Ne engedjük a madarat... s más holmik - 7

esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Válity Pája csinálja-e a
vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a
munkát. No, ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert a hogy
Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Válity Pálya
dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben
meg is nyugodott és referált otthon, hogy Válity csakugyan maga
dolgozik.
Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy
a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a biró az örökké alvó
Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal
boritja Válity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például
fényes bádog ilyen helyre nem való. Abban bámulja magát a birka, mint
tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán nem talált semmiféle hibát
odakint, mert a bádog, a melylyel Válity odakint dolgozott, nem volt
fényes, sőt rozsdás. Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben
tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság,
mert akkora készen lesz a vályú.
Obrád biró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen
alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre
nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy
lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte
a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy
embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött
s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Kész van és
Válity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán
kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem
ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal
Válity Pájától a tizenkilencz forintot.
Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három
esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád biró bölcsesége így elintézte
a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és köteles
ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tünik fel kissé ez
a kiadási tétel:
Egy nagy új vályú a pusztai falkához… 107 frt 40 kr.
– Százhét forint? – kérdezi a szolgabiró, mikor egyszer beletekint. –
Nem sok ez, biró úr?
– Hát – mondja a politikus Obrád – vannak olcsóbbak is, főbiró úr. Ezt
azonban Válity Pája csinálta, híres ács… a ki a bankót úgy levágja a
gerendáról, hogy semmi baja nem esik.
Obrád annyira jólelkű ember. Dicséri Páját s magamagát nem említi. Pedig
ő is le tudja vágni a bankót (a nélkül, hogy előbb a gerendára kellene
ragasztani).


A TEHÉN LÁNYA.
Pirók egyszer a herésből, a hol naponta a tömérdek pompás étel között
álldogálni szokott, megindult és elment a herésből. Ez csudálatos, mert
Pirók máskor nem mehetett el onnan, miután kötél volt a nyakára kötve s
a kötél másik vége egy karón fityegett, a melyet a földbe szokott
beverni a kapás. Ez igen jó és hasznos szokás egyébként, mert nélküle
Isten tudja mi dolgokat művelhetne Pirók e tágas térségeken. Ha az
elejéről kezdjük, úgy kell venni az egészet, hogy út halad el a herés
mellett. Bár nem tulságosan látogatott. Néha eltelik félnap, hogy senki
arra nem jár. Ugyanis nincsen arra dolga, hát minek is járna arrafelé.
Ilyenkor a csönd tökéletes. A jegenyék, ha némi szellő van, bólogatnak,
a tányéricza pedig észrevétlen lassan forgatja nehéz virágát a nap felé.
Darazsak járnak s méhek is. A kukoricza levelei, a mint a szárhoz
verődnek, zörögnek olykép, mintha ember járna köztük, pedig nem. Az égen
néha föllegek is vannak, fehérszínű felhők, de ezek is csak ritkásan
vannak. Lehet, hogy most másfelé van dolguk. Egy-egy pusztai kutya oson
át a herésen s eltűnik a kukoricza mögött. Csont van a szájában vagy
valamely földönjáró madár, a mit éjjeli álmában elfogott. Azt viszi most
elásni, hogy szűkebb időkre is legyen étel. A jegenyéken szarkák
csörögnek olykor s valahol messze egy szélmalom szárnya forog. Csak a
legtetejét látni, a mint a kukoricza fölött fölmerül, hogy ismét
eltűnjön s hogy rögtön utána következzen a másik. A szélmalom az ilyen
játékba soha bele nem ún. Valószínűleg tudja, hogy a szemnek, a mely a
nagy mozdulatlanságok nézésébe kifárad, ő mulattatást nyújt.
Pirók, a vén tehén is elszórakozik ezen. A kert közepén szokott állani,
fejét rendszerint az út felé fordítván s gondolkozik. Az állást nem unja
el, mert négy lába van s így a teher köztük megoszlik. Miről
gondolkozhatik egy tehén? Mely gondolatok járhatnak az ilyen nagy,
hatalmas koponya mögött? Bizonyos, hogy gondolkozik, mert ha nem
gondolkozna, sírni sem tudna. Pedig sírni tud. Van úgy, hogy nagy könyek
folynak ki a szemeiből és szőrén az orráig gurulnak, onnan pedig
leugranak a földre. Szomorú ezt látni, mert ha már valami baja van,
miért nem tudja elmondani szegény, legalább csak annyira, a hogy például
a kutya elmondani bírja. Minden beszéde a könyeiben van. Úgy lehet,
ilyenkor apró magzataira gondol, hogy ugyan azok hová lettek? Biz azok
ki vannak csapva a pusztára, legelni s így messze estek az anyjuktól. Ha
ez az eszébe jut, kinyújtja a nyakát, a fejét fölemeli és búsan nagyot
kiált, hogy hátha elhalatszana hozzájuk:
– Bú…
Nem felel rá senki s Pirók a herébe harap. Legfeljebb a kapás jő elő a
hangra s kihúzván a karót a földből, itatni viszi a tehenet. Pirók
lassan megy utána, mert idős már ő s minden járásában, kelésében
bizonyos komolysághoz van szokva. Nem is csinál soha semmi bajt. Senkit
fel nem döfött eddig és istállózás idején oly békében van együtt a
lovakkal, hogy az ritkaság. Esetleg, ha ismerős kerül elébe, a kit már
rég nem látott, ugrik egyet, akárcsak az egészen fiatal és
viselkedésükben még meg nem állapodott borjúk. Az az eset is, mikor a
herésből megindúlt, bár a kötele le volt czövekelve, nem most történt,
hanem már jóval régebben s voltaképen az egésznek az okozója egy apró
leánygyermek volt, egy elhagyatott, szerencsétlen kisded. Nem kellemes
történet ez, talán kár is elbeszélni, bár némileg tanuságot tesz Pirók
gondolkozási képességéről.
A kis lány a kapás lánya volt, már jobban mondva a feleségéé tudniillik,
a ki azonban a kicsi életéért cserébe adta a magáét s meghalt szokás
szerint. S bár igen sírt utána a gyermek, hogy a föld felett maradjon,
már kérésének eleget tenni nem lehetett és életadóját lehelyezték
közanyánk ölébe. Hát maradt még ugyan a házban két növendék lány, meg
egy furcsa eszű fiú, de mit ér mindez a kicsinek. Maga az apja éppen nem
értett ahoz, hogy ilyféle lelkeket miként kell ajnározni.
Hol is tanulta volna. – Egy tuczat évig volt katonája a császárnak annak
idején, ez éveket csupa francziákkal és taliánokkal való tülekedésben
töltötte. Azután haza jött és megházasodott, azaz hogy feleséget vett, a
ki most utolsó gyermekénél ily bucsútlanul távozott az élők közül. A
vakarcsot bizony csak a növendék lányok gondozták, a hogy tudták, bár
hiszen még a tulajdon anyák közt is van nagyon sok, a ki az ilyen apró
tollas egerekhez mit sem ért. Biz az csak éppen kinlódott s úgy élt
(mint mondani szokás) miként az angyal: hol evett, hol nem. Bekötötték,
a mibe tudták, rázogatták is, ha kedvük volt hozzá, egyébként sírt
szegény csodakeserves módon nap-nap után. Jól meg volt teremtve pedig,
mert mindezen penitencziáinak daczára sem vitte el sem az első, sem a
második hónapjában a halál. Bár ugyancsak rászolgáltak a növendéklányok.
A kisebb olyan hetrefüles-féle forma volt, a másik meg mintha
megesküdött volna a szomszéd tanyával, örökké azt járta. Ez már a legény
után vetette magát akkor.
Ezt a kis darab lányt letették valahova. Ahogy bekötötték, odahelyezték
valamely fa alá az udvarba, vagy pedig a ház végébe az árnyékra, hogy
ott feküdjön. Egyik sem számolt azzal, hogy a nap halad s az árnyékból
hamarosan tűző sugarak helye lesz. Jöttek aztán a darazsak, jöttek a
legyek, a szép, nagy zöld legyek és ellepték a darab lány arczát és most
már szegényke amaz iszonyatos ordításokat művelte, a miket tűrni igazán
nem lehet. Belepte a kis tehetetlenséget mindenféle csúszó-mászó állat s
ép ilyen esetben történt, hogy Pirók nem állotta ki tovább síró hangja
hallgatását. Már rég figyelte a hangot a tehén, a mint hol elhalón, hol
keservesen zokogott. Állt egy helyben és hallgatott, mert hiszen amúgy
sem igen tehetett egyebet. A kisded azonban egyre sírt, mert égette a
nap és rágta a sok légyféle madár: a tehén egyszer nagyot ugrott, mint
olyan ember, a ki már nem bírja tovább türtőztetni szíve szakgatásait,
kirántotta a czöveket a földből és kötelénél fogva húzván azt maga után,
felhaladt a szikes parton a gyermekig és annak az arczába fújt:
– Fú…
Többször ismételte ezt, meleg párázatát rálehelvén ama kicsiny
istentőlvalóra. Fúvására mind lementek róla a legyek, a darazsak és
Pirók oldalára szálltak. Pirók azonban hol szarvával, hol farkával
ellenük harczolt s mind, mind elkergette. Ilyen állat ő, ha jókedvében
találják. Topogott ott a gyermek körül, a mely a házfal aljában feküdt
jótehetetlen s most, a tehén orrából némi kis anyai meleget érezve, im
elcsöndesült. Pirók kinyújtotta a nyakát, fölvágta a fejét és akár a
kürt, beleszólt az elernyedt, napvilágos meleg nyári csöndbe:
– Bú…
Szavát a hetrefüles nem hallotta meg, mert isten tudja csak, hogy mivel
van örökké a feje tele neki, amaz pedig éppen nem hallhatta meg, mert
ismét odakódorgott. Tisztán csak a kapás hallotta meg, a ki a szöllőben
valami öreg almafa föltámasztásával bajoskodott, a melynek ágai a
gyümölcsök terhétől ketté akartak hasadni. (Mert az almafa is ép oly
bolond, mint némely ember: hogy sokkal több gyümölcsöt nevel, mint
amennyit elbír tartani.) A Pirók hangjáról neki az eszébe jutott, hogy
itatni kellene az állatot. Sietett is most már a fával s vén ágait
valahogy föltámasztván, előkerült. Kereste Pirókot a helyén, de nem
találta s csak később födözte föl a ház végén, az árokszélben.
Az ám, ott. Mert úgy történt, hogy hánykolódásaiban a kisded megfordult
egyszer maga körül a meredélyes parton és kedvet kapván a guruláshoz,
bele is gurult az árokba. Ép olyan vízjárásos esztendő volt akkor is,
mint a mostani, a mely arról nevezetes, hogy ha jól belevágja az ember a
földbe az ásót, kút fakad a nyomában. Jó latyakos volt akkor az árok,
félderékig bele is süppedt a gyermek. Odaért az apja és nézte. Kihúzta s
megint nézte. A vén katona így szólt:
– A ruhája alja sáros. Hát azt ollóval körül tudnám vágni. De a lábai is
csupa sarak, hát hogy vágjam le a lábait?
… Efajta szeretetben élt a kisded, mígnem egyszer megunta az ittlételt.
El is következett az anyja után. No, jobb is volt neki, hogy eltemették.
Annakidején még nem voltak a pusztában papféle emberek, mert bizony
szegény püspökeink vagyoni viszonyaiknál fogva egyáltalán nem értek arra
rá, hogy a pusztákba papot állítsanak. Hát csak úgy temették, ama régi
módon, betéve őt is a domboldalba, ahol ezeréves csontokból van a föld.
Ne higyje azonban senki, hogy ez csak úgy megy, Hübele Balázs módjára.
Mert ennek mindenféle szertartásai megvannak azért, csak éppen a deák
kornyikálások hiányzanak. A koporsót az apja barkácsolta össze s egy
éjen át két szentelt gyertya égett a kis halott fejénél. Csak ezután
tették őt be a dombba, miután előbb annak oldalát megnyitották. A sógor
pedig, bizonyos nevezetű Fölföldi Mihály, általánosan ismert istenes
ember, tömjént tett a pipájába és rápipált szegényre, mondván: adj, uram
Isten, neki örök nyugodalmat.
Pirók áll a herés közepén s néha hosszakat bőg. Más alkalommal köny
csordúl a szeméből. Kire gondolhat ilyenkor? Saját magzataira, vagy
pedig erre a gyermekre? Nem tudni. Az ember csak tépelődik és senki
feleletet efajta kérdésekre nem ad.


FIGURACSINÁLÓK.
A Maros valamely oldalából következett el a luntra és igen nagyon tele
van homokkal. Oly tele van, hogy a széles, tetejetlen bárkának az
oldalai majd megmerülnek, a mely esetben (✝✝) kétségkívül lekívánkozna a
víz fenekére, hogy abból aztán soha többé elő ne jőjjön. A ki a kezében
írások fölé rázza a porzótartót, el se hinné, hogy a homok olyan nehéz,
hogy az csoda. A kevés homok is nehéz, a sok homok pedig még nehezebb.
Ezen a luntrán pedig sok van belőle nagyon, mert a homok tavaszidőtájban
és nyár elején végtelen drága és azt érdemes messzi vidékekről hozni.
Ugyanis úgy van, hogy a homokot kell keverni ahhoz a mészhez, a melylyel
egymáshoz ragasztják a bérkaszárnyák szomorú téglafalazatait. Hol van
homok? Van odakint a pusztaságban: a futó és a sivó. Egyik sem
alkalmatos. A futó az, a mely a szél fuvását szó gyanánt érti, s megy
vele, merre csak a szél akartja; a sivó az, a melybe belesüpped az ember
s ha kocsival megy benne, ugyanazt láthatja, mintha vízben járna: a
kerék hullám gyanánt hozza föl a homokot. Van ezenfelül a száraz
vidékeken többféle. Ott van, a melyen csak a kutyatej él meg, továbbá a
bogácskoró, a mit a juhászok szamarai szeretnek. Ez fehér, sziket terem,
és mindent, a mi hozzá ér, veresre mar. Van azután a szőlőhomok.
Semmiféle gyümölcs nem izűbb a világon, mint a mely a homoki földön
termett, annak a zamatját csak az tudja, a ki próbálta. Ez is szép
homok. A mit reggel a szőlőhártyára kapálnak harmatos időben, délre
visszafolyik. Már hiába, ez a természete és olyan csigák találtatnak
benne, mint a milyenek tengerek fenekén. És nyáron át meztelen lábbal
senki rajta nem járhat. Már délelőtt is nagy erővel kell futni egyik fa
aljától a másikig, árnyéktól árnyékig, hogy ne égessen a homok, délben
pedig, a midőn egészen a jegenyék fölött áll a nap, magamagátul meggyul
rajta az odavetett gyufaszál.
De ez azért még sem az a homok, a mit a luntrán hoznak. Ahhoz, hogy a
téglák egymáshoz álljanak s ne ránk, hanem unokáink fejére szakadjanak,
más homok kell. Néven nevezve: éles homok. Éles homok az, a melyik
nagyszemű kavicsos és fölösen van közte macskaezüst. Várakozó János
figuracsináló, a ki az egész életét ezen foglatosságban tölti, így vél
róla:
– A legjobban mégis csak arrul üsmerkszik, ha az embör a szájába vöszi.
Ha a fog alatt roppan: jó, ha nem roppan: iszap.
No hát akkor így van. El kell fogadnunk ez igazságot, mert különbet úgy
se tudunk. Ennélfogva tényleges az igazság és tényleges a homok a
parton. Ezt messziről hozzák, mert az ilyen éles homok, a mi csupa
kavicsból van, az idők folyamán porrá összetörődve, manapság igen kevés
találódik.
– Ritka madár ez – adja föl a szót Vízhányó Mihály, a ki a luntrán
szintén a homok irányában működik. – Ritka madár ez a mai világi
életben, akár az arasztos szalonna.
Bizon, el kell ismerni, arasztos szalonna manapság ritkán kapható. Csak
úgy a vékonyosát élik a népek. Ámbátor nem rossz, nem lehet mondani,
hogy rossz volna. Van olyan is, a ki húsos. Az ilyen húsos szalonna a
makkon hízott disznótul ered. Soha kanászt vagy kondást, ember ne bánts,
mert az neveli föl neked a húsos szalonnát.
A luntra a Marostorokból jött s itt kikötött a város alatt. Könnyű
ilyenkor a vele való gyüszmékelés, mert széles a víz. A Maros partján
belehányták a luntrába a homokot és most talicskázzák kifelé. Vízhányó
Mihály és társai: Szabad Nagy Mihály, Négyökrü Ferencz, Vadlövő Pál a
munkások. Ezek talicskáznak. N. Szabó István pedig csinálja a figurát. A
homokot ugyanis formákba rakják a parton és e formák szerint méri föl az
értéket a tulajdonos. Nem kis sor ez. Annak minden állásában, testében
oldalában és tetejében rendnek kell lenni. És meg kell lenni a
kubikméternek benne, pedig a ki csinálja, N. Szabó István, csak annyit
ért hozzá, mint én. Én semmit sem értek hozzá, azonban N. Szabó István
úgy szemléletből meg tudja állapítani a rendes térfogatokat. Azt az
embert, a ki az ilyesmit tudja, a ki a lapátnyél hosszából kiveti
ugyanazon kubikot, a min a mérnök félnap mércsikél, úgy hívják magyarul,
hogy figuracsináló. Ezúttal N. Szabó István. Hordják elébe talicskán az
éles homokot és annak hűvösségét a lábaira fordítják. Ő hátrább lép s a
homokot föllapátolja a figurára. De szép figura pedig. A ki figurát akar
látni, ide jőjjön. Ilyen figura talán nincs is több a világon.
Akkor azt kiáltja le egy gyerek a partról:
– Mit csinál kend, Pista bácsi?
N. Szabó István föltekint rá. Egy darabig néz s ez idő alatt áll a
kezében a lapát. Azután fölismeri és felel:
– Figurát.
– De nem jól csinálja kend, – évődik a gyerek – mert hátul a sarka
megbomlott.
– Ne törődj te avval.
Most jönnek ki az egy szál deszkán a luntrából azok az emberek, a kik
talicskákkal a homokot onnan a partra eszközlik. Sorjában jönnek, a
minthogy sorjában járnak befelé is, mert a szál deszkán nincsen kitérő.
Mikor odafordítja egyik figurához a homokot, azt kérdezi:
– Hát ez ki fija-csikaja?
Mondja rá a figura-csináló:
– Hát a Gergő fia.
A Gergő szintén homok irányában dolgozik ugyanezen a luntrán. Fölszólnak
a gyerekhez:
– A Mészáros Ilus a te anyád?
– Az – mondja a gyerek. – Az az én anyám.
– A mustoha anyád?
– Hej, dehogy is mustoha – pattan föl a gyerek. – Valóságos anyám neköm
a Mészáros Ilus.
– Úgy hát? – mondja a talicskázó. – No, mindjárt gondoltam. Te hát az
első embörtül való vagy?
– Én? – szól a gyerek.
– No – mondja a talicskás és megfordul a szerszámja előtt, hogy majd
halad befelé a luntrába – mingyár gondoltam. Te barna vagy, a Gergőtül
való gyerökök pedig mind szőkét vetöttek.
Hallgatnak egy darabig. A gyerek a partról újból szól:
– Elmönnék én kendtökhöz figuracsinálónak.
Feleli rá a figuracsináló foghegyről és a pipa mellől:
– Hát gyere.
– Mi a fizetés?
– Hát kapsz egy hónapra négy forintot.
– Mög kosztot úgy-e, de önni nem?
– Hát azt nem – véli tovább az ember. Azután szótalan lapátolja a
homokot. Szépen egyengeti. Mikor legjobban csinálná, hátulról valakinek
a mellét érinti a lápátnyél. Jól meg is üthette. Egy vizi katona ez,
káplár sarzsiban a monitorról. Azonnal föl is támad benne a harag s azon
a csodálatos nyelven, a min az isztriai beszél, egy csomó gorombaságot
mondd a meztelen lábú embernek. Ő ugyanis bakancsban van. Ez csak nézi
nyugodtan.
– Ik bin kaporál – kiáltja.
– Und ik vár czukfürer in Wien – mondja emez. Tényleg úgy igaz. Ez
állásában is ismertem.
A matróz-altiszt kissé elszégyenül, s megy odébb. A gyerek megint szól a
partról.
– No ennek jól mögadta kend.
– Hát, – mondja emez – kit hogy illet.
Akkor kijön egy talicskával a luntrából a gyerek apja. Komoly ember.
Szakállas. A ki mifelénk szakállas, mind igen komoly ember.
– Apám – kiált neki a gyerek – a makói hajóval möggyütt a Tecza ángyi! A
hatszázhuszonhetes sleppön mög belefult a kormányos leánya a vízbe. Mönt
a sleppön, oszt beleütődött a csárda falába, oszt az kidobta, oszt
elmerült. Haj, de hadonászott!
Jön ki a luntrából még egy talicskás és odaszól Gergőnek:
– Ugyan miért hagyod itt lármázni a kölköt, ebben a munkában?
– Hát mér? – kérdi Gergő.
– Mér? Mönnyön a dolga után. Nem csúdálnám, ha mustoha fiad nem volna.
– Ez?
– No hát.
– Hát mán, hogy volna a mustoha fiam? Ez valóságos gyerököm neköm.
A másik talicskás névszerint nevezve: Vadlövő Pál nagyot néz:
– Ugyan? Hiszen a többi gyerököd mind szőkét vetött?
Gergő áll. Leteszi a talicskát. A vízhez megy s pipáját kivervén, hamvát
a vízbe szórja. Rángatja a vállait. A gyerekre többé rá se néz.
– Talán orozva került a családba – mondja utóbb.
Nézem mindezt a partról s nem tudom, kinek van igaza.


KATALIN-BOGÁR.
A jáczintus már kinyílt az ablakban régen s ma szent Katalin bogarat is
találtunk. A korai meleg nap szülötte ez, a napé, a mely kikölti és
előbujtatja. Kissé gémberedett volt szegény, de a szobában nagyhamar
vidáman emelgette szárnyai korálltakaróját s ismeretséget kötött a belső
állatokkal. János, a ki behozta, nem sokat ad a bogár-férgekre, de
ezúttal mégis megörült neki.
– A mi napunk se kutya – mondta. – A ki Afrikában süt, truczczmadarat
nevel, ez mög Katalin bogárt.
– Mit, János?
– Truczczmadarat. A truczczmadár, vagyis magyarul nyarga, lakik az
Afrikában és tojásait homokba rakja és az nap ott azokat, kikőti.
János e tudományát aligha az iskolából meríté, hanem inkább valamely
állatos bódé elől. Mindegy, így is csak szép az s János megbökvén
ujjával gyengén a bogarat, gyorsabb mozgásra ősztökélte.
– Röpködj no, majom.
De nem röpködött, hanem csendesen mendegélt az abroszon. Lassan kerülte
meg a hamutartót, a mi nagy dolog lehetett neki. Egyszer el is unta s
fölmászott reá. Mi lehet ott. Szétnézett s nem volt kedvére való a hely,
különösen egy darab papirszivar, a mely még füstölgött. A
Katalin-bogarak bizonyára nem dohányoznak. Hirtelen lejött, csuszva a
nikkel rovátkátlan lapján az abroszra. Most megint gondolkodnia kellett
(mert buta az ilyen újszülött kis bogár), hogy merről jött s merre
menjen. Nyitogatta a takaróit, ami olyforma lehet náluk, mint mikor az
ember gondolkodva a haját borzolja. Végül mégis a helyes útat találta
el. Egy darabig az abrosz sárgás virágain lépkedett, de a midőn a piros
részre ért, megint csak megállt. Bajos ez nagyon. Hogy menjen valaki
annyi sárgából egyszerre annyi verességbe?
Ez ismét nehéz tépelődés volt. Egyszer vissza is fordult, de azután a
kietlen veres tenger szélére ment s aggódva tekintett rajta végig, hogy
vajjon látná-e a túlsó partot. Hja, hol van az. Egy egész araszszal
tovább. Ki látna el egy araszig, mikor ő maga nem nagyobb, mint két
gombostű-fej.
Szerencsére segítségére érkeztek a belső állatok. A belső állatok hárman
vannak s két fajra oszlanak. Az egyik fajban aztán megint van két alfaj.
Még az őszről maradtak meg a szobákban s azóta beczéző gonddal
őriztetnek, mint ritkaságok, egy légy s két szunyog. Ebből az egyik
alacsony, a másik ellenben sokkal magasabb termetű.
Mindhárman védett személyiségek. A légy házunk legye, a szunyogok házunk
szunyogai. Nem bántanak senkit. A nap legnagyobb részét a padlaton
töltik, a hol vékony fekete vonalkáknak látszanak. Csak ha napfény van,
bujnak elő s este a lámpa köré jönnek.
Tapasztalt állatok ezek, a kik már a második szunyogöltőt élik
keresztül. A világért sem szállna el a lámpa fölött, ellenben tudja,
hogy a külső tejüveg oldalán melegedni lehet, a nélkül, hogy megégne.
Ilyenkor úgy látszik, hogy lábszárait nyujtóztatja. Rúg velük, hol
egyikkel, hol a másikkal, míg mind a hatra rákerül a sor. Nem tobzódók,
kevéssel megelégszenek, a szikvizes bor csöppjeit szeretik s e
tekintetben izlésük különbözik a légyétől, a ki megint a sör bolondja.
A légy egyéb tekintetben is egészen más. Kissé szemtelen, de ez, mint
örökölt baj, megbocsátható. A két szunyog állandóan a dolgozóban
tartózkodik s teljesen negligálják a füstöt. Tél közepén, mikor átlag a
szobák melegebbek, mint ilyenkor, a csupasz falon tartózkodtak, most a
képek alá bujnak s egész nap hírt sem hallani felőlük. Ellenben a légy
végig jár mindent, most itt van, a másik pillanatban a konyhában. Úgy
látszik, úgy tud ügyelni az ajtónyilásokra, mint a ki-bejáró macska.
Mindenfelé elmegy, de onnan mérgesen száguld el, ahol rányitják az
ablakot. El-eltünik a virágok közé, de evés idejekor föltétlen előjön s
ilyenkor kihívja maga ellen a legerősebb kritikát is. Valószínűleg
tudja, hogy nem bántják, máskép nem volna ily önhitt. Odáig vitte már,
hogy töbször emelkedett fölé valamely pohár talpa, hogy aztán zsupsz:
voltál és nem leszel. Mégis mindig megkímélve maradt az ilyen sorstól.
Hadd éljen. Ő az egyetlen azok közül, a kik kortársai voltak s ha
tavaszig megmarad, csodálatosan bámult ős lesz ő az ifjabb generáczió
előtt. A legyek társadalmában egy év egy századot képviselhet s
ilyformán ez az izmos állat (mert légynek csakugyan izmos) egy letünt
század szokásait viszi át az új nemzedéknek.
A tavasz pedig, mint jáczintus és katalin-bogár mutatja, már nem messze
jár. A nap, téli elhajlásából egyre jobban emelkedve fölfelé, nap-nap
után hosszabb látogatásokat tesz. Ez igen vidám helyzet. Mire pár hónap
mulva megunjuk s védekezünk ellene, már el is felejtjük, hogy mennyire
kedves ilyenkor. Az nagy élvezet, a tavasz jöttét lesni a nap forgásán.
Ni, már a kulcstartóig szolgál a sugara, ni már a képig is bejár. Az a
képráma sem ragyogott egy félév óta a napfényben. Nem csodálható, hogy
ilyenkor sebesen jelen meg a légy, de még az esti világhoz szokott
szunyogok is. Bizonyos, hogy egyik fajta sem kedves jószág, de most van
bennük valami hírhozás, valamely üdvözlet, a mely sokkal többet mond,
mint az utczán mászkáló fiatal urak világos keztyűi.
Így volt ép ezen a reggelen is, midőn a szent Katalin bogarát nálunk
tisztelhettük. A veres tenger szélén megállott s tépelődött. Ekkor zúgva
repült hozzá a becsillanó napsugár sávjában a vén légy s előtte
leszállott a levegőből. Gyors lábaival előbb erre ment, azután arra,
végül egyenesen a jövevénynek tartott. Ez meghőkölt, szegény. Pár napos
létében, mióta nem tudni, mely virág oldalából, mely fal hasadékából
életre került, ilyen gyorsan mozgó fekete egyéniséget ő még nem ismert.
Ki és mi lehet ez? Mit akar? Ekkor újból zaj hallatszik, vékony zizegés:
jönnek a szunyogok, a kik közül rendesen a kisebbik jár elől. Szintén
odatelepednek, a mint már ők szokták, aprózva a repülést, mint mikor
gyorsfutásban megállni akar az ember. Kis ideig voltak így, nézve
egymást idegen szemmel.
De akkorra a nap is odaért, egy sugár a falról lefutott az asztalra.
Mintha a terítő vékony bolyhai is megrezzentek volna tőle örömükben, a
midőn először végigsiklott rajtuk. A légy fonni kezdte az első lábait,
majd a hátulsókat kapta fel s azokkal végig simogatta a pókszita
szárnyakat. A magasabb termetű szunyog társához lépett s most mindhárman
egyetértőleg közeledtek az ifjú jövevény felé. Valami néma üdvözlés
eshetett köztük ekkor, mert a következő pillanatban egyértelmüleg
haladtak előre s a vén légy bizton vezette kinálkozó kiflimorzsák
karibdiszei között egy koczkaczukorhoz a szent Katalin bogarát.


AZ UTAS.
(Bormérő-szoba a városszéli utczában. Az ablakok befüggönyözve a
nyárdélutáni nap elől. A sepert padló föllocsolva, a zöld asztalok
letörülgetve, a gyufatartókban van gyufa. A söntésen tiszta poharak,
üvegek, a boroskancsó fehér ruhával letakarva, a falakon a magyar
királyok képei, Battyhány kivégzése, Petőfi halála, Kossuth gyászlapja
fekete fátyolban. Nincsen vendég. Hajlotthátú, fejkötős ősz asszony az
udvari ajtó küszöbén. Főtt kukoriczát eszeget porczelán-bögréből.)
_Utas ember_ (lóhajtó ostorral a kezében, poros papucsban bejön a
napról. Egy kicsit nem lát, azután észreveszi az öregasszonyt): Jó
napot, anyám.
_Az öreg asszony:_ Jó napot, fiam. (A bögrét leteszi.) Mi járatban?
_Utas ember:_ Talán nincsen itthon a gazda?
_Az öreg asszony:_ Nincsen, fiam. Kint vannak a szőlőbe a leányommal…
Mert a leányom a felesége… Én vagyok most a hejjöttes.
_Utas:_ Úgy hát. Adjon hát anyám akkor egy félliter bort. Mög egy
kutyaijesztőt.
_Az öreg asszony_ (feláll, igen meghajlott, alig bírja a fejét emelni a
háta miatt): Mit adjak, fiam? Mert nem jól hallok én már.
_Utas:_ Talán nagyot hall?
_Öreg asszony:_ Azt, azt… A nagyot möghallom, fiam.
_Utas_ (kiáltva mondja): Félliter bort adjon, anyám, mög egy
kutyaijesztőt.
_Öreg asszony:_ Talán tréfál velem, fiam? Öreg vagyok én már ahhoz. Mi
az a kutyajesztő?
_Utas:_ Hát szódavíz. Attul ijed a kutya, ha a fejire spriczczölnek
vele.
_Öreg asszony:_ Úgy hát? Nem értöttem mög. Hány éves maga?
_Utas:_ Ötven löszök.
_Öreg asszony:_ Hát persze. A fiatalok… Én már a nyolczvan körül. Hét
unoka, mög három déd. Én már mög se értöm néha a maguk magyar beszédit.
Mindönt divatabbra beszélnek, mint régönte… (Hallgat egy darabig.) Hát
hidegön iszsza az italt. Mert akkor lemék a pinczébe.
_Utas:_ Hát inkább hidegön. Mert elég melegöm volt egész nap, anyám.
Mert paprikát őrlettem én itt a gyárba.
_Öreg asszony:_ Paprikát? Micsoda gyárba?
_Utas:_ Hát itt a fűrész-gyárba.
_Öreg asszony_ (fejcsóválva halad az udvarajtó felé, hogy majd lemegy a
pinczébe, de a küszöbről visszafordul): Látom, hogy fiatal maga még,