Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 12

elég volt arra, hogy azt a nép a portyázat és dúlás vérjeleneteivel
kösse össze. A kinek barma volt, tova szállítá, a kit szegénysége nem
kötött a röghöz, a háború nem foglalkoztatott, talált csendesebb
vidéket, hová elvonulhasson, és a sok földvár, palánka s kerített város
hazánk sík földén is elég menhelyet nyujtott a csekélyebb vagyonu
családok nőtagjainak és gyermekeinek.
Utasaink tehát mentől közelebb értek, annál lehangolóbb vala a benyomás,
melyet az elhagyatott és néptelen tájkép gyakorolt képzelődésökre, mit
utóbb Buda rongált kőfalainak már tisztábban kivehető részletei is
fokoztak.
– Elemér úrfi! – szólt jókora szünet után Barnabás, ajkain ferde
mosolylyal – a csonka torony is eléggé meg van alázva. Nem hordja fejét
felül az emberek házain, pedig templom. Vajon minő?
– Természetesen keresztyén templom.
– Tudok én Budán oly tornyot, melynek tetejére jól illenék a félhold,
vagy a veres kakas; de ne haragudjék kegyelmed, nem akartam én bántani,
hiszen! együtt kell emelkednünk, hogy lábunk alatt lássuk a sok czifra
és rongyos népet, kiknek ruháit egymással csak azért cserélteti fel a
vak szerencse és balsors, hogy mi nevethessünk a furcsa átöltöztetésen…
Nem mondhatná-e meg nekem Elemér úrfi, hogy melyik a Boldogságos Szűz
német egyháza?
– S miért kérdi?
– Mert olyan kezdőbetűket szeretnék számára rajzolni, melytől ijedve
forduljon el, a ki imádkozni akar. Atyám árnyéka a legiszonyúbb éjeken
vádolta be ezen egyháznak oltárát, padjait, minden követ, csak a
harangokról nem beszélt.
– S mégis a harangokat száműzné kegyelmed a félholddal, melyet a
toronyra óhajtana tűzni – szólt tréfásan Elemér, látván, hogy
Barnabásnak a lélek látás s a halottakkal társalgásból merített düh oly
kedélybetegsége, melyet a szerencsétlenség fejtett ki s csak a nyugalom
és jóllét, nem pedig az okoskodás gyógyíthatnak meg.
– Maradjunk tehát a vörös kakasnál, – mondá fontolgatás közt a diák.
– De Werbőczi István uram ő nagysága nem fogad szolgálatjába a veres
kakast kedvelő embereket. Ő, mint hallom, a gyujtogatás ellen szigorú
törvényeket írt.
– Csak tán nem akar az úrfi engem feladásai által a szolgálatból
kitúrni?
– Jegyezze meg kegyelmed, – válaszolta Elemér a legkimértebb szigorral –
hogy még nincs szolgálatban s tehát ki sem lehet túrni, s hogy a ki
engem feladónak mond, azt én érdeme szerint meg szoktam büntetni.
Barnabás leemelte fejéről érczsisakját s őszinte, de ferde alázattal
esdeklék: – Ne vegye, kérem, rossz néven megfontolatlan beszédemet!
hiszen tudja, hogy nekünk okvetlenül együtt kell emelkedni. Külön
válnunk nem lehet nagy veszély nélkül.
A végszavakban az alázat mellett volt valami fenyegető is, de a lantos
vagy nem vette észre, vagy nem akarta.
A kellemetlen érintkezésből támadt hallgatást Elemér figyelmeztetése
törte meg: – Ni! ott alkalmasint törökök jönnek! Ezzel ujjával a
Margit-sziget innenső oldala felé mutat, honnan egy dereglye,
fegyveresekkel rakva, siet a Duna jobb partjára, míg felülről szintén
spahiknak látszó alakok tüntek elő s csakhamar pár száz lovas és gyalog
volt együtt.
– Most már próbára tehetjük vitézségünket, – szólt Barnabás diák.
– De a törökök szövetségeseink.
– Úgy hát folytassuk csendesen utunkat.
– Nem tanácsolnám, mert ha velünk találkoznak, okvetlenül elveszik
lovainkat, sőt minket is elárvereznek.
– Hogy árvereznek?
– Dobszóval, a rabszolgavásáron, – jegyzé meg Elemér.
– No úrfi, ezek élelmes szövetségesek. Nem lehet nálok rossz pálya a
katonáskodás.
E társalgás alatt legalább negyven díszruhás magyart vettek észre a
Dunaparton, a királyi palota átellenében, kik valószinűleg hajóra
vártak, mely őket átszállítsa.
A törökök pedig csendesen kezdettek a díszruhák felé huzódni.
– Fordítsuk utunkat Pestnek, – szólt Elemér.
– Lássuk előbb, mi lesz ebből, – tanácsolta Barnabás.
Lantosunk nem akart tiltakozni oly javaslat ellen, mely a távolság
daczára is némi bátorságot föltételezett.
A következő jelenet tanui voltak tehát, melyet Barnabás diák előbb csak
figyelemmel, utóbb azonban a káröröm bizonyos izgatottságával szemlélt.
A törökök óvatosan haladtak a parton, zajt nem ütve, de nem is rejtőzve.
Valószinűnek látszott, hogy a magyarok észrevették őket, de vagy rosszat
nem gyanítottak, vagy talán még szives fogadtatást is vártak. Midőn
azonban a spahik három vagy négyszáz lépésre valának, hirtelen
szétbomlottak s félkörre alakulva és a gyalogságot, mely többnyire
lándzsásokból állott, előre bocsátva, oly támadó állást foglaltak, mely
a díszruhás urakat a Dunába is szoríthatta volna.
Ekkor a törökök közül valaki előlépett s elég udvarias magatartással
beszélt, – mint a jelek után itélve Elemér és Barnabás képzelé.
Midőn a török ismét a sorba állt, azonnal a magyar részről vált ki
valaki, és szintén csendes magatartással látszott szónokolni.
Mihelyt pedig a magyar bevégezvén mondandóját, a sorba hátra vonult,
megint előlépett a török s e sajátságos jelenet többször ismételtetik
azon különbséggel, hogy a szónokok magatartása mindig szenvedélyesebbé
lett s hogy a magyarok egyszerre fölemelték kezöket, mintha
fenyegetőznének.
Barnabás diák nagy reményt is csatolt a fenntartott kezekhez s épen
javasolni akarta Elemérnek, hogy megsarkantyúzva lovaikat, sorakozzanak…
az erősebb félhez; de nagy bámulatára azt vevé észre, mikép a sokat
igérő verekedés helyett a törökök által vont félkör megnyilt s azon,
mint a feltárt kapun kivonulván a magyarok, előbb lassú lépésben, utóbb
ügetve mentek arra felé, hol most Kőbánya fekszik.
– Úgy veszem észre, a törökök, bár szövetségeseink, nem szeretik, ha
Budavár őrizete új erővel szaporíttatik.
Elemér, ki ezen észrevételt koczkáztatá, meglehetősen hozzávetett a
távolban eljátszott jelenethez.
A pesti ütközet után a szultán közelgésének híre elterjedvén, az
ingadozók közül azokat, kik a királyné földjén laktak, de Ferdinándhoz
szítottak, aggódóvá tevé eddig folytatott politikájok kimenetele iránt
Eszökbe jutott György barát fölkelést parancsoló rendelete, melynek
különböző ürügyek alatt nem engedelmeskedtek s most már a mértéken túl
is eljöttnek hitték az időt, hűségök és vitézségök kitüntetésére.
Öltözékök és fegyvereik díszével is akarták betakarni a szennyfoltot,
mely késedelmezésökből ragadt jellemökre. Bátorságukban nem volt hiány
és Szolimán hihetetlenül gyors megérkezésének tulajdoníthatni, hogy a
harcz babérjai leszaggatásától elkéstek. Ők azonban legalább a
királynénál bejelenteni és kimenteni akarták magokat; de a szultán már
rendeletet adott, hogy portyázó csapatai szép módjával gátolják meg az
úri rend Budára tódulását. A későn jött díszruhások tehát illő óvás és
tiltakozás után háztűzhelyeikhez visszaindultak.
– Vonuljunk Pestre, úrfi, ha nincs kedvünk töröknek fölcsapni, – szólt
Barnabás diák, észrevevén, hogy a spahik az egész rónán rajlani
kezdenek.
Balra tartva, tíz percz alatt halk ügetéssel is e kis kerített városban
lehettek.
Elemér helyeslé útitársa nézetét.
– Egyúttal ott fogunk hálni s hajnal hasadtával csolnakot keresünk, mely
Budára szállítson.
Pest nem épen gyarló, de nem is erős falakkal kerített város volt s Buda
ostroma alatt Roggendorfhoz szított. Kiterjedése csekély. Utczái
keskenyek. Házai magasak, de aránylag karcsúk, emeletenként legfölebb
hat ablakkal. S hogy a környékre, mely annyi csaták szinhelye volt, az
aggódó polgár gyakran tekinthessen, nem mulasztá el épületét legalább
két ablakú padlásszobával befejezni.
E várost főbírája és a várnagy Fotiscus Ottó vitézsége sok galibába
keverte. A főbíró Budavár megvívásakor első akart lenni a falakon s e
miatt maga is sebet kapott, magistratusa is György barát golyói által
megtizedeltetett. Később Roggendorf, bár rövid időre, egyik fő hadállási
pontul választá Pestet, mi a lakosok kamaráját és zsebét meglehetősen
kiüríté. Midőn Mahomed basa és Török Bálint Roggendorfon
győzedelmeskedtek, Perényi huszárai a kivonuláskor féktelenül raboltak
és feltörték a boltokat s e miatt elkésvén, a török csapatokat nyakukra
hozták s javában vagy kardra hányattak, vagy fogságba estek. A polgárok
Isten büntetésének tekinték háládatlan bajtársaiknak e
szerencsétlenségét; de a Perényi-huszárok iránti új gyűlöletökkel nem
csillapíthaták le Mahomed pasa vagyonszomjas haragját, ki mihelyt
főhadiszállását Pestre tevé át, Izabella nevében, de saját katonái
számára roppant sarczot csikartatott föl a rebellis polgárságon. Végre
Szolimán császár egész táborát a budai magaslatokra vezetvén, Pest,
melynek alig volt már őrizni valója, őrizet nélkül hagyatott s a
polgárok tüstént föltárták kapuikat, főleg azon meggyőződéstől buzdítva,
hogy sem barátnak, sem ellenségnek nincs mit többé elrabolni.
E mogorva városba lépett be Elemér és Barnabás, a legkecsegtetőbb
reményekkel a puha kenyérre, friss pecsenyére, jó borra és tiszta ágyra.
– Van-e közel vendéglő vagy kitünő csapszék, hol ló és ember
megférhessen? – kérdé Elemér az Üllői-kapun berohanva.
– Úri egy van, az utczának majdnem túlsó végén, jobbra. Könnyen
megismerhetni a természeti nagyságban lefestett vörös griff-madárról,
mely homlokán lóg.
Ezt a kovácslegény válaszolá, ki a várkapu melletti műhely előtt épen
egy megnyilazott ló körmét vagdalta.
– Nem verhetne-e föl hirtelen egy patkót? – kérdé Elemér s Barnabás
diákhoz fordulva, hozzá tevé: holnap úgy is hajnalszürkület előtt
indulunk.
– Addig én megszállok a Griffbe, – szólt a diák, lassan tovább léptetve
s a magas épületekre hülye tekintetet vetve.
A kovács vasalás közben tudakolá: – Nem Perényi-lovas-e az, ki az
úrfival jött?
– Nem.
– Szerencséje!
– Miért? – kérdezte Elemér.
– A Perényi-huszárok tőlem is egy lovat raboltak, – említé válasz
helyett a kovács… Pedig szakasztott olyan, mint a Perényi-huszár – tért
vissza Barnabás diákra, ki körül már csoportosodni kezdtek.
Ekkor Elemér hallá mindenfelől «Perényi-huszár!»
Omlott a nép a kapun és boltajtókon.
Elemér sejté már, hogy útitársát a tömeg nemcsak megbámulni akarja.
Kifizetvén a kovácsot, sarkantyút ad lovának; de a keskeny utcza rakva,
tömve lett részint bámuló, részint káromkodó néppel. – Üssétek agyon!
verjétek le lováról! – hallá köröskörül a Barnabásra czélzó nógatást.
– Nem Perényi-huszár az! A királyné zsoldosa! ne merjék bántani! –
kiabált kiméletlenül terelve maga elől a tömeget, hogy a diákhoz
csatlakozhassék.
Ennek helyzete valóban nehéz volt.
Lobogós lándzsáját, melylyel bánni különben sem tudott, dorongként
használta, óriás paizsát, mely bal kezének szabad mozgását gátolta,
önvédelem helyett, megtámadói fejére csapdosta.
A nép füstökökkel, buzogányokkal volt ellátva s egy pár közülök karddal
is.
– Húzzátok le a lóról! – tanácsolták ismét a távolabb esők a
közelállóknak.
– Verjétek főbe, szúrjátok le! – lett a másik jelszó, melylyel
küzdelemre voltak nógatva azok, kik még beütött fővel, tört kézzel,
fuldokló mellel visszavonulva, földre veretve, a tizenhat markos lótól
és társaiktól tapodva nem valának.
Viszont Barnabásnak is csengett, pengett a sisakja és domború
mellvértje. Narancssárga arczbőre szederjessé lett, szája tajtékzott a
dühtől s nyirott bajuszát és állát vérfoltok lepték.
Az éktelen lármától és ütlegektől zaklatott mén – melyet Barnabás a
hosszú út és Elemér oktatása alatt már megtanult vezetni – végtére
kifogy türelméből s urának bősz természetét egészen elsajátítván, rúgni,
ágaskodni kezd és a lerészegített elefánthoz hasonlón tiporta az előtte
állókat.
Elemér kardot rántva tört rést magának s messzeható hangon kiabálá: –
Oszoljatok el! az nem Perényi-huszár, az Izabella királyné zsoldjában
van. A ki bántani meri, főbe lövetik. Én az egész várost holnap
megtizedeltetem!
Elemér úrias külsője különben is könnyen vezethette a népet arra a
gondolatra, hogy főrangú osztályhoz tartozik.
Fenyegető szavai pedig azt hagyták sejteni, miként legalább is a
dandárvezérek közé tartozik s deli almásszürke paripája szintén megtette
a kellő hatást.
Sokan kitértek előle, sokan megijedve a következményektől, vele együtt
kezdték kiabálni: – Nem Perényi katonája! Bocsássátok szabadon!
Elemér néhány hozzá csatlakozó polgártól kisérve, épen a legsürgetőbb
perczben érkezett Barnabáshoz; a midőn tudniillik egy utczasuhancz a ló
mellé lopózva kaczrával, annak lábinát vágta meg a térdhajlásnál. A
sebzett állat a mint hátra zökkent, gazdája, ki a lándzsával a suhancz
felé szúrt, igen megrántotta a zablyát s e kettős hatás miatt a
szerencsétlen ló hanyatt esett.
A diák pánczélos és lemezes termetének roppant súlyával a földre
koppant. Szemei elhomályosultak s öntudata, mint az elfújt mécs,
kialudt.
Elemér kardjával szabdalva riasztotta szét a martalékjára rohant
tömeget.
E közbe harsogott háta megett: – Félre, ha mondom! én Fotiscus Ottó
vagyok!
Fotiscus híres vívó s a pesti őrség várnagya volt. A törökök megszállása
alatt az őt bámuló nép által elrejteték s most igazságot osztani jelent
meg.
– A ki a földön fekszik, – mondá – lehet Perényi-huszár, de lehet nem is
az; miután Erdélyben vannak így öltözött vértesek. S nagy esztelenség
volt tőletek, hebe-hurgyán megtámadni.
Midőn Ottó úr e rövid rendreutasítást bevégzé, már Barnabás
kábultságából fölébredve, talpon volt és harczias állást foglalván, új
támadásra várt.
– De a mi kegyelmed fenyegetését illeti, – folytatá Fotiscus Ottó,
Elemérhez fordulva – arra csak azt jegyzem meg, hogy Buda ostroma alatt
alkalmam volt a vár védelmezői közül minden valamire valót ismerni,
azonban fogadni mernék, hogy egymással mostanig nem találkoztunk.
– Használjuk föl tehát a perczet a megismerkedésre.
Ezzel Elemér hüvelybe dugott kardját ismét kirántotta.
A nép az utcza szélén sort formált, Barnabás nem tudta, ébren van-e vagy
álmodik, midőn látta, hogy helyette útitársa sodortatott be a
küzdelembe, még pedig a legudvariasabb módon, minden düh és agyarkodás
nélkül.
Ritka látványt nyújtott közönségének a két vívó.
Fotiscus Ottót a bálványzásig szerették; az idegen lovagot merészségeért
elveszettnek tartották.
Pengett a kard, élénk mozdulatok és ellenmozdulatok váltották föl
egymást s az első menetből már kitetszik, hogy Ottó rég ismert
ügyességét ragyogó fényben tünteti ki, de vetélytársa szintén művészi
vívó.
Később a küzdő feleknek alapos oka lévén egymástól tartani, oly
fogásokhoz nyúltak, melyek a híres vívómesterek saját titkai, hogy
cselvágások által félrevezetve a figyelmet, biztosan megsebezhessék
ellenfeleiket; de mind Ottó, mind Elemér hamar átlátták, mennyire nehéz
titkos czéljaik iránt ámítani egymást. Mindenik kerülte tehát azon
álczás mozzanatot, mely, ha sikerül, okvetlenül sebet ejt; de ha
elháríttatik, kétségtelen előnyt ad a versenytársnak.
Midőn a második pihenés állott be, Ottó homlokát törölvén, megjegyzi: –
Én Castruzzótól tanultam, ki a condottierik leghíresebbje és egész
Olaszországban első vívómester volt; de azt képzelni sem tudom, honnan
ismeri kedves, barátom, a nagy mæstro titkait?
– Engem Ben-Nusiremir gyakorolt be álczás mozzanataiba s ő egész keleten
tekintély a kardhordozásban; de nem titkolhatom bámulatomat azon, hogy
kedves barátom a keleti vívművészet rejtelmeibe is oly mélyen
behathatott.
– Kezdjük meg a harmadik menetet, de cseréljük ki elébb neveinket, hogy
emlékezetünkben maradjon.
Ez megtörténvén, folyt a küzdelem.
A nép feledve az életveszélyt, melynek bálványozott várnagya ki van
téve, egyenlő rokonszenvvel és bámulattal kisérte a felek tusáját.
Barnabás diák számítgatván, hogy hány polgárt vert le lándzsájával,
öklével és paizsával, melyet védelem helyett, mintha mosogató teknő
volna, egyik végén megragadva, szintén ütlegekre használt, és
számítgatva azt is, hogy ellenségei közül hánynak törhette be fejét,
nyomorékíthatá meg karját, zúzhatta be mellét s ferdítheté el
vállpereczét, meg volt győződve, miként Elemér ügyessége kevés
gyakorlati érdemmel bír. Ezenkívül a diák nagy elégtételeül szolgált,
hogy most először jutott a rég áhított szerencséhez: embertársainak
jelentékeny kárt okozhatni és a gyűlölt világban az emelkedésre
jogigényt formálni.
De a lélek csodálatos rejtélyei közé tartozott az is, hogy midőn a diák
sötét kedélye a gyűlölet élvezetébe merült, ugyanakkor támadt keblében
bizonyos, bár még elmosódott és határozatlan érzés Elemér iránt, mely
némileg hasonlított a vonzalomhoz.
Fotiscus és vetélytársa a harmadik menetet is bevégezték s újra eredmény
nélkül s már éppen a negyedikhez akartak fogni, midőn egyszerre
hangzott: jön a török!
Félbehagyták a tusát s a várnagy menhelyébe készült vonulni; de elébb
lelkiismeretes kötelességének tartotta Elemért és Barnabást megnyugtatni
a pesti polgárok irányában.
– A város sajnálja a kellemetlen tévedést. A vértes katona úrnak testén
és lován szenvedett kárát duplán fogja megtéríteni. Erről kezeskedik
Fotiscus Ottó… Hejh! – kiáltott egy ácsorgóhoz, vidd e lovat a
baromorvoshoz. Sajnálom, hogy kegyelmednek gyalog kell Budára menni, –
mondá Barnabásnak – de a baromorvos lakása a Szent-Antal-utczában van, a
legkisebb gyerek is megmutatja. Ha a ló döggé lesz is, az sem baj,
okvetlenül duplán megtérül a kár.
– Kedves barátom, megengedi, hogy szintén itt hagyhassam lovamat, –
szólt Elemér Barnabás iránti gyöngéd figyelemből.
– Vezesd e lovat a városbíró aklába, – rendelé Fotiscus annak, ki
legelőször szemébe ötlött s ez bár a város mestere volt s hosszú talárt
hordott, példás készséggel ragadta meg az almásszürke kantárszárát.
– S most Isten vezesse kegyelmedet, kedves barátom! – szólt a történelmi
hírű várnagy, megölelve és megcsókolva Elemért. – Minél lejebb mennek a
Dunaparton, annál könnyebben lehet csónakra vagy dereglyére találni. De
tartok tőle, hogy pár mértföldet kell gyalogolniok.
– Jön a török! – hangzik megint.
Fotiscus eltűnt s utasaink is gyorsan távozának.
Mellékesen említjük, hogy a török Pestre most nem jött sem harácsért,
sem rablás végett.
Czélja ugyanaz volt, mi a díszruhás csapatnak.
Kikutatta: vannak-e a vidékről urak, kik a hadjárat miatt, vagy egyéb
okból ide csődültek s Budára szándékoznak. A kevés számú vendéget, kikre
a nemesi osztályból akadt, összegyűjté, a Margit-szigetről levezett
dereglyére rakatta s a budai partra szállítván, ideiglenesen a Mátyás
király istállójába, arra a helyre, hol most az északkeleti vasút
palotája van, záratá. A pesti polgárok a várból nagy rémüléssel nézték
az idegenszerű jelenet s aggodalmuk még inkább fokozódott, midőn az
istálló kapujához török őrök rendeltettek.
*
Barnabás diák elpotyolt testéhez képest elég fürgén, sőt majdnem jó
kedvvel követé Elemért.
– Emlékszik-e a hortobágyi gulya bikájára, mely megrohanta? Akkor én
távolból csendesen néztem, mi történik. Sem a bikát, sem kegyelmedet nem
pártoltam. Igazságos, részrehajlatlan tanuja valék a szemem előtt
lefolyt egész ügynek. Az úrfi, mint gondolom, ma irányomban más
rendszert követett, és szájával, sőt karjával is támogatott. Nem akarom
eldönteni, a két eljárás közül melyik jobb. Az ember egymást falva hízik
s alkalmasint csak az nem keres mentül táplálóbb eledelt, a kinek gyomra
elromlott és nem bír könnyen emészteni. De mint már említém, nincs
szándékom különböző eljárásainkat becslés alá vetni. Egyedül azt akartam
kijelenteni, hogy kölcsön fejében egyszer, de csak egyszer, én is
határozottan fogok kegyelmed részére állani, ha veszély fenyegetné. Ezt
fölírom a rovásra.
– Számolok is rá, – szólt nevetve Elemér.
– A mit állítottam, komoly.
– Annál jobb, – válaszolá Elemér, – de térjünk ki az útból, mert nem
szeretném, ha még ma este kellene a kölcsönt kegyelmedtől megkérnem.
Valóban lódobogás hallatszék a Dunaparton, s a háború alatt letaposott
gabona közt hátrább húzódó vándoraink az alkony szürkületében is
fölismerték a török portyázókat, kik a Duna révein a közlekedést gátlani
jöttek.
– Ha ez így tart, megtörténhetik, hogy a budai oldalra Kalocsán, vagy
talán épen a Fekete-tengernél kelhetünk át, – szólt Elemér helyzetökön
nevetve.
Beszéd és gyaloglás közt már mélyen behaladtak az éjbe, s midőn
Soroksárra érvén, a korcsma kemény padjaira heveredtek, eleget
álmodozhattak arról, mily zamatos bort, mely derék pecsenyét, s mily
puha ágyat hagytak Pesten, még pedig csupán azért, mert egyiköknek
öltözéke hasonlított a Perényi-huszárokéhoz. De vigasztalásul szolgált,
hogy az említett élvezetek közt a török meglephette és Mátyás király
aklába zárhatta volna őket, mi a Budára költözés nem a legkellemesb
nemei közé tartozhatik.

VI.
Még mielőtt pitymallott, csolnakkeresés után láttak, mert Elemér a
Csepel-szigetet, melyet a Duna átkarol, nem vélte oly helynek, mely
élénk közlekedést tartana rendes időben is.
Óvatosan haladtak fölfelé, s még nem voltak a szigetfoknál, midőn egy
sajátságos jelenet tanuivá váltak.
Négy tisztességesen öltözött sajkás szállított a Duna balpartjára egy
hosszú sárga hajú, kopott szűrű parasztot, ki hátán nagy puttont hord. A
paraszttal öt koldus folytat élénk, de halk társalgást; az egyik
kintornát tart kezével, a másik térdmankóval van ellátva, a harmadik
koldus ronda hegedűjén, melyről a húr fele már lepattant, a szegény
Lázárról szóló nótát próbálgatja; a negyedik drótos tótnak látszik, az
ötödik pedig visító malaczot hoz, melyet talán a jobb parton fizetés
nélkül szerzett meg, mert a testét fedő rongyok aligha vezették volna
bíráit oly gyanura, hogy az még jogos tulajdona is lehet.
Midőn a naszád kikötött, a matrózok megcsókolták a puttonos kezét, a
koldusok átölelték őt, s egyenként mondák: – Mihelyt dolgainkat
intézzük, meglátogatunk Palotán.
Az öreg paraszt a partra lépve, ledobta a puttont s egy épen érkező
hintóba ült.
Elemér Barnabást, ki röhögni kezdett, hátrább vonta a part fűzei közé.
Alig foglalták el meglehetősen fedett álláspontjokat, midőn lódobogás
hallatszott, s egy huszár érkezett két fölnyergelt paripát kötőféken
hozva.
Ekkor a drótos tótnak és a kintornás koldusnak kezét megcsókolták a
matrózok, arczát pedig koldus pajtásai. A partra lépve a tót a drótot, s
társa a kintornát a vízbe dobta, s lóra pattanván, a huszár kiséretében
tova vágtattak.
Most jött egy öreg szolga, s jelenté: – Nagyságos uraim! a városbiró
uram fogata a soroksári kapu előtt vár.
Ekkor a matrózok részéről megint nem maradt el a tiszteletteljes
kézcsók. Az egyik koldus hegedűjét, a másik a malaczot átadá a
matrózoknak, a harmadik pedig lábmankóját a Dunába dobta, s a parton
vizsga szemeket vetve a környékre, gyors léptekkel útnak indultak.
Elemér csak azt várta, míg eltávoznak, hogy a sajkásokat megszólítsa; de
ime! a parthoz vágtat egy fakó szekér, arra gyorsan fölugráltak a
matrózok, s a kocsis szünet nélkül csapkodva lovait, elnyargalt épen
azon soroksári úton, melyen Elemérék érkeztek a Csepel-sziget fokáig.
Most már van csolnakunk; de ki visz át? – kérdé szájtátva Barnabás diák.
– Magunk, – válaszolta Elemér.
– Párszor próbálkoztam ugyan a Szamoson; de nem igérhetek kegyelmednek
sok segélyt.
– Valahová csak kikötünk, – buzdítá útitársát Elemér, megragadva az
evezőt.
Valóban ki is kötöttek, de jóval alább, mint remélheték. A csolnakot
azon gondviselésnek, mely a balpartra alkalmas perczben küldé, további
oltalmába ajánlván, s Promontoron áthaladva, minden baj vagy kaland
nélkül közelítének Budavárhoz.
A mint pedig utazásuk végczélja szemeik elébe lépett rombolt falaival,
sérült homlokú márványpalotájával, magas, csorba épületeivel és
templomaival: legott versenyzeni kezdének egymással a nagy Werbőczi
lakása, háztartása és viszonyai iránt, mindenik saját fogalmai és
érdekei szerint rajzolván le az ismeretlent, a még hírből sem hallottat.
Elemér tág, de egyszerű palotának képzelte Werbőczi lakását, melyben a
bőség és kényelem pótolja a fényűzést. Szerinte a háziúr számos
cselédsége hű szolgálatban megőszült férfiakból, s a műveltséget kedvelő
magas családok gyermekeiből áll, kik szerencséjöknek tartják, hogy
magzataik a bölcs és tapasztalt államférfiu szeme előtt, s oktató
felügyelete alatt serdülnek fel. – Megvallom, nem hiszem, szólt Elemér,
hogy szeretett pártfogónknak sok fegyverese legyen. Ő az eszmék, nem
pedig a csatatér vezére. Igaz ugyan, hogy több pogány fogságba jutott
ifjú az ő irgalmasságának köszönheti szabadságát; de nem merem remélni,
hogy közülök a többség harczfiakból állana, s alkalmasint kevés
kilátásuk van a katonai pályán tündöklésre. Azonban a tudománynak is
kell időt szentelnünk, hogy majd midőn a Török Bálint és Petrovics
zászlói alatt kell a haza ellenségeivel harczolnunk, ne csak a nyers erő
vonja ránk előljáróink figyelmét.
– Nem szeretnék megint kezdőbetűket festeni, s oly tudományokra vetni
fejemet, melyekben minden szerzetes barát legyőzhet. Werbőczi, mint Deák
uraimék beszélték, nádorispán, s ennélfogva az ország főhadvezére is
volt. Nem hihetem tehát, hogy lakása ne hasonlítson inkább egy várhoz,
mint a rőfös kereskedők, vagy a pénzváltó Fuggerek, vagy a pernyúzó
hivatalnokok épületeihez. Meg vagyok győződve, hogy ha sandalog is a
lépcsőn föl egy-egy diák a hónalja alatt iratokkal, s egy-egy pap
áhitatos pofával; de nagyjában mégis a vitézek sarkantyúja és kardja fog
pengeni a tornácz-lépcsőkön, s a teremben a hosszú sorban felállított
könyvekkel szemben még számosabb paizsok, pánczélok, alabárdok,
buzogányok, szablyák és puskák lógnak a falakon. Vagy nem volt-e Deák
uraiméknak is elég öldöklő eszközük, s miért hiányoznának azok Werbőczi
ő nagyságánál, ki magas polczra emelkedett és oly hatalmas, hogy kedve
szerint bánik el a világgal, s ha orrunk nem tetszik, azt is levághatja.
– Kegyelmed, – szólt Elemér, a nagyságot úgy nem képzeli szelídséggel
párosulva, mint a kigyót méregtartó hólyaggal ellátott fog nélkül.
Ily beszélgetés közt érkeztek a székesfehérvári kapun Budavárába,
melynek első perczben romjai, a másodikban még fönmaradt szépségei
hatottak Elemér kedélyére.
Barnabás némi elégtétellel nézte a díszes épületek homlokába fúrt
lyukakat. – No! ennek is befizettek a golyók, röhögé. S ha nagy és
pompás palotákra talált, vagy a Werbőcziének gondolta, vagy ronda
őszinteséggel sóhajtá: Miért akkora akol egy disznó számára!
– Nem tetszik-e tudni, hol van a kanczellár úr ő nagysága háza? tudakolá
Elemér egy gondolatokba merült kis férfiútól.
– Rossz jel, hogy még semmi hír nem jön! mondá János diák, a vízi-város
legbelátóbb politikusa, mintegy gondolatait szőve tovább. Aztán
bocsánatot kérvén szórakozottságáért, így szólt: – Kövessenek vitéz
uraimék engemet csak húsz lépésre a várfalig, s ott megmutatom Werbőczi
István házát, mely voltaképen nem a Werbőczi, hanem Istenben boldogult
János király atyjáé, Zápolya Istváné, a bécsi helytartóé volt, s a
kanczellár úr csak érdemei elismeréseül birja a felséges családtól, még
pedig élethossziglan. A nagy Werbőczi úr bölcs és tudós férfiú, azonban
Podmaniczky előrelátó. Nem tetszett nekem, hogy ő hiányzott a kis király
kiséretében… Ime! – s ekkor a várfalról ujjával a külváros egy távoli
pontjára mutatott, – íme! itt van a Zápolya- vagy respective
Werbőczi-ház.
[: Barnabás némi elégtétellel nézte a diszes épületek
homlokába furt lyukakat.]
– A templommal szemben? – tudakolá Elemér.
– Igen, a mezítlábos barátok kolostorának átellenében.
Az épület tág, de ódon alakú volt, s csaknem kolostorszerű. A város
ostroma alatt megrongálódott, s bár széles falain aránylag nem sok
sérülés történt, de födele bomladozik és leroskadással fenyeget.
– Nem adnám érte Deák István uram refectoriumát, szólt mogorván
Barnabás.
Elemér is fedezett fel a roncsolt épületben valami hasonlatosságot azon
paradicsomhoz, melyből kiűzetett, s míg szívében megsajdult a rég néma
fájdalom, ajkairól egy sohaj röppent el, és szemeiből egy köny
szivárgott ki.
– Mennyi pusztulás! – sóhajtá hangosabban, hogy Barnabás elől
palástolhassa fölindulásának valódi okát.
– E ház, – közbe szólt János diák, – tele volt cselédekkel s török