Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 10

E közben valaki Izabellának elárulta a csauz-basa által szőtt ármányt s
ő valami ürügy alatt magához hivatta a csauzt.
A királyné rendkívüli szépségét talán soha annyira ingerlővé nem tette a
finomabb érzéssel választott, de egy kevéssé kaczér öltözék, melylyel a
renegát törököt fogadta, beszélgetvén vele olasz nyelven, mert a
csauz-basa születésére nézve dalmata volt, fontos és igen bonyolult
politikai kérdésekről. A csauzt elbódította a szellem és bűbáj, melyet
sovár szemei szívtak be a csodaszép alak minden vonásairól, minden
mozdulatáról. Fonák feleleteket adott, összecserélte a szavakat, a
királyné zengzetes hangját hallá csak, s a gondolatok, mielőtt
értelmöket fölfogta volna, elpárologtak meggyuladt képzelődése hevénél.
Oly állapotban volt, mintha mákonytól ittasan, a földi élet és a
paradicsom jelenetei szeszélyes káprázatokban egyesülnének körüle, hogy
mámoros érzékeit a valódi tárgyak és a képzelődés csalódásai közt
ringassák.
A csöngetyű hangja idézé vissza merengő elfogultságából.
E jelre a dajka behozta a csecsemőt és távozott.
A királyné folytatva beszélgetését, kibontotta mellfátyolát, s mintha
senki sem volna a teremben, szoptatni kezdé gyermekét.
– Allahnak hatalma nagy, – kiáltott a csauz-basa elragadtatással. –
Allah elméje teremté a mennyet és a földet; de csodatevő hatalmát akkor
emelte legmagasabbra, midőn szépségedet gondolta ki. Engedd meg,
felséges királyné, hogy lábait csókolhassam meg Zápolya utódjának, a
győzhetetlen padisah fogadott fiának és Magyarország királyának.
E jelenet mentette meg Buda ostroma előtt néhány hónappal
Magyarországot, s most ugyanazon csauz-basa vezettetett be számos
kisérettől környezve az ünnepélyes elfogadásokra szánt nagy terembe,
épen midőn a hanyatló nap végsugarai a halottakkal födött mezőkön és a
palota festett ablaküvegeinek csataképein csillogtak.
A kiséret átadta a gazdag ajándékot, a csauz-basa pedig jól betanult
beszédben fejezte ki a szultán sajnálkozását azon, hogy az ozmánok régi
hagyományai tiltják a fejedelmeknek idegen nőkhöz tett látogatását, neki
sem szabad a királynét személyesen fölkeresni. A magas helyzetű nők
legféltékenyebben őrzendő kincse a szemérem s ezért lehetetlen a
szultánnak kivánnia, hogy ő felsége a táborba hozzá menve, annyi férfi
szemének legyen kitéve. A legszigorúbb rabnő érzése is sértve van, ha
arczfátyolára idegen tekintet téved, kémlelvén az eltakart vonásokat. A
szultán tehát csak arra kéri a királynét, küldje el hozzá az ő jó
barátja örökösét, a kis Zsigmondot, az ország tanácsosainak kiséretében,
hogy szíve óhajtása szerint láthassa, megölelhesse, megcsókolhassa, s
fiainak, Szelimnek és Bajazetnek bemutatván, azok testvéri szeretetébe
ajánlhassa.
Izabella a váratlan kivánsággal zavarba hozatva s nagy
szerencsétlenséget sejtve, haladékot kért, míg minisztereit
tanácskozásra egybegyűjtheti.
*
Közelgett az éjfél, s még a királyné nem jelent meg, pedig már egy
órája, hogy tanácsosai várnak reá.
– Udvarmesternője könnyekbe borulva találta, – szólt a késést
magyarázólag Petrovics, egy zömök, s már hajlott korú államférfi és
hadvezér, kinél a személyes bátorságon kívül csak a becsületes jellem s
az uralkodó családdal való rokonság volt a magas polczra emelkedésre
jogczím.
– S vajon mi hozhatta ő felségét ily megindulásba? – tudakolá
Podmaniczky aggódó kiváncsisággal.
Petrovics vállat vont.
– Annyit hallottam, – tevé hozzá, – hogy ő felsége a csauz-basát
kegyeskedett zárt audientián fogadni. De mi járatban van a csauz-basa?
arról, valamint uralkodónőnk könnyeiről, talán a váradi püspök,
kincstárnok és kormányzó úr adhatna fölvilágosítást.
A kire Petrovics nem minden fullánk nélkül czélzott, épen lefüggő
al-ajakkal s majdnem egészen behunyt szemekkel nézte olvasóját,
szőrruhájának egyetlen ékességét, s míg ujjaival a hosszú füzér sötét
gránátgyöngyeit számlálni látszott, erős vonalai, magas s domború
homloka és sötétsárga arczszíne épen semmi érzést, semmi gondolatot nem
fejeztek ki.
– Kegyelmes uram! – szólt Podmaniczky, a karszékhez, melyben György
frater ült, tisztelettel közeledvén. – Nem sziveskednék-e urasága minket
fölvilágosítani összegyülésünk okáról?
– A királyné parancsolt velünk, ez az oka.
– Hallom, a csauz-basa itt volt.
– Magam is láttam… a lovászát, – jegyzé meg szárazon György barát.
– Ezzel nincs mit beszélni, – gondolá Podmaniczky, s Werbőczihez
fordult, az ország kanczellárjához, ki egy asztalon heverő breviariumban
lapozgatott.
– Tisztelt barátom, hivatalánál fogva leginkább lehet azon tárgy
mivoltára nézve avatott, mely iránt ő felsége véleményünket fogja
megkérdezni. Nem volna-e szives egy kevés inviatiót adni iránta, hogy
előre megállapíthassuk nézeteinket?
A kanczellár sebten fölkelt ülőhelyéről, s barátságosan szorongatva
Podmaniczky kezét, így szólott:
– Régen a kanczellárok, mint az udvar első iródeákjai, minden
elfogadáskor jelen voltak, hogy alázatos véleményeiket közölhessék és a
netalán szükségelt okiratokat fogalmazván, aláírás alá terjeszthessék. E
jó szokásnak az a hasznos oldala volt, hogy az uralkodó, midőn tenni
vagy vélekednie kellett, sohasem hagyatott magára, s mindig volt oldala
mellett egy alkotmányos tanácsadó, ki a nemzet óhajtásaira és érdekeire
figyelmeztesse. Most én csak alkalom szerint vagyok kanczellár, mert
valódi hivatalom, mint tudni méltóztatik, csak a belső tanácsosság.
Egyedül magánvéleményemet fejezem ki tehát, ha azt mondom, hogy a ma
éjjeli értekezlet valószínüleg a hatalmas szultánnak küldendő
ajándékokért hivatott össze.
– De miért könnyez tehát a királyné, ha csak ajándékoznia kell?
– Oly érzékeny szív, a minő ő felségeé, hogyan ne volna megindulva, –
válaszolta Werbőczi, a szónoklatba átcsapó hangon, – hogyan ne volna az
öröm és fájdalomtól áthatva e dicső és gyászos pillanatokban, midőn az
ellenség legyőzetett, s midőn azok, a kik le vannak győzve, legalább egy
részben a haza eltévedt, de azért ki nem tagadott gyermekei, kiket mi
teljes bűnbocsánat mellett fogadánk vala sorainkba, ámbár
átalkodottságukban imádott édes anyánk, a közös haza ellen fordíták
gyilkoló fegyvereiket. Azután, drága barátom, oly buzgó katholikus
nőnek, minőt mi Magyarország trónján üdvözlünk, a diadal örömrivalgásai
közt is a megöletett ellenségben sajnálni kell a szerencsétlenül kimult
keresztyént. Mi a felséges szultán védszárnyai alatt megtartottuk
nemzeti királyainkat és alkotmányos szabadságunkat; de
csodálkozhatunk-e, ha királynénk, ki gyöngéd nő és szive sugallatait
követi, némi irtózással gondol arra, hogy tőle, ki a kereszt előtt
imádkozik, alig háromezer lépésnyi távolságra százötvenezer pogány
vakbuzgósággal említi Allah nevét. Mert mi tagadás, tisztelt barátom, a
mi hatalmas védelmezőnk, a dicső Szolimán császár, minden nagy tudománya
s mély belátása mellett is, egész népestül a pogány hit mocsarában
fetreng.
Podmaniczky e csinos szónoklatból sem tájékozhatta magát. Azonban
megköszönte a nagyhírű férfiu fölvilágosításait, mintha azok hihetetlen
tisztasággal derítették volna föl Izabella könnyeinek és az éjjeli
értekezletnek tárgyait.
– Én azt gondolom, – említé szerényen Frangepán Orbán, – hogy ő felségét
talán az is aggasztá, vajon nem fog-e országunknak az a része, mely a
német megtámadásoknak leginkább ki van téve, török tartománynyá
alakíttatni, s ez által hazánk három részre daraboltatni?
György frater e szavakra nyugtalanul vakarta tonsuráját és elkomorodott.
Frangepán eddig az udvartól távol élt, s épen most lépett be a belső
tanácsba, vagyis most soroztatott azok közé, kiktől a korona a magas
politikához s főleg a diplomatiához tartozó kérdésekben véleményt
szokott kérni.
A széles műveltségű és hódító külsejü ifjunak első föllépése kedvezőtlen
benyomást tett Werbőczire.
– S nagyságod esküszegőnek és közönséges birtokrablónak tartja-e
Szolimán császárt? – kérdé ez őszinte csodálkozással.
– Én mint újoncz, csak találgatni akartam értekezletünk tárgyát, a
nélkül, hogy legkevesebb súlyt is helyezzek nézeteimre, – mentegetődzék
Frangepán.
Török Bálint, a fővezér, egy élet- és erőteljes férfiu, valódi typusa a
magyar huszártisztnek, kit a szám nem ijeszt el, s a lehetetlenség
gondolkozóvá nem tesz; a vakmerő harczok és regényes vállalatok által
hiressé vált Török Bálint, kezét Frangepán vállára tevén, kétes
mosolylyal tudakolá:
– Hiszed-e öcsém, hogy Szolimán, kinek vezéri tehetségét nem vonom
kétségbe, a keztyűt a magyar nemzeten kívül még az egész keresztyén
világ szemébe is merné dobni, az által, hogy a félholdat például
Budavárra kitüzetné?
– Konstantinápoly elfoglalása után kétségkívül ez volna a legrémítőbb
tény, mely beláthatatlan küzdelmek korszakát nyitná meg s talán az ozmán
hatalom megtörésével végződnék. De én mégsem tudnám kiczirkalmazni a
vonalat, melyen túl nem terjeszkedhetnék egy három földrészen nagy
győzedelmeket nyert uralkodó dicsszomja, – válaszolá Frangepán szerény
hangon s méla borongással.
– Épen ez a kérdés! – sohajtá egy halk s mégis kiható hang. – De a német
elfoglalta volna Budát, a török csak elfoglalhatja.
A kik a tanácsosok közül e sohajt és a kisérő suttogást hallák,
megrezzenve tekintettek a karszék felé, melyen György frater ült behúnyt
szemekkel és hosszú száraz ujjaival még mindig számlálva olvasójának
gyöngyeit.
Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.
Gondolatait az eshetőségek felől ruhájának színével fejezte ki, s a
leküzdött fájdalom után nem maradt arczán más, mint a méltóság és
szépségnek, a bánat által megszentelt s leírhatlan varázsa.
Előadta a csauz-basa küldetésének tartalmát. – Midőn a szultán, tevé
hozzá, gyermekemet és az ország tanácsát parancsolja magához, egyenlő
veszélyben látszik lenni a haza és az uralkodó család. Határozzatok,
uraim, a király és saját sorsotok fölött. Nincs most ideje a kölcsönös
szemrehányásoknak. Én semmi áron sem akartam nyakunkra hozni a törököt,
de a ti nézetetek más volt. A szultán táborostul kapunk előtt van.
Vigyétek, ha tetszik, gyermekemet és uralkodótokat hozzá; de legyetek
arról meggyőződve, hogy ha őt baj éri, semmi rábeszélés, semmi tekintet,
semmi erőszak nem tartóztat vissza attól, hogy a trónról tüstént ne
lépjek a legelső kolostorba, melynek egy oltára van, hol imádkozzam, egy
czellája, melyben fáradt tagjaimat nyugalomnak engedhessem át, s egy
kriptája, mely koporsómnak helyt adjon.
[: Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba
öltözve.]
A belső tanács – György frateren kívül, ki csak azt az érzést szokta
elárulni, melyre a körülmények szerint szükség van – palástolhatatlan
megütközéssel hallá a királyné értesítését.
– Mindig mondám én, – mormogá Török Bálint, – hogy szabdald a németet,
de aprítsd a törököt. Azonban a váradi püspök és a kanczellár más
nézetben voltak. Az egyik a bibliával kezében, a másik a magyar
törvénykönyvvel mindig Stambulra mutatott, mintha onnan kellene elhozni
a Sion és szabadságunk kulcsát. Győzedelmeimért épen most akartam
jutalmat kérni felségedtől, ime! azt hallom, menjek a törökhöz, majd
megfizet az nekem.
– Budán-e vagy a héttoronyban? – kérdezé mosolyogva György frater.
– Akarom, – közbeszólt a királyné, – hogy semmi versengés ne támadjon
kegyelmetek közt és az én színem előtt. Támadják meg egymást, ha
közülünk eltávozott a szultán, de most tartsák magokat szigorúan az
elejökbe terjesztett kérdéshez.
– Úgy hiszem, – jegyzé meg Podmaniczky, – legczélszerűbb volna, ha
felséged azt izenné a mi hatalmas védelmezőnknek, Szolimán császárnak,
hogy a kisded király ő felsége beteg, például a foga nő, vagy gyomorláza
van.
– S hát aztán? – tudakolá Martinuzzi.
– Aztán, – folytatá Podmaniczky, – közülünk deputálnánk valakit, ki
nevünkben és felhatalmazásunkból intézze el a szultánnal a
szükségeseket.
– Például kegyelmedet, – jegyzé meg György frater.
– Vannak nálamnál okosabbak is, például a püspök úr.
– A mit Podmaniczky ő nagysága tanácsol, – szólt Petrovics, – az igen
helyes volna s ő felsége óhajtásával is találkoznék, föltéve, hogy a
török seregen át tudjuk magunkat vágni s megmenthetjük a kis Zsigmond
királyt és a belső tanácsot attól, hogy erővel hurczoltassanak a szultán
elébe.
– Én meg merném kisérteni az áttörést, – hozta föl Török Bálint.
– S ha sikerülne? – kérdé György frater.
– Akkor ez volna a magyar haditörténet egyik legfényesebb fegyverténye.
– Kétségkívül, – szólt György frater, – de győzedelmünket három
nevezetes eredmény koszorúzná. A királyné hozományát és férje örökségét,
a kis király koronáját vesztené el, a magára hagyott ország pedig önként
átalakulna török tartománynyá.
– Felséges asszonyom s nagytekintélyű belső titkos tanács! engedtessék
meg nekem is alázatos véleményemet az előterjesztett nagyfontosságú
kérdés felett elmondani.
Martinuzzin kívül, ki ismét olvasója gyöngyeit kezdé számlálni, minden
szem a nyirott fehér szakállú, hegyesre pödrött bajuszú, apró redőkkel
elborított arczú, élénk öreg felé fordult, kinek egykor csengő,
zengzetes s most sem ércz nélküli hangja ezreket hozott lelkesedésbe,
országgyűlések megállapított véleményeit és egész osztályok politikai
befolyását döntötte meg.
A népszónokból, a kisebb nemesség szenvedélyes pártvezéréből, ki az
eszmék vakmerő fegyverével hódított, utóbb csendes és békeszerető
diplomata lett, s optimismusát, mely a jelen kúszált viszonyaival is
megelégedett, csak áhitatossága szárnyalta túl.
A régi név azonban még gyakorolt némi varázst az új nemzedékre is, míg a
megható visszaemlékezések által nem engedé egészen kialudni a hajlott
korú férfiak tiszteletét.
– Hallom az aggodalmakat, – folytatá szónoklatát Werbőczi, – látom a
gondokba merült homlokokat, s az éj kísértetes csendje a rossz
sejtelmektől elfogult szívek éles dobbanásait csaknem fülemig hozza.
Felséges királyné és nagytiszteletű belső titkos tanács! oly hangulatban
vagyunk, mintha Szent István összeroskadt trónjának deszkadarabjaiból
kellene koporsót készítenünk egy kis gyermek számára, ki az utolsó
nemzeti király, s mintha a szeretett, de elvesztett haza földjéből az
ellenség csak annyit akarna nekünk visszaajándékozni, a mennyibe
magunkat eltemettethessük.
De, kérdem én, hol van az ellenség? s hol az a veszély, melytől sáppadoz
arczunk, s már meg is tört a gondviselésbe vetett hitünk?
A képzelődésben, uraim! csak a lázas képzelődésben, mely eltorzítja a
legegyszerűbb tények alakját.
Buda előtt van Szolimán; tehát a maga számára elfoglalja azt.
Azonban nem volt-e már kétszer benn a várban, s mit tőn?
Tán elfoglalta, s nekünk kellett-e véres harczokkal kicsikarni tőle?
Uraim! visszaadta önként.
S mert visszaadta, ebből következtetik-e kegyelmetek, hogy most nem
fogja visszaadni?
Hódolok a logikának; de kérem, világosítsanak fel arról, hogy e tétel
előzményéből miként foly okvetlenül a belőle levont következtetés?
Magam is megdöbbentem, midőn hallám, hogy a szultán a csecsemő királyt
és a tanácsosokat magához hívja, mert a szokatlanban többnyire van
valami elidegenítő és talányos, s mert a királyné gyászruhája, a
szenvedés, melyet a küzdelem óráiban kiállott, izgató hatást gyakorolt
kedélyemre. Azonban az első percz behatásai után kérdezem magamtól,
kérdezem a rideg megfontolástól, mely a politika egyedüli irányadója, s
kérdezem a történettől, mely az élet mestere, hogy hát tulajdonkép van-e
abban valami félelmes és gyanút gerjesztő, ha a védelmező védettjét
személyesen akarja ismerni? Épen tizenegy évvel ezelőtt Szolimán császár
János királyt a mohácsi mezőre hivatta, hol tábort ütött. S minő
izenettel hivatá? Azzal, hogy védenczét ismerni és megölelni óhajtja.
Felséged férje csak tizennégy ember kíséretében jelent meg, és Szolimán
megismerkedvén vele, s átölelvén őt, nagy tisztességgel bocsátotta haza.
Ebből azt következtessük-e tehát, hogy most Szolimán ki akarja
végeztetni Zsigmond királyt, mert szintén magához hivatja, szintén azt
izeni, hogy megismerni és megölelni óhajtja?
Vagy tán azon ütközünk meg, abból merítünk gyanút, mivel minket is
táborába szólít? De jusson eszünkbe, hogy Ferdinánd és V-ik Károly még
nem kötött békét, még a háború folyamatban van, még a magyar seregnek
támogatni kell a nagyurat, még a szultánnak sok elintézni valója lehet
felséged hű tanácsosaival, mielőtt Bécs, mely e hadjárat czélpontja,
bevétetnék. S ha a török császár a magyar tanácsosokat eddig egyedül
csak a közös hadjáratokra vonatkozó kérdések iránt hallgatta ki: a
multból azon meggyőződést merítsük-e, hogy midőn most velünk szintén
értekezni akar, ennek nem lehet más tárgya, mint hazánknak török
tartománynyá átalakítása?
De a pogányok igéretének, sőt esküjének sem lehet hitelt adni. Jégre
épít, a ki egy pogány adott szavára épít, – ezt vethetik ellenem
nagyságtok.
Tudom én, hogy valamint az idvesség, úgy az igazság egyedüli tiszta
kútforrása a keresztyén hit, kivált ha szakadások és eretnekség fertője
által meg nem zavartatik. Azonban az Isten különös irgalma úgy alkotta
az emberi szívet, hogy még a bálványimádás sem vetkeztetheti ki minden
nemes tulajdonaiból. Sokrates pogány volt, s mégis bízhattunk volna az ő
szavában; Aristides pogány volt, s mégis átallottuk volna
igazságszeretetét kétségbe vonni.
És vajon mikor csalt meg minket Szolimán? mikor szegte meg szentül
fogadott igéreteit, s ha eddig szavának embere volt, bizton
következtethetjük-e, hogy már most szükségkép hazudni, ámítani és minket
rá fog szedni?
Kétszer valék nála követségben, s mindkét alkalomkor azt tapasztaltam,
hogy a Zápolya-család iránt ragaszkodással viseltetik, s politikája
érdekében sem fekszik a magyar nemzet törvényes és százados
önállóságának megsemmisítésével a török birodalom közvetlen határait
Németországig terjeszteni, hogy kelet és nyugat közt minden korlát
elvétetvén, az összetalálkozás az élethalálra küzdést mellőzhetlenné
tegye.
Felséges királyné! Ezen nézetekre támaszkodva, az aggodalom legkisebb
árnya nélkül javasolhatom a hatalmas szultán kívánságának betöltését.
Reggel mi tanácsosok és az ország többi nagyjai, kik királyunkkal együtt
akarunk élni, halni, körülveszszük a díszhintót, s gyalog kisérjük el
Szolimán császár ó-budai táborába.
Werbőczi szavai szembetünő hatást gyakoroltak tiszttársaira, sőt még
Izabella aggodalmait is csökkenteni látszottak.
– Azt csak meg kell vallani, hogy Werbőczi nem hasonlít a vén
muzsikusokhoz, kik a közmondás szerint minden nap egy nótát felednek.
E szavakat Petrovics halkan intézé György fraterhez, ki szintén halkan
válaszolá: – Valóban, a mi tudós kanczellárunk akkora logikával
bizonyította be holnapi tisztelgésünk veszélytelenségét, hogy már most
magam is valami szerencsétlenségtől kezdek tartani.
Podmaniczky közel állott Martinuzzi karszékéhez. Az ő fülét is megütötte
a csipős észrevétel. – Szent igaz! szólt Markoshoz fordulva. – Az élet
kineveti a logikát, és a történetírók vastag könyvei a
következetlenségek adataitól puffadoznak.
Markos helybenhagyólag bólintott, noha nem hallván az előzményeket,
semmit sem érthetett a czélzatból.
A királyné, midőn Werbőczi bevégezte szónoklatát, egy perczig várt, de
látván, hogy a vita megszakadt, előbb Markosra, s aztán Frangepán
Orbánra veté tekintetét.
Markos, bár értelmes férfi volt, inkább szeretett szavazni, mint
tárgyalni. Az eszmék oczeánján a parthajóshoz hasonlított, kik
töredékeny naszádaikkal nem vágynak a sík tengerre menni. Biztatólag int
tehát Frangepánnak, ki a királyné ráfordított figyelme által zavarba
látszott jönni.
Frangepánt, Zápolya halála előtt néhány héttel, Petrovics
Lengyelországba küldé a királyi család magán ügyeiben, s onnan Bora
királyné, Izabella anyja, rokonaihoz, a Sforza herczegekhez
Olaszországba. Ezektől ajánló levelekkel ellátva tért vissza, midőn már
Buda ostrom alá vétetett. Saját pénzén toborzott csapattal rontott a
várba, Roggendorf táborán át, s e merész tette bámulatra ragadta még az
ellenséget is.
Ennyit tudott róla Izabella: személyesen alig ismeré.
– Ha választanunk kellene a menés és maradás közt, – szólt Frangepán –
akkor nem fognék nagy előnyökért is olyast javasolni, mi felséged anyai
szívében aggodalmakat gerjeszthetne. De vannak helyzetek, melyeket, ha
elfogadtunk, következményeit sem elhárítani, sem kijátszani többé nem
sikerülhet. Én, midőn a szultán akaratának teljesítését szomorú
kénytelenségnek tartom, nem féltem felséged gyermekét veszélytől, ámbár
Magyarország királya; azonban hazám sorsa iránt mély és legyőzhetetlen
aggodalmaim vannak. Miután saját erőnkből nem tudtuk jogainkat és
határainkat megvédeni, a török császár tizenkét év óta már háromszor
jött Konstantinápolyból segítségünkre, s mindig akkora sereggel, minőt
Európa hatalmasságai soha még háborúba nem vezettek. S vajon nem
mondhatja-e most már, hogy nehéz neki oly messziről, oly gyakran és
annyi áldozattal megmenteni minket a bukástól? Nem mondhatja-e, hogy
épen azért, mert sikeresen akar védelmezni, kénytelen saját érdekünkben
várainkat őrizettel rakni meg, sőt tán az ország egy részét, bár
ideiglenesen, elfoglalva tartani? Nem mondhatja-e, hogy a fölött is
őrködnie kell, nehogy mi a szükségtől kényszerítve, az ő tudta nélkül és
ellenére kössünk békét, mint már egyszer Nagy-Váradon tettük is? Engem
még a keresztyén uralkodók esküje sem nyugtat meg, ha az érdekök ellen
történt; mert oly országból jöttem, hol a templomban az erényt
magasztalják, a közéletben pedig a sikert. De visszaélés volna a hely
méltóságával, visszaélés ez ünnepélyes perczczel, ha hosszasan
fejtegetném azt, hogy a kanczellár ő nagysága indokai meg nem nyugtattak
ugyan, azonban javaslatát, bár mennyire fájjon, lehetetlen
visszautasítanom.
– Ha rémeket akarunk a falra festeni, – jegyzé meg Werbőczi, –
képzelődésünk az ecsetre elég fekete színt tud szerezni. Miért ne
gyilkolhatná meg Szolimán Budaváros minden lakosát? Hisz ereje van rá, s
jellemével, ha egy keveset elveszünk belőle, s ha egy keveset
hozzáteszünk, igen könnyen összeegyeztethető is. Látszatra nincs nagy
ellentét a közt, a mit rossznak és jónak nevezünk, s mégis oly erős
sorompó választja el egymástól, a minőt semmi dialektika nem bonthat
szét, valameddig az Isten mindenhatósága külön határokat szab a mennynek
és pokolnak. Szolimán még eddig irányunkban soha kétszínű nem volt, s ha
valaki ezentúlra ellenkezőt hisz felőle, vallja azt be következtetés
helyett jóslatnak, s akkor mi meg fogjuk vizsgálni: hogy csakugyan
próféta-e, kinek szavát emberfeletti erő sugallja, s ki után a nép
kérdezősködés nélkül indulhat? Az én fiatal barátom fenyeget minket az
általunk sokáig titkolt váradi békével, melyet egyébiránt Ferdinánd
követei siettek a szultánnal szintén titkon közleni. Megvallom, magam is
féltem ennek a fulánkjától, de a mérget levettem róla az által, hogy
őszintén bevallottam, mindazon körülményekkel együtt, melyek néhai
urunkat és tanácsosait arra kényszerítették. A nagylelkű szultán
mosolylyal fogadta fölleplezéseinket és még csak arczszíne sem
változott.
– De hát miért nem mondta nekem e fölleplezést és e mosolyt? – tudakolá
György frater karszékéről indulatosan emelkedve föl. – Ha én ezt tudom…
akkor… esdeklem felségednek, szólt visszatartóztatva gondolatját és
haragját, alázatosan esdeklem, hogy vitánknak véget szakítva,
legmagasabb akaratját velünk tudatni kegyeskedjék.
Izabella összpontosítá lelke minden erejét, s bár lélekzete akadozott,
feje szédült s érzé, hogy arczának csak halálsápadt színe lehet, mégis
hangjának észrevehető reszketegsége nélkül mondá: – Hű tanácsosaim
véleménye szerint Szolimán császárnak a csauz-basa által előmbe
terjesztett kivánatait teljesítenem kell. Megnyugszom benne, s térdre
borulva fogok könyörögni az Istennek, kinek szent akaratja a koronás fők
és népek sorsát intézi, hogy kegyelmeteknek sem eddigi eljárása, sem az
abból folyó mostani elhatározás, ne forduljon a király trónja, a haza
épsége és függetlensége ellen.
A végszavaknál térde reszketni kezdett, s karját az asztalra támasztá,
fedni akarván gyöngeségét. Majd körültekinte, vajon nem vették-e észre
azt tanácsosai, kik előtt szégyelte volna. De nem is kelle rá az ő éles
és beható nézése, hogy meggyőződhessék, miként mindenik közülök most
sokkal inkább volt saját magával elfoglalva, hogysem elég figyelemmel
birhasson, uralkodónőjében a királyi tulajdonok e hiányát fölfedezni.
Csak midőn szeme Frangepán arczán suhant el, a férfias, de gyönyörű
vonalakon, látni vélt – egy könycseppet.
– A király reggel kilencz órakor fog a szultánhoz indulni, tanácsosai, s
kik a többi főurak közül csatlakozni akarnának, kísérjék ő felségét!
Ezzel a gyülés eloszlott, s Izabella belső termeibe vonúlt.
– Érdemes jó uram! – szólt a hátrább maradt Markoshoz Podmaniczky, –
kegyelmed elmegy-e a szultánhoz?
– Természetesen.
– Én nem, – mond Podmaniczky, pálczáját indulatosan ütögetve a palota
márvány lépcsőjéhez.
– De midőn a szultán kívánja, s mi elhatároztuk.
– A rókának is ilyen feleletet adtak a többi állatok, midőn az oroszlán
barlangjába voltak híva, s közértelemmel elfogadták a kegyelmes
meghivást. Jó éjtszakát, tisztelt barátom! Tehát a váradi béke
körülményeinek fölleplezésén mosolygott a szultán; e szerint ő
alkalmasint még együgyűbb, mint a mi nagy tudósunk Werbőczi István… Jó
éjt, drága barátom! Köszvényes lábaim vannak… itt a kocsim. Kérem,
holnap beszélje el nekem a császári kitüntetés minden részleteit… ha
találkoznánk.
– No! de ne vonja ki magát kegyelmed közülünk.
– Majd meggondolom, vele fogok aludni, mint tanácsolja a fontos
szándékokra nézve a közmondás. Szívesen közleném Turgovicscsal, a városi
főbiróval, az én régi barátommal is, az igen és nemre tartozó okokat; de
ő megszerette a szultán fényes sátorát, s még nem jött vissza onnan… jó
éjt!

IV.
A palotában hamar elterjedt a miniszteri értekezlet híre és oka. Elébb a
kamarások sugták meg a palotahölgyeknek s az apródok fecsegték el a
belső nőcselédeknek; utóbb a királyné rendeletei semmi kétséget nem
hagytak fenn a bekövetkezendő nagy esemény fontossága és részletei
iránt. Az udvarmesternő kapkodott, futott, nyitá és csapta be az
ajtókat. Sem Madridban, sem Nápolyban, sem Bécsben ilyes czeremonia még
nem fordult elő. Honnan vegyen rá előzményeket? Ha a király serdült korú
volna, akkor az udvarmestert és az első kamarást illetné meg a
gondolkodás kötelessége; de minthogy csecsemő, neki, az udvarmesternőnek
kell eszmét keresni e sajátszerű szertartásra. S kit rendeljen a király
mellé? A dajka nem mellőztethetik, pedig nincs kiképzett modora, s az
illem szorosabb szabályait nem tanulmányozta. Aztán micsoda illem
uralkodik a török udvarban, ez is nagy kérdés. Ha a szép palotahölgyeket
küldi a király kiséretéül, vajjon hány jön közülök vissza? ha a rútakat
küldi, nem fogják-e ezt a basák ellenökben bizalmatlansági szavazatnak
tekinteni? Ha férjhezmenteket küld, nem gerjeszt-e féltékenységet? ha
hajadonokat küld, nem rontja-e ezek társasági helyzetét? S aztán, hogy
viseljék magokat? miként öltözködjenek? keresztbe tegyék-e a kezöket, ha
köszönnek, vagy csak térdöket hajtsák meg? S ha valamelyik galant török
basa csalogató szavakat intézne hozzájok, hogyan fejezzék ki
tagmozdulattal ezt a szót: nem. A magyar nógatja fejét, s azon nem-et
ért; de a török, midőn fejét nógatja, azzal a beleegyezést, az igent
adja tudtul. Tehát az udvarlókkal szemközt magyar vagy török értelemben
nógassák-e a palotahölgyek fejöket, hogy épen semmi félreértés ne
támadjon? ez nagy kérdés vala, melyért a szegény udvarmesternő
vonakodott bármi felelősséget magára vállalni.
Hasonló aggodalmakban voltak a palotahölgyek is. Az egyik állítá, hogy
ő, ha szerecsent lát, sikoltani fog, a másik azért tiltakozott a
meneteltől, mert az ő renegát férje okvetetlenül letartóztatja; a
harmadik követelte, hogy, ha csakugyan őt küldik, adjon neki egy tőrt az
udvarmesternő, melylyel a basát, ha szükség lesz rá, szíven döfhesse; a
negyedik erősíté, hogy ő, az illem megsértésével is, vonakodni fog
sorbettet enni, mert abba szerelemital lehet vegyítve; az ötödik