Ne engedjük a madarat... s más holmik - 2

– Nincs más mód, – véli az ügyvéd – mint felségfolyamodványt kell
csinálni.
Dobó értetlenül nézi.
– Levelet kell írni a királynak – magyarázza a fiskális, – azután
megkérni, hogy engedje el a három napot.
Mihályban némi büszkeséget támaszt, hogy ügyében a fölséges királylyal
tárgyalnak, de azután szorongva kérdezi:
– Mekkora stempli köll arra a levélre?
De azért mégis csak beleegyezik, hogy írja meg a folyamodványt az
ügyvéd, azután hazamegy s várja, hogy mi lesz a dolog vége. Sebesen
szeret hajtani az Öreg Dobó, nem is áll meg hazáig, csak épen a
Szubasa-halmánál; ott elérte a kifelé haladó Frantzia-gyereket s
fölvette a kocsira, hogy még se menjen már egészen hazáig gyalog.
Az ügyvéd pedig megírja a folyamodást. Elmondja benne, hogy Öreg Dobó
Mihály rendes, hű polgár, becsületes ember, sok katonafiat nevelt, soha
se volt büntetve, rendíthetetlen híve a függetlenségi pártnak, – azaz
hogy nem, ez utóbbit talán még sem írta bele, de kérte, hogy változtassa
a királyi kegyelem pénzbirságra azt a három napot.
Jó idő eltelik ezután addig, míg egyszer levelet küld az ügyvéd, hogy
menjen be Dobó a városba. No, választ írt a király, alighanem. Mihály
vidáman halad ki a tanyából a kocsival a város felé. Mihályné pedig
büszkén mondja a szomszédasszonynak, a ki átment hozzá a szent Antal
tüzire való csiholó aczélért:
– Az én uram olyan embör, hogy még a király is levelezi…
Odabent az ügyvédnél azonban nem igen járnak ezek a büszkeségek és
örömök. Mert azt mondja az ügyvéd:
– No, bátyám, jó hírt mondok. A fölséges úr elengedte a három napot.
Fizet kend helyette hetvenöt koronát.
Öreg Dobó meglepődve hallgatja ezt.
– Mennyit? – kérdezi.
– Harminczhat forint ötven krajczárt. Ennyi az egész – feleli a
fiskális.
Azonban Öreg Dobó a fejét rázza:
– Én ebbe nem állapodhatok bele.
Most meg az ügyvéd néz értetlenül Mihályra, mert nem ezt várta:
– Hát miért nem állapodhat bele?
Mihály mérgesen feleli:
– Mert nem jól van felváltva a dolog!
– Hát mi nincs jól fölváltva?
– Hát ez az egész istória, – mondja tüzelve az öreg Mihály. – Mert ha
amazt a hatvan koronát, a mit lefizettem, nem fizettem volna, akkor egy
napra tiz korona esött volna. Most mög miért követölnek egy napra
huszonöt koronát? Hiszen ha hat ökröm mög egy bérösöm egész nap szánt,
az se ér mög huszonöt koronát… Egyször tiz korona, máskor huszonöt
korona? Hát mondom, hogy nem tudnak váltani… Én ebbe nem állapodok bele!
Ezt olyan határozottan mondja Öreg Dobó, hogy most már az ügyvéden van a
megijedés sora. No hiszen szépen vagyunk. Hosszú instancziával valahogy
kikérte a kegyelmet s most meg előáll a Mihály, hogy neki nem kell a
kegyelem.
– No, az nem úgy van, Mihály bácsi, – mondja neki. – Hát csak nem akarja
leülni azt a három napot, ha már eddig nem töltött börtönben időt. A
leányaira, vejeire, fiaira, menyeire gondoljon! Hogy esne azoknak, hogy
az Öreg Dobó odabent ül a börtönben, a laczibetyárok közt! Csak nem
szégyenkezik vele?
Azonban Öreg Dobó állhatatos. Gondolkozik egy kissé, de azután kétszer
is fölrántja a vállát:
– Hetven éves vagyok már, úgy se soká szégyönközök…
Ezzel mérgesen kimegy az ajtón, meg az irnokok szobáján keresztül az
emeleti folyosóra, ott megint megáll, hogy hát mégis csak… mégis csak…
az ügyvédnek is van valami igazsága. Lenéz az udvarba: bolond magasan
laknak ezek a városi emberek; tanyán csak a ló szokott ilyen magasan
lakni, az is csak esett korában, mikor a bőrét száradni a padlásra
viszik. Hát… fene teremti.
Csak visszamegy, a mit az ügyvéd különben úgy is tudott, mert köszönés
nélkül nem szokás távozni. Úgy tesz azonban, mintha nem venné észre Öreg
Dobót.
– Hanem, úgy-e, – szól gúnyosan Dobó – mikor a gyerökök oda voltak
katonának, olyan erősek voltak, mint a vasék, de azoknak csak hat
krajczár napidíjat adtak, én mög öreg embör létömre huszonöt korona
napidíjat fizessek? Aztán miért? Miért fizetöm én ötven esztendő óta azt
a röttentő sok adót?
Az ügyvéd föl se tekint az irásából, egykedvűen feleli:
– Mert lélegzik kend.
– No, – mondja Dobó – nem tréfa beszéd az enyim!
– Az enyim se, – válaszol a fiskális. – Ha nem hiszi kend, próbálja meg.
Mihelyest abbanhagyja kend a lélegzést, mindjárt nem fizet kend adót.
Öreg Dobó nem tud mit felelni erre a nagy igazságra, hanem szótalan
kezdi kiolvasni az asztal sarkára a pénzt.
– No, itt van, – szól. – Hanem ha a levélnek mását küldi, beleírhatja,
hogy Öreg Dobó nincs mögelégödve a napidíjjal…
Csakugyan haragos, mikor elkezel. El is megy a három farkashoz czímzett
kocsmába, a melynek az ajtajára csak két farkas van kifestve, mert a
harmadik Farkas maga a kocsmáros, ott kishúst eszik és két féllitert önt
utána. Azután hazahajt, útközben gondolkodván a világi dolgok felől.
Haragja útközben szomorúságra válik és otthon elpanaszolja az
asszonynak, hogy milyen hadakozásai voltak: már megint elkivántak tőle
hetvenöt koronát az urak. Egészen szomorú és megtört az ember. Az
asszony vigasztalni próbálja:
– A Vilma lovat úgy is fölküldeti kend a tavaszra a Pestre az urak
futtatására: hátha visszanyeri az uraktul?…


A KIS KADÉT.
A nyolczvanas évek második felében a zászlóaljunk lent állomásozott a
török földön. Messze lent Herczegovina alatt, Novi-Bazárban, mint
mondani szokás: az isten háta mögött. Nem igen törődött velünk senki,
csak épen hogy szolgálat volt szigorú, de az itthon szokásos czopfokból
alig volt meg valami. A török hadsereg, a melylyel együtt szolgáltunk,
bizony ott a végeken nem sokra tartotta magát, láttam kivonult csapatnak
kivont kardú tisztjét: csupa rozsda volt a kardja, mintha a föld alól
ásták volna elő. No, a mi tisztjeink se nagyon parádéztak, ott általán
nem is volt parádés egyenruha; a békeidő czifra külsőségei: díszkabát,
csákó, teljesen hiányoztak. Némelyik tiszt fölhúzta a csizmáját, de a
csizma füleit már nem dugta be a szárba, mivelhogy minek az ottan? Minek
és kinek? Különben a legénység is csak úgy volt, még csak nem is
borotválkozott, a kinek nőtt, hosszú szakállt eresztett s a
húsz-huszonhároméves fiatalok csapata harminc-negyven évesnek látszott.
Még olyan is szakállt eresztett, a kinek bajusza nem nőtt, ilyenformán
elmehetett volna angolnak. Volt tiszt, a ki a kardbojtját végig
beszegette sárga bőrrel, hogy kevésbbé kopjon, volt olyan is, a kié
teljesen elkopott, a bojtjai helyett csak a nyele maradt meg, de mégis
jó volt.
Mindezt különben csak azért beszélem, hogy elmondjam, hogy azon a helyen
igazán nem voltak kényszerítő fölösleges kiadások. S a mellett a fizetés
több volt, mint itthon. A legénység egy része nemhogy hazulról kért
volna pénzt, mint szokás, hanem még ő küldött haza. A tiszt, ha talán
némi adóssággal jutott is oda le, pár év alatt ott kifürödhette magát a
bajból, ha az élet szekerén okosan ül. El lehet azonban mondani, hogy
még sem történt meg ez egészen így. Abban a rendkívül nagy
elhagyatottságban sokat korhelykodtak az emberek, többet, mint kellett
volna. És hát a korhelykodáshoz valóságos úri szimbolum gyanánt kellett
pezsgő.
A pezsgő…
Sajátságos dolog, hogy az úri mivolt akkor kezdődik el, a mikor előkerül
a pezsgő. Még sajátosabb dolog az, hogy ez épen abban az időben a
katonáknál volt divatos. Mert csak ezzel lehet dokumentálni azt, hogy
valaki úr. A pezsgő-kultusz általán elterjedt minden országban mindazon
csapatok tisztikaraira, a kik nem tartózkodtak az úgynevezett
békeállományban. Bizonyos alapját meg lehet találni. A nem
békeállománybeli csapatnál sohasem lehet tudni, hogy a holnapi nappal
él-e még az ember, vagy pedig fölfordul valamely hegyoldalon: ennélfogva
éljünk, a meddig élhetünk.
Odalent is lehetős terjedelmet vett a pezsgő. Pedig odalent drágább
volt, mert az odavaló szállítása nehéz és költséges. De azért fogyott.
Mikor eljöttünk onnan, a török helyőrség tisztikara egy darabig elkísért
bennünket s ott a nagy havas hegyek aljában a Dzsélaznicza patak mentén
pezsgős üvegekből dugókat durrogtatott. Pedig ezen igen tekintélyes
egyenruháju, de mesésen szegény török férfiaknak fizetésével, úgy lehet,
a fölséges szultán kincstárnoka talán még a mai napig is adós.
A pezsgő… Mostanában olvastam Verescsagin ezredesnek az iratait Chináról
meg Mandzsuriáról. Ez a Verescsagin testvére annak a nevezetes festőnek,
a ki Makarovval együtt elpusztult. Ez a Verescsagin a vezérkarban
ezredes és könyvében sok olyan dolgot mond el ez az orosz tiszt, a mik
még a sorok között is sejtetik azt a veszedelmet, a mik a nagy északi
birodalmat dúlják. Ezek a részek ugyan a politika rovatára vagy úgy
lehet a háború rovatára tartoznának, felőlük ennélfogva ezen a helyen
sok beszéd nem lehet, de megemlíthető a Verescsagin könyveiben gyakran
előforduló passzus: Wurde Sect serviert… Irataiban mondja a
tiszteletreméltó és őszinte generális, hogy a hova csak betette a lábát
úri helyre, akár khínainál volt, akár orosznál, akár mandzsunál;
mindenütt wurde Sect serviert. Ő maga írja, hogy utóbb már csak
koczczintani tudott, mikor a gazdag khínaiak és mandzsuk feléje tipegtek
pezsgős palaczkjaikkal, de inni már nem tudott. Amazok azonban boldogan
dőzsöltek a lében. Mibe kerülhet pedig ott, a föld tulsó oldalán az az
üveg franczia pezsgő, a melynek még itt is magas az ára?
Elkalandoztunk a gondolatokkal. Hiszen jó, azt bajos volna tagadni, de a
magyarországi pezsgő-szerelem is tisztán csak ott leli alapját, hogy
uraknak látassunk lenni, mivelhogy azt isszuk, a mi a legdrágább. A
franczia szereti a pezsgőt s mielőtt hajnali vadászatra menne, húst
eszik és felhajt a sectből egy pohárral vagy kettővel is; a délelőtti
früstüknél sem tartja megvetendőnek s ilyenkor megtörténik, hogy három
franczia megiszik egy félüveg pezsgőt, a miért legfölebb másfél forintot
fizetnek s tőle egész nap vidámak és kekélyesek maradnak – ellenben
Magyarországon, mikor a különféle boroktól, úgynevezett finom boroktól
és úgynevezett kocsisboroktól félálmosodva lévén az emberfia, ezek után
boldog, ha nyolcz pengőjével vásárolhatja meg üvegjét a minél francziább
italnak…
Gyerünk azonban vissza Novibazárba. Szép vidék ez így messziről nézve,
mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva
kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, menyi lehet még a hegy
talpából a földben? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek
az emberek és hiába néztek felőlük a hazafelé, nem láttak egyebet, csak
hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, a mi ott termett, mind szomorú, mind
bús, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, a hol némely helyen
el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyetlenegy viskót vagy egyetlenegy
embert nem talál az utas. Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, a mely a
lelkeket megfekszi s így, a mi dal ott született, mind bánatos.
Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban
egymástól eltérők, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek.
Voltaképen minden kisebb csapat, ha úton van: transport, de ott lent
ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, a kiket
büntetésből küldtek le oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel
itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degradáltak, a kik nem
maradhattak ott, a hol eddig parancsoltak és közlegénynyé máshova tették
őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal, magas, halvány fiút,
a ki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, de már
csak a panganét verte az oldalát, a kard elmaradt: a kis kadétot már
lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy
nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta
mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általán az ilyen
lefokozott emberek. Csak úgy teblábalnak a világban, várván sorsuk
jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus
rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És
szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, a mit
azelőtt ők tanítottak s ha épen olykor rájuk szólnak, hogy ezt vagy azt
nem jól csinálták, nem bánják azt sem s készséggel csinálják újra, a
hányszor csak tetszik…
Így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, a mit
parancsoltak, amaz egykedvűséggel, a mely nem bánja, ha akár holnap
reggelre összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a
hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimeniális
katona-nótákat ismer. A haldokló harczos például fekszik a csatatéren s
föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harczos most búcsút énekel neki,
meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, a mit
más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki. De a
zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, a mi akkor épen a szomorú
embereknek nagyon tetszett és szivesen hallgatták.
A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de
megesik, hogy degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony
nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második,
ahhoz már az altiszti bojt is, így tovább, kinek meddig sikerül. A kis
kadét a három posztócsillagig jutott s már ekkor, de még előbb is,
hirtelen fölnyilt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen
hetykén lépkedett s azon a vidéken, a hol az egyenruhánál nem azt
keresték, hogy illik-e, hanem hogy meleg-e: ő már a magáét igazíttatta,
hogy karcsú legyen benne és mutatós. Elnézték neki, hadd tegye;
magasrangú rokonai is voltak. Azután mulatásba is kezdett, ebből a
fajtából pedig ott csak kétféle van: vagy nagyon olcsó, vagy nagyon
drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányult a pénzhez, a mit
rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött írás
felőle, hogy lefokozták, nehány havi börtönt kapott s elvették a
nemességét is. Azután elfeledtük, mert az eltünt helyébe újabb jön s a
ki jön, az megy.
A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé. Vasút még most
sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilencz nap jöttünk, míg
Serajevoig értünk, a hol kezdődik a vonatok járása. E kilencz nap minden
huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazárban még a lágy só
sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, a hol harangszót
hallottunk, általános örömet keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben
almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnek nevezett
limonádeot karolták föl barátságosan, mint régen látott dolgot.
Serajevóban pedig este a vendéglőket kellett fölkeresni, természetesen
az olcsókat, mert az úton már is lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg
nem volt.
Valami kurta vendéglőbe tértünk, a hol zene szólt. A kisebbfajta
szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon a muzsika: egy húzós
harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondoltuk ennélfogva az öreg Vas
Anntallal innen az alsótanyáról, hogy hadd zöngjenek az hangászok és a
hangászok csakugyan zengettek is. Valami tráridrumot húztak, azután
elhalgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát
ama haldokló harczosról, a ki búcsúzik a kamerádtól. Az ismerős hangok
rezgésbe hoztak némely húrt a szívekben s az emberek a hegedűsre
tekintettek.
– A kis kadét – szóltak.
Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt arczán látszott, hogy idő előtt
öregszik. Mikor vége volt a harczos dalának, azonnal czigarettára
gyújtott s a feléje menő régi ismerősöket is kínálta. Jó ideig tartott a
beszélgetés, kínálták egy pohár borral, de nem kellett neki, csak
czigarettáit szívta mohón, gyufát nem is használt, a fogyó papirszivar
végéről gyújtotta meg a másikat.
– Sok ez a dohányzás – mondták neki.
– Hja, – felelte – most pótolom azt, a mi a börtönben hiányzott.
– De ebbe belepusztulsz, kis kadét – folytatták, még a régi, beczéző
néven szólva hozzá.
A sárga arczon rövid mosoly jelent meg. Azután komoran tekintett a
hegedűjére és kurtán válaszolt:
– Magam is azt szeretném, ha belepusztulnék…


MÁRIA-LÁTÁS.
A tanyára egyre sűrűbben érkezik a hír, hogy messze bent a pusztákban,
túl az ötömösi határon, a Pálinkás-erdő sarkán egy fahegyben állandóan
mutatkozik a szűz Mária. Úgy látták a libapásztor-leányok, a hogy
rendszerint a rajzképeken láttatik: széles köpönyeg a vállain, fölötte
egy hold, két csillag, karján a Gyermek. Más hír megint mondja, hogy a
fa hegyében a gonosz látszatna lenni. Ismét mások vélik a pusztai
asszonyok közül, hogy ott mindketten jelen vannak és Boldogasszonyunk
csatákat vív a gonosz ellen népek jobbulására. Vannak, valóságosan
vannak, a kik látták. Komoly, megállapodott koru tisztes gazdaemberek, a
kik meghaladták Isten kegyelméből a hatvan évet a nélkül, hogy valaha
hazugságon kapattak volna. Asszony is van, a ki látta, leány pedig
tömérdek. Ezek által a földi népeknek üzeneteket küld. Másrészről pedig
a gonosz van ott, kaszás csonthalál képében, másrészt pedig a kukoriczás
útján az asszonyok előtt rettenetes ember emelkedik ki a földből és
pajzánkodik, hogy az asszonyok eltelnek rémülettel és arra nem mernek
menni.
– Bolondság – mondta elejében a kapás. – Már megint föltaláltak valamit
az asszonyok. Azt mondják, egy leánynak azt mondta Mária, nem tesz
előtte nyilatkozatot, a meddig fehér ruhában nem mén elébe. Gondolom,
fehér ruha köllene a leánynak, az apja mög nem akar rulla tudni.
– Ej, ej, – véli Muladi Ferencz, a szomszéd – talán mégsem így van. Egy
fehér ruhát két forintbul ma előállítanak.
Mindegy. A dolog ebben maradt, mígnem a szomszédból ismét hír nem jön,
hogy a csépai embör nyilvánosan valóságosnak mondta az alsótanyai
Máriát. A szomszéd tanyában ugyanis, mióta az asszony ura meghalt, külön
szobát építettek, a hova olvasós asszonyok járnak szombat esténkint
imádkozni. Ebben a külön házban padok vannak körül és szent képek a
falon. Ájtatos és jó népek ezek. Van eset rá, hogy a messzi városból
kihozatnak egy papot s oltárt készítvén a maguk tehetsége szerint, misét
hallgatnak.
– A csépai embör is azt mondta, – szól egyszer a kapás – hogy a dolog
valóságos. És hogy ott lösz az őszszel a hetedik nagy csodatétel. A
laposban forrás fakad majd és abban mindönki möggyógyul, mán a kinek
hogy van valami baja.
Így támad egyre jobban a híre a Mária-látásnak. Az első híradást még
eleresztik fülük mellett az emberek, de a csépai embör beszédére
figyelmet szokás fordítani. A csépai embör valahol Csongrád környékén
lakik. Leginkább csőszködéssel foglalkozik. Kukoriczát, dinnyét, szalmát
őriz, kerti csősz is némelykoron, már hogy minek van ideje. Esténkint
pedig az igazakat mondja meg azoknak, a kik arra kiváncsiak. Sokan
kiváncsiak, mert a csépai embör már régen űzi e foglalkozást. Muladi
szomszéd, a ki lóhajtó ember és fuvarba szokott járni, említé, hogy
száznál több asszonyt vitt már Csépára az alsótanyákról. Jó messze van
pedig: tizenhét mértföld és az útja rossz. Mégis oly sokan mennek oda,
igazságot hallgatni. Rendkívül igaz ember hírében áll és csodálatos
dolgokat mond. Hogy im ő üzenetét küldte nála jártak által, hogy a
fahegyben levő Mária nem tréfa, hanem valóságos jelenés, a hivők áradata
indult meg az ötömösi puszta felé.
Mivelhogy vasárnap következik épen, elmegyünk megnézni. Muladi szomszéd,
mint ilyen dolgokban teljesen járatos ember, vállalja a fuvart. Másként
vasárnap nem mozdulna – mondja – a lovaival, de az ilyen dolgot szereti.
Reggel korán eljön. Hajnali négy előtt kell útnak indulni, hogy délre
visszaérjünk. Homály van még, a midőn kifordulunk a tanyából és köd, a
mely itt is, nagy templomokat mutogat, továbbá házak ott is látszanak,
máshol alacsonyabb hegysor. A jegenyenyárfák látszanak ilyennek. A tájék
csendes, hallgatag, csak a kerék nyikorog a homokban. A kocsin sincs
beszéd, mert még fázunk valamennyien a téli kabátokban. Csak jóval
később, mikor apránkint feljön az égre a tűzgolyó és a reggeli szellő
messze fújja a ködgúlyát, támad némi beszélgetési kedv.
– Jó sokat mögyünk, – mondja a kapás – de legalább mögnézzük a helyet,
hogy mi ez? Talán még majd be is tiltják.
– Miért tiltanák? – kérdezi Muladi. – Nem úgy mén az. A csépai embört
sem birják betiltani. Egy esetöt ugyan magam is tudok, de az még a régi
világban történt, gyerök koromban. Feketeszélön a Török-tanyában jelent
mög az ablaküvegben a Mária. Én is láttam. Széles zöld ruha volt rajta,
fölötte egy hold, két csillag. Olyan volt, mint egy képfestmény. Csak
úgy dült csudájára a nép. Hányták a pénzt be a szobába. A kétgarasosok
jártak még akkor, mög huszasok. Nagyon elgazdultak volna a Törökök, de
aztán a pandurok puskatussal benyomták az ablakot és széjjeltörték a
képet. Mondják, hogy aztán az alsóvárosi templomban volt látható. Nem
tudom… Hogy volt, mint volt…
Elhallgatott egy darabig, aztán újból kezdte a beszédes ember.
– A csépai embört nem löhet így elnyomni. De tán nem is akarják. Az
érdemös embör, hallja kend. Mindönkinek mögmondja az igazságot. Mikor
legelsőbb vittem oda asszonyokat, két kocsival voltunk, én mög a
Szekeres Ferencz. Későn értünk oda. Egész a falu szélén lakik egy kis
házban, de olyan kicsi szögényös ház, hogy majdnem egy helyen van mind a
két sarka. Az embör kint volt a közelben a szérűn, szalmát raktak össze.
Igyekeztünk volna mi vissza, hát odamentem hozzá Szekeressel és mondtam
neki:
– Igön jó embör, fölkérnénk, ha mönne be a házba az asszonyokhoz. Hogy
dolgát ne mulaszsza, mink rakjuk addig a szalmát.
Azt felelte rá:
– Nem löhet, jó barátom, mert mindennek sora van.
Nem is jött, csak mikor a dolgot befejezte. Én bizon nem sokat adtam rá
eleinte. Csak úgy kiváncsiságbul möntem a szobába, a sarokban volt egy
pajzános kis pad, arra ültem. A csépai embör az asztalnál ült és beszélt
az asszonyokkal. Mindönkinek mögmondta rangját, élete módját, a holtak
neveit. Van itt nem messze egy asszony, annak volt egy bátyja, olyan
csempészös embör. Egyször bújt volna be valami lukon, hogy majd lop, de
a nyakába szúrták a szénahúzó horgot. Bele is halt. Azt mondta a csépai
embör ennek az asszonynak, a hogy a halottjait elsorolta:
– Látok köztük, jó asszony egy férfit, szőke embör, folyik a nyakából a
vér.
Az asszony majd összeesött… Aztán így volt, hallja kend a többivel is.
Mindönt mögmondott. Hát honnan tudja ü ott, hogy itt mik történtek.
Utoljára azt mondja neköm a sarokba:
– Maga, jó barátom, nem mer előbb kerülni?
– De – mondom – merök én, mért ne mernék.
Avval aztán előbbre mék az asztalig. Ugyan nem sok mönés volt, alig két
lépés abban a hitványos kis házban. Azt mondja, de igön barátságosan:
– Kedves jó barátom, maga olyan hitetlen forma embör.
Mögütődtem a beszédjin, tudja kend, mert úgy van, a hogy mondja. Én
ugyan soha senkinek egy szénaszál vagyonát el nem vöttem és a jó
istenömet imádom, de mindön mendemonda beszédre nem adok. A csépai
embörhöz se azért möntem, hogy lássam, hanem fuvarban. Úgy mondván:
pénzért. Járok én Radnára is.
– Hát – mondtam neki a szavára – én nem is tudom, hogy vagyok. Nem
vagyok rossz embör, de néha hitetlenködök.
Nem mérgesen mondtam ezt, csak szörényen, mint illendő. A csépai embör
hallgatott a két gyertya közt egy darabon. Akkor azt mondja:
– Igön jó embör. Emlékszik-e kend, hogy négy éve nyáron egy vétkiért a
szérűn a Látatlan kiütötte a kend fejibül a kalapot.
– Tudja kend – beszélte tovább Muladi a kapásnak, a ki egykedvű
pipaszóval hallgatta – mintha jól mellbe vágott volna valaki.
Mögtántorodtam. Én azt a dolgot teljesen elfelejtöttem, most pedig azon
perczben elébem állt az egész gondolatban. Búcsú volt a kápolnánál,
ünnep-vasárnap, én azonban dolgoztam a szérűn. Nem hagyhattam a búzámat.
Eső is fenyögetött. Nem gondoltam én, hogy ez akkora vétök. Az asszony
tiltott tülle, de nem hajtottam a szavára. Ép akkor gyüttek a búcsúsok.
Mondja az asszony, legalább addig hagyjam abba a munkát, a míg a lobogók
elhaladnak. Mérges löttem, aztán tudja kend, nem jó helyön van az én
szám néha: nagyot káromkodtam. Abban a szömpillantásban valaki hátulról
úgy ütött tarkón, hogy szinte előrehajultam és a kalap messze leröpült a
fejembül. Látja kend, ezt mögmondta neköm a csépai embör. Mondja kend,
hunnan tudja? Hunnan?
Most a kapás beszélt, azonban már sokkal kurtábban. Ő is pusztalakó,
mint Muladi, de Muladi csak három évig volt katona, a kapás ellenben
tizenhárom évig. A fölfogások különbözősége talán innen van. Bár
mindketten nagyapák már, úgy nézem, Sebőkben ma is benne van az a
katonavér, a mivel annak idején az olasz csatatereket járta Előbb
hasonló csodálatos dolgokat ad elő. Itt a battonyai asszony történelme,
a kit halála után a föld be nem vett. Vasabroncsokkal zárták le a
koporsóját, a föld azonban ismét csak kidobta.
– Miért? – kérdezte Muladi.
– Ki tudhassa? – felelte Sebők Antal.
Szó volt a pécskai Mária-látásról is, továbbá a radnai térdencsúszásról,
a miben ismét Muladi a tapasztalt. Említettem neki a tersatói Máriát, a
hova a dalmát tengerészek asszonyai csúsznak föl térden ugyanaz napon, a
midőn itt az alsótanya a Lengyel-kápolnánál eseng Máriához. Hogy uraikat
vihar ne érje.
– A boldogasszony mindenkin segít – szólt mély meggyőződéssel Muladi. –
A magyarok istene után első pátrónánk.
Sebők olasz Máriákról kezdett beszélni. Az ilyesmi lassan megy, mert a
hol jó az út, Muladi két lova szó nélkül úgy ereszkedik neki a
távolságoknak, hogy ott szavat hallani lánczcsörgéstől, vaszörgéstől nem
lehet. A szó olyankor eláll s csak akkor jön elő megint, midőn sívó
homok váltja föl a gyepet. Ebben bizonyos fokú közösség van köztünk,
mert mindannyian egyazon ezred ugyanazon századánál szolgáltunk. Sebők
az ókor, Muladi a középkor, én az újkor. Sebők főhadnagynak ismerte az
Alojis Grubert, Muladi káplár már kapitánynak, én már semminek sem. Hát
hova lett? Jó ideig ezen tünődünk. Hogy ugyan hát, ugyan hát hova
lehetett? A csépai ember lenne fölkérdezendő ez irányban.
Haladunk. Egy helyen meg is állunk, hogy együnk valamit, szalonnát s
kenyeret. Ezután ismét gyorsan haladunk ital irányában a csordakút felé.
Ez már ott van az ötömösi pusztán. Innen már nem messze a fahögy. Rózsa
István számadó gulyás, ama bizonyos Rózsa Sándor unokaöcscse, adja
tudtul, hogy merre kell menni. Az ingyenes földek megkerülendők, míg a
Kártyás-erdő balkézről marad. Itt vigyázni kell, hogy a szabadkai
határba ne tévedjen a kocsi. Ha e vigyázat szem előtt van tartva,
hirtelen odaesik az ember orra elébe a Pálinkás-erdő.
Szeretném én azt a négyfogatos úri hintót látni, a mely úgy megy ott, a
hogy a Muladi szomszéd lovai mentek. Százhúsz forintot pedig alig ér
össze-vissza a kettő. Mégis vágtatva megy neki a homokbuczkának s futva
szalad le róla, hogy ismételje ugyanezt az azonnal következő másiknál.
– Azt mondják, – tréfál Sebők – hogy nagy a homok. Pedig nem nagy, hanem
igön apró.
– Az ám, – véli Muladi. – Csakhogy sok van belülle.
Most néhány magas buczka után megint új pusztába jutunk. Végig tiszta
színmező. Oldalt már a szabadkai határ, emerre pedig erdő. Muladi épen
csakhogy fölemeli a gyeplőt s a szijakkal üt a lovak hátára.
– Tündér – mondja – Tün-dér…
Két kézzel kell most a kocsioldalba fogódzni. Vágtatunk. Egyszerre
hirtelen jobb kézzel nagyot húz a gyeplőkön. Muladi, a ballal utána nyúl
s most a gyeplőszíj azon részét tartja a kezében, a mely máskor a lovak
háta közepét verdesi. Szinte toppanva áll meg azonnal a pusztajáró
kocsi.
Szétnézek. Miért?
– Jaj, – szól ismét Muladi – azt hittem, a túlsó oldalon van.
E szóra egyszerre látom, hogy a fa, a melyen Mária lakozik, itt van hat
lépésre. A Pálinkás-erdő sarkos erdő. A sarkának legszélső három fája
közül a közbül való magas jegenyenyár. Az oldala tele pusztavirágból
font koszorúkkal. Előtte néhányan térdelnek. A hangulat hirtelen megcsap
valamennyiünket. Im, a pusztában egy koszorús fa.
– Nem tudtam, hogy itt van, – mormogja szégyenkezve Muladi. – Nem álltam
volna ide.
Odább fordulunk s leszállunk egy bányaformán ásott kút mellett, a melyen
látszik, hogy nem régen ásták. Lépcsők vezetnek le a vízhez. A vízben
homokpor, falevél és béka lakozik. Innen mennek a búcsújárók.
Most aztán mindnyájan odamegyünk a fa elé. Hasonló események után, a