Ne engedjük a madarat... s más holmik - 4

a milyent akar. Áthaladunk a falun, mert az ember egészen a túlsó végben
lakik. Régi jász nemesség lakja ezt a falut, a neve is Nemes-Csépa volna
igazság szerint. Az utczákon csak itt-ott találni embert, ilyenkor oda
vannak a földekben dologra. A háznál is, a hová behajt a kocsi, csak
asszonyokat találunk. Az emberhez szomszédos ez a ház s azok az utasok,
kiket Muladi ide fuvarban hordoz, itt szoktak meghálni. Nem pénzért,
hanem csak úgy isten nevében.
– Itthon van-e az ember?
– Nincsen – mondják – odakint van szőllőt kapálni.
No akkor szépen vagyunk. Hiába jöttünk ezen a lassú úton.
– De estére – vigasztal a jász menyecske – hazagyön eő.
– Bizonyosan?
– Hogyne, – feleli meggyőződéssel – eő azt már odakint tudja, hogy
látogatására gyöttek, hát biztosan hazagyön.
Hát most már meg kell várni, míg hazaér.

III.
Miután csak este lehet beszélni az emberrel, addig a vendéglőben ülünk.
Egy utczára nyíló szoba az egész, de van benne tekeasztal is, leterítve.
A terítőn egy lap papiros, azon komoly figyelmeztetés, hogy hitelbe nem
lehet billiárdozni. Ha hozzáteszem, hogy a csanyi csárda falára pedig ez
a kis vers van írva: «Úgy nézz pajtás a szemembe, Hogy nem adok ám
hitelbe!» – el kell ismerni, hogy ezen a vidéken a hitel-viszonyok igen
szomorúak.
A vendéglősné különben, szegény, alig két hete temette el tizennégy éves
leánykáját s megtudva utunk czélját, emlegette, hogy bizony neki is jó
volna már elmenni az emberhez. Megkérdezné, hogy mit csinál a kis
halottja.
– Miért nem megy el hát, mikor itt van a harmadik utczában?
– Tudja isten – mondta – azt mondják, hogy nem igazat beszél. Innen a
faluból nem igen jár hozzá más, csak a Mária-asszonyok.
– Csalás az egész – szól a másik asztaltól egy magas jász, a ki hosszú,
hajlított szárból szívta a tajtékpipát – csak csupa népbolondítás. A
pénz, a pénz teszi.
Az ellenvetésre, hogy hiszen nem kér pénzt az ember, mondják hogy ez is
így van. De ez csak számítás lenne, hogy annál jobban adjanak neki. Mert
járnak ám oda előkelő urak is, a kik sok pénzt ott hagynak.
– De akkor mégis csak mondd nekik valamit, a miért fizetnek. Ha semmit
sem mondana igazat, miért adnának neki pénzt?
– Hát valamit mégis csak eltalálhat, – engedik meg – mert másként nem
hagynának nála ötforintokat, tízforintokat.
A háztájék, a hova este elmentünk, nem mutatott semmit ezen
papirpénzekből. Elől egy rendes épület s nagyobb udvar, de ez másé; csak
ezen keresztül, egy rozoga kerítésen át lehet bejutni abba a kis
udvarba, a melynek oldalában, a falu szélén, egy kis, fehérre meszelt
házacska áll. Egy szoba, kamra és konyha az egész. A szobában két ágy,
asztal, pad, néhány szék s az a karos pad, mit paraszthelyen kanapénak
szokás nevezni. Oldalt üvegszekrényben egy a tetőgerendákig nyuló
primitiv Mária-szobor a Jézussal. Az üvegszekrény fekete faloldalára rá
van írva, hogy Mészáros Ferencz készítette az egészet, a ki fia a csépai
embernek és asztalossegéd.
Az asztalnál vacsorázott a földmunkás fiával a csépai ember s az asszony
is, behordván az ételt, szintén leült enni. A két ember, azon fáradtan
és porosan, a hogy a szőlőmunkából jöttek, a padozatlan hűvös szobában
ingujjban, igen jóízűt kanalaztak a tálból, a miben pirított szalonnával
készült krumpli-leves volt. Utána hatalmas tál mákos-csík következett.
Hétköznapra ez már igen előkelő vacsora volna mifelénk, de itt más a
szokás. Itt a reggeli és a vacsora a fontos, déltájban pedig csak egy
darab kenyeret eszik a munkás s csak akkor van estebéd, mikor
alkonyatkor a munkából hazajönnek.
Köszönés után csöndesen helyezkedtünk el a székeken az ágy mellett,
szemközt az evőkkel, míg Muladi, mint itten már járatos férfiú,
negédesen támaszkodott a másik ágy lábához. Az asztalon kis
petroleumlámpa világított. Az estebéd beszéd nélkül folyt; mikor az étel
elfogyott, a fiú mondta: anyám, hozzon vizet, mire a koros asszony
vizért sietett. (Ahányan szegediek ott voltunk, hárman, összenéztünk,
mert mifelénk ez nem szokás.) Azután Muladi és az ember között a
szőlőmunkáról folyt a beszéd. Erősen őszes, nagyhajú a csépai ember,
barázdált arczú, sovány. Homloka fölöttébb magas, mi a sovány fejet a
nagy, juhászos hajjal különös formában mutatja. Rekedt hangon beszél s
hangján látszik, hogy nem tűri az ellentmondást. Közös vonás ez
mindazokkal, a kiknek a szavaira figyelni szoktak; hasonlót lehet
tapasztalni tanárok, tanítók, prédikátoroknál, kiknek szavaiba a
hallgatóság nem vág bele, hanem csak hallgatja a beszédet. Vannak itt
most vélemények, előre-hátra, a termésről, a kötözésről s különösen
hosszasabban állapodnak meg a karózásnál, a mely itt még nem általános,
végül a permetezéshez jutunk; a melynek a csépai ember határozottan
ellensége. Azt mondja, ismer ő olyan szőlőt, a melyet permeteztek, még
sem hoz az idén semmit, míg a másikat sohasem permetezték, mégis terem.
Ezt oly komolyan mondta, mint valamely borászati vándortanár. Nem
szóltam ellent, mert az öreg egészen logikus alapon áll. Ő ugyanis csak
a holtakat látja, a peronospora pedig eleven s így nem csoda, ha nincs
vele ismeretségben.
Hallgatunk. Az ember néha ránk tekint az asztal mögül. Úgy mondatik,
hogy ez úgy van, hogy mikor valaki így ül előtte, a háta mögött összes
halottai megjelennek s a csépai ember azokat sorról-sorra látja. Látja,
hogy milyen sorsban vannak, látja korukat, hajuk szinét és annyira látja
őket, hogy bizonyos esetekben a haláleset módját is meg tudja mondani.
Muladi közben elmegy, hogy valahol zabot vesz a lovaknak.
– Messziről jöttünk magához, jó barátom – mondom – holnap még hajnal
előtt indulnunk kell vissza, hogy estére odaérjünk.
– A halottaik végett gyöttek? – kérdezte az ember bizalmasan.
– Igen, – mondtam – hogy talán tud felőlük.
Valami sokat nem mutattunk ott a széken. Egy lefordított gallérú
katonabluz volt rajtam, egyik kezemben ócska lóden-kalap, a másikban
hosszúnyelű, nyeregbevaló fokos, a társam (a feleségem) bekötött fejjel,
a mint az ilyen parasztkocsizáshoz már öltözködni szokás. Valami olyan
falusi kisbérlő-formának nézhetett bennünket az ember. Egy kis gyerek, a
ki a szobában lábatlankodott, azt kérdi:
– Meggyujthatom a gyertyákat?
– Meg, – mondja neki az anyja.
Az üvegbe falazott Mária-szobor előtt feszület állott, mellette két
oldalt egy-egy szál gyertya. Ezeket kénes masinával meggyujtotta a
gyerek s mindössze ez volt az egész aktus a mivel a vacsora utáni
padozatlan szobát ünnepélyes formába akarták emelni. Az ember pedig
beszélni kezd. Előadása módjában semmi komédiásság, a mi meglepő, mert
az álmadozók, a rejtőzők s az ördögi tudományosak általában igen
gesztusos szinpadi magyarok. Ingujjban van az ember, félkönyékkel az
asztalon s mondani kezdi:
– Magának látom huszonnyolcz halottját. Van köztük egy hároméves, egy
tizenkilencz éves, egy huszonhárom éves férfi, golyó általi halálban,
egy negyvenhat éves magas barna férfiút is látok, van egy huszonnyolcz
éves asszony, gyermekágyban halt el, van egy hatvanöt éves pirosképű
barnás, állásbeli ember, van egy – – – s így sorra mondta, de gyorsan
mind a huszonnyolczat, mígnem legutoljára egy egészen ősz,
nyolczvanhárom esztendős embert látott.
– No, meg vagy fogva, öreg – gondoltam akkor, a mikor beszédét befejezve
megállt. Oly gyorsan mondta el a huszonnyolcz halottat, hogy lehetetlen
volt ellenőrizni, vajon igaz-e az a negyvenhat éves, a hatvanhárom éves
s így tovább, hanem csak arra ügyeltem, vajjon mondd-e olyan halottat
is, a milyenről nekem tudomásom nincsen. Nyolczvanhárom esztendősre nem
emlékeztem, sem gyerekágyban meghaltat, sem golyó által meghaltat nem
tudok a halottak között.
Kis szünet állt be. Azt mondják ugyanis, hogy annak a halottjait is
elmondja a csépai ember, a ki neki üzenetet küldött. De azt neki nem
kell tudtára adni, ő maga szól, hogy «magától izent is nekem valaki
valamit». Vártam hát, hogy ezt mondja, mert csakugyan próbaképen izent a
napam, hogy mondaná meg, az ő halottai mint vannak. De nem szólt az
ember az iránt semmit (lehet, hogy nem elég ideig várakoztam). Mondom is
aztán, hogy üzenetet is küldtek neki, a mire ismét szól az ember:
– Tudom – mondta. – Annak tizennyolcz halottját látom, valamennyi
barnás. Van köztük egy négy esztendős egy – – – s így sorra mondta a
tizennyolczat. – Bajuk – folytatta – egyiküknek sincs, sem ezeknek, sem
azoknak. Az a huszonnyolcz halott a szentháromság templomában van,
emezek pedig a boldogságos szűz templomában.
Kis szünet után magyarázólag tette hozzá, integetvén a felkönyökölt
kezével:
– Mert nézze, akiknek bajuk nincsen holtaknak, azok nem is lehetnek
máshol, mint vagy a szentháromság templomában vagy a Boldogságos
templomában. A kiknek bajuk van, azok nem ott vannak. Hát csak legyenek
megnyugodva. Az elsőkért, a huszonnyolcz halottért egy csöndes misét
szolgáltasson meg száz angyali üdvözletet mondjon el, a tizennyolcz
halottért pedig egy csöndes misét meg ötven angyali üdvözletet kell
elmondani.
E megnyugtató fölvilágosítások után egy forintot csusztattam a két
gyertya közé (misére) s kezelvén Mihály bácsival, távoztunk, honnan
utánunk jó éjszakát és szerencsés utat kívántak. No, a pár órai alvás
ennyi törődés után minden kivánság nélkül is jó volt, hanem bizony az
úthoz hiába kívántak szerencsét. Még fönt volt a hold, mikor indultunk,
de az eső csepergett egész éjjel, kocsi, ló a szabad udvarban
összeázott, nemkülönben Muladi, ki a lovai mellett szokott aludni. Még
nem volt három óra, mikor a kocsira pakolásztunk a jólelkű vendéglősné
segédkezése mellett az utczán (mivelhogy az udvarban nem birt
megfordulni a kocsi) s arra haladván egy fiatal úri férfi, jó reggelt
köszöntött. A vendéglősné mondta, hogy a falu jegyzője, igen korán kelő
ember, s már megy a hivatalába. (Azt hiszem, egész Magyarországon Csépán
kezdődnek legkorábban a hivatalos órák.)
Elköszönünk és jövünk, egy kis pálinkát reggelizvén az otthonfőzött
becsületes ánizsmagosból, mi Muladit egészen helyreigazítja és halad. A
megázott, zsiros, fekete földön úgy csuszkál jobbra-balra a kocsi, mint
hóban a szánkó szokott fölfordulás előtt. A parti kiöntésekben,
holttiszákban kacsák röpdösnek, s a vöcsök buvárkodik. Hogy Csongrádnál
a vizen áthaladunk, épen akkor készül indulni a gőzhajó. Az tíz óra
tájban már ott van a város alatt s onnan csak két óra kocsival az út. De
hát szebb ez így: hajnaltól estig gubbasztani a gummiköpönyegben s
beszélgetni, ha nem nagyon ver az eső.
– A mi halottaink közül – mondja a feleségem – egyetlen egyet sem talált
el a híres magyar. De a ti halottaid között említett egyet, a
gyerekágyban elhaltat, olyan volt nálunk, nálatok meg nem volt.
– Én nem tudom, hogy lett volna. Azt mondják, hogy az öreg ember háta
mögött látja a halottakat, hát lehet, hogy abban a kis szobában
összekeverte a dolgot.
– Az alighanem úgy is lösz – szól vissza a lóhajtó ülésből Muladi, ki
mint fuvaros, üzleti szempontból is föltétlen híve a csépai embernek.
Gondolkozok az ember beszédjein tovább. Különösen az a golyóáltali
halálos halott nem hagy nyugtot. Hát hol, ki? A balkáni görbe országot
négyen jártuk meg a familiából s csak egy halt bele ebbe a vállalatba.
Fiatal főhadnagy volt az osztrák gyalogságnál, de neki sem golyó okozta
halálát, hanem meghült s aztán sorvadás vitte el szegény lelkemet.
Honnan láthatja hát a csépai ember ezt a golyós halottat, ki ez?
Nem tudom. Az eső egyre esik, de nagyon esik, az útszélen látszik, mint
dőlnek meg a kövér búzák. Nagyon unalmas a kocsin. Az ember éhes, de nem
ehet, mert az ételt elmossa az eső a kezéből, ihatnék, de nem ihat, mert
mint keresse elő az üveget. Dohányozni sem igen lehet, mert a
papirszivar elázik. A kocsis úgy belebujt a kifordított subába, hogy
csak a kalapja látszik belőle.
– Megtaláltam a halottadat – mondja egyszerre a feleségem.
A névre, a melyet említett, csak isten őrzött, hogy a könny ki nem
hullott a szememből. Egy rokon, a ki önkezével oltotta el fiatal élete
világát tizenhat-tizenhét év előtt. Egy fiú, a ki nemcsak közel vérrokon
volt, hanem talán a legjobb barátom is az eddigi életben, gyászlevelét
most is őrzöm és mégis elfeledtem. És ez a csépai parasztember, a kihez
az ember inkább kutatás kedvéért ment, említette, hogy látja, egy
esztendő tévedéssel még az évei számát is megmondta s én mégis
elfeledtem, sőt megtagadtam. Ha valahol élsz, a Mars-csillagon, vagy itt
ringatózol az ablak előtt az ákáczleveleken, kérem érte az engedelmedet,
szelid, jó, okos Ferim, ki túl vagy már minden emberi gyarlóságokon.
Tetszésére bizom mindenkinek, hogy higyje-e vagy ne higyje, hogy
kinevet-e érte vagy sem. A dolgot úgy mondtam el, a hogy volt (óhajtván
mindenkép elkerülni, hogy esetleg a csépai ember is provokáljon). Annyi
azonban bizonyos, hogy a fölfedezés megdöbbentett s nagyfokú
röstelkedést éreztem a fölött, hogy miként birhattam őt annyira
elfelejteni, hogy még meg is tagadtam.
S haladván a zivatarrá változott esőben tovább, keressük ama
gyerekágyban elhunytat, ki szülötte életéért a magáét adta cserébe. És
akármit beszéljünk, érdemes volt elmenni a csépai emberhez, hogy
tudatára juttatott annak, hogy mily kegyetlenek vagyunk holtaink emléke
iránt. Az az ember mondja, hogy látok egy ilyent s én azt gondolom: nem
igaz, olyan nem is volt. Pedig volt, mint a hogy meg is találtuk, csak
az esztendőkben volt tévedés. Persze húsz esztendő sok idő s ép most
húsz éve annak a szomorú esetnek. Pedig annál inkább emlékezetes, mert
egy más, óriás katasztrófa keretében, a nagy árvíz alkalmával történt s
imhol Csépára kellett mennem, hogy az ottvaló ember eszembe juttassa az
elhunyt rokont, kit mindnyájan oly igen nagyon szerettünk.
– A csépai embör mindönt mögmond – szól vissza a beszédre Muladi oly
kemény hangon, mintha most is valami varumléniát (schwarmlinie)
komandérozna.
Az idő nagyon alkalmas a gondolkozásra, mert egészen csinos förgeteg
támad. A virágos ákáczerdő, melyen tegnap úgy haladtunk át órák hosszat,
hogy szinte elbódított a mély illatával, most lucskos, fázós pagony,
nyulak, fáczánok mind elbujtak, nincs más az úton, csak a faágak, miket
a vihar leszakgatott. Enni is kellene már, a lovak is kívánják az
abrakot, de hol? A közeli és távoli majorokban gazdálkodó urak nagyobb
része ismerős, más részük jóbarát, megint másrészük rokon, de ilyen
nekiöltözködéssel oda bemenni semmiképen sem lehet. Inkább kerülünk is,
csak majort ne érjünk. De hát hova bujjunk akkor? mert ez a zivatar
csakugyan több a soknál.
A kérdésre a ritkuló fák mögül egy magas, hatalmas fehér kőszobor ad
néma feleletet: Árpád urunk. Mióta megvan, még minden évben elmentem
hozzá, e rendkívüli helyre, hol az itt támadó hangulatok hatása alatt
ősz embereket láttam hálakönnyekre fakadni. Eddig a tisztelet vitt oda,
most segedelmet kérni megyünk hozzá s jó urunk, nemzetünk legnagyobb
embere bizony ezt ezer év multán sem tagadja meg a magyartól. Az eső,
mint viharnál szokás, oldalt vág s így a nagy szobormű csarnokában
tökéletes enyhelyet találunk. Nemcsak mi, a földeken dolgozó emberek,
acatoló gyerekek, leányok mind Árpád védőszárnya alá futnak a förgeteg
elől. Csattogott az istennyila jobbra-balra, de kimélte Árpádot, ki az
elemek heves dulakodása közben fehéren trónolt fönt a magasban,
kőkardját térdeire fektetve. Most volt csak valóságos szimbolum ez a
kőszobor előttünk, a kik alája menekültünk, mint kotlóstyúk alá a
csirke.
S lent az enyhelyben beszélgettünk, – természetesen a csépai emberről. A
vihar elől odamenekült emberek között egy sem akadt, a ki már nála járt
volna, de hírét mind tudta s volt is köztük, ki szándékozott hozzá
menni.
– Úgy lösz az, – vélte egy ember – hogy sok halottat emleget, különféle
fajtájút, aztán véletlenül egyiket-másikat eltalálja.
Ha az ember az összes bölcseletek birtokában hosszúra, tudósformára
növeszti a haját, pápaszemet tesz az orra nyergére és két esztendig
gondolkozik a dolog fölött, bizonyára akkor is csak arra az eredményre
jut, mint a mit ez a megázott ember mondott ott a szeri pusztán.
Ebbe bele nyugodhatunk, de az a nyolczvanhárom éves ősz, állásbéli
halott, a kit a csépai ember említett, még mindig nem hagy nyugtot.
Miért keverte azt a beszédébe, mikor olyan halottam már csakugyan és
igazán nincsen? Nem olyan fajtájú az én familiám, nem szeret az egy sem
sokáig élni, az átlagos életkor ötven és hatvan év között van s a
legnagyobb kor a hetvennégy esztendő volt. Honnan veszi hát ezt a
nyolczvanhárom esztendős halottat?
Ezt sem tudom. De bele voltam már győződve, hogy meg kell neki lenni s
ha kutatva nem találom, majd magától jön elő az emlékezetben. Hát
csakugyan. Idő multán Szer alól valahogy elvergődünk s estére
szerencsésen haza is érünk az alsótanyára olyan közutakon át, a
melyekkel való bajainkat csak azért nem írom le, mert akkor egy és más
hatóságok irányában igen nyers igazságokat lennék kénytelen mondani.
Denique, igen csinosan és igen alaposan összetörve és összeázva itthon
vagyunk s ekkor már minden jól van, akárhogy van is.
És másnap, a nyugalmas, csöndes, hűs tanyaszobában egymagamban, irkálván
e dolgokról, föltűnik előttem egy reszkető kezű, reszkető fejű agg, igen
aggastyán rokon, kit életemben csak egyetlen egyszer láttam, de annak
van már legalább is negyedszázada. Édesapámnak nagybátyja volt, a
családnak ausztriai ágából, ki valahonnan Tyrolból vagy Stayerből
látogatásunkra jött, mint már régen nyugalmazott katonadoktor. Jut
eszembe, hogy azóta nem jutott az eszembe, de most hirtelen látom a
világosszürke zöldposztós vadászkabátban és szinte érzem, mintha
reszkető keze a fejemen nyugodna, mint akkor, a midőn megzavarodva
álltam előtte, mert nem tudtam a német bácsival beszélni. Örömmel futok
a konyhába:
– Megvan a halottam – mondom.
– No hála istennek – mondják – legalább nem töröd már rajta a fejedet…
Csakugyan hála Istennek, mert már igen nagyon kerestem. S a dolog vége
mégis csak az, hogy érdemes volt elmenni a csépai emberhez, mert
legalább eszembe jutatta azokat, a kiket elfelednem nem lett volna
szabad.


LUK A HÁZOLDALBAN.
Tapasztalatlan emberek azt hihetnék, hogy valamely tanyaház kiásása
könnyű dolog, pedig nem. Dehogy. Az olyan munka, a mellyel velejár a
komoly hozzáértés s e tekintetben el lehet mondani, hogy ki minek nem
mestere, annak csakugyan hóhéra. Mert elsősorban a megállapodott egyén a
havat tekinti. Arra különös súly fektetendő. Ha hó van, ha rendes és
mély havak vannak, a tanyaásás bizony csak akkor biztathat sikerrel, ha
a tanyától nem messze járt út halad el. Mert így a nyomok csak az útig
vezetnek a hóban, ott eltünnek és nincsen, a ki többé rajtuk eligazodni
tudjon. Másrészről ismét a házat kell tekinteni, mert a kiásásra nem
minden ház alkalmas. Míg a vertfalu ház egyenesen arra született, hogy
kiásassék, már a vályogépület ezen czélra kevésbbé jó. A vályogot
téglánként kell bontogatni, némelyik lezuhan, lármát üt s lám, azonnal
kész a veszedelem. A házbeliek fölérzenek, puskára, vasvillára kapnak s
előlük szaladni kell, mert a népek ilyen dologban nem ismernek
kiméletet. A téglafalu ház meg éppen nem alkalmas. Legjobb tehát – ebben
megállapodhatunk – a vertfal, a melyet az ásó könnyen bont és bontása
zaj nélkül történik.
Most még mi kivánatos? Kivánatos, hogy a szél ne a tanya felé fujjon,
hanem a tanya felől. Ez a kutyák tekintetében tartozik a dologhoz. Mert
ha a szél arrafelé fuj, a merre a kutyák tartózkodnak: baj van. Az eb
megérzi az idegen szagot, leginkább pedig meghallja a zajt. Olyan orra
és füle semmiféle teremtett állatnak nincsen több, mint a milyen a
kutyának. Az ha hall vagy érez valamit, hamar lármát üt és fölkiabálja a
gazdát. Van ugyan, a ki a kutyát megtudja szelidíteni, sőt be is rugatja
pálinkás kenyérrel, mint például a malaczot szokás, ha lopják. Mert a
malacz is ordít, ha bajt érez s ha éjszakának évadján czipelik, ellenben
ha előzőleg pálinkás kenyeret adnak neki, vihetik akárhova. Van a
kutyában is, a melyik így megcsendesedik, van a melyik néhány darab
zsírbasült kenyérért elfelejti kötelességeit.
Szóval a házásás nem könnyű dolog, mert a munkának teljes csendben kell
menni. Leginkább a tiszta szobát szokás kiásni, melyben ugyanis nem
alszik senki. A munka halk. A földet a ház mellől elássák az éji
tolvajok, azután az ásókkal lukat vágnak a falba. Egy ember a ködmönét
levetve, csöndben lebuvik a lukon. Ez lehetőleg kis ember, mert a
kicsiségnek ilyen hasznai vannak. Bent lévén aztán, adogatni kezdi ki a
holmit.
A tiszta szoba őrzi a tanyai ember holmiját. Ha pénze van, itt tartja
elrejtve. Itt vannak az ünneplő öltönyök, kalapok, csizmák, itt az új
suba (van-e még új suba a világon?). Itt vannak a ház felnőtt
leányzójának ruhái a mestergerendára akasztva: a csipkés alsók és vasalt
felsők. Továbbá itt van az ágynemű, dunnák és párnák megtömve fehér
pöhöllyel. Az mind vagyon. Az mind apránkint szerződik be s így nő
tömeges nagyra, mígnem egyszer csak sok-sok tornyos párna és dunna van a
tisztaszobabeli nyoszolyán. E dunnákat és párnákat úgy kell tekinteni,
mintha takarékpénztárak volnának. Oda az értékek gyűlnek s van-e
gazdaasszony, a ki a finom tollat meg nem becsüli?
Az eladónak is ebből telik majd, ha embere akad neki, ki magához veszi
élete társául.
No és azt most mind elvitték. Kihúzgálták a lukon az éjszakai emberek, a
kocsira hordták, a mely az uton állt s elmentek vele. Nagy csapás ez,
bár azonnal észre sem veszik. De a mint másnap valaki mégis benyit a
tisztaszobába, rémesen látja a pusztulást. Elfehéredve fut át a
pitvarba:
– Rablók, rablók!
Hát hiszen kiabálhat már, a mennyit csak akar, az már nem használ. Az
asszony bejövén s az eladó, a hogy a romlást látják, sírva fakadnak. Im
az Ágnes leánynak minden öltöző ruhája elveszett, sirathatja. Míg az
anyja lelkében a síró elkeseredést nemsokára fölváltja e düh. Átkozódik
és töreti Istennel a keze szárát mindazoknak, a kik csak ezt a rosszat
tették. Még mond egyebet is, sok mindent rájuk kiván, egészen a hólyagos
himlőtől kezdve. A gazda is bejön s a fejéhez kap. Szokása neki. Ha
valamely jeles ember csinálja így, azt mondják rá: államférfiui
mozdulat. De mert csak Sóspál János csinálta, nevezzük inkább a nevén a
dolgot: ő a csapást látván, a fejét vakarta. Mást mit is tehetett volna
egyebet.
– Persze most sem csinál kend egyebet, – támad rá az asszony haragjában,
– csak a fejét vakarja.
– Bolond vagy asszony, – mondja rá Sóspál, – mikor én a fejemet kivülről
vakarom, akkor az belülről gondolkozik. Aztán ha nem vakarnám most,
hanem verném a falba, akkor jobb volna tán? A luk akkor is csak ott
volna a falon.
Ez igaz, ebbe apránkint az asszony is belegyőződik. Az ember pedig mit
csinálhatna egyebet, nyomoz. E foglalkozást ők csapásozásnak nevezik:
mikor a nyom után mennek. Sóspál János így a nyomokon menvén, eljut a
hóban egy darabig, de a kocsiútra érve, a csapásozás elakad. Ott már
össze vannak keveredve a nyomok, a hogy a szekerek a havat járták. Mert
hiszen nemcsak annak van esze, a ki csapásozik, hanem annak is, a ki ez
elől védekezést keres a furfangban. Annak sok mindenféle módja van. A
hol juhféle van a kéznél, igen könnyü. Néhányszor átterelik a nyomok
fölött a falkát s nincs többé ember, a ki rajtuk eligazodni bírjon.
Juhász, gulyás vagy csikós az ötújjon szerzett holmit a földbe is
elássa, de azon a földön soha senki föl nem fedezi a frissenásás nyomát,
ha fölötte néhányszor áthajtják a gulyát, ménest vagy falkát. Így hát
Sóspál nem tehet egyebet, hazaballag, lóra ül és bekocog a
csendőrörshöz.
Sóspálnak szerencsétlensége volt az éjszaka, hát szerencséje van nappal.
Ez így van jól, mert föl kerék, le kerék, a sors forgandó. Lám az őrsön
ott találja a főhadnagyot is. Annak az ilyesmi meg éppen mulatság,
szórakoztató, kedves foglalkozás. Lóra is kap az embereivel azonnal s
haladnak ki a puszta vidékre, a kilukasztott tanya felé. Sóspál János is
megy velük a lovon, sorsát az eszében forgatván. Hol reménykedik, hol
sóhajt s leánya ruháinak elveszte jutván gondolatába, a szeme is
nedvezni kezd.
A tanyába érnek és a katonák megnézik a tett helyét. A lukról
megállapitandó, hogy czigánymunka-e vagy parasztmunka. Két csendőr lóra
ül és szétviszi a közeli tanyákba a parancsot:
– Minden tanyából a gazda a Sóspál-tanyába jöjjön.
Jönnek is azonnal, mért ne jönnének, egyéb dolguk úgy sincs ebben a
havas világban. Mind bejön a tiszta szobába s megáll a luk előtt. Biz ez
jól ki van ásva. A szoba is jól ki van takarítva ugyancsak. Így nézik és
beszélgetnek mondván:
– Hejnye, hejnye…
A főhadnagy mérges. A szivarja nem szelel. Az ördög vigye el az ilyen
szivart.
– Pipával szolgálhatok, szól Sóspál, van egy tajtékpipám… azaz, hogy
hiszen azt is elvitték.
Amaz pedig nem azért a szivarért mérges. Hanem mert a begyűlt emberek
közül egy sem az «igazi». Azt meg lehet látni; különösen meglátja ő, a
kinél rendőrnek való szeműbb embert egész életemben nem láttam.
– Hát valamennyien itt vannak mán? kérdezi.
A gazdák körülnéznek maguk között.
– Nem, mondják – még hibázik egy, a Fejedelem Ferencz.
– Talán messzi lakik?
– Nem a, csak itt van mingyárt a tanyája. Nem tudom, hogy nem gyün.
A szivar szelelni kezd. De még várni kell egy kicsit. Látszik már az
ablakból, hogy jön Fejedelem Ferenc a lovon, de lassan jön. Kurta az
ember, rövid a lába. Utóbb csak beér. Lassan zökken a szobába a
küszöbfáról, melyre föllépett, mert alacsony emberek szokása, hogy
szeretik magukat magosítani. Mint a többi ő is rábámul a lukra. A
zsandártiszt szeme lassan húzódik az emberen végig; Fejedelem kezében
forog a sapka.
– No embörök – mondja a főhadnagy – hát álljunk itt körbe, aztán
tanácskozzunk. Hogy merre keressem én most már ezt a holmit.
Ezt persze szivesen meg is teszik. Úrral, fényes katona úrral egy
tanácsban lenni: előkelő dolog. Tárgyalnak, ki ezt mondja, ki azt
mondja, egyedül Fejedelem Ferencz nem szólhat, mert feléje a főhadnagy a
kör közepén éppen háttal áll. A főhadnagy egyre haragosabban beszél,
mérges fekete szemei villognak és a ködmönökön át be akarnak látni a
szívekbe. A gazdák röstelkedve topognak előtte, s mert bármit mondanak,
semmi sem tetszik, utóbb már szólni sem mernek, elhallgatnak. A
főhadnagy hirtelen sarkon fordul, Fejedelem Ferencznek a mellére üt a
tenyerével és azt kiáltja rá:
– A kend padlásán van a holmi!
Fejedelem Ferencz nagyot csuklik s hirtelen rámondja:
– Kéröm szépen, ott.
A bőrtáskából láncok kerülnek elő és Ferencz kezére akasztódnak. Ő
különben csak most, hogy a hideg láncz a csuklójára csavarodik, veszi
észre magát. Azonban már mindegy, segíteni a dolgon nem lehet. Csak
mikor a havon halad a lovak előtt, morogja úgy magának:
– Hát kiforgatott, mán csakugyan kiforgatott… Az ördög vigye el az
eszit.


HOMOKBÓL ÉLŐK.
A mi a homokot illeti, el kell ismerni, hogy a homok különféle minőségű.
Formájában külső tekintetre egyformának látszik ugyan, de a valójában és
a tulajdonképeni minéműségében nem az. Így például más a közönséges
homoksívány és más a közönséges sivóhomok. Más megint a nagyszemű homok.
Nagyszemű homok van, de nagy homok nincsen. Olyan nem létezik.
Ha járatlan ember homoksíványon utazik kocsin s látva a lovak
vergődését, a szót magában nem állhatván, mondja a kocsisnak:
– Ez már csakugyan nagy homok.
A kocsis féloldalt visszafordul az első ülésből és csöndes mosolyt
tartogatván a harcsabajusz alatt, mondja neki vissza:
– A homok itt nem nagy uram, inkább nagyon is apró szöme van neki. Hanem
hát az a baj, hogy nagyon is sok van belüle egy rakáson.
Gondoljátok talán atyámfiai, hogy nincsen különbség kishomok és
mélyhomok között? Van. Vélitek talán, hogy csak olyan homok van, a
melyik sárga? Nem, nem. Ez nagy tévedés volna. Nemcsak szőkehomok van,
hanem a tájakon többféle tartózkodik és mélán nagy messzeségekre ellapul
a feketehomok. Kedves ásványok ezek. Bennük a kedves virágok nőnek és ha
a régiek szerint kölessel vetnék be: az olyan termést adna, hogy az
irtóztató. Emígy azonban közönségesen a feketehomok a búzát kedveli, a
szőkehomok a rozsot, továbbá a napraforgó olyan alkalmasra növekedik