Ne engedjük a madarat... s más holmik - 9

eszüket s az elveszett józan eszekre oly ritkán akad egy-egy becsületes
megtaláló.
– Én édes jó fiam, mennyire szeretlek én téged.
Azután el kelle menni a fiúnak ismét. Ez az ötödik esztendő volna épen.
János a szemeit törülgette, s úgy kellett vigasztalni a vén gyereket,
hogy ne sírjon, nem tart ez sem örökké. Még egy év kell mindössze
Endrének, egy esztendőcske csak – vigasztalta önmagát Woodenné, a midőn
arra gondolt, hogy most már e két havi boldogság után ismét tíz hónapig
úgy éljen egyedüllétben, szomorúan, a férje naplóival foglalkozva s írva
egyre a szeretettől áradó, hosszú leveleket a fiúnak a
märisch-weisskircheni katonaiskola szürke falai közé.

II.
Woodenné minden befolyását felhasználta, hogy Endre azután, midőn a
veisskircheni iskolától búcsút vett, haza jöhessen szolgálni. A
hadtestparancsnok, a vén ősz tábornok, valamikor régi jó barátja
Kardhordó-Woodennek és személyes ismerőse az özvegyének, csak nehezen
volt rávehető erre. Fejtegetésekbe bocsátkozott, hogy az nem jó, nem
czélszerű, a fiatal katonák elpuhulnak otthon, különválnak a többitől,
megmásítják ama bizonyos testületi szellemet és szenved a szolgálat.
Elmondta, hogy mi a szolgálat, hogy az szent s mindezt Woodenné, a ki e
szent dologgal látta körülvéve fiát, áhitatos figyelemmel hallgatta
végig. Végül azonban a tábornok engedett, elhatározását megmásította s
Endre hadnagy, a helyett, hogy fent Wielostoskában járná csapataival a
határt, és unná a kietlen életet a lengyel hegyekben, hazajött.
A szomorú házban újra vidám napok kezdődtek, de csak egy időre. Mennyi
poézis, mennyi melegség, mennyi öröm volt az első napokban ez az élet,
mig unalmassá nem változtatta a megszokottság. A fiatal tiszt, szinte
gyerek még, lassan végig kezdte csinálni azt a léha, mire sem való
életet, a mit az unott, egyforma helyőrségi szolgálat változatossá
tétele czéljából rendeznek lelkük, egészségük s tárczájuk rovására a
katonák.
Woodenné, a ki a távolban levő fiára nagy szeretetével földöntúli
tulajdonságokat rakott, lelkében megbántódva vette észre e teljesen
köznapi nyilvánulásokat. Az első véres szem, az első átmulatott éjszaka
után való zavart tekintet, rekedt hang, a ki nem aludt mámor száraz
jelenete reá nézve olyan dolgok voltak, miket eddig sohasem látott s az
öregvő asszony, ki egyedül férje emlékének, vallásának s fia
bálványozásának élt, a lelke ezen három szentsége közül megrendülni
érezte az utóbbit. Más az, ha fárasztó gyakorlatok után porosan sáros
lovon tér haza a fiú, mintha éjjel jön meg pezsgős hangulatban,
fellármázva az egész házat, feldöntve mindent, a mihez ér és szétdobálva
füstszagú ruháit a folyosón.
Pedig csak a végét látta azon mulatozásoknak, a miket az éveken át egy
katonaiskola szigorával a falak közé zárt fiú most, hogy beleszabadult
az életbe, elkövetett. Az őrült hajrá, a mi naponkint ismétlődött, a
vendéglők külön szobáinak titka maradt s neki legfeljebb halvány
sejtései támadhattak azon arányban, a mint a fia egyre jobban költötte a
pénzt.
Utóbb jeleneteik is voltak. Elvégre is nem oly gazdagok, hogy az ablakon
lehetne kiszórni az aranyat. Az egykor édes, szép jó Endre fiú pedig
lassankint belefásulva az élet mindazon részébe, a mi nem a gázlángok
tejüvegjei alatt, zeneszóval és pezsgőpohárral a kézben telik el, az
előző napi mámorral az agyában oly modorban beszélt vele, a mitől
Woodenné megrettent. Hogyan, ez az ő fia volna? Sokkal erősebb volt,
sokkal régebben meghalt a férje és sokkal régebben hozzászokott ahhoz,
hogy az ő nézete legyen dolgaiban az irányadó, sem hogy sírni tudott
volna, könyörögni a rossz útra tért gyermek előtt, nem, csak beszélni
tudott vele. A bálvány jó tulajdonságai elfogytak, a máz lehullott s
csak egy dorbézoló czifra báb maradt belőle, minden benső tartalom
nélkül. Olykor be is zárták, mert a szolgálatot elhanyagolta.
– Ennek rossz vége lesz – mondta neki az anyja szárazon. – Én nem sokáig
tűröm ezt az életet. Nekem ilyen fiú nem kell.
Az morogva távozott s végig csörgött kardjával a lépcsőkön.
Nem sokáig tűri ez életet – mondá az anyja… Ej, mit, asszonybeszéd. Nem
érdemes gondolkozni rajta.
Utóbb már alig beszéltek egymással. A hadnagy megmondotta otthon, hogy a
társai között kell étkeznie. Ez parancs.
Ritkán találkoztak.
Egy napon két sanyarú arczú úr igen alázatos képpel korcsolyázott be
Woodenné elfogadó termébe s egy papirlapot adtak át neki.
– Mi ez? – riadt föl félve az asszony.
– Ez kérem – mondta az egyik, erősen igyekezve azon, hogy egyik szemével
belenézhessen a másikba – ez egy megóvatolt váltó négyezer forintról.
– S mi közöm nekem ehhez?
Az egyik úr mosolygott s a másik is mosolygott, mintha igen vidám,
humorisztikus kérdés volna ez.
– Nagyságod neve van rajta.
Ez a csapás úgy hatott reá, mintha villám ütötte volna. Férje halála óta
nem érzett szivében ily sajátságos megrezzenést, ily lélekzetállító
ijedelmet. Kezei reszkettek, a mint a papir átvette s megnézte rajta az
aláírást. «Özvegy Kardhordó Wooden Mihályné» – ez volt rajta.
Rettenetes. Az írás az Endréé. Oh, ki hitte volna ezt. Mereven
megszédülve bámult a papirra, ha az idegenek ott nincsenek vele a
szobában, végig veti magát a földön s ott zokog.
Így azonban nem volt más tenni való, szó nélkül ki kellett fizetni az
egészet s jó képet csinálni a hitvány játékhoz. A mint az emberek
elmentek, gondolkozni kezdett a dolog felett, valósággal kétségbeesett.
Majd az a gondolat erősödött meg az eszében, hogy elkergeti, elűzi a
fiút a háztól, majd hogy áthelyezteti innen. Hideg tervek kergették
egymást láztól égő agyában, utoljára beléjük fáradt és sírt.
Az nap sírt egész nap. Az úrfi este sem volt otthon. Woodenné
aggodalmasan feküdt le s a gondolatai nem hagyták aludni. Reggel felé
elszunnyadt, de alig pihent, újra fölébredt valami vad lármára, a mely a
szürkületben az utczáról hangzott föl ablakaihoz. Zaj, lárma, zeneszó,
kocsik robogása. Azután egy rekedtes, erős kiáltás.
– Megállj!
Megismerte Endre hangját s kiugorva az ágyból, az ablakhoz futott. Több
kocsi haladt az utczán a ház felé, az első a kiáltásra a kapunál
megállott. Woodenné mondhatlan utálattal nézte a jelenést. Két kocsiban
a banda, mely most is erősen huzott valami őrült nótát, a klarinétos
éles sikoltása fölverte az egész utczát. Azután nehán teljesen elázott
czimbora, Endre s három nő, a kik kaczagva tartották kezükben a pezsgős
poharat s Endre úr el-elbicsakolva folyton önteni akar nekik.
Az asszony fent az ablakban úgy nézett le az utczára, mint egy rémlátó s
a szívét elfogta a keserűség. A banda húzta, az ékes kompánia leszállt a
kocsikról s nagyon vidám állapotban, ingadozó léptekkel ment a kapuhoz.
A házak ablakaiban – sok nyitva volt már – megjelentek az emberek s
szintén nézték a nagy ódon épület kapujában egybegyült társaságot.
Odabent rivalogva szólalt meg a csengetyű, melyet Endre kint teljes
erővel rángatott.
S ráadásul még egy jelenet következett. Az utczán befordult a tejes
kocsi. A fiatal legény, erősen hajtva jó lovait, megállott a ház előtt
és – valószínűleg soha nem látva ilyent – bámulva tekintett le a
dülöngéző társaságra.
– Eredj a kocsiddal innen.
Ezt kiáltotta rá Endre. Woodenné nem hallotta, hogy mit felelt a fiú,
csak látta, hogy Endre, láztól égő arczal, egy ugrással fölveti magát a
kocsira s lerugdossa egytől-egyig a tejes edényeket. Az utcza, a melyet
pezsgővel locsoltak az előbb, most tejet kapott. A fiú kétségbeesetten
kezdte védeni a gondjaira bizott vagyont. Endre megütötte. E pillanatban
a zajtól megijedt lovak megindultak vágtatva az utczán a kocsival.
Woodenné látta, hogy Endre kardot ránt, végig vág a fiún, az véres
fejjel lebukik az utczára a köcsögök cserepei közé, utána Endre is
leugrik, a lovakat az utczasarkon megállítja egy rendőrőrjárat A
sebesültet, a ki ájultan fekszik a földön, fölszedik, a vezető
jegyzőkönyvét veszi elő.
Az ajtó megnyílik s a társaság élén, a véres kardot nagy diadallal, mint
valamely commandeur tartva, a feje fölött, halad Endre s utána kaczagva
zudul be a kapubolt alá az egesz társaság. A banda új nótába kezd, ő
nagyságaik énekelnek hozzá, a társaság fütyül, zajong, lármáz s csörögve
halad föl a lépcsőkön.
Azután egyszerre elhallgat minden. A lépcsők legfelsőbb fokán, a
hevenyén magára kapott fekete ruhában áll az öreg asszony s lekiált.
– Vissza! Ki ebből a házból.
A banda ijedten vonul hátra, a chansonette-kisasszonyok kissé
megrezzennek, de már ő reájuk nem sok hatással van az ilyesmi.
Endre nem tudta, mit tegyen, a czimborák támolyogtak, egyik kezében a
kard, a másikban egy pezsgős üveg: igen nehéz alkalom ilyen reggeli
találkozásra.
– Mama… – motyogta.
Amaz ott fent hidegen folytatta s erős szava a visszhangos tornáczban
úgy megerősödött, hogy az egész ház hallhatta:
– Itt nincs mama, a mint hogy fiú sincs. Én elűzöm önt ebből a házból.
A fiú megtántorodva lépett vissza a lépcsőfokról a kapubolt alá.
Lehorgasztotta a fejét, az üveg kiesett a kezéből, a kardot azonban
húzta maga után, vérnyomokat hagyva vele a padlón. Ment kifelé s lassan,
huzódozva, megcsendesülve ballagott ki utána a megrettent társaság az
utczára.
A hátuk mögött becsapódott az ajtó.
Világos reggel volt már, az utczák tele néppel, a város életének támadó
lármája egyre erősbödött.
Azután többfelől erős kürtszó hangzott, a mely megrázta a katonákat.
Látszottak itt-ott gyalogos kürtösök, a lovasság trombitásai, a mint
fujva, gyorsan járták be a várost az utánuk csoportosuló néptömeg élén.
– Allarm… allarm…
A mámor elszállt. Mindenfelől katonák siettek a kaszárnyák felé.
A mozgósítás Bosznia felé el volt rendelve, harmadnap indult az ezred.

III.
Második hónapja járta lent az ezred a Michailowits-Brdó szakadékai
között a haláltánczot. Nem teljesen jó mesterség ez, mert végtelenül
idegen minden, a tájék, a fák, a kövek, a bokrok. Az emberek
káromkodtak, ebbe fogózván a hegyoldalakon, hogy le ne essenek. Itt-ott
volt valami csetepaté, egyébként hol esett, hol nem. Ha nem esett, nem
volt víz, ha esett, nem volt egy csöpp száraz hely. Nem csillogott már
semmi, a ki béke idején templomparádén látja a kinyalt regimenteket,
ugyan elcsodálkozna az ilyen szennyes világon. A rozsda befog mindent, a
szíjjak kiveresednek, a ruha szétszakad, az arczokat borostás
szakállerdő fedi s a legénységnél a nyakravalóra varrni szokott fehér
vászon fogalma végkép kitűnik az emlékezetből. Hozzá egy hitvány
guerilla-hadjárat. A gyalogos katona csak fölveszi a harczot, az utána
kuszhat a bozótban az ellenségnek és beleverheti a szívébe a szuronyát,
s ez az ilyen elvadult állapotban ép oly jól esik, mint a zeneértő
embernek valami finom hangverseny, – de a lovas csak megy előre-hátra az
úttalan bozótban, öszvérnek való sziklás meredélyen s azt sem tudja,
honnan támad reá valamely elrejtett hosszas mordályból a golyó.
Krivoscsie népe pedig a legjobb úton volt oda, hogy kiirtassa magát az
utolsó emberig. A kesetyümadarak igen kövérek voltak ebben az
esztendőben, mert rájuk is ügyel a gondviselés és összeveszejti néha az
embereket a levegőbeliek táplálása okáért. Nem akart vége szakadni a
komédiának, a herczegóczot ha tízszer földhöz verték és megtaposták,
tizenegyedszer is fölállt s nem akarta hagyni az ő kietlen hegyeit meg a
két pár kecskéjét. A hol az emberek kidőltek, előjöttek a hánokból az
asszonyok, ezek a csontos, feketeszemű nőszemélyek és puskáztak férjük
holtteste fölött.
Még csak az kellett hozzá: asszonyokkal verekedni. Micsoda dicstelen,
áldatlan munka. Szeretett hazánk népe ez alkalommal ugyan egy véleményen
volt. Itthon is szidták a kormányt, ott lent is szidták a kormányt s ezt
érdemes följegyezni, mert ritkán van ily szép egybehangzó nézete az
egész nemzetnek. Az emberek pusztultak, a nélkül, hogy haláluk árán
előbbre vitték volna az ügyet. A ki megmaradt, azt elkeserítette a rossz
élelmezés. Egyébként végezte a dolgát mindenki, mint a hogy a medve is
tánczol, de nem a maga jószántából.
… Egy ember azonban volt az ezredben, a kinek így is jól ment minden.
Wooden Endre e csúf, zivataros napok alatt legalább nem ért reá azzal
foglalkozni, hogy mi lesz vele.
Bár tudhatta, hogy azért a saját külön kivonulásért, melyet a
mobilizirung reggelén rendezett, mi vár reá.
*
Az ilyen idegenben való véres csavargásoknak van egy különösen bántó
aktusa. A kikben van egy kis humor, litániának nevezik.
A litánia az a szép jelenet, mikor valamely bevégzett csetepaté után
este az egymásra hordott fenyők lobbanó tábortüze mellett az őrmester
iszákjából előkerül az elegáns nevű Präzenstandesliste. Ez nem ötlábu
borjú, sem nem fehér elefánt, hanem egy széles rubrikás papirfüzet,
szétrongyolva már egészen. Ez a századnévsor.
Azután olvasni kezdik s ez a litánia. A ki meg van, az szól a neve után:
jelen. Néha aztán nem szól senki. Újra ismétlik a nevét. Újra csönd.
Nincs. Hol van? Hol lehet? Ki tudja? Becsületes hadjáratban szépen
lefekszenek az emberek a csatamezőn, kezüket a sebre nyomják s meghalnak
együtt s másnap minden halottnak a zsebében megtalálni az írást, mely
rövid szavakkal elmondja, ki volt, hova tartozott, hol kell megölni
halála hírével a feleségét. Itt azonban, e bozótos föl-le világban, a
hol még a nép nyelvéből is kivész a «sík» fogalma, úgy tünnek le az
elevenek az élet szinpadáról, mint Kratky-Baschik szinházában a
nagyszakállu zsidó, a kit agyonver a Paprika Jancsi.
Az ilyen csönd, a mi így a nevek olvasása után támad, valami rettenetes.
Hát ez is? Az is? Ugyan a lova merre lehet?
Egyszer olvassák:
«Lieutenant von Wooden.»
Senki sem szól reá. A második szakasz legénysége között, melynek
parancsnoka volt, mozgás támad, de szót nem hallani.
«von Wooden!»
Nem, hiába kiabálják akár reggelig. Nincs. Volt.
A neve után odaírják azt a pár sort, a mit a polgári halállal elhalt
embernek a sírkeresztjére vésnek.
A tisztek, a kik ismerték a baját, egymásra néznek.
– Jobb is neki így…
Másnap azonban egy káplár két emberével, a mint a kutató szolgálatból a
táborba tér, csodálatos jelentést tesz a kapitánynak. Hogy ők látták
Wooden hadnagyot. Fent a szikla tetején, oly magasban, hogy az égre
rajzolódott alakja kétszeres nagyságúnak látszott, összefont karokkal,
hajadon fővel állt s nézett le a mélybe, a hol a lovak patkói csattogtak
a köveken. Állítólag reá is kiáltottak volna. Erre az alak a
sziklapárkány mögött eltünt s helyette egy fiatal leány jelent meg, a
bennszülöttek ruhájában. Szép fiatal bosnyák leány, fekete haja úgy
lobogott a hegyi szélben, mint a zászló. Az nézett utánuk hosszasan.
– Ostobaság – mondta a kapitány s egész erővel fogott megint a
bádogdoboz felnyitásához, a melyen belül egy tíz év előtt megölt borjú
darabjai várnak konzervpörkölt alakjában a föltámadásra.
Akár ostobaság, akár nem, a káplár azt mondta a őrtűz előtt, hogy ő erre
meg is esküszik, ha kell. A többiek a tűzbe bámulva hallgatták.
Azután öt nap folyton esett az eső, a sziklák olyan tiszták voltak, mint
egy hollandi szoba, hatodnapra kiderült, Montenegró felül föltámadt a
havasok között a szél s ennek viharában folytatni lehetett a munkát,
minek hivatalos neve: militärische Operationen im Occupations-Gebiete.
A Metálka-sziklák között, lovát kantáron vezetve mindenik, nyomul előre
a csapat. Az ősrengeteg üvölt a viharban s egy-egy kidöntött fenyő a
tetőről megvágódva, szertelen ugrásokkal zuhan a mélybe.
– Itt láttam a multkor… – mormogja a káplár.
Azután nagyot kiált, hogy hangja felülmulja a zivatar zaját.
– Ott van!
Föltekintenek. A meredélyes sziklán, a hol istenkisértés menni, fiatal
férfi, sugár, karcsú alak, gyorsan halad fölfelé. Egyik fenyőtől
ruganyos erővel löki magát a másikig, egy hasadékot átugrik, a
túloldalon elesik, újra felkel s megy följebb, egyre följebb. Fent a
szikla tetején nehány füstfelleg foszlányait kapkodja el a szél: ott ház
van bizonyosan a párkány-szirteken belül.
Ez az ember azonban török ruhába van öltözködve, ránczos bugyogó, fekete
rajta – veres öv a derekán.
Bolond, hisz az török! – nevetik a káplárt.
– Dehogy! Nem ismerik meg?
Az alak fent már a szikla tetején, még pár másodpercz s eltűnik. A mint
az utolsó ugrást teszi, a fehér turbán a fezzel leesik a fejéről.
– Nézzétek! – kiabált a káplár. – Nem török, haj van a fején! Nézzétek,
most egészen ő az…
Eltünt. Ki menne oda fel egy fegyvertelen bosnyák legény után?
A kapitány este parancsban adta ki a századnak, ha a század szamár és ő
kikéri magának, (a kapitányok mindig kikérnek maguknak valamit) hogy
ilyen ostoba mesékkel valaki rémítgetni merje a legénységet. A ki
meghalt, az nem mászkál a sziklák oldalában.
A parancs parancs, a század hallgatag állván haptákot, beismerte, hogy
szamár és elhallgatott.
*
Az ódon régi házban csendes minden. János huszár egyre öregszik, a cseh
vadász egyre butább, a vadgesztenyefák egyre hozzák szúrós gyümölcsüket,
minek nem veszi hasznát senki. A nagy szobákban egyedül jár fekete
gyászban a fehérhaju asszony és várja, hogy az idők folyásában neki is
eljőjjön a napja.
Az órák, a napok, a hetek, a hónapok telnek s ő unja is magát itten.
Semmi dolga már, csak az imádkozni valója szaporodott meg.
Azelőtt egyért, most kettőért.
De kettőért-e?
A káplár meséjét azóta hallotta már ő is. Csodálatos történet volt az, a
mit kiszínezett a fantázia. Lehetséges-e, vagy nem – nem törődtek vele
az emberek, az érdekes és gyorsan váltakozó események akkori világában
különb történeteket is beszéltek.
Odalent is csendes már minden. Azok a kardok, miknek élét kiverte lent a
yatagán, ma már kenyérvágó kések valamely békés pék asztalán itthon.
Azután egyszer egy kis csomagot hoznak neki a postán. Neki csomagot? Ki
gondol még ő reá az élők közül? A papiron idegen keletű betűk, a bélyeg
– az «odavaló.»
Bent egyetlen sor sem, egyetlen szó sem. Mindössze három darab azokból a
halovány illatú kövi rózsákból, a miket csak azon hegyek teremnek, a hol
a Carst a Balkánnal ölelkezik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Ők» már hárman vannak.


ÖREG CSELÉD.
Valaha a tanyában télen is eleven volt az élet, bár télen a gazda a
hosszú éjszakák és rövid, homályos nappalok elől a városba óvakodik.
Kitekintés csak olykor van, ha a pinczében a borokat át kell fejteni,
vagy ha a törkölypálinka főzése megindul. Az mindkettő fontos és érdemes
dolog, gazda nélkül meg nem is történhet, de bizony máskor, téli időben
heteken át sincs odakint mit keresni. De azért csak volt ott mozgás és
élet, mert kint lakott Tóni, a kapás. Feleségestől, gyerekestül,
lányostul.
A cseléd olyankor éli világát, mikor nincsen munka, legfeljebb
rőzseaprítás, a néhány jószág ellátása, meg tisztogatás és rendben
tartása a holmiknak, hogy ha már ilyen időben a gazdaság nem szaporodik
is, legalább ne pusztuljon. Azonfelül aztán leölik a malaczot, ha van,
mert ha nincs, akkor nem ölik le. Egy kis tort is szokás csapni.
Másrészt ők elmennek másfelé torokra. Szombaton a lányok a szoknyákat
vasalják, a miben vasárnap a csárdába mennek tánczolni. A gyermek az
iskolába jár; reggel elmegy, csak este ér haza, ebédet ott
tarisznyázván, mert távolos kissé az oskola. Este hazajön és akkor olvas
a könyvből. A kapáshoz pedig emberek jönnek a szomszédból telektálózni.
Vagy ő megy más felé. A szobába a padkára ülnek a kemencze mellé, annak
a fala hátukat igen alkalmasan melegíti. Ott beszélnek mindenféléről,
leginkább oly dolgokról, a mikhez nem értenek: mert a mihez értenek, azt
úgyis mindnyájan tudják; az arról való beszéd fölösleges.
Ez azelőtt így volt, de most már nincs ebben a formában az állapot. A
kapás felesége elhalt, mert nem volt élhetős s nehány gyermek is még
apró korában ledugdosódott a földbe. Mások megházasodtak, ismét mások
férjhez mentek, a legutolsó gyerek pedig béresnek állt. Ez nem egyszerre
ment, ehhez az idők folyása volt szükséges s közben a kapás
megöregedvén, ím, öregségére egyedül maradt. Maga lenne az egész
tanyában, természetesen nem számítván a kocsist, kit kocsinjáró
foglalatossága hol erre, hol arra hurczol, de amúgy is, ha otthon van,
állataival tartózkodik egy födél alatt.
Ily öreg ember életének így egyedül a téli idők között mi haszna volna s
neki miben lehetne kedvtelése? Ha jól keressük, bizony semmiben sem
lenne. Csak úgy búsongna, lógna erre-arra, emlékezve a régi dolgokról, a
taliánokról, kikkel hadakat folytatott régente s a Venécziáról, melyben
szolgálta a császárt, mikor még Venéczia a némethez volt tartozandó.
De nem maradt még sem egészen egyedül, mert történt, hogy tanyára
kikerült a Palkó. Szerfölött sajátságos életsorsú ember ez a Palkó.
Valaha kereskedő volt, jómódú bőrkereskedő, amúgy származására nézve
bolgár. Egy napon aztán tönkre ment, a boltot be kellett csukni s ő maga
minden tartozását becsülettel megfizetni óhajtván, egy árva krajczár nem
sok, de még annyi sem maradt a zsebében. Mindebbe egészen rendén
belenyugodott és más foglalkozást keresvén, beszegődött cselédnek. Olyan
bizalmas mindenesnek a ház körül, a ki rendben tartja az udvart, pinczét
és fáskamrát, ért a piaczozáshoz, tud almát árulni és megnyúzza a
nyulat. Ilyen életben volt azután hosszú és sok esztendőkön átal, dolgát
mindig szorgosan és becsülettel végezte, kedvetlenségek és régi emlékek
nem bántották; olykor beborozott s ilyenkor maga elé meredve a földre,
gondolkozott és igen jóízűeket nevetett hozzá. Csak későbben, a mint
öregedett, kezdte gyötörni a bánat; ekkor történt meg vele, hogy a
pálinkához folyamodott s utóbb teljesen rabja is lett. Már nem birt
elmenni az utczán a pálinkásboltok ajtaja előtt, hogy be térjen; húzta
befelé a pálinkáshordók szaga. Garasait arra áldozta, az étel nem
kellett, a legjobb úton volt arra, hog hamarosan elpatkoljon a bajában.
Már hasznát se igen lehetett venni; ha korholták, nevetett; mennél
jobban korholták, annál jobban nevetett.
Az öreg cseléd megmentésére nem mutatkozott más mód, minthogy száműzni
kellett a tanyára. Ott pálinka nincs; ha van: lakat alatt van; hitelbe
se lehet venni, pénz pedig a kezéhez nem jutott. Lehetett volna ugyan,
hogy csak úgy belepusztul a méreg elvonásába, mint belepusztult volna
magába a méregbe, de nem így történt. Elszokott a pálinkától,
beleszeretett a tanyai kút édés vizébe, lesoványodott csontjaira
apránkint húst is szedett s ma megint a régi, vidám, dolgos Palkó. A
kúra teljesen bevált.
Ekép egy helyett két öreg van a tanyában s egy szobában ketten igen csak
elférnek. Ők egymással szemben bizonyos kötelességeket vállaltak
magukra, egyben bizonyos jogokat élveznek, mint a hogy ez dukál is. Meg
van állapítva, hogy a szoba söprése, a lámpa tisztántartása mely napon
kire tartozik. E dolgokban igen szigorú rend van. Például Palkó a
szakácsné, ellenben az öreg Tóni a szobalány.
Ez úgy értelmezendő, hogy Palkó főzi az ételeket, ellenben az asztalt
meg nem terítené magáért a kerek világért sem, miután az a Tóni dolga.
Az ebédet egész rendben megfőzi a szabadtüzes konyhán s akkor Tónit
fölkeresi:
– Kész az ebéd, igyeközzön teríteni.
S a vén ember, a ki valaha piemontiakat és francziákat szedegetett a
szuronya hegyére, siet villákat tisztogatni az ebédhez.
Estefelé ujságot olvasnak, az öreg Tóni csak a fülével, mert másként nem
ért hozzá. De Palkó fölteszi szemeire a komoly és nagy igazlátót s azon
keresztül úgy olvas, mint a parancsolat. A kapás a padról, a melyen
aludni szokott (szőlőpásztor-ember természete nem igen veszi be az
ágyat) tünődve hallgatja, hogy ugyan olvassa-e, vagy ha olvassa, mikor
olvassa az igazit?
Az igazi, a mit a kapás várna, meglehetősen nevezetes dolog volna. A
dolgot ugyanis úgy kell venni, hogy van egy miniszter odafönt a Budában
(valahol egész közel a király mellett lakhatik az), a kinek szokása,
hogy szép papirosleveleket ád, de azonfölül aranypénzt is osztogat az
olyan cselédnek, a ki egy gazda kenyerét eszi régidő óta. Hát már volt
is a határban, a ki ilyesmit kapott, de ezeknek a szolgálati idejét a
kapás mindig fitymálva emlegette, a miben neki egy kevés igazsága is
volt. Mert hisz nyolcz évet, tíz évet szolgálni egy helyben: ez valóban
csekély dolog az ő harminczegy esztendei szolgálatához képest.
S legkülönösebben pedig, hogy ezelőtt katona volt s különféle csatákban
vitézkedett. A kapás nem ok nélkül tünődhetett hát azon, hogy ugyan
miért nem tekint már vagy egyszer ő feléje is az a budai miniszter?
Az ujság azonban, a mit a Palkó olvasott elő neki, mindenről beszélt,
csak erről nem, a mi előfordul a közönséges életben, mert hiszen Bodóné
is mindenről beszélt, mikor a bor árát kérték, csak épen a bor áráról
nem. No, ilyen épen az ujságlap is. Bár az újságlap, szegény, csakugyan
nem tehetett róla, hogy az öreg Tóni dolgáról így hallgatni kényszerült.
Bár Tóni dolgát egy időben már próbáltuk, írást is adtunk be róla, az
obsitjával egyetemben, valami három év előtt, mikor ép gazdasági
kiállítás volt itt, a hol öreg cselédeket is jutalmaztak. De bizony
hiába vártuk, nem jött felelet a levélre, pedig Tóni azon huszonöt
forintokból, a mik akkor esedékesek voltak, igen erősen szándékozott egy
malaczot venni. De nem jött no, hát hiába, ha egyszer nem jött. Idő
multával járni kezdtem az ügyet, de nem volt ott semminek foganatja.
Irtam levelet föl az Egyesületbe, hogy hiszen ha más érdemesebbet
találtak méltónak a jutalomra, az is nagyon jól van, de legalább az
obsitját küldenék vissza. Mert azt szereti az öreg s vele együtt
szolgált katonatársai már elhalván, ez a papir az egyetlen tanubizonyság
arról, hogy annak idején nyolcz évet, hat hónapot szolgált idegenben,
fegyverben.
Onnan ír azután szíves levelet Rubinek úr, hogy sem a levélnek, sem az
obsitnak még csak a színét sem látták. Hát bizony az akta, mielőtt
odaért volna, valahol elkallódott, a mi alighanem nem ezzel az aktával
esett meg legelőször a szép Magyarországon. Valamely hivatalban tüzet
gyujtott vele a kemenczébe az apró fa alá a szolga s nem jutott eszébe,
hogy ezzel az aktával egy nála jobb és hűbb szolga téli malaczát tüzelte
be.
Azonban hát: Isten neki, fakereszt. Az ilyesmi ellen nem lehet semmit
sem tenni. Bár az öreg kapás aligha gondolkozott így. Talán vétek is:
Tóniról rosszat tételezni föl, de úgy tetszett olykor, mintha sunyítva
nézne rám. S bozontos ősz haja mögött a koponyában ilyféle gondolatok
vannak.
– Ez is valami hírös tekintetös úr löhet; fölkezelte bizonyosan a
pénzömet, de most eltagadi…
Mondani azonban nem mondta s valószínű, hogy az egész vélekedés is
alaptalan.
… Karácsony hetében a kocsis üzenetet vitt ki a kapáshoz, hogy
öltözködjön föl és úgy jőjjön be a városba. De úgy öltözködjön, hogy
most újra sorozás lesz: régi katonáit akarja fegyver alatt látni a
király. Az izenetre a kapás sejteni kezdett valamit s mosolygott. Palkó
jólelkű nevetéssel kisérte; ő szegény egyebet nem adhat, ezt azonban
boldogan adja.
Hát másnap bejött a kapás. Tisztára ki volt kefélkedve és borotválkozva
a vén ember. Azután fölvonult a városházára. (Van ott a városházába egy
másik nagy ház, ott a falon képben van a király, de olyan akkurátosan
van benne a képben, mintha épen mostan akarna kilépni belüle.) Ott
Tóninak több másokkal egyetemben odaadták a földmívelésügyi miniszter
papiroslevelét rámában. És tenyerébe, melyet puskaagy, metszőkés, kapa
egyformán keménynyé tenni segített, aranyakat olvastak. Ez nagy dolog
volt. Az öreg beszédeket hallgatott, kézfogásokban részesült s végezetül
mindezek annyira a lelkére szálltak, hogy teljesen elszótalanodva ért
haza, már a városi házhoz, hóna alatt a szép rámába kötött papirossal.
Még otthon sem szólt. Csak mikor hóna alól a rámát kikapták s nézni
kezdték, mikor az öreg cselédnek még öregebb gazdája is nézni kezdte és
mondta neki:
– Te, Tóni a jó reggelét, ez már csakugyan szép dolog –
akkor a vén ember könnyei lassan megeredtek s boldogságában sírva
könnyezett.
A mi pedig az ötven forintnyi aranyokat illetné, azok a mellényzsebben
épen csak hogy megmelegedhettek, azok mentek a takarékba, ott is sürgős