Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 04

– Néném! – mondá most az ifjú, az akolból kivezetve paripáját, – a
várnagytól hallottam, hogy Barnabás diák volna kegyelmed bálványa,
fogadott fia, kényeztetett beczéje. Igaz-e?
– Miért kérded, fiam?
– Kegyelmed, mint hallom, minden asszonynál többet szenvedett, s így
vallásosabb is. Tudni akarom tehát, kivánja-e, hogy tegye az Isten
Barnabás diákot százszor szerencsétlenebbé, mint engemet, ha igéretét
néném valaha megszegné?
Dorka nyárlevélként reszketett.
– Mit válaszol, néném?
Dorka az ifjú határozott tekintetére veté könyes szemeit.
– Legyen, mint te mondád! – rebegte alélt, elfojtott hangon.
Elemér a kengyelbe tevé fél lábát, s kezét a nyeregkápára.
– Én, – szólt ekkor, – jó uraimék előtt nem akarnék hitvány
szökevényként tünni föl. Értesíteni fogom tehát őket Budára menetelem
felől.
– Csak négy vagy öt napig ne! – esdeklett Dorka.
– Nem nyargalnának utánam, ha ma vennék is levelemet, de, Isten őrizzen,
hogy kegyelmed akaratját megszegjem.
Gyorsan a nyeregbe veté magát.
– Az ég áraszsza malasztját Dorka nénémre! – mondá most Elemér. –
Kegyelmednek sokat köszönök. Nem mertem volna hinni, hogy Dora szeret;
nem mertem volna remélleni, hogy még a világon oly helyzetet
foglalhassak el, mely biztosíthassa számomra az imádott leány kezét!
Néném mindkettőről felvilágosított. Köszönet ezért a szerelem és
dicsvágy nevében!
Elemér sarkantyút adott lovának, s egy pillanatra a várkapu leeresztett
dobogója előtt volt, s a várnagy időt sem vehetett megkérdeni: ifjú úr,
mikor jön vissza?
Dorka tőrszúrást érzett szivében e búcsúvétel minden szavára.
A szegény nő nagy veszélyt akart a háztól elhárítani, s most rémülten
hallotta, hogy a veszély csekély volt; de az ő segítségével aligha nem
fog utóbb óriássá nőni. Tehát ő födözte föl Dora szerelmét az ifjúnak! Ő
buzdítá a bátortalant a leány kezéért küzdésre, s midőn el akart
szakítani egy erősnek vélt viszonyt, akkor szilárdítá meg. Jóltevőit
keserűségtől törekedett megóvni, s beavatkozása fog a családnak, melyet
életénél is inkább szeret, igazi keserűséget okozni. Föláldozta testvére
gyermekének, az ő fogadott fiának, utolsó filléreit; föláldozta az
egyetlen ereklyét, a néhai, a mindig siratott férj jegygyűrűjét, s
miért?… hogy egy kalandornak alkalmat szerezzen Dora kezéhez közelebb
jutni, s a Deák-nemzetség büszkeségén mélyebb és mélyebb sebeket ejteni!
Elemér nyilatkozata ily gondolatokat ébresztett a vén asszonyban.
Sejtelmes félelem környékezte, s mintha a földbe gyökereztek volna
lábai, alig tudott tovább mozdulni a helyről, honnan Elemér elvágtatott.
*
Míg künn ez történt, azon leeresztett függönyű ablakon belül, melyen a
vándor ifjú tekintete egy órával előbb annyi éddel és fájdalommal
csüggött, a jámbor Dorka, ha benyit, szintén elég alkalmat talált volna
aggodalmakra, bánatra s talán önvádra is.
Dora, midőn kisírta könnyeit, midőn az ágyvánkosok közül fölemelte
arczát, mindjárt magára ölté reggeli pongyoláját, óva hárította félre az
ablak leplét, s szemeivel az ér mellett, a kis pallón, a kert távolabbi
részein, a hegyek magaslatain, a fellegek közt, a hol csak a madár jár s
a képzelet, keresett valakit, kiről bizonyos volt, hogy nem fogja többé
meglátni. Halottainkkal is így vagyunk. Tudjuk, hogy kétségtelenül
megszüntek élni. Látjuk a koporsó bezárását, hallottuk a temetési
éneket, ismerjük a friss hantot, mely alatt nyugszanak, s mégis a
gyászmenetből visszatérve, a mely fájdalom feledékenységével nyitunk a
szobába, hol annyiszor találkoztunk velök, s megdöbbenünk, hogy miért
nincsenek most ott, miért nem ülnek a karszékben, nem nyujtanak kezet
nekünk, nem mosolyganak felénk.
– Csakugyan elment Elemér! – sóhajtá a leány.
Mellén összefogta kezét, gondolkodott, mintha az élet legmélyebb
titkaiból akarna talányokat lehüvelyezni.
Rendre eszébe jutott minden czélzás, a mit időközönként Dorkától
hallott, s a minek akkor elég értelme nem volt, most mély jelentésűvé
vált.
– Elemér soha sem fog visszajönni! – rebegék ajkai.
Ekkor érzésein győzedelmeskedve, szempilláiról letörlé az utolsó
könnyet, egy ezüst-kapcsos imakönyvet nyitott ki, s hosszasan
imádkozott.
De megint kételyek támadtak keblében; elméjét megint talányok
ostromolták.
Dorkához sietett. Nyitva találta az ajtót, üresen a szobát.
– Ezt így képzeltem! – mondá magában.
A fegyvertár előtt elhaladva, csigalépcsőn szállott le a kertbe, hogy
rövidebb úton érhessen az épület másik szárnyához, hol Elemér szobája
volt.
A nap már elég magasra emelkedett, s bizonyosan a vendégek közül már
többen fölébredtek. De ez eszébe sem jutott Dorának. Elemér ajtója elébe
lép, s kezét a kilincshez nyujtja. Ekkor remény, a szemérem, a női
félénkség alakjában siet hozzá, s rezzenti őt vissza.
– Hátha nem ment el! – e gondolat Dorát megfosztá erejétől.
Az akkori nevelés szerint a házvezetés kötelességeihez gyermekkorában
kezdett a leány szokni, s Dora az Elemér szobájában, mikor ez távol
volt, ablakokat igazíttatott ki, butorokat rendezett, súroltatott és
Dorkával együtt mindenről intézkedett, a mi a csínra és kényelemre
tartozik. E gazdaasszonyi tiszt, úgy hiszem, egy leányt sem tesz
bátrabbá, mint a minő különben volna.
Ő ismerte Elemér szállását, a nélkül, hogy ott valaha együtt találkoztak
volna.
S ha most mégis Elemér benn lenne.
Az hihetetlen!
Azonban reszkető kézzel nyitá ki az ajtót.
A lant az üres szobában volt, s azon kevés könyv is, mely az ifjú minden
kincsét tevé.
Dora egy ismeretlen betűkkel írt nagy kötetet nyitott föl, s az öröm
sikoltása tört ki ajkain.
Három elszáradt ibolya volt a könyvben, s most nem találta ott.
Hogy miért őrizte Elemér a tavasznak még a hó alól szakított első
zsengéit, azt Dora a mult napokban nem értette; de hogy miért vitte el
magával, oh! ezt ma már tökéletesen tudta.
– Az én ajándékom! – sóhajtá a bú fellegei közül is ragyogó tekintettel.
Pista bácsi, ki a tornáczon a gazdasági ügyeket bevégezte, tudván, hogy
a nők hosszasan öltözködnek, időt vett magának egy száradni kezdő, de
igen ritka szépségű baraczkfa megnézésére. Fejét nógatva sajnálkozik a
haldokló növényen, s talán ajkán zsémb is csuszszant ki a hanyag
cselédekre. Mikor épen rossz kedvének javában volt, meglátta az Elemér
szobájából kilépő Dorát, s ujjával magához inté.
– Hát te mit kerestél ott?
– Elemér elutazott, – szólt Dora szokott őszinteségével.
– Mit? – riadt föl az öreg úr, botjával ütögetve a köveket. – Megint
elbarangol. Alig pihent meg nálunk, s újra nyakába vette a világot. Hüm!
már látom, hogy unja magát közöttünk. Fiatal czimborákra akadt, s miatta
a két öreg ásíthat ebben a bagolyfészekben, a mennyit tetszik. Nem oda
Buda, Elemér öcsém! – puffogott Pista bácsi, – más táncz is van, mint a
melyre kegyelmed a nótát fújja. Meglásd, leányom, Dora, kifogok én ezen
a kóbor ficzkón kapni. Még ma titkos parancsot adok a várnagynak, hogy
midőn legközelebb Elemér útra készül, várja be szépen, míg a kapu előtt
van, s akkor hirtelen vonassa föl a dobogót. He-he! majd kaczagunk
azután a várnagy humorán és Elemér fogságán. Ha pedig a mi lantos
barátunk ismét útra akar kerekedni, az udvari kovácsnak majd fülébe
súgja Dorka, hogy nyilazza jól meg a ló lábát. Beszélek én erről
Dorkával, ha! ha! ha!
Az öregnek nevettében könny csordult ki szeméből, s e miatt nem vehette
észre, hogy Dora pilláin is csillog valami.
– De nehogy eláruld tervemet, leányom! – szólt ujjával fenyegetőzve az
öreg. – Mert Elemér félreérthetné a tréfát, ha tudná, hogy tőlünk kerül.
Azt hinné, hogy erőszakoskodunk. Zsarnoknak képzelhetne, kik jogunkkal
és helyzetével visszaélünk. Pedig mi szeretjük őt. S eszünkbe sem jut,
hogy szolgánk… de nem is a miénk. Nagy rokonunk, Werbőczi István sok
pénzen váltotta magához.
Pista bácsi nevetve távozott.
– Szüleim szolgának tartják őt! Minden úgy van, a hogy képzeltem. De
Pista atyus nem folyt be eltávolítására. S vajon édes apám vett-e abban
részt? Mit gyaníthattak? Istenem, hisz én is csak most gyanítom szivünk
egész titkát! Erőt, erőt, mennyei atyám!
Dora komor, összeszedett tekintettel ért szobájába.
Az ablakmélyedésben foglalt helyet, s mintha templomban volna,
meghajlott fővel ült, ajkait majdnem észrevétlenül mozgatá, arcza
perczenként fehérebb lett, s vonásai a merengés fátyolán át mindig
bágyadtabbak, szebbek, átszellemültebbek valának.
Dani bácsi jött nagy zajjal.
Sarka után erősebben csapódott be az ajtó, mint máskor.
– Az átkozott garabonczás diák! Alig penget el egy nótát a mi
hajlékunkban, s tüstént idegenekhez megy lantolni. Hát micsoda ez a vár,
hogy nyargalva fut ki belőle, mintha sülyedéstől féltené? Megrepedt-e
alapja, roskadnak-e falai, vagy párkányáról a halálmadár visít-e álmaink
közé? Mi nem tetszik Elemér úrfinak a mi becsületes házunknál? Talán nem
is tudod, Dora, hogy megint elment.
– Tudom, édes atyám, – szólt a leány, nyugodtan emelve föl szemeit.
– Tudom, tudom. Nem kell azt így mondani, leányom. Vagy te, vagy Dorka a
hibás. Nem jártatok eléggé kedvében. Dorka bizonyosan gyöngédtelenül
bánik vele, te pedig keveset tanulsz tőle. Ha a háznál nem becsüljük
eléggé, ne csodáljuk, ha idegen helyen keresi, a mi nálunk hiányzik. Még
a vendégszeretetre nézve is rossz hírbe jövünk. Majd azt fogja mondani a
mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, hogy Deákék gőgösek, lenézők. Ne
mondd előttem, Dora, egyszer se mondd, Elemért szolgának. Affélével ne
mentsd magad. Szolga! Mit szolga? Nem prédikálta-e a mult karácsoni
ünnepeken a kolozsvári tisztelendő úr, hogy Aesopus és Empedocles
szolgák voltak ugyan, de megértek tíz urat. Jelen voltál te is.
Hallhattad. Én azt mondom, Elemér megér tizenegy urat.
Dani bácsi atyai intéseit és dorgálásait végezve, sarkon fordult, s mint
rendesen, midőn kedvetlent kénytelen mondani, választ sem várva, gyorsan
távozott.
Bezzeg nem volt gyors a Dorka bejövetele!
Nem halaszthatta tovább, különben lappangása felötlenék, s ez az ok, a
miért most végre megjelent.
– Hova küldötted Elemért? – kérdé Dora, hideg, kimért, fölindulás
nélküli hangon.
– Ő akart, szívem, menni… de hallgass erről, gyöngyalakom, ez titok!… Az
Istenért, ne mondd meg senkinek!… Ő akart menni Budavár védelmezésére és
a haza szolgálatára.
– Olyan vén asszony s egy fiatal leány előtt hazud! – szólt Dora
csodálkozással csapva össze kezét. – Bocsánat, néném, – tevé rögtön
hozzá, látva a mély hatást, melyet kiméletlen bánása az öregre
gyakorolt. – Ne haragudjál illetlen szavaim miatt. Én a világgal
ismeretlen vagyok; de talán rövidebb idő alatt, mint képzelnéd, meg
fogom érteni a rúgókat, melyek a férfiak cselekedeteit vezetik, s melyek
a mi akaratunkat kormányozzák. Szeretném tudni, édes Dorka, hogy micsoda
nézeted van Elemér sorsa felől? A mult őszszel még török rabságban
szenvedett. Gyermekkora óta az inség kenyerét ette. Egész családját
valami nagy és vérengző háború alatt Pista atyus szemeláttára irtották
ki. Apjának, testvéreinek, nagyatyjának más királya volt, mint nekünk…
ugyanazon király, ki, a mint hallám, a mi királynénktól el akarja
Budavárát foglalni. Elemér ellenünk nem harczolhat, azt jól tudom. De
hát miért akar az ő atyja, nagyapja és testvérei királya ellen
harczolni? Ha távozni kivánt tőlünk, s erre lehetett elég oka, miért
ment épen a táborba? Miért nem várta valahová megvonulva azt az órát,
midőn szabadon mehetett volna Werbőczi bátyánkhoz, a ki az ő ura, a ki
iránt kötelességei vannak?
A vén Dorka ilyen kérdéseket nem várt a gyermek Dorától, s nem is
lehetett a felelettel hamar kész.
De szemei merőn és tudakolón függöttek rajta s kénytelen volt válaszra
gondolni.
– Szívem! – mondá végtére, sokkal igazabban, mintsem eléggé óvatosan, –
szívem, Dora! Elemérnek ki kell magát tüntetni, hogy neve legyen!
– Neve! – ismétlé a leány, gondolkodó arczczal, – neve?
– Igen, Dora, neki hírre, névre van szüksége. Becsültetni akar,
tekintetet kiván magának szerezni.
– Hogy nyájas, előzékeny, szíves, nemes érzésű, hogy retteg a bűntől,
szereti az erényt: azért, úgy-e, nem becsülnék őt? Elemér, ha korona
volna is a fején, alázattal hajlanék meg az oltár, a vén ember és a
szenvedő előtt. Ő ha az országút porában egy elalélt nyomorékra találna,
tüstént leszakítaná királyi palástjának bársonyát, hogy bekösse a vérző
sebet; de úgy-e, se a felsőbb dolgok iránti tisztelet, se a könyörület
nem szerez valóságos hírt és nevet? Úgy-e, a kinek név kell, az a halál
torkába megy? S ezért volt Elemérnek szüksége Budavár alá sietni?
– Istenem! te most mindent oly különös színben látsz! – sóhajtá Dorka,
koczkás kék kendőjével szorgalmasan törülgetve szemeit.
– S végtére is, mi az a név? Szólj Dorka, ha te jobban tudod. Talán épen
ez a keleti gyöngy, melyet ujjaim közt tartok. Egy vakmerő ellopta a
tengertől. De hányan maradtak a mélységben, a kik hasztalan keresték?
Láttad-e kápolnánkban azt az oroszlán-vermet, hol a vadállatok Dániel
kezét nyalják? Vajon hányat téptek szét azelőtt? Vajon hányat
pusztítának el, míg egy csodatevőnek ismét hizelegni fognak? Dorka,
mondd meg, nem oroszlán-veremből hozzák ki a nevet azok, a kiknek nincs?
S Elemér csakugyan Budavár alá ment? Neked bizonyosan kell tudni. Hisz
magad küldéd őt… De Istenem! mennyit fecsegünk mi most együtt, s azalatt
vendégeink békétlenül várnak a reggelire és társaságra. Kérlek, vedd ki
a ruhatartóból a búzavirágkék bársony-vállat, s azt a világos selyem
rokolyát, mely, mint mondád, rajtam legszebben áll. Fürteim közé a
gyöngysorokhoz virágokat tűzünk. Kellemes akarok lenni. Még eddig nem
jutott eszembe, hogy nekünk is van fegyverünk, melylyel, ha jól
forgatjuk, nevet szerezhetünk. Oh, az a név kiegyenlíti a születés közti
különbséget is. Úgy-e, Dorka? De hisz én jó házból születtem! Bölcsőmet
te ringattad, Dorka néni. Úgy-e, ez nem volt közönséges bölcső? Csak a
tegnapi öltözetemet add hát ki… azt az egyszerűt. Istenem, mennyit
fecsegtünk! Még a fejem is megfájult bele. Ne félj, Dorka, nem beszélem
én el atyuséknak, hogy te küldötted Elemért Budára. Őt vissza nem
hozhatnák; téged elhajtanának. Maradjon a mi titkunk a tréfa, a mely
eszedbe jutott. A várban most egy szolgával kevesebb van, mint eddig
volt. Semmi baj. Nemde, te is azt hiszed, hogy Elemér szolga? Lehetett
volna fejedelem, ha szépség, erő, szív és ész trón volna, melyről, mint
magasságról, a kisebb helyekre alátekinthetnénk; de mit tehetünk róla,
ha Elemér… szolga? Szúrj egy tőrt… csak a hajam közé, Dorka, hogy ne
bomoljék szét. Neked gyönge kezed van, nem sérthetsz meg. Mindig
szerettél. Tudom, zokogva sírnál, ha meghalnék. No de én egészséges
vagyok… fiatal és egészséges. Úgy-e, Dorka, csak az évek vénítik az
embert, s a szív tele csak akkor kezdődik, ha az idő keze az utolsó
virágot már letépte arczainkról?… Szólj! Én tapasztalatlan leány vagyok,
s ezentúl kell tanulnom… még a szenvedést is; de azért nyugton lehetsz,
nem árullak el tégedet… S mily hamar öltöztem föl a kellemes társalgás
közt. Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.
A leány megdöbbenésig derült arczczal távozott.
Dorka a térdelő elébe borult, s összefogott kézzel zokogott:
– Istenem! engedd, hogy még az éjjel meghaljak, ha annak, mit jó
szándékból tettem, rossz következései lesznek!
[: – Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.]

IV.
Elemér a friss derült reggelen, mely fellegtelen, ragyogó napot igért,
Gorbó felé vette útját. Paripája a legszaporább iramlók közé tartozott,
s most először jött gazdájával ellenkezésbe. Máskor a mint távoztak,
mind gyorsabbá vált haladásuk. Elemér szeretett hamar czélhoz jutni. A
tér és idő közét, mely vágyát a teljesüléstől különválasztá, igyekezett
minél keskenyebbre szorítani. Midőn hazaindult, a fecske szárnyaival
kivánt a várba repülni; midőn onnan ismét elment, a madártól vagy
gondolattól kölcsönzött volna gyorsaságot, ha csak azért is, hogy azután
valamivel előbb térhessen vissza azon födél alá, hol Dora élt, s hol egy
egész család fogadta oly örömmel, mintha idegen helyett rég ismert barát
és szeretett rokon érkeznék meg. Most, oh, most a paripáról omlott a
tajték a zabla miatt. Elemér, mihelyt az öreg várnagy a kaputól
elvonult, csak lépésben akart haladni. Ellenben a tüzes vérű ló, a régi
szokáshoz tartva magát, midőn tágulni érezte a zablát, azon reményben,
hogy urának kivételes szeszélye megszünt, rögtön iramláshoz fogott; de
mindannyiszor fájdalommal tapasztalá nagy csalatkozását. Pedig honnan
képzelhette volna a szegény pára, hogy a fontolva haladás saját
érdekével is összhangzik; hogy most már igazán messze kell utazniok,
hogy aligha harap többé azon puha édes fűbe, mely a várkert lankáin oly
gazdagon tenyészik, hogy aligha köszönti víg nyerítésével jászoltársait,
Pista bácsi szürkéjét, és aligha csipkedi meg a másik szomszédnak, Dani
bácsi pej kanczájának állát, midőn ez falánk szemtelenséggel akarja ő
előle elhúzogatni az illatos szénát és a kövér vadlencsét. S ha az
egyszerű fölfogású állat saját érdekeinek sejtelméig sem emelkedhetett,
ki vehetné tőle rossz néven, ha nem tudta kitalálni, hogy Elemérnek most
gyakran vissza kell nézni a vár födelére, a várkert gyümölcsfáira, a
várkápolna keresztjére, a kereszt utolsó csillámára, s midőn ez is
eltünt, a galambra, mely a vártól repül erre felé, a bárányfelhőre, mely
könnyű ezüstszín testével a vár körül röpdös, és a menyboltozat azon
részére, mely alatt a vár fekszik? Hát még arra az eszmére miként
juthatott volna egy közönséges ló, hogy meg kell állania, mert Elemér
előbb Dora keblén, most meg a fűben egy igen szép gyöngyvirágot látott,
s mert oly alakú somfa néz alá a partról, a milyen Dani bácsi kertjében
van, még pedig köröskörül paddal befoglalva, hogy a csendes alkonyokon
leülni, beszélgetni, álmodozni, dalolni lehessen. Mennyi ok egyesült
tehát, hogy a szegény paripa emberséges szándéka mellett is
megbocsáthatatlan hibákat kövessen el. Szigorúan lakolt érettök. Egy
mértföldig sem haladtak, midőn reszketegséget érzett testén, lábai
fáradtabbak valának, mintha igát vont volna, kétszer megbotlott,
többször kapta föl a fejét, s a sarkantyú miatt finom tiszta szőrén már
vér serked, mi ismét a visszahatás törvényeinél fogva szemeit
lángolóbbakká, szeszélyét bokrosabbá teszi, s egy-egy szilaj nyerítés
hangzik ajkairól. Ez vala azon válságos időpont, midőn a paripa súlya
után itélve, melyet hátán hord, még hinni akarta ugyan, hogy gazdáját
viszi Gorbó felé; de a bánásmódot szemlélve, már kétkedni kezdett, vajon
nem idegen zsarnok ül-e a nyeregben, kit a hegyi út mély árkába dobni
hasznos is, törvényes is volna. Tervének kivitelére a lovag ügyessége
miatt kevés kilátás mutatkozott ugyan, de mikor volt, kivált az oktalan
állatoknál, a szenvedély pontos számító. Szerencséjére a szegény ló,
épen midőn indulatai féket akartak veszteni, sorsán valami végzetszerű
könnyítést érzett. Mi okból történt az? Igazán szólva, még távolról sem
gyanítá. Pedig az ok igen egyszerű vala.
Elemér költői kedélye tudniillik a változó benyomásoknak nem állhatott
sokáig ellene.
Oly szép délelőtt volt, mintha a természet megmutatni vágyott volna,
mennyire tud, ha akar, kellemes és igéző lenni.
Az erdő minden lakosa érezte, hogy ünnepnapja van, hogy több örömre
számíthat, mint máskor, s hálából a cser tetejéről a rigó legharsányabb
dalait fütyölé, a galagonya ernyője közül a vadgalamb legkedélyesebben
búgott, s még a jókedvű kakuk is minden favágónak és pásztorleánynak, ha
meg sem kérdé, legalább száz évet jósolt. S mily fürgén ugrik a mókus
Elemér szeme előtt egyik ágról a másikra, mily furcsán torzítja föl
bóbitáját a banka, mily gyorsan kopogtat a fa kérgén a harkály, s mily
nagyúri megvetéssel tekint a szirtdarabról e hóbortos nép tréfáira a
varjú. A hegyi ér csattogott, zúgott, s aláhullva fehér foszlányaival
verdeste a mészkövet és vörös agyagot, de midőn kitombolta magát, a
simább hegytéren virágos partokat áztatott, ragyogó tükréhez csalta a
szitakötőt, a kék lepkét és a tarka szárnyú pillangót, s miután a nap
sugaraival eleget mulatott, megint a homályos erdőnek fordul, talán csak
azért, hogy Elemérnek megmutassa a harasztot, honnan a dámvad kiugrik, s
azokat a parton hagyott lábnyomokat, melyekről a vadász a szarvas
közellétét gyanítaná. Elemér nem maradt érzéketlen a természet, a tájék,
a környezet kellemei iránt. Annyi mosolygó arcz – s minden fűszál,
minden falevél vidám tekintetű volt – rendre édes mélázattá olvasztotta
föl az ifju bánatát. Ha az erdőben a vörösbegy, a rónán a pacsirta
énekelt, ő is fütyölt valamit a madárdal közé, most egy görög halász
románczából, melyet éjente hallott a Marmora-tengeren, majd egy régi
magyar hegedűs lakodalmi danájából, majd pedig azon szerelmes versekből,
melyeknek költésére, bármint tagadná, Dora tündéri termete, kis keze,
piros ajka, mély tűzű szeme és igéző arczának beszédes vonásai
lelkesítették.
Az erdős vidék szépségeit már gyakrabban szakították meg zöld vetések;
csordától, ménesektől lepett mezők, magános házak, népes falvak.
Sürgött, mozgott, pezsgett az élet mindenfelől. Munkások törülték
homlokukról a verítéket, s ültek takarékos ebédhez, hangzott a kovács
pőrölye a hegység szélén, deli katonák vágtattak el Elemér előtt, s az
ablakok rostélya mögül csinos leánykák néztek lopvást azokra és még
többet reá. Meg kell vallani, kevés harczosa volt Izabella királynénak,
ki jobban ülné a lovat, mint a hogy a Dani bácsitól ajándékba kapott
almásszürkét Elemér; de azután egész megyéket is föl lehetett volna
kutatni, míg Elemérnél szebb daliát tudnának a mezei hadak számára
toborzani. Nyulánk, de erős alkatú ifjú volt, a legnemesebb arczéllel,
nyilt, magas homlokkal, vállain lobogó aranysárga hajjal, nagy sötétkék
szemekkel, és szőke, de a naptól egy kevéssé megpirított arczán különös
vegyületével az erélynek s a majdnem asszonyias kellemnek. Valószínű,
hogy homályos születésű apa gyermeke, de modorában és kifejezésén annyi
úri és leigéző volt, s oly szépen vegyült össze a vidám és könnyelmű
szeszély az önérző, bátor s negédességig kalandori jellemmel, hogy egy
régibb kor lovagjait juttatta azoknak eszébe, kik regéket hallottak a
keresztes vitézekről s a vándor leventék felől, kik a választott úrnő
színét mellökre tűzvén, a széles világba indultak fölkeresni a veszélyt
és szivök bálványának kecseit dalokban halhatatlanítani.
De ezt talán fölösleges is volt most említenem, minthogy alig hihető,
hogy a leánykák, kik Elemér közeledésekor bámuló arczaikat kidugták az
ablakon, muló kiváncsiságnál egyébbel kisérték volna lovagunkat, s még
kevésbbé lehet föltenni, hogy a Dorát imádó Elemér merengéseit e csába
szemek, e csinos alakú fők és hamis arczok oszlatták volna el könnyű
fellegként.
A mi őt földeríté, összes hatása volt a gyönyörű természetnek, a derűlt
napnak, a mozgalmas és mosolygó életnek.
Az elválás fájdalma állandóan zsongott kedélyében, de a tevékenység és
dicsvágy érzete is fölébredt, hogy a lágy epedések közé erősebb hangokat
vegyítsen. A mint nyiltabb lett a tájék, a láthatár is, melyet elméje
bekalandozott, tágabbá vált. Ha az emlékezet Dorához vonta vissza, új és
büszke remények ragadták pályáján tovább. Ha a szerelem hű ecsettel
rajzolta elébe a leány kedves képét, a dicsvágy merész körvonalakkal
vázolá a tábort sátraival, küzdő bajnokaival, s a kiérdemelt babérokkal.
S az ifju ellentétes álmai közé beincselegte magát az élet is, az új
benyomások ezer apró hatásaival együtt. Alig haladt az égen a
legmagasabb pontig a nap, midőn Elemér, most ábrándozva, majd élvezve a
percz örömeit, egészen meg volt elégedve sorsával, s csak azt sajnálta,
hogy egy vén asszony s nem ő találta ki a módot, egy idegen, s nem saját
maga szerezte össze az eszközöket, melyek által a hírrel, kincscsel, a
közbecsültetéssel együtt lehet, még pedig a legrövidebb idő alatt Dora,
kezét megnyerni.
– Gyakran láttam, hogy a vérengző állatokat leigézi az ember szeme, és
visszadöbbenti, midőn támadásra készülnének. Ilyen megbabonázható
fenevad a halál is. A ki bátran elébe lép, a ki szeme közé néz, az elől
hunyászkodva vonul tovább. Az élet titka a koczkáztatás mesterségéből
áll.
Épen midőn Elemér ily különcz nézetet választott jeligéül, lódobogást és
kardzörejt hall háta mögött.
Visszatekintett.
Egy tökéletesen felszerelt lovag közeledett hozzá.
Aczélsisak volt fején áll-lánczczal leszorítva s hátratolt
arczrostélylyal. Baljában a főtől kezdve egész törzsét fedő paizs.
Oldalán török szablya, mely a ló hátulsóbb részeit folytonosan ütögeté.
Kezében hosszú lándzsa kék selyemlobogóval. Mellén oly domború vért,
mintha a rák hátáról leszedett teknő szolgált volna a fegyverkovácsnak
mintául. Elemér a közelgőnek jobb karján vaslemezt, méne nyakán és
szügyén vékony aczélhálót vett észre. Szóval, a mindig közelebb érkező
úgy nézett ki, mint a török háborúk óta egy tökéletesen fölfegyverzett
magyar lovas katona szokott. De a gyakorlatlan lovaglás, a nagy
iparkodás, melyet a továbbhaladás eszközlésére kifejtett, eléggé
tanusították, hogy újoncz még, s hogy oly osztályból lépett a haza
védelmére, hol vagy az ekevassal, vagy a sineggel, vagy az irótollal
foglalkoznak.
[: Elemér egészen meg volt elégedve sorsával.]
Elemér vállán puska volt, övében rövid, kétélű vadászkés.
– Jobb hasznát vehetném a koma fegyverzetének, mint ő valaha fogja, –
gondolá az ifju, s megint előfordítván arczát, tovább lovagolt.
– Tengerkék dolmánya van, sárga, göndör haja, süvegén darútoll. Ki az
ördög hozta épen az én utamba, s épen ma? – ezt gondolá ugyanakkor a
pánczélos férfiu.
– Szeretném tudni, hány ezer ily rossz lovas verné szét Ferdinánd
seregét Budavár alól? – ötlik Elemérnek eszébe.
– Ez a kujon már holnap reggel el fogja beszélni, mily állapotban talált
engem. De itt két ágra szakad az út. Talán balra tér a czudar.
Míg a jól fölfegyverzett bajnok így elmélkedett, Elemér a jobb kézre eső
útnak fordult.
– Nini, ez a kalandor jobbra megy. S már most mit tegyek én? De hát
vádolhat-e az a vedlett róka, az a fogatlan várnagy, ha rám ismer
valaki? Én nem igértem, hogy kiszúrom a szemét annak, a kit arczomra
tekint. Miattam ugyan születhetett volna vakon az egész világ, sőt némán
is; de úgy segéljen! arra nem vettem föl havi díjt, s nem ittam
áldomást, hogy az utasok közül egyet is vakká vagy némává tegyek.
Kötötte volna ki e pontot a vén róka világos szavakkal, akkor egészen
más volna. De így mit bánom én, ha a titok világosságra jön, csak én
hallgassak róla.
Ezzel a pánczélos férfiu szintén jobbra fordult.
– Hihetek-e szemeimnek? – gondolta most Elemér, ki történetesen
visszatekintett. – Az a nagy száj, narancssárga arczbőr, vastag orr,
nyírt bajusz, kiálló pofacsont és mészárosnak való termet, a
megszólamlásig hasonlítanak hozzá. Nem… nem… az lehetetlen. Honnan kapta
volna a lovat? Miért öltöznék pánczélba? Mit csinálna azzal a
szablyával? Ej, hogy is tudok ilyen bolondságot képzelni!
Elemér többé vissza sem nézett.
– Nyelje el a föld! Úgy segéljen! Ez a Deákék lantosa! Valószínűleg nem
törik ki holnapig a nyaka, s mindent el fog árulni. Bánja a manó!
Legalább tíz perczig haladtak egymástól egyenlő távolságban. Az út
szélére csinos vendéglő könyökölt, oszlopos fatornáczczal, négy
ablakkal, füstölgő kürtővel, hivogató tekintettel.
– Itt jól fogok lakni, s a kövér ürüczombra egy egész kupa vérpiros bort
nyelek le, – vigyorgott a pánczélos bajnok, még szélesebbre vonva
száját. – De mi a hé-kő! – folytatá, – hisz az a barázdabillegető is oda
megy!
Elemér a vendéglő tornácza előtt egy darabont kezébe veté a zablaféket,
hogy jártassa meg a lovat.
– A kehes, vézna várnagy, – okoskodott most a paizsos és karvasas férfiu
– szerződésünkben nem kötötte ki határozottan, hogy inkább koplaljak,
mintsem betérjek oly korcsmába, hol ismerős ül az asztalnál. Ha tehát a
titok idő előtt kerülne nyilvánosságra, az ő lelkén szárad minden
felelősség. Bánom is én!
Ily gondolat közt ügetett bajnokunk a kapuhoz.
– Csakugyan a hóbortos Barnabás diák! – mondá magában a tornáczról
Elemér.
– Úgy segéljen! Ez a sehonnai lantos – mormogta a nyeregből Barnabás.

V.