Ne engedjük a madarat... s más holmik - 5

benne, hogy a szárát kerítés gyanánt karónak használjuk: mint czélszörű
szögény embörök.
A sívóhomok és a homoksívány között mindenesetre annyi különbség teendő,
hogy: nem egyformák. A sívóhomok ugyanaz, a mik az afrikai vagy pedig
amazon ázsiai pusztaságok, a honnan a honnak elődei eljöttek, helyüket
ott már a mindent ellepő homok miatt sehogy sem találván.
A sívány-homokot azonban egészen máskép keressük. A sívóhomok szél
uralkodása esetén úgy repül, mint akár csak az a milliónyi
szárnyasbogár, a mely csak akkor kerül látatra elő, mikor a Tisza
virágzik. Eltemet mindent csak azért, hogy ő, a kőporladásból származott
halott élhessen tovább. Azonban, ha nem hátrál előle az ember,
megfoghatja. Fákat telepít rá és magokat vet bele. A síványon így
létesül erdő és mező, a mezőkön a rideg baromból álló gulya, a gulya
mellett a gulyás, a ki hason fekszik, úgy dudál. Ugyane helyen, azon a
gyér füvön, a mely a síványhomokot megfogta, szerkesztődik a juhfalka,
élén azon igen alkalmas férfiúval, a kiről már az oknyomozó történelem
is megállapította, hogy: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a
másikra. Legelteti nyáját. Fújja furulyáját, Vígan éli a világát.
A domb. A juhász – ne higyjünk ugyan mindenben, a mi könyvben nyomtatva
van – de a juhász mégis csak egyik dombról a másikra megy. Kénytelen
vele, ha akar, ha nem, mert a homokpusztán a domb is vándorol. Ha megjön
a honi Számum, akkor a homok repül. S miután a domb sem más, mint csupa
homok, hát a domb is repül. Ma itt van s holnap amott. Nem csoda tehát,
hogy a birka olyan könnyen eltéved: ilyen körülmények között bajos
alacsony négylábon a határban eligazodni, amúgy sem látván messzire.
Azonban másfelé is van világ. A földek között némelyik helyen mély
ágyakban széles folyóvizek úsznak a tenger felé, bár ki tudná felőlük
megmondani, hogy elérnek-e csakugyan oda. Mindegy azonban, a vizek
úsznak és viszik a homokot. Sokat visznek, az egyik víz sárgaszínű tőle,
a másik barna. Hozzák messzi hegyekből. Törik és zúzzák, míg csak
egészen apróra nem válik.
E tekintetben a vizek között különböző szorgalmatosságok tapasztalhatók.
Az egyik víz, midőn ezen tájékra leér, már tökéletesen porrá törte a
homokot s már csak iszap gyanánt teszi le a partok mellé ajándékul. A
másik még nem ért rá így elkészülnie a munkával, az olyan holmit
szállít, a mit úgy hívnak, hogy kavicsos homok. Ennek van értelme. Ez az
igazi homok. Mert tudni kell, hogy a vizi homokban megint egészen más az
iszaphomok és poszahomok, a melyek mind semmirevalók, mint a kavicsos
homok. Bár ezt ugyan már a beszéd legelején is elmondhattuk volna. De
nem volt rá érkezésünk.
Pedig az elejében ott kellett volna kezdeni, hogy mikor tavaszszal az
idő kinyílik és a jég a vizek tetejéről eltakarodik, minden télen át
alvó nép megmozdul, hogy életre keljen. Kőmüvesek, ácsok házépítők,
útcsinálók, homokhajósok és homokkofák, homokfigura-csinálók,
homokfuvarosok és talicskázók, továbbá ezen utóbbiak csikajai, melyek
nem mások, mint a tulajdon fiaik, a kik a talicska elé ló gyanánt
akaszkodván, segítik föl az apjuk terhét a meredek partra, mert hát én
uram isten, úgy él a szegénység, a hogy tud, – de azt mondja meg most
már bárki is, hogy hogyan éljen, ha a Maros nem ád homokot?
Ebben rejlik, hogy a világi élhetésben milyen előljáró helyen van a
marosi homok. Persze semmi szó sem esne róla és semmi tekintet sem esne
rá, ha mindig volna és kínáltatná magát. De nincsen mindig. Pedig csak
ez a homok. E nélkül követ a földbe lerakni, házfalak tégláit egymáshoz
ragasztani nem lehet. A ki más homokkal csinálja, félmunkát végez. Vagy
magamagát csalja meg, vagy azt, a kinek dolgozik. A Maros azonban néha
megköti magát. Nem hozza a kavicsost. Vagy ha hozza, ágya mélyébe
derékaljul rakja, a hol nem lehet hozzáférni. Vagy pedig leteszi
zátonyokon, de vizet terít rá, hogy nem lehet dolgozni belőle. Van eset
rá, hogy szirtes helyekre viszi, a hol a kimosott part fala meredeken
áll.
A dolgok így megvilágíttatván, térjünk át a homoki hajózatra, minthogy
úgy is ráérünk.
– Ez ügön szenvedélyes hajózat – szokta felőle vélni Csábrádi
Szilveszter, a ki ért hozzá, mert ezen hajózatban sántult meg, elütvén
egy pénteki napon a gugorarúd – természetesen fölfelé való menésben – a
lábát. Mily hiú az ember a csontjaira s egy rossz darab fa mégis
erősebb. Különben kár pénteken gugorázni, másnap is nap lesz.
Itt ugyanis úgy kell ismét venni a dolgot, hogy a homokból élő magyarok
nem irígy népek, hanem barátságban vannak a szomszéd torontáli ráczokkal
s engedik, hogy a homok azoknak is adjon kenyeret. Ez úgy történik, hogy
az üres hajókat fölfelé a Marosra rácz lovacskák vontatják s a rácz
ovacskáknak ismét rácz emberek a gazdáik. Magyar ember ezt a
foglalkozást nem vállalja.
Hogy miért nem, az szintén a kitudhatatlan ügyek közé tartozik. Talán
azért, mert terhes nagyon, talán pedig azért, hogy a lovát sajnálja,
mert annyi bizonyos, hogy olyan szomorú élete egy lónak sincsen, mint a
hajóhúzó lónak. Lehet különben, hogy a dolgok alapjai mélyebben vannak
elvetve. A különösen kegyelmes József császár úr ugyanis annak idején
nem volt barátja a halálbüntetéseknek, a helyett különböző, dicsően
országolt tartományaiból s egyéb földjeiből ide hordatta mind az
akasztófára való gonosztevőket, hogy itten a különböző hajóknak fölfelé
és lefelé való vontatásával töltsék idejüket, nyakuknál fogva egymáshoz
lánczoltatván. Volt, a ki félesztendeig is kibírta, de leginkább
felköszöntek a szolgálattal. Ha harmincz rabot egymás mellé fogtak, hogy
lehúzzanak egy terhes hajót Szegedtől Titelig, odáig csak a fele jutott,
a többi belepusztult a foglalkozásba. Lehet hát, hogy a magyar azért nem
szereti ezt a mesterséget, mert régente becstelen emberek űzték; de
ugyanebből látható az is, hogy a hajóhúzás a lónak se kellemes. Lábalván
a parti vizet, gödörbe eshet: kitöri a lábát, ott pusztul. Ha pedig nem
pusztul, a nagy iga mellett mégis csak úgy él, mint az angyalok: hol
eszik, hol nem. Inni ugyan ihat eleget, mert annyira a vízben él, hogy
csoda, hogy hallá nem változik.
De van eset rá, hogy a ló sem birja ezt a mulatságot. Azt mondja a régi
vers, hogy Oh, mely keserves egy lónak élete, Húzás és vonásban telik el
élete. A költőnek igaza van. De néha még a ló is kiáll a húzás és
vonásból. Neki is joga van ahhoz, hogy azt mondja, hogy a mi lehetetlen,
az lehetetlen. Elvégre a birka szelid állat, de néha még az is kopog
körmével a fagyon. A ló pedig különb állat, mint a birka. Ezt a
homokhajóvontató ráczok is belátják, ilyenkor nem akasztják a lovakat a
hajóhúzó kötél elébe, hanem azt mondják a hajónak, hogy menjen fölfelé
magától, a hogy tud. Ők maguk meg csak csendesen kázsélnak a parton a
töltésoldalban. A kázsé a rácznál ugyanaz, a mi a magyarnál az aszongya,
a hogy a magyar aszongyázik, akként kázsél a rácz sógor. Alkalmas dolog
ez nagyon tavaszi időben a parton, különösen, ha valami uszadékfából
tüzet rak mellé az ember.
Ilyenkor azt mondja például Baráczius Illés kormányos és bokorgazda:
– Hát gugorázzunk, a jó reggelit neki.
Mert akármi történik, a hajónak fölfelé kell haladnia. Mert az a
homokhajó nemcsak azokat tartja el kenyérrel, a kik belőle élnek, hanem
ha az a hajó, meg a másik, meg a harmadik, negyedik hajó nem hoz
homokot, akkor oda alá a városon megáll a kőmüves, a figuracsináló, a
talicskázó a csikajával, meg a többi: Baráczius Illés tehát az egész
összesség nevében rendeli el a gugorázást.
A mi a gugorázást illeti, az ismét nem tartozik a könnyebb mesterségek
közé. Ez olyan munka, hogy ott két macskával kell dolgozni. Már hogy
vasmacskával. Az egyik macska tartja a hajót. A másikat hosszú kötélre
eresztve, ladikra teszik s eveznek vele fölfelé, a meddig a kötél
engedi. Akkor kivetik a vízbe s ott hagyják. Visszamennek a hajóra,
vivén a vasmacska kötelét magokkal A kötelet felkötik a gugorára, a
végénél fogva.
A gugora vastag farúd, a hajó elején egyenesen áll.
Két luk van rajta keresztben, vagy pedig hat luk. Ezekbe kemény rudat
dugnak. Most fölhúzzák az egyik horgonyt, a melylyel a hajó le volt
macskázva. A hajó így fölszabadul, úszna lefelé.
– No most…
Az emberek mellel neki feszülnek a gugorarudaknak s hajtják, húzzák,
mint a hogy a lőerőre való cséplőgépet hajtották a lovak. Így a kötél
segítségével fölcsavarják magukat is, a hajót is addig a másik
vasmacskáig, a mit a ladikokból kivetettek. Itt megállnak. Most az első
vasmacskát teszik megint ladikba s viszik fölfelé, a meddig a kötél
engedi Ott kivetik a ladikból, visszaereszkednek a hajóhoz s kezdődik az
előbbi munka.
Ennél lassúbb utazás nincsen a világon. S megtörténik, hogy a víz erősen
nekifeszül a hajónak s visszanyomja. Ilyenkor a gugora is visszafelé
kezd forogni, a ki nem ugrik e idején, a rúdjával mellbevágja s a vízbe
veti, vagy pedig a lábát töri, mint ez Csábrádi Szilveszterrel is
történt.
Szóval nehéz a homokból való élet. Súlyos és szomorú. Hideg tavaszokon
esőben járnak, vízben dolgoznak, a hajó gulibájába egymáshoz húzódva
hálnak, de akkor sem mind. A homokhajó nem búzáshajó, hogy úgy volna az
alja megcsinálva, hogy a víz bele ne szivárogjon, hanem abba belefolyik.
Egy embernek a vízlapátolás a kötelessége éjjel is. E szigorúságokra
mondta Tapodi Nagy Pista öreg homokhajóslegény:
– A homokhajózat nehéz dolog, de keveset fizetnek érte.
– Ez csakugyan így van – vélik az emberek elkomorodva.
Tapodi folytatja:
– De nem baj, mert itt az élelöm nem sokba kerül. Nem muszáj szalonnát
vinni a tarisznyába. Olyan munka után nagyon jól esik a száraz könyér
is.
Nono. Hát hiszen. De nem mindig van ez így. A hazajövetel más munka, bár
akkor is kint kell állni minden embernek a kormányoknál, továbbá hosszú
csáklyákkal ajánlatos vigyázni, hogy rendes vizeken tartókodjon a város
felé való mentében a hajó. De hazatérve, a kikötés után mindnyájan
mennek a gazdához, a ki különben is partkocsmáltató, ezt a hivatal így
hozza magával. Együtt megy a hajó népe föl a partra, mert épen ott
kötöttek ki, a hol kellett. Megvannak valamennyien, sem össze nem
vesztek míg oda voltak, se semmi. Mert szabály, hogy a kivel oldottál,
azzal köss. Már hogy a kivel eloldotta odafönt a parttól a hajót,
ugyanazzal kössön is ki, ott, a hol meg kell állni.
A sáros és vizes emberek óvakodnak be a kocsmába, meghúzódván az asztal
körül.
– No, möggyüttetök? – mondja a gazda. Ennyit kérdezhet, mert az övé a
hajó.
– A víz hozott – szólnak a fáradt emberek.
Enni nem esznek, majd otthon esznek. De előbb itt a keresett pénzen
osztozkodni kell. Kiki félliter bort hozat magának, a kormányost kivéve,
a ki csak három deczit hozat, de literes üvegben s még beleereszt egy
egész üveg szódavizet. Ő számol el a gazdával, ő osztja el a pénzt,
kinek mi jár; ilyenkor több bort inni nem ajánlatos: fáradt embernél
nagyon hamar a fejbe szalad. A minthogy igaz. Mert a többi alig ivott
egy-egy pohárral, már hangosan kezd beszélni.
– Ha lármáztok, – szól a kormányos – nem számolok. Ha el nem hallgattok,
ma nincsen pénz. – Igy csönd lesz hamar, mert a pénzt haza kell vinni,
várják.
Újabb csapat vonul be az ajtón, igen csak csöndesen telepedve le más
asztalhoz. Ezek más hajónak, más gazdának az emberei.
– No, hát tik? – kérdezi a korcsmáros.
– Hát münk? – mondja egy, a vállát vonogatva – hát münk…
– Möggyüttetök?
– A víz hozott…
– Hát aztán hogy áll a sorotok?
Hallgatnak kissé. Kis vártatva azt mondja egyik:
– De jó, hogy még nem ég lámpás.
– Minek még égetni? – kérdezi a korcsmáros. – Nem akar itt a padlón
gombostűt keresni senki.
– Nono – feleli amaz. – Hiszen épen azért. Olyan jó sötét, pénzkéréshöz
való idő van…
– Mi az, te? Hát a gazdátok?
– Nincs itthon. Elutazott. Nincsen, a ki fizessön. De nyolczunknál
sincsen több hat krajczárnál… Hát mondom, ha szíves lönne adna kölcsön.
– Mennyi köllene?
Csendesen feleli az ember a sipkából.
– Hát úgy tíz forint elkelne. Vállaljuk közösen az adósságot.
A másik asztalnál osztják a pénzt. Koronák, forintok csörögnek az
asztalon, bor fölött vannak, imitt meg emezek meghúzódva ülnek, mint
árnyak feketélnek az esti szürkeségben.
A korcsmáros hozza a tízforintost. A kezében tartja. Azt mondja:
– Ha mindnyájan vállaljátok az adósságot, nem adom oda. Közös lónak
túrós a háta. Ha egy vállalja odaadom.
– Hát vállalhatom – szól a kormányos és elveszi a pénzt. Azután azt
mondja: – Kisebb pénzbe nem volna, kéröm?
– Nem nagyon. A kicsit elvitték, a nagy mög elfogyott.
No ez már vidámabb beszéd. Ahogy a lámpát meggyújtanák, emezek a
nincsetlenek is hozatnak néhány félliter bort. Elfogyán, a kormányos azt
mondja:
– Hát majd fizetök is – azzal nyújtja vissza a tízforintost a
korcsmárosnak, hogy adjon vissza belőle.
A korcsmáros ránéz. Azt akarja mondani, hogy talán az ördög bújt
belétök, de azután nevetni kezd; az emberek is, az egyik asztalnál úgy,
mint a másiknál, nevetni kezdenek, hogy valóban, milyen furcsaságai
vannak az életnek. Csakugyan. De hát némi derüre joguk van e görnyedt
vállaknak is.


A BUCZKAI SZÜLETÉSE.
A szőlőre, miután megszüretelték, semmiféle gond nincsen, csak épen
télire bundát adnak rá, hogy meg ne fagyjon. A jó homok a bunda,
vesszőit abba lehajtják s betakarják vele, bár ez nem mindenütt szokás.
Azok között is van kuruczabb fajta, a mely szabadon is kibirja a telet,
például a magyarka nevezetű, mely talán éppen keménységénél és
daczosságánál fogva neveztetik ezen a néven s termi, ha jó idő jár rá,
azt a valóságos alföldi bort, a melyből a második pohár a halovány ember
fülét is azonnal pirosra festi. De a többi szelidebbet csak takargatni
kell, a homok rájuk borul szerelmesen és védelmezi testével a hidegtől
az ő gyermekeit, a miket táplál. Ez a száraz, sivár homok. Ha
külön-külön, darabonkint nézed, minden szeme egy apró kis kavics s a
szőlőnek mégis ez a szoptató édes anyja, a kiből táplálkozik. Most, hogy
elsimult alvó gyermeke fölött, még szalmát hordanak a tetejébe s akkor
tavaszig rá semmi gond sincsen.
A hó ráesik s betakarja s jó, ha betakarja, mert nem viszi el akkor a
szél a szalmát. Így minden baj elsimult, a tőkékkel nem kell törődni. Jó
is, hogy pihenni lehet, mert tavaszszal aztán jaj, de sok dolog
következik. Ilyenkor csakugyan jó volna, ha nyolcz keze volna
mindenkinek s nyolcz lába, valamenyi lábának akadna hely, a hová
szaladjon s valamennyi kezébe akadna valami eszköz, a mit valahová vinni
kell. Az első szép nappal jön a nyitás. Az nagy és komoly munka,
többhavas álmából ébreszteni az alvót. Elszedik az ágakról a homokot s a
vesszők fölébredve olykép vágódnak föl egyenesre, a miként a szorgalmas
ember hajnalban kiugrik a takaró alól. Hajnal ez csakugyan, az esztendő
hajnala. A nap a vesszőket barátságosan fogja körül s messzi égi
világából sugarai útján üdvözleteket küld nekik. A ki a vesszőket jól
megnézi, láthatja, hogy ez csakugyan így van, a vesszők mély
hajlongással és tisztelettel fogadják jó öreg barátjuk meleg üzenetét.
Tőle azonnal életre kezdenek kelni, a homok pedig gyöngéden oson a tőke
köré, hogy munkájában támogassa. Igy kezdődik a termésre való ébredés,
melyben minden kiveszi a részét: a homok, az ember, a nap, a szél, a
felhő s ki mindezeket kormányozza, az öreg Uristen. Ha valaki annyira
okos, hogy nem hisz benne, de különben van hozzávaló lelke, s maga is
sajnálja, hogy nem bir benne hinni, menjen el vagy fél esztendőre
szőlőkapásnak, akkor majd csakhamar megismeri jótétlelkét s olykor
szörnyű haragjait. – Jó éles késsel állnak most neki az emberek a
szőlőnek és faragni kezdik. A tőke ezért nem szól semmit, mert tudja,
hogy a javát akarják. Metszeni kezdik a vesszőit különféle módokon; mert
van már annyi módja, hogy ember legyen, a ki a sok mindenféle ajánlás
között el tud igazodni. A könyv ezt ajánlja, az ujság amazt, a
szomszédnak emigy volt hasznos, míg a másik szomszéd avval nyert, hogy a
réginél maradt – úgy látszik, ez is ama tudományok közé tartozik, melyre
azt mondja a nép; nincs ebben okos ember. Azonban mindegy, valahogy csak
meg kell azt metszeni. Azután szalmamadzaggal, zsineggel, fakalapácscsal
dolgoznak, kötvén karóhoz, a melyik arra való.
Április végére, május elejére bujkálni kezd a levél, a szép, finom, apró
zöld levelecskék s abból az enyhhelyből, a mit a levelek nyujtanak,
duródik elő ilyenkorra egy kis semmiforma, a mit még semminek sem
hívnak, a mi olyan, mintha valami rossz szőröshernyó volna; a fürt, a mi
majd őszre leszedetik. Micsoda kis gyenge semmiség! A szél egy kicsit
erősebben ha megfujja, ha jól oldalba tudja kapni, leesik és oda van
benne egy fej szőlő. Egy jó fej szőlő, a mely az őszre megérne egy
hatost, vagy pedig telne belőle félliter bor, egy szempillantás alatt
lent hever a homokban, semmivé válva. És sűrűn fekszenek le az ilyen kis
megsemmisülések és ez nagy szomorúság… A szél nagyon nagy úr ebben a
tájban, továbbá az eső. És jönnek ám egyre-másra napnyugat felől a
csunya nagy fekete felhők s a névtelen, remegő aggodalom rögtőn beleáll
az emberek szívébe. A mi üzőbe vette Káint, a mi mellbevágta Jákobot, a
mi a földre borította Mózest, messzünnen hangosan kezd beszélni az
isten. Az isten haragja a legelső sorban a fölülvalókat találja. Alul
még mi sem érzik, mikor a jegenyék már hajtogatják büszke sudar
derekaikat hatalma előtt, a förgeteget előző szélvész haladását rajtuk
az egész tájon át szemmel lehet tartani.
A föllegek rendkívül szomorú árnyat vetnek haladtukban a földre.
Rémületes ez, minden elhallgat láttára, még a két napos kis csirke is
elfelejt csipogni, csak az anyjuk mer beszélni nekik; az anyaszeretet
alighanem erősebb minden hatalomnál. És jön a felhő, sok felhő, jaj, de
nagyon sebesen. A szél már lent zúg, az eperfákról százával sodródik le
a jövendő gyümölcs s mindenek gondolata most az: van e a felhőben jég,
vagy nincs? Ilyenkor az ország patronájához, Máriához szokás folyamodni,
a mécsest, mit szombaton tiszteletére égetnek, sebtiben meggyujtják s
gyertyát égetnek azon Mária-kép előtt is, a mely az ágy fölött lóg. Igy
hívják védelmül, segedelmül őt, kinek fehérségét a zsoltár
elefántcsontból való toronyhoz hasonlítja. Segít is, eddig legalább
segített, bár azt senki sem tudja megmondani, mit hoz a holnap.
Munkát hoz, az bizonyos. Ime, most meg már fiatal leányok kezdenek
mászkálni a fákra, férget pusztítani. A hogy ez meg van, elő a nagy
vörösréz bádogokkal, a miket katonabornyú gyanánt a hátukon viselnek az
emberek. Azután nagy vegyészkedések a gáliczkővel s következik a
penészgombával való háború, a locsolás. Furfangos mesterség, még ma is
van, a ki nem hisz benne, komédiának tartja s azt mondja, majd terem a
szőlő a nélkül is, ha akar.
De nem akar s ezért csak locsolni kell s jó lesz már a husvéti
locsolásokat beszüntetni; kár a fölösleges munkáért, inkább a locsoló
szándékúak így szőlőt locsolnának. A leány a nélkül is megmarad, ha nem
locsolják husvétkor, míg a szőlő nem marad meg. Buzával dolgozó gazda
ilyentájban még alig tudja, mi a munka, hacsak dús földeken aczatolása
nincs, emitt meg a hogy a locsolással valahogy elkészültek, már meg az
újítás következik a kapákkal. Nincsen az a nikkel íróasztali
encsembencs, a mely fényesebb és ragyogósabb volna, mint ilyenkor a
kapa. Mint akármi más életben, a rosszaság itt is magától nő. Senkisem
veti a giz-gazt, mégis szörnyű sok terem belőle. Az aczat gyökere megéri
az egy méteres hosszúságot s akárhol vágja ketté a kapa, újból kihajt. A
kulturnövény és a vadnövény között az a különbség lehet, a mi a
czivilizált ember s a vadember között. A kulturnövényt bármi kis baj
éri, mindjárt elpusztul. Sértsd meg ültetéskor egy kicsit a gyökerét,
már beteg s ha gyorsan nem jut hozzáértő orvoshoz, el is hal. A parajt,
a vadzabot s a többi füvet, mi gizgaz néven ösmeretes, tövestől
kiméletlenül tépi ki a kapa s mérgesen odacsapván a földhöz, holtan
teríti le – s harmadnap látod, hogy azon a helyen, a hová csapták,
gyökereivel a homokba kapaszkodott, fölállt, föléledt s jobban nő, mint
azelőtt. Elszívják a föld erejét, fölisszák a harmatot és elfogják a nap
melegét a szegény kulturnövény elől, míg az aczat, ha szerét ejtheti,
hosszú gyökerével a föld alatt a tőkéhez kúszik s magából abból jön elő,
hogy minél kevesebbet lehessen neki a nehezebb szerszámmal ártani.
Akármennyire tele van is manapság betegséggel, de azért becsületes
növény a szőlő. Hogy így növekedőhelyét jól megfésülték és ünnepi ruhába
öltöztették, ezt azzal hálálja, hogy meghagyott vesszői a magasba
nyúlnak. Most segedelmére leányok és a sás jönnek. A leányok a sással
vesszőit egymáshoz vagy a karóhoz kötözik, hajladozva mellettük
napestig. Ez nagyon jó derékfájásról való munka s bevégeztével azt
lehetne hinni, hogy pihenhetünk. Azonban ezt rosszul tetszik hinni, mert
ezenközben már ismét annyira szaporodott a penészgomba, hogy ujból csak
elő a rézbornyukkal és szurd, vágd, lődd a gáliczkővel a gombát. A gomba
a merész támadásra megretirál, hátrahagyván számos halottait.
De most talán már csak pihenni lehet… Dehogy lehet. A pálma nem oly
kényes jószág, mint a szőlő (az igaz, hogy nem is ad semmit). Már kezdik
mutogatni a tőkék, hogy mit adnak őszre, ha jól bánnak velük s mentik
ellenségeiktől. Az ellenség már megint az aczat, a paréj, a százféle
vadvirág, melyek ismét ott termettek körülötte, de jön ellenük ujból a
kapa, a melynek munkáját ezuttal érés alá való kapálásnak nevezik. A
kapa évente kétszer végzi a tisztogatási munkát, de van hely, a hol
harmadszor is megadják a tőkének, mondván: ne panaszkodj. S hogy
tökéletesen ne panaszkodhasson, a kapát a kézből letévén, megint a
rézbornyut veszik hátukra az emberek és locsolkodnak. De már az ilyenkor
nehezen megy, a szőlő magas, a levelek megnőttek, minden tőke körül
kétszer kell elhaladni s megfüröszteni jól a lében.
Idáig eljutván, itt van már augusztus vége és a szeptember eleje
közeledik. No végre valahára vége a munkának, a mi a nevelést illeti.
Csak itt-ott járnak a tőkék között, felkötözni a Kánaánbelihez
hasonlókat (ha van), hogy le ne szakadjanak és ritkítják a leveleket ama
fürtök körül, melyek a nap elől elbujva vannak. Szóval már csak apróbb
gondoskodások vannak, de jön utána a nagy, az őrizet. A nevelés
körülbelül befejeződött, már csak őrizni kell mindentől, hogy meg ne
rontassék. Elsősorban nagy aggodalmak az égiek irányában. Hogy jaj, ha
eddig nem bántottátok, most ne bántsátok, mikor már minden munkáját
megadtuk, dolgot és pénzt beléje vetettünk s im termésre készülne
vergődni. A mécses e tájban sűrűn meggyújtatik; minden erősebb felhő
félelemre ad okot. Nap kellene mindig. Nem a tökéletes ugyan mert az
ilyen homoki tőke akkor adná a legigazibb bort, ha olyan melegben élne,
hogy minden más mellette belepusztúl – de hát ilyen kivánságai senkinek
sincsenek. Csak épen annyi, a mennyi elég, hogy mindenki boldogulhasson:
annyi kellene.
Továbbá akármilyen hűvös is éjjel az idő, az udvaron hál a gazda s
töltött puskája ott fekszik mellette a szűrön. Ez aztán a nagy őrizet. A
kutyák mindenütt kötve tartandók, a melyik a szőlőbe jár, lelövetik s
elássák a homokba. Hasonló sors éri a csirkét s tyukot is. Azt sem
szabad ez időben elereszteni, mert nyoma vesz. Embertől is óvni kell a
vagyont, mert mindig vannak, a kik a másét kivánják. Ez alapon történnek
emberi sörétezések. A nyul bár a lakottabb tájakon egész nyáron át nem
mutatkozik, szőlőérésre csak odakerül s az egycsövű, drótos elültöltő
puskákból halálát nyeri. A seregélymadár ellen szörnyű nagy kereplőkkel
történik a harcz, mert fán levő madárra söréttel puskázni bajos. A sörét
inkább a fát és a gyümölcsöt találja, mint a madarat s így kárt okoz.
Mert itt fával keverik a szőlőt. (Van ugyan arra valami könyvbeli
igazság, hogy vagy gyümölcskertész legyen valaki vagy szőlősgazda, de
bizony ezt a tudósok a kisgazdának hiába beszélik. Mert igaz ugyan, ha
az a szőlő, a mely a fa alatt van, nem terem, de terem a fa s ha jól
terem, terem annyit, mint az a szőlő teremne, a mely alatta él. A szőlő
csak az esztendő végén ad az egész év munkájáért pénzt és kevés kisgazda
van akkora lélegzetű, hogy ezt kivárni birná. A fa pedig már kora
nyártól kezdve kezdi neki adni a hasznot, a melyből élhet, adózhat,
vehet, a mi kell s fizeti a napszámost. Igy hát ők csak ebben a
számításban maradnak.)
A mi pedig a szőlőt illeti, idővel eljön a szüret is. Az nagy sürgés és
forgások között van; miután egész esztendőn át a tőkét ajnározták és
tisztogatták, most a pinczét s a hordókat kell öltöztetni, hogy illő
módon fogadja mindkettő magába a fiatal vendéget, a mustot. Az egész
éven át szeretettel őrzött tőkéket megtépdesik, szülött kisdedei, a nagy
fürtök a kádba kerülnek s végül a hordókba mennek lakni. Ott pihennek,
ujulnak és tisztulnak. A pincze ünnepies csöndben van, zárt állapotban,
a mustnak borrá érését csak a pinczebeli apró békák figyelik meg s mikor
kezd a hordók lyukain kifelé tolakodni a forró bortaraj, ők azok a
legelső eleven lények, a kiket a bor tönkretesz. Mikor mustforrás után a
pincze legelsőbb kinyílik, a kis békákat mind megölte a borerő – mint
nevezik. Szépen hátukra fekszenek s úgy halnak el. Egész éven át azon
dolgoztak, hogy a pinczében minden legyet, pókot bogarat elpusztítsanak
s a hogy az új vendég a pinczébe költözik, alig hogy megmelegedett, őket
gyilkolja első gyanánt. Ez a háladatosság.
A bor aztán megvan a pinczében. Úgy van, a hogy van. S már a hó leesett,
mikor egyszer halad a tanya felé a szerfölött nagy csizmákban a sógor.
– Jó napot, sógor! – mondja.
– Aggyon Isten, sógor.
– No. Hát hogy van kend sógor? – kérdezi.
– Hát ehun-e, sógor, – feleli a sógor.
– Hát a pincze, sógor? – adja föl ismét a kérdést.
– Nono. Majd szivok egy lopóval – felel a gazda.
Csakugyan szív is, üvegbe eresztvén. Poharat hoz elő, önt bele s nyújtja
a sógornak. A sógor beleszürcsöl s összehúzza mind a két szemöldökét.
Azután hörpint s megpihen. Végezetül elnyeli mind. A gazdának kissé
mosolyog az ajka és tágra nyíltak a szemei, a mint várja, hogy mit szól
az egész esztendei munka eredményéhez a sógor.
A sógor tünődve áll. A szürcsöléstől az orrában maradt a bor szaga, a
hörpintés a szájában hagyta az izét, míg a nyelés alkalmából komolyan
önmagába tekint, vizsgálván amaz érzelmeket, miket gégéjében a bor
fakaszt, míg a küldött helyig lehalad. Ez megtörténvén, ítéletét rövid
szavakba fogalmazza:
– Aggyék kend még egy pohárral…


A BAKANCSTALP.
Szükséges, hogy szabályok legyenek. Azok nélkül nem kerek a világ. Csak
lélegzeni szabad szabály nélkül. Más minden egyéb ténykedés szabálylyal
van körítve, mint a marhahús a korcsmában. A szabályzat tehát azt mondja
a kaszárnyában, hogy esti kilencz órakor feküdjön le mindenki, a jó
reggelét a szokásának. Kivétel a szobában a szakaszvezető. E férfiu
tizenegy óráig fennmaradhat, ha akar. Olykor, ha nem akar fennmaradni,
akkor is fennmarad, részben a jog csorbítatlan megőrzése és gyakorlatban
tartása, részben pedig a tekintély emelése czéljából. Az ő ágyának külön
függönyei vannak, azokkal elzárja magát a szoba egyéb külvilágától. A
lámpa kilencz óráig a szoba közepén lóg egy madzagon. A madzag úgy van
megszerkesztve, hogy azzal föl is lehet húzni, le is lehet ereszteni a
lámpát. Kilencz órakor tehát a szakaszvezető beviszi a sarokból a saját,
firhanggal elkerített lakosztályába a köpőládát s a kis asztalra
helyezi. Ez a köpőláda helyet foglalhat minden művelt család asztalán,
mert úgy sem szabad beleköpni, mert mit szólna akkor a kapitány úr.
Azután a madzagon leereszti a lámpát, mindenkit fekvésre rendelvén, mert
sipit már az az ember, a kinek a lábára hágtak. Általános nézet és
elterjedt hiedelem ugyanis, hogy az őrség trombitása esti kilencz órakor
nem azért dudál, mert ez így van benne a szabályban, hanem mert ilyenkor
valaki rendszerint a lábára szokott hágni. Kínjában dudál, fene a fülit.
A nép tehát ezen alkalommal lefekszik, a szakaszvezető pedig a lámpát
lakosztályába vivén, a köpőládába helyezi, hogy fel ne düljön. Ott igen
alkalmatos helye van neki. Úgy világít, hogy nincs az a csillag.
Kevéssel azután, hogy a szoba ura és parancsnoka a lámpával összes
termeibe vonult, a szobában némi halk serczentések hallhatók. Gyufák