Ugor Ágnes - 07

ártatlan vagy még, hogy nem értesz az ilyesmihez.
Bálvándy, oly különösnek találta az aggszüz modorát, hogy nem állotta
meg: rápislantott végre a szeme csücskéből. Mondani is akart valamit, de
torkán akadt a szava. Meglátván Ágnest, egyszeribe még a modoránál is
különösebbnek tetszett neki a vénleány arca… Nézte, ismergette… Mintha
látta volna valamikor, de azt már nem tudta kitalálni: hol és mikor?
Ágnes megérezte a férfi rajta legelő szemét, de nem viszonozta a
tekintetét. Bántotta hiuságát, hogy nem ismert rá mindjárt a
viszontlátás első pillanatában az a férfi, aki valamikor megcsókolta.
Meg akarta őt ezért büntetni. A fia felé fordult:
– Ne engedje magát befolyásoltatni – tanácsolta ennek. – A férfi, ha nem
a maga természetes hajlamait követi, elveszti egyéniségét,
itélőképességét, sőt (oldalpillantást vetett Bálvándyra) az emlékező
tehetségét is.
A jó ur (mintha megértette volna a célzást) lerakta kését és villáját:
ugy vizsgálgatta Ágnest.
Mukinak rángatózni kezdett az orra. Megszagolta, hogy küszöbön a nagy
jelenet…
Bálint megfelelt Ágnesnek:
– Engem, kérem, nem lehet elcsábitani.
– Vagy ki tudja, – célzott Ágnes másodszor is, – a férfiak igen gyöngék!
Muki, csakhogy mondjon valamit, tromfot adott a huga szavára.
– Az asszonyok még gyöngébbek.
De az ütés azért nem lett az övé. Azt Zsuzsa vitte el.
– A gyönge asszony nem asszony, – jegyezte meg szerényen s egyben
elpirult, hogy női ösztönének ez a megérzése kiszaladt a száján.
– Ez a valóság, – jelentette ki Ágnes, aki haj de másképpen fogta fel az
asszonyi erőt, mint az ártatlan szüzies leány.
… Bálvándynak kappant hozott a pincér kompóttal. A jóizü madár egy
jóidőre elhóditotta Ágnestől a derék étkes ur érdeklődését: levette
szemét a vén leányról s villáját a kappanba szurta. A villa nem hatolt
bele a kappanba, csontra talált. Bálvándy elmélázott ezen, s mintha
valami nagy igazságtalanság történt volna vele: abbanhagyta az evést és
ismét Ágnesre kaptatta szemét… Egyszerre roppant szórakozottság, sőt
nyugtalanság vett rajta erőt. Elkezdett tépelődni… (Hol és mikor is
látta az ismerősnek tetsző aggszüzet?… Milyen bolond is volt, hogy nem
kérdezte meg a nevét Mukitól!… Persze, mentegette magát, mert azt hitte,
hogy az ő családi nevét viselheti csak, pedig hát lehet anyáról való
unokatestvére is… Ki hát no? Mi a neve? És miért nem nevezte meg Muki
magától? Hisz az a szokás…)
… Eszébe jutott az álma s egyben fülébe csengtek az Ágnes iménti szavai:
Mi már ismerjük egymást… (Jézus Isten, csak nem vált valóra az álma?)…
Behunyta szemét, ugy igyekezett visszaidézni megcsókolt felvidéki hölgye
ifjukori vonásait s az igy nyert képet apróra összehasonlitotta a
jelenvolt aggszüz arcával. És sikerült a kisérlet: kijött a megdöbbentő
eredmény, (a leány férfias modora is segitségére jött a képzeletének) a
végzetes eredmény kijött: Bálvándy végre minden kétséget kizárólag
felismerte Ugor Ágnest. Kinjában Mukira nézett, mintha segitséget várt
volna tőle.
Az legott észrevette a bajt s nehogy elnevesse magát a jó ur bamba
képén, kitért a tekintetének. Ismét Bálinttal tereferélt. A
rákmeridonját dicsérgette s egyben kifejtette neki, miért jobb a
felvidéki rák az alföldinél.
Ágnes is leolvasta a szegény báró arcáról, hogy végre valahára ráismert
az ő régi és egyetlen csókosa. De fölfedezését nem árulta el. Neki kell
– gondolta magában – magát elárulnia…
Volt is eszében Bálvándynak. Ellenkezőleg: keményen feltette magában,
hogy letagadja azt is, miszerint élt ezelőtt husz esztendővel, nemhogy
az Ágnessel való csókonszerzett ismeretségét. Még ha az nyiltan a
szemébe vágná is, semmire sem fog emlékezni, inkább bevallja, akár a
gyermekei fülükhallatára, hogy annyi csókot lopott életében
össze-vissza, amennyit embernyi embernek lehetetlen a fejében tartania.
… Csak az a baj, – ötlött a jámbor ur eszébe, – hogy buta észszel
elmesélte Mukinak a csók kalandját s bevallotta neki, hogy azóta folyton
kisérti, háborgatja a bolond eset. Ennélfogva ha most Ágnes is el fogja
neki mondani a titkát: – (az isten szerelmére csak lesz annyi szemérme,
hogy hallgatni fog!) – kész a slamasztika. A dáma tudomást fog szerezni
a gyengeségéről s ki fogja azt használni: rátapad és nem fogja ereszteni
a kabátját, mint ahogy az álma megjövendölte neki… Fülébe csengett az
Ágnes régi fogadása egész hallhatóan: Én várni fogok… Az ég szeredmére,
– próbálta magát vigasztalni, – csak nem ragaszkodik ezekhez a szavakhoz
husz év multán, ma is! Őrültség lenne tőle!…
Addig gyötörték a gondolatai, mig beléjük fásult végre: erőszakkal
elringatta aggodalmait.
… – Nevetséges! – biztatta magát. – Mitől félek? Egy parányi csók csak
nem kötelez husz év mulva is! Annyi idő alatt talán még az ingatlanok is
elévülnek. Vagy ha nem is évülnek el, ki kényszeritheti őt arra, hogy
kötélnek álljon? Csak szabad ember, vagy mi: nem áll mögötte a hóhér,
hogy belekényszeritse egy neki nem tetsző házasságba!…
Hovatovább analizálta a terhelő esélyeket, annál könnyebb lett a lelke.
A végén sikerült egy kis (bár kétes értékü) jókedvre is szert tennie.
Sőt némi férfias bátorságra is… A manóba – tette fel magában, – azért
sem fogja letagadni a csókját, mint valami gyáva himpellér. Áll elébe!
Hát osztán?!… Ha valamennyi nőt, akit valaha megcsókolt, feleségül
kellene vennie, legalább kétezer hitvese lenne. Ennyit magától a török
szultántól sem lehet követelni.
Apránkint teljesen rájött a helyzete igazi értékére: hogy ostoba
gyerekség az egész hóbortos ügy. Nemhogy tépelődnie kellene miatta, de
gondolnia is csak kacagva szabad reá.
Mindjárt el is kacagta magát. Csak ugy a levegőbe. Ami, tekintve, hogy a
lelkébe senki sem láthatott bele, általános feltünést keltett.
– Mit nevetsz? – kérdezte Muki, – akit módfelett meglepett a barátja
jókedve. Inkább azt várta volna tőle (egész jogosan), hogy – sirni fog.
– Csak ugy magamban bomlok, – válaszolta Bálvándy, – eszembe jutott
valami…
Azonban lehetséges, hogy Ágnes mégis belelátott a jó ur lelkébe. A
megjegyzése legalább igen gyanusnak tetszett:
– Kedves báró, – igy szólt Bálvándyhoz kétértelmüen mosolyogva, – az én
érzésem az, hogy most rosszkor nevetett. Aligha nevetséges, amire
gondolt.
Bálvándy egyszerre kizökkent magára erőszakolt jókedvéből. Nemcsak a
dodonai szavak miatt, azoknál még jobban zavarba hozta a leány reá
függesztett átható tekintete. De azért nem hagyta magát terrorizáltatni,
még élt is adott a hangjának, szólván:
– Méltóságod, ugy látszik, belelát a szivekbe.
– Bele, édes báró, – állitotta a csudálatos aggszüz hihetetlen
határozottsággal, – bele. Fogadni mernék, hogy tudom, min nevetett.
– Ah, ah, kiváncsi vagyok.
– Itt – állitotta Ágnes – nem mondhatok el mindent, csak annyit, hogy
egy husz év előtti kalandján mulatott…
Feléje fordult az egész társaság figyelme. Muki már tudta, hova
tapintott az unokahuga, de a Zsuzsa és Bálint érdeklődésének persze nem
lehetett egyéb tárgya, mint az a homály, ami az Ágnes gondolatolvasási
készségét burkolta. (Honnan tudhatja az idegen nő, hogy mi történt
atyjával ezelőtt husz évvel? Ismerte talán?)
– Csakugyan, apa? – kérdezte Zsuzsa kiváncsian.
– Csakugyan, csakugyan, – vallotta be Toncsi báró hősies elszántsággal s
olyan közönyös arcot vágott hozzá, mintha mi sem lenne egyszerübb dolog
a gondolatolvasásnál.
– Hogy találhattad el? – fordult Zsuzsa Ágneshez. – Ismerted atyámat
husz évvel ezelőtt?
Bálvándy megelőzte az aggszüz feleletét; beleütött az akasztófahumor.
– Persze, hogy ismertük egymást, – vallotta be tulbuzgó készséggel, –
két egész órát töltöttünk az egymás társaságában, az igaz, hogy azóta
egyszer sem találkoztunk.
– Azt még helyre lehet hozni, – udvariaskodott Bálint, amiért az apja
elkivánta őt Amerikába, vagy még messzebbre. Bár a valóságban kénytelen
volt a fia udvariasságát még meg is fejelni.
– Jaj, de mennyire! – Nyögdécselte édeskésen, – szörnyen helyre lehet
hozni.
– Szavánál fogom, – csapott le rá Ágnes leányasszony, mint a sulyos
albatrosz a halacskára, – látogasson meg bennünket Dormándon.
Bálvándy mérges pillantást vetett a fiára, aztán egy segitségért
kiabálót Muki felé, csak aztán felelt. Ugy, hogy: se alatta, se felette,
– igért is, nem is.
– Csókolom a kegyes kezét… Valóban boldog lennék, ha abban a szerencsés
helyzetben lehetnék…
– Az tisztán magától függ.
– Persze, hogy persze, – evickélt a jó báró a hálóban, – kötelességem is
lenne…
– Szép magától, hogy annak vallja, – szoritotta összébb Ágnes a hálót, –
az emlékezőtehetsége, ugylátszik, végképp még sem hagyta el.
Immár igen nagy cseppeket izzadott a Bálvándy homloka, ami kinos volt
reá nézve, mert nem illett megtörülköznie.
– A világért se!… Dehogy hagyott el, – nyekegte kinjában, – csak a
szemem romlott meg kissé: azért nem ismertem rá méltóságodra azonnal.
Zsuzsa elnevette magát.
– Ugyan, apa, – kinozta meg öntudatlanul az apját még ő is, – olyan a
szemed ma is, mint a sasé.
– Hosszu távolságra, fiam, – hebegte Toncsi báró, – csak hosszura…
Ezen már Ágnes is nevetett. Sőt végre valahára Muki is kipukkanhatott
feltünés nélkül. Ideje is volt, mert ugyse birta volna tovább a
tettetést.
– Nagyszerü, hahaha, hihihi, bruhahaha! – ontotta ki harsogva a benne
összegyült derültséget. – Pompásan kivágtad magadat.
A jámbor báró nem haragudott érte.
– Az ám, – mondta ujabb derültséget keltve, – ma igen bohókás kedvemben
vagyok.
S hogy hitelt biztositson a szavának, – (most már ugyis mindegy,
gondolta magában, az égboltozat rá nem szakadhat ráadásul,) – végképp
szabadjára eresztette akasztófahumorát. Mindenféle csintalan szójátékot
talált ki kinjában, s feltálalta valamennyi ősrégi adómáját. Csakhogy
szóhoz ne juthasson tőle Ágnes. (Ezt már az ösztöne sugta neki.)
És bevágott a kinok között született csalafintaság: a jó bárónak
sikerült magát a vénleánytól elszigetelnie egész az ebéd végéig.
Asztalbontás s a kölcsönös köszöntések lepergése után meg ugy elszaladt
még a gyermekeitől is, mintha sürgősen kergetnie kellene valakit. Pedig
csak a szobájába menekült. Ösztönét követve, magára zárta az ajtót utána
siető gyermekei orra előtt…
Zsuzsa ijedten nézett a bátyjára.
– Mi lelte apát? Olyan különös volt az egész ebéd alatt!
– Fogalmam sincs, – mondta Bálint, – leghelyesebb lesz, ha megkérdezzük
tőle. – S kopogtatott a zárt ajtón.
Bálvándy kinyitotta, de csak a fejét dugta ki rajta.
– Ne háborgassatok most, menjetek a másik szobába, olyan a fejem, mint
egy kád.
– Éppen azért, apa, eszelte Zsuzsa. – Könnyiteni kell rajta… Csak nem
félsz a tulajdon gyermekeidtől?
– Mi, hát erővel be akartok jönni?
– Igen, mondj el nekünk mindent.
Bálvándy eleresztette a kilincset. Bálint és Zsuzsa benyomultak a
szobába. A leány átkarolta atyja nyakét és hozzá törlészkedett, mint egy
hizelkedő fehér cica.
– Nos, mi baj?
– Isz, – nyögte az apa, – ha el lehetne mondani, de nem lehet.
– Mindent el lehet mondani, apa, – jegyezte meg Bálint némi
szemrehányást eláruló hangon.
– Lehet a manóba, – tiltakozott az öreg, fia felfogása ellen, –
különösen, mikor az ember azt se tudja, hol a feje!… Hagyjatok békében,
mig valamennyire összeszedem az eszemet.
De Zsuzsa csak nem hagyta békén. Megfogta atyja kezét és lehuzta maga
mellé a kerevetre.
– Mi történt – kérdezte szeliden, mint anya, mikor gyermekét faggatja, –
közötted és Ágnes között?
Bálvándy letörölte végre homlokáról a verejtéket.
– Hü, hisz épp ez az, amit nem lehet elmondani.
– De történt valami?
– Történt ám, de nagyon is történt. Attól bolondult meg az a hölgy…
– De apa! – csudálkozott Zsuzsa atyja modorán.
Az suhintott a kezével.
– Ne csodálkozzatok most a kifejezéseimen. Igenis: megbolondult!
– Akar tőled valamit? – faggatta Bálint.
– Hüha, de akar ám. Hanyatt esnétek, ha tudnátok, hogy mit akar.
– De most már tudnunk kell, – jelentette ki Bálint határozottan, – a
titkolódzás nem méltó hozzánk. Mi Bálvándyak mindig egy test és egy
lélek voltunk.
– Jó, – pukkantotta ki a meghajszolt férfiu elkeseredetten, – a lelked
rajta… Hát azt akarja, hogy elvegyem.
Zsuzsa összecsapta a kezét és nevetett.
– Ugyan, apa, alighanem képzelődöl.
Bálint már nem volt ilyen naiv… Ha képzelődés is, vélte, nagy okának
kell lenni, hogy ennyire kihozta atyját a sodrából.
– Miből kombinálsz? – kérdezte gyanakodó hangon. – Mert ok nélkül senki
sem juthat ilyen föltevésre… Miből merit az a nő jogcimet arra, hogy
elvétesse magát veled akaratod ellenére is?
Hát azt csak még se vallhatta be Bálvándy a gyermekeinek (ha egy test és
egy lélek volt is velük), hogy biz azt egy csókból meritette, amit már
házas korában lopott tőle. Megvetnék s egyben bolonddá deklarálnák érte…
De valamit mégis mondania kellett… Miféle mesét gondoljon ki hamarjában?
Egyelőre nem erőltette meg az eszét… Majd előbb hideg borogatásokat rak
a forró fejére, tervezte, csak aztán próbálja hasznát venni.
– Ne vallassatok most, kérte addig is gyermekeit, – mint valami bünös. –
Nem voltam én rossz soha, csak bolond néha. Egyszer majd elmondok
mindent magamtól, ha nyugodtabb leszek.
Zsuzsa és Bálint békét hagytak apjuknak…
Bálvándy magára maradt a szobájában. Borogatást ugyan nem rakott a
fejére, de belemártogatta egy párszor a mosdótálba. Aztán csakugyan
megpróbálta, hogy hasznát vegye az eszének. Nagysokára sikerült is
önmagával megállapodásra jutnia. Ugy határozott, hogy inkább beleveti
magát a nyilt csata forgatagába minthogysem örökké gyötörje a kinos
bizonytalanság érzése. Tisztázni fogja a helyzetet, mert, vélte, az
örökös bujkálással még csak jobban összegabalyitaná. De ez a módja az
önvédelemnek különben sem méltó hozzá… Hiszen elvégre az is lehetséges,
kapkodott a szalmaszálhoz, hogy Ágnes csak évődött vele az ebédnél:
eszeágában sincs, hogy a multra irányuló aposztroféit komolyan vegye. Az
ő korában rendes viszonyok között fütyül a nő a férfira.
Egyszóval, feltette magában Bálvándy, hogy beszélni fog Ágnessel, ha
nevetségessé is teszi magát ezzel. A fő, hogy tudja magát mihez tartani.
Különben hogy védekezzék?…
… A tépelődő, izgékony természetü ember semmitől sem irtózik jobban,
mint az életnek bizonytalan nyugtalanitó jelenségeitől. Az ilyen inkább
beleveti magát a legképtelenebb veszedelmekbe, csakhogy elvesse gondját
azoknak az apró, gyakran meg se indokolt izgalmaknak, amelyeknek
harcedzett férfi oda se néz, de őt aludni sem hagyja, mint az érzékeny
bőrü embert a bolhacsipés. Természetes, hogy ez a tultengő
nyugalomvágyból eredő idegesség többnyire meggondolatlan, logikátlan
tettekre ragadtatja az emberét.
Bálvándy is eltévesztette az utat. A helyett, hogy kikerülte vagy
nyugodtan bevárta volna, hová esik: elhatározta, hogy nekimegy a
bombának, elkapja a levegőben s tovább lóditja, mielőtt felrobbanna…
Isten csudája, hogy a dolog _véletlenül_ sikerült neki…
Mielőtt felkereste volna Ágnest, még Mukihoz is beszólott Bálvándy.
Hátha megtud tőle valamit.
A beosztott életü férfiu éppen délutáni egészségi álmát aludta, de azért
örömmel felkelt az ő Toncsija kedvéért. Komolyságot erőltetett magára,
eltompitotta beszédmodorának szatirikus élét is, hogy annál jobban
beleugrassa Bálvándyt a bizalmaskodásba… Tudta, hogy az gavallér ember
létére a maga jószántából nem fogja neki elárulni, hogy Ágnes az ő
megcsókolt felvidéki hölgye; viszont érdekében állott, hogy rászoktassa
a jó urat a hozzá való tökéletes bizalomra. Különben hogy forgassa az
ujja körül?… Elhatározta, hogy taktikával csikarja ki belőle a diszkrét
vallomást.
– Szervusz, bruderkám, foglalj helyet.
– Nem ülök le, pajtás, dolgom van, csak beszóltam egy kicsit.
– No csak, el ne vidd az éjjeli álmomat _is_.
– Pardon, zavartalak, de mindjárt megyek, csak azt akartam veled
tudatni, hogy látogatást teszek hugod ő méltóságánál.
– Ugyan kérlek, – ravaszkodott Muki, – teljesen felesleges. A hôtelélet
ilyenre nem kötelez. Majd találkoztok ti még…
– Deiszen, – izgelődött Toncsi báró, – nem etikettről van szó. Fontos
beszédem lenne őméltóságával.
Mukira most maga a helyzet diktálta rá a humort.
– Ejha, – évődött a jámbor báróval, – alig egy órája, hogy ismered és
máris fontos beszéded van vele? Talán – tette hozzá finom maliciával, –
meg akarod őt is csókolni?
– Nem, – tiltakozott a jó ur szive mélyéből a gyanu ellen, – nem, óh,
nem.
– Akkor talán már tulestél rajta? – incselkedett Muki kacagva, de olyan
ártatlan képet vágott hozzá, hogy Bálvándynak eszeágába se jött, hogy
gyanura kapjon merész tréfájától. Inkább megdöbbent, hogy barátja igy,
_tudtán kivül_ rátapintott az igazságra.
– Ne tréfálj, kérlek, – hebegte, – az ügy igen komoly.
Mukinak minden erejére szüksége volt, hogy, ha csak a hangjában is,
megszólaltassa a szivét. A báró karjára fektette kezét és a szeme közé
nezett.
– Édes Toncsikám, – mondta szemrehányó hangon, – ha csakugyan komoly az
ügy, az lenne első kötelességed, hogy közöld velem. Avagy nem tartasz
igaz barátodnak?
Ezzel felállitotta a csapdát.
– Igen, igen, – makogta a jó báró, – de olyan természetü a dolog, hogy
indiskréciót követnék el, ha…
Itt megakadt, mert érezte, hogy féllábbal már bele is gázolt az
indiskrécióba.
A szemes Mukinak most már csak egyet kellett rajta lóditania, hogy
nyakig benne legyen.
– Ugyan kérlek, – korholta barátját, – ez kicsinyes és tulhajtott
felfogás. A diskréció egy neme a titkolózásnak, az pedig széjjel
választja az embereket. Nem lehetne se barátság, se szerelem a földön,
ha törvénynyé emelnénk a föltétlen titoktartás kötelezettségét. Ezzel a
kétszinüsködés jogát szentesitenénk.
A nyakatekert okoskodás nem ütött be egészen. A báró még hadonászott egy
kicsit.
– Nem tehetem, barátom, nem tehetem, némileg téged is érint az ügy.
Muki kénytelen volt friss csalétket elhelyezni a tőrbe.
– Látod pajtás, – mondta elegikus hangon, – előbb-utóbb ugyis kitalálom,
mi közös ügyed lehet neked Ágnessel. Hiszen eleget beszél a helyzet
maga. Husz év óta nem láttad hugomat, tehát a ti ügyetek régi keletü.
Ágnes is elég világosan példálózgatott rá, a te elfogultságod is elég
ékesszóló: itt könnyü kombinálni. Fiatalok voltatok, – rukkolt ki
hirtelen, – te holmi ártatlan meggondolatlanságra vetemedtél a hugommal
szemben, amiből az alighanem tőkét csinált magának szegény; téged meg a
lelkiismereted bánt, hogy tartozásodat vele szemben be nem válthatod…
Beszélj: mi történt köztetek?
Ez az áttetsző okfejlesztés már végképp levette Bálvándyt a lábáról. Oly
ép és erős volt a Muki logikájának valamennyi láncszeme, hogy a _bünös_
nem is próbált ellene védekezni: vallott.
– A te kuzinod volt az a bizonyos felvidéki hölgy, akit megcsókoltam
annakidején.
Mukinak ebben a pillanatban minden szinjátszó tehetségére szüksége volt,
hogy szégyent ne valljon a szerepével. Csudálkoznia kellett, meg kellett
botránkoznia, egyben vigasztalnia kellett barátját és mégis meg kellett
tartania az uri előkelőséget. S mindezt egy füst alatt, lehetőleg egy
mondatban kellett kifejezésre juttatnia.
Ám jó szinész volt Muki: kitünően oldotta meg a müvészi feladatot.
– Óriási! – kezdte a játékot a csudálkozással. – Ezt nem tételeztem
volna fel rólad, – folytatta a megbotránkozással, – uri leánynyal
szemben az ilyes dolog nagy léhaság… No de – végezte a vigasztalással. –
most már ugyis hiábavaló minden skrupulus: a dolog megtörtént s oly
régen történt, hogy kár belőle kázust csinálnotok.
Elhallgatott. Olyan komoly és előkelő volt, mint egy gyóntató francia
abbé, miután a gyilkosnak bünbocsánatot adott.
Jó Bálvándy sajnálta is, hogy nem pap, mert igen szeretett volna neki
kezet csókolni. Mintha csak az ő szive közepéből szedte volna ajkára a
szót… Igaz, leszidta, de azt megérdemelte, ám rögtön hozzátette, hogy
kázust nem lehet a dologból _csinálniok_. Azaz se neki, se Ágnesnek. Le
kell nyelnie az egészet, el kell felejtenie… Tökéletesen igy itélte meg
ő is a helyzetet.
– Muki, – hálálkodott a jó ember, – ah, drága Muki, nagyot könnyitettél
a szivemen. Te nemcsak nagylelkü vagy, de bölcs is, büszke vagyok rá,
hogy bizalmadra méltattál.
– Szóra sem érdemes, majd magam is beszélek Ágnessel.
– Te drága barát!…
– Bár – folytatta Muki, megjegyzésre se méltatva barátja hálákodását, –
azt hiszem, elefánt helyett legyet csapok agyon. Ágnesnek aligha jut
eszébe, hogy egy husz év előtti fiatalkori komédiádat ma is komolyan
vegye.
Ravaszságának egy picinyke árnyalata se érzett meg a hangján és szavain.
Toncsi olyan puha lett, hogy Muki bátran rákenhette volna kenyérre vaj
helyett.
– Mit tanácsolsz, drágám? – kérdezte. – Minden tanácsodat vakon fogom
követni… Hát azt tartod, ne beszéljek ő méltóságával?
Muki ugy tett, mintha gondolkoznék, aztán igy felelt:
– Hiszen beszélhetsz vele. Sőt jobb is, ha én csak szükség esetén
avatkozom bele a dolgotokba. Tudod, – magyarázta, – a női lélek
érzékenységét felesleges módon megilletni legalább is szükségtelen.
Intézzétek el a magatok dolgát egymás között. Meglátod, nevetni fogsz a
skrupulusaidon s Ágnes alighanem még jobban fog nevetni rajtuk.
Nem nevetett biz azon senkise, csak maga Muki. De volt is mit nevetnie.
Hogy még olyan ember is akad manapság a világon, aki azért fél egy
asszonytól, mert megcsókolta valamikor. És gyötri magát, harcban áll a
lelkiismeretével, a helyett, hogy fütyülne a komédiára! Vakon, ész
nélkül gabalyitja össze bolondos regénye szálait s kiteszi magát annak,
hogy utóvégre is megfogódjék önkötötte hálójában… Azaz, hogy – vélte
Muki, – ez a föltevés még igy is merész egy kicsit. Annyi bolondot csak
még sem csinálhat még a jámbor Bálvándy sem, amennyi a tökéletes
megbolonduláshoz szükségeltetik. A nélkül pedig hiába töri magát Ágnes:
a nagy halat csak ugy foghatja meg, ha az a maga jószántából kéredzkedik
bele a hálójába. Ilyen hal pedig aligha akadt ezideig a földgolyóbison.
… Muki természetesen rosszhiszemüleg jósolta Bálvándynak, hogy simán fog
végezni Ágnessel, valójában azt hitte, hogy a makacs aggszüz ugy széjjel
fogja szedni az amugy is széthulló jellemü embert, hogy csak győzze
ismét összeszedni.
Pedig, bár alig hihető, csalódott…
… A jó Toncsinak talán a nászéjszakáján sem volt olyan ragyogó a képe,
mint amikor egy hosszu órai lélekemelő szórakozás után (ő legalább igy
fejezte ki magát) kilépett az Ágnes szobájából. Oly könnyünek érezte
imént még izzó fejét és lábait, mint egy struccmadár. Nem is szaladt,
röpült, mig a Muki ajtajához nem ért. Ugy megragadta a kilincset, hogy a
markában maradt. Észre se vette. Eldobta a haszontalan rezet, aztán
belevágta magát egy karosszékbe és elkezdett kelepelni:
– Hallod-e pajtás, én ilyen magas müveltségü urhölgygyel, mint a te
kuzinod, még álmomban sem találkoztam! Micsoda hájas ökör voltam, hogy
annyira félreérthettem!… Olyan magasan áll felettem, mint a Csimborasszó
a vakondturás felett… Tudod, mit mondott, mikor rettenetes kinlódások
között nagysokára megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mit akar
velem?… Hahaha, nevetni fogsz te is! – Azt mondta, hogy jó barátságban
akar élni egy olyan kedves, előkelő urral, mint amilyen én vagyok…
Hihihihi, – rapszódiázott a jó báró, – én előkelő? Fenét! Most látom
csak, milyen kocsis voltam teljes életemben! Egy ilyen nagyszabásu urnőt
meggyanusitani!… Hehehe, – őrjöngött a derék ur örömében, tudod mi
véleményen van a csókunkról? Azt mondta az angyal, – esküszöm, hogy
szóról-szóra citálom a szavait, – azt mondta és még el se pirult hozzá,
csak a szeme fényesedett meg, mondom, azt mondta: édes báró, igaz, hogy
azzal a hirtelen csókkal, amelylyel engem megilletett, elzárta előlem az
oltárhoz vezető utat, mert azt tartom, hogy egy becsületes leánynak
életében csak egyetlen férfit szabad megcsókolnia, mindazáltal nem
haragszom magára. A maga csókja egy szép emlék nekem, mint az a virág,
amit egy kedves, boldog nap megörökitése végett tesz el az ember az
imádságos könyvébe s sirva fakad tőle, ha tiz-husz év multán reá akad.
Muki csak hallgatott idáig. De tovább már nem győzte türelemmel a
szóáradatot és a csudálkozást.
– És te, – vágta el hirtelen a báró szavát – mit mondtál neki?
– Azt mondtam neki, hogy egy irtó pimasz vagyok, váltig attól
drukkoltam, hogy számonkéri tőlem az ellene vétetteket és megigértem
neki, de meg is teszem, hogy ezentul én is könnyezni fogok, ha arra az
eszményi csókra visszagondolok.
– Ejha!
– Semmi ejha, – hangoskodott Bálvándy, – tudod is te, hogy mi a poezis?
A poezis, barátom, előbb-utóbb utóléri az embert és mondhatom, nagy
élvezetet okoz annak, akinek van szive.
De erre már megint nevetett Muki.
– Vigyázz, pajtás, mert még csakugyan bele találsz szeretni a Sapphodba.
– Eh, – s hevesen gesztikulált a báró, – a te cinizmusod egyenesen
szentségtörés. Ugy tisztelem ő méltóságát, mint az angyalokat, a mint
hogy az is.
– Hihihi.
Valósággal dühbe jött az Ágnes késői lovagja.
– Mit nevetsz?
– Csak szabad nevetnem!
– Igen, de hadd tudjam az okát!
Muki igen belejött a mulatozásba.
– Azt nem kötöm az orrodra, – ingerkedett Bálvándyval.
Az, miután feljebb már nem srófolhatta a méltatlankodását, irányt
változtatott: elkezdte Mukit leckézteni.
– Hallod-e, te ember, tiszta szerencse, hogy meg nem házasodtál. Annyit
értesz a női lélek rejtelmeihez, mint tyuk az ábécéhez. Agyon kínoztad
volna magát Xantippe asszonyt is… Hü, barátom, nem addig van a’. Az
asszony olyan, mint a virág. Ahhoz nem szabad szentségtelen kezekkel
hozzányulni.
– De megcsókolni szabad, – incselkedett Kátó urral Muki.
– Ne izélj… Az egészen más, – röstelkedett Kátó ur. – Hiszen látod, hogy
azért nem haragszanak meg az asszonyok… Elmondtam neked, hogy a csók
olyan, mint egy préselt virág.
– Hahaha.
– Ne nevess, mert dühbe hozol.
– Hiszen elég dühös vagy már igy is.
– Hát osztán, jogom van hozzá.
– Persze, hogy jogod van.
– Ne ingerelj, kérlek.
– De megnőtt az agyarad! Az imént még azt se tudtad, hol áll a fejed,
nálam kerested és most…
Bálvándy észbe kapott.
– Pardon, pajtás, – kérte a bocsánatot, – tudod, én olyan hirtelen szivü
ember vagyok, nem akartalak megbántani. Te vagy az én legjobb barátom s
a hugod… a hugod – hebegte, – a legjobb barátnőm… Együtt fogunk
vacsorálni, ugy-e? – Kérdezte hirtelen fordulattal.
Muki vállat vont.
– Ti vele vacsorázhattok, én a kaszinóba megyek.
– Ejnye, ejnye, nem halaszthatnánk a dolgot holnapra?
Halaszthatnánk? Hát velem jössz?
– Ha ma együtt vacsorázunk, veled megyek.
– Szerelmes vagy, vagy mi a manó? – csudálkozott Muki most már egész
komolyan.
– Az ördögbe, – mérgeskedett a jó báró, – a te szádat be kéne
ragasztani!
– Kár lenne érte…
– Hát mi lesz?
– Nem bánom, – mondta Muki, – veletek vacsorázunk, ha a hugom
beleegyezik.
– Ugyan, kérdezd meg tőle.
– Éppen azt akarom… Várj, mig visszajövök.
Nem azt akarta Muki: egész egyebet akart Ágnestől megkérdezni. Nem
tudta, hányadán áll a csudálatos teremtéssel: tisztába akart vele jönni…
Berontott a szobájába minden bejelentés nélkül…
– Mi lelt téged, Ágnes?
– Nincs nekem semmi bajom.
– Lemondtál Bálvándyról?
– Eszembe sincs.
– Azt mondtad neki, hogy csak a barátságára reflektálsz…
– Hát azt mondjam neki, hogy férjnek akarom megfogni?
Nyiladozott már a Muki szeme.
– Ahá, hát taktika…
– Dobbal nem fogok verebet fogni…
– De megfogni akarod?
– Ugyan kérlek, – méltatlankodott Ágnes, – csudálom, hogy ily kevéssé
ismersz, holott azt állitod, hogy több eszed van, mint nekem.
Muki belátta, hogy elméje az egyszer nem fejtett ki elég
leleményességet. Gondolhatta volna, hogy a ravasz leány csak játszott
Bálvándyval, hogy annál könnyebben megfoghassa, ha arra kerül a sor. A