Ugor Ágnes - 03

okos emberré lett, megtanult várni is. Addig apró kitartással gyüjtötte
a garast. Kockázatokba nem ment bele. Azt tartotta egész bölcsen:
krajcárokból áll a forint.
Persze az ő krajcáregységét nem lehetett szó szerint venni. A
bakkancs-báróval például tiz krajcárba játszotta a piké pointjét s
elnyert tőle egy ültőhelyében nem egyszer ötszáz forintot is. Egy hónap
alatt ilyenformán hatezer forintot sikerült összeharácsolni a klub
pénzes balekjeitől. Netto. Mert még vagy kétezer forintot el is költött
a tetejébe…
Muki, midőn a hónap végén megcsinálta a mérleget, először nagyot
kacagott örömében, aztán hirtelen elkomolyodván, egy tükör elé állott s
fejbe csapta magát…
– Óh, te ló! – szidta le saját becses személyét kiméletlenül, – hát nem
tudott az eszed előbb megjönni! Nemzeti Kaszinó kellett neked, ahol ugy
kártyáznak az emberek, mint Jupiter? És nem elég, hogy kifosztogattak,
azonfelül még meg is kínoztak, mintha te fosztogattad volna ki őket!… Te
borju, te vizipatkány, hát nem elég finom társaság egy ezerholdas urnak
egy csomó politikai báró, aki készséggel leadja neked a tejet és
azonfelül még respektálja is a kékvéredet?… Ha lett volna eszed, rég
megduplázhattad volna a vagyonodat, a helyett, hogy bemártogattad volna
az adósságok tengerébe. Most ujra kell kezdened az életet, mint egy
szabadságolt illavai rabnak…
Szidta magát Muki, de annál jobban megszilárdult az elhatározása:
kitisztázza birtokát, megduplázza a vagyonát türelemmel, kitarással:
megkvadruplázza. Most már tudja, hogy nincs abban semmi ördöngősség,
csak megforditva kell csinálnia mindent, amit eddig csinált. Elég ékesen
beszél a hatezer forintja… Be se várta az Ágnes által kilátásba
helyezett második tizezer forintja esedékességét, nekiment a Nemzeti
Kaszinónak, hogy nyereségéből végképp kiegyenlitse összes
kártyaadósságait. Hitelezői ez alkalommal már nem üztek belőle gunyt.
Vagy mert elszoktak tőle, hosszas kimaradása következtében, vagy talán
egyéb okból, esetleg mert imponáltak ujonnan szerzett allürjei.
Tény, hogy valósággal meghizott Muki a klubban, meghizott és elfelejtett
raccsolni is. Sőt bizonyos keménységet nyert az arca, orra és álla
körül. Régi lompos járása is karaktert cserélt: biz’ ő most már odavágta
a lábát a parkethez, egy csöppet se szégyelte magát.
Somogyi gróf, a kártya-király, aki világéletében egyszer sem nevetett,
találóan jegyezte meg reá:
– Eddig olyan volt, mint egy kiszuperált kötéltáncos, most meg ugy nézi
ki, mint egy ranzsirozott bugris.
Muki nem hallotta a komoly ember viccét, de véletlenül füléhez ütődött
egy más megjegyzés: a Dengelegié:
– Meglátjátok, ez az ember nem sokáig él: megszolidult.
És Muki nem tért felette napirendre. Nem tartozott senkinek semmivel,
szabad volt, mint a madár, független, mint egy yankee: miért nem
mondhatta volna meg Dengeleginek a magáét, mikor a megjegyzése a májára
szállott?… Nekiment a gunyoros grófnak és leereszkedőleg megveregette a
vállát.
– Kedves barátom, – vágta a szemébe maró szarkazmussal, – lehet, hogy
nem fogok sokáig élni, de még nem haltam meg, holott te rég halott vagy.
A homály, amely ezt a mondást körülvette, arra a föltevésre adott okot,
hogy Muki erkölcsi halált gondolt. Dengelegi magyarázatot se kért tőle,
kiválasztott magának a kaszinó tagjai közül két jól fésült urat s
provokáltatta Mukit.
És másnap alkalma volt Mukinak céllövő képességét bemutatni. Azaz be
kell vallani, hogy csak szerencséje volt, mert biz’ ő egy csöppet sem
tudott célozni, a golyó egész magától volt olyan kedves, hogy a
Dengelegi lábába szaladt.
S ettől a pillanattól kezdve senki se packázott többé Mukival a
kaszinóban, mert combon lövetni senki sem akart…
Az ujjá formált férfiu örömmel tapasztalta testi, erkölcsi és pénzügyi
gyarapodását s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy számot vessen a
lelkiismeretével. Ugy érezte magát uj lelkevilágában, mint a partra
kivetett hal, amelynek hosszas vergődés után végre sikerült magát a
vizbe beledobnia. Megtalálta a természetének megfelelő elemet. Szinte
csudálkozott rajta, hogy oly sokáig tévelyedett az élet zürzavarában.
– Most már az a fő – elmélkedett, – hogy bele ne vesszen ujra valami nem
neki való szentimentális miliőbe. Egy pillanatra sem szabad a
kerékvágásból kizökkennie. E célból, vélte, bizonyos tréningnek kell
magát alávetnie. Szabályoznia kell életrendjét, szigoru elvi alapokra
kell helyezkednie. Mert a hideg észtől és a jó gyomortól függ minden. Ez
a kazán, az a gőzerő… Már pedig – bölcselkedett tovább, – a gépet
utánozza az ember, ha boldogulni akar, ne az emberi természetet, amit
össze-vissza rángat ezernyi esély és indulat…
Muki föltette magában, hogy minden egyes tettét szigoru birálat alá
fogja venni, mielőtt végrehajtaná. Nem fog elkövetni semmi fölöslegeset,
viszont semmi olyast sem fog elmulasztani, ami hasznára válhatik.
Szivére nem hallgat, az rossz tanácsadó s holmi magasabb lelki
gyönyörökkel áltatja az embert. Pedig hát a legnagyobb gyönyör: a
haszon. A fülemüle gyönyörüen csattog és – megreped a szive; a szemtelen
veréb a pajtában dőzsöl és – meghizik.
Csak ugy dült Mukiból a közönséges emberek egészséges, otromba
filozófiája. És mégis, nagyobb urat mutatott, mint valaha. A szénája és
a ruhája rendben voltak, pedig abból itélnek az emberek. Ki törődik
azzal, hogy milyen valaki belülről, ha kivülről cifrát mutat.
Muki igen cifrát mutatott. Pompás, fölényes modora és nagy,
arisztokratikus orra volt. Kitünő elegánciával öltözködött és fejezte ki
magát. Az asszonyokat mézzel etette, a férfiakat – ecettel. Amazok
megszerették ennek következtében, emezek féltek a csipéseitől.
Következésképen mindenki hizelgett neki… És nőtt, nőtt Muki, olyan
hihetetlen gyorsasággal, mint a hindubüvész fája, amelyre öt perccel a
magja kicsirázása után föl lehetett mászni. Pedig nem tett egyebet, mint
hogy kivetkőzött halhatatlan emberi lelkéből…
Átlényegülési folyamatának ilyetén stádiumában találta Mukit Ágnes
levele:
„Kedves Muki! Egy hónap óta semmit sem irsz, tehát minden valószinüség
szerint nem is csináltál semmit. Vigyázz Muki, én nem játszom a
szavammal! Ha elfogyott a pénzed, adok à conto, csak gyere Dormándra.
Különben is okvetlenül ki akarlak kérdezni, mert tudnom kell, mit
végeztél. Ölel Ágnes.“
Mukit még jobb kedvre hangolta ez a levél, mint amilyenben volt.
– Hol maradt ez a leány? – s aprókat kacagott magában – hanyatt esnék,
ha tudná, hogy mit csinált belőlem.
Azzal azon melegében iróasztalához ült s széles jókedvében igy válaszolt
hugának:
„Dear Ágnes! Igaz, hogy egy hónap óta nem irtam neked, de az már nem
igaz, hogy nem csináltam semmit. Bár egyelőre, bevallom, csak magamnak
dolgoztam. Ám közvetve az is a te javadra fog szolgálni. Mert ha azt
akarod, hogy levegyem lábáról a te széles talpu Toncsidat, először
magamnak kell megizmosodnom… Izmosodom is szépecskén. Agyon nyerem
magamat a kártyán, csupa szamárral játszom. Kifizettem minden
kártyaadósságomat és combon lőttem egy barátomat. A minisztereket is
kezelem: megcirógatom a képüket, de hátulról csipek rajtuk. Ez kitünő
metódus, a szamár is megnő tőle.
„Különben légy teljesen nyugodt my dear love. Azért nem megyek hozzád
Dormándra referálni, mert holnapután Bálvándyhoz utazom. Pénzem van, de
azért reflektálok a második rátára is, mert télen nagyba akarok
kártyázni, szükségem lesz a forgótőkére.
„Nagyon szeretlek, amiért kinyitottad a szememet. Minden vonalon igazad
volt. A lelkem csöppet sem mar azért, mert kozák lettem… Hálából mindent
megteszek az érdekedben. Most már magam is tudok bizni a lehetetlenben
is.
„Addio mio amore, pá puszi – a te hálás tanitványod, – Muki.“
„Ps. Bálvándról majd irok neked.“


ÖTÖDIK FEJEZET. Zsuzsa.
Bálvándy kitörő örömmel látta magánál viszont Mukit. Még össze is
csókolózott vele.
A kis embernek nem tetszett most ez a nagy szivesség. Jobb szerette
volna, ha a házigazda valami falusi tréfával fogadja vala, a Józsa Gyuri
vagy a Sándor Móric tempója szerint. Immár unta a szubtilitásokat, a
vastag vonásokat kedvelte meg.
A Bálvándy csókját azonban még sem volt szive visszautasitani. Ő is
cuppantott egyet, de csak egyet, aztán válla közé csapott a barátjának.
– Hó – szisszent ez fel, – ne verekedjél.
És belecsikkantott a véknyába.
Muki is felszisszent… Bomlottak jókedvükben, cicáztak egymással az
előkelő urak, akár a konfliskocsisok a _standon_, ha nagy a hideg… Aztán
rágyujtottak egy havannára és leültek a parkban egy nagy diófa alá.
Nevezetes fa volt ez, nevezetesebb, mint ők. A monda szerint Apafy
Mihály uram, a fejedelem, órát javitgatott alatta. Bár lehet, hogy
hazudik a monda, semmi sem biztos, csak a halál.
Mindegy, – a fő, hogy gyönyörü volt a diófa és jól termett. Tele volt
gyümölcscsel és hüs árnyékot adott. De egyéb hüsitőről is gondoskodott a
Bálvándy komornyikja. Bort plántált a fa alatti asztalra és mindenféle
kénes és szénsavas ásványvizet: málnásit, parádit, suligulit.
– Minek ez a luxus? – tréfált vele Muki. – Hozzon inkább egy palack
sört.
Bodorodott az is.
Muki egymásba fonta cingár lábszárait, mintha utánozni akarta volna az
alatta nyekegő fonott kertiszék stilját és élvezte az üde hegyi levegőt.
Nagyokat szippantott belőle s megdicsérte az illatát.
– Itt jó dolga van a tüdőnek, – mondta. – De meg is látszik rajtad, –
tette hozzá. – Vajjon sokáig élnek-e a Bálvándyak?
– Azok sokáig élnek, – válaszolt a házigazda. – Az apám hatvan esztendős
volt, mikor születtem neki s kilencvenedik évében halt meg.
– Bravó! – Én is éppen addig akarok élni… Hát te?
– Én százig. Nekem igen kemény a husom. Maholnap ötven éves leszek és
átugrom ezt az asztalt.
– Ne bolondozzál!
– Becsületemre!…
A becsületszónak hinni kellett. Muki megirigyelte a barátja kemény
husát.
– Az ördögbe, – szaladt ki száján az irigysége. – Hogy csináltad?
– Szolid voltam és sok haricska-puliszkát ettem.
– Hát az jó: a haricska-puliszka?
– Meghiszem azt. Ha akarod, csináltatok estére.
– Csináltass. Mindent csináltathatsz, csak rántott csirkét ne, mert
attól utáltam meg a nyarat falun.
– Hahaha, hihihu, – kacagott Bálvándy, – ne félj, fatányérost fogsz
kapni káposztaborral.
– No arra kiváncsi vagyok: a káposztaborra.
– Az igen kitünő, – állitotta Bálvándy és azt is megmagyarázta, hogy
miért kitünő.
Nincs olyan erdélyi ur, még ha fejedelmi sarj is, aki ne értene a
konyhamüvészethez. Gróf T...y valóságos ételköltő, olyan ételeket
komponál, amiket senki se tud megcsinálni az ő szakácsán kivül. A
sneffet például ugy sütteti meg, hogy belevarratja egy kappanba, a
kappant egy pulykába, a pulykát végre egy borjuba. Tehát alapjában véve
nem is sül a sneff és mégis megsül. Ebben van a vicc. Kár, hogy
költséges egy kicsit.
De volt invenciója Bálvándynak is. Ő is szerkesztett nem egy
ételkölteményt. Ilyen volt a rákpástétom irósvajas-tésztában és az
uborkával megspékelt ürügerinc, tárkonyecetes lében.
Muki már ismerte ezeket az ételeket. Nem felejtkezett meg róluk.
– Mikor csináltatsz egyszer ecetes ürüt? – kérdezte a gazdáját.
– Majd holnap, – jelentette az örömmel, – a gyermekeim tiszteletére.
Muki bizony nem is tudta, (vagy elfelejtette), hogy Bálvándynak
gyermekei vannak.
– Hát hol vannak a gyermekeid?
– Angliában voltak lord Chesternél.
– Chesternél, hát már olyan nagyok?
– Hisz beszéltem neked róluk… A fiam huszonkét éves, a leányom
tizenkilenc; holnapra várom őket haza.
– Örülök, hogy megismerkedhetem velük…
– Csak arra kérlek – figyelmeztette barátját Toncsi báró kissé
meglapulva, – hogy legyünk komolyabbak, ha itt lesznek.
– Pardon, – kérte ki magának Muki a figyelmeztetést, – csak nem
gondolod, hogy egy előkelő fiatal hölgy…
– Nem a leányom miatt, – vágta el a szavát Bálvándy, – az pompás egy
leány, olyan szilaj és jókedvü, hogy felmászik neked az almafára is,
hanem a fiam…
Muki elnevette magát.
– Hahaha, félsz a fiadtól?
– Attól tartok, hogy szamárnak hisz.
– Ne mondd…
– Becsületemre!
– Hát olyan?
– Olyan. Rengeteget összetanult… Képzelheted: pápaszemet visel az orrán,
mint egy német professzor.
– Pápaszemet, hüha!
– Pápaszemet. Ötszáz éves a nemzetségünk, de ő közöttünk az első, aki
pápaszemet visel.
– Pedig, – jegyezte meg Muki, – a hegyek között nem igen szokott az
ember szeme elkopni.
– Hát hol?
– Az Alföldön, a laposon.
– A laposon? Hogy-hogy?
– Ugy, hogy ott igen nagy distanciákat kell neki leküzdenie s nem
pihenhet meg sehol.
– Ezt nem is tudtam, – vallotta be Bálvándy komolyan, – bár – tette
hozzá, – ugy se segithettem volna a fiam szemén, mert erővel Lipcsébe
kivánkozott valami hires tudós miatt, az pedig laposon fekszik, ugy-e?
– Lipcse? Laposon… Hát olyan tudományszomjas a fiad?
– Olyan. Egyebet nem is iszik, mert gyülöli a bort.
– De erős azért? – folytatta Muki a pongyola párbeszédet.
– Nagyon erős, talán még nálamnál is erősebb.
– Kiváncsi vagyok rá nagyon.
– A leányom, mondta Bálvándy – jobban fog neked tetszeni. Annak nem kell
a tudomány, azonban megüli a töretlen harmadfü csikót is.
– Óriási!
– Aztán – dicsekedett a büszke apa, – nem azért mondom, mert az enyém,
de szép is a gyerek, mint egy erdei tündér. A haja és szeme fekete, mint
az ében, arca rózsás és ragyog a jókedvtől.
Idáig csak lafatyolt Muki, nyeglén darálta a szót, mint a kávéőrlő, de
hogy szép leányra fordult a szóbeszéd, egyszeribe felvillanyozódott.
Begombolta kabátját és kihuzta magát, mintha már ott is állott volna az
erdei tündér előtt.
– A szép nő – állitotta lelkesen, – a teremtés legnagyobb csudája.
Bálvándy nevetett.
– Nagy kópé voltál te, Muki? – kérdezte jókedvüen.
– Nem mondhatnám, – vallotta be Muki őszintén, – bomlottam az
asszonyokért, bomlottam, de igen gyáva voltam velük szemben.
– Hihihi, – s jóizüt kacagott Bálvándy, – én éppen az ellenkezőjét
mondhatom magamról. Én minden téren élhetetlen voltam az életben, de a
csóktol sohasem féltem. Második természetemmé vált. Még házasember
koromban sem mulasztottam el soha, ha alkalom adódott reá, pedig nagyon
szerettem a feleségemet.
– És soha sem vesztettél rajta? – kérdezte Muki irigyen.
– Dehogy nem, majdnem mindig kikaptam, mert nem tartottam átmeneteket:
mindjárt a csókon kezdtem.
– Az még nem rajtavesztés, – vélte Muki – ha nagyobb baj nem történt
veled…
– Egyszer bizony, – vallotta be Toncsi báró naivan, – rosszabbul is
jártam… Házas ember koromban történt, – mesélte, – Magyarországon
jártam, kosokat akartam venni egy felvidéki urtól… A gazdát nem találtam
ott, csak a leányát. Akárcsak az a kastély, amelyben lakott, oly zord
volt ez a leány. De csunya is, mint az északi szélvész és lompos, mint
egy cseléd. Én annak is néztem és tekintettel a vöröses hajára, a mi
kivételképpen igazán szép volt rajta, megcsókoltam.
– Furcsa passzió! – nevetett Muki.
– Meg is adtam az árát, – folytatta kalandja elbeszélését a házigazda, –
mert a leány annak az egy bolondos csóknak a fejében azt követelte
tőlem, hogy elvegyem. Hiába magyaráztam neki, hogy hiszen nős vagyok s
szép fiatal a feleségem, ő makacsul ragaszkodott a követeléséhez. Hogy
vár rám akármeddig is… Hallottál ilyen bolondot? – háborodott fel
Bálvándy a furcsa eset emlékére: – vár reám, vár!… Mi az ördögre várhat?
– gondoltam el magamban – csak nem őrült meg, hogy a feleségem halálára
várjon?… Alig birtam tőle elmenekülni s az emlékét nem is tudtam végképp
lerázni soha; az váltig velem volt, nyugtalanitott, kisértett, szegény
elhunyt feleségem koporsójánál is. Ott különösen. A régi emlékkel együtt
mintha maga a leány is megelevenedett volna: láttam testének szögletes
vonalait, savószinü szemét, amelyből csak ugy dült a hajthatatlan
akarat… Macskaszerü sompolygással közeledett felém, szinte hallottam a
szavát is, amint diadalmas hangon a szemembe vágta: – Ugy-e nem voltam
őrült, nem hiába vártam reád?… Valóságos vizió volt, hallucináció, –
fejezte be Bálvándy a különös történetet, mély lélegzetet véve az utolsó
szó után.
Muki növekedő figyelemmel hallgatott. Képzeletét eleitől fogva
megragadta egy távoli sejtelem s mindvégig fogva tartotta. A Bálvándy
jellemző szavaiból markáns szilhuettben bontakozott ki az Ágnes képe.
Szép vörhenyes hajával, savószin szemével és csunya arcvonásaival. De a
jellemére is rávallott a történet pointje. Muki csaknem biztosra vette,
hogy nem csal a sejtelme.
Azonban (bár a teljes bizonyosság kedvéért szeretett volna egy pár
kérdést intézni Bálvándyhoz), volt annyi esze, hogy hallgasson.
Aknamunkát vállalt, hát nem állhat ki a napfényre, – vélte, –
Bálvándynak még csak sejtenie sem szabad, hogy mit forral ellene, mert
ha gyanura kap, veszve az ügye. A jámbor férfiunak minden bizalmára
szüksége volt.
Tehát hallgatott Muki. Egyelőre megelégedett azzal a tudattal, hogy
Bálvándy nem felejtette el Ágnest: husz év multán sem tudta magát a
hatása alól emancipálni. Ez pedig nagy nyeresége volt az ügynek. Az
Ágnes titokzatos szuggeráló erejét bizonyitotta s a Bálvándy
gyöngeségét. Mintha szemmel verte volna meg a vénleány a férfit, mintha
meghipnotizálta volna, hogy örök időkre magához láncolja!
Vannak az emberi lelkek egymáshoz való viszonyaiban ilyen megfoghatatlan
rejtelmek…
… Muki még aznap megirta Ágnesnek, mint tudta meg a titkát (bár nem
emlitette a nevét) magától Bálvándytól. Most már neki állott feljebb.
Megleckéztette hugát a bizalmatlanságáért.
„Fiam, – irta neki egyebek között, – ha azt akarod, hogy hamarosan
elfogjam, ne tartsd zsákban a macskát. Nem vagy már tizenhat éves.
Adandó alkalommal mindent el kell nekem mondanod stb…“
Másnap délben full dresszbe vágta magát Muki az ebédhez: szürke
redingótot, fehér mellényt, batiszt inget öltött s narancssárga csokrot
kötött a nyakába. Igy várta az erdei tündért, akinek közvetlenül ebéd
előtt kellett megérkeznie.
Meg is érkezett a bátyjával együtt. Bálvándy kiszaladt eléjük, Muki a
szobában maradt s az ablaküveghez lapitotta az orrát, hogy annyival is
közelebbről láthassa az érkezőket. Azaz csak a leány érdekelte őt: a
tündér.
Egyelőre nem sokat látott belőle. A leány magas, vállas termetét bő
szalmaszinselyem utazóköpönyeg fedte, arcát meg egy széles karimáju
pofoncsapott panama kalap takarta el… Azonban látott a helyett egy
ugrást, ami becsületére vált volna magának szennorita Carmencitának is.
A leány ugyanis egy gyors mesteri fogással összekapván szoknyáját a
térde magasságában, be se várta, hogy a lovak végképp elcsendesedjenek,
egy merész szökéssel kint termett a batárból s egyenesen apja nyakába
röpült… Erre puszik következtek, rengeteg mennyiségü puszi. Mukinak az
ablakon át is belecsattogtak a fülébe…
Aztán a pápaszemes fiu szállott ki a kocsiból. Azaz hogy ezuttal nem
volt az orrán pápaszem. Nem is kivánkozott rá. Merészképü, daliás
tartásu legény volt a fiatal Bálvándy. Vastag nyaka, széles, szögletes
homloka s ruganyos járása nem közönséges fizikai erőt árult el.
Egyszóval szép férfi volt. Valami hóditó keménység s egyben melankólikus
szivjóság ömlött el egész lényén. A nagyakaratu fölényes jellemü férfiak
tipusa volt. Nem lehetett rajta csudálkozni, hogy imponált az apjának.
… Különb az öregnél, annyi szent bizonyos, – konstatálta Muki is az
ablakban, bár csak egy szempillantást vetett a fiatalemberre. A többit
mind a panama kalap alá szerette volna csempészni. A sok csók roppantul
felizgatta a fantáziáját. Mindenáron látni akarta a leány arcát,
legalább is a csókos ajakát… Milyen lehet? Ives-e, mint a felajzott
nyil? Pici-piros-e, mint a cseresznye? Avagy nedves-e, mint a szamóca?
Játékos-e, mint a csicsergő madáré, vagy…
Egyszóval nagy szépségeket sejtett Muki a panama alatt. De egyelőre csak
a leány termetét tudta a képzelete megrajzolni azokból a jelekből,
amiket merész, ruganyos járása közben itt-ott elárult a testén
megfeszült köpenyeg.
– Vénusz, – konstatálta fenhangon, – egy szélesvállu, karcsu Vénusz.
Aztán meghallotta a leány hangját is, szelesen gyors beszédjét és széles
dallamos kacagását. S nagy szakértő létére leszürte a következtetést
ezekből a jelekből is: – jó gyerek, egyenes lelkü, tiszta mint a hó…
Eltalálta… Bálvándy Zsuzsa azok közé a leányok közé tartozott, akik
abból a pazar fényességből, amit magukkal hoztak a világra a lelkükben,
hogy áldást, örömet és boldogságot árasszanak szerteszét az emberek
között: egy szikrányit sem vesztettek el abban a szürke gomolyban, ahol
a müveltség és illem jegyében az emberidomitás oktalan és sokszor
izléstelen munkája folyik. Maga volt a dicső természet, ami nem
tévedhet, mert örök isteni törvények irányitják… Rózsák fakadtak a
Bálvándy Zsuzsa nyomában. Szépsége gyönyöröket teremtett, szivjósága
nemesitett, előkelősége fölemelt. Ember volt: hibái neki is lehettek, de
azokat senki se látta meg szüzies lénye ragyogásától… Szülői egy
világhires drezdai nevelőintézetben neveltették. Az intézet igazgatónője
(derék nő lehetett) egy levélben – igy jellemezte Zsuzsát szülőinek:
„Az önök leánya maga a megtestesült női eszmény. Megsejti a szépet és a
jót; mi nem is neveljük őt. Hadd fejlődjék teljesen önmagából, mert az ő
lelki kincseihez képest szegényesek a mi pedagógiai tudásunk értékei.
Azt ajánlom méltóságtoknak is, hogy teljes szabadságot adjanak neki.
Hatalmas ösztönök oltalma alatt áll: olyan leány mint ő, minden
veszedelemmel szemben vértezve van stb.“
Talán épen ennek a levélnek a hatása alatt engedte meg Bálvándy a
leánynak, hogy európai tanulmány-körutjában elkisérje bátyját.
Mindössze, hogy egy idősebb komornát rendelt melléje…
… Erről a körutról tértek vissza a Bálvándy gyermekei. Beutazták az
egész kontinenst Oroszország kivételével, aztán áthajóztak Angliába.
Rövid idei londoni tartózkodás után elfogadtak egy (a Rhédey család
révén) távoli rokonuk, lord Chester meghivását Chester-castleba. Ott
végig élvezték az angol kastélyélet (castle-life) nagyszabásu, ünnepies
és mégis utólérhetetlenül bájos örömeit, aztán hazajöttek.
Mellesleg legyen mondva, Zsuzsába halálosan beleszeretett a lord Chester
másodszülött fia, a csinos Percy baronet. A leánynak is tetszett a
derék, komoly gavallér, de (egyelőre legalább) nem annyira, hogy hazát
cserélt volna érte. Kosarat nem adott neki, sőt meghivta Bálvándra, csak
azt jelentette ki egész határozottsággal, hogy mint magyar asszony akar
meghalni…
Bálvándy semmit sem tudott erről a szivügyről, leánya csak annyit irt
meg neki, hogy utólagos beleegyezése reményében, meghivta a baronetet
Bálvándra.
A tősgyökeres magyar ur nem igen örült a szerencsének, mert szót se
vallott angolul, de meg félt is Albion fiainak köztudomásu mókáitól, –
mindazonáltal egy szóval sem kifogásolta leánya meghivását…
– Miféle legény az a te baroneted? – volt az első kérdése leányához,
midőn azt karonfogvást a kastélyba, illetve szobájába vezette.
– Az egy csinos fiu, apa, – válaszolt Zsuzsa hamoskásan kacsintva, –
csak az a kár, hogy beretválja a bajuszát.
– A manóba, hát csupaszszáju?
– Mint a fiókveréb, de a tartása olyan, mint a sasé.
– Csak nem bomlottál bele?
– Nem egészen, – válaszolt a leány felséges őszinteséggel, – de ha
bajusza lenne és magyar lenne és kissé vidámabb lenne és…
– Az ördögbe – kacagott Bálvándy, – mi kellene még?
– Jobb szeretném, ha barna lenne – s versenyt nevetett apjával a leány,
– olyan szőkepiros a képe, mint egy leányé.
– Hühü, az baj, – tréfálkozott a boldog apa, – mert majd azt hinnéd, ha
mégis férjed találna lenni, hogy te vagy az ur a háznál.
– Igazad lehet, apa, – ismerte be a leány, aztán még egy utolsó csókot
cuppantván az arcára, eltuszkolta magától az apját: – Most menj, mert
átöltözködöm… Küldd be Julit.
– Jó – s kotródott Bálvándy, – de siess, mert kész az ebéd s vendég is
van a háznál: egy pompás vén fickó, aki igen kiváncsi rád.
– Sietek, apácska…
Bálvándy beküldte leányához a komornát, aztán a fia szobájába furakodott
be: nem tudott betelni rég nem látott szép gyermekeivel.


HATODIK FEJEZET. Késői szerelem.
– Jó szinben vagy, fiam, – gyönyörködött Bálvándy a fiában, – mintha
megélénkültél volna egy kicsit.
– Nagyon jól éreztem magamat Angliában, a hatalmas, acélos férfiak
között.
Bálvándy soviniszta lelkét kissé bántotta a fia ilyetén elragadtatása.
– Acélosak lehetnek, – jegyezte meg kelletlenül, – de nem acélosabbak,
mint mink.
A fiatal báró csak a fejét rázta.
– Hej, apám, nem az izmokról beszélek én.
– Hát miről?
– Az akarat acéljáról: a jellemről.
Bálvándynak megnyult az orra. Magyarok akaratáról, ha soviniszta volt
is, nem igen cseveghetett jóhiszemüleg, de a jellemüket nem engedte.
– Ejnye fiam, ha lusták vagyunk is, szivünkhöz és jellemünkhöz nem
férhet szó.
Megint csak mosolygott a fiatal báró.
– Majd egyszer elmondom neked, mit értek én az angolokkal együtt jellem
alatt.
– Mondd el most, kiváncsi vagyok.
– Egy példát mondok el, – teljesitette a fiu apja kivánságát – … A
dusgazdag lord Leeds másodszülött fia, – kezdte, – elhatározta, hogy
hüségét megjutalmazandó, feleségül veszi régi kedvesét, egy másodrendü
szinésznőt. Az apja erre kijelentette, hogy kitagadja. A fiu
elhatározását ez egy csöppet sem gyöngitette meg, elvette a szeretőjét.
És szavának állott az apa is… A pazar kényelemben felnevelt gavallér
pillanatra sem esett kétségbe: a nélkül, hogy csak egy szóval is
könyörgött, vagy a legkisebb szemrehányást tette volna atyjának,
áthajózott feleségével Amerikába és miután egyéb foglalkozást nem
kapott, beállott pincérnek. Tiz évig pincérkedett, aztán szájától
megvont garasaival maga nyitott vendéglőt. De nemcsak ugy bolondjában
ám. Először minden szakmájába vágó ismeretet elsajátitott: megtanulta a
szakácsmesterséget is. Mert azt tartotta, hogy a genlemant a becsülete
kötelezi arra, hogy jól végezze, amibe belefogott. Annál jobban, mennél
előkelőbb, mennél alacsonyabb rendü a vállalkozása… További tiz évig
vendéglősködött a lord fia s miután csakugyan jól teljesitette
kötelességét, meggazdagodott. Egyben meggyarapodott a népszerüsége,
tekintélye is. Beválasztották a kongresszusba (az Egyesült-Államok
képviselőháza), később szenátor lett, ma minisztere az
Egyesült-Államnak; de lehet még belőle köztársasági elnök is… Hát –
fejezte be a fiatal báró a példát, – ezt nevezem én jellemnek. Nálunk
nincs ilyen.
Bálvándy elszontyolodott. A példa sehogy sem tetszett neki, viszont
egyetlen tárgyilagos ellenvetést sem tudott ellene felhozni. Csak ennyit
motyogott:
– Ez egy egyszerü meggazdagodási eset, ami nálunk is gyakran előfordul.
– De nem az urak társadalmában, – állitotta a fia. – Ha valaki közülünk
a lejtőre kerül, legurul a mélybe s ott marad, mert eszébe sem jut, hogy
annak, aki egyszer elbukott, ujra kell kezdenie az életet, ha ur is.
Ott, ahol a napszámos kezdi. A különbség a bukott ur és a munkás között
csak az, hogy ennek soha sem is volt társadalmi poziciója, holott neki
azért nincs, mert elvesztette. A munkásnak szivós kitartással kell
megszereznie azt, amit neki csak vissza kell szereznie. Az pedig nagy
különbség. Mert az ur már tudja az utat. Vele született kvalitásai,
nagyobb müveltsége és látóköre is megkönnyiti a haladását. És –
háborodott föl a fiatal báró, – még sem tud a munkással versenyezni.
Igen, mert ott szeretné folytatni, ahol elhagyta: a lejtő ama végzetes
pontján, ahonnan lebukott, ami képtelenség, mert hiszen a lejtő lábánál
hever.
– Egyszóval, – akart az apa véget vetni fia fejtegetésének, – te csak
azt tartod jellemnek, ha valaki kapaszkodni tud…
– Azt – válaszolta a fia határozottan. – Ha megteszi a munka embere, aki
a tőle független semmiből emelkedik a csucsra, – megteheti az ur is, aki
önhibájából sülyedt bele a semmibe. Már az előkelősége (amely neki
kiváltságos helyzetet biztositott, mig el nem játszotta a játékait) – az
előkelősége is kötelezi arra, hogy helyre hozza azt, amit maga vesztett