Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 10

  E közben valaki Izabellának elárulta a csauz-basa által szőtt ármányt s
  ő valami ürügy alatt magához hivatta a csauzt.
  A királyné rendkívüli szépségét talán soha annyira ingerlővé nem tette a
  finomabb érzéssel választott, de egy kevéssé kaczér öltözék, melylyel a
  renegát törököt fogadta, beszélgetvén vele olasz nyelven, mert a
  csauz-basa születésére nézve dalmata volt, fontos és igen bonyolult
  politikai kérdésekről. A csauzt elbódította a szellem és bűbáj, melyet
  sovár szemei szívtak be a csodaszép alak minden vonásairól, minden
  mozdulatáról. Fonák feleleteket adott, összecserélte a szavakat, a
  királyné zengzetes hangját hallá csak, s a gondolatok, mielőtt
  értelmöket fölfogta volna, elpárologtak meggyuladt képzelődése hevénél.
  Oly állapotban volt, mintha mákonytól ittasan, a földi élet és a
  paradicsom jelenetei szeszélyes káprázatokban egyesülnének körüle, hogy
  mámoros érzékeit a valódi tárgyak és a képzelődés csalódásai közt
  ringassák.
  A csöngetyű hangja idézé vissza merengő elfogultságából.
  E jelre a dajka behozta a csecsemőt és távozott.
  A királyné folytatva beszélgetését, kibontotta mellfátyolát, s mintha
  senki sem volna a teremben, szoptatni kezdé gyermekét.
  – Allahnak hatalma nagy, – kiáltott a csauz-basa elragadtatással. –
  Allah elméje teremté a mennyet és a földet; de csodatevő hatalmát akkor
  emelte legmagasabbra, midőn szépségedet gondolta ki. Engedd meg,
  felséges királyné, hogy lábait csókolhassam meg Zápolya utódjának, a
  győzhetetlen padisah fogadott fiának és Magyarország királyának.
  E jelenet mentette meg Buda ostroma előtt néhány hónappal
  Magyarországot, s most ugyanazon csauz-basa vezettetett be számos
  kisérettől környezve az ünnepélyes elfogadásokra szánt nagy terembe,
  épen midőn a hanyatló nap végsugarai a halottakkal födött mezőkön és a
  palota festett ablaküvegeinek csataképein csillogtak.
  A kiséret átadta a gazdag ajándékot, a csauz-basa pedig jól betanult
  beszédben fejezte ki a szultán sajnálkozását azon, hogy az ozmánok régi
  hagyományai tiltják a fejedelmeknek idegen nőkhöz tett látogatását, neki
  sem szabad a királynét személyesen fölkeresni. A magas helyzetű nők
  legféltékenyebben őrzendő kincse a szemérem s ezért lehetetlen a
  szultánnak kivánnia, hogy ő felsége a táborba hozzá menve, annyi férfi
  szemének legyen kitéve. A legszigorúbb rabnő érzése is sértve van, ha
  arczfátyolára idegen tekintet téved, kémlelvén az eltakart vonásokat. A
  szultán tehát csak arra kéri a királynét, küldje el hozzá az ő jó
  barátja örökösét, a kis Zsigmondot, az ország tanácsosainak kiséretében,
  hogy szíve óhajtása szerint láthassa, megölelhesse, megcsókolhassa, s
  fiainak, Szelimnek és Bajazetnek bemutatván, azok testvéri szeretetébe
  ajánlhassa.
  Izabella a váratlan kivánsággal zavarba hozatva s nagy
  szerencsétlenséget sejtve, haladékot kért, míg minisztereit
  tanácskozásra egybegyűjtheti.
  *
  Közelgett az éjfél, s még a királyné nem jelent meg, pedig már egy
  órája, hogy tanácsosai várnak reá.
  – Udvarmesternője könnyekbe borulva találta, – szólt a késést
  magyarázólag Petrovics, egy zömök, s már hajlott korú államférfi és
  hadvezér, kinél a személyes bátorságon kívül csak a becsületes jellem s
  az uralkodó családdal való rokonság volt a magas polczra emelkedésre
  jogczím.
  – S vajon mi hozhatta ő felségét ily megindulásba? – tudakolá
  Podmaniczky aggódó kiváncsisággal.
  Petrovics vállat vont.
  – Annyit hallottam, – tevé hozzá, – hogy ő felsége a csauz-basát
  kegyeskedett zárt audientián fogadni. De mi járatban van a csauz-basa?
  arról, valamint uralkodónőnk könnyeiről, talán a váradi püspök,
  kincstárnok és kormányzó úr adhatna fölvilágosítást.
  A kire Petrovics nem minden fullánk nélkül czélzott, épen lefüggő
  al-ajakkal s majdnem egészen behunyt szemekkel nézte olvasóját,
  szőrruhájának egyetlen ékességét, s míg ujjaival a hosszú füzér sötét
  gránátgyöngyeit számlálni látszott, erős vonalai, magas s domború
  homloka és sötétsárga arczszíne épen semmi érzést, semmi gondolatot nem
  fejeztek ki.
  – Kegyelmes uram! – szólt Podmaniczky, a karszékhez, melyben György
  frater ült, tisztelettel közeledvén. – Nem sziveskednék-e urasága minket
  fölvilágosítani összegyülésünk okáról?
  – A királyné parancsolt velünk, ez az oka.
  – Hallom, a csauz-basa itt volt.
  – Magam is láttam… a lovászát, – jegyzé meg szárazon György barát.
  – Ezzel nincs mit beszélni, – gondolá Podmaniczky, s Werbőczihez
  fordult, az ország kanczellárjához, ki egy asztalon heverő breviariumban
  lapozgatott.
  – Tisztelt barátom, hivatalánál fogva leginkább lehet azon tárgy
  mivoltára nézve avatott, mely iránt ő felsége véleményünket fogja
  megkérdezni. Nem volna-e szives egy kevés inviatiót adni iránta, hogy
  előre megállapíthassuk nézeteinket?
  A kanczellár sebten fölkelt ülőhelyéről, s barátságosan szorongatva
  Podmaniczky kezét, így szólott:
  – Régen a kanczellárok, mint az udvar első iródeákjai, minden
  elfogadáskor jelen voltak, hogy alázatos véleményeiket közölhessék és a
  netalán szükségelt okiratokat fogalmazván, aláírás alá terjeszthessék. E
  jó szokásnak az a hasznos oldala volt, hogy az uralkodó, midőn tenni
  vagy vélekednie kellett, sohasem hagyatott magára, s mindig volt oldala
  mellett egy alkotmányos tanácsadó, ki a nemzet óhajtásaira és érdekeire
  figyelmeztesse. Most én csak alkalom szerint vagyok kanczellár, mert
  valódi hivatalom, mint tudni méltóztatik, csak a belső tanácsosság.
  Egyedül magánvéleményemet fejezem ki tehát, ha azt mondom, hogy a ma
  éjjeli értekezlet valószínüleg a hatalmas szultánnak küldendő
  ajándékokért hivatott össze.
  – De miért könnyez tehát a királyné, ha csak ajándékoznia kell?
  – Oly érzékeny szív, a minő ő felségeé, hogyan ne volna megindulva, –
  válaszolta Werbőczi, a szónoklatba átcsapó hangon, – hogyan ne volna az
  öröm és fájdalomtól áthatva e dicső és gyászos pillanatokban, midőn az
  ellenség legyőzetett, s midőn azok, a kik le vannak győzve, legalább egy
  részben a haza eltévedt, de azért ki nem tagadott gyermekei, kiket mi
  teljes bűnbocsánat mellett fogadánk vala sorainkba, ámbár
  átalkodottságukban imádott édes anyánk, a közös haza ellen fordíták
  gyilkoló fegyvereiket. Azután, drága barátom, oly buzgó katholikus
  nőnek, minőt mi Magyarország trónján üdvözlünk, a diadal örömrivalgásai
  közt is a megöletett ellenségben sajnálni kell a szerencsétlenül kimult
  keresztyént. Mi a felséges szultán védszárnyai alatt megtartottuk
  nemzeti királyainkat és alkotmányos szabadságunkat; de
  csodálkozhatunk-e, ha királynénk, ki gyöngéd nő és szive sugallatait
  követi, némi irtózással gondol arra, hogy tőle, ki a kereszt előtt
  imádkozik, alig háromezer lépésnyi távolságra százötvenezer pogány
  vakbuzgósággal említi Allah nevét. Mert mi tagadás, tisztelt barátom, a
  mi hatalmas védelmezőnk, a dicső Szolimán császár, minden nagy tudománya
  s mély belátása mellett is, egész népestül a pogány hit mocsarában
  fetreng.
  Podmaniczky e csinos szónoklatból sem tájékozhatta magát. Azonban
  megköszönte a nagyhírű férfiu fölvilágosításait, mintha azok hihetetlen
  tisztasággal derítették volna föl Izabella könnyeinek és az éjjeli
  értekezletnek tárgyait.
  – Én azt gondolom, – említé szerényen Frangepán Orbán, – hogy ő felségét
  talán az is aggasztá, vajon nem fog-e országunknak az a része, mely a
  német megtámadásoknak leginkább ki van téve, török tartománynyá
  alakíttatni, s ez által hazánk három részre daraboltatni?
  György frater e szavakra nyugtalanul vakarta tonsuráját és elkomorodott.
  Frangepán eddig az udvartól távol élt, s épen most lépett be a belső
  tanácsba, vagyis most soroztatott azok közé, kiktől a korona a magas
  politikához s főleg a diplomatiához tartozó kérdésekben véleményt
  szokott kérni.
  A széles műveltségű és hódító külsejü ifjunak első föllépése kedvezőtlen
  benyomást tett Werbőczire.
  – S nagyságod esküszegőnek és közönséges birtokrablónak tartja-e
  Szolimán császárt? – kérdé ez őszinte csodálkozással.
  – Én mint újoncz, csak találgatni akartam értekezletünk tárgyát, a
  nélkül, hogy legkevesebb súlyt is helyezzek nézeteimre, – mentegetődzék
  Frangepán.
  Török Bálint, a fővezér, egy élet- és erőteljes férfiu, valódi typusa a
  magyar huszártisztnek, kit a szám nem ijeszt el, s a lehetetlenség
  gondolkozóvá nem tesz; a vakmerő harczok és regényes vállalatok által
  hiressé vált Török Bálint, kezét Frangepán vállára tevén, kétes
  mosolylyal tudakolá:
  – Hiszed-e öcsém, hogy Szolimán, kinek vezéri tehetségét nem vonom
  kétségbe, a keztyűt a magyar nemzeten kívül még az egész keresztyén
  világ szemébe is merné dobni, az által, hogy a félholdat például
  Budavárra kitüzetné?
  – Konstantinápoly elfoglalása után kétségkívül ez volna a legrémítőbb
  tény, mely beláthatatlan küzdelmek korszakát nyitná meg s talán az ozmán
  hatalom megtörésével végződnék. De én mégsem tudnám kiczirkalmazni a
  vonalat, melyen túl nem terjeszkedhetnék egy három földrészen nagy
  győzedelmeket nyert uralkodó dicsszomja, – válaszolá Frangepán szerény
  hangon s méla borongással.
  – Épen ez a kérdés! – sohajtá egy halk s mégis kiható hang. – De a német
  elfoglalta volna Budát, a török csak elfoglalhatja.
  A kik a tanácsosok közül e sohajt és a kisérő suttogást hallák,
  megrezzenve tekintettek a karszék felé, melyen György frater ült behúnyt
  szemekkel és hosszú száraz ujjaival még mindig számlálva olvasójának
  gyöngyeit.
  Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.
  Gondolatait az eshetőségek felől ruhájának színével fejezte ki, s a
  leküzdött fájdalom után nem maradt arczán más, mint a méltóság és
  szépségnek, a bánat által megszentelt s leírhatlan varázsa.
  Előadta a csauz-basa küldetésének tartalmát. – Midőn a szultán, tevé
  hozzá, gyermekemet és az ország tanácsát parancsolja magához, egyenlő
  veszélyben látszik lenni a haza és az uralkodó család. Határozzatok,
  uraim, a király és saját sorsotok fölött. Nincs most ideje a kölcsönös
  szemrehányásoknak. Én semmi áron sem akartam nyakunkra hozni a törököt,
  de a ti nézetetek más volt. A szultán táborostul kapunk előtt van.
  Vigyétek, ha tetszik, gyermekemet és uralkodótokat hozzá; de legyetek
  arról meggyőződve, hogy ha őt baj éri, semmi rábeszélés, semmi tekintet,
  semmi erőszak nem tartóztat vissza attól, hogy a trónról tüstént ne
  lépjek a legelső kolostorba, melynek egy oltára van, hol imádkozzam, egy
  czellája, melyben fáradt tagjaimat nyugalomnak engedhessem át, s egy
  kriptája, mely koporsómnak helyt adjon.
  [: Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba
  öltözve.]
  A belső tanács – György frateren kívül, ki csak azt az érzést szokta
  elárulni, melyre a körülmények szerint szükség van – palástolhatatlan
  megütközéssel hallá a királyné értesítését.
  – Mindig mondám én, – mormogá Török Bálint, – hogy szabdald a németet,
  de aprítsd a törököt. Azonban a váradi püspök és a kanczellár más
  nézetben voltak. Az egyik a bibliával kezében, a másik a magyar
  törvénykönyvvel mindig Stambulra mutatott, mintha onnan kellene elhozni
  a Sion és szabadságunk kulcsát. Győzedelmeimért épen most akartam
  jutalmat kérni felségedtől, ime! azt hallom, menjek a törökhöz, majd
  megfizet az nekem.
  – Budán-e vagy a héttoronyban? – kérdezé mosolyogva György frater.
  – Akarom, – közbeszólt a királyné, – hogy semmi versengés ne támadjon
  kegyelmetek közt és az én színem előtt. Támadják meg egymást, ha
  közülünk eltávozott a szultán, de most tartsák magokat szigorúan az
  elejökbe terjesztett kérdéshez.
  – Úgy hiszem, – jegyzé meg Podmaniczky, – legczélszerűbb volna, ha
  felséged azt izenné a mi hatalmas védelmezőnknek, Szolimán császárnak,
  hogy a kisded király ő felsége beteg, például a foga nő, vagy gyomorláza
  van.
  – S hát aztán? – tudakolá Martinuzzi.
  – Aztán, – folytatá Podmaniczky, – közülünk deputálnánk valakit, ki
  nevünkben és felhatalmazásunkból intézze el a szultánnal a
  szükségeseket.
  – Például kegyelmedet, – jegyzé meg György frater.
  – Vannak nálamnál okosabbak is, például a püspök úr.
  – A mit Podmaniczky ő nagysága tanácsol, – szólt Petrovics, – az igen
  helyes volna s ő felsége óhajtásával is találkoznék, föltéve, hogy a
  török seregen át tudjuk magunkat vágni s megmenthetjük a kis Zsigmond
  királyt és a belső tanácsot attól, hogy erővel hurczoltassanak a szultán
  elébe.
  – Én meg merném kisérteni az áttörést, – hozta föl Török Bálint.
  – S ha sikerülne? – kérdé György frater.
  – Akkor ez volna a magyar haditörténet egyik legfényesebb fegyverténye.
  – Kétségkívül, – szólt György frater, – de győzedelmünket három
  nevezetes eredmény koszorúzná. A királyné hozományát és férje örökségét,
  a kis király koronáját vesztené el, a magára hagyott ország pedig önként
  átalakulna török tartománynyá.
  – Felséges asszonyom s nagytekintélyű belső titkos tanács! engedtessék
  meg nekem is alázatos véleményemet az előterjesztett nagyfontosságú
  kérdés felett elmondani.
  Martinuzzin kívül, ki ismét olvasója gyöngyeit kezdé számlálni, minden
  szem a nyirott fehér szakállú, hegyesre pödrött bajuszú, apró redőkkel
  elborított arczú, élénk öreg felé fordult, kinek egykor csengő,
  zengzetes s most sem ércz nélküli hangja ezreket hozott lelkesedésbe,
  országgyűlések megállapított véleményeit és egész osztályok politikai
  befolyását döntötte meg.
  A népszónokból, a kisebb nemesség szenvedélyes pártvezéréből, ki az
  eszmék vakmerő fegyverével hódított, utóbb csendes és békeszerető
  diplomata lett, s optimismusát, mely a jelen kúszált viszonyaival is
  megelégedett, csak áhitatossága szárnyalta túl.
  A régi név azonban még gyakorolt némi varázst az új nemzedékre is, míg a
  megható visszaemlékezések által nem engedé egészen kialudni a hajlott
  korú férfiak tiszteletét.
  – Hallom az aggodalmakat, – folytatá szónoklatát Werbőczi, – látom a
  gondokba merült homlokokat, s az éj kísértetes csendje a rossz
  sejtelmektől elfogult szívek éles dobbanásait csaknem fülemig hozza.
  Felséges királyné és nagytiszteletű belső titkos tanács! oly hangulatban
  vagyunk, mintha Szent István összeroskadt trónjának deszkadarabjaiból
  kellene koporsót készítenünk egy kis gyermek számára, ki az utolsó
  nemzeti király, s mintha a szeretett, de elvesztett haza földjéből az
  ellenség csak annyit akarna nekünk visszaajándékozni, a mennyibe
  magunkat eltemettethessük.
  De, kérdem én, hol van az ellenség? s hol az a veszély, melytől sáppadoz
  arczunk, s már meg is tört a gondviselésbe vetett hitünk?
  A képzelődésben, uraim! csak a lázas képzelődésben, mely eltorzítja a
  legegyszerűbb tények alakját.
  Buda előtt van Szolimán; tehát a maga számára elfoglalja azt.
  Azonban nem volt-e már kétszer benn a várban, s mit tőn?
  Tán elfoglalta, s nekünk kellett-e véres harczokkal kicsikarni tőle?
  Uraim! visszaadta önként.
  S mert visszaadta, ebből következtetik-e kegyelmetek, hogy most nem
  fogja visszaadni?
  Hódolok a logikának; de kérem, világosítsanak fel arról, hogy e tétel
  előzményéből miként foly okvetlenül a belőle levont következtetés?
  Magam is megdöbbentem, midőn hallám, hogy a szultán a csecsemő királyt
  és a tanácsosokat magához hívja, mert a szokatlanban többnyire van
  valami elidegenítő és talányos, s mert a királyné gyászruhája, a
  szenvedés, melyet a küzdelem óráiban kiállott, izgató hatást gyakorolt
  kedélyemre. Azonban az első percz behatásai után kérdezem magamtól,
  kérdezem a rideg megfontolástól, mely a politika egyedüli irányadója, s
  kérdezem a történettől, mely az élet mestere, hogy hát tulajdonkép van-e
  abban valami félelmes és gyanút gerjesztő, ha a védelmező védettjét
  személyesen akarja ismerni? Épen tizenegy évvel ezelőtt Szolimán császár
  János királyt a mohácsi mezőre hivatta, hol tábort ütött. S minő
  izenettel hivatá? Azzal, hogy védenczét ismerni és megölelni óhajtja.
  Felséged férje csak tizennégy ember kíséretében jelent meg, és Szolimán
  megismerkedvén vele, s átölelvén őt, nagy tisztességgel bocsátotta haza.
  Ebből azt következtessük-e tehát, hogy most Szolimán ki akarja
  végeztetni Zsigmond királyt, mert szintén magához hivatja, szintén azt
  izeni, hogy megismerni és megölelni óhajtja?
  Vagy tán azon ütközünk meg, abból merítünk gyanút, mivel minket is
  táborába szólít? De jusson eszünkbe, hogy Ferdinánd és V-ik Károly még
  nem kötött békét, még a háború folyamatban van, még a magyar seregnek
  támogatni kell a nagyurat, még a szultánnak sok elintézni valója lehet
  felséged hű tanácsosaival, mielőtt Bécs, mely e hadjárat czélpontja,
  bevétetnék. S ha a török császár a magyar tanácsosokat eddig egyedül
  csak a közös hadjáratokra vonatkozó kérdések iránt hallgatta ki: a
  multból azon meggyőződést merítsük-e, hogy midőn most velünk szintén
  értekezni akar, ennek nem lehet más tárgya, mint hazánknak török
  tartománynyá átalakítása?
  De a pogányok igéretének, sőt esküjének sem lehet hitelt adni. Jégre
  épít, a ki egy pogány adott szavára épít, – ezt vethetik ellenem
  nagyságtok.
  Tudom én, hogy valamint az idvesség, úgy az igazság egyedüli tiszta
  kútforrása a keresztyén hit, kivált ha szakadások és eretnekség fertője
  által meg nem zavartatik. Azonban az Isten különös irgalma úgy alkotta
  az emberi szívet, hogy még a bálványimádás sem vetkeztetheti ki minden
  nemes tulajdonaiból. Sokrates pogány volt, s mégis bízhattunk volna az ő
  szavában; Aristides pogány volt, s mégis átallottuk volna
  igazságszeretetét kétségbe vonni.
  És vajon mikor csalt meg minket Szolimán? mikor szegte meg szentül
  fogadott igéreteit, s ha eddig szavának embere volt, bizton
  következtethetjük-e, hogy már most szükségkép hazudni, ámítani és minket
  rá fog szedni?
  Kétszer valék nála követségben, s mindkét alkalomkor azt tapasztaltam,
  hogy a Zápolya-család iránt ragaszkodással viseltetik, s politikája
  érdekében sem fekszik a magyar nemzet törvényes és százados
  önállóságának megsemmisítésével a török birodalom közvetlen határait
  Németországig terjeszteni, hogy kelet és nyugat közt minden korlát
  elvétetvén, az összetalálkozás az élethalálra küzdést mellőzhetlenné
  tegye.
  Felséges királyné! Ezen nézetekre támaszkodva, az aggodalom legkisebb
  árnya nélkül javasolhatom a hatalmas szultán kívánságának betöltését.
  Reggel mi tanácsosok és az ország többi nagyjai, kik királyunkkal együtt
  akarunk élni, halni, körülveszszük a díszhintót, s gyalog kisérjük el
  Szolimán császár ó-budai táborába.
  Werbőczi szavai szembetünő hatást gyakoroltak tiszttársaira, sőt még
  Izabella aggodalmait is csökkenteni látszottak.
  – Azt csak meg kell vallani, hogy Werbőczi nem hasonlít a vén
  muzsikusokhoz, kik a közmondás szerint minden nap egy nótát felednek.
  E szavakat Petrovics halkan intézé György fraterhez, ki szintén halkan
  válaszolá: – Valóban, a mi tudós kanczellárunk akkora logikával
  bizonyította be holnapi tisztelgésünk veszélytelenségét, hogy már most
  magam is valami szerencsétlenségtől kezdek tartani.
  Podmaniczky közel állott Martinuzzi karszékéhez. Az ő fülét is megütötte
  a csipős észrevétel. – Szent igaz! szólt Markoshoz fordulva. – Az élet
  kineveti a logikát, és a történetírók vastag könyvei a
  következetlenségek adataitól puffadoznak.
  Markos helybenhagyólag bólintott, noha nem hallván az előzményeket,
  semmit sem érthetett a czélzatból.
  A királyné, midőn Werbőczi bevégezte szónoklatát, egy perczig várt, de
  látván, hogy a vita megszakadt, előbb Markosra, s aztán Frangepán
  Orbánra veté tekintetét.
  Markos, bár értelmes férfi volt, inkább szeretett szavazni, mint
  tárgyalni. Az eszmék oczeánján a parthajóshoz hasonlított, kik
  töredékeny naszádaikkal nem vágynak a sík tengerre menni. Biztatólag int
  tehát Frangepánnak, ki a királyné ráfordított figyelme által zavarba
  látszott jönni.
  Frangepánt, Zápolya halála előtt néhány héttel, Petrovics
  Lengyelországba küldé a királyi család magán ügyeiben, s onnan Bora
  királyné, Izabella anyja, rokonaihoz, a Sforza herczegekhez
  Olaszországba. Ezektől ajánló levelekkel ellátva tért vissza, midőn már
  Buda ostrom alá vétetett. Saját pénzén toborzott csapattal rontott a
  várba, Roggendorf táborán át, s e merész tette bámulatra ragadta még az
  ellenséget is.
  Ennyit tudott róla Izabella: személyesen alig ismeré.
  – Ha választanunk kellene a menés és maradás közt, – szólt Frangepán –
  akkor nem fognék nagy előnyökért is olyast javasolni, mi felséged anyai
  szívében aggodalmakat gerjeszthetne. De vannak helyzetek, melyeket, ha
  elfogadtunk, következményeit sem elhárítani, sem kijátszani többé nem
  sikerülhet. Én, midőn a szultán akaratának teljesítését szomorú
  kénytelenségnek tartom, nem féltem felséged gyermekét veszélytől, ámbár
  Magyarország királya; azonban hazám sorsa iránt mély és legyőzhetetlen
  aggodalmaim vannak. Miután saját erőnkből nem tudtuk jogainkat és
  határainkat megvédeni, a török császár tizenkét év óta már háromszor
  jött Konstantinápolyból segítségünkre, s mindig akkora sereggel, minőt
  Európa hatalmasságai soha még háborúba nem vezettek. S vajon nem
  mondhatja-e most már, hogy nehéz neki oly messziről, oly gyakran és
  annyi áldozattal megmenteni minket a bukástól? Nem mondhatja-e, hogy
  épen azért, mert sikeresen akar védelmezni, kénytelen saját érdekünkben
  várainkat őrizettel rakni meg, sőt tán az ország egy részét, bár
  ideiglenesen, elfoglalva tartani? Nem mondhatja-e, hogy a fölött is
  őrködnie kell, nehogy mi a szükségtől kényszerítve, az ő tudta nélkül és
  ellenére kössünk békét, mint már egyszer Nagy-Váradon tettük is? Engem
  még a keresztyén uralkodók esküje sem nyugtat meg, ha az érdekök ellen
  történt; mert oly országból jöttem, hol a templomban az erényt
  magasztalják, a közéletben pedig a sikert. De visszaélés volna a hely
  méltóságával, visszaélés ez ünnepélyes perczczel, ha hosszasan
  fejtegetném azt, hogy a kanczellár ő nagysága indokai meg nem nyugtattak
  ugyan, azonban javaslatát, bár mennyire fájjon, lehetetlen
  visszautasítanom.
  – Ha rémeket akarunk a falra festeni, – jegyzé meg Werbőczi, –
  képzelődésünk az ecsetre elég fekete színt tud szerezni. Miért ne
  gyilkolhatná meg Szolimán Budaváros minden lakosát? Hisz ereje van rá, s
  jellemével, ha egy keveset elveszünk belőle, s ha egy keveset
  hozzáteszünk, igen könnyen összeegyeztethető is. Látszatra nincs nagy
  ellentét a közt, a mit rossznak és jónak nevezünk, s mégis oly erős
  sorompó választja el egymástól, a minőt semmi dialektika nem bonthat
  szét, valameddig az Isten mindenhatósága külön határokat szab a mennynek
  és pokolnak. Szolimán még eddig irányunkban soha kétszínű nem volt, s ha
  valaki ezentúlra ellenkezőt hisz felőle, vallja azt be következtetés
  helyett jóslatnak, s akkor mi meg fogjuk vizsgálni: hogy csakugyan
  próféta-e, kinek szavát emberfeletti erő sugallja, s ki után a nép
  kérdezősködés nélkül indulhat? Az én fiatal barátom fenyeget minket az
  általunk sokáig titkolt váradi békével, melyet egyébiránt Ferdinánd
  követei siettek a szultánnal szintén titkon közleni. Megvallom, magam is
  féltem ennek a fulánkjától, de a mérget levettem róla az által, hogy
  őszintén bevallottam, mindazon körülményekkel együtt, melyek néhai
  urunkat és tanácsosait arra kényszerítették. A nagylelkű szultán
  mosolylyal fogadta fölleplezéseinket és még csak arczszíne sem
  változott.
  – De hát miért nem mondta nekem e fölleplezést és e mosolyt? – tudakolá
  György frater karszékéről indulatosan emelkedve föl. – Ha én ezt tudom…
  akkor… esdeklem felségednek, szólt visszatartóztatva gondolatját és
  haragját, alázatosan esdeklem, hogy vitánknak véget szakítva,
  legmagasabb akaratját velünk tudatni kegyeskedjék.
  Izabella összpontosítá lelke minden erejét, s bár lélekzete akadozott,
  feje szédült s érzé, hogy arczának csak halálsápadt színe lehet, mégis
  hangjának észrevehető reszketegsége nélkül mondá: – Hű tanácsosaim
  véleménye szerint Szolimán császárnak a csauz-basa által előmbe
  terjesztett kivánatait teljesítenem kell. Megnyugszom benne, s térdre
  borulva fogok könyörögni az Istennek, kinek szent akaratja a koronás fők
  és népek sorsát intézi, hogy kegyelmeteknek sem eddigi eljárása, sem az
  abból folyó mostani elhatározás, ne forduljon a király trónja, a haza
  épsége és függetlensége ellen.
  A végszavaknál térde reszketni kezdett, s karját az asztalra támasztá,
  fedni akarván gyöngeségét. Majd körültekinte, vajon nem vették-e észre
  azt tanácsosai, kik előtt szégyelte volna. De nem is kelle rá az ő éles
  és beható nézése, hogy meggyőződhessék, miként mindenik közülök most
  sokkal inkább volt saját magával elfoglalva, hogysem elég figyelemmel
  birhasson, uralkodónőjében a királyi tulajdonok e hiányát fölfedezni.
  Csak midőn szeme Frangepán arczán suhant el, a férfias, de gyönyörű
  vonalakon, látni vélt – egy könycseppet.
  – A király reggel kilencz órakor fog a szultánhoz indulni, tanácsosai, s
  kik a többi főurak közül csatlakozni akarnának, kísérjék ő felségét!
  Ezzel a gyülés eloszlott, s Izabella belső termeibe vonúlt.
  – Érdemes jó uram! – szólt a hátrább maradt Markoshoz Podmaniczky, –
  kegyelmed elmegy-e a szultánhoz?
  – Természetesen.
  – Én nem, – mond Podmaniczky, pálczáját indulatosan ütögetve a palota
  márvány lépcsőjéhez.
  – De midőn a szultán kívánja, s mi elhatároztuk.
  – A rókának is ilyen feleletet adtak a többi állatok, midőn az oroszlán
  barlangjába voltak híva, s közértelemmel elfogadták a kegyelmes
  meghivást. Jó éjtszakát, tisztelt barátom! Tehát a váradi béke
  körülményeinek fölleplezésén mosolygott a szultán; e szerint ő
  alkalmasint még együgyűbb, mint a mi nagy tudósunk Werbőczi István… Jó
  éjt, drága barátom! Köszvényes lábaim vannak… itt a kocsim. Kérem,
  holnap beszélje el nekem a császári kitüntetés minden részleteit… ha
  találkoznánk.
  – No! de ne vonja ki magát kegyelmed közülünk.
  – Majd meggondolom, vele fogok aludni, mint tanácsolja a fontos
  szándékokra nézve a közmondás. Szívesen közleném Turgovicscsal, a városi
  főbiróval, az én régi barátommal is, az igen és nemre tartozó okokat; de
  ő megszerette a szultán fényes sátorát, s még nem jött vissza onnan… jó
  éjt!
  
  IV.
  A palotában hamar elterjedt a miniszteri értekezlet híre és oka. Elébb a
  kamarások sugták meg a palotahölgyeknek s az apródok fecsegték el a
  belső nőcselédeknek; utóbb a királyné rendeletei semmi kétséget nem
  hagytak fenn a bekövetkezendő nagy esemény fontossága és részletei
  iránt. Az udvarmesternő kapkodott, futott, nyitá és csapta be az
  ajtókat. Sem Madridban, sem Nápolyban, sem Bécsben ilyes czeremonia még
  nem fordult elő. Honnan vegyen rá előzményeket? Ha a király serdült korú
  volna, akkor az udvarmestert és az első kamarást illetné meg a
  gondolkodás kötelessége; de minthogy csecsemő, neki, az udvarmesternőnek
  kell eszmét keresni e sajátszerű szertartásra. S kit rendeljen a király
  mellé? A dajka nem mellőztethetik, pedig nincs kiképzett modora, s az
  illem szorosabb szabályait nem tanulmányozta. Aztán micsoda illem
  uralkodik a török udvarban, ez is nagy kérdés. Ha a szép palotahölgyeket
  küldi a király kiséretéül, vajjon hány jön közülök vissza? ha a rútakat
  küldi, nem fogják-e ezt a basák ellenökben bizalmatlansági szavazatnak
  tekinteni? Ha férjhezmenteket küld, nem gerjeszt-e féltékenységet? ha
  hajadonokat küld, nem rontja-e ezek társasági helyzetét? S aztán, hogy
  viseljék magokat? miként öltözködjenek? keresztbe tegyék-e a kezöket, ha
  köszönnek, vagy csak térdöket hajtsák meg? S ha valamelyik galant török
  basa csalogató szavakat intézne hozzájok, hogyan fejezzék ki
  tagmozdulattal ezt a szót: nem. A magyar nógatja fejét, s azon nem-et
  ért; de a török, midőn fejét nógatja, azzal a beleegyezést, az igent
  adja tudtul. Tehát az udvarlókkal szemközt magyar vagy török értelemben
  nógassák-e a palotahölgyek fejöket, hogy épen semmi félreértés ne
  támadjon? ez nagy kérdés vala, melyért a szegény udvarmesternő
  vonakodott bármi felelősséget magára vállalni.
  Hasonló aggodalmakban voltak a palotahölgyek is. Az egyik állítá, hogy
  ő, ha szerecsent lát, sikoltani fog, a másik azért tiltakozott a
  meneteltől, mert az ő renegát férje okvetetlenül letartóztatja; a
  harmadik követelte, hogy, ha csakugyan őt küldik, adjon neki egy tőrt az
  udvarmesternő, melylyel a basát, ha szükség lesz rá, szíven döfhesse; a
  negyedik erősíté, hogy ő, az illem megsértésével is, vonakodni fog
  sorbettet enni, mert abba szerelemital lehet vegyítve; az ötödik