Ugor Ágnes - 01

MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA
XXII. KÖTET.
SZEMERE GYÖRGY:
UGOR ÁGNES
BUDAPEST, 1909.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
UGOR ÁGNES
*
IRTA
SZEMERE GYÖRGY
BUDAPEST, 1909.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
A NAP nyomdája, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9


ELSŐ FEJEZET. A könnyelmü csók.
Ez a történet egy csókon fordul meg, amelyet egy férfi egy leánynak
adott…
Hiszen ilyen csókon fordul meg okos emberek állitása szerint is, minden
a nap alatt: a háboru, a müvészet, a civilizáció, sőt bizonyos agyafurt
tudományos praktikával meg is lehet állapitani, teszem a szerelmi csók
háboruvá való fejlődési evoluciójának minden egyes mozzanatát, összes
jelenségeivel együtt: csakhogy az a csók, amelyből a következő igaz
mesének szálai kifutnak, erre a célra nem szolgálhatna bizonyitási
alapul. Nem rendes szerelmi csók volt. Egy házas ember adta, aki
szerette a feleségét, nyegleségből s egy urileány kapta váratlanul,
minden bevezetés nélkül, mert szobaleánynak hitték. Tehát a természetes
előföltételek, amelyek a kis dolgokból nagyokat alkotnak, hiányzottak az
elemeiből. Nem volt benne a szerelem. Ennélfogva következményei sem
gyökereztek a természet megszokott rendjében: egészen más, a rendestől
teljesen eltérő, fiziológiai és pszihikai jelenségeket eredményeztek,
mint amilyeneket csóktól józan észszel várni lehetett volna.
Ime:
Államférfit csinált egy jobbfajta patópál-szerü magyar nemesből,
megnemesitett egy krudélis természetü vénkisasszonyt,
férjhez adott egy gyönyörü leányt,
kemény kozákká változtatott egy gyámoltalan gavallért s magyar urrá egy
angol baronetet.
Mindeme tények nem voltak ugyan közvetlen következményei a csóknak, de
annyi okozati összefüggésben legalább állottak vele, mint teszem a
trójai háboru annak egyik klasszikus példányával. Mert annyi bizonyos,
hogy a nélkül nem történhettek volna meg…
A szenvedő fél, (aki a csókot kapta), Ágnes kisasszony volt, a felvidéki
hires-nevezetes Ugor-nemzetség sarja; a cselekvő: báró Bálvándy Antal,
erdélyrészi földbirtokos, állitólag rabonbán ivadék…
Az eset ugy történt, hogy Bálvándy fajkosokat akart venni az Ugorék
országhirü juhászatából. Nem sajnálta a fáradtságot, maga utazott föl
Dormándra, (az Ugorék törzsfészkébe) a kosokért. A ház urát nem találta
otthon. Egy öreg inas bevezette a nappali szobába, ahol egy orrig
bekötött fejü leány, rövidre szabott perkálszoknyában éppen port törölt.
A vendég hangos jókedvvel üdvözölte a szobacicát (mert annak hitte), az,
(nem lehet tudni minek nézte a poros csizmás urat), dünnyögött valamit,
különben alig hederitett reá, több kérdésére nem is felelt, ami mód
felett boszantotta a derék férfiut, mert igen szeretett csevegni, mint a
vénasszonyok.
De volt Bálvándynak egy más nagy hibája is. Szobaleánytól lefelé nem
igen tisztelte a nőt. Csak bolondozni szeretett vele. Ha nem látták, ugy
nekiszelesedett a szoknya közelében, mint egy sárospataki diák.
Ágnesnek nem is láthatta az arcát az orrára lehuzott kendő miatt, de
megpillantotta vörhenyeges dus haját és ez elég volt neki. Midőn a leány
éppen egy antik csészével babrált, háta mögé lopódzott és orvul elkapván
a derekát, egy csókot cuppantott a nyaka közé. Csak ugy, csupa
taktikából, hogy megoldja a szemérmeteskedő szobacicus nyelvét.
Praktizálta ő ezt a módszert nem egyszer és mindig bevált. Most azonban
bizony felsült vele egy kissé.
Mindenekelőtt kiesett az antik csésze a szobacica kezéből és ezer
darabra tört. Aztán – a helyett, hogy még mélyebbre huzta volna, –
lekapta a leány a fejkendőjét, mire a merénylő legott megbánta
merényletét, kivilágosodván, hogy a szobacica arcvonásai nem állottak
harmóniában a szép hajával.
De ezt még csak elviselte volna a báró, hanem a leány magatartása már
valósággal megijesztette.
– Ki ön? – kérdezte ez elfulva, halálsápadtan.
– Én – felelt a báró megszeppenve, – báró Bálvándy Antal vagyok,
kosokért jöttem.
– És – folytatta a leány (s most meg minden vére az arcába szaladt), –
hogy mert engem megcsókolni?
– Ejnye – feszengett a megszeppent férfiu rosszat sejtve, – hisz nem
kell ahhoz valami nagy kurázsi… Ne haragudjon, lelkem, – tette hozzá, –
jóvá teszem a hibát.
Gondolta magában: egy tizessel majd csak kibékiti az erényes
szobaleányt.
Ágnes egy pillanatig merőn nézte a férfit, – (volt mit látnia rajta:
pompás, daliás alak volt), – nézte, aztán lesütötte szemét.
– Az más, báró Bálvándy – jegyezte meg halkan, – azt hittem, hogy nős
ön.
– Hiszen az vagyok.
A leánynak villámot szórt a szeme.
– Akkor hogy akarja jóvá tenni? – kérdezte fenyegető hangon.
A báró szeme nem szórt villámot, csak nyilladozni kezdett. Egy
szobaleány, vélte, nem merne vele ilyen hangon beszélni.
– Tulajdonképpen ki maga, lelkem? – hebegte riadtan.
– Ugor Ágnes vagyok.
S gőgösen fölvetette szemét a leány.
Bálvándy legjobb szeretett volna a föld alá sülyedni, de minthogy ezt
nem tehette, kénytelen volt más kibuvót keresni.
– Akkor persze – dadogta, – kissé nehezen fog menni a dolog. Mert mit
tehetek egyebet, minthogy bocsánatot kérjek nagyságodtól… Elvégre is –
magyarázta kinjában, – szóra sem érdemes az eset, tévedés forgott fenn…
s mit árt kegyednek az a pici csók!
– Az nem ugy van – jelentette ki Ágnes, megnyomva minden egyes szótagot,
– velem nem lehet ugy bánni, mint egy szobaleánynyal.
– Hát hogy van? Hogy legyen? – kérdezte Bálvándy kimeresztve szemét.
– Ugy, hogy én várni fogok magára, mindaddig, amig abban a helyzetben
nem lesz, hogy elégtételt adhasson nekem.
– Milyen elégtételt, az Istenért?
– Olyat, amilyet egy urileány egy ilyen inzultus fejében megkövetelhet
egy uriembertől.
Hát ez elég érthető beszéd volt. Bálvándy összekulcsolta kezét a feje
fölött.
– Az ég szerelmére, mondtam, hogy nős vagyok!
– Én várok…
– De hiszen husz esztendős a feleségem és imádom…
– Azt előbb kellett volna meggondolnia…
S hiába esküdözött a férfi ezután is: hogy a világért sem válik el szép
és fiatal párjától. Ágnes makacsul megmaradt a mellett, hogy vár, vár és
vár.
Elhatározását _kivételesen_ közölte szüleivel is. Sőt azoknak már azt is
bevallotta, hogy mire számit.
– Valami belső érzés, több a sejtelemnél, – mondta fanatikusan, – azt
sugja nekem, hogy meghal az az asszony, hiába szép és fiatal…
Szülői elképedtek. Szinte azt hitték, hogy meghibbant a leányuk agya…
Hát ezt az eszelősséget bizony nehezen fogja megérteni és valószinünek
itélni még az is, aki ismerte Ugor Ágnest, de talán eligazodik rajta, ha
megismeri a történetét.
Ki volt ő?!…
Szülői a család _szégyenének_ mondották egymás között, rokonai a család
_eszének_. Ismerősei hol skrimpiciának, hol sárkány-kigyónak. A cselédek
és a köznép földöntuli hatalmat tulajdonitottak neki. Sőt Matyis, a
pankuhár egyenesen azt állitotta, hogy nem is igazi ember, hanem
boszorka, hites felesége Asmódiás ördögnek és a pokol küldetésében jár a
földön… Valóságos legendák kerengtek róla, amire bőven okot
szolgáltatott titokzatos, erőszakos lénye, zárkózottsága – még a
szülőivel szemben is – s fölényes, mindenkit lekicsinylő modora.
Szobaleánya azt állitotta róla, hogy átvirrasztja az éjszakákat,
ilyenkor (megleste a kulcslyukon) hajmeresztő dolgokat müvel. Hogy mik
lettek légyen ezek a hajmeresztő dolgok, azt nem merte (?) a komorna
elárulni, csak annyit mesélt el a konyha népének, hogy csudatevő szerei
vannak, (alighanem az emberek megrontására), egyebek között egy
pókvérrel megtöltött kék üvegcse, egy selyemmadzagon lógó kutyafark stb.
Az igazság azonban az volt, hogy azért virrasztotta át Ágnes az éjszaka
egy részét, mert olvasott. Kivételes mértékben kifejlődött tudásvágya
nem hagyta nyugodni, folyton képezte magát. Huszonötéves korára annyi
ismeretet gyüjtött össze, hogy kiállotta volna a versenyt akárki
polihisztorral. Betéve tudta Schoppenhauert és a Korpusz Juriszt,
Kantot, Shakespearét és a bibliát. Amellett olyan választékosan tudott
beszélni, mint Chatam lordja s ugy zongorázott, mint a záporeső. De
legjobban szerette Nietzsét. Mert magára ismert a szertelen tudós
tulemberében.[1]
És valóban, csodálatos kvalitásai voltak a vénleánynak. A többi
emberétől teljesen elütő, minden nőiség nélkül szükölködő volt a
jelleme. Fanatikusa volt az akaratnak és az igazságnak. Energiája nem
ismert akadályokat, talán a büntől sem riadt volna vissza, ha az
eszközöknél többre becsüli vala a célt. Afféle tulzott, természetellenes
mértékben kialakult példánya volt fajának. Szinte ugy tetszett, mintha
egy hatodik érzéke is lett volna, amivel belelát a jövőbe s áthidalja s
távolságokat. Csudálatos előérzetei és sejtései voltak. Akárcsak valami
láthatatlan erő hipnózisa igazgatta volna a lelkét s cselekedeteit…
Egyszer megjósolta, sőt percre megmondta egy rokona halálának idejét,
máskor kitalálta egy felbontatlan levél tartalmát. Igaz, hogy sokat
foglalkozott a spiritizmussal és hitt a telepátiában. A hit pedig
csudákat sejtet és csudákat müvel…
Nyilván eme rejtélyes kvalitások táplálták a cselédség azt a hitét,
amely emberfeletti ranggal ruházta fel a ház kisasszonyát. De talán
magát Ágnest is azok vezérelték, midőn valamelyes rendkivüli tettre
szánta el magát. Különben, hogy lett volna érthető, hogy férjévé
szándékozott tenni egy házasembert, aki nem szerette őt s még csak nem
is válás, de egy fiatal szép asszony halála révén remélt célhoz jutni?
Pedig nem is volt ez az elhatározása ötletszerü. Nem bánta meg, nem
józanodott ki belőle, nem mondott le róla.
Várt!…
Várt, várt! Nap-nap után, hónapról-hónapra. Évről-évre. Öt esztendeig,
tizig, tizenötig. Már harminchatéves volt és egy árnyalattal se gyöngült
a bizakodása.
És harminchatodik életévében végre csakugyan valóra vált csudával
határos előérzete. A még mindig viruló és fiatal Bálvándyné kitért az
utjából: meghalt.
Ágnes alig birta, vagy talán nem is akarta leplezni diadalmas örömét.
– Most már rajtam a sor!…
Szülei már nem is igen törődtek az ő „lelketlen“ leányukkal. Csak éppen
hogy megtürték maguknál kötelességből. Ágnest ez egy csöppet sem
bántotta. Nem vágyott szeretetre, sőt megvetette azt. Talán alig is volt
lelke, inkább csak ösztöne, mint az ősembernek, aki a gyengébbek
leigázásából élt…
Hát ezuttal kiszemelt párját kellett leigáznia… Munkához látott.
Akaratzsenije minden energiáját szabadjára eresztette, hogy biztositsa a
célját. Érezte, hogy rendkivüli eszközökhöz kell folyamodnia, ha le
akarja győzni azt a távolságot, amely őt Bálvándytól elválasztotta.
Olyan tervet eszelt ki, ami szinte láthatóan magán viselte a téboly
bélyegét… Választottja Erdélyben lakott. (Az idevágó adatokat régen
beszerezte volt), nyáron Bálvándon, télen Kolozsvárott. Gazdag ember
volt, független és még mindig fiatalos. Ha ujból megakart volna
házasodni, ott virágzott körülötte a bérces kis haza egész előkelő
leányflórája: bizvást válogathatott volna benne, aligha kapott volna
kosarat. Nagy parti volt, mint mondani szokás, méltó akármelyik
mágnásleány kezére…
Ágnes teljesen tisztában volt azzal, hogy terve két főakadály kiméletlen
feldöntése nélkül nem érhet célt. Ez a két főakadályának: áldozata
vagyoni függetlensége és a geográfiai távolság, mely őt tőle
elválasztotta… Őrült gondolatok! Ám Ágnes nem ismert lehetetlent, sőt
azt tartotta annak, hogy bárki akaratával szemben ne az ő erősebb,
szivósabb akarata érvényesüljön.
Azzal kezdte a vénleány, hogy levelet irt egy Budapesten züllő s örökös
pénzzavarral küszködő unokatestvérének: bizonyos Hervay Muki bárónak,
látogatná meg őt a dormándi kastélyben azonnal: beszélni akar vele az
adóságairól.


MÁSODIK FEJEZET. Muki báró.
Muki báró a kaszinóban kapta meg Ágnes levelét, ebédközben, éppen a liba
előtt. Egy darab mellet még kiszedett a tányérjára, aztán felbontotta a
levelet. Evett és olvasott. Nyelte a libát és a sorokat, de rosszul
nyelte, mindkettővel egyszerre nem tudott megbirkózni. A liba torkán
akadt s midőn lenyelte végre, az esze állott meg a levéltől.
– Amicskó, – sugta szomszédjának, – a kitüzött terminusra nem adhatom
meg az ezer forintodat családi gyász miatt.
– Hogy-hogy?
– Él egy kuzinkám Hontban, aki vagy megbolondult, vagy a halálán van.
– Várok, csak ne mókázzál, – intette le a megbizhatatlanságáról hires
bárócskát, barátja, Zsirkay gróf, unottan, fölényesen.
– Nem mókázom, amicskó, – állitotta ez sértődötten, de tekintve adósi
mivoltát, meghunyászkodó önérzettel, – itt a levél… Ki akarja fizetni az
adósságaimat.
– Akkor csakugyan megbolondult, – mondta a gróf szárazon.
Muki báró erre már komolyan megorrolt. Alig várta, hogy lenyelje az
ebédet: hazahajtatott és még az éjjeli vonattal elrobogott Dormánd felé.
Utközben, mint megannyi mérges darázs, mindenféle cifra gondolat röpült
ki a fejéből s elkezdte a fülét rágni s orrát boszantani.
… Nini, ötlött az eszébe, hátha nem bolondult meg, hanem épen belőle
akar az a fránya Ágnes bolondot csinálni?… Vagy talán arra aspirál, hogy
elvegye?… Huh, akkor inkább felakasztja magát!… Hohó, csipte meg egy
ujabb, még gonoszabb gondolat az orrát, hátha a vagyonomból akar
kiboritani!… Eszébe jutott a nagybátyja végrendelete, különösen a
klauzulája: Abban az esetben, ha kedves öcsém, Hervay János Mária
negyvenötéves koráig nem házasodnék még, az öröksége tárgyát képező
ingatlan terhére _további_ ötvenezer forintot tartozik Zsófia hugom,
Ugor Menyhértné leányának, Ágnesnek kifizetni…
… Világos, – sóhajtott Muki báró, – ezt az ötvenezer forintot akarja
tőle Ágnes kicsikarni. Azt ugyan – konstatálta, – hiába csikargatja,
mert immár sikerült neki birtokát annyira eladósitania, hogy árverés
esetén ötvenezer krajcárja sem maradna meg belőle, ám mit ér ilyen
élvezet, mikor, miként a hasisélvezőnek, neki is meg kell az árát adnia.
Egy licitáció és _fuccs_ a hitelnek, amiből immár évek óta él!…
Egyelőre csak a Muki álmának lett _fuccs_. Egy ideig még elkinlódott
fekvőhelyén a báró, hátha sikerül elcsipnie. De nem sikerült, mert még
jobban megdagadt a feje ujabb rajokat eresztő rémképeitől. Hát felkelt
és kinyitotta a kupé ablakát, hogy kirepüljenek rajta a gonosz
szellemek.
A szellemek nem repültek ki, de a friss levegő, az betódult a kupéba.
Muki kidugta fájós fejét a hideg nedves éjbe és belebámult a holdba.
Tetszett neki a nyájas fényü gömbölyüség az égen, sokért nem adta volna,
ha odaviszi vala a gyorsvonat… Ott aligha van leány, kártya, pezsgő,
amik itt lent, ezen a barna földön, megejtik az emberfiát…
Mély sóhaj szakadt föl az inci finci gavallér kebeléből. Csupa ideg
volt, csupa jóság. Nem bántott soha senkit, csak egy ellensége volt:
önmaga. És mégis elzüllött. A szerencse elhagyta, az élet agyba-főbe
vágta. Pedig nem is volt nagyon könnyelmü, csak ugy élt, mint a többi
hozzá hasonló gavallér. Az volt a baja, hogy nagyon érzékeny volt és
kissé hiu. Az emberek meghizelegték, kihasználták a gyengeségét,
kifosztogatták…
– Most végképp hoppon vagyok, – morfondirozott a jó Muki, – nem tudom,
sziven lőjjem-e magamat, vagy fejbe? Mi a biztosabb?… Majd Dormándon
kieszelem, – vetett véget tépelődésinek, aztán nem gondolt többé a
jövőjére, régi emlékeit szedegette elő… Azok szépek voltak nagyon… A
dormándi pázsit, – odavaló birtokos volt az ő atyja is, – ahol a
parasztgyerekekkel birkózott, az első pónija, az érettségi vizsgája,
amit kitüntetéssel tett le s amiért nagymamájától száz forintot,
szüleitől aranyórát kapott… Aztán első szerelme: Ilonka, akinek a keze
egyszer ott remegett az övében…
Csak ennyi volt. S mégis, ez a pici édes emlék több gyönyörüséget
okozott a bárócska szivének, mint a temérdek csók összevéve, mit
asszonyajakról valaha szakitott… És mégsem tette párjává Ilonkát. Gyáva
volt, félt szüleitől, akik partihajhásznak nevelték, félt az életől, a
küzdelemtől, a szegénység apró, piszkos tragédiáitól, amelyekkel –
előtte lebegett a példa, – át meg átszövődött szülei élete is… Mert
akkor még szegény volt Muki, mikor megszerette Ilonkát: atyja nyakig
adósságban, ő meg fizetésnélküli minisztériumi segédfogalmazó.
Nagybátyját később örökölte meg: két héttel az Ilonka esküvője után.
Mily tragikum!…
Muki báró behunyta szemét, s szabad szárnyra eresztette képzeletét, hogy
hozná neki vissza az ő Ilonkáját. És a jóságos tündér egy pillanat alatt
eleget tett a kivánságának… A leányka hozzásimult önfeledten, bugva s
vágyakozó szerelmesének odakinálta forró, remegő ajakát. Az beleszédült
a menyei gyönyörüségbe, elolvadt a végtelenség étherében: elaludt…
Ám jóságos hü fantáziája álmában sem hagyta magára Mukit. Tovább szőtte
a szép meséket, mig – egyet zökkent a gőzös…
Csingilingi, krrr! Dormánd öt perc… A vonat megállott. A kalauz
fölébresztette Mukit.
– Méltóságos uram, helyben vagyunk.
– Köszönöm, tessék egy kis borravaló. Segitsen lehurcolkodnom.
A kalauz füttyentett egy pályaőrnek, s leadta neki a báró disznóbőr
bőröndjeit.
Muki leszállott. Alig érintette lába a földet, fülébe nyillalott az
unokahuga hangja:
– Jó napot, Muki.
– Jaj lelkem, pá, szervusz! – üdvözölte a báró hugát. – Hogy vagy?
Puszi.
Öszecsókolóztak, de utána mindketten megtörölték a szájukat.
– Ejnye, hogy kijöttél elém! Mily kedves vagy Ágneske! – áradozott Muki
szokásból, mert olyan volt a természete: nem volt benne semmi
objektivitás.
Annál több volt Ágnesben.
– Ugyan – utasitotta ez vissza unokabátyja édeskés szavait, – ne
komédiázzál. Nem azért kérettelek, te sem azért jöttél, hogy örüljünk
egymásnak. Szükségünk van egymásra, pont.
Muki elröstelte magát.
– Hehe, de tréfás vagy, kuzin… Persze, persze, – mekegte, – nekem
szükségem van a te jóságodra.
– Nekem meg – mondta Ágnes, – az ügyességedre.
– Ügyességemre? – csudálkozott a kis báró. – Nem vagyok én ügyes.
– Majd eligazitalak én, csak tégy ugy, ahogy mondani fogom…
Kocsiba szállottak… Az állomást a kastélytól jó egynegyedórai ut
választotta el. Ágnes kihasználta az időt az utolsó másodpercig. Folyton
ő beszélt, Muki csak makogott néha, mint a kecskegida, mikor az anyját
keresi. Muki az eszét kereste.
– Van-e pénzed? Ugy-e nincs? – Kezdte Ágnes. – Hát majd adok én neked
annyit, amennyi kell.
A bárócska roppant megkönnyebbült a biztató kezdettől. Igen sok
felesleges vér szaladt a szive felé, amitől csuklani kezdett: kluk,
hluk, hihilukk…
Ágnes folytatta:
– Persze nem ingyen. Erdélybe fogsz menni és megismerkedsz Bálvándy
Antallal.
– Meeg?
– Ne szólj közbe… Behizelged magadat a barátságába és ki nem ereszted a
körmeid közül.
Muki önkénytelenül a körmére nézett, de nem szólt semmit, bámulatos
képpel leste huga további szavait:
– Azt mondják, igen szolid ember, hát el fogod lumpositani.
– Lu… lu…
– Ne feleselj!… Igenis, megkedvelteted vele a pezsgőt, kártyát és
lovakat…
– A nőket is? – kérdezte vigyorogva Muki, mert most már elemében érezte
magát.
Ágnes gondolkodott egy pillanatig, aztán igy felelt:
– Azokat nem… Hanem – folytatta, – sok pénzt fogtok költeni az – övéből.
De ezt már nem értette Muki.
– Én is az övéből?
– Te is az övéből, – világositotta föl Ágnes szigoru szóval. – El fogod
nyerni a pénzét.
– É-én? Nem tudok én nyerni.
– Ne okoskodjál. A kaszinóban nem tudsz nyerni, mert azok kozákok, de
olyantól, aki nem tud kártyázni, nyerhetsz még te is.
– I-ijnye, biz én ezt sem értem.
– Nem is kell. Van ötvenezer forintom, amit Miklós bácsitól örököltem,
mint tudod. Ebből tizezer forintot mindjárt átadok neked.
Mukinak megszünt a csuklása, ahelyett nyeriteni kezdett, mint egy
jókedvü paripa: hihihi, hehehe.
– Ezzel a tizezer forinttal, – folytatta a vénleány, – ha csak egy kis
ügyesség van benned, lefektetheted Bálvándyt.
– Lefektethetem? hogy érted?
– Ne add a kis ártatlant. Elmégy vele Bécsbe és Párisba s addig is
pikettirozni fogtok a kupéban, mig csak egy csöpp pénze marad. Akkor
kölcsön adsz neki…
De ezen már mégis fölháborodott a minden izében korrekt bárócska.
– Ágnes, az Istenért, hova gondolsz? Nem vagyok én sipista!
– Oda gondolok, – világositotta fel Ágnes, – hogy elmultál negyvenötéves
s a Miklós bácsi végrendelete értelmében további ötvenezer forinttal
tartozol nekem. Igaz, hogy nincs egy vasad se, de a birtokodat mégis
elvehetem… Hát oda gondolok.
Szegény Muki meglapult a batárban, mint a nyul a füben.
Ágnes ütötte a vasat.
– És arra gondoltam, hogy oda ajándékozom neked az ötvenezer forintot,
ha jól viseled magadat…
– Ehe… De miért pályázol éppen arra a szegény Bálvándyra?
– Ahhoz semmi közöd… Azt akarom, hogy képviselő legyen. Hogy miért? Hát
ahhoz sincs semmi közöd. Te leszel a főkortese, te fogod megválasztatni.
Pont.
A bárócskának végképp széjjel mászott a két nagy leffentyüs füle.
– És – bátorkodott megjegyezni, – ha nem fog akarni kártyázni, se
fellépni, mit tegyek?
– Akkor – jelentette ki Ágnes megkerülve az egyenes feleletet –
kiperelem belőled a Miklós bácsi hagyományát.
– Jaj, Ágnes!
– Ellenben, ha jól csinálod, adok neked ujabb tizezer forintot. Többet
is adnék, mert nekem nem kell a pénz, de hátha a választásra kell.
Muki összecsapta kezét.
– Istenem, hát olyan fontos az neked, hogy Bálvándy képviselő legyen?
– Nem az a fontos, hanem az, hogy Pestre jöjjön lakni. Mert én nem
szaladgálhatok utána Erdélybe.
Nyilladozni kezdett már a bárócska szeme.
– Ahán, hát… ühüm, a férjednek szántad… Igaz is, ideje, hogy férjhez
menj… De miért választottad éppen őt? És honnan ismered?…
Ágnes nem válaszolt. A fogat éppen befordult a parkba. Muki a hársfákat
nézte. Az egyikre egy monogrammot vésett ezelőtt huszonöt esztendővel.
Az ő és az Ilonka nevének kezdőbetüiből…
– Vajjon – mélázott, – kiforrta-e a hársfa héjja a régi sebet, avagy
őrzi-e még (miként ő) a nyomát ma is?…
A terrasz előtt megállott a kocsi. Egy öreg férficseléd unottan
kecmergett ki az ódon szürke kastélyból s egy rövid fejbiccentéssel
üdvözölte az érkezetteket. Aztán levette a böröndöket a bakról. Mukit
nem ismerte meg…
Pedig ezelőtt negyven esztendővel, amikor még szép fiatal legény volt,
de sokat hancurozott vele! Hátára vette és elkezdett ügetni, mint egy
sánta ló: vegyenek dohoskását!… A többi gyerek, a Hervay és
Ugor-családok legifjabb nemzedéke vett a dohoskásából: megcsipdeste
Mukit. Az sivalkodott, de soha se sirt a csiklandós tréfáért, inkább
igen megszerette érte az akkor még Miska sorban lévő Mihályt, amiért
huszéves daliás huszár létére leereszkedett hozzá, a hatéves gyermekhez…
Mukinak majdhogy ki nem csordult a könye. Szivébe sajgott az öreg cseléd
mogorvasága s hogy meg nem ismerte őt. Ám nem tett neki érte
szemrehányást. Ugy adta, mintha ő sem ismerte volna meg. Némán követte a
kastélyba, a huga utasitása szerint:
– Majd Mihály a szobádba vezet. Mosakodjál meg, ha akarsz… Különben –
jegyezte meg, – maradhatsz ugy is, ahogy vagy, a komédiákat, hálisten,
kiirtottam a házból…
Gondolta magában a báró: kiirtottál te egyebet is a házból, a csöndes
békességet, az előkelő szellemet…
Elfoglalván szobáját, megberetválkozott Muki, felrakta a
tyukszemgyürüket és kopaszodó fején összepomádézta széjjeleső haját.
Egyszóval összetákolta, a mennyire lehetett, cingár, romlatag testét.
Délfelé járván az idő, mindjárt felrántotta a ferencjózsefet is s az
ablakba hajló futórózsatőről egy öklömnyi csokrot szerkesztett és a
gomblyukába tüzte. Azzal felkerekedett, hogy megkeresse nagybátyját és
nagynénjét. Végig ődöngött a kongó boltives folyosón s találomra betolt
egy ajtót. Éppen az ebédlőbe nyitott be. Idestova harminc éve, hogy
utoljára látta a kedves termet. Valósággal meghatotta előkelő komorsága
és naiv pompája. Merész, csúcsives boltozata égnek volt kipingálva,
freskóban természetesen. Az ultramarin-kék levegőben arany csillagok
reszkettek és fecskék röpködtek szerteszét. A mennyország szélét
bárányfelhő-fodor jelezte, a közepén angyalok tanyáztak, kicsinyek és
nagyok; a kicsinyek meztelenül röpködtek, cicáztak, a nagyok görög fehér
lepelben másfélméteres réztrombitákat fujtak.
Muki arra gondolt, hogy milyen kedves jó emberek lehettek az ősök, akik
számára a kastély épült… Csillagos ég, fecskemadár, angyalkák!…
De nem volt ideje a mélázásra. Kordult az ajtó s összekuszálta
ábrándképét. Nagybátyja lépett a terembe: az öreg Ugor Menyus. Pompás
pátriárka-alak, arca csupa üde pirosság, haja csupa hó. Öles teste
kemény, mint a vas, csak apró tipegő járása árulta el, hogy lábának
izmait mégis elnyütte az idő… Tárt karokkal és harsogó Istenhozottal
fogadta rég nem látott rokonát.
– Ajaj, öcsécském, csakhogy láthatlak még egyszer a halálom előtt… Te,
te rossz, haszontalan rokon!…
Muki protestálni akart a halál ellen, de az öreg ur nem engedte szóhoz,
ahelyett belelóditotta egy hintaszékbe. A hintaszék elkezdett veszettül
kalimpálni az egyensulyát elvesztett Muki alatt. Az öreg nem törődött
vele, nyugodtan folytatta:
– Aj jaj, öcsécském, vége a szép időknek! A percek elrepülnek és soha
sem jönnek többé vissza. S mindig elvisznek magukkal valamit. Egy
darabka agyvelőt, egy kicsinyke lelket, életkedvet, emléket; az ember
vén korára azon veszi magát észre, hogy elfogyott. Kiégett, mint az öreg
pipa. Aztán jön a halál és azt mondja: most már terhére vagy a földnek,
alló a sirba! És az ember belemegy a sirba, ha akar, ha nem… Hát édes,
kedves öcsécském, – fakadt ki az öreg, – ez igazságtalanság. Mig fiatal
az ember, nem tud élni, elpocsékolja a kincseit, mire meg megtanul
spórolni Isten adományával – mars a föld alá!…
Roppant szeretett az öreg ur a halál témájával babrálni. Bár görcsösen
ragaszkodott az élethez. Egyszer a nevenapján azzal köszöntötte fel a
papja, hogy éljen száz esztendőt. És kikapott a pap. Menyus ur leszidta
minden teketória nélkül.
– Kedves barátom, ha kiván valamit, jót kivánjon, az én nagyapám százhat
évig élt.
Igazat mondott… Általában metuzsálemi kort értek el az Ugorok. Szivós
faj voltak különben is és roppantul vigyáztak az egészségükre. Nem
koptatták munkával a testüket, se gonddal a lelküket. Csak éltek egyenes
vonalban, nem nézvén se jobbra, se balra és igen sok ételt és pénzt
fogyasztottak. Mindaddig, amig az anyaföld (azaz az ősi birtok)
ingadozni nem kezdett a talpuk alatt. Akkor megijedtek és összehuzták
magukat, ahelyett, hogy jövedelmük szaporitásán jártatták volna eszüket.
Kikoplalták – mint mondani szokás, – a haladó kor veszedelmeit.
Ilyenformán, ha nem is gyarapodtak az Ugorok anyagilag, de nem is
fogyhattak. Életük első felét eldáridózták mindközönségen, fényes házat
és telivér lovakat tartottak, mert gőgösek voltak, mint a rozmár, másik
felét meg a dáridók folytán megbillent pénzügyi egyensuly szanálására
forditották. Megszelidültek, igás lovon jártak, három évig viseltek egy
ruhát, sőt elfelejtettek mosakodni is mindaddig, amig ki nem fizették
összes adósságaikat. S miután addig éltek az Ugorok, ameddig akartak,
örököseikre többnyire tehermentes birtokot, sőt egy kis pénzt is
hagytak. Ezek azután bátran folytathatták az uri tempót, folytatták is,
hogy valahogy el ne kallódjék az Ugorok minduntalan megszakitott
nimbusza.
Ilyenformán nagy gavallér volt valamennyi fiatal Ugor és nagy réparágó
valamennyi öreg. Menyus ur is. Bár ő valamivel kevésbbé mint vele
egykorácsu elődei és oldalági rokonai. Neki nem engedte meg a leánya,
hogy hájjal ápolja a bagaria csizmáját, mert tartott az orrára. A
zsámiskával sem érte be Ágnes, mert tartott a gyomrára. Sőt uri fogat is
kellett a fránya leánynak, inas is, mert a rangjára tartott. És ki is
csikart magának mindent, amit akart. Szülei nem mertek vele
szembehelyezkedni. Mert energia volt benne, azokban meg semmi se. Nem
volt jellemük. Az öreg asszony martirnak vallotta magát, egész nap