Ugor Ágnes - 02

jajgatott, az öreg ur meg prézsmitált és morgott. Mikor nem morgott,
hazudott, De az öreg asszony is hazudott, mikor nem jajgatott. Olyan
csuda házaspár volt: nem tudott az egyenes uton haladni, váltig
kerülgette egymást és az igazságot. Nem is koccantak össze soha, mert a
döntő pillanatban belebujtak a képmutatás és hazugságok utvesztőjébe…
Egy szó mint száz, tótok voltak Ugorék. Ojtott tótok. Immár hatszáz év
óta, hogy nemességet szerzett a családjuk, tagjai vérzettek is a hazáért
becsülettel, de a faji kvalitásaik leglényegesebb jegyei: a kétszinüség
és sunyiság, nem tudott róluk lekopni. Ágnes talán egymaga volt kivétel
a hires fa hajtásai között…
… Menyus bácsi, miután kikeseregte magát a halál ellen, végre szóhoz
engedte jutni az öccsét is.
– No, öcsécském, most már beszélj te is.
Szegény Mukiban kevés volt a szó, különösen, ha kalimpált alatta a szék.
Kikecmergett hát a _himbából_ és megrázogatván vékony lábszárait,
megragadta a bácsija hosszu és fekete körmös kezét és elkezdte rázni,
mintha kondoleálni akarna neki. Az öreg urnak – nyilván félreértette –
nem tetszett ez a furcsa modor.
– Ej, hát mit sajnálgatsz, azért nem vagyok még a sirban!
Muki kézzel-lábbal protestált.
– Ments Isten, hiszen nem sajnálom én, édes kedves bátyám!…
– De sajnálsz – makacskodott az öreg. – Akarom tudni, hogy mi
sajnálnivalót találsz rajtam?
– Semmit, – erősködött Muki, – Isten ucscse, nem sajnállak, csak meg
vagyok hatva.
– Mitől te?
Mukinak egyszeribe megeredt a szava.
– Annyit játszottam gyermekkoromban itt: ebben a kertben, a gyümölcsös
padláson, a halastónál és (hozzátámaszkodott a nagy családi asztalhoz) e
körül a jó vén butor körül!… Nem tehetek róla, most, hogy a hangodat
hallom, visszakérezkednek régi kedves emlékeim a szivem közepébe és –
bizonyisten sirnék, ha nem röstelleném.
– Csak sirj öcsécském, – biztatta az öreg, most már megnyugodva, – a
köny nem szégyen és könnyit a lelken.
És elbeszélte életének egy pár keserves esetét, a mikor neki is sirnia
kellett.
A sirás igaz volt, mert a sirhatnámság is hozzátartozik a felvidéki urak
természetrajzához, de az esetek már költve voltak. Nem volt az öreg
Menyusnak életében egyetlen olyan keserves esete sem, a mi komoly ok
lett volna a sirásra. Ha sirt, minden külső befolyás nélkül sirt,
szabadon, mint a milyen szabadon a fülemüle csattog: a szive szavára.
Csupa passzióból felzaklatta idegeit, elsajnálgatta magát, minden ok
nélkül, különösen ha nagyon unatkozott…
… Muki, hiába biztatta a nagybátyja, nem követte a tanácsot. Inkább
nénje felől kérdezősködött.
– Az most beteg, – állitotta az öreg Menyus, – semmi esetre se fog
kijönni.
És ebben a pillanatban benyitott a néni.
Muki eléje szaladt és kezet csókolt neki. A néni nagyot sóhajtott s
megölelte öcscsét szótlanul, mint a sorsüldözöttek, a kik nem tudnak már
örülni a legnagyobb örömöknek se.
– Igen beteg szegény Zsófi, – magyarázta ki Menyus bácsi a felesége
sóhaját és némaságát.
Jól tette, hogy igy magyarázta, (ha a meggyőződése ellenére is, mert
egyszeribe elapadt az öreg asszonyka könyforrása, hogy a legnagyobb
méltatlankodásnak adjon helyet.
– Én beteg? – hápogta elfojtott indulattal. – Honnan veszed, édes
Menyuskám, hogy beteg vagyok? Nincs nekem – állitotta, – semmi bajom,
csak, ah, szerencsétlen vagyok.
– Hisz az a legnagyobb betegség, – állitotta Menyus bácsi. – Inkább
odaadnám a kisujjamat, csak szerencsétlen ne legyek soha…
Ilyen modorban folyt a társalgás. Lefetyeltek, lotyogtak az öregek,
egyetlen szavukat sem vették komolyan. Ha feszült az ellentmondás
fonala, eleresztették egyszerre mindaketten, hogy végképp el ne
szakadjon valahogy. Mert komolyan mérgeskedni egyikük sem akart: az
koptat, nyüvi az életerőt…
Muki, a ki rég elszokott a felvidéki levegőtől, csak ámult-bámult a vén
gyerekeken. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért bolondoznak egymással,
amikor lehetnének okosak és komolyak is. Hisz az sokkal könnyebb.
Nem tudta Muki, mennyire ragadós a rossz szokás. S hogy idővel kedvessé,
sőt bájossá válhatik az üres locsogás is, afféle játszi incselkedés
szinét veszi fel annak a szemében, a kinek nem ambiciója, hogy edzze a
jellemét.
Bizonyos: a jellemakrobaták erőlködésében van valami visszataszitó
nagyképüség s viszont demokritoszi bölcseség rejlik abban, hogy az ember
komolyan ne vegye se magát, sem embertársait. Hanem persze születni kell
erre is. Mert a kemény ember nem fog magából bolondot üzni soha.
Ám Muki báró minden volt, csak nem kemény. Volt némi jelleme, de csak
olyan puha, mint a kocsonya. Ha megnyomták, rezgett, ha ráfujtak, akkor
is rezgett. Hát Menyus bácsi megnyomta, Zsófi néni meg-megfujta s
harmadnapra már ő is megtanult füllenteni. Talán maga se tudta, de ugy
hazudott és kertelt, mint a záporeső.
A bácsiék igen megszerették érte s már-már terveket kombináltak a
_megragasztására_. Hisz ugy pászolt volna nekik vőnek! Igaz ugyan, hogy
el volt adósodva, de ők meg már abban a korban voltak, a melyben az
Ugoroknak nem szokott adósságuk lenni. Segithettek volna Mukin… Aztán
Ágnesnek is ott volt az ötvenezer forintja. Egyszóval, vélték az öregek,
alighanem meg lehetne a Muki vagyonát menteni, különösen ha olyan
kezekbe kerül, mint az Ágneséi…
Igy szőtték az öregek ábrándjaik fonalából a hálót a Muki számára,
vagyis ellene. Inkább a számára, mert hiszen, vallották bácsiék, ha nem
fogatja meg magát, előbb-utóbb az adósok börtönébe kerül… Tudták, hogy
ma már nincs is efféle börtön, de azért csak igy mondták, mert volt
valaha és mert jobban pászolt volna nekik, ha ma is lenne. Akkor,
vélték, egész biztos lenne, hogy elsüthetik végre Ágnest. Már pedig az
volt az ő egyedüli életcéljuk. Szerettek volna végre-valahára
megpihenni, holott a leány minduntalan tüzes csóvákat hajigált békéjük
olajába. Kigunyolta anyját, mert martirt csinált magából; apját, mert
folyton duruzsolt és örökké élni akart. Egyszóval megzavarta szülői
ártatlan kedvteléseit…
Leányuk elsikkasztása kérdésében elejétől fogva összetartottak az öregek
s ez az együttérzés volt az egyedüli kapocs, amely negyvenkét évi
frigyükből erkölcsi köteléket, ethikai értelemben vett házasságot
csinált. Mert egyébként szétfelé huztak minden vonalon…
Az öreg pár reménykedését nagyban táplálta az a körülmény, hogy Ágnes
egész nap sülve-főve volt Mukival. Ebből ki lehetett kombinálniok, hogy
ő is komolyan pályázik reá… Különben miért ragadta volna minduntalan
magával a kertbe?… Ott suttogott, butogott vele reggeltől estig, néha
veszekedett is, dehát, mint mondják, a szerelemhez az is hozzátartozik.
Szegény naiv öregek! Ha tudták volna, miért bujja leányuk
unokatestvérével a kertet! S hogy Muki a helyett, amire Ágnes rá akarta
őt birni (s rá is birta), talán még inkább a vénleány kezére fanyalodott
volna reá… S ha tudták volna, hogy leányuk szivósabban ragaszkodott
Bálvándyhoz, mint valaha s Mukit csak eszközül használta fel célja
eléréséhez. Cinkosává, büntársává tette. Megvásárolta pénzen: a lelkét,
a becsületét. Bérencévé aljasitotta az előkelő, de gyönge lelkü fiut…
Ágnes vasakaratának talán ez volt a legnagyobb és legnehezebb győzelme.
Fenyegetéssel, könyörgéssel nem boldogult unokatestvérével, annak egész
valóját, erkölcsi alapját kellett összetörnie, hogy rabszolgájává tegye.
Hatalmas eszével megvesztegette itélőképességét, Schoppenhauer, Fichte
és Nietzsche szavaival bizonyitotta be neki, hogy a becsület khiméra,
képtelenség, a mi nemzedékenként változik: ki-kinek annyi az értéke,
mint amennyit másokkal szemben önmaga tud magának kivívni… Az erkölcs is
fikció. Csak egy nagy emberi érték van, az akarattal párosult erő… és
igy tovább…
Az öreg házaspár kieszelt már egy konkrét tervet is, hogy siettesse a
párti megvalósitását. De egyelőre nem vehették hasznát a tervüknek, mert
mire elkészült, hirtelen elutazott Muki. Az öregeknek azt hazudta, hogy
Pestre megy és nemsokára visszajön, pedig Kolozsvárra utazott és soha se
jött vissza.
Az Ágnes jóvoltából háromezer forint készpénzt vitt magával Muki is és
egy hétezer forintról szóló takarékpénztári könyvet.
A sok pénztől jókedve kerekedett, de mire a gőzös elindult alatta,
mindenfelé aggodalmak férkőztek a jókedvéhez. Fogalma sem volt róla,
hogy fog Bálvándyval feltünés nélkül megismerkedni… Ágnes szerint
Kolozsvártól egy órányira lakott a derék ur, de ha Kolozsvár
legeslegközepében lakott volna is, hogy rontson be hozzá ismeretlenül?…


HARMADIK FEJEZET. Bálvándon.
Szerencséje volt a jó Mukinak. A véletlen hamarabb öszehozta emberével,
mintsem gondolni lehetett volna… Bálvándy éppen Kolozsvárott
tartózkodott, midőn ő odaérkezett; mi több, ugyanabban a fogadóban
szállott meg, amelyben ő is tanyát ütött: a Hungáriában. Az Ágnes
körülményes leirása után azonmód ráismert (s a pincérek révén legott meg
is győződött róla, hogy nem tévedett), midőn meglátta őt az étteremben,
amint egy másik urral éppen ebédhez ült.
Muki a szomszéd asztalnál foglalt helyet az idegen urral szemben.
Ráklevest, pisztrángot rendelt és francia chablist hozzá. Bálvándiék is
chablist ittak…
Az ismeretlen urról első pillanatra leritt az előkelőség. Afféle
nyikorgó torku, macskaképü férfi volt s hihetetlen cerimóniával
szürcsölte a levest. Mukinak ugy rémlett, mintha már látta volna
valahol. Többször rápislantott, eleinte csak loppal, laposan (nehogy azt
higyje, hogy imponál neki a mókáival), később azonban – egye kánya,
akárhogy vélekedik is róla! – egész nyiltan belebámult a képébe. Mert
hátha csakugyan ismerősök valahonnan? A kedvező alkalmat nem szabad
elmulasztania…
Csakugyan ismerősök voltak. Az idegen urnak volt biztosabb az
emlékezőtehetsége, ő kezdte meg a régi ismeretség felujitását. Rögtön
abban a pillanatban, a melyben rátévedt a szeme Mukira.
– Nini, – recsegett rá, megrázva kezét a feje fölött, – hisz ez a Muki.
Muki felállott és rávigyorgott.
– Az vagyok, a Muki vagyok…
– Hahha! – s kacagott az ismeretlen ur – én megcsiptelek az első
pillantásra, de te, fogadok, most se tudod, ki vagyok.
– De igen, – hebegte Muki, – azaz nem… talán izé…
– Ne kínlódjál, kenyeres, – könyörült meg rajta a Bálvándy barátja
joviálisan, – Kecskéssy Tivadar vagyok, a te régi jogász spécid…
– Nini, a Tivi! Csakugyan!… Szervusz, te Tivi!…
A jég megtört. A pisztrángot már a Bálvándy társaságában ette meg Muki.
A kappan után meg már per Toncsi – Muki – Tivi szolitották egymást a
derék asztaltársak.
Toncsi természetesen Bálvándy volt. Muki rögtön megszerette őt, mert
igen jámbor képe volt és szeretett nevetni. Legkiváltképp a saját
viccein. Pedig mindig viccelt, hiába volt gyászban. Igaz, hogy
ártatlanok voltak a tréfácskái (a csattanót sehogy se lehetett bennök
felfedezni), de azzal nem törődött Muki: csupa szimpátiából versenyt
nevetett uj pajtásával, amiért ez viszont roppantul hálásnak
mutatkozott.
– Megiszom veled egy pohár pezsgőt, gyerekem, mert nagyon tetszel nekem…
Pincér, egy Mummot!
– Hogyne tetszenék neked, – jegyezte meg a szarkasztikus Tivi, – mikor ő
most az egyedüli élő lény bérces kis hazánkban, aki nevetni képes a
vicceiden.
Toncsi nem haragudott meg rá.
– Te ne beszélj, te blazirt vagy…
Meghozták a Mummot. A pincér megtöltött belőle három poharat.
– Szereted a pezsgőt? – kérdezte Muki Bálvándytól s kissé belepirult a
kérdésébe, mert még röstelte a _célzatát_.
– Jó társaságban és néha – válaszolt Toncsi báró, – és koccintásra
emelte poharát.
Koccintottak. Muki legott észrevette, hogy Bálvándy nem szokott
pezsgőzni: ugy nyakalta a nemes gyöngyöző bort, mint a kerti vinkót. A
gourmeteknek ez fáj. Nem is tudta Muki megállani, hogy kifogást ne
tegyen a _barbarizmus_ ellen.
– Hű, – sziszegte, mintha kigyó csipte volna meg, – ne ugy igyad a
pezsgőt: szürcsöld.
– Miért szürcsöljem? – csudálkozott Toncsi báró.
– Ej, hát ez is kérdés? Mert az egész világ szürcsöli.
– Jó, – nyugtatta meg Bálvándy az apró inyencet naiv komolysággal, – hát
ezentul én is szürcsölni fogom.
S egyben elmondott egy anekdótát a szürcsölő barátról és a cseresznyés
kislányról. Kár, hogy nem lehet leirni, mert elcsapnák a nyomdászt, aki
kiszedné.
Elég az hozzá, hogy tetszett az anekdota még Kecskéssynek is. Nagyot
kacagtak rajta a cimborák. Jókedvük ugy kiszélesedett, hogy kénytelenek
voltak beljebbezni. Muki meghozatta a második palack pezsgőt, Kecskéssy
a harmadikat. A vége felé ugy belefelejtkeztek az ivásba, hogy már maga
Muki se szürcsölt. Toncsi diadallal szögezte le a ténykörülményt, mert
jóllehet, nehezére esett, idáig nem mert nem szürcsölni…
A harmadik pezsgős palack feneke felé járván, Kecskéssy kijelentette,
hogy nem iszik többet, hanem a kaszinóba megy, mert ezer pengője
hiányzik a boldogságához: hát azt ki akarja nyerni. Meg is jelölte
kiszemelt áldozatát… Egy eszelős lengyel tévedt Kolozsvárra. Borszékre
igyekezett, de megragasztották Kolozsvártt, már egy hete, hogy részeg…
Hát ettől akart Kecskéssy ezer forintot nyerni.
Muki némi örömmel konstatálta, hogy nini, az emberek még cinikusabbak
Kolozsvártt, mint Budapestten: részeg emberrel sem átallanak kártyázni.
Megkönnyebedett a lelke, mert hiszen a cinizmusra ezentul neki is nagy
szüksége leendett. Konstatálhatta, hogy Kecskéssy rongyos ezer forintért
nagyobb kártyabetyárságra képes, mint amilyennek neki valaha lennie
kellendett – egy egész vagyonért.
Megelégedése jeléül kifujta az orrát, aztán kijelentette, hogy ő is
elmenne a kaszinóba egy csésze feketére, de egy kis zsuettet se vetne
meg. Bálvándy megfogta a kabátja szárnyát.
– Ha te mégy, én is megyek. Sőt – tette hozzá, – bár nem szoktam
kártyázni, egy kis zsuettbe én is belemegyek.
Mukinak megvillant a bortól már amugy is fényes szeme.
– Tudsz ekartézni?
– Nagyon tudok, egyebet se tudok.
– Bravó Stuver! Hát gyerünk…
Felszedelőzködtek Árpád ivadéki és elrobogtak a kaszinóba. Mukit
bemutatták az elnöknek és egy pár tekintélyesebb tagnak. Mindenki
megörült neki. Öten atyafiságot is kötöttek vele. Ez erdélyi szokás és
javára válik a _magyarországi_ embernek.
Tiz percnyi ottidőzés után már az egész kaszinó egyhangulag mukizta
Mukit. Igen jó képe volt: szinte provokálta a becéző pofocskákat…
… Kecskéssy leült a lengyeljével piketirozni. Egyszeribe öt gibice
kerekedett, a lengyelnek tiz. Mindenki tudta, hogy husz krajcárba megy
pointje, hát természetes, hogy a közérdeklődés a nagy parti köré
csoportosult.
A lengyel gróf pityókos volt ezuttal is, de bomlottul járt a kártyája.
Kecskéssy minduntalan négy disznót osztott neki. És hiába szítta a
fogát, rakosgatta maga elé talizmánjait: egy ezüst szent Antalkát, egy
üvegbe foglalt négylevelü lóherét, egy matring női hajszálat: a
disznókat nem tudta belecsábitani a maga óljába. Nyolc játszmát vesztett
egymásután, közöttük egy ezerhatszázasat. Ez egymagában háromszázhusz
forintjába került. Nem is játszott tovább. Mérgében elszakitott egy
kártyát az asztal alatt és összeszámoltatta a különbözetet.
– Ötezerkétszáz! – jelentette ki a lengyel aprókat kacagva. – Endlich!
Kecskéssy kifizette tartozását és a mellette gibicelő Mukira vetette
szemét.
– Hát ti nem kártyáztok?
– Nem, – válaszolt ez, – elment a kedvem.
A Kecskéssy sóvár szeméből kiolvasta, hogy a kozák ur rajta szeretné
behozni a veszteséget, de különben sem tetszett neki a játékmodora.
Talán először életében, megemberelte magát: kitért a veszedelem elől.
– Meggondoltam magamat, – jelentette ki mégegyszer határozottan, – nem
adok zsuett bankot…
Bálvándy csak örült, hogy nem kellett játszania. Különben is még az
éjjel haza akart menni. Muki is fáradt volt, – hiszen egész éjszaka alig
aludt egy-két órát. – Bálvándyval együtt ő is távozott a kaszinóból.
– Álmos vagyok…
– Hallod-e, – javasolta Bálvándy mohón, – itt Kolozsvártt nem lehet jól
aludni, gyere hozzám, egy óra alatt Bálvándon vagyunk.
Muki természetesen elfogadta a meghivást. Hiszen olyan kapóra jött… És
ugy befészkelte magát a Bálvándy-kastélyba, mint egy lengyel menekült.
Egy hétig ki se mozdult belőle. S hogy okát adja erdélyországi
kirándulásának, azt mondta gyanutalan házigazdájának, hogy birtokot
keres Erdélyben.
– Ha csak az kell, – biztatta ez, – van itt birtok elég, de kikötöm
magamnak, hogy nélkülem egy viskót se vegyél, mert becsapnak.
Muki megigérte, hogy lépést se tesz a megkérdezése nélkül.
Ilyenformán továbbra is Bálvándon maradhatott. Két hétig folyton
birtokot nézett Bálvándyval.
Csak egy hónap mulva szánta rá magát végre, hogy haza utazzék. A jeget
megtörte – gondolta magában, – átesett a kezdet nehézségein, ennyi
egyelőre elég neki. Majd vissza mehet Bálvándra, amikor akarja, meg volt
rá az ürügye: a birtokkeresés.
Mielőtt vasutra ült volna, még levelet irt Ágnesnek. Beszámolt neki:
„Édes Ágnes! Ugy megy minden, mint a karikacsapás. Az Istenek is velünk
vannak. Bálvándy pompás ember. Négy hétig folyton a társaságában voltam.
De még nem akarom brüszkirozni. Kolozsvártt ugy se lehet semmit se
csinálni: az élet nagyon törpe ott. Majd Pestre _lanszirozom_ s ott adom
be neki a maszlagot. Bizd rám. Belekóstoltam a dologba, most már kedvem
telik benne magamnak is. Mert kitaláltam egy formulát, ami némiképp
megnyugtatja a lelkiismeretemet: Eddig senki se becsült (mindig
piszkáltak egy pár rongyos ezer forint miatt), csak magam becsültem
magamat, (mert soha sem ártottam senkinek, csak önmagamnak). Hát most
megforditva lesz: lemondok az önbecsérzetről s a mások becsülésére fogok
pályázni, azaz másoknak fogok ártani a magam javára. Egyszóval ugy fogok
élni, mint az okos emberek. Ez a te tanácsod s igazad van.
„Hanem aztán pontos légy a pénzzel drága kuzin, mert ha ki nem
fizethetem kártyaadósságaimat, megdől a formula s két szék között a
földre pottyanok.
„Sajnálom szegény Toncsit, de nem tehetek róla. Én sem voltam rosszabb
nála s engem se kiméltek. Aki birja marja. Ez is a te mondásod s pompás
ez is.
„Egy szó, mint száz, elhatároztam, hogy rossz ember leszek: lelketlen,
de korrekt kutya. De aztán próbáljon csak valaki froclizni!…
„Egy hónapig most Pesten maradok. Oda irj, ha valami mondanivalód van. A
kapott tizezer forint felével megállapodásunk értelmében kártyaadósságot
fizetek, a másik felét meghagyom forgó tőkének.
„Két-három hét mulva ismét lerándulok Toncsihoz. Azt mondtam neki, hogy
birtokot keresek Erdélyben. Jól csinálom, mi? De megteszek én most már
mindent, mert épp oly grandszenyőr akarok lenni, mint akár Belényesi
Elemér. Nyerni fogok! Még az is lehetséges, hogy visszaadom a te
huszezer forintodat is.
„Pá, puszi, kuzinkám, ölel a te hü rokonod – Muki“.
Mint ebből az össze-vissza levélből kivilágosodik, Muki Erdélyben
végképp megemésztette, sőt megkedvelte az Ágnes elveit…
A Mukihoz hasonló ingatag emberek jellemét annak a miliőnek a szelleme
formálja meg, amelyben élnek. Minden attól függ, hogy az ilyen bábot
hová sodorja a sors… Szülőinek oltalmazó keze alatt pompás, lelkes
ifjuvá gyarapodott Muki a szeretet és tiszta erkölcsök égisze alatt.
Minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, rajongott a szépért, a nemes
eszmékért, csupa láng volt, nagyratörő ambició… Mint ifju, lumpok
társaságába került, hát ő is belemerült a bünös élvezetek árjába…
Elvégezvén a jogot, segédfogalmazói állást vállalt a
belügyminiszteriumban, de miután senki se dolgozott ott, ő se dolgozott…
Majd hazahivta az apja gazdálkodni. A tiszteletreméltó szigoru ur
kordájában ismét formát cserélt Muki. Szorgalmas, kitünő gazda lett
belőle, mindaddig, amig az öreg hátat nem forditott az árnyékvilágnak.
Akkor egyet perdült, kettőt fordult a könnyelmü fiu: elkezdett ugy élni,
mint a többi megyéjebeli ezerholdas birtokos (holott igen uszott az ő
ezer holdja), ivott, lovacskázott, kártyázott, föllépett képviselőnek.
És minden vonalon megbukott. Tiz esztendő alatt elkészült az atyai
vagyonnal… Ezután megint becsületes ember lett belőle. Fölcsapott
szolgabirónak, tintát nyalt és vizet ivott… Ez se tartott csak három
esztendeig. Akkor meghalt a nagybátyja s ujabb ezer hold tulajdonosa
lett Muki. Oldalba nyomta az állását és fölrándult Budapestre nősülni.
Nő volt Pesten elég, de egyéb csábszer még több: egyet gondolt Muki
(azt, hogy kár lenne az aranyszabadságot rózsalánccal felcserélni),
beiratkozott a Nemzeti Kaszinóba – urnak. Kártyázott ismét,
lóversenyezett és primadonna-kultuszt üzött. És ujra megbukott minden
vonalon. Pénzét elnyerték, lovai letörtek, primadonáit elszerették.
Hovatovább eljátszotta emberi méltóságát is: egy pár be nem váltott bon
fejében kénytelen volt elszenvedni, hogy kártyahitelezői figurát
csináljanak belőle. Nem jártak el ellene szigoruan, föl sem jelentették
a választmánynak, mert sajnálták mégis, de éreztették vele, hogy türve
van…
Nem csoda tehát, hogy a jó Muki ilyen jellemmel és ilyen viszonyok
között a rosszra is rá volt birható. Különösen, ha olyan erős egyén,
mint Ágnes, vetett kelepcét szellemi és erkölcsi épsége ellen.


NEGYEDIK FEJEZET. Muki báró a klubban.
Mukit, akinek a terminusaiban már nem hitt eleven lélek a kaszinóban,
valóságos szenzációként fogadták a hitelezői, midőn egy toreádor
gőgjével kijelentette nekik, hogy: eb ura fakó, ő fizetni akar!
– Hahó, te tréfálsz, Muki, – kacagott a szemébe Brenday Sándor báró, –
szinházi bankót el nem fogadok.
Muki nyelt…
– Kit öltél meg, öregem! – tréfálkozott vele még a szelid Belényesi
Károly gróf is. – Avagy csak álmodtad, hogy pénzed van?
Muki ismét nyelt…
– Ugy lesz az, – magyarázta egy bunkófejü, de cinegelábu sportsman
pózolva, (mint aki mindig fején szokta találni a szöget), – hogy eladta
a csontvázát az anthropológiai intézetnek: azzal fizet.
Muki erre már kettőt nyelt és el is pirult hozzá. De hepciáskodnia még
nem lehetett, mert hátra volt még három hitelezője hatezer forint
értékben, akiket csak később lehetett kiegyenlitenie, az Ágnes második
tizezerforintos rátájából. Addig kuss volt neki.
Hát nem hepciáskodott Muki, de gondolt magában valamit. Illetve ujabb
erőt nyert lelkének az a meggyőződése, amelyet Ágnes szuggerált bele:
hogy az embereket csakugyan nem érdemes kimélni, az emberek kegyetlenek
és gonoszok: kifognak a gyengébben, ha megbotlott, a helyett, hogy a
hóna alá nyulnának; s ha feltápászkodik valahogy nagy kínnal, csupa
ragadozó ösztönből visszanyomják a sárga földre… Igen, igen az élet egy
rút marakodás! Aki birja, marja!…
Muki eme szivén átvonagló érzésének hatása alatt állott, midőn tárcájába
nyult. Ajkát összeszoritotta, keze reszketett az elfojtott dühtől.
Kinyitotta tárcáját és minden szó nélkül ezer forintot tett Brenday elé.
Belényesinek nyolcszáz forintot fizetett ki, a sportsman ezerhatszázat
kapott, Bór Dávid ezret.
Azután fölkereste Muki többi hitelezőit is és valamennyinek a füléhez
ágaskodott:
– Bocsánat, – sugta nekik alázatosan, – még ujév előtt eleget teendek
becsületbeli kötelezettségmnek.
Ezek is kinevették. Nagyurak voltak, a pénzre nem volt szükségük, de egy
kis kegyetlenség jól esett nekik.
Ám Muki az egyszer nem törődött a szégyenével. Majd annál gőgösebb lesz,
– gondota magában, – ha teljes joga lesz hozzá… Jó képet vágott, mint a
megszeliditett medve, de alattomban készen állott a halálos ölelésre is,
mert igen sajgott a sebe. Megesküdött magában, hogy senkit sem fog
kimélni soha.
Azzal hátat forditott a kaszinónak és miután klub-élet nélkül immáron el
se tudta képzelni a természetet, beiratkozott a Nemzeti Körbe. Ott, a
reá nézve szüz talajon akarta kipróbálni uj alapokra fektetett
életelveit.
Becsületet aratott velük… Különösen legujabb rangtársait kultiválta: a
báró-bankárokat, a nagykereskedőket, a cukorkirályokat, a hadsereg
bakkancsszállitóit és konzerv-apostolait, egyszóval a legujabb
arisztokráciát. S két hónap lefolyása alatt sikerült is a bőrüket
meghorzsolnia – elnyert tőlük, immár nem az előkelő ekartén, hanem a
lipótvárosi alsós-játékban, vagy kétszáz métermázsa édességet, ezer pár
bakkancsot, ötven darab hitelrészvényt s vagy tizezer doboz
gulyás-konzervet, – a nélkül, hogy áldozatai észrevették volna. Csak azt
vették észre, hogy igen kedves ember az ő uj barátjuk, egyszer sem
éreztette velük, hogy még veres a vérük…
De az államférfiakat sem hanyagolta el a derék átlényegült Muki.
Meghizelegte őket, mert észrevette, hogy éppen a státus-férfiak a
leghiubb emberek. De meg is imponálta őket, mert azt is észrevette, hogy
nem éppen a legokosabbak: kormányozni tudnak, de csak ugy a világba;
forgatják a kereket, ami amugy is forog; tolják a szekeret, ami amugy is
halad, mert olyan a szerkezete. Az iránynyal nem törődnek, mert ugy se
ismerik az utakat; holmi rikordokat sem akarnak teremteni, mert az az
elvük: lassan, de biztosan. Zápor és mennydörgős ménkü nem
veszélyeztette őket, mert csendes volt a tenger és kék az ég. Ahhoz meg,
hogy kopik a hajó s szuvasodik az árboc, nem volt szemük… Pedig zugott
már a tenger méhe ott lent az alsó sötét régiókban s vészes párák
imbolyogtak a fojtó levegőben: kergették egymást, hogy egy ponton
összesürüdjenek. A föld vajudott s szörnyetegeket szült, akik ádáz
fogakkal marcangolták szülőjük emlőjét, mert nem adott nekik elég tejet…
Tehát Muki megimponálta a státus-férfiakat. Valamikor elolvasta volt
Tocqueville könyvét és szolgabiró korában alkalma volt beletekinteni a
néplélek érdekes, izgató rejtelmeibe. Aztán a müvészetet is megérezte
mimóza idegzetével: annak óriási értéknevelő, léleknemesitő hatásait.
Okát talán nem tudta volna adni, de ösztönszerüleg sejtette, hogy egy
nemzet erejének igazi értékmérője a szellemi kulturája. Az a becsülete,
az életkedve, élettartamának a meghatározója. Mert minden, ami szellem,
közkincse az emberiségnek s az a nemzet, amely semmivel sem járul hozzá
eme közkincs gyarapitásához, olyan mint az ingyenélő: se rangja, se
tisztessége.
Mukinak volt ilyen intenzivebb megérzése nem egy. Csak komolysága nem
volt hozzá. Tudásából s egyéb szellemi készletéből (a helyett, hogy
versenyképes tőkét csinált volna a maga és a köz javára) apró
galacsinokat gyurt, s mint neveletlen gyermek az asztalnál megdobálta
vele barátjait. Igy tett a miniszterekkel is. Legsulyosabb eszméit és
ötleteit kacagva fricskázta az orrukra… S azok nem haragudtak érte,
hanem elkapták a galacsint és beváltották aranyra a maguk dicsőségére…
… Rengeteg ilyen galacsin szerepel a magyar közéletben, aminek alkotója
ismeretlen s ami a hatalmon lévők dicsőségének számlájára van felirva. S
a komikum a dologban nem az, hogy idegen cég alatt jelennek meg, hanem,
hogy elismerés helyett agyon bunkózzák érte az alkotóját. Nyilván, hogy
részt ne kérhessen belőle magának attól, aki a jutalmat kapta.
Muki különben nem is kért belőle. S miután ezt föl is tételezték róla:
lebunkózás helyett kivételesen adtak neki némi aprópénzt az elismerés
nagy bankójából. Rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert a klubban,
holott a kaszinóban egyebet se tartottak róla, minthogy lumpolni tud, de
kártyázni nem tud, egyébről meg fogalma sincs… Erdey miniszter, egy
csöndeseszü, de habajkaszáju demokrata, meggyőződvén róla, hogy nem esik
az a tekintélye rovására, egyszer nyiltan kifejezést adott abbeli
véleményének, hogy mágnásban még soha sem ismert olyan képzett és
éleseszü férfiut, mint éppen Muki. Sőt hozzátette, hogy beválnék
miniszternek is, ha nem lenne _gyerekes_. Nagyképüség nélkül nem tudott
a derék férfiu minisztert elképzelni se.
Erre a dicsőségre nem is pályázott Muki. Tudatában sem volt szellemi
képességei értékének. Képzettségét semmire sem becsülte, mert ismerte a
viszonyokat: tudta, hogy a szellemi tőkét ugy se lehet nálunk
értékesiteni. Vagy ha igen, antisambrirozni, hizelegni kell, amihez
pedig ő nem értett. Tehát vagyoni függetlenségre vágyott csupán. Azaz
gazdagságra. Mert azt is tudta Muki, hogy a miniszternél is nagyobb
tekintély a nagy vagyon. Kormányoz, szónokol, büntet és jutalmaz, mint
Metternich, Kossuth és két király együttvéve.
Egyik napról a másikra persze nem nő meg a szarvasbogár sem. Muki, mióta