig, még pedig gyalog. S ha ez
megérkezett az illető helyre, néha egész hetekig pihent csendesen, míg
választ kapott, melyet haza vigyen. Akkor még kiváncsiságunk nem a
perczek, de a hetek teléséhez szabta magát s bár mint érzés nem birt
kevesebb ingerlő erővel, mint most, a távirdák korában, de kitöréseit
mérséklé és megosztá a roppant időköz korlátja.
Dani bácsi szemlét tartott jobbágyai jó és rossz tulajdonai fölött.
Az egyik jól gyalogolt, de gyakran tekintett a csapszékbe. A másik
szerette a vizet, de lába lőcsös volt. A ki fürge és szeles, mint a
gondtalan ifjú, kihullathatta tarisznyájából a levelet; a kinek
óvatosságát dícsérték, félénkségéről is hírben állott. A kinek lova
volt, rossz kedvvel hagyná oda gazdaságát; a ki alá az uraság adott
volna lovat, nagy kérdés, mikor tér vele vissza. Sok tanakodásra lett
tehát szükség, míg Dani bácsi kiszemelte s Pista bácsi elfogadta a
czélszerű egyéniséget.
Aztán meddig küldjék?
Az öregebb testvérnek Szinérváralján lakik a jó barátja; az ifjabbnak
Nagy-Kállóban.
Kit tiszteljenek meg azzal, hogy a vett levelet máshoz tovább küldje s
az ismét máshoz, míg kézről-kézre adatván, végre a nagy Werbőczi István
tulajdon kezébe érkezik?
Hogy dőlt el e nehéz és sok tanakodásra méltó ügy, arról a krónikákban
semmi adatra nem akadtam.
De bizonyos, hogy harmadnapon már a levél nemcsak meg volt írva és
lepecsételve, de valósággal útnak is indult s folyvást haladott
rendeltetése felé.
Mire elérkezik, Budavárában sokat nem talál úgy, a hogy kellene. Talán
Mátyás király palotájába is idegenek költöztek. Talán a templomok is más
hitet és imát türnek a szentek képeitől megfosztott boltíveik közt.
Talán maga Werbőczi István sem lesz többé Izabella királyné szolgája, a
csecsemő királyfinak gondnoka és Magyarország ügyeinek egyik fő
intézője!
Ki tudja, mennyi ideig vándorolnak Pista bácsi kézvonásai?
Addig térjünk más vándorok úti kalandjainak elbeszéléséhez.
VIII.
Elemér hosszas barangolás alatt hódításokat tett Barnabás diák kegyében.
A féltékenységre – mint a diák hivé – megszünt minden ok.
Mindketten földönfutók.
A szerencse még nem találkozott egyikökkel sem, pedig már hat nap óta
keresik közös úton.
Ha csak egy perczig mosolyogna a távol ködéből Elemér felé, ha kaczér
szemének csak egy sugarát vetné a fellegek közül a lantosra, akkor a
diák talán visszaesnék régi hangulatába.
De most miért gyűlölné Elemért ezerszer inkább, mint általában az
embereket.
Szelidűl Barnabás.
Puszta csárdába szállottak meg.
Elemér hosszan dőlt a zsupágyra s elaludt.
A diák fölemelte lándzsáját, mintha a pihenő mellének akarná szögezni,
de hamar leereszté és megelégedett azzal, hogy nehéz talpú csizmájával
mintegy véletlenül a lantos lábára lépjen.
– Ezt az embert utoljára is én fogom megölni, – mormogta néha. Elemér is
meghallott valamit ebből s elmosolyodott a diák hangos gondolkodásán.
Azonban rendre kimaradt Barnabás mormogása s volt idő, midőn nem egészen
rosszakaratú mosolylyal beszélt utitársával.
A Hortobágy közepén a gulya bikája Elemérre rohant.
Barnabás, ki hátrább maradt, megállítá lovát s csendesen nézte a
jelenetet. A szó legszigorúbb értelmében semleges maradt. Nem mutatott
több rokonszenvet a támadó, mint a megtámadott fél iránt. Nem segítette
a bikát az ostromnál, szívesen mosolygott az ellentállási ügyességen és
őszintén elismerte, hogy Elemér nem csekély föladatot oldott meg, midőn
a veszélyből menekült.
Szolnokon, közel a város kerítéséhez, két zsivány vagy csendháborító
lógott a bitófán. Barnabás föveget emelt a törvény keze által kimultak
előtt s azután velök szembeállva, sokáig őgyelgett torz vonásaikon. A
merengés fölkölté benne a vágyat s hő képzelődése megfosztá a fát
halottjaitól, hogy reá másokat akaszszon föl. S talált két áldozatot e
czélra, de közöttök nem volt Elemér.
Roppant haladás a kiengesztelődés felé.
– Úrfi, – szólt Barnabás, a mint a Tisza füzesei közt utaztak s a hold
világítását a badar alakú törzsek s a rendetlen ágak körrajzai furcsánál
furcsább árnyékkal hintették be, – úrfi, látott-e kegyelmed lelkeket,
kik álmában jelentek meg s hiúz-szemökkel, mint a gyújtóüveggel, égetik
a testen azon pontot, melyre tekintenek… nálam többnyire a homlokot?
látta-e atyját a kisértet minőségében?
– Sohasem.
– Talán atyja természetes halállal mult ki?
szolgáltatok át kegyelmeteknek.
– Nagyra becsüljük a vitézlő úr grátiáját, azonban nekem szoros
kötelességemmé tették előljáróim, hogy Barnabás diákot rögtön
visszahozzam.
– De tud-e tisztelendőséged másfél ölet ugrani?
– Már arra nem ajánlkozom.
– Akkor hát három napig vendégem lesz. Mert nálam most igen vígkedvű
urak és asszonyságok vannak, kiknek csak az a hibájok, hogy útra
készülnek. Ezt megtudván, várnagyomnak utasítást adtam a dobogó tüsténti
fölvonására. S majd meglátom, ki tud átugrani a várárkon. Mert, úgy
segéljen, különben három nap és három éjjel nálam fog danolni, tánczolni
és serleget üríteni. Siessen, várnagy uram! Kísérje a tisztelendőt
szerény házamba és mihelyt átlépett a hídon, tüstént vonassa föl azt.
– Induljunk, pater! – szólt a várnagy.
A jámbor szerzetes nem volt ellensége sem a dalnak, sem a bornak. Vonta
is ezer incselgő kép a vár felé; de a gvardián szigorú arcza, mely most
az ő szeme előtt lebegett, komolyan inté: – Ne menj Florián a kísértet
elé, mert még inkább megfenyítelek, mint a csavargó Barnabás diákot!
– Ha a spectabilis a dobogó felvonásától el nem akar állni, akkor szíves
igéretei felől értesíteni fogom előljáróimat, s Isten kegyelmével
ezennel visszaballagok a kolostorba.
Dani bácsi szabadon lélekzett, mihelyt a pap neki hátat fordított.
– Most szerencsésen megmenekedtem a bajtól; de, várnagy komám, ezentúl
kendnek lesz kötelessége oly elmés módot találni ki, mely a papokat a
vártól és Dorkát a zárdától távol tartsa mindaddig, míg a ház felépül.
Isten őrízzen attól, hogy a vén asszony fölfedezze tettünket. Ha
Barnabás elmaradása nyugtalanítani fogja, kend meséljen neki czifra
dolgokat. Irtózom Dorka könnyeitől, kétségbeesésétől, megőrülésétől… és
nem tudok hazudni. Legfölebb Florián pátert hitetném el… Dorkának
hiúzszemei vannak és Barnabást fiaként szereti. De menjünk már haza,
mert Pista bátyám zsémbelni fog hosszas kimaradásunkért.
Dora kötött, az öreg nagybátya egy törpe zsöllyén ült. Helyzete
kényelmetlen, mert köszvényes lábait jól terjegetni nem tudja, de
legalább közel van unokahugához. S mennyi szemrehányást, mennyi
figyelmeztetést nem kell elmondani. Hol is kezdje, és hogy?
Dora szorgalmasan kötött.
– Te most csak akkor beszélsz, mikor kérdenek.
– Pista atyus mindig kérd.
– Mert nem szeretem, hogy a szemed fáj és mégis folyvást rontod a sok
varrással, hurkolással és kötéssel.
– Még több az üres időm, mint a dolgom.
– De ha a szemed fáj, foghatnál másféle munkához.
– Édes Pista atyus, nincs a szememnek baja.
– Hisz héjai vörösek.
– Bizonyosan a szél fujta meg.
– Te selma, hisz alig jársz ki a szobából.
– Bizonyosan az ablakot tartottam sokáig nyitva és bejött a friss szél.
– S mit látok? cziterádat a szögön por lepi.
– Elpattant az egyik húrja.
– Helyébe én is tudok mást feszíteni. Add ide csak az illő húrt. S hát a
virágokat miért nem öntözted meg?
– Micsoda virágokat?
– Amott a cserépben.
– Dorka azt mondja, hogy féreg rág gyökerökön s azért hervadnak. Dorka
értelmes asszony.
– Fürteid közé sem tüzesz félig nyilt hónapos rózsát? Pedig mostanáig
soha sem mulasztottad el.
– De mind édes atyámnak, mind Pista atyusnak reggelenként hozok friss
bokrétát, míg csak a kert utolsó virága nem hullatja el leveleit.
– S hát magadra miért nem gondolsz?
– Nem fontam-e gyöngyöt fürteimbe, mikor sok vendégünk volt?
– De mit használ, ha ifjak helyett többnyire öreg urakkal társalogtál.
– A fiatalokat az öröm magától fölkeresi; az éltesek számára időtöltést
a háziasszony figyelme talál. Így tanította ezt nekem Pista atyus.
Azután nem tánczoltam-e eleget?
– Mert mindenik úrfi erővel is elvitt volna. De mentél-e a többi nőkkel
együtt lovagolni?
– Leányhoz talán nem is illik e férfias mulatság.
– S régebben miért nem vélekedtél így?
– Fiatalabb voltam. Az idő hozza a megfontolást.
– Épen azt nem szeretem, hogy mostanság igen bölcs akarsz lenni.
Maholnap már nem is fogsz igazán örvendeni tudni. Hejh, csak az a rossz
Elemér ne barangolna annyit! Már látom, hogy róla ragadt a víg kedv
mindnyájunkra; még te sem nevetsz azóta igazán. Kész a czitera, próbáld
meg rajta az új húrt.
– Eléggé összhangzik.
– Hm! Dani öcsém is hosszasan hagy magamra. Dalolj egyet, leányom.
– Melyik éneket kivánja?
– A melyet utoljára készített Elemér.
Dora elsápadt; de lélekerejét hamar összeszedte.
– Nem emlékszem jól reá, – szólt kikerülőn.
– Hisz legtöbbször énekelted.
– Azután szomorú is.
– Nem tesz semmit, leányom; mi sem vagyunk víg hangulatban. S minden
szomorusága mellett az benne igen furcsa, hogy a költöző madarak
beszélik el a lovag halálát. Csak az a lurkó Elemér gondolhat ki ilyen
csodálatost. Hányszor nem lantolta el hosszú barangolása alatt a szép
nőknek? Képzelem, mint dicsérik őt a palotákban és a piaczokon. Nem…
arra Elemér mégsem alázta le magát, hogy a vásáron énekeljen, mint a
közönséges hegedős. Büszke, délczeg fiu. Talán nem is származott rossz
családból. Pista bátyád haragszik, ha Elemér születését ócsárolják. Csak
jönne haza már a kópé. Énekeld el, Dórám, a nótáját.
A leány szilaj kézzel nyult a kobozhoz, s Pista bácsinál élesebb szemű
az ő szép és sápadó vonalain, a hideg elszánásban annyi égető szenvedést
látott volna, hogy rettegne a húrtól, melyre ujjait teszi, és a hangtól,
mely zengeni fog.
– Kezd el, Dorám, kezd el már.
A leány kebléhez szorította a kobozt, s halk, de fájdalmas hangon
éneklé:
Vándor madár, vándor madár
Szárnyad mindenfelé eljár,
Szemed mindenüvé teként,
Nem láttad-e a vőlegényt?…
Könny csillogott Dora pilláin; lehanyatlott keze.
– Pista bácsi, elfeledtem a dal folytatását! talán majd tudni fogom.
Akkor eléneklem Pista bácsi!
Dorka nyitott be. Midőn Dora a vén asszonyra veté tekintetét, az előbb
könnyes szem sötéten szikrázott, s a bánatnak magát átengedett arcz és
termet most szoborszerű, majdnem merev kifejezést és állást vett.
A falusi leányka leeresztett kezekkel, egyenes tartással úgy ült székén,
mintha a művész véste volna oda, ábrázolván vagy a kifáradt részvétet,
vagy a haragra ébredő részvétlenséget.
Dorka sanda s a zavar miatt tétovázó léptekkel ment a szekrényekhez és a
polczokhoz, hol rakosgatni és keresni valója volt.
– No, hát mi ujság, jó barátom? – hangzék künn Dani bácsi harsány szava.
– Csak azt jöttem jelenteni kegyelmeteknek, nemzetes és vitézlő uraimék,
s respective tudtul adni, hogy a nemesi fölkelés, mely az alvajda ő
nagysága rendeleténél fogva Sarmaságra gyült, hogy dandárokká alakulván,
Budát az ostrom alól fölmentse, újabban vett parancs következtében szét
van oszlatva. Már kiki hazamehet családja tűzhelyéhez, s a tábori nehéz
fáradozások után az édes nyugalom karjaiba vetheti magát. Szulejman
császár, kinek palástja széléhez fogódzott a mi országunk,
Nándor-Fehérvár körül sátoroz, a vitéz szemendriai basa és a hatalmas
boszniai vezér eddig már Buda alá érkezett, s a királyné ő felségének
nincs többé az erdélyi hadak segítségére szüksége.
– Úgy hiszem, – dörmögé Dani bácsi, – hogy mégsem vált volna
gyalázatunkra legalább egy kanállal a magunk véréből is ontani, és Budát
a királyi családdal együtt nem bizni csak a török kegyelmére. Az én
fiatal koromban akadt volna elég önkéntes, ki a harczvágy miatt álomra
sem hajtaná a fejét, míg Mátyás király palotája előtt nem mutathatja
meg, hogy mi az a magyar vitézség.
– Most is ment egy pár Sarmaságról Budára; de ha vajon a sok német és
török közt megérkezik-e, csak a jó Isten tudhatja.
– Vegye az ég oltalma alá az ily derék magyar embert!
– Amen! – szólt az idegen rikácsoló hangja.
S ezzel a Dora szobájába léptek.
Pista bácsi a vékony termetű és hosszú bajuszú egyéniségben rögtön
ráismert a hirnökre, kit néhány héttel előbb annyi vendégszeretettel
fogadott.
Dora sejtelmes szive hangosan kezdett dobogni.
Dorka gerinczén hideg nyargalt át, a félelem fagya.
Most már Dani bácsinak is eszébe jut, hogy a ki Sarmaságról jön,
Barnabás diákról beszélhetne valamit. Bánni kezdte, hogy a hirnököt
előbb nem kérdezte ki mindenről. Egyébiránt többé nem volna nagy baj,
gondolja, ha Dorka a történteket orrolni fogná; mert Barnabás sem
késhetik soká a visszatéréssel.
A hirnök e közben táskájából levelet húzott ki.
– Egy lovagtól hoztam Deák Dániel nagyuram ő kegyelmének.
– No hát az nem Barnabás, ha lovagnak néz ki, – számítgatá egész
hidegvérrel Dani bácsi. – Édes Dorka asszony, hozza el csak a
pápaszememet!
– Nálam volna egy szemüveg, öcsém uram!… de talán kegyelmeddel külön
levelezést folytatnak, – szólt nehezteléssel Pista bácsi.
– Sőt ellenkezőleg, inkább bátyám uram ír olyan leveleket, melyeket
nekem el sem olvas.
– Megkövetem kendet, én nem szoktam titkolózni.
– Hát én miért rejtegetném a correspondentiákat?
Dani bácsi egész formasággal átnyújtotta a levelet Pista bácsinak, ki
szintén hasonló ünnepélyességgel visszanyujtá neki.
Dorka elhozta a szemüveget.
– Itt a kegyelmed üvege, – szólt István úr.
– A kegyelmedé is kegyelmednél van, – válaszolta Dániel úr.
– Így lévén a dolog, mondá a hirnök, – ha nemzetes és vitézlő uraiméknak
nincs ellenökre, tehát elolvasom én hangosan, mint illik.
Most azonban Pista bácsinak ötlött eszébe, hogy hátha a levelet Barnabás
diák írta. Megszeppent tehát.
– Engem illet az elolvasási juss, mint nagyobb testvért, – szólt
vészhárítólag.
– Nem a jussért, de itt a levél. Tessék, urambátyám! válaszolá Dániel
úr.
Deák István jól illesztette orrára a szemüveget, feltörte a pecsétet,
kibontá a kisded papirt, pattogatá ujjával, pedig beporozva sem volt, s
midőn ezen előzményeken szerencsésen átesett, az aláírásra veté szemeit.
– Mi a hékő! – kiáltá, – hisz ezt Elemér írja.
Dora visszanyerte már nyugalmát, de Dorka a falnál fehérebb lett.
– Mit keres Elemér Sarmaságon? – dörgé Dani bácsi.
– Olvasd el, leányom, – szólt megindulással István úr, – olvasd el a
levelet, hadd lássuk, mit tett az a háládatlan ifju.
– Csak most adj erőt, Istenem! – rebegte lelkében Dora, s bár kezében a
papir ingott, mintha halk szellő mozgatná, bár szíve összeszorult,
mintha a halálváz ujjai érintenék, mégis tiszta és rezgés nélküli hangon
szavalta el azon néhány, de érzékeny sort, melyben Elemér búcsút vett
pártfogóitól, hogy a dicsőség mezején onthassa vérét.
Dani bácsi haragosan törlé ki hüvelykével szeméből a könyet.
Pista bácsit csak az vigasztalta, hogy talán a szemüvegen át nem is
lehet észrevenni, nedvesek-e ősz pillái.
– A nagy Werbőczit is említi a rossz fiu! – sohajtá hosszú szünet után
az öregebbik testvér.
– És a hazát, – tevé hozzá az öcs.
– Elbúcsúzik tőled, édes Danim!
– S tőled, kedves bátyám!
– És a mi szegény Doránktól is, kit annyi szépre, jóra tanított.
– S minden ismerőseitől, kik őt szerették. S ki ne szerette volna
Elemért?
– Kedvelte öcsém, a ki csak vele találkozott.
– Még a leghitványabb ember is.
– Kivéve… de Dorka miatt hallgatok.
Pista úr Barnabás diákra gondolt, s a hirtelen ejtett szó miatt zavar
lepte arczát.
– S milyen érzékenyen búcsúzik Elemér, mintha az élettől válnék meg,
mintha lelke már ajkain volna, hogy kirepüljön.
– El is vérzik ő a csatán, kedves öcsém! Rá mernék esküdni, hogy vége
neki.
Dorka zokogni kezdett.
– Ne pityeregjen az asszony! – kiálta Dani bácsi, kinek szemeit megint
facsarta valami.
– Nem menekszik Elemér, – folytatta mélabús elmélkedéseit István úr. –
Jól ismerem vakmerőségét.
A hirnök úgy hivé, hogy neki kötelessége a közgyászban a vigasztalás
hangját pengetni.
– Nemzetes és vitézlő uraimék, – szólt, – régóta tapasztalom, hogy
sokkal több tér vissza a csatából, mint a hány ott marad.
– Talán csak nem czéloz kegyelmed arra, hogy Elemér gyáva volna? – kérdé
ingerülten Dani bácsi.
– Isten őrizzen ekkora vakmerőségtől, – mentegetőzött a hirnök.
– Vívtam én is csatát huszár csapatommal, – szólt István úr, kedélyének
alagyai hangulatát továbbszőve. – A golyó elhordotta alólam a lovat, a
kartács-szögek mint a szúnyogok szüntelen körüldongottak, s katonáim
jobbra-balra hulladoztak. Tudom, mi a veszély s mi a bátorság. De Elemér
hősebb volt kis gyermek korában is, mint legedzettebb bajnokaink. Láttam
küzdeni. Oldala mellett esett el apja, ölettek meg rendre testvérei; de
ő nem tágított, nem hátrált. Oly büszkén, oly vakmerőn küzdött, mint a
hadisten; pedig csak gyermek volt.
Dora a kéj elragadtatásával hallgatta nagybátyját. Keble emelkedett,
szemei eddig idegen lelkesedéstől csillogtak, s most boldogabb volt
szerencsétlenségében, mint más a kinálkozó örömök és elért vágyak
közepett.
István úr a hirnök felé fordulva, folytatta:
– Kend állítja, hogy sok katona tér ép testtel vissza a csatából; de én
meg azt mondom, hogy ha csak három kap sebet, már közülök egyik Elemér
lesz, ha kettő marad a mezőn halva, az egyik okvetlenül Elemér. A ki őt
a csatába viszi, a halál torkába dobta.
Dorka nyárfalevélként reszketett. Szeretett volna kimenni a szobából, de
érzé, hogy nincs elég ereje, hogy a falhoz kellene támasztani kezét, s
mégis, mielőtt a küszöbhöz érne s a kilincsre tenné ujjait, már térdre
rogynék. Egy széken összezsugorodott, s csak azon igyekezett, nehogy
szeme a Doráéval találkozzék.
– Eltemettük Elemért… annyi, mintha eltemettük volna, – visszhangozá
István úr eszméit Dani bácsi.
– Mintha szemem előtt volna sírgödre!
– Mintha látnám félig elsenyvedt holttestén a sebhelyeket! – erősíté
Dániel úr.
– No, kedves öcsém, talán azt még sem látod, – szólt az ellentmondás
ösztönétől megkapatva István bácsi.
– Bizony, bizony már ő kimult, sóhajtá mellre tett kezekkel az öcs.
– De hátha él? – fordított a dolgon István bácsi.
A hirnök megint idején látta a közbeszólást.
– Nemzetes urak! Mindnyájan tudjuk, hogy a seregnél van előcsapat,
derékhad és utócsapat. Vannak csatározók, van tartalék. Vannak, kik
előre küldetnek a harczba, s viszont vannak, kik a retirálást födik. Az
tehát, hogy Elemér lovag, kit közelről nincs szerencsém ismerni, saját
vakmerőségének áldozatul essék, leginkább a körülményektől függ, és
ennélfogva, kérem alásan, meg sem jósolható. A fővezér oly pontra
állíthatja, a hol puskaropogást sem hall.
– Minő bolondság ezt csak képzelni is! – dörmögte Pista bácsi.
– Oda állítják őt, a hol legnagyobb a tűz, – jegyezte meg Dániel úr.
– S ha a podgyász mellé küldenék, onnan is elmegy oda, hol a veszély
bizonyos, – szólt az öcs.
– Tudom én, – mentegetődzék a hirnök, – hogy oly előkelő lovagnak, minő
Elemér úr, a fővezér is sokat elnéz; de a fegyelem ellen még sem szabad,
nemzetes és vitézlő pártfogóim, ennyire véteni. A ki a podgyászhoz van
rendelve, nem léphet harczolni az első sorba. Hiába, a regula csak
regulának marad.
– De hát miért mondja kend Elemért lovagnak? – pattant most föl Pista
bácsi, valami sejtelemtől megkapatva.
– Hát honnan van neki pénze? – kérdé Dániel úr, hasonló irányú
gyanítások felé vonatva.
Dorka tűhegyen kezdett ülni.
– Pénzét, nemzetes uraim, nem volt alkalmam látni, – szabadkozott a
hirnök, – de szent igaz, hogy tekintete és magatartása rendkívül úrias,
s kardján a türkisz, jáspis és smaragdkő igen szép boglárokba van
foglalva.
– Hallod-e ezt, öcsém, Dániel? – szólt feléje fordulva István úr.
– S hallja-e ezt kegyelmed, tisztelt urambátyám? – kérdé az öcs, hasonló
csodálkozással.
– Nem te küldötted-e el titkon Elemért?
– Lelkemre állítom, hogy nem, – esküdött mellére tett jobb kézzel Dániel
úr. De talán te küldötted el?
– Lelkemre mondom, hogy nem, – fogadkozék szintén mellre fektetett
jobbal Deák István.
Dorka alatt tánczolt a szék, körüle forogni kezdett a fal, lebegni a
bolthajtás, s minden butor hol közelebb jött hozzá, hol távozott tőle.
– Édes Dorka néni, kisérjen be engem, – szólt fölindulással Dora.
A vén asszony mozgott, de látta, hogy lábai nem birják.
A két Deák pedig elvörösödött a harag miatt.
– Ihol ni! elcsábították, ellopták tőlünk Elemért.
– Pénzzel, kincscsel idegenítették el.
– A világ csúfjává tettek minket.
– S nyakunkra vonták a nagy Werbőczi örökös haragját.
– Sírba tették becsületemet, öcsém!
– Házunk hitelét ölték meg, bátyám!
– De majd megtánczoltatom én azt a nyomorultat, a ki ekkora kudarczot
kent rám.
– Kikutatom én a hitványt, ha utolsó fillérem belevesz is. Ne búsulj,
bátyám, tudok én mozogni, jó a lábam.
– Te megkeresed, én megölöm. Arra jó kezem van.
– Édes atyusék! – rimánkodott Dora könnyezve, – ne lármázzanak úgy, hisz
nagy kiabálásaikkal a szegény beteg Dorka nénit annyira megijesztették,
hogy már lélekzeni is alig tud. Azután Elemérnél mindjárt megérkezése
után magam láttam egy kis erszényt telidesteli velenczei aranyokkal. A
lantos mindenütt kap ajándékot, a hol az emberek a bánatra és örömre
fogékonyak. Én legalább úgy képzelem… De az Istenért! Dorka néni, jőjön
a szobájába.
Késő volt már. Dorka ájultan rogyott össze. Körüle topogtak az öreg
urak. Egyik kezét tartá, másik homlokát dörzsölé. Végre éledni kezdett
és a hirnökre támaszkodva, az ágyig vánszorgott.
– Nem jó a hangos beszéd, mondtam neked, öcsém, Dani, – szólt István úr,
midőn a falajtót betette.
– Csak urambátyám ne mutatott volna épen asszonyszemélyek előtt a
gyilkolásra akkora passziót.
– Igaz biz’ a! Elfeledtem, hogy szegény Dorkába csak hálni jár a lélek.
– Őszi levél ő, a szellő is leveri.
– Hát még ha…
– Igen, ha még…
A két testvér megdöbbenve tekintett egymásra.
– Hirnök uram! – szólt most Pista bácsi, a hirnök oldalához vonulva.
– Tessék, – felelt ez szokott vékony hangjával.
– Pszt! – inté Dani bácsi.
– Hirnök uram, nem látott-e útjában valahol egy… egy tizenhat markos
lovat?
– Akárhányat, nemzetes uram.
– Pszt! – intett megint Dani bácsi.
– De rajta, egy… egy katonát?
– Minden esetre.
– Pszt! a falnak is füle van, – szólt Dani bácsi.
– Kinek sisakja volt és… – ekkor István úr kört vont kezével melle
fölött.
– Vértet ért, uram!
– Csak halkabban! – súgá Dani bácsi.
– Vértet értek s karján pajzsot.
– Legalább százat láttam ilyet, – felelé a hirnök.
– Majd jobban kérdezem én, urambátyám.
S erre Dániel úr sompolygott a hegyes hangú egyén füle mellé.
– Nem találkozott-e kegyelmed olyan könnyű lovassal, a ki lovagolni nem
tud s hirtelen nem mondhatná meg, jobb vagy baloldalra kell-e a kardot
kötni?
– Vetődött egy pár ilyen is a sarmasági táborba.
– S közöttök ugy-e valaki katonává öltözött papnak látszott?
– Pszt! öcsém, pszt! – sziszegte most Pista bácsi, ujjával a falajtóra
mutatva. – Engedd, hogy én kérdjem, mert jó ötletem van.
Ekkor a hirnöknek még el nem foglalt füléhez rukkolt.
– Ebédelt-e kegyelmed katonákkal?
– Itt-ott igen.
– Mondja meg hát nekem, hogy nézett ki az a mamlasz és otromba ficzkó,
kinek legszélesebb szája, legnagyobb fogai vannak és legtöbbet evett?
– A kinézése után gondolkoznom kellene, különben pedig Keresztúri
Ábrahámnak hívták.
– Az nem a mi falánk zsoldosunk.
– Pszt! meghallja a vénasszony.
– De minek beszélsz te oly nagyon?
– Urambátyám az, a ki kiabálásával mindent elront.
– E szerint, nemzetes uraim, helyesebb lenne talán a refectoriumban
beszélgetni, – indítványozá a hirnök.
– Egy pohár bor mellett, úgyis a nap már hőn süt, – így szólt Dani
bácsi.
– Menjünk hát, – egyezett bele az öregebb testvér.
– Sejtem én már, – súgá hátok mögül a hirnök, – hogy ki után tudakolnak
vitézlő uraimék.
Pista és Dani bácsi erre rögtön visszafordították arczokat.
– Szóljon tehát.
– Nyilatkozzék gyorsan.
– Elemér úr a szilágy-csehi korcsmában egy katonának pennát nyomott a
kezébe, hogy levelet írjon, talán épen ez lehet a kegyelmetek zsoldosa.
– Úgy van. Bizonyára Barnabás diák volt.
– Csitt, halkan! menjünk ki a szobából, csitt!
Ily kölcsönös csillapítás közt távoztak.
A hirnök mentől többet merített a kupából, annál kevésbbé tudott
fölvilágosításokat nyújtani s Deákék kénytelenek voltak puszta
gyanításokkal beérni.
Nagy szomoruságukra hallák, hogy a hirnök már Zsibót, Egregyet, Drágot
összebarangolta, mielőtt hozzájok jött volna. Ebből következtették, hogy
Barnabás diáknak legalább három nappal előbb kellett volna hazajönni.
Hol késik tehát? Nem vette-e önszántából nyakába a világot, vagy nem
beszélte-e rá Elemér, hogy vele együtt Budára menjen? oly kérdések,
melyeket könnyű volt föltenni, de nehéz megoldani. Az öreg urak csak azt
sejtették, a mi legkeserűbb volt rájok nézve, hogy tudniillik
könnyelműségökkel Dorka ellen nagy vétket követtek el s csak a
vakesetnek fogják köszönni, ha hibájok világosságra nem jő s ha a
következmények nem lesznek gyászosak és a lelkiismeretet terhelők.
Alig várták s most az egyszer történt ez a vendégszerető urakkal, alig
várták, hogy a hirnökön túladhassanak s azután egymásközt
meghányják-vessék teendőiket.
Midőn végre magokra voltak, kezdődött a fontolgatás nehéz szerepe.
– Írjunk a mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, Elemér eltávozásáról.
– Minket ügyetlenséggel vádolhat; de mégis küldjünk hozzá levelet,
kedves bátyám. De hát Dorkával mit tegyünk?
– Titkoljuk, a meddig csak lehet, Barnabás diák eltűnését.
– S ha megtudja, hogy öcscse nincs a zárdában?
– Akkor nekünk is megütközést kell színlelnünk, mintha ártatlanabbak
volnánk a ma született gyereknél.
– Ha sima, fiatal volna arczunk, könnyebben lemoshatná egy kevés tiszta
víz a tettetés mázát; de félek, úgy bemocskolja redőinket, hogy szennyét
semmiféle szappan sem viheti le többé.
– Mondasz valamit, öcsém! Azonban maradna-e fél perczig is nálunk Dorka,
ha megtudná, hogy öcscsét, a kit szemevilágánál sokkal inkább őrzött,
alattomos úton vezettük a halál torkába, noha tudtuk, mily jó
tehetetlen, mint nem képes egyébre az öklöződésen kívül.
– Azután ha legalább a haza védelme forgott volna eszünkben!
– Az már más volna, öcsém. De mi tagadás, mi bizony csak azért küldöttük
a háborúba, mert bosszankodtunk, hogy a mi Doránk felé forgatja sanda
szemét.
– Szent igaz, bátyám s pedig nem volt miért féltsük a mi szép leányunkat
az ő éktelen arczától és faragatlan viseletétől.
– Itéletnapig sem hozta volna vele senki gyanuba. S most hasztalan
építünk házat Dorka asszony számára.
– Ő azt fogja mondani: készíttessetek számomra inkább koporsót.
– Szobáit hasztalan butorozzuk be!
– Ő azt fogja mondani: rendeljetek fejem alá inkább gyaluforgácsot,
arczomra szemfödelet.
– S ebbül, öcsém, az következik, hogy a föld fenekéből is elő kell
kerítenünk Barnabás diákot.
– Úgy van. Írunk Elemérnek levelet azon meghagyással, hogy tüstént
indítsa vissza őt.
– De nem tudjuk, hová czímezzük.
– A mi nagy rokonunk levelébe csatoljuk az Elemérhez szólót is.
Ez kielégítő megoldásnak látszott. De most már új nehézség merült föl.
Az akkori közlekedés még béke idején is igen hiányos volt s a háboru
alatt majdnem legyőzhetetlen akadályokra talált. Erdélyben még az én
gyermekkoromban sem volt szokatlan, hogy a földesúr a levéllel jobbágyát
küldötte az ország egyik szélétől a másikig, még pedig gyalog. S ha ez
megérkezett az illető helyre, néha egész hetekig pihent csendesen, míg
választ kapott, melyet haza vigyen. Akkor még kiváncsiságunk nem a
perczek, de a hetek teléséhez szabta magát s bár mint érzés nem birt
kevesebb ingerlő erővel, mint most, a távirdák korában, de kitöréseit
mérséklé és megosztá a roppant időköz korlátja.
Dani bácsi szemlét tartott jobbágyai jó és rossz tulajdonai fölött.
Az egyik jól gyalogolt, de gyakran tekintett a csapszékbe. A másik
szerette a vizet, de lába lőcsös volt. A ki fürge és szeles, mint a
gondtalan ifjú, kihullathatta tarisznyájából a levelet; a kinek
óvatosságát dícsérték, félénkségéről is hírben állott. A kinek lova
volt, rossz kedvvel hagyná oda gazdaságát; a ki alá az uraság adott
volna lovat, nagy kérdés, mikor tér vele vissza. Sok tanakodásra lett
tehát szükség, míg Dani bácsi kiszemelte s Pista bácsi elfogadta a
czélszerű egyéniséget.
Aztán meddig küldjék?
Az öregebb testvérnek Szinérváralján lakik a jó barátja; az ifjabbnak
Nagy-Kállóban.
Kit tiszteljenek meg azzal, hogy a vett levelet máshoz tovább küldje s
az ismét máshoz, míg kézről-kézre adatván, végre a nagy Werbőczi István
tulajdon kezébe érkezik?
Hogy dőlt el e nehéz és sok tanakodásra méltó ügy, arról a krónikákban
semmi adatra nem akadtam.
De bizonyos, hogy harmadnapon már a levél nemcsak meg volt írva és
lepecsételve, de valósággal útnak is indult s folyvást haladott
rendeltetése felé.
Mire elérkezik, Budavárában sokat nem talál úgy, a hogy kellene. Talán
Mátyás király palotájába is idegenek költöztek. Talán a templomok is más
hitet és imát türnek a szentek képeitől megfosztott boltíveik közt.
Talán maga Werbőczi István sem lesz többé Izabella királyné szolgája, a
csecsemő királyfinak gondnoka és Magyarország ügyeinek egyik fő
intézője!
Ki tudja, mennyi ideig vándorolnak Pista bácsi kézvonásai?
Addig térjünk más vándorok úti kalandjainak elbeszéléséhez.
VIII.
Elemér hosszas barangolás alatt hódításokat tett Barnabás diák kegyében.
A féltékenységre – mint a diák hivé – megszünt minden ok.
Mindketten földönfutók.
A szerencse még nem találkozott egyikökkel sem, pedig már hat nap óta
keresik közös úton.
Ha csak egy perczig mosolyogna a távol ködéből Elemér felé, ha kaczér
szemének csak egy sugarát vetné a fellegek közül a lantosra, akkor a
diák talán visszaesnék régi hangulatába.
De most miért gyűlölné Elemért ezerszer inkább, mint általában az
embereket.
Szelidűl Barnabás.
Puszta csárdába szállottak meg.
Elemér hosszan dőlt a zsupágyra s elaludt.
A diák fölemelte lándzsáját, mintha a pihenő mellének akarná szögezni,
de hamar leereszté és megelégedett azzal, hogy nehéz talpú csizmájával
mintegy véletlenül a lantos lábára lépjen.
– Ezt az embert utoljára is én fogom megölni, – mormogta néha. Elemér is
meghallott valamit ebből s elmosolyodott a diák hangos gondolkodásán.
Azonban rendre kimaradt Barnabás mormogása s volt idő, midőn nem egészen
rosszakaratú mosolylyal beszélt utitársával.
A Hortobágy közepén a gulya bikája Elemérre rohant.
Barnabás, ki hátrább maradt, megállítá lovát s csendesen nézte a
jelenetet. A szó legszigorúbb értelmében semleges maradt. Nem mutatott
több rokonszenvet a támadó, mint a megtámadott fél iránt. Nem segítette
a bikát az ostromnál, szívesen mosolygott az ellentállási ügyességen és
őszintén elismerte, hogy Elemér nem csekély föladatot oldott meg, midőn
a veszélyből menekült.
Szolnokon, közel a város kerítéséhez, két zsivány vagy csendháborító
lógott a bitófán. Barnabás föveget emelt a törvény keze által kimultak
előtt s azután velök szembeállva, sokáig őgyelgett torz vonásaikon. A
merengés fölkölté benne a vágyat s hő képzelődése megfosztá a fát
halottjaitól, hogy reá másokat akaszszon föl. S talált két áldozatot e
czélra, de közöttök nem volt Elemér.
Roppant haladás a kiengesztelődés felé.
– Úrfi, – szólt Barnabás, a mint a Tisza füzesei közt utaztak s a hold
világítását a badar alakú törzsek s a rendetlen ágak körrajzai furcsánál
furcsább árnyékkal hintették be, – úrfi, látott-e kegyelmed lelkeket,
kik álmában jelentek meg s hiúz-szemökkel, mint a gyújtóüveggel, égetik
a testen azon pontot, melyre tekintenek… nálam többnyire a homlokot?
látta-e atyját a kisértet minőségében?
– Sohasem.
– Talán atyja természetes halállal mult ki?
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 08
- Parts
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3948Total number of unique words is 195629.7 of words are in the 2000 most common words41.5 of words are in the 5000 most common words48.6 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3979Total number of unique words is 203831.2 of words are in the 2000 most common words43.2 of words are in the 5000 most common words49.4 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4072Total number of unique words is 210230.7 of words are in the 2000 most common words42.5 of words are in the 5000 most common words49.2 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4129Total number of unique words is 212632.6 of words are in the 2000 most common words44.1 of words are in the 5000 most common words51.3 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3943Total number of unique words is 209629.7 of words are in the 2000 most common words41.6 of words are in the 5000 most common words48.5 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4000Total number of unique words is 206430.8 of words are in the 2000 most common words42.6 of words are in the 5000 most common words48.5 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3950Total number of unique words is 196932.0 of words are in the 2000 most common words44.4 of words are in the 5000 most common words51.6 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4013Total number of unique words is 218329.2 of words are in the 2000 most common words40.2 of words are in the 5000 most common words46.7 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3863Total number of unique words is 202330.1 of words are in the 2000 most common words43.0 of words are in the 5000 most common words49.3 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3829Total number of unique words is 199028.4 of words are in the 2000 most common words40.2 of words are in the 5000 most common words46.2 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3951Total number of unique words is 204328.8 of words are in the 2000 most common words40.9 of words are in the 5000 most common words47.5 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3876Total number of unique words is 209327.6 of words are in the 2000 most common words39.9 of words are in the 5000 most common words46.3 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3874Total number of unique words is 205427.5 of words are in the 2000 most common words38.8 of words are in the 5000 most common words45.0 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3930Total number of unique words is 216129.8 of words are in the 2000 most common words41.9 of words are in the 5000 most common words47.8 of words are in the 8000 most common words
- Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 15Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 1810Total number of unique words is 102434.9 of words are in the 2000 most common words46.9 of words are in the 5000 most common words52.4 of words are in the 8000 most common words