Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 15

számára, épületes tanúság végett.
Az alkapitány belépett s meglehetős hűséggel elbeszélte a történteket.
Erre a két fogoly s annak két melléklete hozattak be.
– Kegyelmeteket ismerem, – szólt Bornemisza nyájasan János diákhoz és a
borbélyhoz; gondolván, hogy azalatt talál oly módot, mely eljárását
kielégítővé teendi, mind a vádlottak, mind pedig a gorombán megsértett
alkapitány és ez által a tekintélyében csorbát szenvedő városi hatóság
irányában.
– Mi is ismerjük kegyelmedet, – szónokolt János diák s csodálkozunk,
hogy az alkapitány oly okos és óvatos férfiútól vett utasítások szerint
mert velünk paczkázni.
– Én nem annyira panaszolni, mint tanutétel végett jöttem ide, – említé
a borbély, János diák magas hangját inkább a kard vagy toll, mint a
beretva és köpöly emberéhez szabottnak tartván.
– Helyesen cselekszik és szól kegyelmed, – mondá szelid mosolylyal
Bornemisza. – Nincs szebb s fontosabb a hű tanuskodásnál. Ennek köszöni
a különben vak igazság az ő szemvilágát s a különben csak tapogató
történetírás az ő fáklyáját, melylyel a sötét multba világít, hogy a
késő ivadék a homályból kivehesse a régi események körrajzait. Be
kellene zárni a törvényszékeket s a mesék alacsony osztályába sorozni a
magasabb rangú érdemes történetet, ha egyszerre a világból kifogynának a
szemtanuk s mikor baj történik, senki sem volna jelen.
– Tökéletesen igaz, tanácsos úr! – mondá az alkapitány. – De a befogott
embereket most examinálni kell, hogy a további eljárást intézhessük.
Ez emlékeztetés a jámbor Bornemiszát a percz valódi kivánalmára téríté
vissza.
– Szabad-e becses nevét tudnom? – e szavakat intézé Elemérhez, kiben
tekintélyes helyzetű egyént sejtett.
– Komjáti Elemér vagyok.
Sokféle Komjátik voltak s közülök a legelőkelőbbek Palota vára körül pár
falvat birtak. Bornemisza tehát a második kérdést, melyet Elemér talán
sértésnek vehetne, hogy tudniillik: nemes ember-e? kikerülni akarván,
így szólott: – Viszontagságos időket élünk; ha elzárjuk kapunkat egyik
ellenség elől, nem vagyunk biztosak, hogy saját szövetségeseink nem
törik-e be azt. Megvallom, mindig nagy tisztelője voltam Werbőczi ő
nagyságának, ki a szultán palástjába fogózik, de nem tudom kárhoztatni
azokat is, kik Podmaniczky ő nagyságával tartanak s azt hiszik, sokkal
jobb a veszélyt kikerülni, mint meglepetni általa. Ő nagysága, mint épen
most hallom, eltávozott Budáról.
– Ma reggel öt órakor, az ő naszádján jöttünk a budai partra, – mondá
Elemér.
– S vajon hová vonult Podmaniczky hatalmas szövetségesünk protectiója
elől?
– Palotára.
– A legjobbféle Komjátit fogta el a szerencsétlen alkapitány, – gondolá
Bornemisza s előleges vallatását tovább folytatandólag Barnabás diákra
veté szemét:
– Minek hívják?
– Barnabás vagyok.
– S vezetékneve?
– Az titok, – szólt mogorván a kérdezett.
– De, jegyzé meg Bornemisza, a vallatásoknál nem lehet a nevet titkolni.
– Ahhoz semmi közöm, ha lehet-e vagy nem?
– Ne nehezteljen vitézlő uram! de kénytelen vagyok neve után tudakolni.
– Tessék.
– Számos okiratban láttam a keresztnév mellett csak ezt a szót: diák
vagy literati, – jegyzé meg Elemér.
Engedékeny készséggel mondá Bornemisza: – Tehát a régibb esetekre
támaszkodva, mi is a vitézlő Barnabás úr keresztneve mellé a vezetéknév
helyettesítéseül ezen melléknevet fogjuk tenni: diák… De nemes ember-e?
– kérdé megint a vallatotthoz fordulva.
– Mi köze hozzá? – szólt Barnabás.
– Úgy látom, a fegyver nemes mesterségével foglalkozók nem ismeretesek a
polgári ügyek menetével; megmagyarázom tehát…
– Soha se fáraszsza kegyelmed magát a magyarázattal, – vágott közbe
Barnabás.
– De a jurisdictio tekintetéből szükséges megtudnom: ha nemes-e vagy
nem?
– Pedig az, ismétlem, titok.
– De hát hol pöröljünk az alkapitány megütéseért?
– A hol tetszik.
– Nem a tetszésünktől függ. E kérdésben a törvényszék illetékessége
határoz s ha kegyelmed elhallgatja, kitől kérdezzem meg méltó rangját?
– Kérdje meg a Boldogasszony német egyházának köveitől – szólt sötéten
Barnabás. – A kövek hallák, mennyit tanácskozott atyám miatt az
országgyűlés s minthogy nem sülyedtek a föld alá szégyenökben, tehát még
mindig beszélhetnek atyám felől, saját módjok szerint.
Bornemisza legalább is országnagynak képzelte azt, kinek atyja az
országgyűlést foglalatoskodtatá s ennélfogva eldöntöttnek hitte a
nemességre vonatkozó pontot.
A mi magát a tényt illeti, arról nagyjában ugyanazt mondták a felek, a
mit az alkapitány. Elemér csak annyi megjegyzést tevén, hogy ámbár
sajnálná és szégyelné, ha a magyarok a török igát mintegy önként vennék
nyakokra, az általa előadott románczban nem volt közvetlen felhívás a
janicsárok kiverésére.
– A rendkívüli idők kényszeríték a budai tanácsot rendkívüli
szabályokra, – szólt Bornemisza. – A kormány a szultán táborában van, s
míg ott mulat, egy verekedés a polgárok és a tolakodó janicsárok közt
Buda megszállását vonhatná maga után. Nem a hazából egy várost kell
nekünk oltalmazni a végromlástól, hanem e város által a hazát. Ily
nézetnek hódolt ő felsége a királyné, midőn tettleg nem létezvén
kormány, azon talán még ma éjjel megszünendő időköz alatt, a várost a
csend fentartásáért rendkívüli hatósággal ruházta föl. Mi jámbor
polgárok, kik vagyonosodásunkat is a nemességnek köszönjük, nem vagyunk
oly büszkék, hogy a főbb rendűeket törvényszékünk elébe hurczolni
kedvünk lehetne. Kegyelmed Komjáti Elemér úrfi beláthatja, hogy mielőtt
csak jegyzőkönyvre vehetnők a _Hét vezér_ben történteket, már vagy a
janicsárok kimennek a városból s ekkor az egész kereset önként megszünt;
vagy pedig a kormány visszajön a táborból s ekkor ő veszi át tőlünk az
ügyet. Ne nehezteljen tehát rám, ha azt a javaslatot teszem: töltse az
éjt és a holnapi napot a tanácsháznak a letartóztatott tekintélyesebb
polgárok számára kijelölt szobájában. Ne tekintse azt börtönnek, mely
valóban inkább csak védhely, mely elvonja kegyelmedet a lehető utczai
zavargások és az azzal együtt kifejlődhető török rakonczátlanságok
veszélyeitől. – A mi pedig a nemzetes és vitézlő Barnabás diákot illeti,
mély fájdalommal kell neki kijelentenem, hogy általa az egész város
sértetett meg. Míg tehát a királyné ő felségének jelentést tenni
alkalmam leend, kötelességem tudtul adni, hogy szintén le van
tartóztatva. Egyébiránt, ha a jegyzőkönyvet fölveszszük, kezességen
kibocsáttathatik, még mielőtt az ügy a törvényszéknek be is jelentetnék.
– Ez ellen én tiltakozom, – szólt az alkapitány.
– Kérem azt akkorra halasztani, midőn a tanács együtt lesz, – válaszolá
csillapítólag Bornemisza. Kegyelmeteket pedig – folytatta János diákhoz
és a borbélyhoz fordulva – Isten oltalmába ajánlom! Menjenek haza,
feküdjenek le s ha egy tapasztalt öreg tanácsát követni akarják, ne
menjenek holnap este a _Hét vezér_be.
– Nem úgy van az, tanácsos uram! – pattogott János diák. – Nemes ember
vagyok s nem tűrhetem a nemesi rend lealacsonyítása nélkül, ha annyira
nő a polgárok szarva, hogy az alkapitány is mer fogsággal fenyegetni s
nyilvános helyen izgatónak czímez. Ezért én elégtételt kérek.
– Panaszolja be holnap, ha tetszik, – szólt szárazon Bornemisza.
– Mit panaszoljon? Köszönje meg, ha le nem tartóztatjuk, hisz be tudom
bizonyítani, hogy ő volt minden rendetlenség okozója. Az egri vén
lantost, ki börtönünkből a mult héten szabadult ki, ő vette rá, hogy a
török ellen lázítsa a polgárokat. Komjáti Elemér úr nem énekelt volna,
ha János diák bérencz lantosa hajdúim elől meg nem szökik. Még ma
hurokra kerítem e kópét s holnap vallatni fogjuk. Majd kiderül minden.
– Jól van tehát! – szólt dühvel a külváros előrelátó politikusa. – Egy
tappot sem mozdulok innen, míg kend rágalmait be nem bizonyítja, vagy
elégtételt nem ad.
– Én nem fogtam el kendet, – válaszolá hegykén az alkapitány, – de ha
tetszik barátjaival a börtönt megosztani, annak ellent nem szegülünk.
– Kend szemtelen, – kiáltá János diák.
– Épen azon szót vette ki a számból, melylyel kendet akartam érdeme
szerint megczímezni.
– Kegyelmed János diák lázítással vádoltatik, – szól most Bornemisza – s
miután önként akar fogságba menni s ránk nézve hasznos, ha mielőtt
indulatoskodását folytatná, egyet alszik, ennélfogva szándékát
helyeseljük s a porkolábra bízzuk végrehajtását.
– Hét országra hangzó pör támad ebből! Ne felejtsék el, hét ország fogja
meghallani, a mi rövid időn be fog következni. Megyek a börtönbe, igenis
oda megyek s óhajtanám ha a pincze fenekén volna az s ha csepegne a víz
falairól s varangyos békák szökdelnének kövein.
– Fájdalom, – mond Bornemisza, – mindezen rémségekből semmivel sem
szolgálhatunk. A szoba, melybe a három vádlott beszállásoltatik – s mint
remélem, csak pár napra – tágabb, világosabb s tán tisztább is
kegyelmednek, János diák uram, a lakásánál s hogy szükséges kényelem
benne ne hiányozzék, a negyedik delinquens vagy tulajdonképen az
egyetlen tanu gondoskodni fog elégséges ágyneműről. Ez leend büntetése
azért, mert mesterségén felül eső dolgokba elegyedett s az egész török
birodalom vesztére akart az alkapitánynyal poharat üríttetni.
– Nem fogom felebbezni az itéletet, – szólt a hiú borbély s boldog volt,
hogy ily nagyfontosságú politikai ügyben ő is főszerepet játszhatik,
tudniillik ágyvánkosai és szalmazsákjai által.
– Szívemből örvendek, – folytatá Bornemisza, midőn az alkapitány
intézkedések végett távozott – szívemből örvendek, hogy kegyelmeteket
Komjáti Elemér és Barnabás diák uraimék kellemetlen esetlegektől
menthettem meg. Vagyonom feldulatott, családom a török táborba küldetett
hűségem kezességéül, de nem a személyes érdekek ösztönzének arra, hogy a
törökök iránti minden kikeléseket gátolni törekedjem. El van veszve az,
a ki most ez óriás fenevaddal küzdeni mer. Míg Roggendorf serege tönkre
nem tétetett, más volt a helyzet. Tudom, hogy a janicsárok nem jöttek
ide csupán szórakozás kedveért. Hogy komoly czéljok van, elég bizonyság
rá a híres renegátnak s magyarellenségnek, az anatoli basának jelenléte,
kit a török rabságból kiváltott egyének hol polgári öltözékben, hol
janicsár ruhában láttak.
– Alkalmasint ő tudakolt tőlünk Török Bálintról is, – mondá János diák,
feláldozván duzzogási vágyát az országos dolgokról való fecsegésnek.
– Midőn ma reggel a kis király Szolimán táborába indult, a basa, mint
értesítve vagyunk, a csoportozatban láttatott s ez oly rossz előjel,
mint az üstökös megjelenése, mely a vérontások és döghalál hirdetője
szokott lenni. A janicsárok alkalmasint azért vannak Budán, mert a
császárt környező basák a királynét ijesztés által akarják rávenni, hogy
a váradi szerződést nyilvánosan tagadja meg, Ferdinánddal többé semmi
kialkuvást ne merjen megkisérteni s egész seregét a Bécs elleni
hadjáratra feltétlenül engedje át. Mentül több ürügyet találhat a
szultán panaszra, annál szertelenebbekké lesznek követelései… Ah! az óra
tizenegyet üt s még a király és az országtanácsosok nem érkeztek vissza.
– Súlyos megpróbáltatások napja a mai… De nem tartóztatom már tovább
kegyelmeteket. Szobájok rendezve van… foghely ugyan, de melyik zuga a
hazának nem hasonlít hozzá?
A jámbor és fecsegő Bornemisza egészen a börtönajtóig kisérte vendégeit.
Elemérék szobája valóban tág és kényelmes volt, de noha bezáratásuknak –
János diákon kívül – fontosságot nem tulajdonítottak, hangulatjok nem
volt rózsaszínű.
Barnabás a fogságot az emelkedés kezdetének nem tekintheté s a
Boldogasszony német templomának körvonalai, a halottak árnyaival s a
bősz és idétlen káprázatokkal megint megjelenni fenyegetőztek, mint
sülyedt kedélye s egy pontra szegzett merev szemei gyaníttaták.
Elemér pedig önmagával volt elégületlen.
– A duló és perzselő török csapatok családomat kiirtották, – szólt
részint magával vetve számot, részint János diákot, ki már ágyban
feküdt, értesítve mai szerepének indokairól. Nem kell-e gyűlölnöm a
törököt? Mint gyermek fogságba estem és Dzsemil aga vásárolt meg. Igaz,
hogy ő atyám volt s nem uram. Gondjainak köszönöm a kard és a lant
mesterségét. Áldás legyen pályáján, vagy ha már meghalt, sírján De ha
egy török a rab gyermek iránt több mint keresztyén volt, behunyhatám-e
szememet, siket lehetett-e fülem a hajmeresztő szenvedések iránt,
melyekre annyi ezer magyar rab van kitéve? Nem az együttérzés emel-e föl
a porból s győz meg az emberiség magasabb hivatásáról? A ki a részvétet
nem ismeri, vagy hideg bölcseségében felül áll az embereken, vagy aljas
indulataival alább sülyedt az állatoknál. Egyébiránt még ebből nem
következik, hogy helyesen tettem, midőn a _Hét vezér_ben izgató verseket
danoltam.
[Elemérék szobája tág és kényelmes volt.]
– Pohár közt a római pápáról is énekelünk. Aztán ki bízta a budai
polgárokra, hogy a nemes embert móresre tanítsák – válaszolá János diák
álomtól nehéz szemekkel.
Barnabás, midőn merengéséből kibontakozott, a nála szokatlan
szelídséggel mondá: – Jó éjt Elemér! Nem hagyjuk el egymást ugy-e?