Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 09

elhatározá, hogy a tábor, mihelyt besötétül, négy osztályban Pestre
költözködik: elsőben az ágyúk, melyeknek megmentését Ferdinánd király
Roggendorf lelkére kötötte, s a magyar hadak; aztán a cseh és német
lovasság, harmadik és negyedik sorban pedig a gyalog zászlóaljak.
Midőn az ágyúk és a magyarok már túl voltak, néhány szökevény Budára
szaladt, hírül hozni a tábor továbbkelését. Muhamed basa is idején
értesült a szándékról, s a cseh és német lovasságnak átszállítása után a
budai őrség a török sereggel együtt megrohanták az ágyúk nélkül maradt
német gyalogságot. A kik ellenállottak, felmészároltattak; a kik
futásban kerestek menedéket, többnyire a Dunába ölettek.
Roggendorf, a vén gyermek, sátorában várta a halált, megsebesítve, s e
szavakat mormola: – Ő Felsége tönkretevé becsületemet, testemet,
életemet! – Néhány híve őt naszádra vitte, mások is szerencsésen hajóra
kaptak az éjfél után támadt szörnyü zivatarban.
De György frater felgyújtotta a Mátyás király csűrei mellett – a mai
halászvárosban – a szénakazlakat, szövetnekűl Kazim bég naszádosainak,
kik több hajót elsülyesztettek; néhány, köztök Roggendorfé, Komáromba
menekült.
Másnap hajnalban a hadak Pestre szállíttattak, melynek őrsége,
úgyszintén Roggendorf és Perényi összes lovassága, a boltok kifosztása
után megszaladt vagy felkonczoltatott.
Az éji és reggeli ütközetben levágattak és Dunába fulladtak száma
tizenhatezerre rugott, míg a foglyoké alig haladta meg a nyolczszázat.

II.
– Felséges asszonyom! – jelenté Turgovics Miklós, a budai bíró, ki
Izabella királyné kegyeltjei közé tartozott, – Muhamed basa a
Gellérthegy délkeleti lejtőjén fogott állást, ugyanazon módon, mint a
tegnapi csata előtt Roggendorf. A jobb szárny Pestet tartja elfoglalva,
a bal a hegyeken át majdnem a zsidó temetőig szállott alá. Ha városunk
kapui nem volnának tárva, azt kellene gyanítni, hogy csak ellenséget
cseréltünk, s új ostromra van kilátásunk.
– Új ostromra? – kérdé Izabella, ajkain finom, de fájó gúnynyal. –
Kegyelmed rózsaszín világításban látja a helyzetet. Ostrom nincs
ellenszegülés nélkül… S van-e még más vígasztaló híre számunkra?
– Kémeim Tolna és Paks közt látták a török császár hajóit.
– Országunk, azaz kincstárnokunk kémei, kétségkívül jól ismerik a Duna
medrét, s reméljük, a hatalmas padisah egy hajója sem fog zátonyra
jutni, – szólt a királyné.
– Ez esetben már holnapután számolhatnak városunk polgárai arra a
rendkívüli szerencsére, melyben tizenöt évvel előbb részesültek, –
jegyzé meg Turgovics.
– A szerencse most még bővebb mértékben áraszthatja a kellemes
meglepetéseket önökre. 1526-ban, szeptember 11-én Szolimán császár a
Herkules, Apollo és Diana rézszobrait vitette Budáról Stambulba; most
talán élő szobrokra is lehet szüksége, kiknek csak szívök volt érczből,
midőn a váradi békekötés megsemmisítésével a polgári háború lángját
fölszították. S mit gondol ön, Turgovics uram, vajon a Boldogságos Szűz
templomának nem adna-e új díszt a kereszt helyébe kitűzendő félhold? s
vajon Buda hölgyei erkölcsiségökre nézve nem nyernének-e új biztosítékot
a magasan bekerített és jól védelmezett háremek által? Ön buzgó
katholikus és két fiatal leány atyja, méltó tehát, hogy e fontos
javításokról előre gondolkozzék.
– Felséged – szólt Turgovics – a legfeketébb éj színébe mártott ecsettel
rajzolja a bekövetkező eseményeket. Csekély erőm mértéke szerint én is
kivántam hatni a háború eltávolítására, s e miatt üldöz is György
frater, a váradi püspök ő nagysága. De noha a négy darabra vágott Atádi
uram terveibe is, felséged parancsolatából némileg beavatva voltam;
mégsem képzelhetem, hogy a török császár mostani és 1526-iki Budára
jövetele közt bármi hasonlatosság legyen. Akkor Szolimán mint hódító
érkezett Budára; most mint felséged szövetségese és védője jön.
– Térdre borulva kérem a Boldogságos Szűzet s egyedül igaz hitem minden
szentjeit és vértanúit, hogy közbenjárásaik s imáik által mentsenek meg
ezen utált védelemtől! – rebegé Izabella áthatva… Turgovics! – folytatá
kegyes és tudakoló kifejezéssel arczán – Turgovics! a nagy idők képesek
nagy elszánásokig fokozni még az ingadozók kedélyét is. Nem érez-e
valamit azon lelkesedésből, mely által a közönséges halandó egyszerre
hőssé, és majdnem félistenné magasúl?
– Felséges asszonyom, én csak Buda város birája vagyok. Forgottam ugyan
háborúkban, de a közvitézekkel mindig együtt haladtam előre, vagy
vonultam vissza. Úgy látszik, több hivatásom van a törvény szellemi
pallosával, mint a katona szablyájával harczolni.
– Jól tudjuk, Turgovics, hogy kegyelmed nem ugrott volna le
Nándorfehérvár tornyából azért, hogy a törököt is magával vonja. Jól
tudjuk, kegyelmed tétovázása volt egyik oka Atádi összeesküvese
meghiúsulásának. De a bátorság több nemét ismerjük. Például,
udvarmesternőm, ki nem szereti, ha szemtől-szemben dicsérem, gyakran
hagy engem magamra, pedig az ily elnézés miatt György frater, az én
börtön- vagyis palotaőröm háromheti bőjttel és az ahhoz szükséges
imákkal fenyegette. Nem egy neme-e a bátorságnak, ha udvarmesternőm,
mint kegyelmed láthatja, épen most távozik a teremből?
[: Felséges asszonyom, én csak Buda város bírája vagyok.]
A szegény vénasszony, ki kötelességénél és kiváncsiságánál fogva a nagy
terem hátterében állott, a királyné e czélzatára meglehetős zavar közt
osont ki.
– Turgovics uram! – szólt ekkor Izabella, – kegyelmed tökéletesen ismeri
a magyar és török tábor mai elhelyezését. Nem találhatna-e módot, hogy
gyermekemmel atyámhoz, a lengyel királyhoz távozhassam? E merész terv
kivitele által engem a lealáztatástól, fiamat beláthatatlan
veszélyektől, s az országot tán a polgárháború dühöngésétől mentené meg.
A siker önt, az egyszerű polgárt, ha nem is herczegi rangra, de herczegi
vagyon birtokosává emelné.
A budai biró mérlegelni látszott az ingert, melyet a kincs nyújt, s a
veszélyt, mely egy koczkáztató lépés eredménye lehet.
– A vár eléggé körül van ugyan fogva, de rést mégis találhatni, a min
egy nő kiférhessen, ha az egyszersmind nem a királyné. Azonban így is
talán sikerülne. Csakhogy, felséges asszonyom! e szerencsésen megoldott
föladat sokkal szerencsétlenebb eredményű volna, mintha árulás- vagy
vigyázatlanságból meghiusul. Szolimán épen azért, mert uratlanúl maradt
az ország, magáénak tekintené azt, s Ferdinánd nem adná vissza sem
felséged hozományát, sem a Zápolya-család birtokát, mert ezt az ország
átengedéseért igérte meg. Az én csekély vagyonom Budán feldúlatnék, s a
herczegi ellátás, mely Krakkóban várna rám, hihetőleg abból a díjból
állana, melyből a rossz tanácsadókat szokták kifizetni, ha az elkövetett
tényből csak a bűn üti ki magát, s nem a hasznos is.
Izabella érzé, hogy Turgovicsnak igaza van.
Kitérőleg válaszolt tehát.
– Egyik áruló alattvalóm azt terjeszti Stambulban, hogy fiam nem az
enyém, a másik, hogy nem a férjemé, a harmadik, hogy leány. Tanácsosaim
a trónt nem a jogért védik, mert arról a váradi békében lemondtak, hanem
mert uralkodni szeretnek. Gyermekemet féltem, Turgovics! s rémes alakban
lép lelkem elébe a jövő. Egyébiránt nem fogok Budáról távozni, de jóslom
nektek, hogy a töröknek lesztek szolgái és mostantól egy hétre már kevés
fog közöttetek találtatni, ki ne veszítette volna el önbecsülését.
Jegyezd föl augusztus 24-ikét; ekkor monda felőled is véleményt Izabella
királyné.
A szolgálattevő kamarás, Török Bálint megbizásából jelenté, hogy Perényi
hadának maradványa Eger felé tartva, a királyné csapatai által
szétveretett, hogy Roggendorf, a német fővezér, Csallóközben
meghalálozott, s hogy Szolimán császár hajóhada már Paksnál van és óriás
táborának előcsapatai Székes-Fehérvárt érintik.
Mennyi örömhir fellegzi be Izabella arczát.
Turgovics, a mint szapora léptekkel halad a palota lépcsőzetén,
Bornemiszába ütközik.
– Jaj nekünk tizenhármunknak, – kiáltá ez, hóbortos hévvel rángatva a
városbiró ezüst mentegombjait. – Jaj nekünk tizenhármunknak, kik a
királyné parancsolatából a Boldogasszony czintermén át a kis kapun…
– Pszt! ne lármázzon! – szólt Turgovics sápadozva.
– A kis kapun akartuk bebocsátani Roggendorf generálist, – kiáltá még
emeltebb hangon Bornemisza.
– Az Istenért fogja meg a száját!
– Miért fognám meg? Jaj nekünk…
– Ereszszen legalább szabadon, – huzalkodék Turgovics, hogy
menekülhessen.
– Jaj nekünk! – rikoltá egészen kivörösödött arczczal és szürke
szakállára hulló könnyekkel – oh! jaj nekünk tizenhármaknak, kik a
királyné parancsolatára és kegyelmed tanácsára…
Itt Turgovics tenyerével szorítá le Bornemisza száját.
– Szerencsétlen ember, nem látja-e, hogy az őrök már közelgenek! Hogy
merészel a királyi palotában ordítozni?
– Ordítok én a templomban is, ordítunk tizenhárman, míg szájpadlásunkra
nem ragad a nyelvünk. Mi csak azt cselekedtük, a mit kegyelmed
tanácsolt, s tehetünk-e, hogy megváltozott szándékát velünk nem tudatá?
– Mit piszkálja föl Bornemisza uram azokat a régi dolgokat? Meglakolt
már érte Atádin kívül Korcsolyás Péter és Bor Tamás. Adjon hálát, hogy
nem lett semmi baja.
– Nekem semmi bajom? Hát mi történhetik még rajtam? Jaj nekünk
tizenhármunknak, s a tizennegyediknek is, a kit Turgovics Miklósnak
hívnak… Ereszszen, hogy menjek a királynéhoz… ereszszen.
Most Turgovics ragadá meg Bornemisza karját.
– Atyámfia, – szólt félig kérlelő, félig parancsoló hangon, – kend budai
polgár és nekem engedelmességgel tartozik. Parancsolom tehát, beszéljen
halkabban, s beszélje értelmesen el a baját, hogy akár magam segíthessek
rajta, akár pedig ő felségének jelenthessem föl.
– Hát Turgovics uramnak épen semmi baja nincs?
– De hát mi bajom volna?
Bornemisza derekát előre hajtva, kezét csipőjére szegezve, torz
vigyorgással mondá: – Van-e Turgovicsnak aranymedenczéje, ezüsttányéra,
bogláros diszkardja, nehéz selyme, drága atlacza, vertművű billikoma,
skofiumos nyeregtakarója, s nyereg alá való deli ménje? Menjen haza, s
nézze meg; mert Bornemiszának már nincs. Van-e Turgovicsnak föl nem tört
zárú pénzes ládája, mert Bornemiszának reggel óta nincs. Van-e
Turgovicsnak fölserdült leánya, kit a pap áldása mellett akart férjhez
adni? Menjen haza, nézze meg; mert Bornemiszának már nincs többé. Jaj a
tizenhármaknak, kik Budavárát, királynéjok parancsából ezelőtt öt héttel
Ferdinánd kezére akarták játszani. Ütött a bosszú rettenetes órája. S
van-e még Turgovicsnak szeplőtlen életű jámbor neje? Ránduljon haza,
nézze meg; mert Bornemiszának, ha jól emlékszem, már nincs. Oh ez
irtózatos, irtózatos!
– Ember, megőrültél-e? vagy az éhgyomorra hörpintett bor vette el
eszedet? – kérdé a budai bíró, kétkedve a hallottakon s mégis rettegve,
hogy igaz lehet.
– Micsoda bor? A tizenháromnak borseprője sincs. S vizsgáld meg te is
hordóidat, Buda városnak okos és körültekintő főbírája.
Turgovics félrelökve Bornemiszát, kettőzött lépéssel méregette a palota
udvarát, de midőn már a hídhoz ért, mely a körülsánczolt és
erődítményekkel ellátott királyi lakot a belváros többi részétől
elválasztja, találkozik az öreg Podmaniczky Jánossal.
– Kegyelmednek, mint Buda első hivatalnokának részletesen kell tudni
azokat az okokat, melyek miatt a Roggendorffal szőtt összeesküvés ügyét
ismét fölmelegíteni szükség vala. Kérem, világosítson föl engemet.
Podmaniczky e szavára hüledezve, sápadozva kérdé Turgovics:
– Hát csakugyan igaz volna, hogy Bornemisza háza földúlatott?
– Előttem hurczolá el a katonaság a megkötözött Sziri Imrét; láttam a
Müller Godofréd uram boltjának teljes kiüríttetését, hallottam, hogy
Bornemiszát is nagy szerencsétlenség érte, s csak azon csodálkoztam,
hogy kegyelmed, ki szintén némi gyanúval terheltetett…
– Rágalom volt, nagyságos uram! – szólt közbe növekedő nyugtalansággal
Turgovics.
– Igen csodálkoztam, – folytatá Podmaniczky, – hogy kegyelmed is, ki,
mint mondja, bűnrészességgel rágalmaztatik, kezet nyújthatott az üldözés
művéhez.
– Én kezet? Száradjon el jobban, ha csak sejtelmem is volt a
történendőkről.
– Lám, lám! s pedig városbíró.
– Ugyan ki kérdezi most a városbírót a város ügyeiről? Intézkednek
nagyságtok vérünkről és pénzünkről úgy, a mint kedvök tartja. Hanem hisz
nagyságod a királyné ő felsége titkos tanácsosa, minisztere, s így
bizonyosan tudhatja a magasabb politika érdekeit és irányait. Remélem
tehát, nem veszi tolakodásnak, ha alázatosan kérdeni bátorkodom, hogy
micsoda okok bírták a titkos tanácsot épen a jelen körülmények közt,
midőn egyetértésre, és kölcsönös kiméletre volna szükség, oly gyűlöletes
szabályokat, minőket nagyságod szavai gyaníttatnak?
– Bah, bah! hogyan lehet valaki oly tapasztalatlan, hogy titkos
tanácsról beszéljen nálunk! A titkos tanács, drága barátom! legalább egy
órával később szokta megtudni a királyné akaratját, mint az
utczagyerekek, és a királyné egy órával későbbre, mint a titkos tanács.
Zivataros időket élünk, jó atyámfia, s az embernek gyakrabban kell
meggyőződést változtatni, mint ruháját, ha azt akarja, hogy megázás
miatt egészsége ne szenvedjen. S kegyelmed, Turgovics uram, micsoda
ruhát akar most magának szabatni? Török szoknyát-e, vagy feszes német
kabátot? Én szőrruhát ajánlanék.
– Mit méltóztatik nagyságod a szőrruha alatt érteni?
– Valóságos barátöltözéket, s ezt három okból ajánlanám kegyelmednek.
Először, mert a mi uralkodónk, György frater is olyant hord; másodszor,
mert a szőrruha a bűnbánás jelmezének is tekintik; s mert egy világi úr,
ha érzi a sáfrányillatot, még aránylag legkönnyebben szökhetik el
szőrruhában remetének, vagy kolduló barátnak öltözve… Egyébiránt ajánlom
magamat kegyelmed tapasztalt jóindulatába, sietnem kell, ő felsége
parancsolni méltóztatik velem. Szerencsés utat, jámbor remetém!
– Remete… és szerencsés út! tehát csakugyan veszve vagyok. Szent Isten!
Bornemiszának igaza lehet, házam földúlatott, földönfutó koldussá
lettem.
Turgovics háza a Szentháromság-téren feküdt, nem messze a királyi
palotától. Pár perczbe került tehát, hogy rémítő szorongatásaitól
meneküljön. Az épület csak azon sebeket hordá, melyeket Roggendorf ágyúi
ejtettek rajta, s neje és egyik leánya épen az ablakból tekintettek ki.
– Tehát csak kötekedett velem az a gúnyos Podmaniczky! – sóhajta egészen
megkönnyült kebellel. Az övével átellenben feküdt Bornemisza laka,
melyet sok nép vett körül. Mégis nem olyan tiszta a helyzetem, mint az
első tekintet mutatta. Bornemisza vagyonát alkalmasint földulták. Ha! a
nép is beszéli!… hm! e szót hallám: hazaáruló. Valaki nevemet is említi.
Gyalázatos uralkodók! Majd számolok veletek! Ime! nőm s gyermekem
egyszerre visszavonultak az ablakból, mintha kellemetlenűl érintettek
volna. Szétoszlattatom e csürhe népet. Menjenek vissza a pőrölyhöz, a
sütőkemenczéhez és kaptafához. Nem rájok bízták az ország dolgait.
Turgovics sokáig tartá átölelve feleségét és leányát, kik szintén föl
voltak indulva.
– Mi lesz belőlünk! a nép háládatlan, ismerőseink idegenkednek tőlünk,
jön a török: ezt a panaszt, ezeket az aggodalmakat emlegették különböző
változatokban a nő és a leány.
Turgovics éles elméjű, sok tapasztalású, de hajlékony jellemű férfiú
volt. Hazáját szerette vértanuskodási vágy nélkül. Családjához
ragaszkodott; házi és hivatalos kötelességeit teljesítette. Nem irigylé
mások boldogságát; de nem mulasztá el – a mennyire aljasság nélkül
lehetett – saját érdekeit előtérbe tolni. Kedélyes ember volt, mély
érzések nélkül, s takarékosságát csak azok nevezték fukarságnak, kik őt
rendkívül gazdagnak vélték, bár minden alapos ok nélkül.
– Atyám! sokan távoztak már el a városból.
– Elég balul tették, leányom!
– Lippainé is elment, a mi szomszédunk, – jegyzé meg a nő.
– Meg Stemmer uram mind a hat leányával, – hozá föl Turgovics növendék,
de kecses és sokat igérő magzata.
– E könnyelműségök veszélybe ejtheti őket, kedves leányom. Villongós
időkben legtanácsosabb szép csendesen otthon ülni.
– De hátha hozzánk jön a rabló török. Ellenségeid kincses Turgovicsnak
neveznek, s gondold meg, hogy neked nőd és fölserdült leányod van, –
mondá Turgovicsné.
– Kecses és még mindig szép nőm van – válaszolta a férj – s leányom is
meg tudná babonázni még a szultán kisebbik fiát is, ha azt bábjaival
együtt a háremben nem feledték volna. De aggodalmaid eloszlatására meg
kell említenem, hogy a török nem mint ellenség, de mint szövetséges jön.
Aztán nem is a városban, hanem künn a táborban fog tartózkodni; mígnem
rövid pihenés után Bécsnek indul.
– De ki fogja megtiltani, hogy a várba föl ne tévedjen?
– A katonai fegyelem, kedves nőm!
– S tudod-e, atyuskám! bizonyosan, hogy egy sem tekint be sem az
ablakunkon, sem az ajtónkon. Én talán elájulnék, ha egyet is látnék,
kivált a szerecsenek és a kutyafejű tatárok közül.
– Tudja Isten, miért, de én iszonyodom a közelebbi napoktól, – szólt a
nő. – Minket gyanuba vettek, s az árulkodók száma sohasem volt nagyobb,
mint most. Hát csakugyan nem lehet attól tartani, hogy a hitetlen, a
rabló és száz feleségű pogányok várkapuinkon belül jöhessenek? Nem
vezetheti-e be őket egy alávaló és áruló ember, a ki kegyelmet vagy
zsoldot remél.
– Emberi számítás szerint, kedvesem, attól épen semmit sem lehet
tartani.
Még nem végződött be a vita, midőn a városszolga levelet hoz.
– Ki küldi?
– A kincstárnok ő nagysága, – válaszolta a távozó cseléd.
Turgovics vére szívére tódult, s palástolhatlan nyugtalansággal törte
fel a pecsétet.
A mint olvasott, arcza sápadtabb lőn, utóbb szemei elvérmesedtek, keze
reszketett, s a levelet a földre ejté.
– Koldusok vagyunk! – szólt halk és töredezett hangon, s a karszékbe
dőlve, kezeivel arczát eltakarta.
A levél tartama a következő volt:
«Városbíró uram!
Rendeljük, hogy holnap reggel pontban nyolcz órakor az egész városi
magistratussal induljon a legyőzhetetlen török császár elébe, s egyenlő,
de mérsékelt léptekkel haladva mindig előre, midőn a főtáborhoz érkezik,
a magistratussal együtt a lovakról leszállva, gyalog és fedetlen fővel
menjenek a magas sátorig, mely kegyelmes védelmezőnknek, a fővezérnek,
kit Isten soká tartson meg, külön jegygyel, három lófarkas zászlóval és
aranyból vert félholddal ellátott fényes sátora. Itt földig borulva
esedezzenek, hogy engedtessék meg kegyelmednek a fölszabadított
Budaváros nevében a világhódító császár palástjának szegélyét
megcsókolni. Secus non facturi.
Minthogy pedig a török nemzetnél szokásban van, hogy az esdeklők a
nagyságos basák s a szultán ő felsége szine elébe csak illő ajándékok
bemutatásával járulhatnak: miután az igazság hozza magával, hogy azok,
kik az ellenséggel tartott titkos egybeköttetéseik által a törököt
nyakunkra hozták, egyszersmind magok viseljék a sarczot, melyet a
szerencsétlen városnak leginkább hűtlenségök miatt kell fizetnie;
ennélfogva, a nélkül, hogy kegyelmedet legtávolabbról is gyanúba venni
akarnám, csupán csak atyafiságos indulatból és keresztyéni szeretetből
javaslom, miként ne terheltessék saját vagyonából tízezer tallért
délután öt órakor ő felsége pénztárába, mint önkéntes ajándékot,
pontosan beszolgáltatni. Secus non facturus. Ki egyébiránt maradtam
Kegyelmednek, jó uram, stb. lekötelezett szolgája a szegény György
frater.»
Turgovics leánya, ki csak a fájdalmat érezé ki e jelenetből,
szenvedélyesen karolta át atyját, hogy könnyeit könnyével vegyítse,
azonban Turgovicsné, bár szerető nő, de szintoly, vagy talán nagyobb
mértékben gazdasszony is lévén, az irat után nyujtá kezét, hogy a
családját fenyegető veszély terjedelméről értesülhessen.
A férj indulatosan ragadta meg neje karját, s életében most először volt
iránta gyöngédtelen.
– Rögtön ide add e levelet, – mondá szokatlan ingerültséggel, majdnem
dühhel.
A nő csodálkozásában nem bírt szóhoz, gondolathoz jutni. Gépileg
engedelmeskedett. Mereven, mozdulatlanul várta be, míg férje darabokra
szakítá a kincstárnok sorait, s hogy még inkább megsemmisíthesse,
elhamvasztá.
– Jer, leányom, – szólt az anya szelid, nyugodt hangon, s a még mindig
zokogót kivezeté a szobából.
Rendkívüli változáson kellett átesni Turgovicsnak, hogy eszébe sem
jutott nejét követni és kiengesztelni.
A helyett elméje a következő tekinteteket mérlegelé: Tízezer tallér a
többi adósságaimhoz toldva, talán még egészen nem nyelné el vagyonomat;
de azért tönkre jutok okvetlenül, mert uzsorásokhoz kell folyamodnom,
még pedig többekhez, hogy a nagy összeg ne vezesse őket az indok
fürkészéséhez. Húsz éve egy pintlivel jöttem ide a végvidékről, midőn
atyámat a törökök kirabolták s megölték. S most hogy állok? Megvan még a
pintlim, de hozzá feleségem, leányom és egy csecsemő járul. Ezek nem
árverezhető tárgyak. Utoljára is csak hivatalomtól függ családom
elélhetése. De hát hivatalom mitől függ? Ha tovább nem terjed az a hír,
melyre Bornemisza és Podmaniczky czélzottak, s melyről a nép, mint
gyanítom, ma már hangosabban suttog. Ez Martinuzzi műve, s
figyelmeztetés arra, hogy a tízezer tallérral siessek. Gyűlölöm e papot
és a törököt, de ha a kósza hír a basák fülébe hatna, a vezérletem alatt
megjelent magistratus szemeláttára fölakasztanának… A haza saját kezével
ássa sírját, s úgy hiszem, Izabella királynénak van igaza, midőn
Szolimántól jobban fél, mint Ferdinándtól. De betöltheti-e az én kicsiny
és sovány testem azon mély és tág üreget, melybe egy ország vágy lázas
sietséggel temetkezni? Bizonyára nem… A budai főbíró teljesíti a mit
parancsolnak, azért is, mert csekély helyzetében nem illeti őt meg a
dacz, s azért is, mert családját ruházni, táplálni kell. Ah! voltak
nekem szebb álmaim az emberi s honfiui hivatás felől, mint a minőt az
életgondokkal kialkuvás eltűrhet!… Hiú ábránd! Szolimán segítségére jött
országunknak, illő tehát, hogy az ország fővárosa tisztelkedjék nála. Ez
tény. S ki szónokolhat más a város nevében, mint annak első hivatalnoka.
És az én vagyok. Szónoklok hát, s a mi őszinteségemből hiányzik,
kipótolja a tízezer tallér. S ha megcsókolom György frater kezét és
Szolimán lába porát, és ha nem háríthatom el a veszélyt, melyet nem én
idéztem elő, s ha kedvem nincs eljátszott rokonszenvek vértanujául
ajánlkozni: vádolhatnak-e azok, kik Catónál kevesebb erkölcsi szigorral
és Aristidesnél kevesebb igazságérzettel bírnak? Bizonyára nem… Megyek
előbb nőmet megnyugtatni, s azután a zsidókkal alkudni és a magistratust
lóra ültetni.
*
A György frater által kitűzött idő előtt már a Turgovicsra vetett harács
kifizettetett, s a kellő perczben a teljes számú városi küldöttség a
bíró vezetése alatt fényes ruhában, de aggódó, komor arczczal indult a
padisah elébe.
A budai tisztes polgárok, kik Ferdinánd ellen vitézül küzdöttek, s kik
szivökből örvendettek, midőn a legnagyobb veszély pillanatában a
törököktől segély érkezett; most már sokalni kezdték a szultán
jóakaratát s midőn a székesfehérvári kapun az egész előljáróság
eltávozott, hosszú sorban kisérte a nép, szerencsét kivánva nékik,
kivánva fölindulással, könnyek közt, s azon elborult, sejtelmektől
terhelt hangulattal, mely legkevésbbé sem tett volna kedvező benyomást a
felszabadítóknál a megszabadítottak iránt.
A küldöttség hamarabb érkezett vissza, mint gondolni lehetett, de
hiányzott közülök egy… a városbiró.
Őt visszatartóztatták. Miért? Senki sem mondhatta meg. E hír nagy
rémületet okozott.
Lehettek neki ellenségei, azonban tevékenysége, belátása és
részrehajlatlan igazságszolgáltatása oly tulajdonok voltak, melyek Budán
és mindenütt a világon nagy tekintélyt s nem csekély ragaszkodást
szoktak a hivatalnokoknak szerezni.
Politikai rokonszenvei nem mindig hangzottak ugyan össze a
közvéleménynyel, mely egy nemzeti uralkodót, a török védhatalom gyűlölt
istápolása mellett is inkább szeretett a trónon látni, mint Ferdinándot,
ha ez által a polgárháború és az ország kétfelé szakítása is
megszüntethetnék, de Turgovicsnak a bécsi udvarhoz szítása csak azért
sem látszott a nép előtt veszélyesnek, mert köztudomás szerint Izabella
királyné kegyeltebb emberei közé tartozott. Hizelgett a polgárok
hiuságának az is, hogy oly férfiu, ki nemesi levéllel nincs ellátva, s
egy fillér nélkül jött Budára, a fontosabb kérdésekben csak úgy
kihallgattatik az udvarban, mint országzászlós. Megnyerte az önérzőbbek
szivét az is, hogy Turgovics nem követi a régi példát, mely szerint
minden magát csak valamennyire kitüntetett polgár nemesség és czimer
után vágyik.
Az érdemes városbiró tekintélye kétségkivül nagy csorbát szenvedett
akkor, midőn fölfedezték azon összeesküvést, mely a Boldogasszony
templomának czintermén át késő éjjel a várba vezetett kétszáz német
katonát, kik a békétlenekkel egyesültek volna, ha egy őr a merényt észre
nem veszi és zajt nem üt. György frater tüstént befogatott minden gyanus
egyént. Ezek közül a kisbíró, Palczán Péter, az összeesküvés indítójának
Turgovicsot állította; de minthogy a királynét is vallomásában emlegeté,
ez okból őt György frater, mint istentelen rágalmazót, rögtön
kivégeztette. A hadi törvényszék Turgovicsot sem foghatta tehát kereset
alá oly vádért, mely egy rágalom miatt elitélt egyén szájából eredt.
Történetesen Atádin kívül, kit tetten értek, s ki még a kínpadon sem
akart senkit fölfedezni, Bornemisza is, néhány tekintélyes polgárral
együtt, csak Palczán vallomásai által voltak terhelve. Turgovics a többi
gyanuba vetteknél még annyiban is szerencsésebb volt, mert az egész
város tudta, hogy az elkövetett árulás előtt már egy héttel ágyban fekvő
beteg volt. Igaz ugyan, hogy Bornemisza tegnapi megsarczoltatása alatt a
csőcselék nép ismét föl volt izgatva a város főbírája, mint a németekhez
szitó egyén ellen; de miután kiki látta, hogy mily nyugodt arczczal
lovagol a küldöttség élén, s miután kiki azt képzelte, hogy ha vétkezett
is Turgovics, a magistratusból többen voltak százszor inkább bemártva,
mint épen ő, nem lehetett csodálkozni azon, ha a részvét és szánalom,
mely iránta mutatkozott, mindinkább a török elleni gyülölettel kezdett
összeolvadni.
Eleget mondták a magistratus tagjai, hogy ők nem tudják, miért
tartóztatták le a főbíró ő kegyelmét; de azt látták, hogy senki vasra
nem verte, s hogy még a basák is majdnem túlságos tisztelettel
beszélgettek vele.
A nép csóválta fejét az ily nyilatkozatokra, képtelenségnek tartotta
Turgovics barátságát a kontyosokkal, inkább hitt azon rebesgetni kezdett
hírben, hogy a basák Magyarország fővárosának első hivatalnokát
zsineggel végzik ki. S midőn Szolimán császár hadainak előcsapatjai a
budai határt átlépték, midőn hajós serege a pesti partoknál horgonyt
kezdett vetni, már akkor minden vagyonos budai polgár a koldusbotot a
kezében tartani vélte, minden anya fölserdült leányát elrejté szem elől,
minden kereskedő a legértékesebb kelméket boltjából eltávolította,
minden bűnös fogadást tett Istenhez térni, s minden ártatlan, tiszta
lelkiismerete mellett sem hitte szükségfölöttinek, magát és szeretetének
többi tárgyait az általa ismert nevű szentek és vértanuk különösebb
pártfogásába ajánlani.

III.
György barát és Török Bálint rendeletéből szünni nem akaró ágyudörejek
üdvözlék Szolimánt, a nagy szövetségest, midőn a Duna jobb partján
vezeté óriás seregét az ó-budai magaslatokra, honnan Esztergom és Nyitra
vidékének földulására tüstént csapatokat indított.
A királyi udvarba pedig megérkezett a csauz-basa, ki már egyszer
Izabella férje halála után, nyilvánosan Szolimán sajnálkozásának
kifejezése, de titkon a végett volt küldve, hogy pontos tudósítást
szerezzen, vajjon Zápolya özvegye csakugyan anya-e, vagy pedig egy
becsempészett gyereket ad ki saját magzatának. Mert az Erdélyből
Stambulba szökött elégületlenek ezt erősítették, s a hódító párt,
melynek élén a belgrádi és anatoliai basa állottak, a váradi békekötés
miatt neheztelő szultánt már félig rá is bírta, hogy a Zápolya-családot
kihaltnak, a magyar trónt megürültnek, s az országot fegyverrel szerzett
török tartománynak hirdesse ki.
A csauz-basa titkon nyomozott, kutatott s vizsgált, s minthogy az
elégületlenekhez volt utasítva, hamar meggyőződött arról, hogy János
Zsigmond, a csecsemő magyar király, csakugyan fölvett gyermek.