Ugor Ágnes - 09

A jó báró – (mit tehetett egyebet?) – hümmögött, bókolt, megfogta a
feléje nyujtott kezeket, de miután egyszerre tiz kérdést is intéztek
hozzá, az egyszerüség kedvéért egyikre sem felelt.
– Köszönöm szépen… Örvendek a szerencsének… – hajtogatta egyre,
okosabbat nem tudott kitalálni. Sehogy se tudta magát tájékozni uj
helyzetében.
Muki meg is intette érte.
– De elfogult vagy! A miniszterelnök előtt legalább vágd ki a skizt.
– Ne beszélj nekem, – boszankodott Bálvándy, – nem megy az ugy
egyszerre: meg kell szokni az uj dicsőséget és az uj embereket.
– Ugyan, kérlek, – disputált vele Muki, – gondold, hogy a kaszinóban
vagy és a szerint viseld magadat.
– Azt nem gondolhatom, mert akkor tegeznem kellene a riportereket is…
Az ártatlan civakodásnak a miniszterelnök megjelenése vetett véget. A
hatalmas urat azonmód körülkeritették a hatalom kosztosai:
csosszantottak, bókoltak neki, de Muki, egyrészt a könyökével, másrészt
szerzett tekintélye erejével, egy pillanat alatt behatolt a körbe s
magával vonszolta oda Bálvándyt is.
– Kegyelmes uram, engedd meg, hogy bemutassam neked legjobb barátomat:
Bálvándy Antalt, a halmosi kerület leendő képviselőjét.
A miniszternek az volt a szokása, hogy valahányszor nagyon előkelő akart
lenni, brávózott. Ez alkalommal is.
– Brávó! Brávó! – s kezet fogott Bálvándyval. – Muki barátom már beszélt
nekem rólad… Vedd tudomásul, hogy nagy sulyt helyezek politikai
szereplésedre…
A Bálvándy fülében két szóvá zsugorodott össze a miniszterelnök minden
frázisa.
… Nagy suly!… Hogy lehet ő reá nagy sulyt fektetni, különösen annak, aki
talán hirből sem ismeri?… De másképp gondolkoznak és beszélnek az
emberek Budapesten, mint a havasok alján…
Kifejezést persze nem adhatott a csudálkozásának, hát csak hápogott
össze-vissza, mint a kacsa, ha üres a szája
– Valóban nagyon kitüntetsz… Érdemetlen vagyok reá… Örvendek, hogy
tisztelhetlek…
A miniszter megfogta a kezét.
– Remélem, hogy azonnal belépsz a körbe.
– Be-be-be.
– Magam foglak ajánlani.
– Kö-szö-nöm.
Kölcsönös finom hajlongások… Aztán széjjelvált a két kéz… A minisztert
magával ragadta az ügyes-bajosok áradata, Bálvándyt meg Muki csipte
karon.
– Mi, hé? Ugy-e édes ember a miniszter?… Sulyt fektet reád! Nagy szó!
Érzed, hogy milyen nagy?
Bálvándy megvonogatta a vállát. Megszólalt a a józan esze.
– Dehogy érzem. Inkább azt hiszem, hogy frázis volt: mézes madzag.
– Ugyan kérlek, de pesszimista vagy! Hát nem vagy tudatában a magad
értékének?
– Hiszen, igen, otthon a mócjaim között csak kiteszek valamit, de itt,
ugy érzem, csak egy szem borsó leszek a többi borsó között:
zsáktöltelék, semmi egyéb.
– Hajahaj, – biztatta Muki, – jöjjön csak meg a svdád, olyan szerep vár
itt reád, hogy még a vicceidnek is politikai hátteret fognak
tulajdonitani.
– Hátteret?…
– Nem mondhatsz olyan bolondot, amiről ezek ki ne sütnék, hogy
szinbölcseség.
– Ejnye, – fakadt ki Bálvándy, megsokallva barátja gyanus locsogását, –
hát ne ugrass, hiszen elérted a célodat! Most már, hogy a szavamat
adtam, ugy se kapálhatok vissza.
Muki ugy tett, mintha megneheztelt volna. Hátat forditott barátjának.
Ez persze megszeppent erre. (Hiszen jóformán azt se tudta, merre van
kifelé). Elkapta a Muki karját.
– Ne bolondozz, hisz nem bántottalak.
– Nem-e? – pruttyant rá az álnok Muki. – Hát nem gyanusitottál meg
kétszinüséggel?
– Nem ugy értettem, – mentegetődzött a jámbor báró. – Gyere, vezess ki
innen, mert nem tudom merre van az ut.
– Hová akarsz menni?
– Az orfeumba.
– Gyere a kaszinóba.
– Gyere te az orfeumba, aztán majd elmehetünk a kaszinóba is.
Muki nem bánta. Meg lehetett elégedve az aznep elért eredménynyel:
lerázta a Bálvándy jelöltetése gondját. Most már csak a megválasztatását
kellett keresztülvinnie, aztán – pasz! – eleget tett valamennyi
kötelezettségének, amit Ágnessel szemben vállalt… Érdekeit végképp
elválaszthatja az ő érdekeitől. Felszabadul, dolgozhatik a maga
szakállára kimélet nélkül, akár az Ágnes rovására is. Ez talán
hálátlanság lenne tőle, de hát a hála is azok közé a gyöngeségek közé
tartozik, amik minduntalan hátrafelé rántják az embert. Abból ő ugy se
kér, mert haladni akar, föl a magasba, mindig följebb,
föltartóztathatatlanul.
Egy szóval beérte Muki a napi eredménynyel s annak fejében lemondott az
éjjeli kártyanyereségéről és az orfeumba kisérte Bálvándyt.
Előbb azonban még megvacsorázott a két jó barát a Hungáriában. Muki
jókedvü volt, mint a vakációs diák, akinek nincs gondja a másnapi
leckére. Nem kellett magára vigyáznia, hogy jégen tartsa a kártyázáshoz
szükséges eszét. Hiába zsörtölődött vele Bálvándy, hogy a miss számára
tartogassa virtusait: biz ő leöntött egy palack Pommeryt már a
vacsoránál is, amitől igen szeles kedve kerekedett. Folyton élceket
faragott és kifigurázott mindenkit a világon.
Bálvándy inkább aggodalommal hallgatta szellemes sziporkáit, mintsem
élvezettel.
– No tessék, – korholta a jókedvü férfiut, – most már becsiptél és a
missz meg fog róni.
– Meg fog róni a missz, akinek én vacsorát és pezsgőt fizetek! Ilyet még
nem hallottam.
– De furcsa vagy!… Mit tehet róla, szegényke, hogy szerti a jó kosztot?…
Annak fejében csak nem követelheted, hogy mindent elltürjön tőled.
– Hiszen nem fogom megsérteni.
– Az még nem elég, de tisztességesen kell magadat előtte viselned, mert
az egy urinő…
– Hahaha…
– Hiába nevetsz… Különben majd meglátod, hogy le fog nézni.
– Hihihihi…
Bálvándyt boszantotta Muki gunyos nevetése, de mire az orfeumba értek,
kibékült vele. A jó ember haragja soha sem tartott tiz percnél tovább…
Bálvándy és Muki helyet foglaltak páholyukban, de csak addig maradtak
ott, amig a missz Molly Mackbet produkciója véget ért. Akkor
felbaktattak a numero kettőbe, miután Bálvándy már előzőleg tudatta a
misszel, hogy ott vár reá.
Hát azok (mert mamája is volt a missznek) nem is tévesztették el az
ajtót: alig vártak az urak tiz percig, betoppantak.
A mama csak szinházi mama volt, de lehetett volna igazi _nagymama_ is.
Nyaka körül egy kilós hamis gyémánt nyakék kigyózott, de a fülönfityegői
is nyomhattak egy-egy dekát, pedig veresek voltak, jeléül annak, hogy
rubint kellett reprezentálniok… Az ékszerek tehát nagyok és sulyosak
voltak a mamán, de az volt az igazság, mert nagy és sulyos volt a mama
is: lehetett vagy százötven kiló.
Ellenben a missz (dicséri a Bálvándy izlését) csakugyan kecses és szép
vala nemcsak a bretlin, trikóban, de selyemruhában is. Negédesen
hopkált, mint a meddő irámszarvas, szép kicsiny fejét bánatosan
félrebillentve hordta s a foga olyan ép és fehér volt, hogy elharapta
volna talán a vasat is. Sejpitve beszélt s kissé az orrán keresztül,
amitől Bálvándy majd megbomlott gyönyörüségében. Sőt, mi tagadás, a rué
Mukit is meglepte az artista leány mondvacsinált előkelősége és
hihetetlen naivságot negélyező modora.
– Pompás egy huncut! – sugta barátjának. – Előkelő dámát még nem láttam
ilyen természetesen játszani.
– Hehehe, ez azért van, mert magamagát játssza.
– No csak te hidd…
Hitte a jó báró szentül. Talán még akkor is hitte, midőn a mama, a
hatodik palack pezsgő eldurranása után észrevétlenül kiosont a
chambre-szeparéból, ártatlan pipikéjét magára hagyva az urakkal; de
talán még akkor is, midőn a diszkrét Muki a mama példáját követve,
szintén kiosont; sőt az is kitellett a jó bárótól, hogy első pillanatra
még akkor sem józanodott ki a misszből, midőn másnap délben kikászmálván
az ágyából, kétezerötszáz forint helyett csak hétszázat talált a
bugyellárisában, legföljebb a fia intése juthatott az eszébe: „aztán
vigyázz, hogy el ne lopja a pénzedet.“
De egy félórával eme meglepő fölfedezés után, midőn sikerült neki végre
a kárát igazságos mérlegre tenni azzal a haszonnal, a melyben a kártevő
kegyeiből részesült, – már Bálvándynak is elszaladt az illuziója, meg
sem állott a világ végéig.
– Hah, te repedt sarku! Bődült el Bánk-Bánként. – Csuffá tettél!
Valószinü, hogy folytatása is lett volna a drámai monológnak, ha rajta
nem csipi Muki.


TIZENHATODIK FEJEZET. A Bálvándy lelkiismerete.
Muki benyomta barátjára az ajtót minden kopogtatás nélkül s első
pillanatra észrevette a jelekből, hogy a derék fiunak baja esett a
bugyellárisával. A szolid bőrős jószág ugyanis ott hevert az asztalon
tátva-nyitva s néhai tartalma szerte-szét volt dulva.
– Szervusz, bruder! – Rontott be Muki a szobába. – Keresel valamit?
– Mehetek a pokolba haza, – kiabálta a báró le nem térve érzései egyenes
vonaláról vendége kedvéért sem.
– Beszélj hát: mi baj?
– Oh, én ökör! – folytatta Toncsi, ügyet se vetve barátja kérdésére. –
Be kellene engem savanyitani.
– Megállj! – figyelmeztette Muki. – Gondold meg, hogy én is a szobában
vagyok… Talán elveszett a pénzed?
– Veszett az ördög. Ellopatott. Fuccs ezernyolcszáz forintomnak.
– És kinek általa lopatott el?
– Annak a repedt sarku missnek általa.
Muki nem mert mindjárt kacagni, először engedelmet kért rá kétségbeesett
barátjától.
– Megengeded, hogy nevessek?
– Nevess, kacagj, üvölts! Az akasztófát is megérdemlem.
Muki, élvén az engedelemmel, először jól kikacagta magát, aztán áttért a
barátja megvigasztalására.
– Ugyan ne izélj azért a pár száz forintért: Nem _ingyen_ lopták el
tőled.
– Jó jó, – dühösködött a takarékos ur barátja könnyüvérüségén, – de
miből éljek két hétig, a mennyit a gyerekek kedvéért még Pesten
szándékoztam tölteni, mikor csak hétszáz forintom maradt?
– Az persze nem elég, – látta be Muki, – de majd segitünk a bajon.
– Váltót – jelentette ki Bálvándy, – nem irok alá egy országért sem.
– Nem is arról van szó…
– A tiszttartómnak sem irok, nem hagyom magamat kinevetni.
– Arról sincs szó… Arról van szó, hogy adjál csak ötszáz forintot.
– Megbomlottál? Minek?
– Nyerni fogok a kaszinóban. Légy a mutyistám.
– Az ám, – tiltakozott Bálvándy a veszedelmes ajánlat ellen, – hogy
garas nélkül maradjak!…
– Érzem, hogy szerencsét fog a pénzed hozni.
– S ha elveszted?
– Kölcsön adok neked, a mennyit csak akarsz.
Addig puhitotta Muki a báró kemény fejét, mig oda nem adta neki a kért
ötszáz forintot s azontul mintha csak a testének egyik alkatrésze lett
volna, nem tágitott mellőle mindaddig, a mig le nem ült a bakkasztalhoz.
Sőt akkor is ott maradt a háta mögött, csak a szemét hunyta be néha,
midőn egy-egy nagyobb tét forgott kockán.
A játék aránylag kicsibe ment. Az urak száz forintos bankokat adtak.
Vagy husz bank gyorsan eluszott. Muki volt az első, a ki négyszer ütött
egymásután. Tehát – miután mindig megtették, – ezerhatszáz forintra nőtt
a bankja.
Bálvándy belecsipett a karjába, hogy retiráljon, de Muki mérgesen
rászólt:
– Mi közöd hozzá!… Ne malőrözz.
Aztán leosztotta a kártyát.
Bálvándy behunyta szemét, csak a fülét hagyta nyitva. Azon is
bemászhatott a Muki szava:
– Háromezerkétszáz forint a bank.
Tehát ismét nyertek a mutyisták. Bálvándy oda volt örömében – (Hogyne:
meg volt a pénze az utolsó krajcárig) – de még az öröménél is nagyobb
volt a félelme, hogy Muki ismét leadja a bankot. Nem sokat
teketóriázott, most már nem csipte, de megragadta a Muki karját.
– Kilépek a mutyibul.
– Lépsz az ördögöt, – rázta le magáról Muki, – most kezdődik csak az
igazi.
És tovább adta a bankot.
– Háromezerkétszáz forint a bank, – ismételte.
Bálvándy nem birkózhatott vele a kaszinóban nyilvánosan… Szerencséjére
ezuttal csak a bank felét tették meg a játékosok. A másik fele tehát
megmaradt csokoládénak. De azért mégis behunyta a báró a szemét és ismét
a fülének engedte át a tért.
És kitünően bevált a füle. Ujra gyönyörüt hallott vele. A legeszményibb
szót, amit ilyen viszonyok között egyáltalában el lehet képzelni.
– Retirálok.
Mondván, hátra fordult Muki a mutyistájához.
– Jobb lesz, – sugta neki, – ha elmégy innen, mert nagyba fogok
játszani.
– Kilépek, – könyörgött Bálvándy kétségbeesetten, – tekintsd a
helyzetemet.
– Nem eresztelek ki, – jelentette ki Muki báró halkan, de határozottan,
– hiszen éppen azért fogok nagyba játszani, mert a te pénzeddel játszom.
Te mindig szerencsét hoztál nekem.
Bálvándy nem értette a homályos mondást.
– Miféle szerencsét hoztam én neked eddig?
Muki csak most vette észre, hogy csaknem elszólta magát.
– Ej, – ütötte el tréfával a hebehurgyaságát, – ne vedd a szót ilyenkor
szigoruan. Az ándung beszélt belőlem.
– Jó, de nekem nincs ándungom.
– Ahhoz semmi közöm, nálam a pénz.
– Olyan kegyetlen vagy, mint Sobri…
– Mit sugdostok ott a malom alatt? – rebbentette széjjel a mutyistákat
Zolnay gróf, a ki éppen a bankot adta.
– Hát tartom a bankodat, – vágta oda Muki vakmerően.
Nyert. Egyben, hogy megelőzze a nyafogását: most már szinte gorombán
szólt rá Bálvándyra.
– Eredj a pokolba, ne blamirozz engem s magadat.
Bálvándy ajkába harapott és csakugyan távozott a bakkszobából… Az első
ember, a kibe a társalgóban belebotlott éppen a miniszterelnök volt. A
hatalmas ur megismerte a tipikus erdélyi daliát.
– Szervusz, Bálvándy.
– Szervusz.
– A bakkszobából jöttél?
– Onnan.
– Nem is tudtam, hogy játszani szoktál.
– Szokott az ördög, más játszik helyettem.
– No, – tréfált a nagy ur, – csak el ne veszitse a választási
költségedet.
A gunyoros tréfa vérig sértette Bálvándyt. Izgatottságában egyszeriben
felfortyant benne az arisztokraták eredendő vérbeli gőgje.
– Mi közöd hozzá? – utasitotta rendre a miniszterelnököt fagyosan. –
Állok a szavamnak, egyébbel ne tőrődjél.
Bálvándy nem is sejtette, hogy mennyit használt neki ez az önfeledt
gorombaság. Pedig a jelenségekből rögtön rájöhetett volna. Azok az urak,
a kik fültanui voltak a pikáns jelenetnek, markukba nevettek, (mert nem
igen szerették a kaszinóban a miniszterelnököt), vagy rá csikkantottak a
szemükkel, mintegy buzditva őt a további gorombáskodásra. A miniszter
meg láthatóan megszeppent, tapasztalván, hogy visszafelé sült a tréfája.
Ám nem azért volt őkegyelmessége politikus, hogy azonmód helyre ne üsse
az elkövetett hibát. Hóna alá kapta az orroló férfiu karját és elkezdett
vele sétálni. És sikerrel sétált, (mert tudta, hogy mitől döglik a
légy), öt perc lefolyása alatt ugy kibékitette Bálvándyt, hogy még
ölelkezett is vele.
Nevezetesen tizezer forintot jövedelmezett a jó bárónak a séta, illetve
a gorombasága. Ennyit igért neki a miniszter a pártkasszából választási
költség cimén…
Nem sejthette Bálvándy, hogy a gorombáskodás erkölcsi és hatalmi tőkét
képvisel, mert nem ismerte a hazáját. Azt azonban még kevésbbé sejtette,
hogy mily fényesen kárpótolja a sors azért a veszteségért, a mit a
missze okozott neki.
Még aznap megtudta…
Egy órai munka után abbahagyta Muki a bakkot. Unott képpel lépett a
társalgóba és a nélkül, hogy csak rá is nézett volna: helyet foglalt
abban a körben, ahol Bálvándy is ült.
Ez csak egy pillantást vetett rá s legott biztosra vélte venni, hogy:
finis Poloniae. Nem igen bánta. Ha mutyistája el is vesztette az ötszáz
forintját a kártyán, ő tizezret nyert helyette egy gorombaságon. Ennek
az örömére mindjárt meg is ajándékozta magát egy háromforintos
szivarral… Hadd lássa Muki, hogy fumigálja le a szamárságát. Még
hencegett is vele: az ő rovására gyártotta élceit.
Az egy szóval sem reagált rá. Egy adag szőllőt hozatott s miután
elfogyasztotta azt, fölállott, egyet nyujtózkodott és kifelé indult. Már
fogta a kilincset, midőn visszaszólt Bálvándynak, mintha éppen akkor
jutott volna eszébe, hogy dolga van vele.
– Nem jösz Bálvándy? Egy kis számadásunk lenne egymással.
A báró nagyott nézett. Egy pillanatig se hitte, hogy nyert neki Muki, de
akkor meg mit mókázik vele?… Aha, alighanem a kölcsönbe igért pénzt
akarja neki átadni. Hát ezt muszáj elfogadnia, mert hazáig se juthatna a
maradék garasaiból.
– Megyek, – válaszolt a hivásra, – ugyis egy az utunk.
S követte Mukit.
A Koronaherceg-utca sarkáig hallgatagon ballagott a két jó barát egymás
mellett. Ott azonban már nem állotta meg Bálvándy, hogy el ne
dicsekedjék a miniszterelnökkel szemben elért sikerével.
– Én jól játszottam, – bökte ki, barátja bakkozására célozva némi éllel,
– tizezer forintot nyertem a miniszterelnöktől.
– Megpumpoltad a pártkasszát?… Okosan tetted, – dicsérte meg Muki. –
Azonban, – tette hozzá unott hangon (s nyomatékul még ásitott is egyet)
– én még hasznosabban müködtem.
– Mi?!
– Mondom, hogy hasznosabban müködtem.
Bálvándy megállott. Azt hitte, nem hall jól a cipője kopogásától.
– Nyertél?
– Persze, hogy nyertem.
Bálvándy tölcsért csinált a tenyeréből a füle mögött.
– Mi?
– Nyertem no, nem értesz magyarul?
– Mennyit?
– Ötvenezer forintot.
A jó báró mély lélegzetet vett, mert egy csöpp vér sem maradt a
szivében: mind az arcába szökött.
– Beszélj, ember – s megrángatta mutyistája karját, – huszonötezer
forintot nyertél nekem?
– Ötvenet mondtam, – kiabálta Muki a fülébe. – Nem hallasz?
– Ötvenet nekem és ötvenet neked?
– Na, csakhogy megértetted végre.
Ha nyitva lettek volna a boltok, Bálvándy alighanem berugott volna
egy-két kirakat üveget, olyan kalimpálást vitt végbe örömében a nyilt
utca során. Nekiment Mukinak, átnyalábolta, falhoz nyomta, addig
ölelgette, mig a tyukszemére nem taposott. Csak akkor eresztette el,
mert már igen jajgatott nevezett Muki. De békét még akkor sem hagyott
neki. Lyukat beszélt az oldalába.
– Micsoda pimasz ember vagy te, öregem! Igy affektálni még nem láttam
embert, mióta hajas a fejem. Az orrod olyan volt, mint a savanyu uborka:
esküdni lehetett volna rá, hogy elusztál és – ime, százezer forintot
nyertél!… Tiszta szemtelenség, igy lóvá tenni az embert.
Muki nem reflektált a lelkes szapora szavakra. Száraz maradt, mint a
katángkoró.
– Mit szánsz a választásra ezek után? – Kérdezte. – Mert, – magyarázta,
– azért mentem idáig, hogy mindenesetre biztositsam a kerületedet.
Bálvándy nem akart elhamarkodott feletet adni.
– Először – kérte barátját, te mondd meg: mirevaló volt az affektálásod?
Muki ránézett.
– Megmondom neked, de tovább ne add… Azért vágtam azt az impertinens
nagy képet, mert az is hozzá tartozik az én törvényeimhez.
– Mik a te törvényeid?
– Numero egy: port kell szórni a világ szemébe, mert az ember, ha
olyannak látják, mint amilyen valóban, igen csunya… Numero kettő: Az
ember akkor mutasson legtöbb hidegvért, amikor legjobban ugrálnak az
idegei, mert a selfcontrol erénye a legnagyobb erő. Numero három: Az
embernek azért van esze, hogy kihasználja, azért van szive, hogy
elnyomja és azért van szája, hogy befogja. Numero négy: Az embernek
imádnia kell a pénzt, mert az az ő boldogsága, szabadsága,
függetlensége, hatalma árkánuma.
– Elég, – vágta el szavát Bálvándy, – nagyon sivár törvények ezek.
– Nem neked valók, – mondta Muki, – te boldog ember nem szorultál rájuk…
Mintha megrezdültek volna szive hurjai: hangja megcsuklott, arca
kigyult.
– Te boldog ember vagy, – ismételte, – téged nem csapdosott meg a nagy
vihar. Az én sajkámat eltörte. Ha bele nem kapaszkodom az utolsó
roncsába, ma halott ember vagyok… Ki veheti rossz néven a halálos
veszedelemből menekült tengerésznek, ha okulva tapasztalatain,
bárkájának bordáit vaspáncéllal boritja be. Az önvédelem, – fejezte be
szavait, – az ember legősibb jogai közé tartozik.
– Megmozdult Bálvándy szive is.
– Én, – mondta, – nem kérem tőled számon a multakat. Hozzád szoktam,
szivemhez nőttél, szeretlek… De ha ugy áll a dolog, mint ahogy mondod,
nem-e lenne jobb, ha az ember otthon maradna csendes tuszkulánumában,
ahol a nagy vihar legföljebb a parkja fáinak koronáját tépi meg s nem
vágynék a tengerre, ahol a bárkája oly könnyen ellsülyedhet.
– Igazad van barátom, – látta be Muki. – Már mint rád vonatkozólag. De
az én esetem: az egészen más valami. Aki egyszer belekóstolt a tengerbe,
szivta a levegőjét, gyönyörködött fenséges hatalmában, küzködött vele,
annak számára nincs többé visszatérés. Az meg van babonázva, meg van
ejtve. Tengeri farkassá vált, ha angyal volt is előbb.
– Bálvándy megcsóválta fejét. Ellentmondást talált barátja szavai és
tettei között.
– Ha igazam van a magam szempontjából, – kérdezte bátortalanul, – miért
akarod a tengert velem is megkóstoltatni, a mikor oly jól éreztem
magamat a szárazon? Miért vettél rá, hogy képviselő legyek?
Muki suhintott a kezével.
– Hagyd el, pajtás, az még nem a tenger. A tenger ott kezdődik a kaszinó
kártyaszobájában és a lóversenytéren át egész odáig terjed, ahol
ellopták a pénzedet: az orfeumig. A képviselőség egy ártatlan tréfa
csak, holmi cifraság, ami jól fog neked állani. Nem hogy fogyasztaná, de
gyarapitani fogja szárazföldi kincseidet. Csak okosan használd fel.
Magasan hordd a fejedet, pózolj és ne kérj senkitől semmit. Akkor
magától fog a _haszon_ az öledbe hullani, mert a nyereség mindig a
nagyképüeké s a függetleneké.
– Ezt nem értem, – jegyezte meg Bálvándy, – ez paradoxon.
Muki keserüen nevetett.
– Ugy? Hát nézz csak széjjel ebben az országban, – folytatta mindinkább
fokozódó hévvel, – és figyeld meg ennek a nagy kvalitásu, de beteg
nemzet mai fejlődési folyamatának élettani jelenségeit… Millió emberatom
rezeg, forrong, lázadozik a levegőben, keresve az utat és módot, hogy
beleilleszkedjék valamiképpen a nemzettest sejtszövetébe… Nem lehet!
Valami láthatatlan centrifugális erő, amelylyel szemben hiábavalónak
bizonyul minden küzködés, távol tartja, ellöki, kiforrja az eleven
testből ezeket a lázadozó, törvényes helyüket kereső atomokat, mint az
egészséges test a kóros anyagot… Csakhogy ebben az esetben nem az anyag
a kóros, hanem a test a tehetetlen. Élősejt nincs felesleges. Az
embernek joga van elhelyezkedni az állam-szervezetbe. Annak meg
rendeltetése saját sejtjeinek létfeltételét biztositani. Sőt a maga
létfeltétele is. Mechanikai erőkkel csak kis ideig lehet a szervezeti
hiányokat pótolni. Gépezet élő szervezetet örök időkre nem
helyettesithet. Holott a mi nemzet-testünk tehetetlen, nem birja
feldolgozni, felszivni, vérrel ellátni egész anyagát. De nemcsak
tehetetlen, beteg is. Mert ha már csekély a munkaképessége, legalább
azokat az elemeket váltaná magához, amelyek legtöbb értéket képviselnek:
leginkább hivatvák faji erejét gyarapitani: az erőseket, az erkölcsi
alapon állókat, a szellemi kulturának élőket… De szó sincs róla. Valami
csudálatos fizikai és lelki vakság ütött bele ebbe a hajdan oly sasszemü
és nagy ösztönü nemzetbe, hogy nem látja, nem érzi kora követelményeit,
amelyeknek teljesitése nélkül nem lehet megélni: előbb-utóbb maga az
összemberiség fog beleszólni a léte kérdéseibe s joga lesz hozzá, mert
egy civilizáció sem türheti meg, hogy egyes hátul kullogók miatt
megakadjon az egyetem haladása, vagy hogy a maga anyagi és szellemi
kincseiből tartsa el a dologtalanokat. Minden nemzetnek annyi az értéke
és becsülete, mint amennyit a magáéból az összemberiségnek adott.
… A kulturanélkül élő nemzet, – folytatta Muki lendülettel, – ingyenélő
nemzet. S az olyannak nincs meg a létjoga. Holott nálunk minden faji
erőt a politika sziv fel, aknáz ki. A legutolsó képviselő többet számit
a legelső müvésznél. Párisban egy millió ember nem is ismeri az
államfőt, de Dumasnak leveszi a kalapját és kitér a bérkocsis. Érzi,
hogy az ő agya egy adag francia gloire-t képvisel. A kocsis is tudja,
nálunk az államférfi se tudja. Vagy nem akarja tudni? Talán mert
kicsinynek fogná magát érezni, ha megnöveszti a nemzeti géniusz hőseit?…
Ki tudja?… A tény az, hogy inkább csak a maga emberét hizlalja (azokat a
sejteket, amelyeknek amugy is meg vannak a szaporodási feltételei), mert
ugy érzi, hogy annak ereje az ő ereje is… Most már, – fejezte be Muki
szavait, – konkludálhatok is. Remélem, megértettél. Itt nálunk elpusztul
az igazi érték, mert nem találja meg a helyét s még jobban meghizik a
telhetetlen, lomha elem, mert azé minden kenyér, az összes haszon.
Bálvándy alig tudta Mukit követni azon a nagy köruton, amelyet elméje
tételének bebizonyitása végett megfutott. Főképpen az ragadta meg a
figyelmét, ami az okfejtésben a legkevésbé volt lényeges, de közelről
érintette az ő lelki világát.
– Tehát, – sóhajtott fel keserüen, – én is a telhetetlenek, a lomhák
közé tartozom? Eleszem a kenyeret az érdemesebbek elől!
– Ugy van, – hagyta helyben Muki, – de te arról nem tehetsz. Nem rabolod
te a kenyeret, azt a maga jószántából osztja ki neked a viszonosság
elvének hódoló társadalom. Erősit téged, mert te táplálod az ő erejét
is; a sovány szellemi koszton tengődő egyedekben ellenséget lát, mert
ezek fellázadnak ellene. Olyan, mint az alantas müvész, aki nem veszi be
a kritikát, amely az ő fejlődését van hivatva irányitani… Ha képviselő
leszel s lelkeden a nemzet sorsa, – jegyezte meg végül Muki őszinte
hévvel, – azt tanácsolom neked: gondolj a szegény szellemi harcosokra és
vedd őket védelmedbe. Oszd meg velük a kenyeret. Ha eredménynyel fog a
munkád járni: az lesz a második jobbágy-felszabaditás. A szellem
megkötöttségének a szabaddá tétele… Nagy szó!… Az organizmus valamennyi
sejtje meg fogja találni a helyét s ilyenformán nem fog elveszni semmi
erő, mert egy testté forrván az egész anyag, minden energia ennek a
mozgatására fog fordittatni. Nem ugy mint ma, midőn meddőségre van
kárhoztatva a nemzet fele…
Elhallgatott végre Muki. Megtörölte lelkének hirtelen fellobbant
lángjában megizzadt homlokát. Arcát megcsapdosta egy kósza éjjeli
szellő… s azzal elaludt a láng.
– Hát mennyit szánsz a választásra? – ismételte meg előbbi kérését
szárazon, szinte röstelkedve.
A Bálvándy szivéből nagy érzések kéredzkedtek ki barátja komor
szavainak, sőtét szineinek hatása alatt. Megmozdult, ébredezni kezdett
benne az elaltatott faji energia: az őseitől örökölt nemzetfentartó
virtuskultusz vágya. Tenni akart. Égett az ambiciótól. Fajimádó magyar
lelke immár fentszárnyalt az önfenntartás gondfelhőiben.
– Adj kétezer forintot, – mondta, – a többit tedd el, ha szükség lesz
reá mind elköltheted… Ugy se valami tisztességes pénz az, – tette hozzá
halkan, komoran, – szinte nem értem magamat, hogy annyira megörültem
neki.
– Helyes, – mondta Muki, a nélkül, hogy barátja utolsó szavaira
reflektált volna. – Én leszek a főkortesed: majd elszámolok neked a
választás után.
– A pártkassza segitségét nem fogadom el…
– Még helyesebb. Most már nem lesz szükség rá.
A két barát elhallgatott. Bálvándy szólalt meg először.
– Köszönöm hogy kinyitottad a szememet. Most látom csak, hogy milyen
haszontalan ember voltam: ugy éltem, mint egy hizó, lelkiismeret nélkül.
Muki erre se reflektált. Az Angol királyné lépcsőházában átadott
Bálvándynak kétezer forintot, aztán kezet fogott vele.
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát.
Muki bezárkózott a szobájába, de még sokáig nem feküdt le. Gondolkozott.
Bántotta, hogy megint elragadta a heve. Oda, vissza a régi régiókba az
eszmények világába… Hát sehogyse tudja lerázni a lelkéről azokat az
őrült szent fantomokat, amelyeknek kis hijja, hogy áldozatul nem esett!
Mikor pedig ujabb sikerei is a mellett szólanak, hogy a felis homo
fajtájához tartozik: A ragadozás az eleme, a lelki élet nem neki való!…
Mi lesz ennek a vége?… Ha enged a kisértésnek, ujra elbukik…
… Eh, – vetett véget tépelődéseinek. – Azért sem! Rabolni fog ezentul
is. Mindaddig, amig meg nem lesz az első milliója. Akkor – hát akkor
majd meglátja. Addig nem gondolkozik.
Levetkőzött és menten elaludt. De álmában is megháborgatták az őrült
szent fantómok: Zsuzsával álmodott.


TIZENHETEDIK FEJEZET. A barátnők.
Bálvándy maga adta tudtára Ágnesnek, hogy beválasztatja magát a
parlamentbe. A Muki által beleszuggerált politikai terveiről is beszélt
neki.