Ne engedjük a madarat... s más holmik - 10

helyre, mert Tóni tavaly a vakarcsot is férjhez adván, némi adósságot
szedett magára. A kép is csaknem, hogy itthon maradt, mert mondták
Tóninak, hogy ne vigye magával, mert boldogságában az úton a kocsival
hátha valahol megállnak s azután majd a ráma üvegje betörik. De Tóni oly
sóvárogva nézett a képre, mit tőle elszakítani akartak, mint kedves
játékára a gyermek szokott. Hát nem lehetett tőle eltagadni a képet, de
különben igérte is, hogy gondját viseli s az egész úton kezében tartja.
Elmentek. Harmadnap újév lévén, Palkót hozta be a kocsi városba, mert
szükséges, hogyha öröm ér egy részt, érje a másrészt is.
– No, hát Palkó, az öreg Tóni mit csinál?
– Hát, – mondja Palkó nevetve – mindig csak az új képet próbálja föl a
falakra. Hogy hol volna legalkalmasabb?
– No, aztán?
– Hát még nem ért vele véget. Mert sehol se elég szép a hely. Mindig
különbet keres neki.
… Úgy nézem, ha az öreg Tónin állna, még új házat építtetne a miniszter
képinek.


BOCSÁNAT.
Mikor jöttek volna el éjjel táncz után a legények a bálból és haladtak
volna a sötét homoki közökön át, a miket a holdfény elől beárnyékolnak
az öreg szálas jegenyék, Kádár Vinczét csakugyan leütötték. Már hogy
hogy történt, a felől senki sem tud semmit, annyi bizonyos csak, hogy
egész délután kötekedett a Vincze, táncz közben kivette a leányokat a
másik keze közül, másokra meg rátánczolt, estére kedve pedig valóságosan
vesztit érezte. Bort locsolt a többire, a szivarját szivarszívó
szopókába tette, aztán kiégette vele a másik ruháját, majd meg a
bandával veszkődött. Értetlen volt a csárdás, (a városból került ki
oda), nem igen tudta még magát viselni, nem hogy rendet tartani értett
volna, de még azt sem tudta, kinek adjon hitelbe, kinek nem. No, bele is
pusztult hamarosan, aztán elszármazott onnan, bár hiszen azért Kádár
Vinczét csak leütötték még akkor éjszaka a közön. Ez már nem
kötekedésből történt, hanem itt a harag meg a bosszú is beleártotta
magát az ügybe, mert ha csak épen ingerkedésből állt volna a dolog, ott
kapják közre a bálban a leányok előtt, s löknek rajta jó egynéhányat,
hogy kilódúl s itt-amott beüti a fejét, a mely majd beforrt volna ugyan,
de a szégyenítés is megtörtént. Vad dolog az ilyesmi is, de van olyan
leány, a ki szereti nézni, mert voltakép elvadult formájában nem más ez,
mint a hajdani tornajáték, ott is esett halál, itt is a szemtől-szembe
való harczban, a mik egy pár tetszetős szem kedvéért vívattak ott,
vivatnak itt. Azonban Vincze leveretése alkalmával alattomos volt az
öldöklés, megszúrták, főbeverték, leütötték: vérbe nem fagyott ugyan,
mert bár nyár volt, a vér akkor is csak megalszik omló állapotában, de
mert a később jövők fölemelték, s vitték hazáig, fölzörgették a tanyát,
ott azt mondta Vincze; – Jaj, édös szülém – azután pedig csakugyan és
végkép meghalt.
Másnap a halál irányában mozogni kezdtek a pusztázó városi lovas
katonák, a kik igen kegyetlen nagy csattokat tesznek azon szíjjakra, a
miknél fogva a derekukra oldalazzák a kardot és a vastag kardok pengő
játékot űznek, pengvén hol a sarkantyún, hol a kengyelek vasain. És
járták körül a határt, keresvén azokat, a kik a holtat halottá tették.
Többfelől szedték össze a fiatalabb népet, de nem igen akartak azok
tudni a halálról semmit sem. Szokás tagadni az ilyesmit, sötétség volt
ott is, sötétség a vizsgálatnál is, bár hiszen világító gyertya a
törvény, a míg el nem fújják.
Láttak ámde a két pusztázó lovasok és mentek egyenesen bizonyos Hibás
Szélpál Antal tanyájába, a Lőrincz gyerek végett. Megrettenve nézett
rájuk Szélpálné, és azt mondta, hogy alighanem borzalom történt már
megint és istentelenség. A katonák a Lőrincz gyereket keresték, anyja
szíve vertében elállt, hogy miért is kereshetik, Lőrincz előkerült.
Lőrincznek mondták: – Te is az ölők közül való vagy.
– Nem mondhatom – mondta Lőrincz és az anyjának a lelke örömében
röpdösött, hogy lám, nem való a vád. De a kopott dolmányosok csak tovább
feszigették ezt-amazt, hogy látták Lőrinczet velemenni a halottal,
Lőrincz a tett helyen volt, Lőrincz is a halál elhívói között volt,
botját azután megrettenve elvetette az útszéli szőlőbe, ott megtalálták,
a meggyfabot finom pirosas hajába bele is vannak bicskával faragva a szö
bötű, a lö bötű, továbbá a fö bötű meg a vö bötű, mely utóbbiak Frantzia
Veronkát jelentenek, pedig tudvalévő, hogy Veron végett történt a halál.
Lőrincz fehérre válva mondá:
– Nem mondhatom… Nem tudhatom… Nem igaz ez a beszéd.
De a midőn az öregebb kopottdolmányos mondaná neki:
– Lélökre Lőrincz, odafönt is laknak
Lőrincz a beszédre feleletet adni valóban mit sem tudott.
Lőrinczet tehát vitték befelé a sarczolásba, urak közé, kihallgatásokba,
börtönök falába, ló előtt.
*
Hogy az egyetlen fiú a tanyából ily gyalázattal teljes módon távozott.
Hibás Szélpál Antal az ablakhoz ment és kinézett az ablakon. Azután az
asszony zokogását sem tűrhetvén, az udvarra ment, hogy majd
gondolkodásában a kerítésbe fogódzik, de jó is, hogy kiment, mert jött
az ember, a ki ki volt küldve, hogy Vincze temetésére hivogasson. Sapka
volt a fején, mert harmatos időben nyáron is elillik, továbbá rá is volt
a fejére kötve a gyászfátyol, a használatos öreg fátyol, mely a Kossuth
Lajos képén szokott békés időben tartózkodni a tiszta szobában. Hát
mentek ők is a temetésre kocsival, csak a béres gyerek maradt otthon, az
is sírt, mikor eljöttek, mert félős volt neki a hely, miután a kutyák
már másfél nap óta nem úgy ugattak, mint máskor. Torkukból panaszos,
üvöltő ének szállt a jegenyefák tetejei felé s volt pók, a mely ezen
időben a padmalyról hirtelen eséssel egyenesen az elhurczolt legény
ágyára ereszkedett. Pedig az igazsághoz tartozandók a pók, kutya,
zöldbéka, ökörfarkkóró. Ennek is az egész szára teli van virággal az
idén: majd meglátjátok, hogy ennél telebb tél nem volt a világon.
A kocsin az asszonynyal Szélpál elment, a halott tiszteletét végig
megadták s amarra gondoltak, a ki – úgy lehet, hiába – a börtönt
szenvedi és éli a sötét rabság szenvedéseit, akárcsak, ha a Sándor
idejében állna a világ. Végig menték a temetőig a halott útját,
szótalan. Szólni nem mertek, mert az ő kocsijuk volt a menetben az
utolsó és tudvalevő, hogy temetéskor a halott lelke mindig az utolsó
kocsi utasai fölött repked.
Félesztendőt vetettek össze-vissza odabe a városba a Lőrincznek azok az
urak, a kik az igazságot a könyvekben keresik, hát egy este a tavaszi
csatakba Lőrincz kiér a városból. Már épen csak hogy majdnem lefeküdtek
Szélpálék, az asszony már neki is fogott, csak Szélpál nyüglődött az
asztalnál borotválkozás irányában, mert ez szombaton történt, azaz hogy
nem is szombaton, hanem szerdán, de utána ünnep következett, bár hiszen
mindegy az úgy a maga valójában. Tehát Lőrincz hazaért s a kutya
vakkantott elébe pár szót az udvaron, mondván: de rég láttalak, hé!
A legény nem sok ügyet vetett rá: a bugyolával, a mit a karjában
tartott, a házba fordult s kissé meg is bukott a küszöbfán, mert idebent
a városon még a börtönben sincsen küszöbfa, annyira kitanultak vagyunk
mink itt a városon a világi életben. Hát bebukott az egyiken, be a
másikon és ott állt szülei előtt. Sötétben haladván jó időt, kissé
megkáprázott a szobabeli világosság előtt s alig bírta, Istennel
köszöntvén, kimondani a jó estét. Mindkét szülő hirtelen örömmel fogadta
a kivánságot, anya úgy, a hogy volt, sietett feléje, míg Szélpál előbb
letette a borotvát és mondá:
– Hallod-e, Lőrincz?
– Hallgatom, apám – mondta a fiú.
Hibás Szélpál folytatta;
– Mink azóta nazarénusok löttünk. Igazság nélkül itt senki sem
tartózkodhat. Mondd mög, Lőrincz, benne voltál az ölésben?
Lehajtja fejét a fiú és hallgatott egy darabig, aztán szól:
– Benne.
Az apa szól:
– Mögszenvedtél érte?
– Mög.
Az anyja megrettenve húzódott hátra.
A czókmók, a mit Lőrincz a karjában tart és a miről okos észszel azt
lehetett volna hinni, hogy a testi ruháját hozza benne haza, ekkor
mozogni kezd és némi vékonyka sírás hang hallatszik az alacsony házban.
– Itt találtam a közön, az árokban – mondja Lőrincz. – Valaki oda
kitötte. Jó szöröncse, hogy lábbal állította az árokoldalhoz, mert hogy
esött az eső, már folyik benne a víz… Még belefulladt volna…
Megilletődések pillanatai ezek.
– Lélök helyött lélök – mondja csendesen az asszony és Lőrinczhez lép,
hogy elvegye tőle a gyermeket. – Fönséges Jézus, a kezedet csókolom.
Hibás Szélpál Antal pedig a csülkös tányért, a miből vacsoráltak, az
asztalon Lőrincz felé tolja. És a mellényzsebben kotorászván, tulajdon
bicskáját nyújtja a véres kezű fiának, mondván a mindeneket megbocsátó
szülői szívvel:
– Ögyél, Lőrincz…
Kis alacsony tanyai gerendás szobában a petroleumlámpás szelid
szeretettel világít…