Ugor Ágnes - 12

magatartása feletti bámulatában. Megérezte, hogy szereti őt a vénleány.
És a helyett, hogy (mint még az imént is) tiltakozott, vagy védekezett
volna a szerelmével járó veszedelmek ellen: valami csudálatosan meleg,
fölemelő érzés hatotta át egész valóját. Nem hálaérzet volt, bár azzal
is adósnak érezte magát az aggszüzzel szemben, hogy igazi anyaként, sőt
valóságos hősnőként küzdött a leánya boldogsága érdekében, mindazáltal
inkább a büszkeség uralkodott a szivén, tapasztalván, hogy a rendkivüli
nő magához méltónak tartja őt… Nem tudott, de nem is akart uralkodni
magán. Sőt ebben a szent pillanatban talán arról is meg volt győződve,
(ugy összezavarodott hirtelen szivének érzésvilága), hogy ő is szereti a
vénleányt.
Szóra nyilt a Bálvándy ajka. Egy pár hangot el is ejtett, de
érthetetlenül. Mielőtt értelmesen nyilatkozott volna, még ránézett a
fiára, (aki eddig a néma figyelő szerepét játszotta), mintha
beleegyezését kérte volna ahhoz a nagy elhatározáshoz, amelynek
kifejezést akart adni. Bálint (jó emberismerőnek bizonyult), kitalálta
atyja gondolatát. Mosolyogva intett neki, szóval is biztatta:
– Csak bátran, édes atyám.
Erre Zsuzsa is rájött atyja szándékára. S az ő régi negédes nemtői, akik
cserben hagyták bánatában: egyszeribe visszaszöktek hozzá, hogy ujra
felékesitsék a jókedv, ártatlan leányos szilajság vadrózsáival…
Megragadta Ágnest – (aki magától dehogy vette volna le a szemét a jó
öreg kályháról) – megragadta Ágnest a karjánál fogva és szelid
erőszakkal arcvonalat cseréltetett vele: az atyja felé.
– Ágnes, Ágnes! Nézz hát apácskára, mondani akar neked valamit.
– Igen, – erősitette leánya szavait Bálvándy, – mondani akarok magának
valamit.
Ágnes összeszedte magát. Nagy elfogódottsága egyszeribe megszünt, csak
arca rendkivüli sápadtsága árulta el, hogy nagy viharokkal küzködik a
szive. Különben teljesen nyugodtnak látszott. Ünnepies komolyság,
méltóság ömlött el szürke lényén. Bátor, határozott volt a hangja is.
– Tessék, édes báró Bálvándy.
Bálvándynak ismét meggyült a baja a torkával. Megköszörülte, addig
köszörülte, mig végre mégis csak megjött az érce.
– Édes Ágnes, – fogott hozzá a beszédhez a helyzethez illő
szertartásossággal, – drága Ágnes, egyetlen barátnőm… én…
Tovább nem adta az udvariassági készlete, hát kifakadt magyarán,
becsületes tuláradó szive egész közvetlenségével.
– Ejnye, hát mit komédiázzak, mikor nem a természetem. Tegye a kezét a
kezembe Ágnes, mert szeretem magát és legyen a feleségem, ha beéri ilyen
egyszerü, de becsületes emberrel, mint jómagam…
*
Tehát célt ért Ágnes végre a nélkül, hogy igénybe kellett volna vennie
szellemi fegyvertára egész készletét. Megnyerte a csatát az élettel
szemben, amely minden nő ősjogát, a szerelem gyönyörüségét megtagadta
tőle. Meghóditotta az ő választottját. Az övé volt: tehetett _volna_
vele amit akart.
De ő nem a maga számára szakitotta le diadalának gyümölcsét. Nagylelküen
szétosztotta azt nemes meghódolói között. Egy évig küzdött, hogy lelki
hatalmával megvalósitsa a lehetetlennek látszót, csudákat tett:
szárnyakat adott egy bár nagyobb stilü, de Pató Pál szerint élő magyar
nemesnek, az élet müvészévé formálta át ingadozó jellemü unokatestvérét
s a Zsuzsa boldogsága érdekében megtörte a legkonzervativebb angol
arisztokrata családok egyikének a gőgjét – és megelégedett az erkölcsi
sikerrel… Megtagadta a lényét.
Azaz talán nem is tagadta meg: csak átlényegült. Vagy az se. Megtalálta
magát az ő nagy erényeinek kedvező uj viszonyok között. A régi miliő
elrontotta, meghamisitotta a lelkét, az uj visszaadta annak eredeti
istenadta fényes értékeit…
Hiszen ez az élet. Az élet!… Jónak születik mindenki. Az embert az ember
rontja meg. S ahogy megrontja, ugy meg is nemesitheti. A sors játszik,
lapdázik velünk, mi alig tehetünk ellene valamit is…
Ágnes igy válaszolt Bálvándynak:
– Büszke vagyok a maga s családja vonzalmára, édes báró Bálvándy, de a
felajánlott _áldozatot_ nem fogadom el. Mert (ne tiltakozzanak ellene,
én azt jobban tudom): az annak a neve. Meleg szive hirtelen
fellobbanásával bűn lenne részemről visszaélni, sokkal jobban szeretem
magukat, minthogy ezt megcselekedjem. Hiszen a nélkül is ugy érzem én,
hogy maguk… ti vagytok az én igazi családom (Zsuzsa felé forditotta
tekintetét) – a családom ellen pedig csak nem vétkezhetem… Öreg vagyok,
csunya vagyok, nem vagyok feleségnek való. Csak anya lehetnék, az pedig
lehetek én a nélkül is, hogy feleség legyek. Magukkal… veletek maradok
örökre, ha befogadtok a körötökbe. Korom és jellemem kizárja a
félreértést – különben azzal sem törődöm én…
Egy időre elhallgatott a vénleány. Tuláradó érzései fojtogatták a
torkát: egy mély lélekzetet kellett vennie.
Bálvándy meghatottan nézett maga elé. Gyermekei megfogták egymás kezét.
Zsuzsa könnyezett. Igy figyelték a nagylelkü vénleány további szavait.
– Ezek után még egy vallomással tartozom magának, kedve jó barátom, –
folytatta ez Bálvándyhoz intézve a szót. – Megvallom, kinosan esik s
bizonyára kinosan fogja magukat is érinteni az a leleplezés, amelyet
önmagammal szemben el fogok követni, – de nem tehetek másként, örökké
fojtogatna a titkom – meggyónom, hogy egy időben, nem is kis idő volt:
husz egész esztendő, az volt a tervem magával, báró Bálvándy, hogy a
férjemmé tegyem. Egy magamra disputált, de minden alapot nélkülöző
jogcimen ki akartam magától erőszakolni azt a vallomást, amit most jobb
meggyőződésem és megváltozott lelkem parancsára visszautasitottam, bár
önként tisztelt meg vele. Mondom: felesége akartam lenni. _Szerettem_.
De hogy megismerkedtem magukkal, magamba szivtam azt a tiszta levegőt,
amely nemes családját körülveszi: tudatára ébredtem annak, hogy másutt
kell keresnem a boldogságot. Ellenkező irányban. A lemondásban… Csak
egy, egyetlen egy drága pillanat emlékét tartom meg magamnak – folytatta
a leány remegő hangon, – azokból az érzéskicsekből, amelyek egy leányt,
még a rutat is megilletik. Ennek az emléknek a titkát ketten őrizzük,
édes Bálvándy, arról soha sem fognak tudnak a gyermekei…
Bálvándynak egy könycsepp szivárgott a szeme pilláján. Utolsó szavaiból
megtudta, hogy nemcsak szerette, de még ma is szereti őt a vénleány: a
csókját, nyilván az első és egyetlen csókot, amivel férfi illette szüz
ajakát, nem felejtette el…
Ágnes a férfi kezére tette kezét.
– Óh, – mondta szeliden, – elérzékenyült, kedves jó barátom. Higyje el,
nincs rá oka. Nekem a leányálmokból annyi, mint amennyit magának
köszönhettem, teljesen elég. Kevéssel beérem én ezen a ponton, – hiszen
bőven kárpótolva vagyok mindenért: maguk nagyon, nagyon gazdaggá tettek
engem. Itt vannak az én gyermekeim.
Szivéhez ölelte Zsuzsát, aztán Bálintot is.
– Gyerekek, – hebegte Bálvándy, – nagyon szeressétek az uj
édesanyátokat.
Ez a figyelmeztetés teljesen felesleges volt ugyan, de hát egyéb okosabb
szó hogy telhetett volna ilyenkor a jó Bálvándytól.