Zord idő (1. kötet): Regény három részben - 05

Ritka háznál történik, hogy a titokba a főszemély legyen leginkább
beavatott. Alig képzelhetni a vendéglátó várkastélyban is más szokást. A
mennyit tehát Pista bácsi hallott Barnabás diák kacsintgatásairól a szép
Dora felé, annyinak, hihetőleg, Elemér is tudomására jutott. Egy érett
korú férfiu hajlama a serdülő leánykák iránt csak oly nevetséges volt a
XVI-ik században, mint ma, bár Barnabás születése napját Dorkán kívül
senki sem mondhatta volna meg, arcza 40-től 45 évig engedett az ember
képzelődésének szabad tért. Ezenkívül a diák semmi jogczímet nem
formálhatott volna a szépség és kellem adományára. Sőt a kedélyesség
nemeslevelét, s a daliás jellem armalisát sem mutathatja elő. Születése
volt, de megbélyegzett; ősi vagyona volt, de elharácsolt; tudományos
ismeretekkel bírt, de hóbortos agyvelőbe zárva. Ennyi hátrány mellett
több mint nevetséges, mert ingerlő is lehetett az a tény, hogy szemeit
Dorára merészli vetni, kivált, miután különben is már inkább tartották,
bár kielégítő ok nélkül, egyházi, mint világi személynek. Elemér
valószínűleg nem féltékenységből, hanem e tekintetek összes hatásánál
fogva volt iránta rossz elővéleménynyel.
Mi a diákot illeti, ő talán Dorkán kívül, kit megölelni és megfojtani
egyaránt szeretett volna, és Dorán kívül, kit a vadállatok buja
ösztönével vágynék magának tulajdonítani, minden halandót vagy gyűlölt,
vagy megvetett. Kancsal szemmel nézett az egész világra, s nem kétlé,
hogy minden öröm, minden boldogság, mely más arczán ragyog, tőle van
ellopva. Bizonyos nagy összeesküvést vélt maga ellen forraltatni,
melyben részes, ismerősein és a hazán kívül, a véletlen, a vakeset, a
szerencse, a gondviselés, s minden erő és hatás, mely a szabad akaratot
korlátolja, s kívül fekszik magán az egyénen. Barnabás, ha fáradságot
vett volna, mit egyébiránt fölöslegesnek tartott, gyülölsége tárgyait
osztályozni, Elemért nem teszi vala hátulsó helyre, mert Doránál
szerencsés vetélytársnak képzelte. Általános gyűlölete mentségéül annyit
előre is állíthatok, hogy kevély Tarquinnak kevesebb oka volt így
fölkiáltani: «bár egyetlen feje volna az egész emberi nemnek, hogy egy
kardcsapással vághatnám le!» Csordultig kóstolta Barnabás a keserűség, a
méltatlanság ürömpoharát; de az emberek igazságtalansága és az Isten
látogatásai a tisztát még tisztábbá, s csak a romlottat teszik
gonoszszá.
Durva abroszszal terített fenyőasztal foglalta el a bormérő szoba
közepét. Festett virágú faszékek vették körül.
Legalább tíz személyre volt terítve.
Elemér az asztal egyik szögletéhez ült, Barnabás a másikhoz, noha rajtok
kívül más vendég nem volt.
A korcsmárosné, mert férje hetivásárra ment, lopott a konyhától egypár
perczet, hogy a deli ifjúval trécselhessen.
A diák bagolyszemekkel meredezett a társalgókra.
Talán ez is volt oka, hogy a menyecske a fazekak és serpenyők közé hamar
visszaosont s az étket konyhaszolgálójával vitette be.
Elemér közlékeny természetű levén, elhatározta, hogy a pánczélos úrral
beszédbe ereszkedik.
– Alig ismertem kegyelmedre ez öltözetben.
– Miért? – kérdé durván a diák, majdnem félkaréj kenyeret tömve szájába.
– Mert előbb hittem csuklyában láthatni.
– S miért?
– Mert asszonynénjének óhajtása volt, hogy kegyelmedből egyházi személy
legyen.
Ez a lurkó ki akar kémlelni, gondolá Barnabás és hallgatott.
– Ha szabad kérdeznem, – fogta föl ismét Elemér a társalgás fonalát, –
merre tetszik utazni?
– S még ma visszatér-e az úrfi? – tudakolá felelet helyett a diák.
– Nem.
– Talán holnap?
– Akkor sem.
– Úgy bizonyosan holnapután.
– Az sem bizonyos, – válaszolá nevetve Elemér. – S hát a bajnok úr ma
megy vissza?
– Nem.
– Talán holnap.
– Akkor sem.
– Úgy bizonyosan holnapután.
– Az sem bizonyos, – röhögött Barnabás.
– S merre veszi kegyelmed útját?
– No, majd meglátom. Alkalmasint arra, a merre a szél fúj. S hát az
úrfi?
– Én is alkalmasint arra, a merre a szél fúj.
– E szerint csak én jöttem tisztába az úrfi útjáról, – szólt vigyorogva
Barnabás diák.
– Nem tudnám, miért jött volna inkább, mint én a nemzetes úré felől?
– Mert előre megmondhatom, hogy merre fog az úrfi számára a szél fújni.
Este Gorbóra megy és ott a várnagynénak, a ki maga is szépen hárfázik,
dalol valamit azon nótákból, a melyekre holnap, midőn hazatért, Dora
kisasszonyt fogja tanítani.
– Téved, barátom uram! Gorbóra betekintek ugyan, hogy egy kedvelt kardot
megvásároljak, de Dora kisasszony láthatásának szerencséjével holnapra
nem kecsegtethetem magamat.
– Minek az úrfinak a kard, hisz Deák uraimék várát tudtommal a tatár nem
akarja ostromolni, s a tolvajok is csak ott szoktak alkalmatlankodni, a
hol van harács.
– Igaz, hogy a kegyelmed zárdájában és az én uraim házánál nem tömné meg
aranynyal zsebeit se a harambasa, se a nagyságos tatár khán; de azért
még sem lehet csodálatosabb, ha én kardot vásárlok, mint az, hogy
kegyelmed egyszerre oly pánczélos és sisakos bajnokká lett, mintha a
szent sír váltságára zarándokolna.
– Nem ostromlom, Elemér úrfi, ez állítását, de engedjen meg, alig
képzelhetem, hogy Dora kisasszonyt látni napokig elmulaszthassa, a kinek
e gyönyörélvezet meg van engedve. Dorka néném nem szereti, ha a várban
gyakran jelentkezem. A vén asszonynak tücsök bújt a fejébe. Mindig
sápít, ha a kapu előtt sompolygok. S mégis gondolja, úrficskám, hogy én
naponként órákat nem töltöttem el Dora kisasszony szemlélésében?
– Bátor vagyok a diák úr szavait nem tartani szentírásnak.
– Azaz kend nem hisz nekem!
– Alig tudom megfogni, hogy lelki szemein kívül mivel láthassa kegyelmed
naponként Dorát.
– Saját testi szemeimmel. A kert mellett egy óriási szilfa van. Annak
tetejére szoktam mászni, s onnan, ha az ablak nyitva, kényelmesen
nézhetek még a kisasszony szobájába is. Láttam őt a himzőrámánál, s
állhatatosan hiszem, hogy az a bokor, mely keze által olcsó fonalból
készült, az úrfi nézete szerint is többet ér az édenkert minden fáinál.
– Nagy köszönettel tartoznám a bajnoknak, ha ömledezései közé többé nem
vegyítené nevemet.
– Talán nem sértem az úrfi izlését, ha Dora kisasszonyt a világ legszebb
teremtményének vallom. A tudomány minden fegyverével védelmezhetem e
tételt. A kisasszony alkata hibátlan arányú, s épen azért minden
részletére nézve biztos tájékozási pontokat nyujt. Alapos értekezést
készítettem én már erről. Ha az úrfi egyszer hozzám jönne, szivesen
fölolvasnám az érdekesebb helyeket. De találkozunk-e valaha együtt? hm!…
Dora kisasszony szemeit, orrát, száját, állgödrét, nyakának
hullámvonalait, kezének hosszát és átmérőjét az úrfi is választhatta
szemlélődései tárgyául; azonban minő csekély s mily ingó alapokon nyugvó
kegyelmed minden ismerete az én tárgyavatottságomhoz képest.
Elemérnek arczára vér szökelt, de mérséklé magát, gondolván, hogy
hóbortossal van dolga.
– Az úrfi, – folytatta a diák, az utolsó hatalmas falatot villájára
szúrva, – kétségkívül bámulta Dora kisasszony gazdag hajzatát, mely sűrű
palástként takarhatná őt be; de megtudja-e pontosan határozni a haj
hosszát?
– Jó lesz, ha a bajnok úr félbeszakítja beszédét, mert könnyen
támaszthat oly félreértéseket, a melyeknek sajnos következményei
lehetnek.
Barnabás a villán tartott húsdarabot lenyelte, s az ingerkedés és
őszinteség különös vegyületével folytatta:
– Dora kisasszony haja öt hüvelykkel és három késfokkal ér térdhajlásán
alul.
– Ez szemtelen beszéd! – kiáltá Elemér, a haragtól elkapatva.
– Kérem, csak tudományos, – válaszolt fanyar mosolylyal Barnabás. –
Emlékszik, hogy a nemzetes és vitézlő Deák István úr husvét másodnapján
nagy vitatkozásba keveredett tisztelt öcscseurával a miatt: melyik
magasabb, Dora kisasszony-e, vagy egy más személyiség, ki akkor épen
jelen volt, s a kinek neve nem érdekel minket. Ekkor István úr a
refectorium ajtaján rovattal jegyezte meg azon két leánynak magasságát,
a kik a czivakodás tárgyát tevék. Úgy-e ez tény? És az ajtóról
suttyomban mértékét vettem Dora kisasszonynak, s a becses eredményt
könyvembe igtattam. Később sikerült a kisasszony egy hajszálát Dorka
néném szobájában a fésü mellett fölfedezni. Több adatra nem volt
szükségem, mert minden tudományos criterium arra mutat, hogy zsákmányom
a kisasszony feje lágya fölött díszlett. A tökéletes arány elve, az
ajtóról vett mérték és a hajszál hosszúsága minden gyakorlott mérnököt
vagy csillagászt, bár hosszas fáradság után, azon eredményre vezetett
volna, melyet az úrfival közöltem. S ha valakinek kedve telik egy kopár
hegylánczot megmérni, a hol a fa csak silány gyalogfenyőből, a virág
csak mérges aconitból, a fű csak moszatból áll, miért ne szentelhessem
én időmet és szorgalmamat egy remek leány, egy bámulatot gerjesztő
szépség alakjának és idomainak tanulmányozására? Ha a csillagász éjeket
tölt az állatkör kémlésével, s hosszas számításokba merül a hold
nagysága és a Venus távolsága felől, ne hibáztasson engem az úrfi, ha
számtani ismereteimet gyakorlatibb irányra alkalmazom. Dora kisasszony
az Isten kezének legalább is oly felséges műve, mint az ég legtündöklőbb
csillagzata. S kegyed rossz téren áll tiltakozásaival… Sikerült mult hó
13-án Dora selyemharisnyáját, melyet csak egyszer viselt, ellopnom.
Véletlenül a harisnyakötő is, melyen a friss törés látszott, birtokomba
jutott. E két irányzó segítségével tegnapelőtt bevégeztem a kisasszony
lába hű mását. Minő élvezet volt rátekinteni, összefogott kézzel,
odaszögzett szemmel, kényelmesen, hosszasan rátekinteni. De, fájdalom, a
szellemi lakoma árát koplalással kellett lefizetnem, mert a szerzetesek
észrevevén, hogy a tisztázásra adott kéziratból hetek óta csak egy
kezdőbetűt rajzoltam, elvonták tőlem nemcsak az ebédet, de még a
vacsorát is. Engem a sors mindig üldöz. Gorombasága hétköznapi;
kegyelmére csupán egyszer emlékszem. Tudja-e mi történt?… Honnan tudná,
hisz akkor a gorbói várnagynét mulattatá danáival. Dorka néni
megbetegedett, s látogatására szabadságot nyertem tőle. A vén huhu
mellett kellett virrasztanom, mert mást világért sem bocsátott volna
magához. Szememre nehezült az álom. Ha a falajtó kulcslyukán csak egy
sugárt lehetett volna azon gyertyafényből látni, mely mellett Dora
kisasszony vetkőzött, ha nyoszolyája vánkosától lélekzése csak oly
halkan átjöhetne, hogy képzelődésemmel tudnám kisérni tüdője lüktetését
és emelkedő keblének hullámzását, akkor, higye Elemér úrfi, az álom soha
el nem nyom vala. De így a karszékben oly mélyen aludtam, mint télen át
barlangjában a medve. Midőn szemhéjaim fölpattantak, a nap Dorka néni
arczredőin játszott, s úgy kiékesíté az öreg asszony képét, mint a
tintafoltot a ráöntött rézpor. Ekkor jutott eszembe, hogy elfeledtem
vacsorálni, s már Deák uraimék a refectoriumban a reggelit is
megemészthették. Mit tegyek? Nagy léptekkel siettem az ajtóhoz, és az
ebédlőbe. De sejti-e az úrfi, mit láttam ott? Dora kisasszony reggeli
öltözékét, még pedig nem ruhatárban, hanem saját imádni való tagjain. Az
öltözék bő volt, a kábításig bő. A kisasszony nemzetes és vitézlő Deák
István uram fájó lábait kötözgeté, még pedig egészen lehajolva.
Kiváncsilag néztem oda, hol Dora működött. E közben az öreg úr lába a
kis székről aláhanyatlott, s a kisasszony utána nyult, hogy fölemelje,
és ekkor… oh, Elemér úrfi, minő szerencse, ha a nyakon alul a nőruha
kapcsai hirtelen fölnyilnak! Látott-e kegyed két tökéletes gránát-almát
elefántcsontból kivésve, de a világ első művésze által?
Elragadtatásomban térdre borultam volna, ha a vitézlő István úr kezében
görcsös bot nincsen.
Elemér szilárdul el volt tökélve, hogy a diák badar fecsegéseit tűrni
fogja. Azonban bármily hajlékony kedélyünk, bizonyos súly alatt
megtörik. Elemér eszményi magasságban látta maga előtt Dorát, s nem
csoda, ha felbőszült, midőn Barnabás mint anatomiai tárgyat
tanulmányozta, vagy mint az érzékiség ingerlő eszközét kémlé, vizsgálá.
– Hallja-e, diák uram, komolyan és ünnepélyesen megtiltom Dora
kisasszony nevének említését, – szólt indulattól reszkető hangon s
öklével az asztalra csapva.
– Mi joggal tiltja meg, úrficskám?
– A becsületesség, a lovagias szellem, az aljasság iránti undor jogánál
fogva.
– S nincs semmi közvetlenebb jogczíme?
– Van.
– És szabad kérdenem, mi az?
– Akaratom. Kedvem hozza magával nem tűrni a kegyelmed ajkán a Dora
nevét. Számadásunk lesz együtt, ha még csak álmában is említi.
Barnabás majdnem bazsarózsa pirossá lett, nyírt bajuszának minden szála
külön mozgott, s tömött, rövid, vastag haja emelkedett, mint a fenevad
sörénye. Szürke szeme oly konok, oly baljóslatú fénynyel és éllel
tartott szemlét Elemér minden tagja fölött, hogy a két versenytárs élete
fölött határzó percz elérkezettnek látszott.
Elemér az önvédelem ösztönénél fogva vadászkésén nyugtatá kezét, s oly
formán kisérte a diák tekintetét, mozdulatait, a hogy a vadász a
támadásra kész párduczét vagy hiénáét szokta. De Barnabás hirtelen
tenyere közé szórítá fejét, s eltakarta. Ajkain tagozatlan hangok törtek
ki, vegyesen hasonlítva a mormogáshoz és röfögéshez. Néhány másodpercz
alatt e sajátszerű látvány véget ért. Levette ujjait pofájáról, s
vértelen sárga arcza az őrjöngés tétovájával, s az érzéketlenség
nyugalmával fordult Elemér felé.
– Nem rendelünk-e még egy kupa bort? Hejh, korcsmárosné, hozzon abból a
vörösből!
Elemér megdöbbent e higgadtságon, e merev, benyomás nélküli közönyön.
A korcsmárosné elhozta a kért italt.
– Egészségére, asszonyom, s azon nőkre, kiket mindnyájan szerethetünk és
senki sem vall magáénak!
Barnabás egy húzamban kiitta a kupát, s azután megfordítá, hogy körmére
szivárogtassa az utolsó csöppet.
– Korcsmárosné, még egy kupát! Ez a mai nap nem olyan, mint a többi…
Elemér úrfi! ha szorgalmasan tanulnék, mennyi idő alatt forgathatnám a
kardot? Még soha sem vontam ki a hüvelyből.
– Na, arra, bajnok uram, bizony kell félév.
– A mennykőtől, midőn szele arczomat érinti, nem húnyom be szememet.
Tavaly egy felbőszített bika rám rohant, fülön ragadtam, és szarvával
nem öklelhetett meg. Most hat éve léptem át először a kolostor kapuján.
Épen ragály uralkodott a videken, s az akkori gvardián az élet teljes
megvetésével járt a betegekhez és halottakhoz. Én mindenüvé kisértem őt,
míg buzgóságának áldozatává lett. Nyomdokába más kegyes férfiú lépett,
hogy két hét alatt megtalálja sírját. Temetés után a harmadik jött, hogy
temetkezzék, s végre én maradtam az egyedüli betegápoló. Nem szeretem
sem az élő, sem a haldokló embert, de ételt és ruhát kaptam
szorgalmamért. S mármost kérdem kegyelmedtől, mennyi idő alatt tanulom
meg a katonai bátorságot, mely gyanításom szerint, lényegesen különbözik
a merészség többi nemeitől?
– Úgy hiszem, velünk kell e bátorságnak születni.
– Úrfi, az rám nézve igen nevezetes baleset volna.
E közben a korcsmárosné ismét Barnabás diák elé tette a kupát.
Elemér csodálatos kiváncsisággal nézett a balga vetélytársra. Szive
gyökeréig akart volna tekinteni, de nem sikerült.
Most a diák megszakítva a társalgás fonalát, csöppenként szürcsölte
borát.
– Egy kevéssé eczetes, nem tesz semmit. Ha kristályból innók, megtörését
is észrevehetnők, de az ólomkupa mindent szépen betakar. Jól teszi! A
bor színét és érzéseinket el kell leplezni. Minden kamat, melyet az
élettel magunknak fizettetünk, csakis ebből került ki. Korcsmárosné!
Mennyivel tartozom kendnek?
A menyecske a konyhába vonult, hogy a szolgáló segítségével elkészítse
számolatát.
E közben Barnabás a szoba agyag-padlozatán egy faágat talált. Fölvette s
megtisztítván, faragni kezdte. Midőn a kérget lehántotta, a kezében
maradt résznek négyszög alakot adott. Akkor beléje vágott, s a
fadarabnak majdnem felét lehasítá, hogy eldobja. Mihelyt szórakozott
arczczal, de munkás ujjakkal e fáradságon túlesett, a felső lapra
késével mély jegyet rótt, s övébe dugta a fácskát.
Elemérnek lehetetlen volt észre nem vennie, hogy vetélytársa úgynevezett
rovást készített, melylyel a parasztok szokták kölcsönös tartozásaikat
emlékezetben tartani.
– Talán a korcsmai kiadásokat akarja a hóbortos ember hitelre felróni –
gondolá, s előre mosolygott a pörpatvarnak, mely támadni fog.
Mihelyt a korcsmárosné az ebéd és ital árát a szolgáló által beizente,
Barnabás ujjával kétszer vagy háromszor megcsipkedte a leány piros
arczát, s azután kézpénzzel fizetett.
Ekkor, késével az üres tányért veregetve, szólt:
– Elemér úrfi, ököllel lesz-e?
Az úrfi nem is sejtve a kérdés értelmét, tudakolta:
– Mi lesz ököllel?
– A leszámolás, melyre kegyelmed czélzott.
– Vagy úgy!… Karddal.
– Ez esetben, – szólt Barnabás, – az alkalmas ideig csak rováson marad.
Én, tisztelt úrfi, hogy hamar túlessünk, öklöt javaslanék.
– Hát kegyelmed nem katona? hát csak tréfából kapcsolt mellére pánczélt?
hát szablyája fából van-e?
– Mind a három kérdésre pontosan megfelelek. Bizonyos okból katonává
lettem; pánczélom komoly aczélból áll mellemen; kardomat csak dicsérni
lehet, akár gránátkővel és türkizzel ékeskedő markolatját, akár
bársonyos és bogláros hüvelyét, akár suhogó és hajlékony aczélát vegyük
tekintetbe. Külsőleg tehát egészen lovag vagyok, születésemre is az; de
eddig kezemben a tollat forgattam s nem a fegyvert. Ennélfogva igen
hihető, hogy az úrfi, ki születés nélküli kalandor és kardatlan egyén, a
Tihóról, Gorbóról vagy Szurdokról kölcsönzött goromba karddal is jó
megszabdal, noha a sértő fél volt. Köszönöm szépen, de ily leszámolásra
semmi kedvem. Vagy rováson marad tehát az úrfi által elkövetett
bántalom, míg a megtorlás órája ütött, vagy pedig ököllel számolunk, s
ekkor ketté fogom törni a rovást.
– Ha Dora kisasszony nevét említeni meri, találok én módot, hogy tüstént
kényszerítsem a fegyverrel leszámolásra. Az ökölhöz semmi közöm. Nem
vagyok sóvágó paraszt, mészáros, vagy… molnárlegény.
Az utolsó szót Elemér különös hangoztatással ejté.
Barnabás diáknak a düh és kétségbeesés miatt reszketett, rángott minden
tagja.
Pillanatnyi küzdés után, melyben józan értelme tusakodott az őrjöngés és
gyűlölet ellen, izmos testének egész terhével rohant Elemérre, hogy a
falhoz szorítsa s összetiporja.
Az ifjú könnyű, kellemes mozdulattal siklott ki előle, s miután látta,
hogy hóbortos vetélytársa a lándzsát ellökte, a szablyát nem érinti, s
csak erejével akar mindent végezni, ő is visszadugta vadászkését övébe,
könnyű, majdnem tánczszerű lebbenéssel hátrált mindig az asztal körül.
Ajkai mosolyogtak, vonásain kedv, derű, nyugalom honolt, minek bőszítő,
észvesztő hatása volt a támadóra nézve. Barnabás egészen elvesztette
szeme világát, s mint a vad bivaly semmire sem figyelve, rohant
ellenségére. Ily helyzetben a szerencsének nem lehetett hozzá szegődni.
Az üldözés az ajtó szögletéig tartott, s ekkor Barnabás véletlen, de
erős lökést érzett, lábai tántorogtak, feje az ajtó táblájához
csapódott, s egész testével hanyatt zuhant a földre.
[: Izmos testének egész terhével rohant Elemérre.]
Rövid szédülés fogta el. Visszatartá sisakját, mely homlokára vörhenyes
rovatot nyomott; megrázta nyakacsigáját, mely erősen roppant, s
fölállott. Ugyanazon széken látta ülni Elemért, honnan üldözte s
ugyanazon higgadt vérmérséklettel. Az ifjú kezében megint vadászkés
volt, s vállán a puska függött.
Barnabás határozatlan mozdulatot tett előre.
– Bocsánatot kérek, – szólt most nyájasan Elemér, – a molnárlegényre
czélzásért. Indulatom ragadott el, tudtam, hogy kegyelmed egyszer
gyanuban volt az uradalmi malom kerékfogainak letördeléséért. Hallottam,
hogy idegeire a fürészmalom zúgása is izgatólag hat. A várnagy beszélte,
mily gondosan kerüli a malomköveket, hogy szemébe ne tünjenek. Az ispán
többször panaszolta a molnárlegények elszökését, kik kegyelmed folytonos
öklezéseit ki nem állhatták. Szóval, minden arra mutatott, hogy a bajnok
úr valami titkos okból esküdt ellensége annak, a mi a mindennapi kenyér
lehetségesítésére befoly, kivévén a szántóvetőt, aratót és péket. Honnan
támadt és hogy van indokolva e gyűlölet, nem is gyaníthatom. De miután
magát a tényt ismertem, valódi gyöngédtelenség volt, a molnárlegényre
czélzással keserű érzéseket izgatnom föl. Bocsánatot kérek
könnyelműségemért. Mint győztes fél tehetem ezt… lealáztatás nélkül.
Barnabás diák orra és szeme közt egy ponton tartotta kezét, s azután
nézdelé a vérfoltokat, melyek tenyerére ragadtak.
Elemér friss vizet hozatott, hogy vetélytársa a különben sem jelentékeny
daganatot borogassa.
– Kitől tanulta az úrfi az öklezést?
– E testgyakorlatban még nem volt mesterem.
– Tudja mit? Levetem a pánczélt és kézlemezt. Birkózzunk.
– Hagyjuk el, bajnok uram, elég volt már egy sütetből egy lepény.
Barnabás kivette övéből a fadarabot, s a késsel megint egy nagy rovást
tett reá.
Elemérnek lehetetlen volt el nem mosolyodni.
– Rég tudom én, – szólt sötét arczczal a diák, – hogy a világ egy nagy
tüskedisznó, mely, akárhol érintem, sért. De az úrfi ez utálatos állat
élesebb tüskéi közé tartozik.
– Valóban, a bajnoknak eredeti nézetei vannak, – jegyzé meg Elemér.
– Én pedig úgy hiszem, hogy minden szerencsétlen és üldözött reggeltől
estig az enyéimhez hasonló gondolatokon vajúdik, s álmai sem különböznek
eszméitől. Azonban bízzuk tudósokra a hosszú vitát. Csak azt akartam
mondani, hogy mi valószinűleg hónapokig, s talán évekig sem találkozunk
egymással; de én a rovást nem fogom elveszíteni s időmet okosan
használom. A kard és puska szintoly engedelmes eszköze lesz kezemnek,
mint most a toll. Ért-e engem az úrfi?
– Tökéletesen, – válaszolá vidám mosolylyal Elemér.
Barnabás diák a tornácz elébe hozatta lovát, s a nyeregbe
fölkapaszkodván, útnak indult.
Elemér e fenyegetéseknek nagy fontosságot nem tulajdonított ugyan, de
midőn magára maradt, s a történetekre visszagondolt, a lélekvádhoz
hasonló érzés kezdett keblében éledezni. Kétségkívül bosszantó volt az
arczátlanság, melyet Barnabás Dorának elorzott harisnya-kötőjéről s
keble ingerteljes alakzatáról beszélt; kétségkívül a szerelmes ifjú
szentségtöréshez hasonló vakmerőséget láthatott egy ártatlan, szende,
tiszta névnek ily mosdatlan és kaján ajkakra vételében; de másrészről
nem volt-e világos, hogy Barnabás fél észszel egész tulajdonítás alá nem
jöhet, s hogy szerencsétlen helyzete, szenvedései, gyűlöltetése, ha nem
is elnézést, legalább szelidebb bánásmódot igényelhettek volna. Igaz,
hogy ingerkedő hangon szólott Elemérhez, de nem vegyül-e szintén némi
gúny és kihívás Elemér válaszaiba is. Hihető, hogy a diák
féltékenységből gyűlölte őt, azonban nem viseltetik-e iránta Elemér is
elenszenvvel, mely szintén rejtélyes kútfőkből támadt? Mennyi ok a
kiméletre! A könnyelműsége mellett is nemes indulatú és mély érzésű ifjú
kénytelen volt arra is gondolni, hogy Barnabás nagynénjének pénzén
utazik. De lehet-e hálával ezért? Ily kérdést Elemér e szerint döntött
volna el különbözőleg, a mint szelleme vagy kedélye kerül fölül. Most
azonban szíve által vezetve, nem tagadhatta, hogy az imádott Dora keze
elnyerhetésére Dorka nyujtá neki az egyedül lehetséges módot.
– Gyöngédnek kellett volna lennem Barnabás iránt nagynénjeért, – e sóhaj
emelkedett Elemér kebléből.
Később az önvád apróbb nemei a kiváncsisággal vegyülvén össze, más-más
térre vitték az ifjú gondolatait. Eszébe jutott, hogy Barnabás egy
titkolt, de óriási szerencsétlenség áldozatja, s közhit szerint előkelő,
dúsgazdag családból származott.
– A ki annyit vesztett, jöhet-e vád alá, ha senkiben sem bízik, ha
keserűségében sért, ha könnyen bántható, s ha azon, ki ellene vét, az
élettől nyert sebekért is bosszút akar állni? Nem kellett volna
megtámadnom a bukott, elhagyott s üldözött embert, kitől balsorsa, midőn
egyéb kárt már nem okozhatott, a józan értelmet rabolta el. S vajjon
hova vándorolt? Szavaiból látszik, hogy nincs szándéka a zárdába
visszatérni. Elszakadt azoktól, kik táplálták és ruházták; attól, ki
szerette, s el a hivatástól, a melyben talán boldog lehetett volna, míg
a zajos élet csak rossz szenvedélyeit fogja viharosabbakká tenni.
Szívemből sajnálom, hogy öklöm jelét arczán hordja. Fenyegetéseitől nem
félek, de kibékülése inkább hízeleg büszkeségemnek, mintsem sértené azt.
A világgyűlölő haragját minden dőre tudja följebb hevíteni, míg egy
fokkal is alábbszállítani a bölcsek nehéz föladatai közé tartozik.
Sajnálom, hogy ellenszenvemet fékezve, kedvében nem jártam Barnabás
diáknak. Vajjon merre vette útját? Legújabb divatú hadi öltözete után
itélve, talán a sarmasági táborba küldötték. Nevetnem kell e hóbortos
ötleten. No, az is furcsa uraság lehet, ki az én vetélytársamban katonai
szellemet födözött föl. Nem adnám sokért, ha e titok birtokába
juthatnék. Bohóság, hisz a sarmasági táborunkhoz az egyenes út nincs
erre. De szeretnék Barnabás diákkal ismét találkozni.
Elemér e gondolatok közt Gorbóra érkezett.

VI.
Másnap a tehénpásztor kürtje még össze sem gyűjté a csordát, s a
pacsirta a hajnalszürkületet üdvözlő dalt alig zengette el, midőn a
pánczélos vitéz Turbuczáról, a hol meghált, kiindult. Arczán már alig
látszott az öklözés nyoma, de szivében a harag és bosszu, mint a pók a
falszögleten, szorgalmasan font és szőtt a legtarkább eszmékből oly
hálót, melyen a darázs könnyen áttörhet ugyan, de a légy talán
fönnakadna.
Barnabás, a mint izmos és északi vérű lován tovább döczögött, meglátta a
falu bikáját.
– Széles homloka és erős zömök szarva van, – gondolá. – Ha én most elébe
döfhetném Elemér úrfit, legalább két ölre hajítaná föl.
Turbucza közepén egy faház épült, melynek zsindelyzete hiányzott még.
Midőn bajnokunk mellette haladott el, így elmélkedett:
– Ha e házról most a legizmosabb gerenda földre hullana és a lantost
találná, könnyen tehetné nyomorékká.
Néhány öllel tovább Barnabás diák cseréppel födött és ódon alakú
épületekre veté szemét.
Arczán düh és sáppadtság ült. Megállította lovát, mormogva mondá:
– Kürtőiden éjente kisértetek járjanak be, s háborítsák a földesúr és a
nagyasszony álmát; a fekete kandur szőre szikrázzék s félelmében kapjon
nehéznyavalyát a fölébredt csecsemő; a bagoly röpüljön az ablakrostélyra
s huhogjon oly rémségesen, hogy eszét veszítse a serdülő leány, ki épen
akkor szerelemről és boldogságról álmodott; a vén komondort, Kormost,
mely Dorka néni ruháját tépte le, midőn alamizsnát kértünk, harapja meg
a veszett farkas, s üsse agyon a család tagjai közül az, kinek testébe
utoljára oltá be a dühödés mérgét, a halál legiszonyúbb nemének
előérzetét.
A pánczélos bajnok elvégezvén átkát, tovább lovagolt.
A zöld vetés közül nyúl ugrott föl.
– Mi szép látvány lenne, ha a hegyke Elemér az ellenség elől még
gyávábban szaladna, mint e bohó állat!
Az útszélen esett marhára szállongtak a hollók.
– Szeretném, – gondolá ekkor Barnabás diák, – igen szeretném, ha a
kalandor úrfi helyettem a sarmasági táborba menne, s a többi katonákkal
együtt úgy megéheznék, hogy a büzhödt húst a hollók előtt fölemésztené.
Még tovább kisérhetnők a pánczélba öltözött diák bősz eszméit, ha Zsibó
határán görnyedt vén asszony nem lépett volna elébe, reszkető ajkakkal,
ősz fürttel, esdő tekintettel.
– Oh, Istenem, hisz ez Dorkához hasonlít, – mormogá Barnabás, s
erszényét kivonva, egy ezüstpénzt dobott az útra.
Hálálkodva emelte föl a gazdag ajándékot a vén asszony; de midőn
áldással akarta kezét a lovag felé terjeszteni, már csak hátát látta.
Barnabás bátorságot vett sarkantyúja használatára, s az ügető paripa a
nyeregben oly magasra dobálta őt, hogy majd az egyik, majd a másik lába
elveszté a kengyelt, s kezével hol a nyeregkápát, hol a ló sörényét
kellett megmarkolnia. Végre a válságos percz lejárt. A ló lassúságát, a
pánczélos úr a súlyegyent visszanyerte.
– Mint fog búsúlni néném, ha értesül eltünésemről, – töprenkedik most
Barnabás diák. – Talán a sírba is viszi bánata. De miért is ragaszkodik
hozzám? Anyám a karjai közt halt meg. Szemem még jól ki sem nyitottam,
midőn miattam örökre behunyta szemeit. Akaratom ellen gyilkosa lettem.
Ilyen kaján a sors! Akkor terheli leginkább vállunkat, midőn tudja, hogy