Ne engedjük a madarat... s más holmik - 8

fiam. Furfangéroz egy öreg asszonyt. Hiszen ebbe a gyárba fát
fűrészölnek, nem paprikát őrnek. (Lemegy.)
_Utas_ (vállát vonogatja. Ránéz a Petőfi-képre s annak mondja): Öreg
asszony, öreg asszony. Már nem jól szolgál az esze. (Megtömi a pipáját s
rágyújt a maga masinájával.)
_Öreg asszony_ (hozza az italt. Mogorván szól): Itt van… A pinczébül
való. Mert nem mindönki szerete a hidegöt… Az én időmbe még ez nem vót…
Gyár se vót. Fűrész-gyárba nem őrtek paprikát…
_Utas:_ Hát pedig, anyám, most őrlik. Nem magyar paprikát, anyám. Az más
kérdés, anyám, az más kérdés. A magyar paprikát, a ki őrli, abba nincsen
benne a csunája.
_Öreg asszony:_ Nincsen.
_Utas:_ A magja sincsen.
_Öreg asszony:_ Hát az sincsen. A magja… Hát mér vóna benne a magja?
_Utas:_ Nohát. Az erejit is kivágják belülle!
_Öreg asszony:_ Ki hát! Hát mit akar maga? Maga nem tud a paprikáhon?
Ugyan az én időmbe még csak a paraszti nép ötte. De most kivágják az
erit.
_Utas:_ Hát én is aztat beszélöm.
_Öreg asszony:_ Hát akkor miket eszplikál itt a fűrészgyárral?
Fűrészport csinál az, nem paprikát.
_Utas_ (nevet): Jaj, anyám, az nem úgy van. Ez is őll. Van neki ojan
gépje, csak ráveti a szíjjat, aztán mén… De itt, tudja, csak aztat a
rácz paprikát őllik. Én innét alulrul való vagyok, a ráczok közül.
Azoknak az köll, hogy benne lögyön az ereje, a magja, a csumája. De
aztán három hatos lögyön egy litter. Hát ezt őllik.
_Öreg asszony_ (megnyugodva): Löhet… Az löhet… Nem tudtam… Mán aztat
hittem, hogy furfangérozz engöm, öreg asszonyt… Mert most mindön
divatabbra van válva…
_Utas:_ Dehogy… Már mér?
_Öreg asszony:_ Hát épen az… Utas létire…
_Utas:_ Nono, anyám. Igaz, hogy most utas vagyok én ezön a tájon, de
valamikor idevaló voltam én… Talán épen ebben a házban laktam.
(Gondolkozva néz körül. Nézi az udvart.) De alighanem csakugyan ez az.
Csakhogy akkor mintha kisebb lött volna a ház, nagyobb az udvar.
_Öreg asszony:_ Hát az, tudja, úgy van, hogy az uram bővített itten.
_Utas:_ Hát maguké a ház?
_Öreg asszony:_ Az… Olyan valami negyven éve körül.
_Utas:_ Úgy, úgy. Valami negyven éve. Nem az öreg Kondás Fekete
Sándortul vötték?
_Öreg asszony:_ Hunnan tudja?
_Utas:_ Hát hiszen az volt az én mostohaapám. Kögyetlen kemény
természetű embör volt.
_Öreg asszony:_ Vereködős. Istenkáromló. Alja-embör.
_Utas:_ Hát az. Hát nem is álltam a keze sújját. Ütött-vert.
Dolgoztatott, mint a kutyát, gyerök létömre. Szíjjal vert. Ugyan
kötőfékkel is. A csizmát kenyni való szalonnabőrt vetötte elém étel
gyanánt… Hiszi-e, anyám?
_Öreg asszony:_ Hát elhihetöm, ha mondja.
_Utas:_ Azért… Mer magának jogában van kételködni, neköm mög jogom van
beszélni.
_Öreg asszony:_ Hát hiszen, a mi azt illeti. Bár ugyan sok beszédnek sok
az alja.
_Utas:_ Nono. De az azért igaz, hogy mikor egyször borzasztó mögvert,
elszöktem a háztul. Möntem, a merre láttam. Neki a világnak, mint a Döme
kutyája. Aztán sohase találtak rám.
_Öreg asszony:_ Talán nem is keresték.
_Utas:_ Löhet. De azért csak mögvagyok. Kiindultam. Verbászon
fölfogadott egy lakatos inasnak. Az Isten áldja mög a haló porában is
Kitanultam a mestörségöt nálla, anyám. Most is lakatos vagyok én. De
fődem is van. Paprikát termelök. De van buzafődem is. Nem sok, de épen
ölég. A csalárdommal munkáljuk.
_Öreg asszony:_ Hát van csalárdja is?
_Utas:_ Van. Adjon még egy félliter bort ehhön a kutyaijesztőhön.
_Öreg asszony:_ Hidegöt szeret? Mert akkor lemék a pinczébe.
_Utas:_ Hát!
_Öreg asszony:_ Nono. Mert van, a ki nem szereti a hidegöt. Én mindig
mög szoktam kérdözni. Ugyan a vejem is.
(Elmegy a borért. Addig a vendég meredten bámul a padlóra. Néha a
falakra tekint, amik közül negyven év előtt megszökött.)
_Öreg asszony:_ No, ehol a bor. Hideg.
_Utas:_ Hát majd fizetök is. Ez jó bor, mert muslincza van benne.
Aszongyák, hogy a pancsolt borra nem mén a muslincza.
_Öreg asszony:_ Arra nem. De azért löhet úgy muslinczát fogni, oszt
készakarattal beletönni… Mer a világ furfangos. Mindig divatabbra válik…
Mondom, hoztam föl a pinczéből két fürt paprikát. Én éhös vagyok. Nem
várom már a vejeméket. Van jó pörkölt szalonnánk – a magunk szalonnája,
– aztán az énneköm ölég vacsorára.
_Utas_ (gondolkozva néz az asszonyra): Én még ma nem öttem.
_Öreg asszony:_ Nem-e? Tán megcsömörlött?
_Utas:_ Hát… igön is, nem is. Úgy volt, tudja, hogy hajnalban indultam.
Mondom, ha ideérök, beadom a paprikát őlletni, én mög elmögyök a
leányomhoz.
_Öreg asszony:_ Hát itt van a lánya a városon?
_Utas:_ Hát… igön is, nem is… Haj, haj… Hát tudja a lány bevágyakozott a
városba a rokonhoz. Mert van itt rokon. Hát haragudtam. Mondom: ide elő
a városba jó lössz lófrálni, úgy-e, de a paprikapalántát locsolni nem
tetszik. Hozzá is nyúltam vagy néhányszor. Akkor sírt.
_Öreg asszony:_ Kiskorukba én is fenyítöttem a gyerököket. De
nagykorukba nem nyultam hozzájuk egy ujjal se.
_Utas:_ Ej, nem ért maga ahhon!
_Öreg asszony:_ Én? Én nem értök ahhon? Mikor hét unoka mög három déd –
–
_Utas:_ Hát ha hetvenhét déd is, akkor se ért ahhon.
_Öreg asszony:_ Jól van no, jól van. Ha maga jobban tudja…
_Utas:_ Hát jobban. Hát hozzányultam. Az én véröm, én neveltem. De aztán
bőgött. Hát mondom, eredj. Vigyön az ördög. Hát vitte.
_Öreg asszony:_ Vitte?
_Utas:_ Vitte, a fene teremti. Ma egy hete fölöltözött, elgyütt hazulrul
ide. Már aszondta, hogy ide. Hát ma keresöm a rokonnál. A Csaba-utczába.
A Csányi Illés. A Kis-Kopán Jánosnak a sógora. A disznóvágóé, a kit úgy
is hívnak, hogy Őrmestör Jani, mert őrmestör vót a Boszniába. Hallhatta
hírit.
_Öreg asszony:_ Nem én.
_Utas:_ Nem?
_Öreg asszony:_ Nem.
_Utas:_ Hát mindegy. Hát nincs ott a leány. Hírit se hallották. Nem is
látták. No. Hát így van. Érti-e most mán, anyám?
_Öreg asszony:_ Hát értöm. Szép vót a leány?
_Utas:_ A valóságos hasadó hajnal. Olyan finom a képe, mint az őzbőr. A
testállása akár az űnőszarvasé. Fényös vót annak a haja, nem köllött
annak szépszagú olaj a hajába… Hüj, hüj… Az asszony. Az asszony! Mit
szól majd az asszony?
_Öreg asszony:_ Aztán maga csak itten ül?
_Utas:_ Hát itten ülök. Hát mit csinájjak?
_Öreg asszony:_ Ahejjött, hogy szaladna itt a röndérséghön, oda alá mög
a csöndérséghön. Hát hogy nem kurrentáltatja?
_Utas:_ Én?
_Öreg asszony:_ Nem is én.
_Utas:_ Kurrentáltassa a kurrentáló ménkű. Ha elmönt, mönnyön. Ha
ennyire tartotta az apját, mönnyön. Jó kutya hazajár.
_Öreg asszony:_ Az embör nem kutya.
_Utas:_ Kutya biz az. Az ilyen az kutya. Szökött disznó.
_Öreg asszony:_ Ne késértse az istent. Maga is szökött, fiam… Innen
szökött a szülei házbul.
Az utas összesöpri a pénzt, a mi a koronából visszajárt. Megtörli a
szemét s nagy sóhajjal szakad föl a melléből:
– Hát én is szöktem. Nem ver az isten bottal. Jó éjszakát.
Elmegy, behúzva maga után az ajtót. Az öreg asszony utánna néz és
csendesen motyogja:
– Az úr könyvében áll: mögbüntetöm az apák bűnjeit heted iziglen…


RÁGYUJTÁS.
A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből
való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon
hosszúszárú, hanem csak a mennyi az embert megilleti. Ez vasárnap
délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul
mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket
csinál a felől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy
ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak
mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét,
pedig Kalszbád fővárosában sem voltak, a hova az urak szoktak járni.
De ezuttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő,
hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora
ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó
Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.
Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkczió Fekete Tóth Mihály, a
bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb
szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. A zacskót a zsebben, a pipát
ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi utczán lassan, sétálva haladó
Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.
Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég
ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth
Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek
és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte
az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert
téglát hordat, de csak a féle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet
az asszony, mert kétszer is végigment az utczán a doktor kocsija, Barna
Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a
tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az utcza eseményeit így
le lehet olvasni az ablakból a nélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre
is ott hagyná az ember.
– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.
– Jó… – mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavu ember. Irgalmatlan vastag
hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már
kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.
– Hát majd egy pohár bort, – véli János.
Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött,
azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva,
látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s
most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is
kell föcskendezni a pohárba.
A vegyi folyamat így elvégeztetvén, Tóth Fekete a pohárral a kezében a
söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.
Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Fekete Tóth
vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz
közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz,
hogy az utcza napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el
ne mulassza.
János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a
borból. Jól van elkászolítva, mondható.
– Haj, haj, – mondja – nahát…
Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell
itten csinálni, a mely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj.
Nem lehet e nélkül el lenni. János első sorban a dohányzacskót veszi
elő, a mi nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, a mely
alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani
onnan.
A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így
szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon
értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó aczél. Ez
azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből
őriztetik, mint a régi szolga.
János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az
orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélegzetet szed magába.
– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.
De Tóth Fekete nem szól semmit. Úgylátszik, ma épen nem kívánja a
beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonynyal, vagy
levelet kapott a fiától, a ki a Pesten tanul. A levél mindig veszedelem.
A kinek nincsen baja, nem küld levelet.
János megint kortyant s ezen igázságokon elgondolkozik. Mert a mi igaz,
az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.
János ránéz.
A csutorát a szájába veszi s belefuj. A nyelvével pattogtat a csutora
végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja:
hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet
minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.
A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.
– Ejnye, – mondja János – ugyan él-e még, a ki csinált? Bujjon bele az
ördög.
Jobban belefuj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth
Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszijja.
Gunyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem
megyünk semmire. János fuj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle,
azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.
– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.
A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, a kik a pipa
belsejét bicskával kaparják és szurkálják, a mi gyakran kényelmetlen
meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember,
a ki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a
kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást
végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le
kell csusznia, teszem azt például, mint mikor a kubikosok készen vannak
a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre felülről lefelé.
A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemenczéje ily módon
tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa
aljára, a makkba hullanak.
Ezuttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól
elválasztatik. János a szárat jobbkézre marokra fogja, ujjainak azonban
ezért szabad tér marad a további működésre. A mi ujja már most csak
maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.
János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.
– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az
asztalnál, de hát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le
arról ez világi életben, különösen ha amugy is tiszteletadásról van szó.
Azután a pipába belefúj.
– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden belenemtartozó anyag kirepül
belőle s épen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen
lövedékek találnának, azt zokon ne vegye.
Szár és pipa ismét egybekerülnek.
A pipát jobbkézzel János a zacskóba beleállítja, olykép, hogy ha a pipa
hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és
elsülyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé,
hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.
De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés
szempontjából. A jó gyujtat dohány a pipában a tömést épen úgy
megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz
mutatóujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj
végzi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját a
malacz még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen
ujj van hivatva.
Úgy leginkább, ha félig van dohánynyal a pipa, akkor történik a tömés.
Most újból belékaparászás s ismét tömés. János néha hörpint s közben
fokozott elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánynyal megtelik. Ez
időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit is beszéljen. A
tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen
haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások,
úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.
Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga
elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, a ki erre
ne mondaná, hogy:
– No, ez most már csakugyan egy rendes gyujtat dohány.
Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek.
De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen
a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna
csinálni, mint kellene.
János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most
már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a
pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.
Halhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság,
fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás
régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza.
Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a
dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a
bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.
– No, – mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.
Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb
húzza, mint a következő hadműveletek alapját. Kihuz belőle egy szálat.
Pirosszáru, sárgafejű gyufa. Jó gyufa szokott az ilyen lenni, – ha jól
van megcsinálva. János végighúzza a porczellántartó reczés oldalán, a
gyufa egy kicsit ég, de mire János az égőfát a pipáig elszállítaná,
elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez
megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.
Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, a
melyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat
kellene eltalálni. De ez nem mindig sikerül, mert a gyufa amugy is igen
kiismerhetetlen állat. A szegedi gyufát Temesváron használják, a
temesvárit Gyulán, a gyulait Selmeczbányán, a selmeczit Szegeden. Szóval
egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint a
csendes nyári estéken a réti vizen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni
kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.
A másik gyufa, a harmadik gyufa sem sikerül. A negyedik azonban szépen
ég s János barna arczára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a
gyufát a pipához és fokozottan szil. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de
Jánosék úgy mondják, hogy szil. Így legalább a szó nem egyez. A dohány
tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fu a levegőbe.
Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsaló
dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a ippából.
Mint mondani szokás: keresi a finánczot. Mikor János ezt a látványt
kiélvezi, a hüvelykujjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási
törekvésekre azaz felel, hogy kialszik.
– Hejnye, – véli János – tán az ördög bujt beléd?
A gyujtási kisérletekben János szerencsétlen ezuttal, mert csak az
ötödik gyufa fogja meg. Az örökös serczengések Tóth Fekete figyelmét is
felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, a
ki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.
No, de most már ég a pipa vidámán. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe
kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél.
Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába.
Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a francziák már megint
hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira
megapadt a Tisza, hogy a Süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő
az a kisértet, a ki a hajósokat, halászokat, lóusztatókat lehuzza a víz
fenekére.
A dohány a pipában e közben feletájig leér, de mert a szónokló János nem
szívja elegendőképen, ismét kialszik belőle a tűz.
– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.
Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél
elhordogatni a régi időben, a mikor az akasztott ember addig lógott a
fán, a míg le nem szakadt a lánczról. Mert a kötélről másnap már lánczra
tette át a hóhér, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt
torokgyík ellen.
Félpipánál a rágyujtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen
tartanák. Ilyenkor a gyufa áll egyenesen, a pipa szeliden oldalra fordul
s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a
pipába, hogy majd a második gyufa tüzének segít. A második sem sikerül,
a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik
gyufa, a negyedik gyufa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az
ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, a hol egy kis asztalon
a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül a János asztaláig
elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a
kisasztalra.
– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?
– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!
– Hát miért viszi kend el a gyufát? – méltatlankodik János.
– Hát – bődül Fekete Tóth, – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok
kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyufát nem adok. Mert kend több gyufát
prédál, mint dohányt.
János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót
egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:
– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.
Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje
van a nadrágján. A balkezét mindig ebben a zsebben tartja, van benne két
régi négykrajczáros, egy Mária huszas, három Libertás-pénz, ezeket
szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihuzódik a zsebből,
egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj
meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető
szavára elütőleg dörgi:
– Leginkább tögye be kend az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…


EGY SZÖKEVÉNYRŐL.

I.
A nagy, ódon fekete házban egy öreg asszony lakott. A régi épület a
forgalmas, zajos utcza közepén olyan volt, mint egy nagy darab
elhagyatottság, a százados fák olyan szomorúak, a réz oroszlán a nehéz
kapuban oly antik zöld volt s oly néma nyugalommal tartotta fogai között
a kalapácsot, hogy szinte félve néztek reá az emberek. Az utcza gyerekei
az iskolából jövet elvégezték pajkos játékukat minden háznál, de e
komor, sötét falak mellett csöndesen, szépen mentek el, a mint nekik
egyébként minden fal mellett elmenniök kellene. Abba a házba nem kiabált
be a napernyőcsináló, nem csöngetett lármásan a vizes ember s a félkezű
verklis, a ki harmincz év előtti nótákat zörgetett, nem mert beállni a
keréken járó bandával a kapu alá, a hirdetés-ragasztó emberek nem merték
odaakasztani a ház oldalára a polgármester megátalkodott és
kétségbeejtően egyforma kiáltványait – igen, így féltek e háztól
mindenek, pedig a házban csak egy öreg asszony lakott.
Ezt az öreg asszonyt úgy hívták, hogy Woodenné, ámbár igazság szerint
Kardhordóné volt ő. Az ura volt Kardhordó Wooden István, a régi
Kardhordók és a brit Wooden baronetok egyesült családjának sarjadéka,
erőszakos kedvű magyar. Miután sokan úgy kezdték találni az ő idejében,
hogy a nevük idegen s bizonyos bélyegadó révén magyar nevekhez jutottak,
a büszke úr haragba jött, mert nem akart mindenkivel egyforma nyelven
neveztetni. Struczczpolitikus volt az öreg, mint a legtöbb az ő
idejebeli emberek közül, a pipát igen dühösen fújta, igen lármázott igen
hosszú, magasra kanyarodó bajusza volt neki, sasorra, széles vállai és
hatalmas járása s tekintélye volt már csak ezeknek alapján is, ámde e
tekintélynek ő csak annyiban vette hasznát, hogy midőn letette a
Kardhordó nevet s csak a Wooden-t használta, a midőn leverette a házról
a kardhordó pánczélos ember czímerét s csak a Woodent hagyta ott, három
kutyaformát valami mezőn, a mi épp olyan volt, mint három kicsi nyúl a
kerti salátában, – nem nevette meg érte senki.
A felesége sokkal jobban szerette, semhogy nevette volna s azért a nagy
szeretetért történt aztán, hogy a midőn Wooden meghalt s a lelke fölfelé
törekedvén, nagy dilemmában lehetett az úton, hogy vajjon a Kardhordó
ősökhöz térjen-e meg, vagy pedig amazokhoz, a kik talán még most is
csattos czipőkben járják odafent fellegekből álló útjait a
mennyországnak – hogy ezen halálozás tökéletesen letaszította Woodenné
arczáról egyszer és mindenkorra a mosolyt, elállította szivében örökre a
vidámságot és szomorúvá tette az asszonyt, az asszony a házat, a ház a
gyerekeket, a verklist s a polgármesteri kiáltványokat, a melyek pedig
már elég szomorúak voltak amúgy is, ex offo.
Magára maradt a nagy házban, a hol, a nélkül, hogy parancsolták volna,
lassan-lassan csendesre vált minden. A finom fekete lovak aczélpatkói
egyre ritkábban csattogtak az udvar gránit koczkáin, a nagy batár
elegáns, úri lármája ritkán hallattszott, mert szinte sohasem húzták elő
a kocsiszínből, pedig olyan szép czímerek voltak az oldalán. János
huszár, a folyton folyvást fiatalodó János huszár egyszer csak abban
hagyta a deres sasszárnyak viaszkolását s engedte az Árpáddal bejött
magyarok büszkeségét téltul lógni lefelé, mint ama bizonyos taliánok
arra lent Pádovában, a kikkel egykor verekedett, s a kik köztudomás
szerint igen rusnya népek.
Valóban csodálatos dolgok történnek olykor. A nagyságos asszony ő
méltósága, a mint megint hallgatagon ülne a kietlen nagy szobában,
szeliden mondta egyszer, hogy bántja a folyosón az a nagy
sarkantyúpengés, mert igen visszhangos s másnap János leszedvén a
csizmáiról a sarkantyúkat, lealjasodott olyanra, mint a többi inasnépe a
háznak, a kik úgy csusszannak a padimentumon, mint fűben a gyík. Lám, mi
marad meg Jánosból, az egyenes magyarból egy szomorú asszony kedveért.
El kell azonban mondani azt is, hogy néhanapján volt valami kevéske
vidámság a házban. Nyári napok voltak ezek, az udvar nagy gesztenyefái
széles zöld leveleiket benyujtották a csurgó sárkány fejébe s
teleszórták töviskes gyümölcscsel a köveket. A nap belátogatott
közöttük, az ablakok nyitva voltak, ódon szekrényekből levendula illat
áradt elő, a konyhában csörögtek s pókhálós üvegeket hoztak fel a
pinczéből.
A batárt kihúzták a lakatos szinből s olyan csodálkozva nézte végig a
cselédnép, mint a pusztai csikós a parádés kalapját, a mit egy évben
csak egyszer kap ki, midőn lejön a birtokra az uraság.
Itt is az uraság jött, a nagyságos ifiúr, Kardhordó-Wooden Endre a
katonaiskolából, a gyönyörű szép kék mentében, a sárga zsinórokkal, a
lakkczipőkben, a miken finoman pengett a kicsi ezüst sarkantyú, a fényes
szablyával az oldalán, a piros sapka hetykén a feje tetején, kék
szemében az élet nevetése, piros ajkán az élet kaczagása: János huszár
önmegtartóztató ember, mert annak idején ime milyen szenvedélyeket
állott ki a taliánok között, de a midőn az aranyos Endre úrfiért ment ki
a batáron a vasútra, alig tudta megállni, hogy meg ne ölelje ezt a
helyre huszárkölyköt… édes, gyémántos, drága Bandi fiú… Régi ház volt
ez, régi népek, régi szivek, régi cselédek, nem értjük már meg manapság
az ilyesmit.
Az asszony hogy várta otthon! Nem volt még akkor öreg, csak a bánat, az
éjszakai olvasás, mert örökké a férje naplóit tanulta, öregbíték.
Nemcsak az ablakok nyiltak ki e napokon a házban, hanem kinyiltak a
szivek is, a szemek csillogtak, mindenki friss volt, ügyes és eleven,
még a zenélő órát is felhúzták a folyosón s az bolondos régi dolgokat
muzsikált a napfényes meleg délutánokon.
Ez így volt minden esztendőben néhány hétig, a míg a vakácziót töltötte
a fiú, kiből Isten szent segedelmével vitéz katona, előkelő állású úr
lesz valaha.
– Egész hadakat fog ez komandérozni és neki viszi a magyarokat minden
néven nevezendő ellenségnek – vélte János a cselédszobában ebéd közben s
kocczintott az unalmas, zöldruhás vadászszal, a ki pedig szintén egy
volna a néven nevezendő ellenségek közül, mert csak cseh az istenadta.
Woodenné e napokban ismét olyannak érezte magát, mint a régi időkben,
mikor ő fiatal volt, Kardhordó élt s e szép nyulánk, karcsú fiú a
folyosókon futkosott, beszélt és kaczagott. Az ő szívében ez a fiú már
nem is volt az Endre gyerek, az ő szívében ez a fiú maga volt a
Szeretet, az anya isteni szeretete egyetlen gyermeke iránt, a mi
szétterjedt az egész házban, a hol mindazt gyöngédséggel, tisztelettel
nézték, a mi az Endréé volt… oh, hogy minek is kell neki elmenni ismét
Az élet azonban tele van nevetséges fogalmakkal s nehány bizonyítvány
kedvéért, a mit az év végén kiadtak az iskolában, elszakítja a fiút az
anyjától. Míg a szabad idő tartott, együtt voltak mindig, Woodenné
annyit tudott beszélni a fiúnak az atyjáról s az oly áhitattal hallgata
mindezt. Naponkint kilovagolt, nehány ismerőse volt a városban a régiek
közül, azokat fölkereste, egyébként csak otthon ült mindig, az édes
anyja mellett, a ki boldog volt teljesen e napokban és imádkozott az
istenhez hálaadást, mert engedi szent kegyelemmel, hogy az ő édes
gyermeke ily jó, ily derék, ily egyszerű életű legyen a férfivá érés ez
éveiben is, a midőn pedig tudnivaló, hogy sokan elvesztik a józan