Ne engedjük a madarat... s más holmik - 1

  
  TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
  *
  NE ENGEDJÜK A MADARAT…
  S MÁS HOLMIK
  BUDAPEST
  FRANKLIN-TÁRSULAT
  MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
  1911
  FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
  
  
  NE ENGEDJÜK A MADARAT.
  Előzetesen természetesen bocsánat a mészárosipari segéd uraktól, de
  nekik is jobban illett, mikor még úgy hívták őket, hogy székálló-legény
  és olyan alkalmasak voltak a magyar csizmában, a melylyes fehér kötőben,
  oldalukon a lánczon csüngő és sárgaréznyelű fenővassal, hogy szinte
  gyönyörűséggel mentek a mészárszékbe húsért azok, a kiknek ez is a
  foglalkozásuk volt. Ma bizony bár a legények itt is, másutt is segédek
  és üzletvezetők, – kivétel azonban a hajózat, mert a hajózatnál
  hajóslegények vannak.
  Azt lehetne most már hinni, hogy a hajózati legények mind csakugyan
  legények. Pedig dehogy. A nóta ugyan beszél hajóslegényről,
  halászlegényről, a kik különféle ifjú és bohó szerelmi történeteket
  művelnek; hiszen igaz, vannak ilyenek is, de nem mind ilyenformák. Nem
  lehet idővel mindenkiből kormányos, sem gazda; ez itten egészen úgy van,
  mint a katonaságnál, hogy nem lehet mindenkiből generális, hanem meg
  kell elégednie a kisebb kenyérrel. Ilyenformán a hajóslegény idő
  multával csak névszerint legény, amúgy pedig feleséges ember, a kire, ha
  itthon van, otthon főznek és mosnak. Mert ez a rendes állapot.
  De mégis csak vannak ritkaságok. Némelyik emberen eljár az idő, de nem
  jut az eszébe asszony után nézni. Talán más volna a dolog, ha valamely
  leány megkérné. Azonban ez nem szokásos, a legény úgy véli, hogy ráér
  arra még, egyszer aztán csak kifogy az időből, mert az elhalad rajta is:
  marad azután magánakvaló vén hajóslegény. Különös életet folytat,
  tavasztól őszig ugyan épen csak olyant, mint a többi, hanem télire,
  mikor a hajók a jég közé befagynak s ő maga a szárazon marad. Ilyenkor
  várja, a míg elmulik a fagy, egyéb dolog amúgy sem lévén. Jár-kel a
  parton, ha süt a nap s nézi a jeget. Máshol ilyenkor nem igen szeret
  tartózkodni, mert a többi hajós is ott van. Az a kaszinó. Ott igen régi
  történetek adódnak elő különféle veszélyes hajózatokról, a mik történtek
  különböző országokban, mert ezek messzejáró emberek, hajóznak olykor a
  bajor vizeken, máskor lemennek Galatz alá a Vaskapun keresztül. A
  szótalan nép nyelve megered. Tavasztól őszig ünnepjük jóformán csak
  akkor van, ha kénytelenségből valahol part mellett hever a hajó.
  Ellenben a tél egyvégtében ünnep, mert nincsen munka. E dologtalanságban
  hát a víz széle az a hely, a hol az unalmas, szürke napból néhány órát
  beszélgetéssel eltölteni lehet. Ilyenkor hallani aztán, hogy miként
  lehet megfőzni a varjut, meg hogy lehet az előzködő hajó vontató lovait
  farkashájjal megvadítani, hogy mind szerteszalad, meg minden más egyéb
  ilyesféle beszédek történnek.
  Ez nem mind igaz ugyan. Tudvalevő, hogy a messziről jött ember sokat
  beszélhet. Ilyenkor hallatszik:
  – Csak nyomon beszéljünk…
  A beszédek nyomán fogadások is köttetnek itten, egy garas ára pálinkába
  és egy fél sóskalácsba. Ez délelőtt történik, az emberek elóvakodnak a
  parti kurtaboltba a sóskalácsért, azután pedig hazamennek ebédelni,
  délután pipázván otthon szorgalmasan. De nem sokáig, mert négy óra
  tájban sötétedni kezd s hogy a világítóolaj ne fogyjon, inkább
  lefekszenek. Nyáron, ereszkedőben lefelé, úgysem alszanak éjszakákon át
  semmit.
  Nono. A ki hazamehet. De mit csináljon az, a ki nem mehet haza. Bár hisz
  ugyan valóságképen mehetni mehet, de hova? A vén hajóslegény otthona
  csak egy kamra, a mit ősztől tavaszig hónapszámra árendába vesz, az is
  fütetlen; ebédet meg ugyan ki főzne neki? Tarisznyából él. Van néha
  otthon szalonna, kenyér, ha pedig nincsen, a kis kurtaboltban is meg
  lehet ebédelni a töpörtőt és a sóskalácsot. A mivel azután tökéletesen
  el van intézve a táplálkozás ügye. A hajós megszokta, hogy őszi
  hűvösökön a hajón a hideg «bas»-ban aludjon, hát a hideg kamrában is
  lefekhet, ha akar a suba alá, délután való pihenésre, csakhogy az idő
  teljen.
  Ha pedig nem akar, elmegy a korcsmába. Ott sem szokás ugyan egy szál
  vendég kedvéért mindjárt délután megrakni a kályhát, de valami meleg
  mégis csak van, az ablakon ki lehet látni a partra, a jégre, a hóra, a
  miben varjak kergetik egymást. Továbbá lehet a sarokban szeliden aludni
  is egy kicsit: a helypénz meg van fizetve a kiparancsolt két deczi
  borral. A gazda a másik sarokban szunyókál, olykor felébred, mikor a
  pipáját a kezéből a földre ejti. Ilyenkor utánanyul. A vén hajóslegény
  is feltekint s látván, hogy a gazda felvette a pipát, rendben levőnek
  találja a dolgot s a sipkában és téli bundában újból alvásba kezd. Csend
  van. Odaát a konyhában némi zörgés olykor: mosnak vagy vasalnak, edények
  csörgése álmosan hallatszik befelé. Az óra ketyeg s a bormérőasztalon
  egy szódavizes üveg, melynek elromlott a csapja, néha csöndesen szipog.
  Már úgy egész délután három óráig van az idő, az öreg harang szomorú
  kongó szava az ablakok fagyos üvegein át a nyugalom ezen csöndes télesti
  helyére beszáll.
  – Aó! – mondja a gazda s egyebet nem tehetvén, felébred.
  Hasonlókép teszi Jóska öreglegény is. Néznek egymásra. Hétköznap van,
  ilyenkor legfeljebb estefelé, lámpagyujtat után vetődik be egy-két
  vendég: utasok, a kik a víz hosszában gyalog haladnak valamerre s egy
  pohár melegítőre betérnek. Azt is leginkább állva iszszák meg, a
  tarisznyát a vállukról le nem veszik s haladnak tovább, tünnek el a
  hópelyhes éjszakába: menvén ily nehéz módokon a kenyér után.
  Jó szerencse, hogy más hajóslegények is vannak a világon, nemcsak a
  Jóska. Jön a Lőrincz, márhogy Joó Lőrincz, a kit máskép Heveder Miskának
  is neveznek, de ilyenkor elő szokta venni a bicskát. Azt mondja:
  – Adjon egy fél liter bort, Szücs úr!
  Azt mondja a korcsmáros:
  – Nem adok annyit.
  – Már miért? – kérdezi a Lőrincz.
  – Azért, mert grétára nem adok annyit. A tél elején, a mikor eldanoltad,
  a mit a nyáron kerestél, más helyen tánczoltál a biliárdasztalon,
  hitelbe most meg ideszorulsz. Ölégödj mög három decivel.
  Amaz kénytelen elfogadni az ajánlatot. Lőrincz ugyanis hamarosan
  elkorcsmázta a pénzét s most már a tavaszi keresményre tartozik előre.
  Megfizetni megfizet ugyan, ha másképen nem: ledolgozza, mert hajósgazda
  a korcsmáros is, de másként bormérő-becsület, hogy semmiféle
  könnyűelméjűségnek tér ne engedtessék. Az erre vonatkozó irányító vers
  ezen elveket tartalmazza: Itt nincs hitel, Szabott ár. Ha nincs pénzed,
  Ne igyál. Idd meg a bort Hidegen, Tedd ki a pénzt Melegen. – Az is
  bolond, a ki meg nem érti.
  Kiteszik Lőrincznek a poharat a középső asztalra, azátán újból csönd,
  ülnek hárman háromfelé. A míg olyan sötét nincsen, hogy egymásnak
  vaktában nekimenne az ember, nem szokás lámpát gyujtani.
  – A míg egymást látjuk, – véli a bormérő – kár a világítóolajat
  fogyasztani. Darvadozzunk.
  A darvadozás a sötétben való beszélgetés művészete. Arról is jó
  takarékosság szempontjából, hogy nemcsak a világítóolaj nem fogy, de a
  dohány sem, mert hiába szívja az ember a pipát, nem ér az semmit, ha nem
  látszik a füstje.
  Ha a borban pedig muslicza volna, hát – hát akkor muslicza van benne.
  Nem túlságos baj. A buczkai bornak a muslicza a nemesi oklevele. A
  muslicza a spirituszból hamisított borba nem megy bele meghalni, halálát
  tiszta italban keresvén. Ez így állván, azt mondja Lőrincz:
  – Hát baj van. A madarat kiviszik a városbul.
  A sarokból ijedten szólal fel Miska:
  – A madarat?
  Lőrincz szomorú komolysággal ismétli:
  – Azt. A madarat.
  A bormérő mondja:
  – Micsoda madarat? Talán megbolondultatok? Hát hagy vigyék, ha akár
  fáczánmadár is. Mi baj van abban?
  – A Porkoláb Ignácz madara – adja magyarázatul Miska.
  Tudniillik, vagy legalább is tudni kellene mindeneknek, hogy az Ignácz
  szintén hajóslegény s mikor télen be van fagyva a mesterség, madarakat
  tanít fütyülni. Feketerigókat. Ha van rá vevő, eladja. De van neki egy
  rigója olyan, hogy azt eddig semmi áron senkinek oda nem adta, annak
  híre van, az nyáron át a hajóban szokott fütyülni, de rettentő módon
  érti a fütyülést s bármerre, akár a Dunán, akár a Tiszán úszik a hajó,
  minden vízenjáró tudja, hogy a mely hajón a feketerigó ilyen borzasztó
  szépen fütyöl, ott, ugyanazon hajón tartózkodik Porkoláb Ignácz öreg
  hajóslegény.
  Miért viszik ki a madarat a városból? Mi az, hogy kiviszik a városból?
  Mert a hajó, a melyen Ignácz a madárral van, akkor is egy darabja a
  városnak, ha akár a bajor vizeken úszik is. Nyilvánvaló tehát, hogy a
  hajó nem viszi ki a madarat. Mi viheti ki vajjon? Nem más, mint hogy
  Ignácz is csak öreg hajóslegény, tél van, a pénz elfogyott, el kell a
  madarat adni. Miska szinte felhördülve szól a sarokból:
  – Ilyen csúfság régön nem esött mög a városon… Ilyen madarat!
  Nem tréfabeszéd. A szomszédparti bormérőben egy túlatiszai rácz ember
  tizennyolcz pengő forintokat kinál a madárért és Porkoláb Ignácz nem
  tehet mást, mint hogy odaadja.
  – Majd tanít másikat – véli a bormérő.
  – Nem – felelik Miska és Lőrincz. – Ilyen csak egyszer adódik elő az
  életben, ilyen madár.
  Miska elkeseredettségében még borozik egy darabig, vesz Lőrincznek is.
  Azután a tetthelyre mennek, hogy megakadályozzák a csúfságot. De nem
  lehet semmit sem tenni. Miskának van még ugyan kilencz pengője, de
  Lőrincznek alig csak pár garasa van. Ignácz is ki van fogyva egészen. A
  Pájó pedig, a rácz, különben közébük tartozik valamennyire, mert lovas
  hajóvontató, a tizennyolcz darab ezüst tallért csörögteti a keziben.
  Miska és Lőrincz bús tekintetet vetnek Ignáczra.
  – Hát nincsen az egész városban, a ki segítsön? – kérdezi keserűen
  Miska. – Hát kimönjön a városbul a madár?
  Ignácz elkényszeredetten néz rá a boros palaczkok mögül, a miket az alku
  könnyebb lebonyolítása czéljából már a Pájó hozatott.
  – Majd tanítok másikat – mondja, épen csak hogy mondjon valamit, de maga
  sem hiszi, hogy igazat beszél. (Ilyen rigómadár, mint ez volt, nincsen
  több.)
  Többen, a kik az asztalnál ülnek, sajnálkoznak. Csakugyan nem kellene
  engedni. Össze kellene inkább a pénzt hajigálni, ha már Porkoláb úgy
  áll, hogy még a madarat is eladja.
  Azonban tél van. Munkátlan, hideg, szomorú, nyirkos és ködös téli este.
  Haj, a ki teremtette, haj…
  Miska előtt már megint egy pohár bor van és üti az asztalt.
  – Nem löhet az ilyesmit engedni. Pájó, a tavaszon belédvágom a csáklyát,
  ha azt a madarat a városbul kiviszöd, te gyíkfejű.
  A gyíkfejű csöndesen mosolyog:
  – Péz beszíl, kutyá ugát.
  S ránéz a madárra, mely a szomszéd asztalon ugrál a kaliczkában, félig
  leborítva kendővel.
  Most Miskában komoly harag támad. Ez a vontatós rácz így mer velük
  beszélni, magyar hajósokkal, pedig belőlük él a macskalovaival
  egyetemben. Lám. Miskában homályosan olyan gondolatok támadnak, hogy a
  rácz aligha verte el úgy a pénzét, mint ők; de azután más ötletre tér:
  – Várjunk, várjunk csak! – kiáltja. – Nem köll odaadni a madarat. Majd
  én szót értök.
  Miska ezzel, még Lőrinczet is otthagyva, kihalad a tetthelyről s miután
  türtőztetni akarja a haragját, az ajtót is szeliden akarja betenni,
  ennélfogva becsapja erősen. Nem baj no. Nem messze kell menni, csak épen
  néhány ház ellen a másik korcsmába, a hol ezelőtt volt.
  Miska bebukik az ajtón.
  – No, mondja – itt még most is sötét van.
  – Hát – feleli a bormérő – mi volna, te hetrefüles. Nem tartok én
  hivogató lámpást, mit akarsz? Ha van vendég, möggyútom, ha nincs vendég,
  nem gyútom.
  Már gyútja is. Miska e foglalkozást kissé bizonytalanul nézi. Fél szivar
  van a kezében, rágyujtana, de az asztalokon csak gyufatartók vannak,
  gyufa nincsen (a ködben megnyirkosodik ugyanis).
  – Szál gyúfa sincsen? – mondja megint.
  – Várjál, – feddi a székről a korcsmáros – látod, hogy a lámpát gyujtom.
  Majd azután adok egy szálat a zsebbül.
  Kemény hangok. Miska kezdi érezni, hogy vesztett ügye van.
  – Szücs úr, – szól Miska – Szücs úr, ez világéletben nem lát több olyan
  madarat Ne hagyjuk, Szücs úr.
  – Hát mit csináljak én ebben a dologban, he?
  Miska magyaráz:
  – Hát, már nézze csak. Tizennyolcz forint a madár. Neköm van még kilencz
  pengőm. Majd csak kinyílik az idő. Adjon hozzá még kilenczet Ne engedjük
  a madarat a városbul. Nem bánom, azután, ha egészen magáé lössz is, de
  ne engedjük. Vögyük mög mutyiba.
  A bormérő a pipa szárával kopogtat az asztalon.
  – Hát bolondnak nézöl engöm, Miska? Hogy én pénzt adjak olyan madárért?
  A tágvakkot fujja, a közönséges marsot fujja. Le tudja híjni a
  kaszárnyaárestánczokat. A generálmarsot fujja mög a czapistrángot fujja.
  – Fujja…
  – Hát aztán azt gondolod, hogy nem volt énneköm ezökbül ölég
  katonakoromba? Mi? – Hát hiszen ha szórakozni akarok, ott van a belső
  szobában a muzsikáló óra, fölcsavarom, aztán a Rákóczi-indulót
  muzsikálja, nem a czapistrángot meg a generálmarsot, te?… Hogy még én
  alapodjak bele pénzzel abba a madárba? Ha ingyen hoznád ide, akkor is
  kivetném. Neköm ne fujja le a kaszárnyaárestánczokat, mert csak
  elszomorodok, hogy valamikor engöm is úgy fujtak le. Ha katona löttél
  volna, te is így gondolkoznál, a hogy én. Kossuth-nótára tanítsátok a
  madarat, akkor majd megvöszöm, de nem generálmarsra. Eredjetök föl vele
  Bécsbe, adjátok el a hadügyminiszternek… De ide ne hozd, mert kitekeröm
  a nyakát.
  Miska megdermedve hallgatja a beszédet. A kezével lassan legyint a
  levegőbe: egyszer, kétszer, háromszor. Vége, vége, vége van a dolognak.
  Tönkre mentünk, sülyed a hajó… a politika ismét művészeti kérdésekbe
  ártotta bele magát. Szó nélkül áll fel s kimegy a partra, igyekezvén az
  ajtót csendesen csukni be, minélfogva becsapja. Innen ki kellett jönni,
  amoda vissza meg nem mehet, igéretét be nem válthatván. Különben is,
  amott nyílik az ajtó s a nyomában támadt fénysáv mutatja, hogy Pájó
  viszi is már a madarat.
  Miska fölmegy a partra, a töltés koronáján leül. Rumunyok, szerviányok
  és egyéb népek országai felől szelid déli szellő fuvalma halad fölfelé a
  partok között, mint fecskéje a tavaszi olvadásnak. A havacska már
  olvadozik a jegecskén s a vizecske is itt-ott fölüti a fejét a gyengülő
  jegecske között. Minden hajósléleknek örvendetes ez. Miska most nem
  látja. A túlsó oldalon, a tápai rét felől munkában vannak ama bizonyos
  hat tótok, a kik ilyentájban hosszú rudakkal a holdat az égre feltolni
  szokták. A hold felszáll, rengve libegvén a ködben és az ébredő föld
  illatos páráiban. Nagy veres képével nevetve Miskára tekint:
  – Ne beszélj, ne beszélj, – mormogja Miska – te is csak olyan
  akasztófára való vagy, mint a többi. Ilyen madarat kiereszteni a
  városbul! Már látom, hogy neköm is rácznak köll lönnöm…
  Senki sem felel. Miska feje gyöngéden lehanyatlik. Csak a túlsó
  oldalról, a hol a száraz jegenyenyár tetején fahegyben ül egy vén varju,
  hallatszik feléje a kiáltás:
  – Kár…
  
  
  TALPAS ÚRI MÓDBAN.
  Ha a kutyának sok a kölke, nem birja valamennyit kellő anyai gonddal
  fölnevelni, ennélfogva a felét elvetik. Ha hat volt, marad három, ha öt
  volt, marad kettő. Az elpusztultak a haláluk árán úgy építenek utat az
  élethez a megmaradottaknak. Ez általánosságban így van. De történnek
  kivételek is, mert az lehetetlenség, hogy kivételek ne történjenek,
  miután az ujjunk sem egyforma. A kutyák világában, a kutyai
  társadalomban a puli-kutya létezik ilyen kivétel gyanánt. Azt ugyan
  kicsi korában el nem dobják, hanem ott marad az anyja mellett,
  mindaddig, míg csak fel nem nő, hogy valamely embernél önálló
  foglalkozást vállaljon.
  No, nagyra ugyan azért nem növekszik. Alig nagyobb, mint egy oláh sipka,
  de ha megnyirnák, akkor is csak a fele volna. Mert igen szőrmócz állat a
  puli, ő maga alig látszik ki a testi bundájából. Némelyiknek még a szeme
  sem látszik. Esős időben tele van ragadva sárral, földkolonczokkal a
  csunya kis jószág. A külső testállását tekintve, nincs is rajta semmi
  kedvelni való. Kiállításokra nem viszik, bár a mennyi esze van, nem is
  menne ilyen hiábavalóságokra. Neki ugyanis ez a kiváló tulajdonsága,
  hogy esze van.
  – Több, mint némelyik embernek – véli róla a juhász, a kinek segítőtársa
  és munkás legénye az értelmetlen birkaféle népnek egybentartásában.
  Hasonló módon vélekszik felőle a gulyásos ember is, a ki szintén
  pulikkal veszi körül magát, hogy nagy állatait, mérges bikáit a tágas
  mezőkön annak rendje szerint kormányozhassa. A nagyfajta kutyákról,
  komondorokról apránkint letelik a világ. Elvesznek és elfogyatkoznak.
  Régente kellettek a nyájhoz is, hogy az aféle kószabetyárt, a ki
  lóhátról lopta a birkát, leszedjék a lóról. Gulyához, méneshez is
  szükségesek voltak, éji harczokat víván ott a réti farkas ellen. De a
  lovon járó kósza betyár már elmult. A rétek elmulván, a réti csikasz is
  elmult. Ha nincsen panaszos, nem kell a biró, ha nincsen tolvaj, minek a
  perzekutor, a komondorok így apránként fölöslegessé váltak, csak némely
  tanyaházban tartanak még belőle egy-egyet magnak, egykori szép híréért.
  De a farkassal már nem kell háborúba állniok, az egykor a nyakukra
  vasalt szeges örvekre már semmi szükség sincsen. Azelőtt kellett ez
  nagyon, mert a farkas a kutyát a nyakánál fogva szokta elkapni. No de
  már nem jön le a farkas még az erdélyi országból sem. Mert a Maros
  partjain azóta megritkultak az erdők, nincsen már neki útja, amin át
  orozva leóvakodhatna jámbor alföldi pásztorok birkái után – szóval,
  bármit beszéljünk is, tény dolog, hogy a komondorok már csak czifraság
  gyanánt vannak, a hol vannak, ellenben a puli annyira szükséges, mint a
  falat kenyér. De drágább.
  Mert a mi például a juhászos életet illetné, oda szükséges a szamár is.
  A szamár az elüljáró a birkák között, viszi a szűrt, továbbá a kanalat,
  bögrét, sót, paprikát, kenyeret, tarhonyát, hagymát, szalonnát egy
  zsákban, viszi olykor a juhászt a hátán s ha jó kedve kerekedik, úgy
  eltánczol a mezőn a birkák között, maga ordítván a tánczhoz a nótát,
  hogy azt nézni és hallgatni szórakozás meg gyönyörűség. És nem sok
  tartózkodik belőlük a föld hátán. Hosszú életűek ugyan, mert ritkaság
  az, ha csak minden ezredik ember látott is döglött szamarat, mégis
  kevesen vannak. És habár kevesen vannak is, mégis kint a mezőkön az
  értékük régi időktől fogva úgy van megszerkesztve, hogy két rendes,
  nyájjal járó szelid szamár együttvéve ér csak annyit, mint egy puli.
  Van eset, hogy az úrféle is ráköti magát arra, hogy neki is kellene a
  szőlője udvarába egy puli kutya. Nem úrnak való pedig. Persze szerezni
  nehéz. Híre jár ugyan kint, hogy az a városi úr, a ki nemrég vett itt
  nem messze szőlőt, aztán nyáron át ide kijár, adna öt pengőt egy fia
  puliért. De az a hír csak úgy bemegy az embernek egyik fülén s a másikon
  kijön. Nem adnak rá sokat, vagy épen semmit sem. Legfeljebb nevetik.
  – Mit kinlódik olyan dologgal, a mi nem neki való? Tartson agarat.
  Azután hallomás volt a felől, hogy nem öt pengőt, hanem hetet is adna
  már. (Fiskális ember, telik a stemplibül…) De azért ezzel sem törődtek.
  Inkább szorgos gonddal ügyelnek a pulikra, a hol voltak, hogy el ne
  lopódjanak. Bár hiszen ilyen esetben bajos lopni, mert csak kiderült
  volna, hogy ki adta el a pulit a tekintetes úrnak és van törvénye a
  kampósbotnak meg a bicskának is. De mégis a pulikat most jobban
  szerették, kenyérhéjat többet vetettek nekik, ámbátor az ilyen szűk
  világban, a milyen most van, bizvást megeheti az ember maga.
  Egy napon az úr, a hogy kocsin halad a szőlője felé, az útszélen a
  legelőn kisded birkafalkát lát, őrzi egy juhászlegény meg két puli.
  Szóba áll.
  – Adjon isten.
  – Adjon isten.
  – Hát mire végzed, öcsém?
  – Hát csak terelgetöm, hun erre, hun arra.
  – Aztán hány ez a birka?
  – Biz az nem sok, mert összevissza csak negyvenkettő, mert a többi
  eladódott – mentegeti magát a legény, hogy csak ilyen kis gond van
  rábizva.
  Azt mondja az úr, bocsájtván a fulánkot a juhász szívébe:
  – Sok ennyi birkához két puli.
  A gúnyra a legény odaveti, hogy ő se maradjon alul:
  – Talán maga az az úr, a ki kutyával akar keresködni?
  – Nono – neveti az úr – nem akarok még vele kereskedni. Hanem az egyik
  pulidért adok tizennyolcz koronát. Az épen kerekszám kilencz ezüst
  forint. Hiszen ennyi bürgéhez elég egy puli, hallod-e?
  – Hát az igaz – véli a juhászlegény – egy is el van velük. De hát nézze
  csak, egy testvér a két puli.
  – No csak annak lesz jobb élete, a melyik a tanyába kerül. Mert ott a
  maga házában lakik, az étele kijár, meleg ételt eszik… No… hát tiz
  pengő, tiz ezüst forintos tallér kell-e érte?
  A legény néz az úrra, a kocsira, a lovakra, szurkálja botvéggel a szikes
  homokot.
  – Kétközben van már – gondolja magában a kocsis, pedig hiába gondolja,
  mert egyszer csak nagyot döf a bottal a homokba a legény és azt mondja:
  – Nem eladó…
  – Hát akkor gyerünk tovább – mondja az úr. – De ne felejtsd el, hogy a
  tiz pengő mindig itt van a puliért. Aztán azt se felejtsd, hogy ha a
  gazdád azt a negyvenkét birkát is eladja a többi után, akkor még az egy
  puli is sok lesz, nemhogy kettő.
  A kocsi megindul, ezt az utolsó érvet ott hagyván gondul a legénynek.
  Hát hisz ez csakugyan, hogy csakugyan. Ez a falka úgy is
  folyton-folyvást vékonyodik. Egyszer csak elfogy. Azután tiz pengő. Sok
  helye volna nagyon, amúgy is az ősz bekövetkezvén. Csizma is elférne
  nagyon. Aztán a gondolatok világában fölbukkan egy tajtékpipa képe, a
  milyent bent a városban árulnak… A juhász egyszer csak nagyot kiált a
  kocsi után:
  – Álljanak mög!
  Meg is állnak, még vissza is fordulnak, tudják, hogy most már bizonyos
  az alku. Mikor megállnak a juhász előtt, a kocsis már azonnal szedi is
  elő az első ülés alól az üres zabos zsákot, a mibe majd beleteszi a
  pulit. A juhász szól a Talpasnak, a kutya előjön a juh mellől s néz az
  emberekre. A juhász fölemeli a háta bőrénél fogva s beleereszti a
  zsákba.
  – No – mondja az úr – hát jobb lesz az így.
  És a pénzt kiolvassa. Nem is papirpénzt, hanem ezüstöket. A puli nem
  vinnyog, de mozog a zsákban. Mit gondolhat ilyenkor a puli, tulajdon
  elárultatása felől? Ezt bizonyosan nem tudni. Elvégre úri kutya lett
  belőle. Ez bizonyára vigasztalja a juhászt is, mikor a kocsi tovább
  halad megint s ő egymagára marad a birkák közt a másik pulival.
  Talpas elment, Talpast viszik. Nemsokáig ugyan, mert a hely nem messze
  van, a legelő oldalában, a szőlők szélén. Mikor Talpast a zsákból egy
  úritanya kerített udvarán kieresztik, első sorban szétnéz, hogy miféle
  hely az, a hová jutott. Egy pincsikutya meg egy vadászkutya barátságosan
  közelednek. Az első benyomások kedvezőbbé tétele céljából egy darab
  kenyeret hoznak a Talpasnak. A konyhából pedig valami meleg mosadékot.
  Sava is van, zsirja is van: ez jó. Nem is hagy meg belőle Talpas egy
  szikrát sem.
  Most a gyermekek kezére kerül. Azok ajnározzák. Mindent elmondanak
  Talpasnak. Hogy a pincsi bent alszik a szobában, a Hector az ereszet
  alatt, a Talpasnak pedig háza van, rendes háza, fából készítve, belől
  szalmával kirakva, mellette egy csorba tál ivóedénynek, a mibe mindig
  friss vizet merítenek a kútból.
  Ilykép a házban a félelem, hogy Talpas mint aféle vad pusztai bugris,
  idegenkednék az új helyzettől, teljesen megszünt. Talpas kezdte már
  másnap a kissé elhatalmasodott pulykafélét rendbeszedni s általán az
  udvarbeli ügyek után körültekintést mutatott. Pár nap alatt egészen
  megváltozott. Más világ ez. A hányszor a gazda eszik, annyiszor a kutya
  is. Különböző finom csontok, mert tanyahelyen leginkább csirkék, kácsák
  s egyéb gyenge lények evése szokásos. Talpas, mikor először érte langyos
  fürdő, utána olyan féktelen ugrándozásokat művelt örömében, hogy
  mindenek nevették s még az életúnt pincsi is kedvet kapott bohókás
  kutyajátékokhoz. Aztán megkefélték, szőréből a bozontot kifésülték, a
  szeme körül is lenyirták a szőrét, hogy jobban lásson. Talpason egyre
  jobban meglátszott az átvedlés, éjjenkint szorgos házőrzői szolgálatokat
  teljesített és az ételben duskálkodott.
  Ez esték egyikén szintén vacsoráznak az udvarban az emberek, a kutyák az
  asztal körül. Jut mindeniknek étel, csont is, kenyérhéj is; almacsutka,
  kissé ütődöttebb szőlő nyalánkságok, a miknek Talpas ezelőtt a hírét sem
  hallotta. Szép szelid est volt, a falevél sem mozgott. Ekkor szinte
  libegvén a hold fényes sugárain, messziről halkan, szeliden
  pásztortilinkó szava hallatszik.
  Talpas abbahagyta az evést.
  A tilinkó csak szól, hol halkan, hol élesen, aztán nevet, majd pedig
  hosszú zokogásban elhal.
  Talpas megugrik, vonít egy nagy csatakiáltást, körülszaladja az udvart,
  azután neki rohan a keritésnek, átugrik rajta a fák sötét árnya alatt, s
  az úri szolgaságból megy vissza a puszta rideg szabadságába, a hová a
  tilinkó szava menni parancsolta…
  
  
  ÖREG DOBÓ A NAPIDÍJJAL.
  A tanyai kézbesítő kétkerekű kordéja behalad Öreg Dobó Mihály tanyája
  udvarába. A kutyák rettentő módon ugatnak, a mi helyes is, mert az
  mindig bajt jelent, ha valahol a kézbesítő a kordéjával megjelen.
  Csakugyan, ide is egy félárkus kék papirost hozott, a mit Öreg Dobó
  Mihály hümmögve átvesz, mondván: – hejnye, fene teremti, mi van ebben?
  A házba invitálja a kézbesítőt, és pálinkát tesz az asztalra.
  – Jó, – mondja. – Nem csatló-lánczczal készült.
  A hamisított pálinkába szokás ugyanis a spirituszt csatló-lánczczal
  belekeverni. A talpas poharakba önt, azután nézi a kék papirost.
  – Hát mi ez igazság szörint?
  Azt mondja a kézbesítő, olvasván:
  – Ez idézés, bűnfenyítő ügyben. Majd oda kell vele menni a városban a
  Mars-térre, ahun a fegyház van.
  Hm. Bűn, fenyítés, fegyház, e dolgok kavarognak Öreg Dobó fejében. Ő
  tekintélyes, vagyonos öreg gazda, s lám, bűn, fenyítés, fegyház.
  Mérgesen mondja:
  – A katonák kaszárnyája van a Mars-térön. Mit akarnak ott én velem?
  Talán a bolondját akarják járatni én velem?
  A kézbesítőnek azonban ez mindegy, különben is megszokta már az ilyen
  zsörtölődéseket.
  – Nem pörösködik kend valakivel? – kérdezi.
  – Én? – mondja tünődve Öreg Dobó – én nem, sönkivel. Hanem, nini, a
  Frantzia gyerök a multkoriban mögfenyögetött, hogy beád a fegyházba…
  Csakugyan. Itt legeltette a tehenet a rétszélen, az enyimet étette, hát
  hozzányultam egy kicsit.
  – Mivel?
  – Mivel? Hát mivel? Bottal. De nem nagyon, attul nem tört csontja.
  No, akkor ez a baj bizonyosan. A kézbesítő a kordén szent János
  áldásával elmegy, Öreg Dobó pedig nézi a szobában a kék papirost az
  asztalon és tanácskozik az asszonynyal. Mert az ügyvéd nélkül is
  tudatik, hogy ez most már pénzbe kerül és nincs más mód, mint hogy
  fiskálist kell fogadni. A legközelebb eső hetivásáros napon ez meg is
  történik s a pörlekedés, vádaskodás és védekezés annak rendje szerint
  megindul a testi sértés ügyében. Öreg Dobó nem tagad semmit, csakugyan
  rávágott a legényre a bottal, lehet, hogy a fejét is érte, hogy ne
  sántuljon, de hát ő csak a vagyonát védelmezte.
  – Ha a tekintetös úr – mondja a birónak – szintén így paraszti embör
  volna a tanyán, maga se csinálhatná másként. Mert ott nincs sarki
  röndér, a kit hivhassunk. Magunk védeközünk. Bitorolta a vagyonomat, hát
  lekergettem bottal a vagyonomrul. Én is legeltettem a más földjén ilyen
  surbankólegény koromban, engöm is megvertek érte, de nem möntem érte
  panaszra. Ha tötte, viselje.
  Öreg Dobó most még fejtegetni kezdi, hogy nem lehet jó ez a mostani
  törvény. Ő ugyanis úgy gondolkozik, hogy az igazságszolgáltatásnak akkor
  volt elég téve, mikor ő megbüntette a Frantzia-gyereket. S lám, most még
  őt, a birót, hajkurászszák. Ki látott ilyent? Ám Dobó beszédével nem
  sokat törődtek, sőt meg is intik szónoklatáért. Azután kimondják az
  ítéletet: Kidukál három napi fogház, meg hatvan korona pénzfizetés.
  – Hogy három napot köll ülni? – hördül föl Öreg Dobó.
  – Az ám, – mondja az ügyvéd, – meg harmincz forintot fizetni. Ha nem
  fizeti, azt is leüli. Öt pengőre egy nap.
  Arról ugyan szó sincs, hogy még a pénzt is leülje Öreg Dobó,
  ellenkezőleg, a napokat sem akarná leülni. Hiszen talán összedűlne a
  nagy tanya odakint szégyenletében, ha megtudná, hogy a gazdája
  börtönviselt ember. Nagy tanácskozások folynak e tekintetben most már az
  ügyvéddel, hogy miként lehetne elkerülni a börtönt.