Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 03

Dzsemil a legvakmerőbb martalócz fejéhez úgy csapta az ajándékba nyert
pisztolyt, hogy szédülten bukott földre.
Hökkenve vonultak vissza a többiek, Dzsemil pedig Pista bácsit a háborgó
huszárokig kisérte.
– Oly fiatal és oly bátor voltam, mint rabom, midőn Török Bálint
fogságba ejtett, – szólt most az aga. – Keserű a rabság kenyere, ha
tiszta buzából sütik is. A szörbet nem ízlik és a rózsaolaj elveszti
szagát, midőn lábunkon csörög a bilincs. A madárdal sem szól szívünkhöz,
mihelyt tudjuk, hogy hazánk egéről csak a felhők repülnek börtönünkig.
Bajnok atyám Karamániából jött a Szávához, midőn Török Bálint a várat,
hová küldeténk, mély béke idején földúlta. Engem rabbá tőn. Jól ismerem,
magyar urak! hogy néz ki tömlöczötök. Egyébiránt ha kegyelmed majd
pénzhez jut, s annyi váltságot fizet e gyermekért, a mennyit érettem
vett föl Török Bálint, számolhat, hogy szabadon fogom bocsátani,
föltéve, hogy a fogságban nem kap jobb nevelést, mint én Török
Bálintnál.
Dzsemil rabszolgája Elemér volt…
Barnabás diák története titokszerűebb s talán borzasztóbb is. Dorkának
iszony villámlik sötét szeméből, s arczát minden vércsepp odahagyja, ha
valaki csak távolról is czéloz bizonyos évekre, bizonyos körülményekre,
s bizonyos névre. Midőn pedig Sylvester napja közelg s a marczona tél
hóval födi a mezőt, jéggel a patakokat, megindulnak a vénasszony
könnyei, s arczának barázdáin sűrűn omlanak le. Minél nagyobb a hideg,
minél felhőtlenebb az ég, csikorgóbb a szánút, nyugodtabb a természet
tündöklőbb a csillagok fénye, tünderibb a hold világa, hallgatabb az éj,
ünnepíebb és szebb a korány: Dorka keblében annál erősebb vihar küzd,
annál aléltabb és bánatosabb arczczal lép ki hálókamrájából a gyűlölt
újév elébe. Ezt a napot nem állhatja. Ez a nap őt néha leveri és ágyba
szegzi. Dani bácsi rég megjegyezte, hogy az öregség szembetünőbb jelei
mindig Sylvester éjén mutatkoznak Dorkánál. Ősz fürtei tömegestől akkor
mutatkoztak, sovány, fehér arcza akkor váltott sárgaviasz színt, csengő
hangja akkor kapott rezgést, dereka ismeretlen terhek alatt akkor
hajlott meg végkép, kezében a kulcscsomó azóta csörömpöl, és Sylvester
éjén kezdődött Dorka mellén az a lidércznyomás is, mely álmából rövid
időközökkel fölébreszti s alkalmasint a vízkór előhirnöke. Pista bácsi a
karácsoni ünnepek körül már kezdi figyelmeztetni a családot és
cselédeket, hogy hagyjanak békét Dorkának, ne bosszantsák őt, ne
háborgassák szobájában, vegyék el tőle a kamara kulcsát, igazítsanak
helyette minden dolgot. Majd rendbe jön úgyis a kedve és egészsége, s
akkor kipótolja, a mit mulasztott.
Miért vannak a vén asszony életében válságos napok? E kérdésre egész
pontossággal sem Pista, sem Dani bácsi nem felelhetnek.
A mit tudnak, ebből áll: Mielőtt nagy rokonuk Werbőczi István a szokásos
törvényeket összegyüjtötte, rendezte és a kinövésektől megtisztította
volna, sokkal zavarosabban folytak az ügyek, sokkal több önkény történt,
mint azután. Még a királyi udvar birái sem figyelték jól meg az eljárási
formák természetét, s néha úgy mondattak törvényt a vádlottakra, s úgy
hajtották végre az itéletet, hogy az egész ország füle megcsendült bele,
s vidékről-vidékre bizonyos nyugtalanság terjedt az ember fejének és
vagyonának biztossága iránt. Az is előfordult, hogy a hatalmas úr vagy
hadvezér, kivált ha az uralkodó gyönge volt, önkényesen hozott itéletet
a királyi udvar birájának hatósága alá tartozó ügyekben is, s a mi hiba
el volt követve, később jóvá sem lehetett tenni.
Isten tudja, mi része volt e visszaéléseknek azon homályos történetben,
mely Barnabás diák atyját, mint honárulót, életétől és birtokaitól
megfosztotta.
Pista sokat hallott a kivégzett úr gazdagsága felől.
Dani bácsi azt rebesgette, hogy Barnabás diák talán a Héderváryakkal is
rokon. Mások ily magas összeköttetésünek nem képzelhették a szegény
diákot; de kétségbe sem vonták előkelő származását. Azután arról sem
volt meghasonló vélemény, hogy a kivégzett honáruló uradalmaiba előbb
erőszakkal ült be a testvéröcs, s utóbb Ulászlótól új adományozást
nyert.
Barnabás diák anyja a lakodalom után hat héttel őrülten vitetett férje
holttestétől Dorkához, ki neki nénje és fiatal, de gyermektelen özvegy
volt.
Majdnem kilencz hó telt el, midőn a tébolyodott nő örökre behunyta
szemét, s csecsemője először látta a világosságot.
Dorka a koporsó és a bölcső közt állva, fölemelt három ujjal esküvé az
Atya, Fiu és Szentlélek nevére, hogy utolsó fillérét is rákölti, és nem
fog addig nyugodni, míg a csecsemő vagyonát, s az apa becsületét vissza
nem szerzi. Bár ne esküdött volna! Pöre lőn elég, pénze is elfogyott; de
az új adományozást megsemmisíteni és a honárulási bűn mocskát
letöröltetni nem tudta. Az egyikben a bitor öcs hatalmas befolyása, a
másikban egy nagy név varázsa gátlá. Dorka koldusbottal vette nyakába a
világot, s Barnabás diák pennás ember lévén, itt-ott szerzett magának és
mellékesen nagynénjének is kenyeret, könyörületből vagy munka után. Jobb
sors csak akkor derült rájok, mikor Dorka a Deák István és Dániel úr
vendégszerető várába telepedett le, s midőn kevéssel utóbb Barnabás a
szomszéd kolostorban állandó foglalatosságra talált, s hogy több
hányatásnak kitéve ne legyen, az egyházi életre akarta magát végkép
szánni.
A múltból vett ennyi értesítés mellett ismét fölvehetjük történetünk
fonalát.
*
Junius első napjainak egyike derülten virradt meg. A hajnal
aranysugáraival az égen, gyémánt harmatcsöppjeivel a füvön, bimbóikból
most fakadt rózsáival a kertben, s dalos madaraival a zöld lombok között
oly bűbájos volt, hogy alig lehetett szépségeit élvezve, emlékezni az
átvirrasztott éjre, s a lélek, mely a csüggedést, mint nehéz bilincset,
hurczolta magával a hajnalszürkületig a friss, a balzsamos, a mosolygó
tavaszreggelen egyszerre visszanyerte erélyét, tevékenységét mára, hitét
a holnap iránt, hitét a gondviselésben.
Elemér eloltotta gyertyáját.
Forró homlokáról a hűvös szellő lecsalta a sötét merengés árnyait.
Szemei és arczvonásai megint eleven, negédes, kalandori kifejezést
nyertek. Ajkaira ismét megjött a mosoly, mely az örömet üdvözlé, a
veszélyt megveté, s annyi gyöngéd és szilaj érzést fejezett ki, a mennyi
csak egy merész, fogékony, mindent szeretettel átölelni, és magától
büszkén eltaszítni egyaránt kész kedélyben támadhatott.
Pista és Dani bácsi, kik a reggeli harangozáskor találkoztak vele a
tornáczon, a vár számos vendégei, kik csaknem éjfélig voltak víg
szeszélyeinek bámulói, oly kellemes társalgónak találták őt, mint eddig
soha. Pedig Elemér, egymás közt szólva, a török rabságból kiszabadulása
óta a múlt éjjel érzé először, mi a bánat, mi a küzdés, mi a lemondás,
mi a képzelet fellegvára romjaiban, mi a szív ízekre szakítva, mi a
szerelem-remény, mi a dicsvágy, azt szentesítő magasabb érdek nélkül.
Szerencsés a fiatal kor, mely a benyomásokat a mily gyorsan veszi át,
oly hamar veti tovább.
Dorka nem volt fiatal.
Nála sem aludt ki a mécs egész virradtig.
Az orgonafa, mely az ő és a Dora szomszéd szobájának ablaka közt
terjeszté ki ágait, a múlt éjjel érdekes vendéget fogadott galyai közé.
Egy csalogány érkezett a holdsugártól vezetve oda. Nem tudom, hol hagyta
és miért hagyta el párját? De kis kebele tele volt bánattal és dallal, s
minthogy szívtitkainak elregélésében semmi illem vagy világi tekintet
nem korlátolá, az egész kert meghallotta féltékenységének, csalódásainak
és növekedő szerelmének történetét. Dora szóról-szóra újra elálmodá, a
mit a madártól hallott; melle a szűzlepel alatt nyugtalanabbúl
emelkedett, ajkára édes mosoly, szempilláira reszkető könny lopódzott, s
midőn fölébredett, nem birta elhatározni: vánkosain szőjje-e tovább
álmait, vagy nyilt szemekkel a kert rózsalugasaiban?
Ellenben Dorka a csevegő madárnak tulajdonította, hogy folyvást körüle
ólálkodott a lázas aléltság mákonyával az álom; de midőn a behunyt
szemhéjak a halál testvérének jótékony érintéseit várnák, visszarezzent,
tova tünt az. Hasztalan oltá el Dorka a mécset, újra meg újra meg
kellett gyujtania. A vén asszony ágyában hánykolódva, s a karszéken
virrasztva, a lármás madarat vádolta vörös szeméért, még összébb
fonnyadt, még színetlenebb arczáért. Pedig a csalogány nélkül is ébren
töltötte volna az éjet, s csak annyiszor sóhajtották volna vékony,
vászonfejér ajkai: – Szegény Dora, Oh, miért nem pótolhatom nála az anya
helyét! Miért tart bohó nénikének! Miért fog holnap vagy holnapután
vigasztalásom oly kevéssé hatni reá, mint tanácsom tegnap, vagy
tegnapelőtt! Boldogtalan percz volt az, midőn az idegen közénk jött
lantjával és kalandor szivével!
Dorka restelte a hajnal kora jöttét is.
Miért nem hosszú az éjtszaka, ha álma nincs? Miért nem feledi magát a
földön addig, míg elménk a kedvelt arczoktól elszokik, míg a sötétségben
hiába keressük és meg nem szoríthatjuk kezét annak, kit szereténk, hogy
midőn végre fölvirrad, már nem is tudjuk, hányan voltunk s hány nincs
többé közöttünk?
A vén asszony a szokottnál későbben lépett ki szobájából. A mint a
kamrába ment, hogy a szakácsnak a szükségeseket kiadja, keze közt a
kulcsok hangosabban reszkettek, és zörejökben valami megdöbbentő, valami
óva intő volt… legalább ő úgy hitte. Le is tevé az áruló érczeket egy
hombárra. Nézte, de nem látta a sok lisztet, tojást és szalonnát, a mit
a szakács fürgén magához vett. Akart volna még többet időzni a kamrában,
de nem talált rá okot, s midőn a tornáczhoz visszaérkezett, hol már
Pista és Dani bácsi a tiszttel és jobbágyokkal komoly dolgokról
vitáztak, boldog volt, hogy most az egyszer senki sem állott vele szóba,
s hogy észre sem vették, midőn a lépcsőn saját köntösébe megbotlott.
*
– Vajjon miért akar ma Dorka Óváriékhoz menni? – kérdé ebéd után Pista
bácsi.
– Hát valóban akar? – tudakolta Dani bácsi.
– S öcsémuram nem hallá?
– Nekem nem jelentette.
– Hozzám fordult az engedelemért.
– Eh! s nem mondott kegyelmednek semmit szándéka felől?
– Úgy vélem, öcsémuramnak beszélte el.
– Igen nagy tévedésben van kegyelmed.
– Ej!
– Ej! hát min jártatja Dorka eszét? – pattant föl Dani bácsi.
– Házunkkal nincs barátságban Óvári uram.
– S a mi rokonunk, a nagy Werbőczi István ellen mindig torzsalkodott.
– Felesége meg azt mondta Doráról, hogy nincs elég ügyelet alatt.
– Ki ne volna ügyelet alatt? Óvári uram felesége Batthyányi Orbán úrfira
kacsintgat.
– Azt mi nem tudjuk, kedves öcsém!
– Nem is rágalmazok én senkit; de az Óváriak Majláth czinkosai.
– Hazafiságukról magam sem dicsérem.
– Gritti elrabolt ékszereiből építtették az orrunk elébe a várat, a hol
most laknak.
– Nincs az a mi orrunk előtt, öcsém. Egész mérföldre fekszik tőlünk.
– Minek töri hát roncsolt testét oly hosszas úton Dorka?
– Ne bizgasd, öcsém, nem tesz ő semmit helyes ok nélkül.
– Az igaz, Dorka jámbor, becsületes asszony.
– Tiszta színarany.
– Hej! valami bántja őt most.
– Én is szomorúnak találom. De mi baja lehet?
– Tudja, kegyelmed, némelyikünkön nehéz malomkőként fekszik az élet.
– S terhe némileg csak az oly víg kedély által könnyül, minő a derék
Elemérünké.
– De hová is tünt e fiú közülünk?
– Vendégeinket tartja szép szóval. Már az igaz, mi nem is tudnánk Elemér
nélkül lenni.
– Úgy hozzászoktunk.
– Csak ne parancsolná hamar magához a mi rokonunk, Werbőczi István.
– Remélem örökre nálunk feledte őt, – végzé a társalgást Dani bácsi.
Ez optimismus annyira tetszett Pista bácsinak, hogy nevettében majd
kicsordult a könny szeméből.
*
Azalatt Dorka fölnyitá szekrényét s egy aranyat, nyolcz tallért és
néhány denárt számlált össze.
Volt néhány halpénzvékony ezüstdarabja is, Zsigmond császár képével s
olvashatatlan betűkkel.
Külön rongyba takarva talált még két zechinára, mely Törökországból
vándorolhatott hozzánk Gritti rövid kormányzósága alatt.
Ennyiből állott vagyona s kevésnek hivé azt bizonyos tervnek, melyet
elméjében forgat, létesítésére.
Most keze reszketni kezdett.
A mit akart, az ő szíve szerint, szentségtörés volt.
A mit akart, azzal félszázados emlék vesztené el zománczát, a kegyeletet
s értékére nézve vásári árúvá sülyedne, melyet karátra venni, pontosan
megbecsleni és kifizetni a kalmár dolga.
Elkövesse-e Dorka, saját kedélye ellen, az iszonyú merényt?
Megkisérlé, de ujjai vagy erőtlenek voltak, midőn a selyemzsinórt
illeték; vagy pedig a jegygyűrűt, – mely a vén asszony keblében úgy el
volt rejtve, mint a koporsóban a halott, kit egykor elragadtatással
nevezett férjének, – látatlan kéz védte, míg lehetett, az idegen szemek
elől.
Dorka csóválta fejét.
– Majd az úton… majd, ha a kocsin leszek… majd Óvári uram ő kegyelme
előtt… midőn a tallérokat zörgeti… majd akkor kiveszem én a gyűrűt.
Igaz, gondolá megint Dorka, szegény Barnabás számára nem lesz aztán
semmi elzálogosítani valóm. Ha valaha az élet utain találkozni fogna a
szerencsével, melyet nevéről sem ismer, s ha mondaná az neki: egy marék
pénz árán bevezetlek a világba, hogy tanulj remélni, szeretni,
megbocsátani, – oh, Istenem! hol van akkor az a marék pénz?
Jegygyűrűmmel eltünt örökre! De minek is lépjen Barnabás valaha a
világba? Lehet-e a megvetéssel szeretni, a kétségbeeséssel remélni, a
gyűlölettel megbocsátani? A ki már őt a világba küldené, csak a bűnbe
taszítaná. Maradjon ő az egyház védszárnya alatt. Ha valaha szerzetessé
lehet, ha a kolostori magány egy-egy emlékkel egy bánatot, egy
bosszútervet kiolt kebléből; ha a bőjt, ima, szeges öv és a
fenyőhasábokból rakott ágyvánkos összetöri jellemét, hogy újra alkossa:
akkor boldogabb lesz, mint eddig volt, mert kibékül az Istennel! Úgy
van, nekem most csak Dorától kell a veszélyt eltávolítanom; Barnabás jó
kezekbe került. Őt nem féltem. Jegygyűrűm árán Elemér fegyvert
vásárolhat magának. Lovat nagyuraimtól kapott s az útiköltségre kijut az
én készpénzemből.
Dorka a magyar aranyat, a zechinát, a tallérokat, Zsigmond császár apró
pénzeit és a dénárokat még egyszer összeszámítván, úgy találta, hogy
ennyi kincscsel könnyen lehet Budára és Werbőczi Istvánhoz érkezni. Csak
ki kell az alkalmat lesni a várba surranásra. Azt majd eligazítja az
idegen, a ki Dora szívébe is oly könnyen tudott lopódzni.

III.
A férfi szobája keveset bizonyít jelleméről s belélete történetét is
ritkán árulja el.
De a nőt megitélheted abból, a mit lakása küszöbén belül látsz. Miként
arczát a tükör, minden tárgy, melyet maga köré vont, hűn másolja le
kedélyét.
A czella, hol Dora alszik, egykor talán oly édesen látta szenderegni a
lemondó szerzetest, mintha a szigornak, melyet ez háromféle esküvel
fogadott, csak kéje volna és semmi terhe. S viszont, hányszor nem voltak
a néma falak a kötelesség elleni titkos harcz és a végzettel elégületlen
szív kitöréseinek tanúi! Erény és gyöngeség fölváltva kerestek menedéket
e keskeny, e mély ablakú, hűvös és homályos szobában.
A mióta Dora lakása lett, derültebbé vált a nélkül, hogy szent
komolyságából veszített volna. Az ablakba virágedények költöztek, a
falon koszorúzva függ a lant, de a térdelő zsámolyán ott van az
imakönyv, és az ágy felett az érczfeszület. Kis asztal és hímzőráma van
helyezve azon fülkébe, melyet a könnyű, átlátszó és hófehér függönynyel
el lehet zárni, s mely az ablakfal szélességeig terjed. Oly sugáralak,
minő a Doráé, kényelmesen foglalhat helyet az asztal előtti széken, s
munka, gyermekvágyak és a serdült leány álmodozása közt úgy töltheti el
a gyors órákat, hogy külön szobában vélheti magát, míg Dorka a függönyön
túl rakosgat, tisztogat és zsémbel a komornára.
Dorka szereti a rendet, s növendékénél is mindent saját helyére tesz le;
de mikor a vén asszony eltávozott, Dora szelesen, könnyelműen egy kevés
változtatáshoz fog, s míg egyet ide, mást oda mozdít, a széparányosság
és nemes ízlés varázsa terül el mindenüvé, keresetlenül hódít mindenütt,
s csak a gyakorlott szem veszi észre az eszközöket, melyekkel az
összhangzás érzéke öntudatlanul érte el czélját. Dora alig volna képes
számot adni arról is, hogy a bútorzatban a választékosság micsoda neme s
a rendezés mily módjai takarják be sűrű fátyollal a szűkölködés jeleit,
még pedig a nélkül, hogy a keresettség és fényűzés kétes benyomását
költenék föl barátnőiben, kik néha meglátogatják, mint szokás, az
ócsárlási vágyat magokkal hozva. Dora nem részesült az anyai nevelés
szerencséjében. A fölügyelet hiánya nála egy-egy gyermeteg ötlet,
egy-egy helytelen, de bájos sajátság által észrevehető, s Pista bácsi és
Dani bácsi többször hallák már, hogy leányuk kiképzésére elég gondot nem
fordítottak. De ha a háztűznéző Dora szobájába be találna lépni, a
szűziesség, szemérem s az ártatlan kedély igézetével találkoznék, s
eszébe sem jutna, hogy rég a sírban porlik az a vigyázó szem, s az égbe
szállt az a szerető lélek, kit a leánygyermekeknél sem az apa, sem a
legtökéletesebb idegen nő nem tud, még a leghűbb őrködéssel is, pótolni.
Dora szobáját jól fedezett s alig észrevehető falajtó választá el a
Dorkáétól.
Ez nappal többnyire csukva, éjjelenként pedig, ha csak a vén asszony
kivételes szeszélye nem jön közbe, mindig nyitva van.
*
Azon nap estéjén, midőn Óváriéktól hazatért, Dorka igen fáradtnak mondá
magát, s a szokottnál sokkal korábban feküdt le.
Dorának kellett a vacsorakészítésnél a felügyelőnőt, s az asztalnál a
háziasszonyt képviselni. S minthogy történetesen feleséges és leányos
vendégek, még pedig az úri rendből, érkeztek, Pista bácsi köszvényes
lábaira kitelhetően szűk és kényelmetlen csizmát huzatott, Dani bácsi
majdnem úgy begombolta mentéjét, mint urabátyja, s mindketten, ha nem is
új, de eléggé sujtásos ruhában, és ha nem is komoran, de eléggé
összeszedetten vacsoráltak. A serleg lassabban ürült ugyan, azonban a
társalgás mindig friss folyamatban volt; mert a háziúr kötelessége Pista
bácsinál az alkalmatlan helyzetbe jutott láb keserű tiltakozásait
elnémítani, s ugyan e kötelesség Dani bácsit érzéketlenné tevé még azon
ujságvágy iránt is: vajon Óvári miről beszélt Dorkával és Óváriné mivel
kivánt árnyékot vetni Dorára? Elemér az asztal végén szintén iparkodott
környezetét, a mennyire csak lehet, mulattatni; de arczvonalain a
szomorúság sajátságos játéka vegyült a szeszélylyel, s hangjában és
modorán, midőn enyelgett is, volt valami megindító, majdnem csüggesztő.
Dora figyelmét nem kerülte ki az ifjú magaviselete, s azon
magyarázhatatlan hatásnál fogva, melyet a kedély gyakorol a kedélyre, a
kedves leány mindig nyájasabb lett barátnőihez, alázatosabb a nénék, meg
a vén urak iránt, s talán többet is beszélt, mint hajadon fővel – az
akkori nézetek szerint – illendő volt; de minden jó kedvének, minden
mosolyainak ellenére, keblében méla érzések támadtak, hasonlók az őszi
levélhullás és az őszi szél halk zúgása miatt keletkezett
hangulatunkhoz, mely a helyett, hogy sötét képekkel népesítené meg
lelkünket, az enyészet, hervadás és halál szelid ábrándjait szövi
örömeink közé, a helyett, hogy bánat volna, inkább csak határozatlan
vágy a bánat után.
A vacsora, bár elég későn, de a nők kedvéért a szokottnál korábban
végződött.
Pista és Dani bácsi most az egyszer meg valának e változással elégedve,
s Dora, miután még a vendégek kényelmére vonatkozó intézkedések körül is
a szükséges ellenőrködést végzé, kifáradtan tért, a komorna kiséretében,
a hálószobába.
Mindjárt beléptekor szemébe kellett ötlenie, hogy a Dorkához vezető ajtó
csukva van.
Gyöngén érinti kezével a kilincset, de eredmény nélkül.
A zár elő volt tolva.
– Talán rosszul lett Dorka néni? – kérdi a komornától. – Mikor vacsorára
mentem, még nyitva volt az ajtó, és a néni egy kereveten igen csendesen
szendergett.
– De később én a kisasszony szobájában találtam a térdelő előtt.
– Dorka néni, Dorka néni! nem beteg-e? – tudakolá aggódva Dora, a
kulcslyukra téve ajkait.
– Csak pihenni akarok, kedvesem! Feküdjél le és aludjál te is.
A komorna hamar végzé kötelességét, s az ágy hófehér vánkosain a
gyönyörű leány ébenfekete gazdag fürtei, csipkék közül félig
kiemelkedett arczéle, a takaró által nem egészen befedett mellének
kerek, ingerdús és tökélyes formái, meg a könyökig szabadon hagyott s
csábító szépségű kar és mesésen parányi kéz, együtt oly szép képet
rajzolhattak volna előmbe, hogy annak hű másolatával akkor sem
ajándékozhatnám meg az olvasót, ha szavak helyett színekkel tudnék, és
pedig művészileg, ecsetelni.
Dora nem húnyta még be egészen szempilláit, midőn úgy rémlett, hogy egy
ajtó halk nyikorgását hallja.
– Dorka néni csakugyan beteg, – e gondolat elűzte a leány félszenderét.
Később a falajtón át suttogást vélt hallani.
Már ismét a kulcslyukon akart átszólani, hogy a néne állapotáról
bizonyosságot nyerjen, midőn leírhatatlan csodálkozására Elemér hangját
vélte a suttogásban fölismerni.
Dorka sokkal szigorúabban tartotta magát bizonyos illemi szabályokhoz,
hogysem Elemért nappal is másként fogadta volna magánál, mint megbízások
végett, vagy ha az öreg uraktól volt hozzá küldve. Különben sem
látszott, legalább Dora nézete szerint, a néne elég előzékenységgel, sőt
– ha a gyöngédségre a kiméletlenség vádja alkalmazható volna – elég
elnézéssel viseltetni e derék ifjú iránt.
Mit jelenthet tehát a szokatlan látogatás e szokatlan időben.
Elütötte a tizenegyet, s a suttogás néhány percz óta tart.
– Istenem! talán Pista atyus beteg; szent ég! talán hirtelen valami baj
érte édes atyámat! Ily gondolat elég volt arra, hogy Dora fölemelkedjék
ágyából, s már feledve mindent, Dorkához akart átkiáltani, midőn Elemér
ajkáról halkan, de érthetőleg hallá nevét.
Dora szíve erre oly erősen kezdett verni, mintha az ablak előtt az
orgonafára, hol a csalogány tegnap dalolt, most a villám sujtott volna
le.
Csakhamar Dorka elfojtott zokogásának töredékei érkeztek alig sejthető
alakban a leány ágyáig. Aztán valószínűleg egy szekrény zára nyilt föl
lassan s a másik perczben – a mennyire kivehető volt – Elemér és Dorka a
folyosóra mentek. – Idő telt bele, míg a vén asszony visszatért, hogy
sóhajok közt feküdjék nyoszolyájába.
Bármennyire fölizgatták a történtek a leány idegzetét, a fiatal évek és
egészség megkívánták a pihenés adóját. Éjfél után nemsokára eljött az
álom, s a leány szemei a hajnalsugarakkal egyszerre nyiltak meg.
Fölébredéskor elfogulva érzé szívét, mintha egy rossz sejtelem, vagy egy
nyugtalan visszaemlékezés szorítaná azt összébb és mindig összébb.
Zavartan tünedeztek föl elméjében az éj rejtélyes történetei, s mikor
épen külön akarta választani az álmot és valót, a kertben halk, de
tisztán kivehető ének zendült meg.
Dora Elemér hangjára ismert.
Az ifjú nem lehetett messze a vár azon szögletétől, hol az orgonafa
vendégein kívül csak Dora, Dorka és Dani meg Pista bácsi régi fegyverei
laktak.
A rövid dal tartalma ez volt:
«Csendesen folyj, kedves csermely! a liget
Füzei közt könnyű habod miért siet?
Még felköltöd, ha az ágat, mely lehajlik, ringatod,
A fűben a csacska tücsköt, fészkében a madarat,
S lassan érintsd, kérve kérlek, medred alján a követ,
Majd zajoddal ott a bérczen a visszhangot fölvered.
Minő zsivaj, minő lárma! Csendesen
Folyj medredben, hadd aludjék kedvesem.
Harmat ragyog a virágon. Csak most ne
Lopódzék egy gyáva könnycsepp szemembe!
A mit érzek, rejtse tőle s a mit érez, tőlem el,
Áthatatlan fátyolával szemen, arczon minden jel.
Vándorbotom nehéz volna, s nekünk nehéz az élet,
Hogyha tudná, mint imádom, és ha tudnám, hogy szeret.
Ezt a szót mi ki nem ejtők!… Csendesen
Kedves csermely, hadd aludjék kedvesem!»
Dora, midőn az ének megszünt, az ágy vánkosába temette arczát.
Mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna szivéhez, hogy kiszakítsa ezt
kebléből, a boldogsággal együtt!
Számára a bűvészet egész világot épített föl és döntött ugyanazon
perczben rommá.
A gyermekből rögtön leány lett, s a leányból szerencsétlen hölgy.
Érzé, hogy szeret, s hogy szerelme külön vált a reménytől, mielőtt még
vele találkozott volna.
Miként kapcsolatos annyi kin és kéj? nem tudta sejteni.
Könyei megindultak s elfojtott zokogása erősebben tört ki.
*
Elemér még egy röpke tekintetet vetett az ablakra, melynek függönye le
volt eresztve, s azzal a kertből oly gyorsan távozott, mintha üldöznék,
mintha nyomában volna a megbánás, hogy az első tétovát fölhasználva,
örökre visszatartóztassa kitűzött czéljától.
Az udvaron Dorka várt reá.
A vén asszony ősz fürteit főkötővel sem takarta. Pongyola öltözéke, a
virrasztás miatt még inkább elhalványult vonalai, a sovány összeesett
test, a vékony kék ajak, a sietség és szorongatás által majdnem
eszelősségig bizarr mozdulatok, a reszkető kéz és áll, a cserszínű
hólyagos szemek szögleteiből az arczredők közé szivárgó nedv, mely talán
a részvét könycseppje volt, de a hűvös reggeli lég miatt is támadhatott:
mindez együtt oly hatást tett Elemérre, mintha a keresztúton boszorkány
lépett volna elébe, hogy áldásával átkot, vagy átkával áldást kössön a
hosszú, a kétes kimenetelű vándorúthoz, melyet a végzet akaratánál fogva
most meg kell kezdenie.
A szegény agg nő figyelmét sem kerülhette ki e kellemetlen benyomás.
– Dorka néni, – szólt Elemér, – a pénzt, melyet kegyelmed adott,
kölcsönnek fogom tekinteni, és százszor vetem koczkára életemet,
csakhogy hamar visszafizethessem.
– Elemér, Elemér! – sopánkodék a nő, – nincs semmi bizodalmad irántam.
Te azon is kételkedel, hogy Dora boldogságáért tanácsoltam távozásodat.
– Dorát megérdemelni lehetetlen, de kezét bírni, ha enyém volna…
– Akkor is lehetetlen, Elemér! A Deák-család tekintélyesebbjeink közé
tartozik, s rokonságban áll azzal a nagy úrral, kinek te pénzen
megváltott szolgája vagy. István és Dániel ő kegyelmök szeretetét
háládatlansággal fizetnéd-e vissza? Évekig munkáltak megszabadításodon,
s te azért akarsz várukban lenni, hogy legdrágább kincsöktől megfoszd?
Gyújtsd inkább rájok az épületet!
– Ibrahim, a szultán barátja, az ozmán birodalom kormányának első
embere, és a hadseregek fővezére, rabgyermek volt, szegény görög
szülőktől származott. Tudom én ezt. Hallottam azt is, hogy Athinai
Simonnak atyja Batthyány jobbágya, míg ő országnagy és főrangú családba
házasodott. De, Dorka néni, milliók közül csak egyet emel a végzet ily
csodálatosan.
– Könnyebb egy leány fejét elkábítani, mint nagy emberré lenni; ezt én
is hiszem. De lásd, Elemér! István és Dániel nagyuraimék a te egyetlen
jótevőid.
– Igaz, igaz, Dorka néni! – szólt az ifjú.
A lóakolhoz értek, s Elemér nyergelni kezdé az ajándékba kapott mént.
– Dorka néni! úgy-e kegyelmed nem fog engem Doránál leszólani?
– Koporsóm szélén állok, de még senki sem vádolt álnoksággal.
Elemér szorosabbra vonta a nyeregszíjakat. – Dorka néni! ha kérők jönnek
a házhoz, mondani fogja-e: ez az ifjú gazdag, deli és régi család
ivadéka! Mondja-e: Dora, a te édes apád s nagybátyád vén, beteges, s ha
behúnyják szemöket, ki fog rólad gondoskodni?
Dorka megdöbbent és hallgatott.
Az ifjú pedig ismét a jászolhoz köté lovát.
– Kegyelmed, – szólt az istálló küszöbén, – úgy-e azt a mesét sem regéli
el, hogy Budán, vagy az operenczián túl valahol szép arát vezettem
oltárhoz? Vannak szelid, holdas éjtszakák, midőn az egész természet
reszket a kéj és boldogság mámorától; midőn a virágos tavasz illatának
legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélekzés legyen
idegeink csábítója, s midőn a madárdal beszéddé válik és az álmodó
szívet az élvezet titkairól világosítja föl. Ilyenkor az eltemetett
szerelem sírhantjai is egyszerre a vágyak virágágyaivá válnak; akkora
termékenyítő ereje van az érzékiség langy-meleg légkörének. Talán csak
perczekig tart a bűvölet; de határozhat az élet sorsáról. Dorka néni
mindig Dora mellett van, s mondani fogja-e valaha neki: Elemér
könnyelmű, ma szeret, holnap feled?
– Soha sem! – zokogá a vén asszony, egyaránt félvén, hogy igen sokat
igér, s hogy ha nem igér mindent, Elemér megmásítja szándékát és nem
távozik.