Ugor Ágnes - 11

– Mikor akarsz elmenni?
– Holnap, drága az idő.
– Csak egy pár napig maradj még, – kérte Zsuzsa.
– Nem az én időm drága, a tied.
Ezt ujra nem értette Zsuzsa…
… Bálvándy valóságos veszekedésbe keveredett Ágnessel annak váratlan
elutazási szándéka miatt.
– A manóba, legalább hozzászoktatott volna a gondolathoz! Két hétig egy
szót se szólt, aztán –: holnap hajnalban kocsit kérek, elutazom. Ez
furcsa egy kicsit.
Ágnes kezét nyujtotta a kedves zsörtölő urnak.
– Kedves Bálvándy báró, szép magától, hogy marasztal, de most el kell
mennem egy időre. Hanem majd visszajövök én hivatlanul is: fogadom.
Bálvándy megnyugodott kissé.
– No hiszen az igaz, hogy a maga fogadása elég jó papiros, az angol bank
is adhat reá.
– Köszönöm a bizalmat… Egyben egy kérésem lenne magához.
– Csak ne legyen az a kérés tulságosan komoly.
– Nagyon komoly pedig. Az a kérésem: vigyázzon a leányára,
szórakoztassa, ápolja, mert szomoru és beteg.
Jó Bálvándy, aki a maga áldott jókedvétől egy pillanatig sem vette észre
leánya hervadását (igaz, hogy az előtte teljes erejével uralkodott
magán), összecsapta kezét.
– Istenem, hát mi a baja?
– Ne kérdezze se tőle, se tőlem. Biztos lehet benne, hogy el fog mulni.
Elégedjék meg ennyivel.
Bálvándynak tátva maradt a szája.
Ágnes másnap reggel elutazott.


TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A képviselő ur.
… Közeledett a képviselőválasztások ideje.
… Az _uj báró_ egy félméteres fácántollat tüzött a kalapja mellé, aztán
megnyitotta az értekezletet…
Jelen voltak: A választókerület negyvenkét községének valamennyi pópája,
jegyzője, gazdatisztje s egy pár parasztmágnás. Közülök mindössze husz
ember értett egyet a magas kormánynyal, a többi hazafinak napidijat
kellett fizetni a megjelenéseért…
Nevezetesen a Bálvándy jelöltetéséről van szó. Az uj báró alatt meg Muki
értendő (mert a nevét még nem tudta megtanulni a nép), a szóban forgó
értekezlet végre a halmosi választókerületet képviselte.
Szinhely: a halmosi nagyvendéglő diszterme, amely ez alkalommal
ünnepiesen fel volt diszitve; azaz egy ravatalszerü emelvényen két
rendbeli hordó volt csapra verve: egy sörös és egy boros s a Muki által
elfoglalt elnöki szék nemzeti szinre lett átfestve…
Mialatt az előkelőek a diszteremben ittanak és szónokoltanak, a korcsma
udvarán terpeszkedő állásban táncmulatságot rögtönzött a nép
kecskedudaszó mellett. Hamis egy jószág ez a havasaljai nemzeti
zeneszerszám: nem elég, ha fujják, csak ugy szólal meg, ha a rajta
játszó müvész hóna alá kapja és jól megnyekegteti a potrohát. Akkor
azonban olyan sirást visz véghez, mint az éhes kecskegida, ha kifogyott
az anyja teje.
De éppen ez kell a mócnak. A sirás azt egy csöppet sem szomoritja el,
sőt annál szilajabban kapkodja a kólóban a lábát, mennél keservesebb a
talpát csiklandozó melódia. Különösen ha pálinka van benne.
Az pedig volt ez alkalommal a mócokban bőven, az uj báró jóvoltából
pedig, aki nem igen kimélte a pénzt: a kedvező hangulat szempontjából
megtraktálta még az ölbeli csecsemőt is…
Az értekezlet különben a Muki megnyitó beszédjével kezdődött, egy
kicsapott, de népszerü jegyző, ünnepi szónoklatában kulminált és
általános berugással ért véget. _Éljen_ kevés volt, de arra nem is igen
volt szükség, a fő, hogy megtörtént a Bálvándy jelöltetése. Most már
csak faluzni kellett, ami igen rossz illatu és fáradságos munka. De Muki
nem ijedt meg tőle, befogta az orrát s megszervezte a Bálvándy-pártot
személyesen mind a negyvenkét faluban…
És hősies elszántságának meg lett a gyümölcse: a fenséges nép
megválasztotta Bálvándyt száznegyven szótöbbséggel, a nélkül, hogy a
jelölt kidugta volna az orrát a kastélyából az egész kampány alatt csak
egy órára is.
Helybe hozták neki a mandátumot. Muki vezette a deputációt, de nem ő
szónokolt, hanem a poliesti pópa, még pedig százhuszonöt forintért.
Az ujonnan megválasztott képviselő válaszában ünnepies igéretet tett,
hogy szivén viselendi kerülete sorsát, a müvészetek valamennyi ágát
istápolni fogja, hogy megerősödjék a haza, első sorban a halmosvidéki
nép.
Szót se értett a beszédjéből senki, de hát alapjában véve arra se volt
szükség. Hiszen nem azért választották meg őt a halmosiak, hogy
kikérdezzék: mennyi a tudománya, hanem csupán csak azért, mert tizszer
annyit adott a dicsőségért, mint az ellenjelöltje.
Mindazáltal igy se fogyott el egészen a Bálvándy kártyán szerzett
választási pénzalapja. Muki megmentett neki a nála deponált ötvenezer
forintból tizezret.
– Nesze, – mondta, midőn átadta neki a tekintélyes pénzmaradványt, –
ezzel berendezheted a pesti lakásodat is.
– Az ám, – örvendezett a jó báró, miközben begombolta a pénzt, – erre
nem is gondoltam, pedig – s egyszeribe elkomolyodott a ragyogó arca –
most már csakugyan elhatároztam, hogy Pesten töltöm az egész szezónt.
Elkomolyodott Muki is.
– Azt helyesen teszed, ha egyébért nem, a családod szempontjából.
– Igen, Zsuzsának szüksége van a szórakozásra… Nincs ugyan semmi baja, –
magyarázta Bálvándy, – csak elgondolkozik néha, még pedig oly mélyen,
mintha nem is a földön járna az esze.
– S tudod az okát? – kérdezte Muki.
Bálvándy megint kapart a nyakán.
– Hiszen igen… sejtek valamit. Ágnes megtiltotta, hogy megkérdezzem, de
azt hiszem, alighanem az után az angol gyerek után busul; aztán meg
Ágnes is nagyon hiányzik neki… Mit szólsz hozzá, – kérdezte hirtelen, –
ha szépen megkérnénk, elfogadná-e meghivásunkat?… Öt hónapja, hogy nem
láttuk. Megvallom, – tette hozzá, – nagyon nélkülözöm magam is.
Muki önkéntelenül elnevette magát.
– Bezzeg nem nélkülözted ezelőtt kilenc hónappal, – incselkedett a
barátjával…
– Hü pajtás, az egy óriási tévedés volt részemről, röstellem is nagyon.
– Hát – mondta Muki, – én azt hiszem: biztosra veheted, hogy szivesen
elfogadja a _leányod_ meghivását.
– Csak az aggaszt, – jegyezte meg a derék báró, – hogy nem adtuk neki
vissza a látogatást.
– Azt is meg lehet cselekedni, – vélte Muki, – bár Ágnes semmit sem ad a
formaságokra.
– Meg is cselekeszszük, – határozta el magát Bálvándy hirtelen. – Te
ugyis itthagysz bennünket holnap, holnapután utra kelhetünk.
– Sürgönyözd meg a jöveteleteket, – tanácsolta Muki, – hogy kocsit
küldhessen elétek az állomásra.
– Először – mondta Bálvándy, – szólok Zsuzsának, mert hátha nem kvadrál
neki az idő.
– Lupus in fabula: Zsuzsa éppen akkor lépett a szobába.
– Zsuzsóka!
– Tessék, apácska.
– Eljönnél velem Ágneshez?
A leányka megvánnyadt arca kipirult az örömtől.
– Óh el, el.
– Akkor készülj, holnapután este utnak indulunk.
Azzal megfogalmazta a táviratot. Az Ágnes atyjának cimezte s a Zsuzsa
nevét irta alá:
„Méltóságos Ugor Tamás urnak – Csótár, küldönccel Dormánd.
Ágnes látogatására csütörtökön reggeli gyorssal érkezem Csótárra atyám
kiséretében – Bálvándy Zsuzsa.“
Zsuzsa atyja vállára hajolt, midőn az az irással vesződött s amikor
elkészült vele, a fülébe sugta:
– De aztán elhozzuk őt magunkkal ugy-e?
– Persze, hogy persze, – biztatta az apja, – hiszen azért megyünk: érte.
… Muki még figyelmeztette Bálvándyékat, különösen Zsuzsát az Ágnes
szüleinek különködéseire.
– Jó emberek, – fejezte be a jellemrajzukat, – csak nem szabad őket
komolyan venni. Vén komédiások, mint a felvidéki urak legtöbbje.
Bánta is a Zsuzsa akármilyenek, csak ott lehessen végre az ő Ágnese
mellett, akit anyjául választott a lelke… Milyen boldog is lesz, hogy
végre-valahára kiöntheti előtte a szivét!… Apróra elmeséli neki életének
minden egyes mozzanatát, amióta nem látta őt. És, ha ki is kap a
gyengeségért, bizony ki fogja magát sirni az ő kebelén… Oly régen nem
sirt. Megfogadta Ágnesnek, hogy erős lesz, hát az ő távollétében nem
akarta a szavát megszegni. Majd csak előtte. Oly jól fog esni a lelkének
egy kis gyöngeség!…
Gyöngeségre vágyott a Zsuzsa szomoru, fehér lelke, holott éppen erőre
lett volna szüksége, hogy elviselhesse azt a kinos meglepetést, amelyben
másnap az öreg Ugorék sürgönyválasza révén részesült.
Nevezetesen az állott az Ugorék táviratában, hogy leányuk (immár
negyedizben) hosszabb külföldi utra indult. Hová: azt nem is sejtik…
Muki (hazamenőben) éppen bucsuzott Bálvándyéktól, midőn a távirat
érkezett. Ő maga sem tudta mire vélni a különködő vénleány emez ujabb
bogarát… Végképpen lemondott volna Bálvándyról? Belátta volna
ármánykodása hiábavalóságát? Akkor hagyta volna el a bátorsága, mikor a
sikerei is biztatták?… Nem, az lehetetlen, – vélte Muki. – Az Ágnes
bujkálásának és titokzatos utazásának rendkivüli céljának kell lenni.
Vajjon mi lehet az a cél?
– Nem leveleznek egymással? – kérdezte Zsuzsától, hogy feleletéből
esetleg némi támpontot nyerjen valamelyes kombinációra.
– Ritkán, – válaszolt Zsuzsa. – Mindössze tiz levelet kaptam tőle; néha
hármat is egymásután, aztán sokáig, sokszor egy hónapig se semmit.
– Egyszóval, – következtetett Muki egész helyesen, – mindig csak
Gerendről irt. Tehát nem akarta hogy tudomást szerezzenek hollétéről.
– Ugy látszik, – vélte Zsuzsa is, – arról egy szót sem irt soha.
Bálvándy megcsóválta fejét.
– Ez a titkolódzás pedig – jegyezte meg leverten – egy csöppet sem vall
reá… Valami különös nagy oka lehet…
– Bolond, – vágta ki Muki kiméletlenül.
Zsuzsa pártját fogta.
– Ő tudja mit csinál, – mondta. – Olyan nőről, mint ő, nekünk nem szabad
itéletet mondanunk.
– Mégis az a valóság, – jegyezte meg Bálvándy leverten, – hogy
elfelejtett bennünket. Pedig nem bántottuk.
– Nem felejtett el, – állitotta Zsuzsa erős hittel, – nekem azt mondta,
hogy nem hágy el bennünket soha. S az ő szava szent.
Bálvándy összenézett Mukival. A két férfi megértette egymást. Nem
bolygatták tovább az ő nagy hitében Zsuzsát…
… Szüksége is volt arra a leánykának, mert nagyon leverte a távirat…
Az után még halványabb lett, még álmodozóbb, még szomorubb… Egy erős
vonás képződött ajka körül. Lázas szeme megnagyobbodott. Feje oldalt
billent, mint a dércsipte liliom virága…
Egy hónap eltelte után azonban, mintha megkeményedett volna a szive:
egyszeribe abbahagyta Zsuzsa tépelődését. Nyiltan leszámolt életével:
lemondott a boldogság vágyáról is. Életét is ugy rendezte be, hogy ha
akarja vala, se legyen ideje az ábrándozásra. Reggeltől estig dolgozott.
Rendelkezett a cselédséggel, ott volt a fejésnél, a mákfejtésnél,
padláson, pincében, éléskamrában, mindenütt. S ha ennyi lótás-futás sem
meritette ki az idejét, a cselédmunkától sem riadt vissza.
S a fizikai fáradság meghozta a leány álmát és étvágyát, sőt az egészség
pirossága is visszaköltözött az arcára. Csak az ajka körüli vonás lett
még mélyebb s az arca még keskenyebb. És valami öreges konok nyugalom
ömlött el egy pár hónap előtt még oly gyermekesen szilaj kisleányos
lényén.
Bár néha örülni is tudott Zsuzsa. Megkérte atyját, hogy bizza reá pesti
lakásuk berendezését; ő bizonyára olcsóbban tud bevásárolni, mint egy
férfi s azonkivül szeretné Angliában szerzett tapasztalatait is
értékesiteni a berendezésnél.
Bálvándy csak örült, ha valami szokatlan teendőjének a gondját másra
hárithatta. De különben sem lehetett volna Zsuzsának olyan kérése, amit
megtagadott volna tőle. Boldog volt, ha örömet okozhatott neki.
És Zsuzsának valóban igazi örömére szolgált a pesti lakásuk gondja.
Atyja a Vas-utcában bérelt egy hatszobás lakást s ezt a hat szobát hat
hét alatt _népesitette_ be a leány. Mert valóban éltek ott az élettelen
tárgyak: megelevenedtek müvészi elrendezésük fényében. Minden
butordarabnak meg volt a maga rendeltetése. A szőnyeg süppedékes volt,
mint a pázsit; a kerevet ringó, mint a folyó hullámai; s a kristályos
patak viszfényét utánozta a metszett angol tükör. És semmi sablon, semmi
cifraság, semmi póz. Az asztalok becsülettel állották meg helyüket a
parkéten: lábuk nem ingadozott, ha valaki hozzájuk ért; a szekrények,
mint valami tisztes előkelő urak, feszes méltósággal látszottak
támogatni a szobák falát. Karosszék, ülőke, állványok, festmények,
szobrok, metszetek, órák, valamennyi disze a lakásnak jelentett valamit.
Gyönyörködtetett, mesélt. Egyszóval, jelleme volt mindennek, amit a
Zsuzsa képzelete megalkotott.
Legbeszédesebb volt a férfiszalón. Vörös angolbőr karosszékek és
kerevetek. A sarokban stilizált schwarzwaldi óra bronzveretü mahagóni
szekrényben s harangzugásu óraütővel. Egy Rodin-szobor carrarai
márványból. Egy pompás faragott kerek asztal indiai hidlásfából. Az
egész padmalyt befogó veres-lila szőnyeget tuniszi arabsnők szőtték s a
bronz vilamos csillárt egy félreértett magyar iparmüvész készitette
remekbe. Üstökös csillagot ábrázolt. Csillagja száz gyertya-fénynyel
égett s száz gyertyaláng erejü szentjánosbogár-fényből állott az
uszálya…
S mindezt az előkelő gyönyörködtető és gondolkoztató fényüzést mindössze
tizenkétezer forintból kerotette ki Zsuzsa.
Bálvándy alig hitt a szemének, midőn leánya bemutatta neki a számlákat.
Te valóságos tündér vagy Zsuzsóka, biztosan elbüvölted a kereskedőket,
hogy oly olcsó árakat szabtak neked.
Zsuzsa átölelte atyja nyakát.
– Boldog vagyok, hogy meg vagy velem elégedve, – mondta önfeledten, –
hiszen igazában és egészen most már csak te vagy az enyém.


HUSZADIK FEJEZET. Ágnes mama.
… Muki többször meglátogatta Bálvándyékat pesti lakásukon. Egyszer azzal
a hirrel lepte meg őket, hogy restauráltatni fogja erdélyi várkastélyát
és egyszersmindenkorra oda költözködik. Azt mondta, kora tavaszszal
megkezdeti a munkát, hogy (legalább az egyik szárnya) elkészülhessen
őszig.
Kártya-sikereiről nem beszélt Muki Bálvándyéknak, de beszélt róluk
helyette az egész Budapest… Egy nagykorusitott fiatal grófnak egyetlen
éjszakán elnyerte az egész vagyonát, körülbelül százezer forintot s
mégegyszer annyit szitt ki egy Budapestre tévedt részeges orosz herceg
degez bugyellárisából…
Tény az is, hogy kifizette Muki minden adósságát s midőn lejárt a bérlet
ideje, csakugyan átvette birtokát a maga kezelésébe. Arra is telt neki
immáron. Az erdélyi várkastélyára előirányzott százezer forintja is ott
hevert a Kereskedelmi Bankban s végre egyéb készpénzben és értékpapirban
is maradt neki azonkivül vagy kétszázezer forintnyi vagyona. Egyszóval
tulesett a millión… De azért tovább kártyázott. Nyuzta a világot és ha
néha-néha megcsömörlött önmagától, elbujt vagy egy hétre valami félreeső
külföldi zugolyba. Ott elővette Ibsent és Shakespearet s átlapozta az
Ujtestámentumot is…
Bálvándy meg szorgalmasan készült a politikai szereplésre. Mióta Muki
elmagyarázta neki a kulturpolitika nemzetfentartó fontosságát, váltig
ott motoszkált a bogár a fejében: miszerint ő van arra hivatva, hogy a
magyar művészet iránti érzéket belevigye a köztudatba s azzal megvesse
melegágyát a nemzeti nagyságnak. A kultusztárca költségvetésénél
szándékozott először fölszólalni s e célból már jó egy hónappal a
várható napirend előtt hozzáfogott beszédje megirásához.
Bálvándy nem volt éppen tudatlan (de meg képezte is magát utóbbi időben,
gondolatai tehát elég bőséggel bugyogtak elő ismeretei és képzelete
nyers anyagából), de a szónoklat müvészi formájával nem volt ismerős,
holott főképpen abban rejlik a meggyőzés titka…
Összetákolt vagy hat árkusra való okfejtést, buzditást és dorgatóriumot:
egész lelkét beletette a pennájába s (volt annyi önbirálata) még sem
volt megelégedve a munkájával. Érezte, hogy hiányzik valami a
koncepcióból. A zene, a vonalak. A hang és a formák harmóniája. A
müvészi stil.
Pedig egy időben, különösen midőn Ágnessel beszélt eszményi terveiről,
azt hitte, hogy csak a száját kell kinyitnia: magától fog megnyilni
lelke zsilipje s ontani fogja a szót. Azzal a megvesztegető áradattal,
azzal a hatalmas erővel, melyet az ügy nagysága megkivánt.
Bálvándyt nagyon lehangolta a csalódása s tehetetlensége okait keresvén,
hamarosan rájött, hogy agyát és lelkét annak idején az eszes leánynyal
való szellemi érintkezés termékenyitette meg. Attól jött meg az
önbizalma is egy oly hivatásszerü munka elvállalásához, amelyhez a maga
eredendő és szerzett kvalitásai magukba véve nem voltak elegendők.
Inspirációra volt szüksége.
Azért csak tovább furt-faragott a beszédjén. Eljárt a klubjába
szorgalmasan. Igyekezett a szellemi kulturának propagandát csinálni
társadalmi uton is. Könyveket és képeket vásárolt; végre beiratkozott a
müvészklubba: a Fészekbe is. Ott sarkalta a müvészeket, ébreszgetvén az
önérzetüket s összetartásra, jellemre buzditván őket, hogy
megteremthessék az uj osztályt, amely nélkül egy nemzet sem lehet el: a
szellemi arisztokráciát.
Ám a müvészember gyanakodó ember: a Fészek tagjai nem igen biztak a
lelkes báró jóhiszemüségében. Szereplési viszketegnek hitték a
lelkességét.
– A mi vállainkon akar felkoposzkodni a piedesztálra, – jegyezte meg egy
zseniális vereshaju szobrász.
– Olcsón akar hozzájutni képeinkhez, – licitált rá egy rosszmáju piktor,
aki soha egy képét se tudta eladni…
A meggyőző erő hiányzott Bálvándyból. A müvészlelkek sajátos egyszerü
bája, közvetlensége. Hiába kötött formális barátságot velük: azt a
válaszfalat, amely a müvészt az arisztokratától elválasztja, nem tudta
ledönteni. Mert ő meg viszont a vérbeli főur sajátos kvalitásait vitte
el uj körébe.
Bálvándy hamarosan észrevette, hogy müvészbarátai nem tudnak vele
igazában összemelegedni. Csak az okát nem tudta, miért? Azért nem
csüggedt: kereste, mert okvetlenül meg akarta találni ezt az okot.
E közben ujra csak Ágnesre gondolt, akinél az ő meggyőződése szerint,
senki a világon nem ismeri jobban az embereket… Idővel szinte idegessé
lett már: ugy vágyott a vénleány társaságára. Nélküle, mintha hiányzott
volna valami az életéből… Hamarosan rájött ennek a hiánynak a
minémüségére is. A vénleány volt az, aki az ő lelkét tartalommal látta
el. S hogy megszokta általa az eszményi életet, fájt neki az üresség,
őrlődött benne a lelke, mint malomkő az üresen járó garatban…
Elpanaszolta a gyermekeinek is:
– Nem tudom mi lelt, de az a fránya Ágnes valahogy a szivemhez nőtt.
Bálint tréfára fogta a dolgot.
– Azon könnyü segiteni, apa, – mondta nevetve, – vedd el.
Zsuzsa nem is gondolt erre az eshetőségre, ám most, hogy bátyja
kiejtette a száján, csudálkozni valót sem talált rajta.
– Mit nevetsz ezen? – korholta szeliden fivérét, – apa még fiatal ember,
mi meg soha sem kaphatnánk Ágnesnél jobb anyát.
Elpirult és kérdőleg nézett az apjára. De valami nagy öröme nem
telhetett annak válaszában.
– Ejnye, Zsuzsa, ne beszélj bolondokat. Nem tudom én a ti édesanyátokat
elfelejteni soha. Hisz szeretem Ágnest, de nem ugy, hanem – amugy. Mint
egy őszinte, becsületes barátot, egy jellemes férfit, akinek hüségére
minden körülmények között számitani lehet. De feleségül csak nem vehetek
valakit – barátságból!
Zsuzsa lehajtotta fejét.
– Az más, apa, mondta pirulva, – én azt hittem, hogy Ágnes nemcsak a
becsülésedre, de érdemes a szeretetedre is. Igaz, hogy nem szép, – tette
hozzá ártatlanul, – de a külsőségek csak nem számitanak.
Bálint nevetett. Az öreg ellenben idegeskedni kezdett.
– Jaj de rettenetes csapperli vagy te, Zsuzsóka. Mit avatkozol olyan
dolgokba, amikhez semmi érzéked sincs?
És egy félóráig disputált a leányával, mint az olyan ember, aki meg van
vádolva s fühöz-fához kapkod, hogy lerontsa a közvádló érveit.
– Az ebugattát kiabálta, – vén az már, nem feleségnek való… Én korán
nősültem, csak nenyvennyolc esztendős vagyok ma és fiatalság dolgában
Bálinttal se cserélnék. Egy husz éves leány lenne hozzámvaló, de az
ördögnek kell a feleség… mondtam: olyan asszonyt, mint anyátok, ugy sem
kaphatok soha.
Egy forró könnycsepp szivárgott ki a Zsuzsa szeméből.
– Óh, – sóhajtott fel a leányka, – az én drága édesanyám, az mindig
mellettem volt, ha élne, mellettem volna ma is.
Szinte öntudatlanul esett ki ajkán a vád Ágnes ellen, aki (ha csak
ideiglenesen is) igy magára hagyta, mikor talán a legnagyobb szüksége
lett volna reá.
– Igazad van apa, – mondta, – annyira, hogy az anyánk lehetne, nem
szeret bennünket Ágnes.
Bálvándy nagy kínban volt. Összevissza gabalyodtak az érzései. Maga
bölcs Salamon sem találta volna el most az ő szája ízét.
– Dehogy nem, – ripakodott rá leányára s hangjában a férfiui hiusága is
kifejezésre jutott, – szeret az bennünket eléggé, de nem azon mulik. Nem
rajta, hanem rajtam. Nem kell feleségnek, – punktum. És – tette hozzá
mérgesen – ne veszekedjetek velem, mert ugy se veszem el.
Zsuzsa mosolygott.
– Hiszen, – jegyezte meg, – még az sem biztos, – hogy hozzád menne-e?
– Hehehe…
– Mit nevetsz?
– Azt szeretném én látni… Mi kifogása lehetne ellenem?
– S neked lehet ellene kifogásod?
– Az más.
– Miért?
Erre már nem tudott a jó ur felelni. Csak tovább dünnyögött összevissza,
minden meggyőződés nélkül.
– Ne kínozzatok, az ebugatta, nem nősülök.
Bálint elnevette magát.
– Hát ki kényszerit reá?
– Zsuzsa.
– Alighanem tévedsz, öregem.
– Az ördögbe, dehogy tévedek. Mit értesz te a nőkhöz? Azoknak egyéb
dolguk sincs, mint hogy konspiráljanak a férfiak ellen.
Zsuzsa elpirult.
– Igaz, – vallotta be, – hogy én egyszer, egyetlen egyszer példázgattam
Ágnes előtt arra, hogy szeretném, ha az anyám lenne, de ő
egyszersmindenkorra megtiltotta, hogy ennek a vágyamnak másodszor is
kifejezést adjak.
– Megtiltotta?!…
Most meg már ez nem tetszett az öregnek. Sértve érezte magát.
– Meg, – felelte Zsuzsa.
– Ejnye a kiskésit! – dohogott a jó báró, – még kisül, hogy nem én nem
akarom őt, hanem ő nem akar engem.
– Az nem lehetetlen, – állitotta Zsuzsa mosolyogva.
Bálvándy elkezdett szaladgálni a szobában, körülfutkosta a nagy asztalt
és folyton dünnyögött.
– Azt szeretném én látni!… Azaz hogy nem szeretném, mert beleesnék a
verembe…
Zsuzsát bántotta, (mert tiszteletlenséget látott benne Ágnessel szemben)
atyja teljesen indokolatlan, sőt tárgytalan locsogása.
– De hiszen saját magaddal disputálsz, apa. Nem muszáj Ágnest elvenned.
Erre észre tért a csajbókos férfiu.
– Igazad van, Zsuzsóka, ki a manó kényszerithet rá, hiszen…
Nem fejezhette be a mondanivalóját, mert kopogtattak az ajtón.
– Szabad…
Belépett az inas és egy ezüsttálcát tartott Bálvándy elé. Névjegy volt a
tálcán.
– Nem vagyok itthon, – rivallt rá a házigazda az inasra, de azért
lekapta a névjegyet a tálcáról.
Az inas távozni akart, de Bálvándy, miután egy pillantást vetett a
névjegyre, utána szökött, mint egy játékos macska és elkapta a frakkja
leffentyüjét.
– Megállj! Itthon vagyok!…
– Parancsára, méltóságos báró ur…
Bálvándynak tátogni kezdett a szája, de a szó nem jött ki rajta. Átadta
a névjegyet Bálintnak. Az meg Zsuzsának. A fiatalok összebujtak, mert
nem hittek a szemüknek, de az öreg is közéjük tolta a fejét. Igy
bámulták hármasban az ártatlan papirost, mig végre tisztába jöttek vele…
Az Ágnes névjegye volt. Egy pillanat mulva a szobában volt Ágnes maga
is. Három milliméter porréteg fedte utazó köpenyegét, a fején egy vászon
ültetvényessisak _éktelenkedett_, bár egy sarkig érő lilaszin fátyol
fityegett le róla.
– Megjöttem, Zsuzsa…
A leányka fölugrott székéről, amelyen ült és rég nem látott barátnéja
nyakába ugrott.
– Végre-valahára…
A vénleány keblére ölelte a fiatalt.
– Nem jöhettem előbb, mentegette az magát egyszerüen, minden nagyképüség
nélkül, akár csak a szomszédszobából lépett volna ki, hogy védencét a
szinházba kisérje, – nem jöhettem előbb, lelkem, mert nehéz volt a
sorom.
– Hol voltál? Hol volt? Honnan méltóztatott jönni? – hangzott fel a
hármas kérdés három kiváncsi ajakról.
– Angliából jövök…
Ágnes kezet fogott Bálvándyval s miután az hamarosan el nem eresztette a
jobbját, Bálintnak a balkezét nyujtotta oda. A férfiak megcsókolták
egyszerre a két kezét.
– Mi a manót keresett az ángliusok között? – kérdezte Bálvándy.
– Csakugyan egy manót kerestem, – tréfált Ágnes; – azért kerestem, hogy
elkergessem s végre-valahára sikerült is a dolog.
Zsuzsára nézett mosolyogva, boldogan.
A leányka szivét egy kimondhatatlanul édes sejtelem szállotta meg.
Egyszeribe föllszabadult egész érzésvilága és hatalmába vette szüzies
leánytestét. Minden izében reszketett. Alig birta a szót kiejteni.
– Beszélj.
– Persze, hogy beszéljen, – unszolta Bálvándy is türelmetlenül, mintha
szögeken ült volna, – miféle manó volt az, akit elkergetett?
– Az előitélet, a kishitüség… Meggyőztem a Charlie szüleit és elhoztam a
Zsuzsa vőlegényét…
– Hol van?…
Ez a két szó is megártott Zsuzsának, pedig egy boldog, megejtő sikoltás
kiséretében jött az ajakára. Hanem, hogy szégyenkeznie kellett miatta a
férfiak előtt. Aztán meg el is gyöngitette a szive örömviharja.
Belekapaszkodott az Ágnes karjába és az utazókabátja alá rejtette égő
arcát, oda, ahol a vénleány szive dobogott.
– Az Angol királynében, – válaszolt ez, régi szokása szerint a leányka
haját simogatva, – de addig nem meri magát mutatni, mig meg nem
győzödött róla, hogy megbocsátasz neki.
A jó Bálvándy szivéből ezekre a szavakra egyszeribe kitört a magyar
főurak faji gőgje.
– Hát azt okosan is teszi, – jelentette ki és vagy hatot ütött a
mellére, – mert egy Bálvándy leány nem arra való, hogy: hipp-hopp,
jöttem-mentem, itt vagyok, én a mesebeli királyfi és viszem a leányt!
Hogy is ne. Nem Hamupipőke az én Zsuzsám. Annak imponálhatott az
Argyélus, de egy Bálvándy ivadéknak semmiféle ángol nem imponálhat, ha
még olyan krőzus is.
– Óh, apa, apa! – csititotta el a leány bugva, mint a párját hivó
galamb, atyja szóáradatát. – Hiszen nem rajta mult.
– Nem rajta mult, – erősitgette Ágnes is.
– Hát akkor a vén angolokon mult, – vágta ki Bálvándy rosszkedvüen, mert
alapjában nem tetszett neki az a gondolat, hogy az ő telivér magyar
leánya angol gyerekeket szüljön, – a vén angolokon – ismételte, – ami
teljesen mindegy. A fő, hogy megmutassuk nekik: nem valami különös
dicsőség ránk nézve, hogy elcipeljék a leányunkat vadidegenbe, ahol még
a szavunkat se érti meg az ördög se. Aztán – tette hozzá, hogy nagyon
meg ne ijeszsze Zsuzsát – nem bánom, ha szeretik egymást, vigye.
– Óh apa, – jelentette ki Zsuzsa minden várakozás ellenére és most már
fölemelte a fejét az Ágnes kebeléről, – én nem megyek innen; aki szeret
engem, az maradjon itt magyarnak.
Ágnes csudálattal nézte a leányt.
– Óh, te leány, te, – mondta inkább a szemrehányás, mintsem az
elragadtatás hangján, miféle anyagból való vagy te, hogy többre becsülöd
a hazádat, mint a boldogságodat, az életedet!
– Magyar vagyok! – mondta a leány s büszkén felvetette pompás, nemes
fejét.
– Bálvándy-vér: rabonban-ivadék! – tóditotta az atyja s miután már ugyis
benne volt: ujra megdöngette a mellét vagy hatszor.
– Szép, szép, – ismerte el Ágnes, – hiszen appreciáltam is a család
büszkeségét és a Zsuzsa hazaszeretetét: azt is kialkudtam, hogy ha nem
megy másképp, itt maradhasson Charlie.
Zsuzsa összevissza csókolta barátnéja áldott, jóltevő kezét.
– Óh, mily fenséges asszony vagy te Ágnes, én egyetlen _mamám_.
A Zsuzsa önfeledt kitárása, illetve a megszólitása nagy zavart okozott a
szobában. Bálvándynak nyilván viszketett a torka, mert elkezdte
köszörülni. Ágnes meg elpirult a szeme fehérjéig s hogy ne lássák a
gyengeségét, félre is forditotta a fejét a kályha felé.
– Ugyan, Zsuzsa, – korholta a leánykát meg-megcsukló hangon, – azért kár
magadról igy megfeledkezned, hiszen ismersz: tudhattad, hogy én nem
szoktam félmunkát végezni.
Magát a megszólitást nem tette szóvá, tartott tőle, hogy azzal csak
tetézi az általános zavart.
Ellenben Bálvándynak megszünt a torka viszketni, a helyett a szive
mozdult meg az Ágnes pirulása és különös, róla fel se tételezhető