Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 04

  – Néném! – mondá most az ifjú, az akolból kivezetve paripáját, – a
  várnagytól hallottam, hogy Barnabás diák volna kegyelmed bálványa,
  fogadott fia, kényeztetett beczéje. Igaz-e?
  – Miért kérded, fiam?
  – Kegyelmed, mint hallom, minden asszonynál többet szenvedett, s így
  vallásosabb is. Tudni akarom tehát, kivánja-e, hogy tegye az Isten
  Barnabás diákot százszor szerencsétlenebbé, mint engemet, ha igéretét
  néném valaha megszegné?
  Dorka nyárlevélként reszketett.
  – Mit válaszol, néném?
  Dorka az ifjú határozott tekintetére veté könyes szemeit.
  – Legyen, mint te mondád! – rebegte alélt, elfojtott hangon.
  Elemér a kengyelbe tevé fél lábát, s kezét a nyeregkápára.
  – Én, – szólt ekkor, – jó uraimék előtt nem akarnék hitvány
  szökevényként tünni föl. Értesíteni fogom tehát őket Budára menetelem
  felől.
  – Csak négy vagy öt napig ne! – esdeklett Dorka.
  – Nem nyargalnának utánam, ha ma vennék is levelemet, de, Isten őrizzen,
  hogy kegyelmed akaratját megszegjem.
  Gyorsan a nyeregbe veté magát.
  – Az ég áraszsza malasztját Dorka nénémre! – mondá most Elemér. –
  Kegyelmednek sokat köszönök. Nem mertem volna hinni, hogy Dora szeret;
  nem mertem volna remélleni, hogy még a világon oly helyzetet
  foglalhassak el, mely biztosíthassa számomra az imádott leány kezét!
  Néném mindkettőről felvilágosított. Köszönet ezért a szerelem és
  dicsvágy nevében!
  Elemér sarkantyút adott lovának, s egy pillanatra a várkapu leeresztett
  dobogója előtt volt, s a várnagy időt sem vehetett megkérdeni: ifjú úr,
  mikor jön vissza?
  Dorka tőrszúrást érzett szivében e búcsúvétel minden szavára.
  A szegény nő nagy veszélyt akart a háztól elhárítani, s most rémülten
  hallotta, hogy a veszély csekély volt; de az ő segítségével aligha nem
  fog utóbb óriássá nőni. Tehát ő födözte föl Dora szerelmét az ifjúnak! Ő
  buzdítá a bátortalant a leány kezéért küzdésre, s midőn el akart
  szakítani egy erősnek vélt viszonyt, akkor szilárdítá meg. Jóltevőit
  keserűségtől törekedett megóvni, s beavatkozása fog a családnak, melyet
  életénél is inkább szeret, igazi keserűséget okozni. Föláldozta testvére
  gyermekének, az ő fogadott fiának, utolsó filléreit; föláldozta az
  egyetlen ereklyét, a néhai, a mindig siratott férj jegygyűrűjét, s
  miért?… hogy egy kalandornak alkalmat szerezzen Dora kezéhez közelebb
  jutni, s a Deák-nemzetség büszkeségén mélyebb és mélyebb sebeket ejteni!
  Elemér nyilatkozata ily gondolatokat ébresztett a vén asszonyban.
  Sejtelmes félelem környékezte, s mintha a földbe gyökereztek volna
  lábai, alig tudott tovább mozdulni a helyről, honnan Elemér elvágtatott.
  *
  Míg künn ez történt, azon leeresztett függönyű ablakon belül, melyen a
  vándor ifjú tekintete egy órával előbb annyi éddel és fájdalommal
  csüggött, a jámbor Dorka, ha benyit, szintén elég alkalmat talált volna
  aggodalmakra, bánatra s talán önvádra is.
  Dora, midőn kisírta könnyeit, midőn az ágyvánkosok közül fölemelte
  arczát, mindjárt magára ölté reggeli pongyoláját, óva hárította félre az
  ablak leplét, s szemeivel az ér mellett, a kis pallón, a kert távolabbi
  részein, a hegyek magaslatain, a fellegek közt, a hol csak a madár jár s
  a képzelet, keresett valakit, kiről bizonyos volt, hogy nem fogja többé
  meglátni. Halottainkkal is így vagyunk. Tudjuk, hogy kétségtelenül
  megszüntek élni. Látjuk a koporsó bezárását, hallottuk a temetési
  éneket, ismerjük a friss hantot, mely alatt nyugszanak, s mégis a
  gyászmenetből visszatérve, a mely fájdalom feledékenységével nyitunk a
  szobába, hol annyiszor találkoztunk velök, s megdöbbenünk, hogy miért
  nincsenek most ott, miért nem ülnek a karszékben, nem nyujtanak kezet
  nekünk, nem mosolyganak felénk.
  – Csakugyan elment Elemér! – sóhajtá a leány.
  Mellén összefogta kezét, gondolkodott, mintha az élet legmélyebb
  titkaiból akarna talányokat lehüvelyezni.
  Rendre eszébe jutott minden czélzás, a mit időközönként Dorkától
  hallott, s a minek akkor elég értelme nem volt, most mély jelentésűvé
  vált.
  – Elemér soha sem fog visszajönni! – rebegék ajkai.
  Ekkor érzésein győzedelmeskedve, szempilláiról letörlé az utolsó
  könnyet, egy ezüst-kapcsos imakönyvet nyitott ki, s hosszasan
  imádkozott.
  De megint kételyek támadtak keblében; elméjét megint talányok
  ostromolták.
  Dorkához sietett. Nyitva találta az ajtót, üresen a szobát.
  – Ezt így képzeltem! – mondá magában.
  A fegyvertár előtt elhaladva, csigalépcsőn szállott le a kertbe, hogy
  rövidebb úton érhessen az épület másik szárnyához, hol Elemér szobája
  volt.
  A nap már elég magasra emelkedett, s bizonyosan a vendégek közül már
  többen fölébredtek. De ez eszébe sem jutott Dorának. Elemér ajtója elébe
  lép, s kezét a kilincshez nyujtja. Ekkor remény, a szemérem, a női
  félénkség alakjában siet hozzá, s rezzenti őt vissza.
  – Hátha nem ment el! – e gondolat Dorát megfosztá erejétől.
  Az akkori nevelés szerint a házvezetés kötelességeihez gyermekkorában
  kezdett a leány szokni, s Dora az Elemér szobájában, mikor ez távol
  volt, ablakokat igazíttatott ki, butorokat rendezett, súroltatott és
  Dorkával együtt mindenről intézkedett, a mi a csínra és kényelemre
  tartozik. E gazdaasszonyi tiszt, úgy hiszem, egy leányt sem tesz
  bátrabbá, mint a minő különben volna.
  Ő ismerte Elemér szállását, a nélkül, hogy ott valaha együtt találkoztak
  volna.
  S ha most mégis Elemér benn lenne.
  Az hihetetlen!
  Azonban reszkető kézzel nyitá ki az ajtót.
  A lant az üres szobában volt, s azon kevés könyv is, mely az ifjú minden
  kincsét tevé.
  Dora egy ismeretlen betűkkel írt nagy kötetet nyitott föl, s az öröm
  sikoltása tört ki ajkain.
  Három elszáradt ibolya volt a könyvben, s most nem találta ott.
  Hogy miért őrizte Elemér a tavasznak még a hó alól szakított első
  zsengéit, azt Dora a mult napokban nem értette; de hogy miért vitte el
  magával, oh! ezt ma már tökéletesen tudta.
  – Az én ajándékom! – sóhajtá a bú fellegei közül is ragyogó tekintettel.
  Pista bácsi, ki a tornáczon a gazdasági ügyeket bevégezte, tudván, hogy
  a nők hosszasan öltözködnek, időt vett magának egy száradni kezdő, de
  igen ritka szépségű baraczkfa megnézésére. Fejét nógatva sajnálkozik a
  haldokló növényen, s talán ajkán zsémb is csuszszant ki a hanyag
  cselédekre. Mikor épen rossz kedvének javában volt, meglátta az Elemér
  szobájából kilépő Dorát, s ujjával magához inté.
  – Hát te mit kerestél ott?
  – Elemér elutazott, – szólt Dora szokott őszinteségével.
  – Mit? – riadt föl az öreg úr, botjával ütögetve a köveket. – Megint
  elbarangol. Alig pihent meg nálunk, s újra nyakába vette a világot. Hüm!
  már látom, hogy unja magát közöttünk. Fiatal czimborákra akadt, s miatta
  a két öreg ásíthat ebben a bagolyfészekben, a mennyit tetszik. Nem oda
  Buda, Elemér öcsém! – puffogott Pista bácsi, – más táncz is van, mint a
  melyre kegyelmed a nótát fújja. Meglásd, leányom, Dora, kifogok én ezen
  a kóbor ficzkón kapni. Még ma titkos parancsot adok a várnagynak, hogy
  midőn legközelebb Elemér útra készül, várja be szépen, míg a kapu előtt
  van, s akkor hirtelen vonassa föl a dobogót. He-he! majd kaczagunk
  azután a várnagy humorán és Elemér fogságán. Ha pedig a mi lantos
  barátunk ismét útra akar kerekedni, az udvari kovácsnak majd fülébe
  súgja Dorka, hogy nyilazza jól meg a ló lábát. Beszélek én erről
  Dorkával, ha! ha! ha!
  Az öregnek nevettében könny csordult ki szeméből, s e miatt nem vehette
  észre, hogy Dora pilláin is csillog valami.
  – De nehogy eláruld tervemet, leányom! – szólt ujjával fenyegetőzve az
  öreg. – Mert Elemér félreérthetné a tréfát, ha tudná, hogy tőlünk kerül.
  Azt hinné, hogy erőszakoskodunk. Zsarnoknak képzelhetne, kik jogunkkal
  és helyzetével visszaélünk. Pedig mi szeretjük őt. S eszünkbe sem jut,
  hogy szolgánk… de nem is a miénk. Nagy rokonunk, Werbőczi István sok
  pénzen váltotta magához.
  Pista bácsi nevetve távozott.
  – Szüleim szolgának tartják őt! Minden úgy van, a hogy képzeltem. De
  Pista atyus nem folyt be eltávolítására. S vajon édes apám vett-e abban
  részt? Mit gyaníthattak? Istenem, hisz én is csak most gyanítom szivünk
  egész titkát! Erőt, erőt, mennyei atyám!
  Dora komor, összeszedett tekintettel ért szobájába.
  Az ablakmélyedésben foglalt helyet, s mintha templomban volna,
  meghajlott fővel ült, ajkait majdnem észrevétlenül mozgatá, arcza
  perczenként fehérebb lett, s vonásai a merengés fátyolán át mindig
  bágyadtabbak, szebbek, átszellemültebbek valának.
  Dani bácsi jött nagy zajjal.
  Sarka után erősebben csapódott be az ajtó, mint máskor.
  – Az átkozott garabonczás diák! Alig penget el egy nótát a mi
  hajlékunkban, s tüstént idegenekhez megy lantolni. Hát micsoda ez a vár,
  hogy nyargalva fut ki belőle, mintha sülyedéstől féltené? Megrepedt-e
  alapja, roskadnak-e falai, vagy párkányáról a halálmadár visít-e álmaink
  közé? Mi nem tetszik Elemér úrfinak a mi becsületes házunknál? Talán nem
  is tudod, Dora, hogy megint elment.
  – Tudom, édes atyám, – szólt a leány, nyugodtan emelve föl szemeit.
  – Tudom, tudom. Nem kell azt így mondani, leányom. Vagy te, vagy Dorka a
  hibás. Nem jártatok eléggé kedvében. Dorka bizonyosan gyöngédtelenül
  bánik vele, te pedig keveset tanulsz tőle. Ha a háznál nem becsüljük
  eléggé, ne csodáljuk, ha idegen helyen keresi, a mi nálunk hiányzik. Még
  a vendégszeretetre nézve is rossz hírbe jövünk. Majd azt fogja mondani a
  mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, hogy Deákék gőgösek, lenézők. Ne
  mondd előttem, Dora, egyszer se mondd, Elemért szolgának. Affélével ne
  mentsd magad. Szolga! Mit szolga? Nem prédikálta-e a mult karácsoni
  ünnepeken a kolozsvári tisztelendő úr, hogy Aesopus és Empedocles
  szolgák voltak ugyan, de megértek tíz urat. Jelen voltál te is.
  Hallhattad. Én azt mondom, Elemér megér tizenegy urat.
  Dani bácsi atyai intéseit és dorgálásait végezve, sarkon fordult, s mint
  rendesen, midőn kedvetlent kénytelen mondani, választ sem várva, gyorsan
  távozott.
  Bezzeg nem volt gyors a Dorka bejövetele!
  Nem halaszthatta tovább, különben lappangása felötlenék, s ez az ok, a
  miért most végre megjelent.
  – Hova küldötted Elemért? – kérdé Dora, hideg, kimért, fölindulás
  nélküli hangon.
  – Ő akart, szívem, menni… de hallgass erről, gyöngyalakom, ez titok!… Az
  Istenért, ne mondd meg senkinek!… Ő akart menni Budavár védelmezésére és
  a haza szolgálatára.
  – Olyan vén asszony s egy fiatal leány előtt hazud! – szólt Dora
  csodálkozással csapva össze kezét. – Bocsánat, néném, – tevé rögtön
  hozzá, látva a mély hatást, melyet kiméletlen bánása az öregre
  gyakorolt. – Ne haragudjál illetlen szavaim miatt. Én a világgal
  ismeretlen vagyok; de talán rövidebb idő alatt, mint képzelnéd, meg
  fogom érteni a rúgókat, melyek a férfiak cselekedeteit vezetik, s melyek
  a mi akaratunkat kormányozzák. Szeretném tudni, édes Dorka, hogy micsoda
  nézeted van Elemér sorsa felől? A mult őszszel még török rabságban
  szenvedett. Gyermekkora óta az inség kenyerét ette. Egész családját
  valami nagy és vérengző háború alatt Pista atyus szemeláttára irtották
  ki. Apjának, testvéreinek, nagyatyjának más királya volt, mint nekünk…
  ugyanazon király, ki, a mint hallám, a mi királynénktól el akarja
  Budavárát foglalni. Elemér ellenünk nem harczolhat, azt jól tudom. De
  hát miért akar az ő atyja, nagyapja és testvérei királya ellen
  harczolni? Ha távozni kivánt tőlünk, s erre lehetett elég oka, miért
  ment épen a táborba? Miért nem várta valahová megvonulva azt az órát,
  midőn szabadon mehetett volna Werbőczi bátyánkhoz, a ki az ő ura, a ki
  iránt kötelességei vannak?
  A vén Dorka ilyen kérdéseket nem várt a gyermek Dorától, s nem is
  lehetett a felelettel hamar kész.
  De szemei merőn és tudakolón függöttek rajta s kénytelen volt válaszra
  gondolni.
  – Szívem! – mondá végtére, sokkal igazabban, mintsem eléggé óvatosan, –
  szívem, Dora! Elemérnek ki kell magát tüntetni, hogy neve legyen!
  – Neve! – ismétlé a leány, gondolkodó arczczal, – neve?
  – Igen, Dora, neki hírre, névre van szüksége. Becsültetni akar,
  tekintetet kiván magának szerezni.
  – Hogy nyájas, előzékeny, szíves, nemes érzésű, hogy retteg a bűntől,
  szereti az erényt: azért, úgy-e, nem becsülnék őt? Elemér, ha korona
  volna is a fején, alázattal hajlanék meg az oltár, a vén ember és a
  szenvedő előtt. Ő ha az országút porában egy elalélt nyomorékra találna,
  tüstént leszakítaná királyi palástjának bársonyát, hogy bekösse a vérző
  sebet; de úgy-e, se a felsőbb dolgok iránti tisztelet, se a könyörület
  nem szerez valóságos hírt és nevet? Úgy-e, a kinek név kell, az a halál
  torkába megy? S ezért volt Elemérnek szüksége Budavár alá sietni?
  – Istenem! te most mindent oly különös színben látsz! – sóhajtá Dorka,
  koczkás kék kendőjével szorgalmasan törülgetve szemeit.
  – S végtére is, mi az a név? Szólj Dorka, ha te jobban tudod. Talán épen
  ez a keleti gyöngy, melyet ujjaim közt tartok. Egy vakmerő ellopta a
  tengertől. De hányan maradtak a mélységben, a kik hasztalan keresték?
  Láttad-e kápolnánkban azt az oroszlán-vermet, hol a vadállatok Dániel
  kezét nyalják? Vajon hányat téptek szét azelőtt? Vajon hányat
  pusztítának el, míg egy csodatevőnek ismét hizelegni fognak? Dorka,
  mondd meg, nem oroszlán-veremből hozzák ki a nevet azok, a kiknek nincs?
  S Elemér csakugyan Budavár alá ment? Neked bizonyosan kell tudni. Hisz
  magad küldéd őt… De Istenem! mennyit fecsegünk mi most együtt, s azalatt
  vendégeink békétlenül várnak a reggelire és társaságra. Kérlek, vedd ki
  a ruhatartóból a búzavirágkék bársony-vállat, s azt a világos selyem
  rokolyát, mely, mint mondád, rajtam legszebben áll. Fürteim közé a
  gyöngysorokhoz virágokat tűzünk. Kellemes akarok lenni. Még eddig nem
  jutott eszembe, hogy nekünk is van fegyverünk, melylyel, ha jól
  forgatjuk, nevet szerezhetünk. Oh, az a név kiegyenlíti a születés közti
  különbséget is. Úgy-e, Dorka? De hisz én jó házból születtem! Bölcsőmet
  te ringattad, Dorka néni. Úgy-e, ez nem volt közönséges bölcső? Csak a
  tegnapi öltözetemet add hát ki… azt az egyszerűt. Istenem, mennyit
  fecsegtünk! Még a fejem is megfájult bele. Ne félj, Dorka, nem beszélem
  én el atyuséknak, hogy te küldötted Elemért Budára. Őt vissza nem
  hozhatnák; téged elhajtanának. Maradjon a mi titkunk a tréfa, a mely
  eszedbe jutott. A várban most egy szolgával kevesebb van, mint eddig
  volt. Semmi baj. Nemde, te is azt hiszed, hogy Elemér szolga? Lehetett
  volna fejedelem, ha szépség, erő, szív és ész trón volna, melyről, mint
  magasságról, a kisebb helyekre alátekinthetnénk; de mit tehetünk róla,
  ha Elemér… szolga? Szúrj egy tőrt… csak a hajam közé, Dorka, hogy ne
  bomoljék szét. Neked gyönge kezed van, nem sérthetsz meg. Mindig
  szerettél. Tudom, zokogva sírnál, ha meghalnék. No de én egészséges
  vagyok… fiatal és egészséges. Úgy-e, Dorka, csak az évek vénítik az
  embert, s a szív tele csak akkor kezdődik, ha az idő keze az utolsó
  virágot már letépte arczainkról?… Szólj! Én tapasztalatlan leány vagyok,
  s ezentúl kell tanulnom… még a szenvedést is; de azért nyugton lehetsz,
  nem árullak el tégedet… S mily hamar öltöztem föl a kellemes társalgás
  közt. Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.
  A leány megdöbbenésig derült arczczal távozott.
  Dorka a térdelő elébe borult, s összefogott kézzel zokogott:
  – Istenem! engedd, hogy még az éjjel meghaljak, ha annak, mit jó
  szándékból tettem, rossz következései lesznek!
  [: – Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.]
  
  IV.
  Elemér a friss derült reggelen, mely fellegtelen, ragyogó napot igért,
  Gorbó felé vette útját. Paripája a legszaporább iramlók közé tartozott,
  s most először jött gazdájával ellenkezésbe. Máskor a mint távoztak,
  mind gyorsabbá vált haladásuk. Elemér szeretett hamar czélhoz jutni. A
  tér és idő közét, mely vágyát a teljesüléstől különválasztá, igyekezett
  minél keskenyebbre szorítani. Midőn hazaindult, a fecske szárnyaival
  kivánt a várba repülni; midőn onnan ismét elment, a madártól vagy
  gondolattól kölcsönzött volna gyorsaságot, ha csak azért is, hogy azután
  valamivel előbb térhessen vissza azon födél alá, hol Dora élt, s hol egy
  egész család fogadta oly örömmel, mintha idegen helyett rég ismert barát
  és szeretett rokon érkeznék meg. Most, oh, most a paripáról omlott a
  tajték a zabla miatt. Elemér, mihelyt az öreg várnagy a kaputól
  elvonult, csak lépésben akart haladni. Ellenben a tüzes vérű ló, a régi
  szokáshoz tartva magát, midőn tágulni érezte a zablát, azon reményben,
  hogy urának kivételes szeszélye megszünt, rögtön iramláshoz fogott; de
  mindannyiszor fájdalommal tapasztalá nagy csalatkozását. Pedig honnan
  képzelhette volna a szegény pára, hogy a fontolva haladás saját
  érdekével is összhangzik; hogy most már igazán messze kell utazniok,
  hogy aligha harap többé azon puha édes fűbe, mely a várkert lankáin oly
  gazdagon tenyészik, hogy aligha köszönti víg nyerítésével jászoltársait,
  Pista bácsi szürkéjét, és aligha csipkedi meg a másik szomszédnak, Dani
  bácsi pej kanczájának állát, midőn ez falánk szemtelenséggel akarja ő
  előle elhúzogatni az illatos szénát és a kövér vadlencsét. S ha az
  egyszerű fölfogású állat saját érdekeinek sejtelméig sem emelkedhetett,
  ki vehetné tőle rossz néven, ha nem tudta kitalálni, hogy Elemérnek most
  gyakran vissza kell nézni a vár födelére, a várkert gyümölcsfáira, a
  várkápolna keresztjére, a kereszt utolsó csillámára, s midőn ez is
  eltünt, a galambra, mely a vártól repül erre felé, a bárányfelhőre, mely
  könnyű ezüstszín testével a vár körül röpdös, és a menyboltozat azon
  részére, mely alatt a vár fekszik? Hát még arra az eszmére miként
  juthatott volna egy közönséges ló, hogy meg kell állania, mert Elemér
  előbb Dora keblén, most meg a fűben egy igen szép gyöngyvirágot látott,
  s mert oly alakú somfa néz alá a partról, a milyen Dani bácsi kertjében
  van, még pedig köröskörül paddal befoglalva, hogy a csendes alkonyokon
  leülni, beszélgetni, álmodozni, dalolni lehessen. Mennyi ok egyesült
  tehát, hogy a szegény paripa emberséges szándéka mellett is
  megbocsáthatatlan hibákat kövessen el. Szigorúan lakolt érettök. Egy
  mértföldig sem haladtak, midőn reszketegséget érzett testén, lábai
  fáradtabbak valának, mintha igát vont volna, kétszer megbotlott,
  többször kapta föl a fejét, s a sarkantyú miatt finom tiszta szőrén már
  vér serked, mi ismét a visszahatás törvényeinél fogva szemeit
  lángolóbbakká, szeszélyét bokrosabbá teszi, s egy-egy szilaj nyerítés
  hangzik ajkairól. Ez vala azon válságos időpont, midőn a paripa súlya
  után itélve, melyet hátán hord, még hinni akarta ugyan, hogy gazdáját
  viszi Gorbó felé; de a bánásmódot szemlélve, már kétkedni kezdett, vajon
  nem idegen zsarnok ül-e a nyeregben, kit a hegyi út mély árkába dobni
  hasznos is, törvényes is volna. Tervének kivitelére a lovag ügyessége
  miatt kevés kilátás mutatkozott ugyan, de mikor volt, kivált az oktalan
  állatoknál, a szenvedély pontos számító. Szerencséjére a szegény ló,
  épen midőn indulatai féket akartak veszteni, sorsán valami végzetszerű
  könnyítést érzett. Mi okból történt az? Igazán szólva, még távolról sem
  gyanítá. Pedig az ok igen egyszerű vala.
  Elemér költői kedélye tudniillik a változó benyomásoknak nem állhatott
  sokáig ellene.
  Oly szép délelőtt volt, mintha a természet megmutatni vágyott volna,
  mennyire tud, ha akar, kellemes és igéző lenni.
  Az erdő minden lakosa érezte, hogy ünnepnapja van, hogy több örömre
  számíthat, mint máskor, s hálából a cser tetejéről a rigó legharsányabb
  dalait fütyölé, a galagonya ernyője közül a vadgalamb legkedélyesebben
  búgott, s még a jókedvű kakuk is minden favágónak és pásztorleánynak, ha
  meg sem kérdé, legalább száz évet jósolt. S mily fürgén ugrik a mókus
  Elemér szeme előtt egyik ágról a másikra, mily furcsán torzítja föl
  bóbitáját a banka, mily gyorsan kopogtat a fa kérgén a harkály, s mily
  nagyúri megvetéssel tekint a szirtdarabról e hóbortos nép tréfáira a
  varjú. A hegyi ér csattogott, zúgott, s aláhullva fehér foszlányaival
  verdeste a mészkövet és vörös agyagot, de midőn kitombolta magát, a
  simább hegytéren virágos partokat áztatott, ragyogó tükréhez csalta a
  szitakötőt, a kék lepkét és a tarka szárnyú pillangót, s miután a nap
  sugaraival eleget mulatott, megint a homályos erdőnek fordul, talán csak
  azért, hogy Elemérnek megmutassa a harasztot, honnan a dámvad kiugrik, s
  azokat a parton hagyott lábnyomokat, melyekről a vadász a szarvas
  közellétét gyanítaná. Elemér nem maradt érzéketlen a természet, a tájék,
  a környezet kellemei iránt. Annyi mosolygó arcz – s minden fűszál,
  minden falevél vidám tekintetű volt – rendre édes mélázattá olvasztotta
  föl az ifju bánatát. Ha az erdőben a vörösbegy, a rónán a pacsirta
  énekelt, ő is fütyölt valamit a madárdal közé, most egy görög halász
  románczából, melyet éjente hallott a Marmora-tengeren, majd egy régi
  magyar hegedűs lakodalmi danájából, majd pedig azon szerelmes versekből,
  melyeknek költésére, bármint tagadná, Dora tündéri termete, kis keze,
  piros ajka, mély tűzű szeme és igéző arczának beszédes vonásai
  lelkesítették.
  Az erdős vidék szépségeit már gyakrabban szakították meg zöld vetések;
  csordától, ménesektől lepett mezők, magános házak, népes falvak.
  Sürgött, mozgott, pezsgett az élet mindenfelől. Munkások törülték
  homlokukról a verítéket, s ültek takarékos ebédhez, hangzott a kovács
  pőrölye a hegység szélén, deli katonák vágtattak el Elemér előtt, s az
  ablakok rostélya mögül csinos leánykák néztek lopvást azokra és még
  többet reá. Meg kell vallani, kevés harczosa volt Izabella királynénak,
  ki jobban ülné a lovat, mint a hogy a Dani bácsitól ajándékba kapott
  almásszürkét Elemér; de azután egész megyéket is föl lehetett volna
  kutatni, míg Elemérnél szebb daliát tudnának a mezei hadak számára
  toborzani. Nyulánk, de erős alkatú ifjú volt, a legnemesebb arczéllel,
  nyilt, magas homlokkal, vállain lobogó aranysárga hajjal, nagy sötétkék
  szemekkel, és szőke, de a naptól egy kevéssé megpirított arczán különös
  vegyületével az erélynek s a majdnem asszonyias kellemnek. Valószínű,
  hogy homályos születésű apa gyermeke, de modorában és kifejezésén annyi
  úri és leigéző volt, s oly szépen vegyült össze a vidám és könnyelmű
  szeszély az önérző, bátor s negédességig kalandori jellemmel, hogy egy
  régibb kor lovagjait juttatta azoknak eszébe, kik regéket hallottak a
  keresztes vitézekről s a vándor leventék felől, kik a választott úrnő
  színét mellökre tűzvén, a széles világba indultak fölkeresni a veszélyt
  és szivök bálványának kecseit dalokban halhatatlanítani.
  De ezt talán fölösleges is volt most említenem, minthogy alig hihető,
  hogy a leánykák, kik Elemér közeledésekor bámuló arczaikat kidugták az
  ablakon, muló kiváncsiságnál egyébbel kisérték volna lovagunkat, s még
  kevésbbé lehet föltenni, hogy a Dorát imádó Elemér merengéseit e csába
  szemek, e csinos alakú fők és hamis arczok oszlatták volna el könnyű
  fellegként.
  A mi őt földeríté, összes hatása volt a gyönyörű természetnek, a derűlt
  napnak, a mozgalmas és mosolygó életnek.
  Az elválás fájdalma állandóan zsongott kedélyében, de a tevékenység és
  dicsvágy érzete is fölébredt, hogy a lágy epedések közé erősebb hangokat
  vegyítsen. A mint nyiltabb lett a tájék, a láthatár is, melyet elméje
  bekalandozott, tágabbá vált. Ha az emlékezet Dorához vonta vissza, új és
  büszke remények ragadták pályáján tovább. Ha a szerelem hű ecsettel
  rajzolta elébe a leány kedves képét, a dicsvágy merész körvonalakkal
  vázolá a tábort sátraival, küzdő bajnokaival, s a kiérdemelt babérokkal.
  S az ifju ellentétes álmai közé beincselegte magát az élet is, az új
  benyomások ezer apró hatásaival együtt. Alig haladt az égen a
  legmagasabb pontig a nap, midőn Elemér, most ábrándozva, majd élvezve a
  percz örömeit, egészen meg volt elégedve sorsával, s csak azt sajnálta,
  hogy egy vén asszony s nem ő találta ki a módot, egy idegen, s nem saját
  maga szerezte össze az eszközöket, melyek által a hírrel, kincscsel, a
  közbecsültetéssel együtt lehet, még pedig a legrövidebb idő alatt Dora,
  kezét megnyerni.
  – Gyakran láttam, hogy a vérengző állatokat leigézi az ember szeme, és
  visszadöbbenti, midőn támadásra készülnének. Ilyen megbabonázható
  fenevad a halál is. A ki bátran elébe lép, a ki szeme közé néz, az elől
  hunyászkodva vonul tovább. Az élet titka a koczkáztatás mesterségéből
  áll.
  Épen midőn Elemér ily különcz nézetet választott jeligéül, lódobogást és
  kardzörejt hall háta mögött.
  Visszatekintett.
  Egy tökéletesen felszerelt lovag közeledett hozzá.
  Aczélsisak volt fején áll-lánczczal leszorítva s hátratolt
  arczrostélylyal. Baljában a főtől kezdve egész törzsét fedő paizs.
  Oldalán török szablya, mely a ló hátulsóbb részeit folytonosan ütögeté.
  Kezében hosszú lándzsa kék selyemlobogóval. Mellén oly domború vért,
  mintha a rák hátáról leszedett teknő szolgált volna a fegyverkovácsnak
  mintául. Elemér a közelgőnek jobb karján vaslemezt, méne nyakán és
  szügyén vékony aczélhálót vett észre. Szóval, a mindig közelebb érkező
  úgy nézett ki, mint a török háborúk óta egy tökéletesen fölfegyverzett
  magyar lovas katona szokott. De a gyakorlatlan lovaglás, a nagy
  iparkodás, melyet a továbbhaladás eszközlésére kifejtett, eléggé
  tanusították, hogy újoncz még, s hogy oly osztályból lépett a haza
  védelmére, hol vagy az ekevassal, vagy a sineggel, vagy az irótollal
  foglalkoznak.
  [: Elemér egészen meg volt elégedve sorsával.]
  Elemér vállán puska volt, övében rövid, kétélű vadászkés.
  – Jobb hasznát vehetném a koma fegyverzetének, mint ő valaha fogja, –
  gondolá az ifju, s megint előfordítván arczát, tovább lovagolt.
  – Tengerkék dolmánya van, sárga, göndör haja, süvegén darútoll. Ki az
  ördög hozta épen az én utamba, s épen ma? – ezt gondolá ugyanakkor a
  pánczélos férfiu.
  – Szeretném tudni, hány ezer ily rossz lovas verné szét Ferdinánd
  seregét Budavár alól? – ötlik Elemérnek eszébe.
  – Ez a kujon már holnap reggel el fogja beszélni, mily állapotban talált
  engem. De itt két ágra szakad az út. Talán balra tér a czudar.
  Míg a jól fölfegyverzett bajnok így elmélkedett, Elemér a jobb kézre eső
  útnak fordult.
  – Nini, ez a kalandor jobbra megy. S már most mit tegyek én? De hát
  vádolhat-e az a vedlett róka, az a fogatlan várnagy, ha rám ismer
  valaki? Én nem igértem, hogy kiszúrom a szemét annak, a kit arczomra
  tekint. Miattam ugyan születhetett volna vakon az egész világ, sőt némán
  is; de úgy segéljen! arra nem vettem föl havi díjt, s nem ittam
  áldomást, hogy az utasok közül egyet is vakká vagy némává tegyek.
  Kötötte volna ki e pontot a vén róka világos szavakkal, akkor egészen
  más volna. De így mit bánom én, ha a titok világosságra jön, csak én
  hallgassak róla.
  Ezzel a pánczélos férfiu szintén jobbra fordult.
  – Hihetek-e szemeimnek? – gondolta most Elemér, ki történetesen
  visszatekintett. – Az a nagy száj, narancssárga arczbőr, vastag orr,
  nyírt bajusz, kiálló pofacsont és mészárosnak való termet, a
  megszólamlásig hasonlítanak hozzá. Nem… nem… az lehetetlen. Honnan kapta
  volna a lovat? Miért öltöznék pánczélba? Mit csinálna azzal a
  szablyával? Ej, hogy is tudok ilyen bolondságot képzelni!
  Elemér többé vissza sem nézett.
  – Nyelje el a föld! Úgy segéljen! Ez a Deákék lantosa! Valószínűleg nem
  törik ki holnapig a nyaka, s mindent el fog árulni. Bánja a manó!
  Legalább tíz perczig haladtak egymástól egyenlő távolságban. Az út
  szélére csinos vendéglő könyökölt, oszlopos fatornáczczal, négy
  ablakkal, füstölgő kürtővel, hivogató tekintettel.
  – Itt jól fogok lakni, s a kövér ürüczombra egy egész kupa vérpiros bort
  nyelek le, – vigyorgott a pánczélos bajnok, még szélesebbre vonva
  száját. – De mi a hé-kő! – folytatá, – hisz az a barázdabillegető is oda
  megy!
  Elemér a vendéglő tornácza előtt egy darabont kezébe veté a zablaféket,
  hogy jártassa meg a lovat.
  – A kehes, vézna várnagy, – okoskodott most a paizsos és karvasas férfiu
  – szerződésünkben nem kötötte ki határozottan, hogy inkább koplaljak,
  mintsem betérjek oly korcsmába, hol ismerős ül az asztalnál. Ha tehát a
  titok idő előtt kerülne nyilvánosságra, az ő lelkén szárad minden
  felelősség. Bánom is én!
  Ily gondolat közt ügetett bajnokunk a kapuhoz.
  – Csakugyan a hóbortos Barnabás diák! – mondá magában a tornáczról
  Elemér.
  – Úgy segéljen! Ez a sehonnai lantos – mormogta a nyeregből Barnabás.
  
  V.