Ugor Ágnes - 10

A Bálvándy képviselőségének Ágnesre nézve alapjában véve nem volt több
jelentősége, mint bármi más körülménynek, ami hasonló mértékben
szolgálhatta volna az érdekét; mindazonáltal nagy érdeklődést árult el a
vénleány a báró tervei iránt. Foglalkozott velük, kibővitette azokat a
maga kivételes őselméje eredeti eszméivel.
Bálvándy mohón szivta magába fényes ötleteit, okosságának ragyogó
kincseit. Szinte érezte, mint termékenyedik meg az agya az öreg leány
társaságában. Mindig több és több időt töltött vele. Immár elment vele
néha a szinházba is… Hiszen, vélte, az is belétartozik a kulturába,
amelynek ő felesküdött.
De sétáiban is gyakran elkisérte Ágnest és Zsuzsát. Nagyon boldognak
érezte magát velük. Maga se tudta volna igaz okát adni: miért. Megszokta
a vénleányt.
És az a nevezetes, hogy már meg csodálkozni sem lehetett ezen. A nemrég
még rideglelkü aggszűz nagyot változott uj környezetében. Szenvedelmeit,
világmegvető animózitását elaltatta az a boldog béke, ami a Bálvándy
család révén átáradt az ő örökös viharoktól hanyatlott lelkébe is. Sem
oka, sem alkalma nem volt visszataszitó férfias erejének
érvényesitésére. Tetszett neki az uj miliő: otthon érezte benne magát.
Nem kivánt rajta változtatni, inkább ő alkalmazkodott hozzá.
Olyasvalamit érzett, mint az a vándor, aki hosszas küzdelmes kóborlás
után végre megtalálta igazi helyét az emberek között… Pihent és örült a
pihenésének…
Természetes, hogy ilyen kedvező viszonyok között zavartalanul, a maguk
ős valóságában érvényesülhettek a leány alapjellemének fényes vonásai:
mindenekkel dacoló nyiltsága, előkelő önérzete, erkölcsi világnézetének
merev és mégis klasszikus esztétikája. S még természetesebb, hogy eme
kvalitásaival hamarosan meghóditotta a gazdaglelkü, nemes ösztönü
Bálvándy családot.
Valóságos orákulummá nőtt közöttük. Zsuzsának szinte fizikai fájdalmat
okozott a tőle való elszakadás puszta gondolata is. De maga Bálvándy is
elsajnálgatta sokszor: annál többször, mennél jobban közeledett a
hazamenetele visszavonhatlan határideje.
– Ejnye, ejnye, – mondogatta gyermekeinek s (mint mindig, ha nem
tetszett neki valami) megvakargatta tarkóját – nagyon üres lesz a ház
Ágnes nélkül.
Zsuzsának könny szökött a szemébe.
– Nagyon sajnálom, nagyon szeretem.
– Ejnye, ejnye, fikomatta, – tépelődött Bálvándy, – ki kéne valamit
találnunk.
– Csak egy mód van, – vélte Bálint, – ahhoz pedig nincs szükség semmi
kitalálásra: hivjuk meg őt Bálvándra.
– Örökre, – licitált rá Zsuzsa, naiv, gyermekes örömmel.
A férfiak összemosolyogtak.
– Hát ez egy kicsit bajos lesz, – mondta Bálvándy, – hiszen nem áll
egyedül: van otthona.
– Aztán meg, – tóditotta Bálint, – olyan előkelő nő, mint ő,
anyahelyettesnek csak nem szegődhetik el.
– Akkor, – kérte Zsuzsa az apját, – legalább egy kis időre jöjjön le
velünk… Engedd meg, hogy meghivjam őt.
– Hó, – javasolta az öreg, – hivjuk meg mind a hárman egyszerre, annak
több sulya lesz.
Ebben történt a megállapodás. És meg lett a foganatja. Ágnes egy
pillanatig se kérette magát.
– Örömmel megyek veletek, – válaszolt az általános meghivásra Zsuzsának,
miközben még meg is simogatta szép barátnéja kezét.
Zsuzsa (idővel hozzá szoktatta) kezet csókolt neki aztán a nyakába
ugrott. És erre már Ágnes sem állhatta meg: átölelte és megcsókolta a
leánykát. Ez volt világéletében az első csókja, amit szive parancsolt rá
az ajkára. Bele is pirult…
A két Bálvándy meghatottan nézte a jelenetet, aztán ők is kezet
csókoltak leendő vendégüknek…
… Muki majd hová lett bámulatában, midőn az Ágnes meghivatása tudomására
jött. Bálint közölte vele a hihetetlennek látszó hirt. Önkéntelenül
megcsóválta a fejét s el is szólta magát:
– Csudálatos…
– Mi a csudálatos?
Most már kimondta Muki a bét is.
– Az, hogy megszerettétek a hugomat. Idáig még nem igen szerette senki.
Igaz, hogy ő se szeretett senkit.
– Elég az nekünk, – jegyezte meg Bálint, – hogy bennünket szeret.
Megemberelte magát Muki: nem árulta el Ágnest, azaz azt, hogy miben áll
az ő tudomása szerint a szeretete.
… Különben sem találta volna el az igazságot. Mert Ágnes valóban
szerette Bálvándyékat. Egész szivével… Hogy mennyi szive volt: az majd a
történet végén fog kitudódni…
… Elérkezvén az elutazás napja, Muki kikisérte az utasokat a
pályaudvarhoz. Csak akkor jelentette ki Ágnesnek az utolsó pillanatban,
hogy nem reflektál tőle több pénzre, miután van már magának is elég:
idáig százötvenezer forintot sikerült a kártyán összeharácsolnia.
Ágnes csak ennyit mondott neki:
– Aztán vigyázz rá, mert az olyanfajta embernek, mint te, kell a pénz.
Tehát neki nem kellett a pénz. Ez is egy nagy vonás.
… Muki elsápadt, midőn a vasuti kocsi ajtajában kezet fogott Zsuzsával.
És az este nem ment fel a kaszinóba kártyázni. A helyett berugott
magyaros bujában egy budai csárdában…
Csupa költő volt a kis ember. Bárhogy erőlködött is, ellentmondások
nélkül nem tudott a lelke meglenni. A következő napon már meg automobilt
bérelt magának s Bécsbe robogott rajta. Csak azért, mert véletlenül
eszébe jutott egy Tizián-kép, ami a Bellvederben lógott: hát azt
okvetlenül meg kellett néznie.
Bálvándyék és Ágnes ezalatt szerencsésen megérkeztek Bálvándra.
A kulcsár a kastély ajtajában várta a családot levett kalappal s
kézbesitette az időközben érkezett leveleket. Zsuzsa is kapott egyet. S
nyilván igen megörült neki, mert elpirult a szeme fehérjéig.
– Charlie! – kiáltotta önfeledten.
Aztán elszégyelte magát nagyon s hogy némileg jóvá tegye árulkodó
leányszive hirtelenségét, igy szólt Ágneshez:
– Nincs benne titok… majd felolvasom neked.
– Azt én a nélkül is elhiszem neked Zsuzsa, – nyugtatta meg Ágnes a
piruló leányt.
– De én mégis felolvasom, – makacskodott ez, – csak azért, hogy
megismerjed belőle Charliet.
S karonfogta Ágnest, hogy a szobájába kisérje.
A vénleány szinte ellágyult a hasadó rózsabimbó szüzies pompája
szemléletén.
– Oh, hiszen tudom, milyen. Okos és mégis naiv, komoly és mégis vidám,
szelid és mégis férfias.
– Oh, honnan tudod?
– Olyan leánynak, mint te, – válaszolt Ágnes komolyan, – méltó párja
csak egy olyan férfi lehet.
A leányka hamvas arcába ujra belecsapott a szerelem lángja.
– Jaj, de nem a párom ám.
– Szereted, következésképpen előbb-utóbb az lesz.
Erre meg a szivébe szökött a Zsuzsa minden vére: az arcában semmi sem
maradt.
– Az nem következés, – mondta halkan, mint a lehellet, – ő angol, én
magyar vagyok.
Ágnes megszoritotta a leány kezét.
– Erre majd a szobában válaszolok neked.
Zsuzsát odamenet, bár tudta, hogy ellenkezik az Ágnes izlésével, egy oly
erős érzésroham fogta el, melynek nem volt képes ellentállani. Megölelte
és megcsókolta idős barátnéját.
– Te, te… de jó vagy!… de szeretlek – mamám!
A vénleány lelke ebben a pillanatban csudálatos átváltozáson mehetett
keresztül. Ő akinek soha a szeme pillája se rezdült élete legválságosabb
pillanataiban sem: összerezzent a mama szó hallatán, mint a tetten ért
bünös. Megállott a folyosón.
– Mondd csak még egyszer azt a szót Zsuzsa, – kérte a leányt elfuló
hangon.
– Mamám, mamám!…
Az erős, viharedzett teremtés, fajának groteszk példánya szinte
beleszédült a leány karjaiba. Ugy kellett őt támogatni, mig a szobájába
nem ért. Ott aztán szabad folyást engedhetett a gyengeségének:
alázatosan meghódolt a mindenek felett uralkodó s végre rajta is
diadalmaskodó természet törvényének: szivéhez ölelte a leányt és
fuldokló, görcsös zokogásba tört ki… Asszonyi mivoltának és hivatásának
tudatára jött. Egy, egyetlen egy szótól. Igaz, hogy az egész nagy
mindenségnek sincs remekebb, elpusztithatatlanabb, végtelenebb fogalma
annál, amit ez a szó fejez ki: mama. Abban él és attól lesz emberré az
egész emberiség.
– … Leányom!
Más visszhang erre a szóra nincs.
– Leányom, – ismételte Ágnes, – édes leányom! Négyszemközt mindig igy
foglak nevezni és arra kérlek: te is mindig az anyádat lásd bennem. De
ne szólits ugy. Mert az emberek félremagyarázhatnák és azt nem akarom…
_most már_ nem akarom.
(Most már! – a két áruló szó sulya végképp elsikkadt a Zsuzsa érzéseinek
árjában. De maga Ágnes is alig vette észre, hogy kiszaladt az ajakán.
Valamit érzett, valami nagyot, fenségeset: azt hitte, hogy azt szóval
kifejezni ugy se lehet.)
– Pedig, – suttogta Zsuzsa lágyan, – ah, mily boldog volnék, ha én azt a
szót nyiltan, büszkén ejthetném ki az egész világ előtt.
– Hogy érted?
– Ugy, a hogy mondom.
Ágnes lehajtotta fejét.
– Ne mondd ezt többé Zsuzsa…
Aztán megrázta magát a vénleány, mint aki egy fényes álomból a szürke
valóra riadt.
– Igaz, – mondta szárazon, – adósod vagyok egy felelettel, hiszen azért
kértelek a szobámba.
– Én meg a Charlie levelét olvasom fel neked.
– Most már, hogy leányom vagy, meghallgatom. De előbb te hallgass meg
engem… Azt mondtad: Nem lehetsz az övé, mert angol, te pedig magyar
vagy. Hát erre az a megjegyzésem: örök, isteni törvény, hogy a nő
kövesse a férfit, akit szeret.
Zsuzsa lesütötte a szemét.
– Én elepednék ott fent északon, a ködös Albionban, ahol olyan kevés a
napsugár.
– Ágnes felsóhajtott.
– Én ugy érzem, hogy a napsugarat is pótolja a családi tüzhely melege.
– Én ugy érzem, – mondta Zsuzsa, – hogy a hazai föld illatát nem pótolja
semmi, semmi sem.
– Talán azt is pótolja a közszellem fényessége s Albionban sok
rokonlélekre fognál találni: ott nem hazudoznak, mint itt, az emberek.
Zsuzsa leejtette kezét, melyben a Charlie levelét tartotta.
– Nekem az ugy fáj, hogy rólunk, magyarokról ily kicsinylőleg beszélsz.
Itt se hazudnak a müvelt emberek.
Az Ágnes ajka keserü mosolyra ferdült.
– Hisz épp az a baj, hogy csak azok hazudnak. A paraszt: az durva, de
becsületes. Arcán a lelke. Holott az ur álarcban jár. Az öregasszony
maszkja azt hazudja, hogy fiatal a viselője; a fiatalé, hogy ártatlan,
az államférfié, hogy hazafiui gondok szántják a lelkét; a mágnásé, hogy
a nép jóltevője; a papé, hogy hü, alázatos követője Krisztusnak; a
kereskedőé, hogy tisztes polgári haszonra dolgozik; a tudósé, hogy ő
találta fel az élet arkánumát; a hivatalnoké, hogy modern Atlaszként,
vállán hordja az egész hazát… És mindebből egy szó sem igaz. Az
öregasszony ki van pingálva; a fiatalnak udvarlókon jár az esze; a
miniszter a hatalmat szereti, nem a hazáját; a mágnás gyülöli a földéhes
népet, alamizsnát csak a koldusnak ad; a pap ugy él, mint a hizó,
reggeltől estig eszik s hivét, ha hijja a stólának, a kántorral
temetteti el; a kereskedő hirtelen gazdagságra vágyik; a tudós tiz
idegen könyvből csinál egy tizenegyediket; a hivatalnok szivarozik a
hivatalában és nem dolgozik. És – folytatta Ágnes, – mindenki többnek
akar látszani, mint amennyi: okosabbnak, gazdagabbnak, előkelőbbnek…
Nemcsak az álarc hazudik, az emberek ruházata, életmódja, szereplése is.
A polgár töri magát az ugynevezett zsentri után, ez az ugynevezett
zsentri meg az arisztokrata után, ez meg a királyi vagy legalább is
főhercegi udvarok körül legyeskedik… Ötvenezer férfi és asszony van
Budapesten, akinek se foglalkozása, se tisztességes állandó keresete.
Tömve velük a kávéházak. Az asszonyok viszonyokat hajszolnak ott, a
férfiak kártyáznak: az az ő keresetük. Otthon pedig a piszokban sir a
gyerek, mert az anyja példáját követve, a cseléd is elszökött tőle…
Zsuzsa lehajtotta fejét, szomoruan nézett maga elé: ugy hallgatta az
Ágnes lesujtó szavait.
– Ne hidd azt édes leányom, – folytatta ez, – hogy ellenszenv, vagy
rosszindulat beszél belőlem, óh nem, hiszen a saját fajtámat csak nem
gyülölöm. A fájdalom és a keserüség adja ajkamra a szót. Fáj a szivem,
midőn ennek a pompás, erős fajnak, (amely kvalitásainál fogva
vezérszerepet játszhatnék a népek versenyében), a züllését látom s annak
okait keresem.
S megtaláltad? – kérdezte Zsuzsa.
– Meg. A nevelésben van a hiba. A gyermeket csak egy vétségért lenne
szabad büntetni, de azért aztán keményen: a hazugságért és csak egy
erényre kellene ránevelni: a munkára. A többit végezze el a természet és
az élet maga. Mert a dresszura nyügében nem alakulhatnak ki csak a
leghatalmasabb egyéniségek, holott jellemre van szükség ebben az
országban: erős önérzetre, bátorságra, akaratra… Ezek a tulajdonságok
hiányzanak belőlünk.
– Azt hiszed, – kérdezte Zsuzsa, – más nemzetnél nem hiányzanak?
Egyenes felelet helyett egy példát mondott el Ágnes.
– Ezelőtt vagy hat esztendővel, midőn alapitványi hölgy lettem, – s
megvallom, azért lettem azzá, mert a bolondos társadalom csak ebben a
hivatalos poziciójában hiszi el egy leánynak, hogy nem rosszban töri a
fejét, ha egyedül utazik, – mondom: hat évvel ezelőtt Angliában voltam.
Sokat olvastam erről az országról, vonzott oda valami. A nagykövet
révén, aki rokonságot tart anyámmal, minden nehézség nélkül bejuthattam
az arisztokráciába. Különösen a castle-life-ot akartam megismerni. Ugy
okoskodtam: egy előkelő urnak igazi otthona a falu; a felesleges
cafrangokat, a jellemhez nem tartozó külsőségeket a londoni nagyvilági
élet zürzavarában teljesen letenni nem lehet. Holott én az embert
akartam megismerni Angliában. Nem a társadalmat, hanem az elemeit. Három
lord hitt meg a kastélyába, én a sir Bretford meghivását fogadtam el.
Tizenöt napra szólt a meghivó s rá volt nyomatva az ünnepélyek és
mulatságok sorrendje is. Két szobát kaptam az óriási kétszázszobás
palotában: egy hálószobát fürdőkabinnal és egy szalónt. Komorna állott a
rendelkezésemre és fogat. A majordomus bevezetett a lakásomba s
bemutatta a komornát. Egyben megkérdezte, kivánok-e látogatást tenni a
ladynél, aki öt és hat óra között fogad. Átadtam neki a névjegyemet és
ezzel el lett intézve az udvariasság minden kényelmetlensége. Szabad
voltam egész ötig… Reggeli tiz óra volt, mikor megérkeztem. A komorna
egy pompás breakfestet hozott a szobámba. Elfogyasztottam, aztán
kipihentem az ut fáradalmait s megfürödvén, hozzáláttam az
öltözködéshez. Öt órára éppen elkészültem. Megtettem a köteles
látogatást. A lady bemutatta leányait, a lord a fiait. Azaz csak kettőt
közülök, mert hat fia volt a lordnak. Csakhogy négyet távol tartott a
foglalkozása. A lord, aki büszke volt nagy családjára, azért megnevezte
és kimentette távollevő fiait is: „Earnestem, harmadszülött fiam nem
szereti a zajos mulatságokat: egyedül hivatásának él; mint clergyman
(pap) azt tartja, hogy az áhitatot kiüzik a lélekből a zajos világi
örömök. Nincs igaza, – jegyezte meg a lord mosolyogva, – de legyen az ő
hite szerint, mert nagy az ő hite, annál csak a jelleme nagyobb…
Charliem, – folytatta a szép öreg ur, – az én negyedszülött fiam (fiai
születési sorrendjére sulyt helyezett a lord) – Charlie azért nem
jöhetett el, mert katona, most Transzválban hadakozik a szegény
burokkal; ötödszülött gyermekem, az én kis Willym Indiákon veszekszik az
ültetvényesekkel: a kis bolond erővel nagy vagyont akar szerezni;
legkisebb gyermekem végre, Benjaminnak is kereszteltettem, Kairóban ül a
boltjában (s most nagyot nevetett a lord) és bort árul. Hiszen, –
jegyezte meg tréfásan, – igaz, az ő korában nem élhet az apja nyakán és
pénzén, _az nem lenne becsület_, de hogy miért választotta éppen a bort,
holott egy korty se kell neki belőle (s ebben a tekintetben nem is igazi
englishman), miért nem választotta teszem a gyapjut vagy a vasat: meg
nem foghatom. Hiszen mindegy lett volna neki: képzett kereskedő, minden
téren kiváló szakember…
Ágnes egy pillanatra abbahagyta a beszédet. Kérdőleg nézett Zsuzsára.
– Folytassam? – kérdezte aztán.
– Köszönöm, – majd máskor, – válaszolt Zsuzsa lehangoltan. – Eleget
tanultam ennyiből is.
– Tehát világosan válaszoltam a kérdésedre, – konstatálta Ágnes, – most
már tudod, hogy mi a különbség az angol és a magyar között s azt is
megérted, miért erős az s miért vagyunk mi gyengék.
– A munkán mulik.
– És a jellemen… A százszoros milliomos angol lord fia röstell az apja
nyakán élni, inkább felcsap borkereskedőnek, hogy megkeresse a kenyerét
– az egyszeres milliomos magyar ur fia, jó, ha szolgálatot vállal a
lovasságnál, de többnyire semmittevéssel foglalkozik s az apja terhére
adósságot csinál. És az igy természetes itt s ugy természetes ott.
Röstellünk dolgozni, mint a napkeleti emir, akinek országában csak a
rabszolga dolgozik. Keleti nép vagyunk s elhaladt felettünk az idő.
Féllábbal ma is ott vagyunk a középkorban.
– Elég, elég, – kérte Zsuzsa Ágnest, – beismerem, hogy meggyőztél az
igazadról, de még sem tudnám a hazámat elhagyni soha. Már én olyan
vagyok: itéletet sem mondok az édesanyámról; még ha méltatlan is lenne
reá, szeretem és én leszek az utolsó, aki elhagyom.
Ágnesnek szivére szállott a leányka mondása: a maga édesanyjára gondolt,
akit ha szeretett is a vére ösztönéből, kevésre becsült, állhatatlan,
ingadozó jelleme, komikus önszeretete miatt.
– Nagy szót ejtettél ki leányom, – mondta Zsuzsának, – aki olyan szép és
fiatal, ne fogadjon fel soha semmit, mert előbb-utóbb ellentmondásba
keverődik önmagával.
– Ezen a ponton soha, – állitotta Zsuzsa, s szent meggyőződése jeléül
szivére tette kezét, – soha, Ágnes. Hiszen, – tette hozzá, – oly kevesen
vagyunk.
– Akkor, – mondotta Ágnes, – nyilván csalódtam az érzéseid mértékében:
te azt az angol urat nem szereted igazán.
Zsuzsa, felelet helyett felbontotta a Charlie levelét.
– Olvashatom? – kérdezte.
– Olvasd…
Csak az első oldal végéig jutott Zsuzsa, aztán megcsuklott a torka s
kezéből kiesett a levél. Sápadt lett, mint a halott. Lába megtagadta a
szolgálatot, egy székhez támolygott s beléje esett.
Ágnes mellé ült és átkarolta a vállát.
– Ne vedd a lelkedre, – s biztatta-becézte az elalélt leánykát, – ha ugy
szeret, ahogy irja, még minden jóra fordulhat.
Zsuzsa reményvesztetten ingatta a fejét.
– Soha, soha!
És nagy, fényes könnyek szivárogtak a szemébe. Nem zokogott, csak a
szája széle vonaglott egy kicsit. S piciny, leányos keble hullámzott a
szive viharától…
Az állott a levél első husz sorában, hogy imádja őt Charlie és soha sem
fogja elfelejteni. De az apja ellenzi, hogy idegen származásu nőt vegyen
feleségül… A családi tradiciókra, élő törvényekre hivatkozott Charlie,
amelyek őt is kötelezik s bárha a szive szakad is meg, alájuk rendeli
magát.
Ágnes egyelőre nem zavarta tovább Zsuzsát a fájdalmában. Tudta, hogy a
köny ilyenkor nagyobbat könnyit az ember lelkén, mint a szó. Felvette a
szönyegről az elejtett levelet és engedelmet kért Zsuzsától, hogy végig
olvashassa.
A leány intett neki, majd arra kérte, hogy olvassa hangosan.
Ágnes teljesitette kivánságát… Csupa ömlengés, vágy, izzó szerelem volt
a levél további hét oldala. Egy férfias lélek jajveszékelése minden
sora. S a leláncolt Titán hiábavaló erőlködése feletti keserüsége
hangzott ki a sorok közül…
Egyebek között azt irta Zsuzsának, hogy: ha nem is fogja őt soha
elfelejteni, de többé nem láthatja az életben. A lovagiasság és a
becsület azt követelik tőle, hogy bocsánatot kérjen a leánytól mindama
gyöngéd szavaiért, amelyekkel, tiszta szándéka tudatában és szerelme
hevében női méltóságát megilletni merte és hogy mindent elkövessen, ami
alkalmas arra, hogy az ő emlékét feledésbe boritsa.
… Végig olvasván a levelet: elhallgatott Ágnes. Mintha gondolatokba
merült volna, összekulcsolta kezét a feje mögött és fölnézett a semmibe.
Arca nem árulta el érzését. A hangja se, midőn megszólalt végre:
– Szeret, az bizonyos, – mondta elgondolkodva.
Csend…
– És – folytatta, – az is bizonyos, most már látom, hogy te is szereted
őt.
A leány hallgatott. Hiába is tagadta volna, ha közben el is állottak a
könyei, szenvedő arca elég ékesen beszélt.
– Ugy-e, – kérdezte Ágnes résztvevő hangon és megsimogatta a leányka
haját, – csak most tudtad meg, mennyire szereted?
– Csak most…
– Az ugy szokott lenni. Akkor tudjuk meg, mennyire kedves nekünk valaki,
ha elveszitjük. Nem a saját tapasztalatomból beszélek ugyan, – tette
hozzá, mintha mentegetni akarta volna magát, – de nagyon el tudom
képzelni az esetet…
Erre ujra kitörtek a Zsuzsa könyei, de most már zokogott is hozzá. Az
Ágnes keblére ejtette fejét: ugy zokogott:
Az csak tovább simogatta a leányka haját, szótalanul, lágyan és
szabályos ütemben, mintha a maga erős lelkét akarta volna a leányka
forró, szűzies testébe átdelejezni. Arca komoly volt, mint az orvosé a
műtét alatt… Csak akkor szólalt meg ujra, midőn nagysokára
elcsendesedett a leányka zokogása.
– Légy erős, leányom, – mondta intőleg inkább, mintsem vigasztalva, –
egy magyar nőnek nem szabad magát elhagynia. Őseinktől kivételes
tulajdonságokat örököltünk a vérünkben, mi nemes uri nép,
gyengeségünkkel nem szabad ezt az örökséget meghazudtolnunk. Különbnek
tartjuk magunkat a tömeg emberénél, hát legyünk is különbek. A
boldogtalan szerelem csak a gyávákat sujtja le: arra kell gondolni, hogy
ajándék minden földi öröm, az igazi élet: a szenvedés.
A Zsuzsa fájó lelkére fölemelőleg hatottak ezek a bölcs, bátoritó
szavak. Azt érezte a leány, hogy olyan nő áll az oldalán, aki képes
lenne őt az élet minden csapásával szemben megvédeni… Átadta magát neki
egészen, az ő édes, leányos gyöngeségét rábizta az ő hatalmas erejére.
– Ha mindig mellettem lennél, – mondta, – le tudnék mondani az élet
minden öröméről, mert a te nagy lelked, tudom, mindenért kárpótolna
engem.
– Ameddig szükséged lesz rám, veled maradok. Érzem: itt a helyem
melletted.
A szép leány felállott, szinte elmult már minden gyöngesége. Mintha
csakugyan átáradt volna klasszikus fiatal testébe az Ágnes ereje.
– Mondd meg nekem, édes, – kérdezte szinte átszellemülve, – miért
szeretsz engem, mikor egészen más vagyok, mint te?
– Ágnes – (óh be ritkán esett meg vele) – elmosolyodott.
– Csalódol, kicsikém, mi teljesen egy anyagból vagyunk, azzal a
különbséggel, hogy téged kimélt az élet, engem próbára tett, te szép
vagy, én csunya. Egyéb különbség nincs is közöttünk.
Zsuzsa kitárta karjait.
– Nagyon, de nagyon büszke vagyok reád…


TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Virág hervadása.
Bálvándy, aki ezalatt az istállóban dégált és a viszontlátás örömére
összecsókolódzott valamennyi lovával, talán még a kocsisával is, éppen
akkor csörtetett végig a kastélya folyosóján, midőn Zsuzsa magára hagyta
végre Ágnest s a szobája felé tartott. Majdnem egymásba botlottak.
– Zsuzsóka!
– Tessék, apácska?
– Ágnestől jösz?
– Tőle.
– Jól érzi magát nálunk?
– Nagyon.
– Gondoskodjál róla fiam, akár az édesanyádról, hogy sokáig itt
maradjon.
Zsuzsa apja karja alá csusztatta a magáét.
– Bár csak örökké itt maradhatna, – mondta és az atyja szeme közé nézett
nyiltan, ártatlanul.
És mégis zavarba jött Bálvándy. Nem tudta, hogy értelmezze leánya
szavait. Ugy felrántotta szemét, hogy egész a homloka közepéig szaladt a
szemöldöke.
– Ejnye teremtette, – hebegte, – de furcsát mondtál te most, Zsuzsa!
– Miért?
Bálvándy, leánya tiszta, csudálkozó szeméből hamarosan kiolvasta, hogy
kár volt zavarba jönnie.
– Ja, – szólta el magát, – hát te ugy érted, nem amugy?
Erre meg már Zsuzsa volt az, aki tágra nyitotta a szemét.
– Te vagy az, aki furcsákat mond, apácska.
Bálvándy, szokása szerint a tarkójához folyamodott, azaz kapart rajta.
– Ejnye, az ebugattát, mi most kétfele gondolkozunk, mint a debreceni
varga! Azonban sebaj, – tette hozzá, – neked van igazad: én se bánnám,
ha Ágnes valami csuda révén örökre nálunk rekedne. Ha ki tudsz találni
valamit, veszek neked egy drága selyemruhát.
Azzal otthagyta Zsuzsát. Roppant jókedve volt: tele fütyülte a
visszhangos folyosót… Egy _ijedtképü_, mezitlábos szolgáló szaladt el
mellette (mert a mezitlábasoknak tilos volt a folyosón való
szaladgálás), de nem szaladt elég szaporán, a méltóságos ur elkapta a
copfját és egy jóizüt rántott rajta.
– Hogy vagy, Kati?
Nem volt Katinak odáig semmi baja, de most egyszeribe rosszul lett a
nagy ijedtségtől.
– Jaj, ne tessen bántani, csak a köpőláda miatt gyüttem.
– Bolond, hisz nem bántalak, – kacagott a vig báró és eleresztette a
szolgáló coffját. Aztán elkezdett énekelni: Ha férfi lelkedet egy
hölgyre föltevéd, stb.
Végre belökte a szobája ajtaját és a helyett, hogy megnyomta volna a
villamos csengetyü gombját, a maga méltóságos torkával csengetett a kis
inasra:
– Gyurkó! Gyuhuhurkó!…
A kis móc azonmód kipattant valahonnnan a padlóból.
– Tessen parancsolni!
– Hagy lám a füledet: nőtt-e, mióta odavoltam?
– Az nem nőtt, – állitotta Gyurkó, – hanem – mesélte, – lakik itt a
faluban egy piszlicsár, a Dutkó, tán tetszik is ösmérni, – hát annak van
egy felesége, akinek a mult héten egyszerre két gyereke lett.
– Egyéb ujság nincsen? – kérdezte a kedélyes báró hahotázva.
– De, – pletykázta a kis móc, – Nyisztor Maricának megest uj szeretője
lett…
Ilyen stilusban mulattak a méltóságos ur és az inasa vagy egy félóráig.
Aztán már finoman kellett magukat viselniök, mert elkövetkezett az ebéd
ideje. A méltóságos urnak, tekintettel hölgy vendégére, redengótot
kellett öltenie, amivel együtt jár a komolyság. Gyurkónak pedig
segitenie kellett az asztalnál, a mivel meg a méltóság jár együtt…
Zsuzsa pompás önuralmat tanusitott az asztalnál. Egyetlen jellel sem
árulta el szomoru kis szive zajlását, még akkor sem, mikor Bálint
megkérdezte tőle:
– Hát mit irt Charlie?
– Semmi különöset.
Ennyi volt a Zsuzsa felelete…
… Hanem egy hét mulva, kettő mulva már gyakran elhagyta az ereje
Zsuzsát. Igen sokszor bizony veres volt a szeme. Mikor pedig a szeme nem
volt veres, az arca volt fehér. Nagyon fehér. Azért mosolygott,
különösen Ágnes előtt, de nem volt az igazi mosoly: szomoru volt, mint a
ciprusfa… És beesett a gyönyörü leány szeme. Pici, ives szája
kiegyenesedett… Hervadt egy pompás virág.
Ágnes egy ideig aggódó szemmel nézte a hanyatlását. Bátoritotta,
vigasztalta tekintetével. De hogy mit sem használt az igyekezete,
mind-mind ernyedtebb lett a megtört liliom szirma: szóra váltotta
aggodalmait.
– Hát ennyire szereted?
Már még csak nem is tagadta Zsuzsa.
– Nagyon szeretem… az életem.
– Akkor – állitotta Ágnes komolyan az ő hivő erejének fanatizmusával –
el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére
is.
Zsuzsa kétkedőleg rázta a fejét.
– Nem Ágnes, ne vigasztalj engem. Hiszen nem halok bele. Csakhogy még
nem szoktam meg a szenvedést.
Ágnesnek (mintha csak valami földöntuli érzés, mennyei ihlet fogta volna
el lelkét) lángba borult az arca. A leányhoz lépett és megfogta a kezét.
Szeme szikrázott, hangja szinte zugott, mint az apostoloké, midőn
megismételte szavait:
– Ujra csak azt mondom neked, Zsuzsa: el fog éretted jönni és a
feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.
– Hogy mondhatsz ilyet? – csudálkozott a leányka halotthaloványan, mert
ráragadt az aggszüz ihlete.
Ágnes kebléhez ölelte.
– A szerelem – állitotta hévvel, – csudákat müvel. _Én tudom_… Olvasd el
a Jókai Shirinjét: az egy igaz mese.
– Ismerem, – mondta Zsuzsa, – csakhogy az a mese nagyon szomoruan
végződik ám. Különben is a mesék kora lejárt.
– Édes leányom, csak ember az is, aki a mesét csinálja. És
tulajdonképpen nem is mese az igazi mese.
Zsuzsa nem értette meg a mondás mélységét. Különösen hogy Ágnes nem
füzött hozzá bővebb magyarázatot. Csak arra kérte a leányt:
– Remélj és szeress… Remélni – mondta rejtelmes hangon, – remélni és
szeretni lehet _husz_ esztendeig, sőt örökké is. Pedig az élet csak
annyi: remény és szeretet. A többi khiméra… Igérd meg nekem, hogy bátor
leszel, mig visszajövök.
– Zsuzsa összerezzent.
– Hogy hogy, hát te is elhagysz engem? És éppen most? És ilyen
váratlanul?
– Azért hagylak el, hogy visszatérjek hozzád. Várj rám. Megfogadtam
neked, hogy nem hagylak el soha…