Ugor Ágnes - 05

az ajkán, a háziurhoz közeledett.
Bálint bemutatta az atyjának. Ugyancsak szertartásosan.
– Charlie, baronet of Percy, my friend, Anthony baronet of Bálvándy, my
father.
Bálvándy kissé megszeppent a parádés kezdettől, de azért véletlenül
eltalálta az angol izlést. Megmarkolta vendége kezét és elkezdte
rángatni, ahogy csak birta. A baronet visszarángatta ugyancsak teljes
erővel, amiből legott megtudta Bálvándy, hogy nem csinált hibát. Örült
is a sikerének nagyon. Még a szava is megjött: kivágta azt a német
frázist, amit még reggel eszelt ki vendége beneventálására:
– Kriszti Gott, mein lieber, freut mich dich kennen zu lernen…
Kölcsönös hajlongások… Aztán végre sorra került Zsuzsa is.
Az ő istenhozottja igen egyszerü volt. Egyszerü és fönséges, mint az
anyatermészet maga, amelynek egyik legtökéletesebb remeke volt. Még csak
kezet se fogott Charlieval, mint ahogy a konvenció diktálta volna, csak
átöntötte rózsáit a maga öléből az ifju ölébe.
– Ez a magáé: magyar virág…
Charlie, eme közvetlenség feletti gyönyörüségében dehogy tudott volna
kifejezést adni érzéseinek. Még ha lord Byronnak született volna sem.
Holott világéletében sem irt egy sor verset sem. Ki is zökkent a
baroneti méltóságából ugy, mint az egyszeri diák, aki rossz sédát huzott
az érettségi vizsgán s mindössze egy mondatot tudott, hát azt variálta
egy félóráig, hogy legalább a szája mutasson valamit. Ilyenképen
svindlizett Charlie azzal az egy mondattal, ami az eszébe jutott.
– Oh, very nice… very nice indeed the hungarian flowers… the flowers in
Hungary… I am charmed of it. (Óh igen szép… valóban igen szép a magyar
virág… a virág Magyarországon… el vagyok ragadtatva.)
– Akkor ne gyürje össze szegénykéket annyira, – figyelmeztette Zsuzsa
(angolul természetesen), – mert megtalálják szurni… A rózsa szur.
– Ah pardon, – mentegetőzött az angol gavallér, – észre se vettem, hogy
ugy szorongatom.
És zavartan mosolyogva nézdelt szerteszét, hogy hová is rakhatná a
virágjait, mert hisz ugy se maradhatnak az ölében addig, ameddig el nem
hervadnak.
Zsuzsa észrevette a zavarát, megfogta a karját.
– Jöjjön velem, ha virágot adtam, gondoskodni fogok virágtartóról is.
Mintha csak virágtartónak idézték volna: épp ebben a pillanatban lépett
ki a kastélyból Muki.
Zsuzsa neki is bemutatta a baronetet. Az kezet nyujtott volna Mukinak,
de nem lehetett a virág miatt.
Muki ötletes embernek bizonyult. Elszedte az angoltól és (hogy szabadon
parolázhasson a jobb kezével), balkarjára vette a virágjai felét. Ezzel
felszabadult a Charlie jobbja s megtörténhetett a parola.
Egy pár perc mulva pedig megtörtént (még pedig az egész uri társaság
közremüködésével) a virágok elhelyezése is. Egy rózsát a Charlie
gomblyukába tüzött Zsuzsa, a többit pedig vékonynyaku szines
üvegkancsókba ültette a Bálvándy-család és hüséges vendége.
Általában igen okosan viselte magát Muki, nem vágott pofákat, teljesen
megemberelte magát. Még vicceket is gyártott, rosszakat ugyan, de
angolokat, tehát meg lehetett neki bocsátani a kvalitásukat. Ezen a
véleményen lehetett Albion fia is, mert meghazudtolva a fajtája hirét,
oly jóizüeket nevetett a Muki mókáin, hogy majd kicsordult a könnye.
– Nini, – jegyezte meg Toncsi báró halkan, – hisz ez egy egész derék
fiu, angol létére még nevetni is tud…
A teritett asztalnál még nagyobbat lépett Charlie házigazdája kegyei
felé. Egy az, hogy valóban derekasan megfelelt a teli pohárnak, más az,
hogy kétszer is megismételte az irósvajas rákot.
– Ez ember! – dicsérte meg suttyomban a mellette ülő Muki felé vágva a
fejével.
Ez nem is sejtette, hogy a jó báró miből meritette a lelkesedést.
– Az hát, – hagyta helyben morcosan, – ki mondja, hogy nem az?
– Olyan otthonosan érzi itt magát, – folytatta Bálvándy, – akár csak a
szomszéd faluban született volna.
– Eh, – kicsinyilte le Muki, – neked imponál az, ha valaki messze
született?
– Nem arról van szó, hanem hogy egy csöppet sem pöffeszkedik.
– Miért pöffeszkednék? Vagyunk mi olyan urak, mint ő.
– Hiszen persze, hogy persze, de…
Benne maradt a mondat vége, mert megijesztette a fia.
– Ugyan kérlek, – intette ez az apját, – még észre találja venni, hogy
róla beszéltek…
Azt nem vette észre Charlie, mindazonáltal házigazdája iránti
figyelemből franciára forditotta a szót. Nem igen illett ugyan a
szájába, de hát a Bálvándyéba se igen illett az: francia tudásukat
illetőleg teljesen egy rangon volt a két férfi, azzal a különbséggel,
hogy Charlie a szavak nyakát tekerte ki, Bálvándy meg a mondatokét. De
megértették egymást, a többi meg nem lényeges. Antal ur medvét és zergét
igért előkelő vendégének a puskája hegyére, az meg ugy örült eme
kilátásnak, mint gyermek a krumplicukornak… Egyáltalában minden
csekélységnek örült Charlie, a feszességnek nyoma se látszott a
modorában… Bár hiszen az is lehet, hogy a maga hazájában nyelte a
halcsontot, csak a Zsuzsa közelében lett bohó gyerekké…
Annyi bizonyos, hogy a baronet nagyon kedves volt Bálvándon s mégis
előkelő, amitől Mukinak ismét kiujult a spleenje. Hiába erőlködött,
minduntalan elárulta az angol fölényén való boszuságát.
Nem is győzte a tettetést egy napnál tovább: másnap csakugyan elutazott
Budapestre. De az utolsó órában még megkínozta a barátja. Félrehivta a
kert egy borostyános sarkába, s titokzatos hangon, mintha összeesküvésre
akarta volna csábitani, ezt a kérdést intézte hozzá:
– Te… te Muki, mit szólsz az angolhoz?
– Mit szóljak? – válaszolt ez befelé dühöngő, de kifelé csak remegő
hangon. – Azt, hogy egy rengeteg nagy és jólelkü kamasz.
Bálvándy aprókat kacagott.
– S a leányomhoz? – kérdezte.
Muki elkomolyodott.
– Róla – mondta, – az a véleményem, hogy a baronetnek a felesége lesz.
Toncsi báró megvakarta a tarkóját: örült is, nem is.
– Tudod-e, hogy annyi pénze van annak a fiunak, hogy megvehetné akár az
egész Hunyadmegyét.
– Az neki jó.
– Jó lenne az – jegyezte meg Bálvándy – Zsuzsának is, csakhogy egy baj
van.
– Mi no?
– Az, hogy az angol aligha fog akarni ideköltözködni, Zsuzsa meg angol
asszony nem akar lenni.
– Eh, az nem biztos, – állitotta Muki hevesen, mert már igen
elhatalmasodott rajta az idegessége.
Véget is akart vetni a reá nézve kínos párbeszédnek. De Toncsi
belekapaszkodott.
– Jól van, jól, – folytatta az apró kínzást, – de nekem tudnom kell,
hogy mi a biztos, mert gondos apa létemre nem türhetem, hogy az én
leányommal csak per puff flirtöljön valaki, ha maga a nap édes fia is.
– Ne izetlenkedjél, – gorombáskodott most már Muki egész nyiltan, –
Zsuzsa bárónő jobban eltalálja azt, hogy mi szabad, mi nem, mint a világ
valamennyi gondos papája.
– Gondolod?
– Tudom…
– Persze te elfogult vagy vele szemben, jobban tetszik neked, mint más.
– Jobban, – vallotta be Muki esztelen vakmerőséggel, szinte kihivóan. –
Szerelmes vagyok bele.
– Bolond!
– Te piszkáltad ki belőlem… Hát most már tudod…
Muki egész kikelt az arcából érzései nyomása alatt. Bálvándy, a helyett,
hogy megharagudott volna rá, megszánta.
– Ejnye, ejnye, – motyogta részvéttel, – bocsáss meg pajtáskám… igen
sajnálom, hogy nem vagy fiatal.
– Ne sajnálj te engem, – utasitotta vissza Muki a részvétet gőggel, –
majd kárpótolom én magamat más uton.
– No csak no, valami bolondot ne tégy.
– Ne félj te attól… az én vérem tele van akarattal, minden cseppje az
égbe kiált kárpótlásért a multban elvesztettekért. Bolond voltam, –
fakadt ki hihetetlen szenvedelemmel, – őrült: szerettem az embereket!
Bálvándy persze nem értette, hogy miért legyen őrült az, aki az
embereket szereti. Akkor ő is az lenne. Holott nem csinált neki a szive
soha semmiféle galibát. Nyugodtan, boldogan élt, életének ugyszólván
csak egy igazi nagy szomorusága volt. Hogy eltemette szépséges párját,
hüséges hitvesét. De még ez a fájdalom se hasogatta sokáig a szivét.
Belenyugodott Isten végzésébe. Ugy volt megteremtve: egészséges lelke
csupán egyensuly volt, merő harmónia.
Az élet viharja ilyen emberekben nem tud kárt tenni. A magasabb
intellektus, a müvészlelkek tagédiája a nagy viharok…
… Muki összeölelkezett Bálvándyval, kezet fogott Charlieval, Zsuzsával
és bátyjával, aztán egy utolsó pillantást vetve a rózsás kertbe, ahol
utoljára látta Zsuzsát egyedül, a virágai között: kocsiba ült.
Miska kieresztette a suhogót és minden becsületes ok nélkül végignyalta
vele a türelmetlen pejeket.
… Elrobogott a fogat.


NYOLCADIK FEJEZET. A bakk.
Muki örült az egyedüllétnek, érezte, hogy Bálvánd nem neki való hely.
Nagyon egyszerü, nagyon előkelő. Pihenésre, nyugalomra csábit, de nem
nyujthat neki gyötrelemnél egyebet… Hiába, már olyan az ő sora, mint a
morfinistáé. Agyonhajszolt, kimerült idegeit csak egy ujabb adag méreg:
lelketölő emberhajsza csillapithatja le. A csendes, eszményi boldogságot
már nem állja ki a szervezete…
Nagyváradig egyedül utazott egy vasuti fülkében. Folyton cigarettázott
és terveket szőtt. Azon volt, hogy kiverje eszéből a Bálvándyakat. S ez
sikerült is neki. Váltig azon gondolkozott (s életéből vett példákkal
illusztrálta, erősitgette gondolatait), miféle tulajdonságok szükségesek
ahhoz, hogy az ember a mások nyakára nőjjön… Utóbbi időben különben
mindig ezzel a témával küzködött, de végleges megállapodásra nem tudott
vergődni. Megcsinálta aforizmáit, szigoru elvekké kögitette
tapasztalatait, mégis nyugtalan volt magábaszállása pillanataiban… Nem
felejtett-e el valamit?… Nem hibázta-e el valahol?… Hátha eredendő
örökölt kvalitások nélkül meg se lehet tanulni az élet müvészetét:
minden igyekezete hiábavaló lesz: a lelkével való harcban az első
nagyobb összecsapásnál összetörik?!…
… Eh, – kergette széjjel hosszas tépelődés után bátortalanitó
aggodalmait, – az ember mindenre képes, ha akarni tud. És csupa
véletlen, hogy valaki jó-e, vagy rossz. Rablók között rablóvá nő a
gyermek. Képmutatóvá a képmutatók között. Ő vakok között tengődött s vak
volt maga is, mig unokahuga, egy leány, le nem szedte szeméről a
hályogot… Micsoda portentum is az a nő! – füzte tovább gondolatai
fonalát. – Csupa groteszk az akarata, a hite, szinte természetellenesek,
lehetetlenek a vágyai!… És ő mégis szövetkezett vele! Sőt bizonyos
pillanatokban még bizik is benne, hogy keresztülviszi akaratát… Miféle
szuggesztiv ereje van az elszántságnak, hogy hihetővé tudja tenni a
hihetetlent is!
… Bármint lesz is – vélte Muki – az Ágnes tervével: egy bizonyos. Az,
hogy ő már megkapta belőle a maga jutalékát, anélkül, hogy csak egy
érdemleges lépést is tett volna a megvalósitása felé. Annak köszönheti,
hogy kinyilt a szeme s akarni megtanult. A terv megbukhatik, de ő már
megszedte a gyümölcsét az Ágnes tudtán kivül és háta mögött… Nem akarja
a hugát megcsalni, nem. Annyit megtesz neki, hogy helybe hozza neki
kiszemelt áldozatát, ha lehet. Elnyerheti a pénzét is. De aztán egy
lépéssel sem megy tovább. A férjkeritő nevetséges szerepére nem
vállalkozik.
Hovatovább szinte boszantani kezdte Mukit, hogy annyit és oly komolyan
foglalkozik az Ágnes hóbortjával s hogy a maga érdekétől nem tudta azt
elválasztani. Mert tulajdonképpen mit törődik ő azzal, hogy férjhez
megy-e a vénleány, vagy pártában marad! Az az ő dolga. Neki talán még
inkább az állana az érdekében, hogy kudarcot valljon a terve…
Eszébe jutott a jólelkü erdélyi ur s az a kedves, ártatlan miliő,
amelyben élt. Lehetetlen volt Ágnest oda beleképzelnie… Micsoda pusztitó
robbanás támadna a nyomán! Az a nő háborusággá változtatná azt a dicső
nyugodalmat, amely a kis család felett uralkodott, kiszakitaná a
szivekből az együttérzést, a szeretetet, egyszóval felrobbantaná a
családi szentélyt s poklot varázsolna a helyébe. Mert olyan a lénye: nem
tür meg a magáén kivül akaratot. Holott a Bálvándy családot éppen az
tette oly előkelővé, hogy minden egyes tagja tisztelte a másikának
érzését…
Muki nagyot kacagott a fantáziája alkotta képen. Aztán elfujta, mint a
buborékot… Ugy se válik, vélte, valósággá soha. Arra nem is akart
gondolni, hogy mi sors várna Zsuzsára, ha mégis meg találna valósulni…
Szépen edződött a Muki szive, akár a bessemer acél. Észre se vette, hogy
immár csupa arcátlan cinizmus, lelketlen gazság volt minden gondolata.
Két hónappal ezelőtt lelőtte volna azt az embert, aki lelke eme
fordulását megjósolja vala, ma pedig talán nem is emlékezett már arra,
hogy milyen volt valamikor…
Indokolva volt a Muki elváltozása: az esze felmentette őt… Jó akart
lenni: az élet nem engedte, hogy jó legyen… Meghibbant az
itélőképessége, lecsuszott az erkölcs talapzatáról. El volt veszve,
midőn azt, hitte, hogy meg van mentve.
Az életkedve azonban megjött a fordulónál. Önérzetével és vágyaival
együtt. Szinte megfiatalodott. Igaz, hogy mértékkel élt, vigyázott az
egészségére, mint egy bugris, kiszámitotta lépéseit. Egyszóval
rászoktatta magát az önfegyelemre. S csak nagyritkán billent meg (mint
Bálvándon is) uj lelke mérlege. Szeretett igy élni: kiszámitva,
rendezett viszonyok között, okosan. Bizonyos tempóval, ami önkénytelenül
tekintélyt provokál…
Alig várta, hogy felmehessen a kaszinóba és a klubba. Az utóbbi volt
ugyan az igazi müködési tere, de, vélte helyesen, a kaszinót sem szabad
végképp elhanyagolnia. Még ráfognák, hogy kikopott belőle, holott
erősebben ült benne, mint valaha. Aztán nem szabad lemondania a nagy
urak társaságáról, az egy bizonyos patinát ád az embernek, eltekintve
attól, hogy esetleg magasabb céloknak forrása lehet…
Azonban mielőtt ujra belevetette volna magát a nyilvános élet árjába,
eszébe jutottak a magánügyei. Eddig nem sokat törődött velük, sőt
végképp átháritotta a birtoka s a rajta levő adósságok gondját a
bérlőjére. Az fizette a kamatokat és az adókat egyenesen a bérösszegből,
ami csak éppen hogy fedezte az évi terheket és átfutó kiadásokat. A mult
esztendőben például nyolc forintot kapott Muki a birtoka után. Igaz,
hogy a bérlőjét nem számoltatta meg. Attól félt, hogy megcsalta s
kisülvén a turpissága, megszökik neki. Akkor pedig mitévő legyen? Mert
ki tudja, kap-e jobb bérlőt? Tulterhelt birtokot szolid ember nem
szokott bérbe venni.
Hát nem félt már Muki ettől sem. Vakon bizott a szerencséjében, uj
életrendje természetes következményének tartotta azt.
Erélyes levelet irt Koller Adolf urnak (a bérlőjének): jöjjön azonnal
Budapestre és terjeszsze eléje mult évi és ez idei számadásait. Feltette
magában, hogy egy krajcárt sem enged el neki.
És bevált az erélye: ezerötszáz forintot nyert vele. Kisült ugyanis,
hogy ennyivel tévedett az árendás ur. És még csak meg se haragudott
érte, hogy rajtacsipték: fizetett, mint a köles, sőt lejáró bérlete
megujitását is kérte. De ezt a kivánságát már nem teljesitette Muki.
– Köszönöm, – mondta, – majd talán magam gazdálkodom…
Ilyen vakmerővé lett Muki. Hat hónappal a bérlet lejárta előtt arra
számitott, hogy átvételkor meg lesz a beruházásokra szükséges ötvenezer
forintja is… Nagyban fog kártyázni – volt a titkos gondolata – és a
lóversenyen is fog nyerni… Annak is meg van a maga titka… Idáig nem hitt
benne, most már abban is hisz. Nevezetesen a turfsvindlikbe… Készpénznek
kezdte venni mindama gazságot, amit emberről és embertől valaha hallott.
Hogy kivetkőzött a becsületéből, nem hitt többé a becsületben:
képzelődésnek, látszatnak vallotta azt.
Szomoru, de ezen a ponton némileg igaza volt…
Mikor bálvándi utja után először lépett a kaszinóba, valóságos becéző
örömmel üdvözölték régi kártyás barátjai, akiktől pedig, hej de mennyi
orrot és szekaturát kellett annak idején, mig adósuk volt, eltürnie.
Ötszáz, ezer, kétezer forintért. Nem volt becsülete! És most, hogy
kifizette tartozásait: egyszeribe lett. Ötszáz, ezer, kétezer forint
hiányzott a becsületéhez: a nagy urak szemében ennyit ért az egész.
Azzal, hogy miképp szerezte meg a vételösszeget, senki sem törődött. A
belső becsület nem vág bele a klubok szakmájába. A gondolat, ha szennyes
is, szabad. Sőt bizonyos fokig szabad a tett is, csak a formát nem
szabad szem elől téveszteni. Vannak társadalmilag szentesitett bünök is,
hiszen alapjában véve a kártyázás se egyéb. A kozák elnyerheti a
gyámoltalan részeg ember vagyonát anélkül, hogy anathemát kiáltana rá a
társadalom…
… Egyszóval, hangos hujjahóval és apró ölelgetésekkel fogadták Mukit a
kaszinóban régi barátjai. Pénzt sejtettek-e nála, vagy csakugyan
megszerették, nem süthető ki, csak annyi bizonyos, hogy mindjárt
meginvitálták egy kis bakkra.
Muki luteránus feleletet adott.
– Majd meglátom, csak fogjatok hozzá, talán belépek később.
A lelke azonban a következőképpen monologizált: „Majd bizony vaktában
kötélnek állok néktek!… Persze nem tudjátok, hogy megjött az eszem…
Először hadd látom a kártyátok járását. A mellé fogok ülni, aki pechben
van. Igy csinálja a bakk-király is és milliókat nyer a metódusával. Hát
mért ne utánoznám őt, mikor magamat utánoznom ugy se szándékom többé?…“
… A kártyások leültek egy külön szobában a bakk-asztalhoz. A játék
megkezdődött. Muki szétnézett a billiárd-teremben. Eleinte nem volt
szándéka tekézni. Bár szeretett játszani. Az ugynevezett elegáns
játékosok közé tartozott, akiket nem az eredmény izgat, hanem a játék
stilja és szépsége. Egy hozzá hasonló _hazardőr_ mellé szegődött s
tudván, hogy nagy pénzbe játszik, rokonérzéssel szurkolt neki. De csak
öt percig. Aztán már boszantani kezdte a protegáltja könnyelmüsége. Bele
is szólt a játékába.
– Hogy kockáztathat meg valaki ilyen kunsztokat, mikor pénzbe megy a
játék? Ez a tiszta harakiri.
Nevettek a prédikációján.
– Haha, – gunyolta ki Bálinty báró, aki az ellenfélnek szurkolt, –
bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü.
Muki nem vette rossz néven a tréfát, szatirikusan mosolygott. Tettel
akarta Bálintynak bebizonyitani, hogy nem a levegőbe csiripel.
– Nem játszanál velem egy százast?
– Szivesen… Mennyi foglalót adjak?
– Semennyit, pénzbe szeretnék veled játszani.
Bálinty nem értette a Muki logikáját.
– Különös – jegyezte meg – rendesen elfogadod tőlem a husz foglalót s
most, hogy pénzbe akarsz velem játszani, visszautasitod?… Könnyelmü fiu
vagy te, Muki.
– Meglátjuk… Száz forint a tét s minden pointért külön egy forint.
Bálinty nevetett.
– Volenti non fit iniuria; ego non contradico…
A Bálinty játékstilja éppen az ellenkezője volt a Muki rendes
játékmodorának. Megnézte a labdát, ráágaskodott, célozgatott, mércsikélt
a tekeasztalon, egyszóval tudásával arányban nem álló gonddal játszott.
S ezzel többnyire legyőzte a nálánál sokkal ügyesebb tekézőket is. Muki
is ezek közé tartozott. Jóllehet rendesen husz foglalót kapott tőle,
soha egyetlen játszmát sem nyert meg ellene, bár első pillanatra
kitetszett a stiljából, hogy ügyesebb.
Ám ez alkalommal végképp lemondott Muki a stilról. Csakugy megnézte a
tekét, ágaskodott, mércsikélt, mint ellenfele. Egyszóval teljes
mértékben kiaknázta a tudását: a haszonra pályázott.
És fényesen megnyerte a játszmát: hatvan egész egységgel.
Bálintyt elöntötte az epe. Kitette százhatvan forintnyi veszteségét a
tekeasztalra s maga elé morgott.
– Érthetetlen!… Abszurdum!… Képtelenség!…
Muki megveregette a vállát.
– Barátom – eszelte az epés bárót – nincs a te veszteségeden semmi
csudálkozni való. Eddig is jobban játszottam én náladnál, csak nem
vetted észre, mert félrevezetett a stilusom… Jegyezd meg magadnak –
tette hozzá oktató hangon, – hogy kétféle stilban lehet játszani és –
élni. Stilust és életrendet változtattam: ennyi az egész.
Azzal zsebre gyürvén a pénzét, hátat forditott a billiárd-teremnek és
benézett a bakk-szobába.
Nyolcan ültek a játékasztal körül. A játékosok mögött vagy husz gibic
állott. Muki egyelőre ezek közé furakodott és látszólagos közönynyel
nézte a sors kerekének forgását. Nem fordult elő semmi különösebb
emóció. A fejek még tiszták voltak, kiki hidegvérrel vigyázott a bőrére.
Szük keretek között mozgott a pénzforgalom.
Muki mindössze tiz percig maradt a szobában, aztán ellépett minden szó
nélkül.
Egy játékos utána szólt:
– Hát te nem ülsz le, Muki?
– Még nem.
– Mire vársz?
Muki nem válaszolt. Magának tartotta meg a feleletet: – Arra várok, hogy
kidülledjen a szemetek.
Belépett egy szerény tarokk partiba negyediknek. Kis pénzbe ment a
játék, de azért feltette magában, hogy ugy fog operálni, mintha ezrekbe
menne. Ez hozzátartozik a tréninghez. Régi tapasztalat, hogy aki
kicsiben nem nyer, nagyban is veszit.
És a tarokkban is bevált a Muki stilcseréje. Bár rosszul járt a
kártyája, nyert. Az óvatosságával győzött, játékostársai
könnyelmüségéből élt. Midőn fölkelt a tarokk-asztaltól, szintén végképp
megérett benne az a meggyőződés, hogy annak, aki tud kártyázni s erősen
felteszi magában, hogy nyerni fog, csaknem lehetetlen veszitenie.
Hazárdjátékban sem.
Elhatározta, hogy ki fogja próbálni az elmélete értékét a bakk-asztalnál
is. Ujra benyitott a hazárdjátékosok szobájába. De ismét csak elszelelt
onnan. A játék még mindig egyenletesen folyt szelid hullámvonalakban
változó szerencsével. Az arcokon nem látszott semmi izgalom. A
bakk-király is jelen volt, de valamint Muki, ő se látta még
elérkezettnek az idejét. Nem játszott, csak nézett, nem is a
bakk-asztalra, csak a levegőbe. Nézett és egy kis gibicasztalról szőlőt
evett. Muki azt is tudta, hogy miért. Mert a gyümölcs rendben tartja a
gyomrot és csillapitja az idegeket. A kártyához pedig első sorban ideg
kell.
Ideg! Tiszta fej! Hidegvér! Ezek a varázsszavak, amik közül a szerencse
forog, konstatálta magában Muki. S egyben egy nagyot gondolt hozzá.
Egy óra volt éjfél után s ha nem is érezte magát fáradtnak, némi csekély
ernyedtséget mégis tapasztalt a tagjaiban. Hovatovább, vélte, a feje is
el fog fáradni, ha nem is annyira, mint az izgalomtól égő bakkozóké…
Hátha aludnék egyet, mielőtt beállana a játékba? Alighanem bölcsen tenné
– okoskodott magában – egyszerre két legyet ütne vele agyon. Teljesen
kipihent testtel és nyugodt idegekkel menne a harcba s egyben kikoplalná
a nyerő játékosokat. Mire körülbelül hat órai alvás után, reggel nyolc
órakor ujra betoppanna a kaszinóba, csupa kétségbeesett, kapkodó
bolonddal állana szemközt. Ugy uralkodnék felettük a hidegvérével, mint
Neptun a hullámok felett.
Muki megkacagta zseniális ötletét. Ugy gondolta: lefőzte vele magát a
kártyakirályt is… Hazahajtatott és lefeküdt. Meghagyta a portásnak, hogy
reggel hét órakor költse fel. Nyugodtan, édesdeden aludt. Szinte
megnarkotizálta mindinkább erősbödő önbizalma mámora… A kitüzött időben
felöltözködött nyugodtan, gondosan. Aztán megevett két hig tojást a tea
mellé s felhajtott egy pohárka francia konyakot. Frissnek, szinte
fiatalnak érezte magát. Ruganyos, tempós lépésben indult a kaszinó felé.
Jókedvü volt, mulinékat csapott a pálcájával, mint egy boltoslegény.
Kilenc óra volt, midőn benyitott a bakk-szobába.
Mefisztó-mosolyra torzult az ajka az eléje táruló látványtól. Négy
magából kikelt alak ült az asztalnál. Az egyiknek vértelen arcából
pirosan dogodt ki a szeme. A másiknak meg reszketett a keze, alig birta
bonjait kiállitani, a harmadiknak a torkára szállott a kinja: ugy be
volt rekedve, hogy alig lehetett a szavát megérteni; a negyedik el volt
fásulva s valahányszor egy nagyobb tétet vesztett, felkacagott, mint egy
bolond… Nem pénzbe ment már a játék (egy krajcár sem volt az asztalon),
hanem becsületbe, vérbe. A bonok hol erkölcsi halált jelentettek, hol
anyagit, hol fizikait.
… A reszketős kezü urra került a bankadás sora. Huszezer forintos bankot
_jelzett_, (ennyire elfajult már a játék), de csak száz forintos téteket
tettek ellene. Azt is puszta könyörületből: meglátszott az arcokon. A
reszkető gentleman észrevette magát. Összeharapta ajakát. Öt percig
kinlódott még, aztán belátván, hogy hiábavaló minden erőlködése
(játékostársai nem tartják többé _jónak_) letette a kártyát és fölkelt.
– Köszönöm, nekem elég.
– Mennyit vesztettél? – kérdezte tőle a rekedt ur.
– Százhuszezer forintot.
Siri csend… Olyan ünnepies, mint a halál maga. Mindenki tudta, hogy nem
fog, mert nem tud a reszkető ember fizetni, a kérdés csak az volt, hogy
a pisztolyt választja-e, vagy az erkölcsi halált…
Hárman maradtak a játékosok… A gyuladtszemü adta a bankot.
– Tizezer forint a bank.
Uradalmas ur volt a gyuladtszemü s bár nyakig uszott az adósságban:
partnerei mohón kaptak a bankján. Megtették felében. Vesztettek…
– Huszezer forint a bank…
Még a rekedt urnak volt leginkább helyén az esze. Ötezer forintot tett.
A kacagó alak tartotta a többit.
A bankadó lepetyegtette a kártyát… Ismét nyert.
– Negyvenezer forint a bank…
– Hahaha, höhöhöhö, hiha, – kacagott őrültként a nagyobb vesztes, –
tartom.
A rekedt ur megragadta a karját és ugy megrázta, hogy majd leesett a
székről.
– Ne őrjöngj!…
– Mi közöd hozzá?
A bankár osztott… Az eszeveszett embernek az asztalra hanyatlott
ónszinüvé vált arca: ugy kapott a kártya után.
Ismét vesztett!… És most már torkára forrt a nevetése is.
A bankár besöpörte a bonokat és felállott.
– Köszönöm, én nem játszom többet. Örülök, hogy kimásztam valahogy.
Erre egy rut jelenet következett. Az utolsónak maradt két ur: a rekedt
és az eszeveszett el kezdtek könyörögni.
– Ne menj még, az Istenre kérlek!…
– Még csak egyszer add le, szóval se kérlek többet…
A szerencsés bankár hideg gunynyal utasitotta vissza könyörgésüket.
– Ne kunyoráljatok, kérlek. A la guerre, comme a la guerre!
– De mégis!…
– Neked van szived…
– Én nem tudok időre fizetni…
– Csak egyetlen egyszer, aztán…
Az eladósodott nagy ur babonás ember volt s a kártyababona azt tartja,
hogy a hosszas könyörgésnek engedni kell. Az előérzete is azt sugta,
hogy nyerni fog.
– Jól van – jelentette – még egyszer osztok, de csak az alatt a feltétel
alatt, ha nem teszitek meg csak a bank felét.
Muki, akit a kártyások, részint mert a háttérben állott, részint az
izgalomtól észre sem vettek idáig: az asztalhoz lépett most és szó
nélkül leült. Ugy hatott a megjelenése, mint valami csuda.
– Nini, te itt?… De megijesztettél?… Hogy pottyantál ide? – hangzott fel
az általános meglepődés izgalmas, de uj reményeket eláruló zajdulása.
– Korán kellett kelnem, – válaszolt Muki – mert tiz órakor ki kell
hajtatnom a pályaudvarra a hugom elé.
A bankár gróf megnézte óráját.
– No hisz addig még egy egész fél órád van – mondta s ezzel egyszersmind
játékra provokálta Mukit, a közismert hires balekot.
– Nem érdemes, – tetette ez magát ravaszul s egy nagyot ásitott hozzá.
De a bankár nem engedett. Szállóigévé vált, hogy Muki szerencsét hoz
annak, aki mellé leül. S éppen ő mellé ült le.
– Nem muszáj nagyban játszanod, – biztatta Mukit, – tégy száz forintot
heccből.
– Nem bánom, legyen – engedett Muki a kérésnek – tiz óráig játszom. Áll
kétezer forint.
S kivette a pénzt.
A másik két játékos, ismerve a Muki balszerencséjét, ugyancsak
két-kétezer forintot tett a bank ellen.
Pedig nyertek.
A bolondos ur fejbe csapta magát.
– Óh én őrült! Hogy nem tudtam többet tenni!
Reá került a bankadás sora. A rekedt ur elnyerte a tizezer forintját.
Majd ő adta a bankot. A bolondos ur visszanyerte a pénzét. Mukira került
a sor.
– Négyezer forint a bank…
Nyert.
– Nyolcezer forint a bank…
Ismét nyert.
– Tizenhatezer forint a bank…
Megtették az egészet és ismét nyert Muki. Aztán kiállott előkelő
nyugalommal, mintha mi sem történt volna és exkuzálta magát:
– Bocsánat, uraim, pont tiz óra, vár a hugom.
Marasztalták, de nem maradt. Harmincezer forint nyereség egyelőre elég
volt neki.
Kisétált az utcára és egy bérkocsiba vágta magát. A gőzfürdőbe
hajtatott. Megfürdött, aztán hozatott magának egy pár virstlit és egy
pohár sört. A nyert pénz megbecsülésére szoktatta magát. Azt