Ne engedjük a madarat... s más holmik - 1

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
*
NE ENGEDJÜK A MADARAT…
S MÁS HOLMIK
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1911
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


NE ENGEDJÜK A MADARAT.
Előzetesen természetesen bocsánat a mészárosipari segéd uraktól, de
nekik is jobban illett, mikor még úgy hívták őket, hogy székálló-legény
és olyan alkalmasak voltak a magyar csizmában, a melylyes fehér kötőben,
oldalukon a lánczon csüngő és sárgaréznyelű fenővassal, hogy szinte
gyönyörűséggel mentek a mészárszékbe húsért azok, a kiknek ez is a
foglalkozásuk volt. Ma bizony bár a legények itt is, másutt is segédek
és üzletvezetők, – kivétel azonban a hajózat, mert a hajózatnál
hajóslegények vannak.
Azt lehetne most már hinni, hogy a hajózati legények mind csakugyan
legények. Pedig dehogy. A nóta ugyan beszél hajóslegényről,
halászlegényről, a kik különféle ifjú és bohó szerelmi történeteket
művelnek; hiszen igaz, vannak ilyenek is, de nem mind ilyenformák. Nem
lehet idővel mindenkiből kormányos, sem gazda; ez itten egészen úgy van,
mint a katonaságnál, hogy nem lehet mindenkiből generális, hanem meg
kell elégednie a kisebb kenyérrel. Ilyenformán a hajóslegény idő
multával csak névszerint legény, amúgy pedig feleséges ember, a kire, ha
itthon van, otthon főznek és mosnak. Mert ez a rendes állapot.
De mégis csak vannak ritkaságok. Némelyik emberen eljár az idő, de nem
jut az eszébe asszony után nézni. Talán más volna a dolog, ha valamely
leány megkérné. Azonban ez nem szokásos, a legény úgy véli, hogy ráér
arra még, egyszer aztán csak kifogy az időből, mert az elhalad rajta is:
marad azután magánakvaló vén hajóslegény. Különös életet folytat,
tavasztól őszig ugyan épen csak olyant, mint a többi, hanem télire,
mikor a hajók a jég közé befagynak s ő maga a szárazon marad. Ilyenkor
várja, a míg elmulik a fagy, egyéb dolog amúgy sem lévén. Jár-kel a
parton, ha süt a nap s nézi a jeget. Máshol ilyenkor nem igen szeret
tartózkodni, mert a többi hajós is ott van. Az a kaszinó. Ott igen régi
történetek adódnak elő különféle veszélyes hajózatokról, a mik történtek
különböző országokban, mert ezek messzejáró emberek, hajóznak olykor a
bajor vizeken, máskor lemennek Galatz alá a Vaskapun keresztül. A
szótalan nép nyelve megered. Tavasztól őszig ünnepjük jóformán csak
akkor van, ha kénytelenségből valahol part mellett hever a hajó.
Ellenben a tél egyvégtében ünnep, mert nincsen munka. E dologtalanságban
hát a víz széle az a hely, a hol az unalmas, szürke napból néhány órát
beszélgetéssel eltölteni lehet. Ilyenkor hallani aztán, hogy miként
lehet megfőzni a varjut, meg hogy lehet az előzködő hajó vontató lovait
farkashájjal megvadítani, hogy mind szerteszalad, meg minden más egyéb
ilyesféle beszédek történnek.
Ez nem mind igaz ugyan. Tudvalevő, hogy a messziről jött ember sokat
beszélhet. Ilyenkor hallatszik:
– Csak nyomon beszéljünk…
A beszédek nyomán fogadások is köttetnek itten, egy garas ára pálinkába
és egy fél sóskalácsba. Ez délelőtt történik, az emberek elóvakodnak a
parti kurtaboltba a sóskalácsért, azután pedig hazamennek ebédelni,
délután pipázván otthon szorgalmasan. De nem sokáig, mert négy óra
tájban sötétedni kezd s hogy a világítóolaj ne fogyjon, inkább
lefekszenek. Nyáron, ereszkedőben lefelé, úgysem alszanak éjszakákon át
semmit.
Nono. A ki hazamehet. De mit csináljon az, a ki nem mehet haza. Bár hisz
ugyan valóságképen mehetni mehet, de hova? A vén hajóslegény otthona
csak egy kamra, a mit ősztől tavaszig hónapszámra árendába vesz, az is
fütetlen; ebédet meg ugyan ki főzne neki? Tarisznyából él. Van néha
otthon szalonna, kenyér, ha pedig nincsen, a kis kurtaboltban is meg
lehet ebédelni a töpörtőt és a sóskalácsot. A mivel azután tökéletesen
el van intézve a táplálkozás ügye. A hajós megszokta, hogy őszi
hűvösökön a hajón a hideg «bas»-ban aludjon, hát a hideg kamrában is
lefekhet, ha akar a suba alá, délután való pihenésre, csakhogy az idő
teljen.
Ha pedig nem akar, elmegy a korcsmába. Ott sem szokás ugyan egy szál
vendég kedvéért mindjárt délután megrakni a kályhát, de valami meleg
mégis csak van, az ablakon ki lehet látni a partra, a jégre, a hóra, a
miben varjak kergetik egymást. Továbbá lehet a sarokban szeliden aludni
is egy kicsit: a helypénz meg van fizetve a kiparancsolt két deczi
borral. A gazda a másik sarokban szunyókál, olykor felébred, mikor a
pipáját a kezéből a földre ejti. Ilyenkor utánanyul. A vén hajóslegény
is feltekint s látván, hogy a gazda felvette a pipát, rendben levőnek
találja a dolgot s a sipkában és téli bundában újból alvásba kezd. Csend
van. Odaát a konyhában némi zörgés olykor: mosnak vagy vasalnak, edények
csörgése álmosan hallatszik befelé. Az óra ketyeg s a bormérőasztalon
egy szódavizes üveg, melynek elromlott a csapja, néha csöndesen szipog.
Már úgy egész délután három óráig van az idő, az öreg harang szomorú
kongó szava az ablakok fagyos üvegein át a nyugalom ezen csöndes télesti
helyére beszáll.
– Aó! – mondja a gazda s egyebet nem tehetvén, felébred.
Hasonlókép teszi Jóska öreglegény is. Néznek egymásra. Hétköznap van,
ilyenkor legfeljebb estefelé, lámpagyujtat után vetődik be egy-két
vendég: utasok, a kik a víz hosszában gyalog haladnak valamerre s egy
pohár melegítőre betérnek. Azt is leginkább állva iszszák meg, a
tarisznyát a vállukról le nem veszik s haladnak tovább, tünnek el a
hópelyhes éjszakába: menvén ily nehéz módokon a kenyér után.
Jó szerencse, hogy más hajóslegények is vannak a világon, nemcsak a
Jóska. Jön a Lőrincz, márhogy Joó Lőrincz, a kit máskép Heveder Miskának
is neveznek, de ilyenkor elő szokta venni a bicskát. Azt mondja:
– Adjon egy fél liter bort, Szücs úr!
Azt mondja a korcsmáros:
– Nem adok annyit.
– Már miért? – kérdezi a Lőrincz.
– Azért, mert grétára nem adok annyit. A tél elején, a mikor eldanoltad,
a mit a nyáron kerestél, más helyen tánczoltál a biliárdasztalon,
hitelbe most meg ideszorulsz. Ölégödj mög három decivel.
Amaz kénytelen elfogadni az ajánlatot. Lőrincz ugyanis hamarosan
elkorcsmázta a pénzét s most már a tavaszi keresményre tartozik előre.
Megfizetni megfizet ugyan, ha másképen nem: ledolgozza, mert hajósgazda
a korcsmáros is, de másként bormérő-becsület, hogy semmiféle
könnyűelméjűségnek tér ne engedtessék. Az erre vonatkozó irányító vers
ezen elveket tartalmazza: Itt nincs hitel, Szabott ár. Ha nincs pénzed,
Ne igyál. Idd meg a bort Hidegen, Tedd ki a pénzt Melegen. – Az is
bolond, a ki meg nem érti.
Kiteszik Lőrincznek a poharat a középső asztalra, azátán újból csönd,
ülnek hárman háromfelé. A míg olyan sötét nincsen, hogy egymásnak
vaktában nekimenne az ember, nem szokás lámpát gyujtani.
– A míg egymást látjuk, – véli a bormérő – kár a világítóolajat
fogyasztani. Darvadozzunk.
A darvadozás a sötétben való beszélgetés művészete. Arról is jó
takarékosság szempontjából, hogy nemcsak a világítóolaj nem fogy, de a
dohány sem, mert hiába szívja az ember a pipát, nem ér az semmit, ha nem
látszik a füstje.
Ha a borban pedig muslicza volna, hát – hát akkor muslicza van benne.
Nem túlságos baj. A buczkai bornak a muslicza a nemesi oklevele. A
muslicza a spirituszból hamisított borba nem megy bele meghalni, halálát
tiszta italban keresvén. Ez így állván, azt mondja Lőrincz:
– Hát baj van. A madarat kiviszik a városbul.
A sarokból ijedten szólal fel Miska:
– A madarat?
Lőrincz szomorú komolysággal ismétli:
– Azt. A madarat.
A bormérő mondja:
– Micsoda madarat? Talán megbolondultatok? Hát hagy vigyék, ha akár
fáczánmadár is. Mi baj van abban?
– A Porkoláb Ignácz madara – adja magyarázatul Miska.
Tudniillik, vagy legalább is tudni kellene mindeneknek, hogy az Ignácz
szintén hajóslegény s mikor télen be van fagyva a mesterség, madarakat
tanít fütyülni. Feketerigókat. Ha van rá vevő, eladja. De van neki egy
rigója olyan, hogy azt eddig semmi áron senkinek oda nem adta, annak
híre van, az nyáron át a hajóban szokott fütyülni, de rettentő módon
érti a fütyülést s bármerre, akár a Dunán, akár a Tiszán úszik a hajó,
minden vízenjáró tudja, hogy a mely hajón a feketerigó ilyen borzasztó
szépen fütyöl, ott, ugyanazon hajón tartózkodik Porkoláb Ignácz öreg
hajóslegény.
Miért viszik ki a madarat a városból? Mi az, hogy kiviszik a városból?
Mert a hajó, a melyen Ignácz a madárral van, akkor is egy darabja a
városnak, ha akár a bajor vizeken úszik is. Nyilvánvaló tehát, hogy a
hajó nem viszi ki a madarat. Mi viheti ki vajjon? Nem más, mint hogy
Ignácz is csak öreg hajóslegény, tél van, a pénz elfogyott, el kell a
madarat adni. Miska szinte felhördülve szól a sarokból:
– Ilyen csúfság régön nem esött mög a városon… Ilyen madarat!
Nem tréfabeszéd. A szomszédparti bormérőben egy túlatiszai rácz ember
tizennyolcz pengő forintokat kinál a madárért és Porkoláb Ignácz nem
tehet mást, mint hogy odaadja.
– Majd tanít másikat – véli a bormérő.
– Nem – felelik Miska és Lőrincz. – Ilyen csak egyszer adódik elő az
életben, ilyen madár.
Miska elkeseredettségében még borozik egy darabig, vesz Lőrincznek is.
Azután a tetthelyre mennek, hogy megakadályozzák a csúfságot. De nem
lehet semmit sem tenni. Miskának van még ugyan kilencz pengője, de
Lőrincznek alig csak pár garasa van. Ignácz is ki van fogyva egészen. A
Pájó pedig, a rácz, különben közébük tartozik valamennyire, mert lovas
hajóvontató, a tizennyolcz darab ezüst tallért csörögteti a keziben.
Miska és Lőrincz bús tekintetet vetnek Ignáczra.
– Hát nincsen az egész városban, a ki segítsön? – kérdezi keserűen
Miska. – Hát kimönjön a városbul a madár?
Ignácz elkényszeredetten néz rá a boros palaczkok mögül, a miket az alku
könnyebb lebonyolítása czéljából már a Pájó hozatott.
– Majd tanítok másikat – mondja, épen csak hogy mondjon valamit, de maga
sem hiszi, hogy igazat beszél. (Ilyen rigómadár, mint ez volt, nincsen
több.)
Többen, a kik az asztalnál ülnek, sajnálkoznak. Csakugyan nem kellene
engedni. Össze kellene inkább a pénzt hajigálni, ha már Porkoláb úgy
áll, hogy még a madarat is eladja.
Azonban tél van. Munkátlan, hideg, szomorú, nyirkos és ködös téli este.
Haj, a ki teremtette, haj…
Miska előtt már megint egy pohár bor van és üti az asztalt.
– Nem löhet az ilyesmit engedni. Pájó, a tavaszon belédvágom a csáklyát,
ha azt a madarat a városbul kiviszöd, te gyíkfejű.
A gyíkfejű csöndesen mosolyog:
– Péz beszíl, kutyá ugát.
S ránéz a madárra, mely a szomszéd asztalon ugrál a kaliczkában, félig
leborítva kendővel.
Most Miskában komoly harag támad. Ez a vontatós rácz így mer velük
beszélni, magyar hajósokkal, pedig belőlük él a macskalovaival
egyetemben. Lám. Miskában homályosan olyan gondolatok támadnak, hogy a
rácz aligha verte el úgy a pénzét, mint ők; de azután más ötletre tér:
– Várjunk, várjunk csak! – kiáltja. – Nem köll odaadni a madarat. Majd
én szót értök.
Miska ezzel, még Lőrinczet is otthagyva, kihalad a tetthelyről s miután
türtőztetni akarja a haragját, az ajtót is szeliden akarja betenni,
ennélfogva becsapja erősen. Nem baj no. Nem messze kell menni, csak épen
néhány ház ellen a másik korcsmába, a hol ezelőtt volt.
Miska bebukik az ajtón.
– No, mondja – itt még most is sötét van.
– Hát – feleli a bormérő – mi volna, te hetrefüles. Nem tartok én
hivogató lámpást, mit akarsz? Ha van vendég, möggyútom, ha nincs vendég,
nem gyútom.
Már gyútja is. Miska e foglalkozást kissé bizonytalanul nézi. Fél szivar
van a kezében, rágyujtana, de az asztalokon csak gyufatartók vannak,
gyufa nincsen (a ködben megnyirkosodik ugyanis).
– Szál gyúfa sincsen? – mondja megint.
– Várjál, – feddi a székről a korcsmáros – látod, hogy a lámpát gyujtom.
Majd azután adok egy szálat a zsebbül.
Kemény hangok. Miska kezdi érezni, hogy vesztett ügye van.
– Szücs úr, – szól Miska – Szücs úr, ez világéletben nem lát több olyan
madarat Ne hagyjuk, Szücs úr.
– Hát mit csináljak én ebben a dologban, he?
Miska magyaráz:
– Hát, már nézze csak. Tizennyolcz forint a madár. Neköm van még kilencz
pengőm. Majd csak kinyílik az idő. Adjon hozzá még kilenczet Ne engedjük
a madarat a városbul. Nem bánom, azután, ha egészen magáé lössz is, de
ne engedjük. Vögyük mög mutyiba.
A bormérő a pipa szárával kopogtat az asztalon.
– Hát bolondnak nézöl engöm, Miska? Hogy én pénzt adjak olyan madárért?
A tágvakkot fujja, a közönséges marsot fujja. Le tudja híjni a
kaszárnyaárestánczokat. A generálmarsot fujja mög a czapistrángot fujja.
– Fujja…
– Hát aztán azt gondolod, hogy nem volt énneköm ezökbül ölég
katonakoromba? Mi? – Hát hiszen ha szórakozni akarok, ott van a belső
szobában a muzsikáló óra, fölcsavarom, aztán a Rákóczi-indulót
muzsikálja, nem a czapistrángot meg a generálmarsot, te?… Hogy még én
alapodjak bele pénzzel abba a madárba? Ha ingyen hoznád ide, akkor is
kivetném. Neköm ne fujja le a kaszárnyaárestánczokat, mert csak
elszomorodok, hogy valamikor engöm is úgy fujtak le. Ha katona löttél
volna, te is így gondolkoznál, a hogy én. Kossuth-nótára tanítsátok a
madarat, akkor majd megvöszöm, de nem generálmarsra. Eredjetök föl vele
Bécsbe, adjátok el a hadügyminiszternek… De ide ne hozd, mert kitekeröm
a nyakát.
Miska megdermedve hallgatja a beszédet. A kezével lassan legyint a
levegőbe: egyszer, kétszer, háromszor. Vége, vége, vége van a dolognak.
Tönkre mentünk, sülyed a hajó… a politika ismét művészeti kérdésekbe
ártotta bele magát. Szó nélkül áll fel s kimegy a partra, igyekezvén az
ajtót csendesen csukni be, minélfogva becsapja. Innen ki kellett jönni,
amoda vissza meg nem mehet, igéretét be nem válthatván. Különben is,
amott nyílik az ajtó s a nyomában támadt fénysáv mutatja, hogy Pájó
viszi is már a madarat.
Miska fölmegy a partra, a töltés koronáján leül. Rumunyok, szerviányok
és egyéb népek országai felől szelid déli szellő fuvalma halad fölfelé a
partok között, mint fecskéje a tavaszi olvadásnak. A havacska már
olvadozik a jegecskén s a vizecske is itt-ott fölüti a fejét a gyengülő
jegecske között. Minden hajósléleknek örvendetes ez. Miska most nem
látja. A túlsó oldalon, a tápai rét felől munkában vannak ama bizonyos
hat tótok, a kik ilyentájban hosszú rudakkal a holdat az égre feltolni
szokták. A hold felszáll, rengve libegvén a ködben és az ébredő föld
illatos páráiban. Nagy veres képével nevetve Miskára tekint:
– Ne beszélj, ne beszélj, – mormogja Miska – te is csak olyan
akasztófára való vagy, mint a többi. Ilyen madarat kiereszteni a
városbul! Már látom, hogy neköm is rácznak köll lönnöm…
Senki sem felel. Miska feje gyöngéden lehanyatlik. Csak a túlsó
oldalról, a hol a száraz jegenyenyár tetején fahegyben ül egy vén varju,
hallatszik feléje a kiáltás:
– Kár…


TALPAS ÚRI MÓDBAN.
Ha a kutyának sok a kölke, nem birja valamennyit kellő anyai gonddal
fölnevelni, ennélfogva a felét elvetik. Ha hat volt, marad három, ha öt
volt, marad kettő. Az elpusztultak a haláluk árán úgy építenek utat az
élethez a megmaradottaknak. Ez általánosságban így van. De történnek
kivételek is, mert az lehetetlenség, hogy kivételek ne történjenek,
miután az ujjunk sem egyforma. A kutyák világában, a kutyai
társadalomban a puli-kutya létezik ilyen kivétel gyanánt. Azt ugyan
kicsi korában el nem dobják, hanem ott marad az anyja mellett,
mindaddig, míg csak fel nem nő, hogy valamely embernél önálló
foglalkozást vállaljon.
No, nagyra ugyan azért nem növekszik. Alig nagyobb, mint egy oláh sipka,
de ha megnyirnák, akkor is csak a fele volna. Mert igen szőrmócz állat a
puli, ő maga alig látszik ki a testi bundájából. Némelyiknek még a szeme
sem látszik. Esős időben tele van ragadva sárral, földkolonczokkal a
csunya kis jószág. A külső testállását tekintve, nincs is rajta semmi
kedvelni való. Kiállításokra nem viszik, bár a mennyi esze van, nem is
menne ilyen hiábavalóságokra. Neki ugyanis ez a kiváló tulajdonsága,
hogy esze van.
– Több, mint némelyik embernek – véli róla a juhász, a kinek segítőtársa
és munkás legénye az értelmetlen birkaféle népnek egybentartásában.
Hasonló módon vélekszik felőle a gulyásos ember is, a ki szintén
pulikkal veszi körül magát, hogy nagy állatait, mérges bikáit a tágas
mezőkön annak rendje szerint kormányozhassa. A nagyfajta kutyákról,
komondorokról apránkint letelik a világ. Elvesznek és elfogyatkoznak.
Régente kellettek a nyájhoz is, hogy az aféle kószabetyárt, a ki
lóhátról lopta a birkát, leszedjék a lóról. Gulyához, méneshez is
szükségesek voltak, éji harczokat víván ott a réti farkas ellen. De a
lovon járó kósza betyár már elmult. A rétek elmulván, a réti csikasz is
elmult. Ha nincsen panaszos, nem kell a biró, ha nincsen tolvaj, minek a
perzekutor, a komondorok így apránként fölöslegessé váltak, csak némely
tanyaházban tartanak még belőle egy-egyet magnak, egykori szép híréért.
De a farkassal már nem kell háborúba állniok, az egykor a nyakukra
vasalt szeges örvekre már semmi szükség sincsen. Azelőtt kellett ez
nagyon, mert a farkas a kutyát a nyakánál fogva szokta elkapni. No de
már nem jön le a farkas még az erdélyi országból sem. Mert a Maros
partjain azóta megritkultak az erdők, nincsen már neki útja, amin át
orozva leóvakodhatna jámbor alföldi pásztorok birkái után – szóval,
bármit beszéljünk is, tény dolog, hogy a komondorok már csak czifraság
gyanánt vannak, a hol vannak, ellenben a puli annyira szükséges, mint a
falat kenyér. De drágább.
Mert a mi például a juhászos életet illetné, oda szükséges a szamár is.
A szamár az elüljáró a birkák között, viszi a szűrt, továbbá a kanalat,
bögrét, sót, paprikát, kenyeret, tarhonyát, hagymát, szalonnát egy
zsákban, viszi olykor a juhászt a hátán s ha jó kedve kerekedik, úgy
eltánczol a mezőn a birkák között, maga ordítván a tánczhoz a nótát,
hogy azt nézni és hallgatni szórakozás meg gyönyörűség. És nem sok
tartózkodik belőlük a föld hátán. Hosszú életűek ugyan, mert ritkaság
az, ha csak minden ezredik ember látott is döglött szamarat, mégis
kevesen vannak. És habár kevesen vannak is, mégis kint a mezőkön az
értékük régi időktől fogva úgy van megszerkesztve, hogy két rendes,
nyájjal járó szelid szamár együttvéve ér csak annyit, mint egy puli.
Van eset, hogy az úrféle is ráköti magát arra, hogy neki is kellene a
szőlője udvarába egy puli kutya. Nem úrnak való pedig. Persze szerezni
nehéz. Híre jár ugyan kint, hogy az a városi úr, a ki nemrég vett itt
nem messze szőlőt, aztán nyáron át ide kijár, adna öt pengőt egy fia
puliért. De az a hír csak úgy bemegy az embernek egyik fülén s a másikon
kijön. Nem adnak rá sokat, vagy épen semmit sem. Legfeljebb nevetik.
– Mit kinlódik olyan dologgal, a mi nem neki való? Tartson agarat.
Azután hallomás volt a felől, hogy nem öt pengőt, hanem hetet is adna
már. (Fiskális ember, telik a stemplibül…) De azért ezzel sem törődtek.
Inkább szorgos gonddal ügyelnek a pulikra, a hol voltak, hogy el ne
lopódjanak. Bár hiszen ilyen esetben bajos lopni, mert csak kiderült
volna, hogy ki adta el a pulit a tekintetes úrnak és van törvénye a
kampósbotnak meg a bicskának is. De mégis a pulikat most jobban
szerették, kenyérhéjat többet vetettek nekik, ámbátor az ilyen szűk
világban, a milyen most van, bizvást megeheti az ember maga.
Egy napon az úr, a hogy kocsin halad a szőlője felé, az útszélen a
legelőn kisded birkafalkát lát, őrzi egy juhászlegény meg két puli.
Szóba áll.
– Adjon isten.
– Adjon isten.
– Hát mire végzed, öcsém?
– Hát csak terelgetöm, hun erre, hun arra.
– Aztán hány ez a birka?
– Biz az nem sok, mert összevissza csak negyvenkettő, mert a többi
eladódott – mentegeti magát a legény, hogy csak ilyen kis gond van
rábizva.
Azt mondja az úr, bocsájtván a fulánkot a juhász szívébe:
– Sok ennyi birkához két puli.
A gúnyra a legény odaveti, hogy ő se maradjon alul:
– Talán maga az az úr, a ki kutyával akar keresködni?
– Nono – neveti az úr – nem akarok még vele kereskedni. Hanem az egyik
pulidért adok tizennyolcz koronát. Az épen kerekszám kilencz ezüst
forint. Hiszen ennyi bürgéhez elég egy puli, hallod-e?
– Hát az igaz – véli a juhászlegény – egy is el van velük. De hát nézze
csak, egy testvér a két puli.
– No csak annak lesz jobb élete, a melyik a tanyába kerül. Mert ott a
maga házában lakik, az étele kijár, meleg ételt eszik… No… hát tiz
pengő, tiz ezüst forintos tallér kell-e érte?
A legény néz az úrra, a kocsira, a lovakra, szurkálja botvéggel a szikes
homokot.
– Kétközben van már – gondolja magában a kocsis, pedig hiába gondolja,
mert egyszer csak nagyot döf a bottal a homokba a legény és azt mondja:
– Nem eladó…
– Hát akkor gyerünk tovább – mondja az úr. – De ne felejtsd el, hogy a
tiz pengő mindig itt van a puliért. Aztán azt se felejtsd, hogy ha a
gazdád azt a negyvenkét birkát is eladja a többi után, akkor még az egy
puli is sok lesz, nemhogy kettő.
A kocsi megindul, ezt az utolsó érvet ott hagyván gondul a legénynek.
Hát hisz ez csakugyan, hogy csakugyan. Ez a falka úgy is
folyton-folyvást vékonyodik. Egyszer csak elfogy. Azután tiz pengő. Sok
helye volna nagyon, amúgy is az ősz bekövetkezvén. Csizma is elférne
nagyon. Aztán a gondolatok világában fölbukkan egy tajtékpipa képe, a
milyent bent a városban árulnak… A juhász egyszer csak nagyot kiált a
kocsi után:
– Álljanak mög!
Meg is állnak, még vissza is fordulnak, tudják, hogy most már bizonyos
az alku. Mikor megállnak a juhász előtt, a kocsis már azonnal szedi is
elő az első ülés alól az üres zabos zsákot, a mibe majd beleteszi a
pulit. A juhász szól a Talpasnak, a kutya előjön a juh mellől s néz az
emberekre. A juhász fölemeli a háta bőrénél fogva s beleereszti a
zsákba.
– No – mondja az úr – hát jobb lesz az így.
És a pénzt kiolvassa. Nem is papirpénzt, hanem ezüstöket. A puli nem
vinnyog, de mozog a zsákban. Mit gondolhat ilyenkor a puli, tulajdon
elárultatása felől? Ezt bizonyosan nem tudni. Elvégre úri kutya lett
belőle. Ez bizonyára vigasztalja a juhászt is, mikor a kocsi tovább
halad megint s ő egymagára marad a birkák közt a másik pulival.
Talpas elment, Talpast viszik. Nemsokáig ugyan, mert a hely nem messze
van, a legelő oldalában, a szőlők szélén. Mikor Talpast a zsákból egy
úritanya kerített udvarán kieresztik, első sorban szétnéz, hogy miféle
hely az, a hová jutott. Egy pincsikutya meg egy vadászkutya barátságosan
közelednek. Az első benyomások kedvezőbbé tétele céljából egy darab
kenyeret hoznak a Talpasnak. A konyhából pedig valami meleg mosadékot.
Sava is van, zsirja is van: ez jó. Nem is hagy meg belőle Talpas egy
szikrát sem.
Most a gyermekek kezére kerül. Azok ajnározzák. Mindent elmondanak
Talpasnak. Hogy a pincsi bent alszik a szobában, a Hector az ereszet
alatt, a Talpasnak pedig háza van, rendes háza, fából készítve, belől
szalmával kirakva, mellette egy csorba tál ivóedénynek, a mibe mindig
friss vizet merítenek a kútból.
Ilykép a házban a félelem, hogy Talpas mint aféle vad pusztai bugris,
idegenkednék az új helyzettől, teljesen megszünt. Talpas kezdte már
másnap a kissé elhatalmasodott pulykafélét rendbeszedni s általán az
udvarbeli ügyek után körültekintést mutatott. Pár nap alatt egészen
megváltozott. Más világ ez. A hányszor a gazda eszik, annyiszor a kutya
is. Különböző finom csontok, mert tanyahelyen leginkább csirkék, kácsák
s egyéb gyenge lények evése szokásos. Talpas, mikor először érte langyos
fürdő, utána olyan féktelen ugrándozásokat művelt örömében, hogy
mindenek nevették s még az életúnt pincsi is kedvet kapott bohókás
kutyajátékokhoz. Aztán megkefélték, szőréből a bozontot kifésülték, a
szeme körül is lenyirták a szőrét, hogy jobban lásson. Talpason egyre
jobban meglátszott az átvedlés, éjjenkint szorgos házőrzői szolgálatokat
teljesített és az ételben duskálkodott.
Ez esték egyikén szintén vacsoráznak az udvarban az emberek, a kutyák az
asztal körül. Jut mindeniknek étel, csont is, kenyérhéj is; almacsutka,
kissé ütődöttebb szőlő nyalánkságok, a miknek Talpas ezelőtt a hírét sem
hallotta. Szép szelid est volt, a falevél sem mozgott. Ekkor szinte
libegvén a hold fényes sugárain, messziről halkan, szeliden
pásztortilinkó szava hallatszik.
Talpas abbahagyta az evést.
A tilinkó csak szól, hol halkan, hol élesen, aztán nevet, majd pedig
hosszú zokogásban elhal.
Talpas megugrik, vonít egy nagy csatakiáltást, körülszaladja az udvart,
azután neki rohan a keritésnek, átugrik rajta a fák sötét árnya alatt, s
az úri szolgaságból megy vissza a puszta rideg szabadságába, a hová a
tilinkó szava menni parancsolta…


ÖREG DOBÓ A NAPIDÍJJAL.
A tanyai kézbesítő kétkerekű kordéja behalad Öreg Dobó Mihály tanyája
udvarába. A kutyák rettentő módon ugatnak, a mi helyes is, mert az
mindig bajt jelent, ha valahol a kézbesítő a kordéjával megjelen.
Csakugyan, ide is egy félárkus kék papirost hozott, a mit Öreg Dobó
Mihály hümmögve átvesz, mondván: – hejnye, fene teremti, mi van ebben?
A házba invitálja a kézbesítőt, és pálinkát tesz az asztalra.
– Jó, – mondja. – Nem csatló-lánczczal készült.
A hamisított pálinkába szokás ugyanis a spirituszt csatló-lánczczal
belekeverni. A talpas poharakba önt, azután nézi a kék papirost.
– Hát mi ez igazság szörint?
Azt mondja a kézbesítő, olvasván:
– Ez idézés, bűnfenyítő ügyben. Majd oda kell vele menni a városban a
Mars-térre, ahun a fegyház van.
Hm. Bűn, fenyítés, fegyház, e dolgok kavarognak Öreg Dobó fejében. Ő
tekintélyes, vagyonos öreg gazda, s lám, bűn, fenyítés, fegyház.
Mérgesen mondja:
– A katonák kaszárnyája van a Mars-térön. Mit akarnak ott én velem?
Talán a bolondját akarják járatni én velem?
A kézbesítőnek azonban ez mindegy, különben is megszokta már az ilyen
zsörtölődéseket.
– Nem pörösködik kend valakivel? – kérdezi.
– Én? – mondja tünődve Öreg Dobó – én nem, sönkivel. Hanem, nini, a
Frantzia gyerök a multkoriban mögfenyögetött, hogy beád a fegyházba…
Csakugyan. Itt legeltette a tehenet a rétszélen, az enyimet étette, hát
hozzányultam egy kicsit.
– Mivel?
– Mivel? Hát mivel? Bottal. De nem nagyon, attul nem tört csontja.
No, akkor ez a baj bizonyosan. A kézbesítő a kordén szent János
áldásával elmegy, Öreg Dobó pedig nézi a szobában a kék papirost az
asztalon és tanácskozik az asszonynyal. Mert az ügyvéd nélkül is
tudatik, hogy ez most már pénzbe kerül és nincs más mód, mint hogy
fiskálist kell fogadni. A legközelebb eső hetivásáros napon ez meg is
történik s a pörlekedés, vádaskodás és védekezés annak rendje szerint
megindul a testi sértés ügyében. Öreg Dobó nem tagad semmit, csakugyan
rávágott a legényre a bottal, lehet, hogy a fejét is érte, hogy ne
sántuljon, de hát ő csak a vagyonát védelmezte.
– Ha a tekintetös úr – mondja a birónak – szintén így paraszti embör
volna a tanyán, maga se csinálhatná másként. Mert ott nincs sarki
röndér, a kit hivhassunk. Magunk védeközünk. Bitorolta a vagyonomat, hát
lekergettem bottal a vagyonomrul. Én is legeltettem a más földjén ilyen
surbankólegény koromban, engöm is megvertek érte, de nem möntem érte
panaszra. Ha tötte, viselje.
Öreg Dobó most még fejtegetni kezdi, hogy nem lehet jó ez a mostani
törvény. Ő ugyanis úgy gondolkozik, hogy az igazságszolgáltatásnak akkor
volt elég téve, mikor ő megbüntette a Frantzia-gyereket. S lám, most még
őt, a birót, hajkurászszák. Ki látott ilyent? Ám Dobó beszédével nem
sokat törődtek, sőt meg is intik szónoklatáért. Azután kimondják az
ítéletet: Kidukál három napi fogház, meg hatvan korona pénzfizetés.
– Hogy három napot köll ülni? – hördül föl Öreg Dobó.
– Az ám, – mondja az ügyvéd, – meg harmincz forintot fizetni. Ha nem
fizeti, azt is leüli. Öt pengőre egy nap.
Arról ugyan szó sincs, hogy még a pénzt is leülje Öreg Dobó,
ellenkezőleg, a napokat sem akarná leülni. Hiszen talán összedűlne a
nagy tanya odakint szégyenletében, ha megtudná, hogy a gazdája
börtönviselt ember. Nagy tanácskozások folynak e tekintetben most már az
ügyvéddel, hogy miként lehetne elkerülni a börtönt.